Jamie Mcguire: Red Hill /2014/

Gondolom sokan meg voltatok győződve arról, hogy én már ebben az életben soha nem fogok ebbe a blogba írni. Bevallom őszintén az elmúlt pár hónap folyamán én is nem egyszer hittem ezt. Jelen könyvünk sem éppen egy ma megjelent darab - töredelmesen belátom, nagyon lemaradtam az új megjelenéseket illetően. Szégyellek már állandóan elnézést kérni a nagy szünetek és kihagyások miatt... Ettől függetlenül mélyen sajnálom hogy tavaly ősztől mostanáig elhanyagoltalak benneteket, illetve az olvasást is - nem beszélve az írásról. Mentségemre legyen mondva igen komplex történések hátráltattak - és hátráltatnak most is. Ha eltekintek az ÉLET-től, mint tényezőtől (aminek még mindig meg van a maga morbid humora), olyan dolgok is közbe jöttek, mint az írói válság, vagy a "miért nem találok olyan könyvet ami érdekelne?" dilemma. 

Az írói válsághoz sok hozzáfűznivalóm nincs. Aki ír az tudja, hogy amikor elkezdenek az események csúcsosodni, amikor az ember lánya csak kapkodja a fejét a kötelezettségei közt - ráadásul úgy, mintha kötéltáncot járna -, akkor az agya nem fogja tudni felvenni az aktuális, folyamatában íródó történetével a fordulatszámot. Így a Tanner és Addison sztoriját követőknek, csak azt tudom mondani, hogy mea culpa - szakadjak meg amiért még mindig nem fejeztem be... (Önostorozás). Igazán bosszantó volt az elmúlt időszaknak az a tendenciája, hogy ahányszor leültem, hogy végre finisbe rakjam a szereplőket, egyszerűen nem jöttek a gondolatok. Amik jöttek azok másnap nyüszögve szembesültek a ctrl+alt+del billentyűkombinációval. Valahogy semmi nem volt elég jó... Semmi nem volt elég hatásos. Minden megkezdett fejezet vérszegénynek hatott, és mivel amúgy imádom a szereplőimet, úgy határoztam, hogy nem gyaláznám meg őket, valami teljesen snassz, és szörnyen slampos lezárással. Így jelenleg ihletvárás van ezerrel, hátha képes vagyok kiizzadni magamból valamit, ami méltó a már megírt fejezetek hangulatához, humorához, és érzelmi színvonalához - már ha van a történetnek egyáltalán ilyenje. Igyekszem minél hamarabb levadászni egy múzsát, és felpörgetni ezen a fronton is a dolgokat, és nagyon röstellem, hogy a követőknek nem tudok ettől kedvezőbbet nyilatkozni. Csak bízni tudok abban, hogy akad még türelmetek kivárni, amíg a végére érek.

Visszatérve az olvasáshoz...

December magasságában aztán meguntam ezt a jojózást, és úgy döntöttem, kell valami igazán kívánatos szellemi táplálék az agyamnak, ami visszalendít oda, ahol lennem kell. Kell egy könyv, ami fellelkesít, amiért rajongani tudok, és ami elüt a sok bugyuta romantikustól, erotikustól, amik kitöltötték közel két évemet. Elmondom mi hiányzott... Nalini Singh hiányzott... Kresley Cole hiányzott... Ward, Karen Rose, Kenyon... Na, ők hiányoztak. A történeteik, amik többről szóltak, mint két éretlen szexfüggő mamlasz végtelen ciklusú párosodásáról. A szereplőik hiányoztak, akik erősek, de közel sem tökéletesek. Akiknek van múltjuk, ami kihat a jelenükre. Akik egyszerre sarkallnak imádatra, és bosszúságra, mert olykor előítéletesek, olykor fafejűek, és olykor annyira sebezhetőek... A vér hiányzott, a harc, a küzdelem, hogy szurkolhassak a karaktereknek, hogy győzedelmeskedjenek, és révbe érjenek, beteljesüljenek. Felforgattam az egész könyvpiacot, hátha elkerülte a figyelmem valami. Hátha akad még az Ő sztorijaikhoz hasonló... Vagy hátha valamelyik kiadó menet közben lett annyira bátor, hogy elkezdte megjelentetni a könyveiket. Szomorúan tapasztaltam, hogy ilyenről szó sincs. Ez az ágazat eltűnt, mint az a bizonyos szürke szamár a ködben... Viszont lett helyettük sok romantikus blablabla, amik ellen alapesetben semmi kifogásom - teljesen addig a pontig, amíg adott nekem a választás lehetősége. Amíg eldönthetem, hogy meg akarom-e azt venni, ami dömpingszerűen elárasztja a piacot, vagy a sem - mivel ott a lehetőség, hogy van helyette más. Hát itt nincs más - és ezzel most nem arra akarok rávilágítani, hogy ami van az teljesen rossz, vagy igénytelen, hanem csupán arra a tényre, hogy a mi kis országunkban a kiadók minden túlgondolás nélkül kijelenthetik, megtehetik, hogy megmondják helyettem, hogy nekem mit kell, vagy lehet olvasnom. És amennyiben ez nem tetszik, akkor keressek rajongói fordításokat, vagy olvassak angolul. Olvasok én angolul, ha kell, de még mindig az az álláspontom, hogy szemben az anyanyelvemmel, az angol nem annyira színes, nem annyira ízletes... Így ha választanom kell, akkor én még mindig a magyart preferálom - mély sajnálatomra. És akkor ha már itt tartunk, valaki mondja, vagy magyarázza meg nekem, hogy az Egmont részben becsődölése után, miért nem vette egyik kiadó sem át Nalini Singh történeteit? Szerintem lennénk párszázan, akár ezren, akik a gyönyörtől sírva fakadnánk, ha az egyik kiadó úgy döntene, hogy tessék lányok, legyen meg a ti akaratotok... De nem. Mert ami külföldnek jó, az nekünk nem, és akárhogy is nézzük, a kiadók monopol helyzete nem túl sokat segít azon, hogy ez a helyzet változzon. Mert ami odakint gördülékenyen zajlik, az nálunk persze hogy nem, és azért nem, mert csak... Imádom ezt a mentalitást.

