Szóval az úgy volt, hogy éppen benne voltam az üzemszünetem
kellős közepén, amikor bent sétáltam párommal a városban. Én perfekt függő
vagyok, ezt tudni kell rólam. Ha függök, azt teljes erőbedobással csinálom, és
még büszke is vagyok rá. Példa: én és a kávé elválaszthatatlan párost alkotunk.
Ha nincs kávém (olyan nincs, hogy ne legyen, de tételezzük fel, hogy mégis van…),
akkor nem szabad a közelembe jönni. Aki dolgozott már valaha velem, vagy egy
kicsit is ismer, az tudja, hogy bármerre megyek is, mindig van nálam kávé. A
kávékat kismillió szempont szerint kategorizálom: munkahelyi kávé, pihi kávé,
flancolós kávé (ez a pihi kávénak az egyik alkategóriája),
mostrohannomkellvalahovádenézdittegykávézó kávé, tudomhogyéjfélmúltaludnomkénedenézdmárvanlefőzvekávé
kávé, kávékávékávékávé kávé… satöbbi, satöbbi. Ahány féle-fajta kategóriám van,
annyi féle kávéivási rituálém is van. A flancolós kávé például egy szent dolog.
Azt csak akkor csináljuk, ha van rá időnk, mert a flancolós kávé megérdemli az
odafigyelést, és azt hogy maximálisan kiélvezzük a gyönyört, amit nyújtani képes.
A falncolós kávé mindig valamilyen egzotikus kávé: mogyorós, likőrös, kókuszos,
vaníliás-szerecsendiós, csokis, japán, brazil, mexikói… (mindegy, csak ne
Tchibo Family legyen…). Tetején a legtöbb esetben tejhab van, esetleg fahéj,
vagy kakaó, és a legtöbb esteben barna cukorral az igazi.
Na már most… Egy ilyen kávé elkészítése (figyelembe véve
hogy az ipari tejhabosítóm maximum egy decire kalkulált) valahol a fél óra és
az örökkévalóság közt ingadozik. Ebből következik, hogy ha már ennyit kínlódik
miatta az ember, akkor az a minimum, hogy úgy fogyassza már el, ahogy neki a
legjobban esik (téli esték receptje: bögre, ocsmánykockáscsíkos sízokni,
kinyúlt pihepuha pulóver, valami kellemes zene, és hangulatvilágításba burkolt
hálószoba).
És hogy ezzel mire is akartam utalni… Nekem a kávé függőség.
Ha nem ihatok, vagy ha nem úgy ihatom, ahogy akarom, akkor embert ölök. Kész
passz.
De ugyanilyen függőség nálam az olvasás is.
Mi van akkor, ha egy függőt megpróbálsz lehozni a szerről?
Hát akkor annak a szerencsétlen függőnek elvonási tünetei lesznek. Mi van
akkor, ha az emberünk már egy ideje tiszta? Nem engeded az anyag közelébe.
Szóval ott tartottunk, hogy ballagunk bent a városban
párommal, amikor is, azt mondja nekem a lelkem, hogy menjünk be egy könyvesboltba.
Meg voltam győződve arról, hogy ez az ember teljesen készen van, frontális
lebenypusztulása van, vagy nem tudom, de az holt biztos, hogy az ötletre adott
arcidegbénulásos reakciómat le kellett volna fényképezni. Hát hülye ez?
Alkoholistát akar kocsmába vinni…?
Kiderült: férjem teljesen komolyan gondolta minden szavát,
én meg jó függő módjára, kb. 10 másodpercig bírtam tartani az ellenállásom.
Keserédes élmény volt bemenni a boltba. Ja, hogy ez is
megjelent…? Az is megjelent…?
Fél szemmel azért néha rásandítottam, olykor-olykor a
piacra, így például tudtam mikor jelent meg Ward legújabb könyve, vagy Cole-é,
vagy Karen Rose-é… De ez nem volt több felszínes kapirgálásnál. Valószínűleg
ezért lehetett, hogy Tahereh Mafi disztópiájának második, és harmadik kötete
annyira szíven ütött. Ott álltam a könyvespolc előtt, a két könyv gerincét
simogattam, és azon merengtem, hogy legutóbb, amikor Tahereh Mafi-t olvastam,
akkor még az is kérdéses volt, hogy ki lesznek-e adva egyáltalán a folytatások.
