Kresley Cole: Az álmok sötét harcosa (Halhatatlanok alkonyat után 11.) /2014/

Először is leszögezném, hogy most határozottan nem tűntem el. Aki követi az FB-s oldalamat, az talán értesült róla, hogy elkapott a gépszíj, és gőzerővel neki estem Csődöröm és Kékharisnyám, Tanner és Addison sztorijának. Jelentem, a történet jól halad, csak vacillálok… Lenne vagy 40-50 oldalam, amit már kitehetnék ide, de nem is tudom… Két lehetőség adott:

1, Nem teszem fel az új oldalakat, csak akkor ha befejeztem a sztorit – ennek az a nagy előnye, hogy egy szuszra, meglovagolva az ihletet, kipipálom hőseimet, Ti pedig, kedves olvasóim, nem kell hogy tovább várakozzatok (lássuk be, vártatok éppen eleget). Hátránya, hogy ez lehet hogy csak az év végén, vagy legrosszabb esetben jövő év elején fog bekövetkezni.

2, Maradok az eredeti elképzelésnél, és ahogy haladok megosztom az új fejezeteket… Ennek az a nagy előnye, hogy így látjátok hogyan haladok, és tudjátok kommentálni mennyire vagytok megelégedve a folytatással. Hátránya… nos biztosan van ennek a megoldásnak is hátránya, csak én nem látom mi az…

Mint látjátok, mindkét megoldásnak meg van a maga előnye, én pedig egyik nap hol ezt, hol azt preferálom jobban. Amikor meg voltam a következő 10-15 oldallal, az volt az első gondolatom, hogy azonnal kiteszem – dolgozott bennem a kíváncsiság, hogy vajon hogyan fogjátok fogadni -, de aztán a következő jutott eszembe… Eddig a történet vicces, ismerkedős oldala jelent meg, ami szerintem a sztori leszórakoztatóbb oldala… Viszont most el fogunk jutni oda, hogy megjelenik a konfliktus… És a konfliktus inkább szól arról, hogy a szereplők el vannak keseredve, szomorúak, tehetetlenek, és/vagy dühösek… Persze, ebben a szakaszban is lesznek humoros helyzetek, de itt inkább már az érzelmi oldala fog előjönni a dolognak, az hogy hogyan élik meg a szereplők a saját kis érzelmi dilemmáikat – azt hiszem nem árulok el nagy titkot, ha leírom – egymástól távol. Hogy aztán majd jöjjön az édes egymásra találás, és a boldog befejezés. Na már most, így hogy átmegy a  sztori érzelmesbe, kicsit nehezebb betagolni a fejezeteket, mindig olyan érzésem van, hogy bárhogy próbálom is betördelni, mindig olyan felemás lesz a kivitelezés, merthogy mindig a legrosszabb pillanatban szakadna meg a történet… Az eddig leírtak alapján, nem tudok olyan pontot felmutatni, ahol ne lenne olvasás után az az érzésem, hogy ha olvasója lennék a történetnek, elkezdne kerülgetni az idegbaj, hogy pont itt…? Pont itt kell megállnom, és várnom, hogy majd jöjjön a folytatás? Na igen… vélhetően ez a hátránya, annak ha folyamatában osztom meg Tannert, és Addisont. Viszont, én azt mondom, legyen úgy, ahogy az olvasóközönség kívánja… Így arra kérlek benneteket, hogy ha van kedvetek, akkor nyilatkozzatok, akár itt, akár FB-n, akár emailben, hogy Ti hogyan szeretnétek? Ha azt mondjátok kivárjátok hogy befejezzem, akkor úgy lesz, ha pedig inkább folyamatában benne lennétek az olvasásban, akkor átnyálazom az eddig megírtakat, javítom, és teszem is fel.

És akkor ennyit saját alkotói kínlódásomról…

És akkor jöjjön, hogy milyen olvasási élményt tudott nyújtani nekem Kresley Cole Az álmok sötét harcosa c. könyve…

"A férfi megesküdött, hogy visszatér a valkűrért…

Ádáz Aidant meggyilkolták, mielőtt feleségül vehette volna Ragyogó Regint. A hadúr az örökkévalóságon keresztül keresi kedvesét, más-más személyiségként születik újra, de a múlt emlékei nélkül.