És akkor menet közben az Ulipus is meghanyatlott - őszintén nem csodálkozom rajta... Viszont ami tetszett, hogy a Könyvmolyképző megversenyeztette az olvasókkal, hogy melyik Ulipusos sorozatot folytassa, vegye át. Ez egy igen jó kezdeményezés volt szerintem, reméljük, hogy gyakorlatban is úgy lesz, ahogy azt a köz kívánta. Mellesleg a fentebbi negatív, kiadókat érintő észrevételek után, most mondanék valami pozitívat is: a Könymolyképző kezdi magát szépen kinőni. Nekem eleinte nem volt szimpatikus kiadó, mert kezdetben a célcsoportja a fiatal tinédzserek voltak, és hát ezzel én, és az éltes korom nem nagyon tudtunk mit kezdeni. De az utóbbi időben a könyveik kezdenek szélesebb spektrumban mozogni. Beléptek az enyhe erotikába, a fantasyba, a komolyabb hangvételű szórakoztató irodalomba, és én ennek nagyon, de nagyon örülök.

Visszakanyarodva...

Szumma szummárum, miután totálisan kétségbeestem - mert nem akartam egy újabb tucatkönyvet olvasni a bősz nagy egymásra találásról, és csak, és kizárólag arról -, fogtam a régi, fent említett írók könyveit, és újraolvastam őket. És meg is jött a lelkesedés! Olyannyira, hogy mikor letettem az utolsó kötetet, megint majdnem zokogásba kezdtem, hogy ezután nincs tovább... De mivel nem vagyok az a végtelenül szenvedős típus - jaj, dehogynem -, ismét úgy határoztam, felveszem a nekem dobott kesztyűt, és akkor is találok valamit magamnak, amiben van vér, meg humor, meg románc, meg... mindenből egy kicsi. És ekkor botlottam bele jelen könyvünkbe.

"Scarlet, Nathan és Miranda. Három idegen, mégis közös sors.

Scarlet és két lánya egyedül néznek szembe a mindennapok nehézségeivel. Nathant elhagyta felesége, és már nem emlékszik, milyen érzés szerelmesnek lenni; csak kislánya, Zoe tartja benne a lelket. Miranda legnagyobb gondja az, hogy az új VW Bogara nem elég nagy ahhoz, hogy nővérével és két barátjukkal elmenekülhessenek egy hétvégre a záróvizsgák elől.

Amikor világszerte jelentések érkeznek egy halálos járványról, mely nem csak öl, de élőhalottá változtatja a fertőzötteket, ezek a hétköznapi emberek, rendkívüli körülményekkel szembesülnek, és sorsuk hirtelen összefonódik. 

Mikor rájönnek, hogy nem tudnak elfutni a veszély elől, Scarlet, Nathan és Miranda kétségbeesetten kutatnak menedék után egy félreeső, Red Hill nevű farmon.

Itt kell szembeszállniuk a rájuk támadó zombik seregével. És küzdeniük a saját életükért, ami egyben az emberiség túlélését is jelentheti. Amikor vége a világnak, túlélhet-e a szeretet?"

Kiadó: Maxim

Oldalak száma: 360

Ára: 3999 Ft

Jamie Macguire neve ismerősen csenghet azoknak akik olvasták a "sorscsapás" könyveket - amikhez nekem amúgy sok közöm nem volt (megint csak a csömör miatt, ami a szimpla romantikát érinti). De az olvasók véleménye szerint az írónő tud, és ki vagyok én hogy a köz akaratával szembe menjek, így alapozva a nagyérdemű pozitív elbírálására, azt mondtam, ám legyen... Zombik is, meg akció is, meg egy olyan írónő, aki már letett valamit az asztalra. Elméletbeli következtetés: ez a történet rossz nem lehet... És ahogy az nagy általánosságban lenni szokott esetemben, ez az elméleti feltevés a gyakorlatban, csupán csak részben állta meg a helyét...

Merthogy itt is kétféle módon lehet a zombis témát megközelíteni:

1, Nem kell várni tőle semmit, mivel már hatvanmillió bőrt lenyúztak róla... Jönnek a rehabos mozgású, meghalni csak nehezen képes hullák, akik hörögnek, meg embereket esznek, meg megfertőznek mindenkit, és akkor mi meg menekülünk, meg siránkozunk, meg hisztérikusan  - felszerelve a shotguntól a palacsintasütőig mindennel -, aprítjuk a népet... Szóval igen, nem feltétlenül az ideák Kánaánja a zombiterep, de mint mindenből, ebből is esetenként ki lehet hozni valami jót, valamit többet (lásd: Eleven testek, The Walking Dead, vagy példának okáért a World War Z).

2, Igenis el kell várni tőle az újdonságot, a frissességet, a másságot, a lendületet... Mert léteznek a témában kimagasló történetek, amik a maguk módján többek, mint a nagy átlag.

Pesszimista ember lévén, én mindig a legrosszabbra készülök, és a legjobbat remélem, így ennek a könyvnek a felnyitásakor is úgy voltam vele, hogy kellően fel vagyok vértezve a fájdalomra...

Aztán persze kiderült hogy mégsem...