És most ott voltak előttem. Férjem hamarabb tudta, mint én, hogy könyv nélkül
nem fogunk kilépni az ajtón. Mielőtt teljesen maga alá gyűrt volna a
nosztalgia, rám tukmálta a két könyvet (nagyon kellett erőlködnie…), és én már
repültem is, először ki a könyvesbolt ajtaján, majd haza, majd a Regenerációba,
és Warnerhez, és Adamhez, és olyan lány vagyok, akit nem lehet megérinteni, és
lázadó vagyok, és a képzelet hajója vagyok, amely elvész tudatom végtelen
tengerében.
"Juliette elmenekült a Regenerációtól. Már nem vihetik véghez vele a tervüket, már nem használhatják fegyvernek. Most már szabadon szeretheti Adamet. Ám Juliette sosem szabadul meg attól, hogy érintése halálos. És Warnertől sem szabadult meg, aki ádázul keresi őt. Juliette-et a múltja kísérti, a jövőjétől pedig retteg; tudja, hogy olyan döntéseket kell hoznia, amelyek megváltoztatják az egész életét. Olyan döntéseket, amelyekkel választania kell a szíve, és Adam élete között."
Megjelenés éve: 2015
Kiadó: Gabo
Ára: 2490 Ft - plusz mínusz pár százas
"Már semmi sem lesz olyan, mint volt.
Omega Pont sorsa ismeretlen. Mindenki, akit Juliette ismert, valószínűleg halott. A háborúnak talán már azelőtt vége lett, hogy igazán elkezdődött volna.
Juliette az egyetlen, aki a Regeneráció útjában áll. Tudja, ha ő életben marad, a Regeneráció nem élhet.
Ám ahhoz, hogy legyőzze a Regenerációt és a férfit, aki kis híján megölte őt, Juliette-nek segítségre van szüksége valakitől, akiről sosem gondolta, hogy megbízhat benne. Warnertől. És miközben a közös ellenség legyőzésén munkálkodnak, Juliette rájön, hogy minden, amit tudni vélt – Warnerről, a saját képességeiről, sőt Adamről is –, téves volt."
Kiadás éve: 2015
Kiadó: Gabo
Ára: 2490 Ft - plusz mínusz pár százas
A Ne érints egyike volt a legjobb disztópiás
könyvélményeimnek. Tahereh Mafi írói stílusa nagyon megfogott, nagyon tetszett
az első rész szerkezete, a rövid, lényegre törő mondatok, lenyűgözött a
frissessége, a lendülete, az eredetisége. Karakterei jól meg lettek formálva,
és még a történet is elég logikusra sikerült. Egyetlen bánatom volt csupán,
méghozzá az, hogy az erős indulás után a sztori befordul az X-Men utcájába, és…
hát ott is marad. Végig. Bizonyítandó, hogy nincs új a nap alatt.
De úgy voltam vele, hogy a könyvnek bőven több az előnye,
mint a hátránya, így nem volt kérdéses, hogy el fogom olvasni a folytatásokat
is.
Valahol nagyon örülök annak, hogy a második, és a harmadik
kötet egyszerre szereztem be, és gyors egymásutánban olvastam el, mert ha a
megjelenések sorrendjében azonnal lecsaptam volna rájuk, akkor lett volna nem
egy feszült hetem, amikor épp a két kötet közt vergődöm. Mert ahogy ez a második
kötet véget ér… na de erről majd később.
Teljesen meglepő módon a második kötet onnan folytatódik,
ahonnan az első véget ér. Újragondolt X-Men csoportunk a világ szemétől elrejtve,
egy földalatti bunkerban éli szokványosnak nem mondható életét. Juliette
sokszor roskad maga alá – többször mint az kényelmes volna -, de legalább
teljes beleéléssel lelkizik, amiért respect – hölgyeményünk sem szereti a
félmunkát. És akkor van még itt képességkontroll, meg barátkozósdi, még egy kis
lelkizés, szerelmi dilemma, megint egy kis hiszti a képességek körül…
Megmondom mi hiányzik de nagyon a második kötet első
feléből: Warner.
Nélküle a könyv olyan, mint a fűszer nélküli chips. Mint a
vakaró, vagy mint a papír. Íztelen, jellegtelen, unalmas.