A valkűr várja a visszatértét…Mihelyt Regin találkozik Declan Chase-zel, a brutális kelta katonával, azonnal felismeri benne a büszke hadúr reinkarnációját. De Declan fogságba ejti őt, mert minden halhatatlanon bosszút akar állni – és fogalma sincs, hogy ő is a világukhoz tartozik.

Vágy, mely erősebb a halálnál… Minden újjászületésnek ára van, Aidannek az a sorsa, hogy meghaljon, mihelyt visszaemlékszik a múltjára. Vajon Regin kész felébreszteni régi szenvedélyük emlékét, hogy megmeneküljön Declan kínzásától – még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy újra elveszíti az egyetlen férfit, akit valaha is szeretett?"

Kiadó: Ulpius

Kiadás éve: 2014

Ára: hasonló cipőben jár, mint A király Wardtól, kereskedelmi forgalomban már nem igazán kapható, antikváriumokban, és ilyen-olyan adok-veszek oldalakon, moly.hu-n (esetleg) lehet rá vadászni...

(Kiegészítő gondolat... jajj gyerekek, a minap épp valamilyen oknál fogva fent voltam az egyik adok-veszek oldalon, és találtam többek közt Ward könyveket is - nem, nem A királyt, még véletlenül sem... -, és volt olyan kötet, aminek használtan 9000 Ft (vagy több...) volt az ára? Nagyon... nagyon... nagyon gonosz világban élünk...)

Nagyon jól tudjátok, hogy ha Cole-ról van szó, akkor elfogult vagyok. Ha Ward után meg kellene jelölnöm a következő kedvenc írómat, akkor az vagy Cole lenne, vagy Nalini Singh – ez utóbbi esetében vérzik a szívem, hogy nem jelennek meg már könyvei kis hazánkban, pedig lenne szép számmal mit megjeleníteni… Mind az elementálos/alakváltós sorozata nagyon jó, mind az angyali vadász sorozata, én meg ha megfeszülök sem értem, hogy miért nem adják ki magyarul is a könyveit.

Na de, ne legyünk elégedetlenek, hisz ha más nem is, de van nekünk Wardunk, meg Cole-unk, meg jelent meg Kenyonunk, meg Showalterünk is… És azt mondják az okosok, hogy az elégedettség egyik feltétele, hogy soha ne azt nézzük mi nincs, hanem azt, hogy mi van…  Kár, hogy részemről ez csak elméleti síkon érdemel ki bólogatást, gyakorlati síkon viszont, néha marha nehezen tudok optimista lenni.

Ami nekem kicsit furcsa… Szoktam online könyvesboltokat bogarászni – mily meglepő!

És azt vettem észre, hogy sokan gondolkoznak hasonló módon mint én, Ward neve után Cole neve az ami közvetlenül felbukkan. Mivel alapvetően egyszerre csak huszonkilenc dolgon szoktam azonos időben rágódni, így az agyi kapacitásomat menedzselő ideghálózat úgy határozott, hogy van még itt hely egy harmincadik dolognak is, így legutóbbi bookline-os látogatásom alkalmával elkezdtem azon filózni, hogy miért jelenik meg sokszor az az olvasóknál, hogy akaratlanul is összehasonlítják Cole sorozatát Ward sorozatával. Értem én, hogy ennek egyik oka az, hogy mi diétára fogott magyar olvasók, nem tobzódunk a pararomantikus sorozatokban, és a külföldhöz képest kevés könyv esetében a legmeghatározóbb irányunk a kedvelési ráta lesz… de akkor is… Ha nagyon lesarkosítva nézzük Cole és Ward sorozata nem túl sok helyen metszi egymást, azon túl hogy mindkettő sorozat, és hogy mindkettő pararomantikus... Ja igen! És mindkettőben van finom érzéki, és némileg szokatlan szex.