Én egy marha nagy The Walking Dead fanatikus vagyok. De tényleg. Ha tehetném, és ha lenne időm, akkor állandóan a tv előtt ülnék és nézném a sorozatot, mert morbid, mert klasszikus, mert valahol undorítóan gusztustalan - és ezáltal számomra gyönyörű -, meg van benne lelki kín is, meg vérfröcsögés... Meg még egy kis vérfröcsögés... Meg halál... Ennyi, nem szaporítom tovább a szót. Lényeg: az első pillanatától imádom a sorozatot, és mániákusan követem is. Szerintem nem árulok el nagy titkot abból, ha kijelentem, hogy a Red Hill majdnem totálisan egészben koppintása a sorozatnak, illetve a sorozatot megelőző képregénynek. Igen, most lehetne azzal érvelni, hogy mivel ez egy zombis izé, így sok újat nem lehet kihozni belőle, merthogy a mozgástér szűk, adottak a stratégiailag fontos pontok:

1, nagy tömegű emberhorda öntudat nélkül, akiket csak az éhség hajt;

2, emberi jellemgyengeségek, hisztik, a helyzet okozta hitetlenkedés, és sokk kedvezőtlen hatásai az ép elmére;

3, hová menjünk? Evidens: egy olyan helyre, ami minél távolabb van az emberektől, ami rendesen elszeparálható a külvilágtól, ami könnyen védhető, és a többi, és a többi;

4, hirtelenség: reggel még minden átlagos, délben már ketté akarja a szomszédod harapni a nyaki artériád;

5, miből lesz a zombi? Vírus, vagy átok, vagy szimplán csak telítődött a Pokol... (majd minden esetben a vírus kerül ki győztesen... Miért? Miért nem lehet egyszer a kiinduló pont az, hogy egy űrből érkező rádióhullám befolyásolja az emberi DNS láncot, ami miatt átmegyünk nyáladzó, embereket szétmarcangolni akaró idiótákba... Mert mondjuk az idegenek így kezdenek egy háborút, egy amúgy fül számára hallhatatlan hanggal, ami atom szintű rezgéssel átrendezi a DNS láncban lévő fehérjéket... Vagy mit tudom én, nem vagyok sejtbiológus, de megkockáztatom, hogy az űrből érkező jel sem nagyobb baromság, mint egy olyan vírus, aminek 0 perces a lappangási ideje, és aminek a lefolyása kimerül pár órában...)

6, menekülés, kapkodás, és a hadd hulljon a férgese fázis... Ebbe a szakaszba annyi, de annyi helyzetkomikumot, és annyi de annyi nehézséget bele tudnék tenni... Könyörgöm, mindenki hallott már zombikról, olvasott róluk, meg nézett róluk filmet, akkor hol itt baj? Egyszerű, mint a fapapucs... Követni kell a bibliákat. Macsetét elő a sufniból, és aztán hajrá-hajrá... És rohanás közben lehet arról vitatkozni, hogy a fikciókkal szemben, mennyire rohadtul nehéz valakinek a koponyacsontjába állítani egy villát, hogy érdekes módon a foszló hullák szaga meglehetősen BÜDÖS, vagy hogy Bear Grylls útmutatásai alapján melyik bogyó ehető, melyik nem, és lehet fintorogva őzvért inni, meg elbújni az állat döglött testébe, elkerülendő a hipotermiát... De nem. Ilyenek még elő sem kerülnek a könyvben, mert ezek az egyszeri ember kényelmi, és ízlési paramétereit nagyjából sokkolnák, így maradunk a jól megszokott keretek közt: készen, jól felszerelten ott vár a családi ház az erdő szélén, ahová menni lehet, kajával, villannyal, mindennel, fegyverarzenál a szomszédnál - mondjuk Amerikában ennek még van is némi realitásalapja -, és persze hogy az összeverbuválódott menekültcsoport tagjai közt akadnak egyedülálló, jóképű, túlélésre szakosodott hímek, akik szerelembe zuhannak majd az egyik vagy másik, néha hisztérikusan viselkedő hölgyeménybe, és lesz még itt szex is... Tudjátok mit... A könyv elolvasása után, figyelve a relatíve ideális körülményeket, rájöttem, hogy én egy zombiapokalipszisre vágyom! Egy nap pokoljárás után, kint lehetnék a szabadban, a friss levegőn, emberek sehol, csak az a pár fazon akikkel addig menekültem... Kis kertemben paradicsom, kutamból forrásvíz, párnácskám tollacskákból, puha dunyha takaróm meleg... Tiszta wellness.

Ez az idilli környezet annyira csúcsszuperre sikerül, hogy amikor a sztori végén megjelenik a kormány, és annak katonái - ááááá... nem is igazi apokalipszis ez! hát megmarad a kormány, meg vannak katonák, meg megmentés, és tűzijáték, meg boldogság... -, akkor szereplőink úgy határoznak nem kérnek a továbbiakban sem a civilizációból... Menjen a gárda amerre akar, mentse meg azokat, akik ragaszkodnak hozzá, nekik jó ott ahol vannak... Meg letisztázzák, hogy nem is volt ez annyira rossz. Még olyan kijelentés is elhangzik, hogy volt sok jó következménye is ennek a globális összeomlásnak, mert az értékek, meg a szeretet, meg a család...