Nem tudom mennyiben volt tudatos az írónő részéről, hogy így
építette fel a történetet, de el kell ismernem profi munka – már ha az
idegekkel való játszadozásról van szó. Warner karaktere annyira szélsőséges az
első kötetben, annyira – jobb kifejezés híján – pszichopata, és annyira
lebilincselő, hogy az már ott egyértelművé válik, hogy alappillére lesz a
folytatásoknak is, akár így, akár úgy. Szóval az ember lánya a kezébe veszi a
második kötet, szomjazza Warnert már az első laptól… csakhogy nem kapja meg.
Még egy kicsit sem. Nem… még egy hangyányira sem. Persze meg van említve hogy
ott korzózik a bunker környékén, de ennyi. Nincs ló, kapsz szamarat, oszt
viszontlátás!
Vagyis hát, még szamarat sem, mert Adam is eltűnik, mint
szürke szamár ködben, mert neki is van dilemmája…
Ha tudom a második kötet elején, hogy mi is lesz majd a
történet vége, akkor birkatürelemmel olvastam volna végig. De így, hogy
szigorúan tartottam magam a lapok sorrendjéhez, azt kell mondjam a második
kötet első fele egy vegytiszta idegbaj volt.
Megbarátkoztam azzal a ténnyel, hogy nincs Warner, van Adam.
Adam nem rossz fiú, csak olyan mint a chips fűszerek nélkül (lásd fentebb). Olyan
kis kedveske a lelkem. Nem él vissza a helyzettel, felelősségtudó, kitartó –
sablonos, átlagos, szürke, Warnerhez képest annyira hétköznapi hogy az már
égbekiáltó. De legalább ott van, még ha ritkán is, de legalább jelen van…
Képzelhetitek a döbbenetemet, amikor kiderül, hogy Adam
mégsem annyira ellenálló Juliette energiavámpírságával szemben, mint azt addig
hittük. Akkora a szerelem a két fiatal közt, hogy csoda hogy a lapok nem kapnak
spontán öngyulladást tőle, és ezt a földöntúli románcot az írónőnk fogja és
kikapja a kezünkből, majd egy laza rántással cafatokra tépi - szinte hallom
ahogy közben gonoszul kacag.
Jó, tudom, Juliette és Warner közt már az első kötetben
elindul valami, de a második kötet első felében a Warner-Juliette románc
annyira abszurd gondolat még, hogy az ember nem is nagyon veszi számításba.
Miután drága írónőnk jóvoltából átmenetileg két románc közé
csücsülünk, jön a szenvedős fázis. Juliette szenved, amiért el kell engednie Adamet,
amiért nem tudja használni rendesen az erejét, amiért nem tud barátkozni,
amiért olyan szerencsétlen amilyen szerencsétlen. Adam szenved, amiért Juliette
szenved, meg azért is, mert Juliette elengedi, mikor amúgy neki esze ágában sem
lenne menni… A többiek azért szenvednek, mert hőseink szenvednek, mi olvasók
meg azért szenvedünk, mert ennyi szenvedés mellett az volna a csoda ha mi nem
szenvednénk.
De aztán megjelenik Warner, a történet pedig merészen
felfelé ívelő pályát vesz. A srác a könyv katalizátora. Meglátásai, stílusa,
egyenessége, stratégiai érzéke, esze - és még tudnám sorolni – képezik a
történet tengelyét. Olyan szereplő aki a józanság hangján szól akkor is, amikor
mindenki más éppen a csillámpónis tündérvilágban leledzik. Előre megmondja,
miért kudarc a tervük, hogy mi fog történni, következetesen kitart a véleménye
mellett, és rendre igaza is van. Stabil karakter, olyan, akibe akaratlanul is el
kezd bízni az olvasó, és el is kezdi csodálni is, annak ellenére, hogy szinte a
történet kétharmadáig úgy tudjuk hogy gyilkos, és kegyetlen. Persze, az
idealizálási kényszer miatt fel kell menteni a végén a bűnei alól, és glóriát
kell vonni a feje köré (ez az a passzus, ami nélkül én totálisan jól meglettem
volna – az én idealizáslási kényszerem mindenféle öklendezés nélkül képes
befogadni egy árnyalatnyi kis gonoszságot), hogy könnyebben emészthetővé váljon.