Míg az FTT kötetei egymásból építkeznek (erősen folytatólagosak), addig Cole Halhatatlanok alkonyat után sorozata kevésbé egymásra épülő részekből áll. Persze Cole sorozata is sorozat, és mint ilyet jó úgy olvasni, hogy első kötettől az utolsóig, szépen sorrendben, de akkor sem fog történni hatalmas tragédia, ha mondjuk az ember kifelejt egy részt. Ennek oka, hogy Cole sorozatában mindegyik rész külön-külön is megállja a helyét. Ezzel szemben Wardnál nem. Ha azt FTT-t az ember mondjuk az nyolcadik kötetnél fogja elkezdeni, akkor ott a vakfoltok magas száma, vélhetően ki fogja nyírni az amúgy kellemesnek mondható olvasási élményt. A másik elég nagy különbség az a stílus. Cole jóval pikánsabb, jóval szélsőségesebb, hozzá viszonyítva Ward jóval konvencionálisabb. Ez amúgy nem csak a stílusukra, hanem a történetvezetésükre is jellemző. Míg Ward következetesen a vámpírokra építkezik a sorozatában – leszámítva azt az egy-két fajt, ami még megjelenik az FTT-ben (manipulátor, Őrző, angyal) -, addig Cole az összes létező természetfeletti lénnyel operál, akikről eddig csak hallani lehetett, leginkább bárhol… boszorkányoktól kezdve, szellemeken, démonokon, valkűrökön, vámpírokon, lidérceken át minden megjelenik nála, és ami megdöbbentő, hogy képes a saját káoszát úgy menedzselni, hogy az nem csak hogy szórakoztató, de még értelmes, és következetes is. A király véleménye kapcsán azt mondtam, hogy odaadnám a fél karomat azért, hogy úgy írjak mint Ward. Cole könyveit olvasva mindig oda jutok, hogy a fél lábamat képes lennék odaadni azért, hogy olyan fantáziám legyen, mint neki. Én el nem tudom képzelni, hogy annak a nőnek mi lehet a fejében, de hogy ott is nagy a forgalmi dugó, na abban is biztos vagyok.

Szerény személyem amúgy úgy van vele, hogy pont a fentebb felsoroltak miatt, próbálok arra törekedni, hogy ne tegyem egy kalapba a két írónőt. Az egyik ezért jó, a másik azért jó, és mindkettő ugyanúgy szerethető, csak mindkettő másért, és lehet hogy máshogy. Nekem Ward azért van első helyen, mert őt bármikor képes vagyok olvasni. Lehetek nagyon lezuttyant állapotban, akkor is nagyon jó, de lehetek éppen füttyösen boldog is, és akkor is nagyon jó lesz. Ezzel szemben Cole-hoz nekem hangulat kell. Arányaiban ezt úgy tudnám megfogalmazni, hogy az év 365 napjából akad vagy 5 olyan nap, amikor nem érzem magam Cole befogadóképesnek. Ez általában akkor van, amikor kimerült vagyok, és nem fog az agyam. Akkor egyszerűen kicsit sok nekem Cole – annak ellenére, hogy amúgy őt is imádom.

Miután elolvastam jelen könyvét, azon kezdtem el agyalni magamban, hogy a Halhatatlanok alkonyat után sorozatból vajon melyik kötet volt nagy kedvencem. Aztán rájöttem, hogy több kedvencem is van, amiket amúgy nem tudok sorrendbe tenni…

Így maradok az időrendnél…

Az első nagy kedvencem a Vámpírvér (4. kötet). Hogy ez miért tetszett meg annyira? Hihetetlen újdonságot fogok közölni ismét: az abszurditása miatt. Egy begőzölt vámpír, és egy szellem szerelme? Mi ez, ha nem lehetetlen? Ehhez az ívhez képest, az első három kötet fantáziátlannak hat – ami megint csak egy butaság, hisz ha van valami ami túlteng Cole könyveiben az a fantázia. Viszont ez a könyv volt nekem az első olyan élményem, amikor minden rugalmasságom ellenére fel kellett hogy vonjam a szemöldököm, és azt mondjam „és akkor ezt most amúgy hogyan is…?” És mondanom sem kell, hogy hullára élveztem a könyvet.

A következő kedvencem az ötödik kötet, a Vámpírzóna. Ennek megmagyarázásra nem tudok többet felmutatni, mint saját személyiségem baromi nagy defektjét: vonzódom a szélsőséges rosszfiúkhoz (a könyvekben… is…). És hát jelen állás szerint a legrosszabb rosszfiúk a démonok. És mit ad isten ebben a sztoriban pont van egy, aki tombol is, meg vörös is… Ráadásul Cole még megfejelte azzal az egész kis kavalkádot, hogy a hősnő olyan érintetlen, mint egy ma született barika… Ergo, besétálunk a „hogyan is rontsuk meg az ártatlan leányzót, ha gyakorló démonok vagyunk?” utcába, és ez az én kis perverz világnézetemnek piszokul jól esett. Szerintem nem is kell tovább ragozni a dolgot.