Hát rendben... Az én olvasatomban, ha a páromat azért vesztem el, mert miután kicsit megcsócsálják, átmegy hús fixált, táplálkozászavaros, felpuffadt, oszlásnak indult, ronda fogú, furcsa nyöszörgő hangokat kiadó egyedbe, aki az agyvelőmet kívánja elfogyasztani reggelire... Hát nem tudom... Nem feltétlenül érezném úgy, hogy a szeretet, meg a család, meg az optimizmus, és be happy... Mondjuk azt is be kell látnom, hogy a tömeg sötétebb felének a pusztulása, kifejezetten elnyerné a tetszésem, csak hát ezzel is van egy kis bibi... Mindenki feltételezi magáról azt, hogy Ő nem tartozik a sötétebb oldalra, hogy nem idióta... Mert a hülyeség is olyan, mint az elmebaj, mindenki azt hiszi magáról, hogy Ő nem az... És ezt a logikát követve, ki tudja, lehet hogy én is a korlátoltabb elmei képességekkel bírókkal együtt hullanék. (Mondjuk már az, hogy eleve elgondolkoztam ezen a felvetésen, mutatja azt, hogy elvileg nem vagyok hülye, vagy hogy ha az is vagyok, már elindultam a beismerés fázisa felé, ami ugyebár a gyógyulás első jele...)

És akkor ha már úgyis spoilerezek...

Van ez a lányka, Miranda, aki egy fiatal kis hölgyike. Nem volt vele komolyabb bajom. Egész normálisan megalkotott karakter. Együtt menekül kezdetben a párjával, aki a legjobb barátja is, és akivel már évek óta együtt vannak. De a srác elhalálozik... Istenem, van ilyen, ha zombik közé merészkedsz. Na de, nem is lenne könyv egy könyv, ha nem lenne ott rögtön egy katonai múlttal rendelkező, meglehetősen szimpatikus pasifigura, aki szintén elvesztette a párját, és akinek a feje fölött ott lebeg a felkiáltójel, hogy "igen! Ő lesz az, akivel Miranda össze fog jönni!"... És az ember lánya elkezdi olvasás közben rágcsálni a körmét, mert hát romantika... Bimbózó szerelem, és társai... És akkor jön az írónő, és egy laza csuklómozdulattal kivégzi ártatlan báránykáinkat. Én miután elolvastam ezt a kardinális fontosságú fordulatot - majd még egyszer elolvastam, aztán még egyszer, biztos, ami biztos alapon, hogy tényleg jól értelmeztem-e a leírtakat -, egy otromba nagy "WTF???!!!!"-kal az összeráncolt homlokomon, összezártam a könyvet, letettem, és három hétig hozzá sem nyúltam. Ez a könyv nem egy dráma... Nem egy szépirodalmi, komoly mondanivalóval, és jelentőséggel bíró történet. Ez szimplán csak egy szórakoztatóirodalmi blablabla... Így nem értem miért kell beterelni a drámaiságba. Ha oda kívánja terelni az írónő, akkor kéretik kevesebb klisét, és közhelyet alkalmazni, akkor legyen az egész egy dráma, és a végén tekintet nélkül pusztuljon el mindenki, mert azért azt lássuk be, hogy egy komoly apokaliptikus helyzetben, nagyon nem lennének ennyire szuperek a körülmények, és annak az esélye hogy az egyszeri ember meghal, meglehetősen magas, csak az nem lenne tisztázott, hogy mikor... Akkor foglalkozzunk egy kicsit azzal is, hogy egy egyszerű tüdőgyulladásba is könnyűszerrel el lehet patkolni, ha nem jutunk antibiotikumhoz, hogy a sebláz elég gyakori elhalálozási ok volt régebben, és hogy eleve kihívás ivóvizet találni a nagy büdös semmi közepén - hacsak nincs egy közművesített nyaralód... Hogy nem ruccanhatunk csak úgy le a közértbe kenyérért, meg felvágottért, ha éhesek vagyunk, és vadászni megtanulni sem feltétlenül annyira könnyű, főleg mondjuk lőszer nélkül... A hétköznapi ember el van tunyulva... Nagyon sokan az életükben nem beleztek még ki nyulat, vagy nem törték el egy csirke nyakát (én sem), és ez eleve determinálja, hogy kényszerhelyzet ide, vagy oda, marha nehéz meló lenne megszokni az új elvárásokat, és a betanulási időszakban feltételezhetően akadnának, akik meghalnának. Szóval ha drámázni akarunk, van itt drámai összetevő sok száz... Csak akkor már illik tisztességesen összeválogatni azokat. Az nem járja, hogy elindítok egy langymeleg, kliséken alapuló semmilyen történetet, aztán meg arcon csapom az olvasót egy ilyen "mindenkit gyilkoljunk ki a sztoriból" fordulattal. Ez a Trónok harcában üt, méghozzá rendesen, de a Red Hill az semmilyen formában nem emlegethető együtt Martin eposzával...

Spoiler vége

Összegezve: egy közepesnél jobbra nem tudom értékelni ezt a könyvet. Lendületében még talán el is menne, de nem eléggé kidolgozott, sok benne a már több tucatszor korábban ellőtt elem, érzelmileg ahol kellene, nem elég hangsúlyos, a végjátékában pedig erőltetett.

Értékelés: 5 pont

Legközelebb várhatóan hét végén fogok jelentkezni egy rendhagyó bejegyzéssel. Megnéztem - végigszenvedtem - A szürke ötven árnyalata filmadaptációját... És hát nem tudok elmenni mellette szó nélkül... Igaz, hogy azt sem ma vetítették a mozikban, de... De akkor sem tudok elmenni mellette szó nélkül, ha aktuális, ha nem... 

Tovább

Interjú Levia Anne írónővel, A múlt ára című könyv szerzőjével

Mikor kezdtél írni, és mikor jött el az a pillanat, amikor komolyan elkezdett foglalkoztatni annak a gondolata hogy kipróbálod magad íróként? Mi terelt rá erre az útra? Meghatározó dolog volt, vagy csak szépen idővel kiforrta magát a dolog?