Motivációi világosak, az önállósága pedig egyenesen felüdülés, egy-két másik
szereplő önállótlanságával szemben. Egy szereplő van, akinek a stabilitása és
komplexitása Warner-hez mérhető, ez pedig Kenji. Sajnálom, hogy az Ő
karakterébe nem mélyed el még jobban az írónő.
Szóval, a Warner-Juliette féle románc így utólag visszagondolva elkerülhetetlen, csak ezt az olvasó nem kezdi magában tudatosítani csak a második kötet végén - bár még ekkor is marad nem kevés kétség. A frontális fordulás a harmadik kötetben történik meg, ráadásul elég kegyetlenül. Írónőnk nagyon ügyesen egyensúlyoz: egyik kezével Adam-et löki egyre lentebb - a srác Juliette felé intézett szavai minden jóérzésű emberből visszatetszést váltanak ki -, másik kezével pedig Warnert emeli fel - lépésről lépésre enged egyre mélyebbre bennünket a srác sáncai mögé, és minél többet tudunk meg róla, annál jobban belopja magát a szívünkbe. Észre sem veszi az olvasó, és a könyv ütemével párhuzamosan ábrándul ki Adamből, és szeret bele Warnerbe.
Én pedig csak egyszerűen élveztem az utazást Warnerhez...
A történetről:
Mindent összegezve ki lehet jelenteni: túl sok újdonságot nem hordoz a sztori. Elnyomó hatalom ellen küzdő fiatalok, egy lerobbant jövőben,
ahol már nincs semmi remény, hogy aztán kiderüljön, hogy mégis van még remény.
Viszont igényesen összerakott történet, ami következetesen
építkezik, kerüli a brutális butaságot, és a logikátlanságot. Szóval
maximálisan élvezhető. Helyenként még izgalmas is, ami csak növeli az értékét.
Az egyetlen bánatom csak az X-Men-es felhang, de ez lehet hogy csak az én
ficakom – éltes korom miatt hadd engedtessék meg nekem ez kis hiszti (én még
olvastam X-Men-es képregényt…).
A történet tördelése is nagyon jó – ha az ember gyors
egymásutánban olvassa el a második, és harmadik kötetet. Mert a második kötet
vége olyan, mint a magasra feldobott labda, ami nem hajlandó leesni. Minden
függőben marad, mindenhol csupa, csupa kérdőjel… Csak ezért nem szenvedtem ezt
meg, mert ahogy bezártam a második kötetet, már fel is csaptam a harmadikat.
Éééés a harmadik kötet vége is hasonló… Mármint… Milyen vég
ez már kérem szépen? Mi ez az „ugye tudod, hogy most az egész világ ránk fog
támadni?” dolog itt a hajrában?
Első reakció: lássuk, lássuk!
Második reakció (és ez volt az idegesítőbb): most miért
kellett ez? Így most tovább fogom gondolni az egészet, és a racionális énem úgy
ki fogja nyírni a szereplőket a nagy távoli háborúban mint a sicc. Ennyit az
idealizált románcról, és a jó mindig győz a gonosz felett bölcsességekről…
Juliette…
Juliette egy nagyon érdekes karakter. Az első könyvben
nagyon megkedveltem, mert elég mély, és elég erős is. Van bátorság benne, nem
is kevés, és még a józanság sem idegen tőle… Így a második kötet Juliette-je
kész csalódás volt a számomra, legalábbis eleinte. Még szerencse, hogy Kenji
egy-két fejmosása után, és Warner ráhatása miatt hölgyeményünk seperc alatt
összeszedi magát, mert ha végig megtartotta volna önsajnálós attitűdjét, hát én
megtéptem volna magam…
Összegezve:
A trilógia jó. Ha be kellene sorolnom a disztópikus
trilógiák közé valahová, úgy hogy a történet egészét nézzük, és nem csak 1-1
kötet, akkor én azt mondanám, hogy bőven elfér Collins trilógiája mellett –
esetleg kicsit alatta az X-Men-es áthallás miatt.
Értékelés: 9 pont
Következő vélemény: Penelope Ward: Stepbrother dearest - Legdrágább mostohabátyám
Várható megjelenés: 10.21 - 10.22