A harmadik, és egyben utolsó kedvencem, az a sorozat tizedik kötete, A sötétség démona c. könyv. Mily meglepő, egy újabb démon! Ó, igen! Ráadásul ez a démon egy vad démon, szó szerinti értelemben véve ősemberes, barlanglakó, hörög is, meg minden… Ó, a kihívás édes íze! Bennem van a hiba, én érzem, de nekem egy ilyen karakter olyan, mint bikának a vörösposztó. Szinte látom lelki szemeim előtt a táblát az elképzelt főhős nyakában, amire csak nekem címezve az van felvésve, hogy „tégy a magadévá!”. Az ilyen karakter esetében, a képzeletem deviáns gondolkodásért felelős része orgazmust kap, kész, passz. Leold mint a főbiztosíték, aztán idióta módon neki kezd örömében ugrabugrálni (és igen, jelenleg első szám harmadik személyben beszélek magamról… vagyis… csak egy részemről… ó, ugyan már! Ne korlátozzuk már a tudathasadást, ha már ott van, és ki lehet használni!).

(Észrevétel: megkönnyebbülés, olyan íróról véleményt írni, akinek a karaktereiről többet tudok nyilatkozni, mint azt, hogy mindegyik olyan lapos, mint egy matrica…)

Mellesleg ez utóbbi könyvben a hős szerelmetes arája egy boszorkány lesz, ami szintén az egyik kedvenc misztikus lényem, szóval minden kerek, én is boldog vagyok/voltam, a könyv is jó.

Nem tudom feltűnt-e, de a három könyvben vagy egy közös vonás: egyikben sincsenek valkűrök.

Na igen… sajnos én pont azon olvasók táborát gyarapítom, akiknek nem a valkűrök a kedvenceik. Nem arról van szó, hogy nem szeretném őket, csupán csak annyiról, hogy a többi lényhez viszonyítva nekem az Ő személyiségük kissé túl harsány. Értem én, hogy a valkűrök esetében, akik harcosok, és kemények, mint a frissen kötött beton, nem lehet olyan asszonykákat megálmodni, akik azt sem tudják merre az előre… de nekem akkor is egy kicsit már sok a valkűrök magabiztossága, és feltünési viszketegsége. Nem annyira, hogy elviselhetetlen legyen, de annyira már igen, hogy ha választanom kell valkűrös, vagy valkűr mentes Kresley Cole könyv között, akkor a valkűr mentest fogom választani.

És igen… itt kanyarodunk be oda, hogy miért nem lett jelen könyvünk kedvencem a sorozatból.

Elmondom én hol látom azt az icikepicike hibácskát, ami írónőnk munkásságát megnehezítheti. Cole hajlamos feladni a labdát még önmaga számára is. Megír nem egy szórakoztató, és amúgy kifogástalan történetet, aztán valahogyan, valamiért megalkot egy olyat, ami erősen „húbazdmeg!” kategóriás lesz. És innen bizony már nehéz a feladat. A jót könnyű megszokni, mi olvasók pedig nagyon hamar képesek vagyunk átállni a sötét oldalra, és egy igazán jó kötet után, már nem érjük be kevesebbel. Csakhogy van itt egy másik általános Coelho-szerű gondolat is, miszerint ha minden brutálisan szuper, akkor azt fogjuk megszokni, és így egy idő után már nem fogjuk tudni ezt szuperságot értékelni... Tehát, bár szeretnénk ha a „húbazdmeg!” könyvélmény általános érvényűvé válna, gyakorlatban el kell tudnunk fogadni hogy a „húbazdmeg!”, azért lett az ami, mert előtte nem ez volt a színvonal. A másik (illetve már a harmadik) dolog pedig az, hogy mindig mindent lehet tromfolni, tehát, nem kizárt hogy Cole-nak lesz még olyan könyve, ami még a „húbazdmeg!”-et is a hatványaira fogja emelni. Én ebből a nőből bármit ki tudok nézni… (Én pedig úgy néz ki, hogy sikeresen bölcsre aludtam magam ma reggelre…)

Nagyon gyorsan letudnám itt azt a két – három dolgot, ami miatt nem fogott meg annyira ez a könyv, mint a fent említett kedvencek.