A történetmesélés mindig is az életem része volt. Már általános iskolás koromban önként vállaltam, hogy az akkori kis írásaimat felolvassam. Később ezeket a történeteket versek váltották fel, mint szerintem szinte mindenkinek az „őszinte-szerelmes” időszakban. :) De a történetek igazán sosem tűntek el. „A múlt ára” egy olyan könyv, amit 15 éves koromban kezdtem el írni egy spirálfüzetbe hétvégente a kollégiumba történő visszautazás során.

Később azonban teljesen más irányt vett az életem, az írás csak egyszerű hobbivá vált számomra, olyan időtöltéssé, amire alig jut lehetőség. A végére szinte el is tűnt.

Akkor került újra a felszínre és vett erőt rajtam az „alkotási vágy” amikor anya lettem. Előszedtem azt a „nagyon régi” füzetet és a történet szálán elindulva gyakorlatilag azt újraírtam, kibővítettem. Többnyire éjjel, az alvás rovására.

Szórakoztató irodalmon belül tevékenykedsz - részemről teljesen érthető okokból -, de nem a mostanában annyira felkapott egyszerű románc, és erotika kategóriában - részemről: hál' Istennek. Mi vonzott a krimi felé?

Általában a romantikus könyvek közül is azok tetszenek, amelyeknek komolyabb története van, így próbáltam olyat írni, ami szívesen olvasnék.

Ha krimi kerül a kezembe, vagy csak valami egyszerű nyomozós történetet és felbukkan egy nő, már azon kezdek drukkolni, hogy vajon összejön-e valakivel. Bizonyos szinten azt hiszem, egyszerűen javíthatatlan vagyok.

Kedvenc kérdésem (ami miatt szerintem már azon írók akik egyeztettek velem agyérgörcsöt kaptak): mennyire vagy kritikus az írásoddal szemben? Egyáltalán létezik olyan pillanat, amikor egy író ki tudja jelenteni, hogy "igen, ez most így jó"?

Szörnyen kritikus vagyok. Az az igazság, hogy amikor a szerkesztővel végeztünk és a korrektorhoz került a könyv, (a korrektor ilyenkor már főképpen csak a helyesírást ellenőrzi még egyszer, hogy ne maradjon benne hiba), megkértem a szerkesztőt, hogy nekem már ne küldje vissza, ha jót akar, mert bele fogok javítani a történetbe, és akkor kezdhetjük elölről.

Nem tudom, hogy létezik-e az a pont, amikor kijelenteném, hogy „ez így teljesen kész”…

Minden írónak van a saját történetében egy kedvenc karaktere. Neked ki volt az a könyvedben, és miért? Illetve, volt-e olyan karaktered, akivel nagyon nehezen tudtál azonosulni?

Az abszolút kedvencem: Kenan. (És ahogy a visszajelzéseket kapom a legtöbben így vagyunk ezzel…) Talán az összetettsége miatt, hogy hiába tűnik negatív figurának, baj esetén számíthatnak rá a többiek. Nem lehet egyszerűen jónak vagy rossznak beskatulyázni.

Ami igazán nehéz volt, arra nem is egy karaktert választanék ki, hanem egy jelenetet: még hozzá a végjátékot a raktárban... 

Honnan jött az ötlet az alvilági figurákra, amnéziára, és tökös újságíró nőkre?

Amikor elkezdtem írni a történetet, akkor még nagy álmom volt, hogy újságíró legyek, innen jön Carolina foglalkozása. A jóképű, veszélyes rosszfiúk pedig szerintem bevallva, vagy tagadva, de majdnem minden nő gyengéi, és attól tartok én bevallottan bűnös vagyok. :)

Ha saját magadnak kellene bekategorizálnod a művedet, akkor hová sorolnád, és kiknek ajánlanád elsősorban?

Elsősorban felnőtt nőknek ajánlanám némely jelenete miatt.

Arra gondolsz, hogy inkább krimi, vagy inkább romantikus? Azt hiszem ezt a kérdést az olvasókra bízom. :)

Korábbi levélváltásaink alapján szóba került, hogy tervezed a könyv folytatását (várjuk, várjuk!)... Szabad erről tudni valamit egy kicsit bővebben? Kik körül fog forgolódni majd az újabb felvonás? (És ha nem vagyok pofátlan - az vagyok - a történet alapjáról is kaphatnánk egy kis csemegét? :))

Persze! A készülő könyvnek a "A szabadság ára" címet adtam. A történet 3 évvel később indul, Maggie lesz a narrátora, az ő szemszögéből „látjuk” az eseményeket. (Visszatérnek egy-egy jelenetre A múlt árának egyéb szereplői is.) 

Maggiet kirúgják az újságtól és azt tervezi, hogy összehoz ez ütős cikket, amivel majd visszakerülhet. Felkeresi egy rendőr ismerősét, aki titokban "megsúgja", hogy lányok tűnnek el egy sztriptíz bár környékéről a "japán-negyedből", és a rendőrség nem tud beszivárogni, mert egy az egyben a jakuza területe.

Maggie úgy dönt itt a soha vissza nem térő lehetősége az áttörésre, pincérnőnek áll a bárban, és elkezd nyomozni a már ismerős „körültekintésével” és „profizmusával”. Egy igazán rázós helyzetben pedig a közben Chicagóba visszatérő régi ismerősbe fut.

Kiadás, és nehézségei... Milyen tapasztalataid vannak a könyvkiadással kapcsolatban? Mit üzennél a szárnyaikat még csak most bontogató íróknak?

Szerintem érdemes első körben megmutatni egy-két ismerősének a kéziratot. Ha tetszik nekik, akkor egy-két független személy (értem ez alatt, hogy az íróval szemben nem elfogult), véleményét meghallgatni. Itt gondolok arra, hogy regisztrálni amatőr írós oldalra, vagy blogot indítani, esetleg ilyen jellegű facebook-os csoportba belépni.

Ha a visszajelzések többsége pozitív, akkor pedig érdemes belevágni. :)

A szárnyaikat most bontogató íróknak pedig üzenném, hogy merjék megpróbálni! Egy-két visszautasítás még nem a világ vége, de ha el sem küldik, akkor az a biztos kudarc.

Milyen tulajdonságaidat tartod az erősségeidnek, és mik azok a tulajdonságaid, amik néha megnehezítik az alkotás folyamatát? - lábjegyzet: nekem például néha nagyon nehezen fordul rá az agyam a történetre amit írok. Ha elkapom a fonalat, akkor megy minden mint a karikacsapás, de alkalmanként a hétköznapi mókuskerék annyira felőröl, hogy nem tudok visszakanyarodni a fantáziámba...

Nekem az írás, nem a fő „tevékenységem”. Most jelenleg GYES-en lévő anyuka vagyok, így a gyerekeim és a róluk történő gondoskodás töltik ki a napjaimat. Emiatt éjjel szoktam nekifogni, amikor már a ház elcsendesült, a másnapi ebéd fő, és amikor nincs vasalnivaló.

Egyébként nálam is nagyjából így van, ahogy leírtad: van, amikor annyira gyorsan megy az írás, hogy szinte gépelni sem tudom a sok ötletet, de van, hogy ugyanazt az egy szót bámulom órákig. Sokszor tudni kell felfüggeszteni, félretenni, és semmiképpen sem szabad erőltetni.

Nálam még az is vicces, hogy az aktuális hangulatomtól függ, hogy éppen milyen jelenetet „tudok” megírni. Van, hogy csak az adott érzésről eszembe jut valami, gyorsan „papírra vetem”, és amikor oda kerülök, hogy pont beillik, akkor felhasználom.

Szerinted miben rejlik a siker kulcsa? (lehet általánosságban is gondolkozni)

Mindenképpen kitartónak kell lenni hozzá és nem szabad feladni az első nehézségnél. Sokan vannak, akiknek remek ötleteik vannak, de amikor elakadnak, akkor nem csak egyszerűen félrerakják, hanem végleg be is fejezik.

Szintén korábbi levélváltásaink alkalmával szóba került, hogy te is hódolsz az olvasás élvezetének, és megemlítettél nem egy, manapság nagyon sokak által kedvelt írót... Ha példaképet kellene választani, akkor melyik írót választanád? Illetve - csak hogy legyünk már egy kicsit sablonosak is :) - ha meg kellene határoznod egy abszolút kedvenc írót, akkor kit neveznél meg?

Nagy kedvencem Nalini Singh. Mondjuk ő főleg fantasy-t ír, de szeretem a történet vezetését, a színes, lenyűgöző világot, amit teremtett a műveiben és a könnyed erotikát. Egyszer majd szeretnék én is ennyire magával ragadóan írni, mint ő.

Az általad elolvasott/kedvelt könyvek, saját érzéseid szerint, mennyire hatottak a saját stílusodra? Hatottak rá egyáltalán?

Egészen biztos vagyok benne, hogy igen. Szerintem mindenki, aki olvas egy kicsit magáévá teszi az adott könyvet, már azzal is, ha egyszerűen tovább gondolja, hogy mi lett volna, ha…

Voltál-e már valaha alkotói válságban? Ha igen: van-e olyan recept, ami a gyors gyógyuláshoz vezet? Ha nem: hogyan csinálod?

Többször is, mint azt be merném vallani. A múlt ára még a spirálfüzetek előkerülésétől számítva is majd egy teljes évig készült. Az a baj, hogy válságra nincs bevált receptem. Amikor nem megy, egyszerűen nem erőltetem, hanem fogom és félreteszem. Volt, hogy egy hónapig hozzá se nyúltam.

De az ellenkezője is előfordul, hogy ha napközben támad valami jó ötletem, azt a kezem ügyébe kerülő bármilyen papírra fel szoktam jegyezni. Így nem egyszer megtörtént, hogy némelyik fecnim, még a „gépbe kerülés” előtt gyújtósként vagy rajzlapként végezte… Lehet tippelni, hogy miért.

Mit szeretnél üzenni az olvasóidnak?

Köszönöm Mindenkinek, aki elolvassa a könyvemet, és kívánok hozzá nagyon jó szórakozást!

A könyvről alkotott véleményemet itt olvashatjátok.

Tovább

Levia Anne: A múlt ára /2014/

Azzal nyitnám a soraimat, hogy sűrű elnézéskérésemet tolmácsolnám felétek Kedves Olvasóim! Mind magánéleti, mind egyéb fronton bekövetkezett kisebb, nagyobb zökkenőim eredményeként az utóbbi hónapokban nem volt lehetőségem foglalkozni a bloggal, illetve a könyvolvasással, és az írással sem. Nagyon sajnálom, hogy így alakult, és azon vagyok, hogy mihamarabb újra csatasorba állhassak. Csak bízni tudok abban, hogy az erőfeszítéseimet megkoronázandó, nagyon hamar újra itt leszek majd Veletek, és hogy sikerül majd újabb szórakoztató véleményekkel megszépítenem a napjaitokat. A folyamatban lévő Addison és Tanner sztori sincs elfelejtve, amint az agyam helyrebillen, és újra képes leszek elmerülni kis romantikus kalandjukban, be is fogom fejezni. Hiszem, hogy erre sem kell majd újabb hónapokat várni.

Addig is, amíg én szorgalmasan azzal szórakoztatom magam, hogy kiskanállal lapátolom az élet produkálta trutyit magam körül (de lett volna más kifejezés is a trutyi helyett, ami alkalmazni tudtam volna...), lenne itt egy könyv, amit ajánlanék figyelmetekbe.