Igen… még mindig a valkűrök… mivel a stílusuk meglehetősen távol áll tőlem, nehezen tudok azonosulni velük, így kicsit olyanná válik az olvasási élmény, mintha kívülállóként figyelném az egész történetet, nem tudok beleolvadni a hősnőbe, így nagyjából annyira érdekel a körülötte zajló akármi is, mintha az az egyik ismerősömmel történne… meghallgatom, ha azt kéri, igyekszem rajta tartani a figyelmemet, ami vagy sikerül, vagy nem, és néha-néha felmerül bennem a kérdés, hogy amúgy mit is keresek én itt, és miért is próbálok úgy tenni mintha érdekelne az amit mondanak nekem? Szóval, ja… aki eddig nem tudta, annak most egyértelművé válhatott, hogy szívügyek kibeszélésében nem én leszek a legideálisabb partner, főleg ha csak futó ismerettségről van szó.

Aztán ott van még Declan Chase… A férfiúval egyetlen probléma van csak, az hogy tipikusan főhősös, erős, rendíthetetlen, minden íratlan szabálynak megfelel, aminek meg kell neki, ahhoz hogy színvonalas embere legyen egy jó könyvnek. És ettől több nincs is benne. Itt most fentebb mutogatnék egy pár sorral, amikor azt ecseteltem, hogy a jót könnyű megszokni… Az ezt megelőző kötetben Malkom Slaine volt a főhős, az ősemberes barlanglakó démon… Érezni a különbséget? Én érzem. Declan Chase ehhez viszonyítva egy kicsit… sótlan. Jó, persze, nem kellene nagyon győzködni, ha arról lenne szó, hogy kispárnámnak elfogadjam, na de akkor is…

morgó, ősemberes, barlanglakó démon ó egy ember/berserker/katona aki… nos… egy ember/berserker/katona

Azt hiszem erről elég is volt ennyi.

És akkor még ott van hősnőnk, Regin, aki valkűr… A fentiek fényében szerintem erről is elég ennyi. Regin tipikus valkűr…

Nekem a történet is kicsit laposkára sikeredett. Kicsit olyan Fortress- 33 emelet mélyen a pokolban mellékzöngét kapottnak hatott, kevesebb Christopher Lamberttel, és több természetfeletti lénnyel… meg persze nem 33 emelet mélyen a föld alatt… (aki nem látta a filmet, szerintem ne is nézze meg…)

És akkor most, jöjjenek azok a pontok, amik miatt viszont tetszett a könyv.

Mindenek előtt imádom Cole brutalitását… Tudom, ez megint utalhat arra, hogy bomlott elmém van, de én egyenesen odáig és vissza vagyok az írónő „a beleiddel díszítem fel a közvilágítási hálózatot’ típusú trancsírozós hajlamáért. Itt bárkinek bármikor tőből kiszakadhat a keze, lába… feje… Itt élve boncolunk, kizsigerelünk bárkit, bármikor, és csak ömlik a vér, majd még egy kicsit ömlik a vér, és amikor már azt hinnéd, hogy ezt már nem lesz képes mivel űberelni az alkotó, akkor jön, és kecsesen odavág neked egy felnégyelést, vagy akármit, csak hogy szokd a dolgokat. Imádom!

Nagyon tetszett a történet alapgondolata: egy olyan szerelem, ahol az egyik fél mindig reinkarnálódik, hogy aztán az együtt töltött szerelmetes éjszaka után meghaljon, hogy aztán újra reinkarnálódjon… és újra… és újra…

És nagyon tetszett az is, hogy mesedélutánt kreált az alapgondolatból Cole a főhősöknek… Szerettem olvasni azokat a részeket, amikor Regin Declan „elődjeiről” mesélt, hogy kivel hogyan találkozott, hogyan jöttek össze, hogy melyik pasasnak mi volt az erőssége. Ez olyan egyet fizet kettőt (hármat, négyet…) kap akciónak adta ki magát, hisz egy romantikus regényen belül, kaptunk több romantikus vonulatot is. És nem utolsó sorban, ezeken a történeteken keresztül tudta magát leigazolni Cole, hogy minden pasas közül, miért pont Declan az aki a legeslegjobb. Ez így nagyon szórakoztató volt, és ötletes.