Abban a szerencsében részesültem, még tavaly év végén, hogy egy hazai író első könyvének értékelésére fel lettem kérve. Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy mély hálámat fejezzem ki Levia Anne felé, aki birkatürelemmel viseltetett irántam, és minden zokszó nélkül kivárta, hogy alig két hónap alatt elolvassam a könyvét, és megírjam róla a véleményemet. Nagyon köszönöm  a kedvességedet, és a kitartásodat! Nem tudom szavakba önteni, mennyire hálás vagyok Neked!

Az írónővel interjú is készült, amit itt olvashattok.

És akkor térjünk is rá jelen bejegyzés lényegi részére.

"Mit tennél, ha egy nap arra ébrednél, hogy mindent elvesztettél?

Ködbe vesztek az emlékek, oda lett a múltad. Nem tudod kik a barátaid és kik az ellenségeid.

Carolinát, az ismert újságírót, súlyos autóbalesete után cserbenhagyjak. A kórházban emlékek nélkül ébred – mostantól csak az ösztöneire hallgathat. Üldözik, élete veszélyben van, és csak egy valakire számíthat. Vajon visszaszerezhető minden, vagy a szerelem is az emlékekkel együtt veszett el örökre?

Minden feltörő emléke keserédes, és veszelyes irányba űzi. A remény hajtja, hogy mindez a küzdelem megéri.

Levia Anne páratlanul izgalmas romantikus krimije az újrakezdésről, a kitartásról, a reményről, a hűségről, a szerelemről és az igaz barátságról szól, egy olyan korban, amikor ezek a szavak már nem sokat jelentenek."

Kiadó: Álomgyár kiadó

Oldalak száma: 224

Ára: 2790 Ft

Gondolom vannak köztetek olyanok, akik szoktak sorozatokat nézni. Na nem az olyan brazil szappanoperás, agyrémes, "Ricardo, így meg úgy szeretlek, de a testvéred apjának, a fivérének az unokaöccse a férjem, és bár a gyermekem az nem az övé, hanem a tiéd, a család miatt nem lehetünk egymáséi... mert megölted a nagyanyám fivérének gyermekének az unokahúgát" típusra gondolok itt, hanem az igényesebb fajta CBS, NBC, AMC és társaik által forgalmazott sorozatokra. Aki figyelemmel kíséri az amerikai csatornák termését, az tudhatja, hogy ezen adók nagyon széles spektrumon termelnek. Vannak családi drámáik, politikai drámáik, sci-fi, horror és egyéb termékeik, és igen nagyon nagy a verseny is köztük. Ami majd minden csatorna esetében előfordul az a krimi. Mert a krimi jó, a krimi majd mindenkinek elnyeri a tetszését, és meg lehet közelíteni ezt a kategóriát kismillió szemszögből. Lehet komoly életszagú krimit forgatni, lehet kicsit viccesebb krimit készíteni, és lehet olyan krimit is alkotni, ami egy kicsit természetfeletti. Részemről teljesen mindegy melyik témakörben történik az adott sorozat realizálása, én mindegyikre vevő vagyok. És hogy ez most hogy is jön ide...

Ha A múlt árát valamelyik sorozathoz hasonlítanom kellene, akkor azt mondanám, hogy kicsit olyan mint a Mentalista, vagy mondjuk a Forever - ami amúgy egy éppen első évadját élő kis szösszenet, és nekem nagyon elnyerte a tetszésemet. Ezekre a sorozatokra nagyjából az jellemző, hogy lendületesek, nem lelkiznek mindent agyon - bár néha azért egy kis lelki válságot belecsempésznek a szálakba -, és hogy mindegyikben van romantika - mert mint tudjuk anélkül nem történet egy történet. Kikapcsolódásnak mindegyik tökéletes, mert maximálisan ellátja azt a feladatot, amire rendeltetett - kirángat a hétköznapok világából, és amíg nézzük őket, addig maximális szórakozást is nyújtanak. Nem lehet őket abbahagyni, mert amikor kell viccesek, amikor kell érzelmesek, és van bennük vér. Ergo, az én kis szentháromságomat csont nélkül teljesítik.

Levis Anne története ugyanezt az elméletet követi.

Carolina, az újságíró, úgy ébred egy kórházban, hogy nincsenek emlékei, nem tudja mi történt vele, és egy biztos kiindulási pontja van, méghozzá az, hogy marha zűrös egy életet élhetett, mert olyan alvilági figurák keresik fel, akiktől józan ember sikítva menekül. Nem tudja ki a barát, ki az ellenség, és seperc alatt fenyegetések tömegével kell megbirkóznia. Aztán innentől a dolgok lavinaszerű sebességgel beindulnak, esély sincs a mély lelki traumák feldolgozására, mert az információk peregve cserélik egymást, csak győzze főhősünk az agyával követni is őket. Megjelenik Rossz Fiú NO.1, majd alig pár oldallal később megjelenik Részben Rossz Fiú NO.1, akinek leghűbb barátja Rossz Fiú NO.2 - és akiről a sztori végére kiderül, hogy inkább csak Részben Rossz Fiú NO.2. Dilemmák hadával kell szembesülnünk párkapcsolati fronton is, hiszen már az első pár oldal után teljes a zavar, hogy hősnőnk a sok hím közül melyiknek mikor adta oda magát, ha egyáltalán odaadta magát - mivel Carolina sem tudja mi a helyzet, így mi sem, ha tisztán akarunk látni, akkor hölgyikénk tempóját követve kell a történeti gubancokat szépen, lépésről lépésre kioldanunk. És míg a cselekmények a maguk természeti rendjét követve haladnak amerre haladnak, vissza-visszatekintéseket is kapunk, amikor főszereplőnk elméje életre kel, és felszabadít néhány emléket. És akkor még nem esett szó, a szélvészkisasszony hugicáról, aki egy hurrikán kecsességével robban be a történetbe...