Ha Wardnál kiemeltem a humort, akkor szükséges itt is megemlítenem. Cole humora kicsit nyersebb, de ez nem azt jelenti, hogy kevésbé lenne vicces, ez csupán annyit tesz, hogy másképp vicces. Mivel tőlem nem áll távol a morbid humor (sem), így én kifejezetten jókat tudok kuncogni a hülyeségein.

Amit még nagyon kedveltem – és ez is általános érvényű, ha Cole könyveiről van szó – az a konfliktus megoldása. Ahogy más könyveiben is, itt is olyan pofátlan egyszerűséggel oldja meg a legnagyobb problémát, amitől az állam leszakad. Én hajlamos vagyok mindent túlbonyolítani… hát Cole nem. Felpattint egy olyan helyzetet, ami enyhén szólva a lehetetlennel határos, amivel ennivalót szolgáltat az én állandóan éhező agyamnak… És az én agyam nagyon örül, ha lefoglalják valamivel, így állandóan belelépek abba a csapdába, hogy már a könyv első oldalán elkezdek azon morfondírozni, hogy vajon hogyan fogja megoldani Cole, hogy szerelmeseink együtt maradhassanak? És mindenre szoktam gondolni, kötésfeloldástól kezdve, a csakra- tisztításon (isten örizz!), és Gandalfon (mert miért ne?) át, az uzi-ig… És soha nincs igazam! Hát vesszek meg, ha nem élvezem ezt! Cole rendre olyan elegánsan, és egyszerűen oldja meg a krízishelyzeteket, hogy én csak ámulok, és bámulok tőle… és ez így nagyon, de nagyon jó.

És hogy mi tetszett még? Lothaire… A vámpírkám nekem… És, Ó, igen a következő rész az övé lesz… Bevallom őszintén, hogy a Vámpírbosszú c. könyv gerincének a simogatásánál még nem nagyon jutottam tovább, mert már megint az van, amit az előző bejegyzésemben is írtam, hogy finom a falat, és odáznám az élményt – illetve inkább annak végét – ameddig csak lehet. És hogy a legjobb védekezni? Hát úgy, hogy nem cselekszed meg, amit meg kéne, tehát, jelen estünkben nem kezded el a könyvet olvasni, mert ha elkezded, akkor egy délután, és már vége is van az egésznek… Nem tudom meddig fogom tudni visszafogni magam. (Semeddig…)

Összegezve: bár nekem nem ez lett a sorozat kedvenc könyve, könnyűszerrel képes vagyok elfogadni azt, hogy másnak pedig pont ez lesz a kedvenc. Ez a rész is hozza az elvárt formát, és bőven több szórakozást nyújt, mint a piacon fellelhető tucatkönyvek bármelyike (tudom, hogy tudjátok, hogy milyen típusú könyvekre gondolok). Ami biztos, hogy én továbbra is megtartom azt a jó szokásomat, hogy kéretlenül ajánlgatni fogom mindenkinek Cole könyveit, ha véletlenül egy társalgás folyamán erre alkalmam fog nyílni – arról pedig tudjuk nagyon jól, hogy gondoskodni fogok, hogy legyen rá alkalmam. Szóval kedves olvasóim, olvassatok Cole-t! (… és Ward-ot…)

Értékelés: 8 pont

Update!

Kedves blogger barátném, Annie (http://izyanniemsm.blogspot.hu/), felhívta rá a figyelmemet, hogy Nalini Singh könyvei elvileg, ha van egy kis szerencsénk be fognak lendülni:
https://konyvmolykepzo.hu/products-page/konyv/nalini-singh-archangels-legion-angyalhaboru-7879

A megjelenés elvileg 2018, de ha a hozzászólásokat is elolvasom, akkor már kevésbé vagyok annyira derűlátó... Mindegy. A remény hal meg utoljára, nem?

Illetve Annie felhívta a figyelmemet arra is (mert Annie ilyen jól ismer engem... :D), hogy Jeaniene Frost könyv is várható, nem is olyan nagyon sokára:
https://konyvmolykepzo.hu/products-page/konyv/jeaniene-frost-elso-fellobbanas-az-ejszaka-hercege-1-7516

Szóval ki tudja... a végén még lesz lehetőségünk átélni, milyen is a bőség zavara!

Annie... köszönöm! :)

Tovább