Szóval mit nem lehet a sztori olvasása közben tenni? Unatkozni. Számomra nagyon kellemes élményt nyújtott a könyv olvasása, mert nem a drámára épít, egy céliránya van csupán, szórakoztatni, és ezt teljesíti is. Van benne románc, a karakterek vonzóak - főleg a férfiak -, van benne izgalom, vannak benne banditák, és van benne humor... És ettől több nem is kell. Nem közvetít véresen komoly konklúziókat, nem késztet végtelen ciklusú agymenésbe, egyszerűen csak ott van, és kikapcsol. És ez az én kicsit jelenleg háborgó elmémnek így tökéletes is volt.

De még mielőtt azt hinnénk, hogy a nagy válságomban agylágyulást kaptam, azért lenne egy-két, nem túl drasztikus, ám de mégis észrevételem.

A történet elején hirtelen túl sok szereplő kerül megmozgatásra, és ettől helyenként zsúfoltnak hat (Adam, Michael a két Ortega az ügyész az FBI-os)... Pocsék névmemóriámnak köszönhetően rendre össze akartam keverni Adamet meg Michaelt - két átlagos név, és amikor Michael megjelenik, hirtelen összezavarodtam, hogy akkor most ki is az aki már (kicsi spoiler) meghalt? Ez az átmeneti zűrzavar persze a a történet előrehaladtával feloszlik, és a kép lassan letisztul, de az első információhullám számomra egy kicsit tempósra sikeredett. Elgondolkoztam azon, hogy lehet hogy ez tudatos volt az írónő részéről, hisz csak egy amnéziás hősnő a főszereplő, és hát belegondolva magunkat egy hasonló szituációba, azt kell mondjam, vélhetően mi is csak kapkodnánk a fejünket, hogy akkor most mi is van...

Carolina személyisége kedvelhető, karakán mivolta ellensúlyozza a történet lendületét, ettől függetlenül helyenként egy kicsivel több dráma el fért volna a sztoriban... Mondjuk itt feszül némi ellentmondás, mert ha megkapta volna azt a leheletnyivel több lelki nyavalygást a történet íve, kétségbeesést, és összezavarodottságot, akkor azáltal Carolina rengeteget vesztett volna az erejéből, szóval ezért úgy vagyok vele, hogy így is rendben valónak találom a művet.

Ettől több "problémát" felsorakoztatni nem tudok.

A stílus jó, ahol kell humoros, a karakterek kedvelhetők (főleg a húg, meg a gaz bérgyilkos - róluk annyit kell tudni, hogy nem fognak eltűnni, tervben van a folytatás is, de erről többet megtudhattok az interjúból), a visszamerengések/emlékképek/felvillanások ábrázolása jól beintegrált.

Összességében kijelenthető, hogy alapvetően jó könyvről beszélünk. Ha figyelembe vesszük, hogy ez az első könyve az írónőnek, akkor pedig pláne. Azon napokra javasolt, amikor egyszerű kikapcsolódásra vágyunk, semmi másra csak szórakozásra.

Értékelés: 7 pont

Tovább

Tahereh Mafi: Ne érints /2013/

Ahogy az már lenni szokott, a könyvről alkotott véleményem előtt, néhány személyesebb gondolat fog következni.

Sajnos nem bírom megállni, hogy ne tegyek ide néhány kéretlen mondatot, az elmúlt időszakban velem megesettekről - pedig minden akaratomat háborúba küldtem, tudván hogy annak sok jó vége nem lesz, ha most kinyitom a szám. De akármennyire is igyekeztem meggyőzni magam annak a bölcsességnek a helyességéről, miszerint akkor okosabb az ember ha hallgat, úgy érzem jelen helyzetem/helyzetünk, megérdemel annyit, hogy ha már máshol nem is, de legalább a saját blogomban elmondhassam - minden kulturális, és értelmiségi vénámat összeszedve - mi, miért érintett rosszul az elmúlt néhány hétben - annak ellenére, hogy a szintén érintetteknek vélhetően már tele van mindene a témával, amiről most szó lesz. És a téma, amit ilyen körmönfontan felvezettem, nem más, mint egyik kedvenc közösségi oldalam, a MOLY, és annak néhány tagja közt - bele értve magam is - lezajlott - részemről teljesen logikátlan, és érthetetlen - vita, melynek központjában a vélemények helyénvalósága/nem helyénvalósága szerepelt. Röviden, az történt, hogy sokadmagammal együtt kispadra küldtek bennünket a moderátorok, mondván, hogy egyes véleményeink sértőnek bizonyultak. Most bele lehetne menni abba, mi számít sértőnek, mi nem, de ez felesleges szócséplés volna, mert mint utóbb kiderült, nekem homlokegyenst más elképzeléseim vannak a sértő tartalomról, mint másoknak - ezen már meg sem lepődöm. Szerintem a sértő magatartás nem egy vélemény tartalmában keresendő, hanem annak kifejezési eszköztárában, személyeskedő hangvételében, esetlegesen brutális bunkóságában, mérhetetlen, humorosnak nem értelmezhető szabadszájúságában. Amúgy ha lesarkosítva nézzük, egy vélemény soha nem lesz egyértelműen mindenki számára pozitív, mert amit egy egyén jónak vél, azt biztos hogy egy másik egyén nem fog jónak vélni, ergo, ezt a logikát követve, egy véleménynek legalább annyi kedvelője lesz, mint nem kedvelője. Ez van. Olyan ez, mint az élet maga, valakinek tetszeni fogunk, valakinek nem, és arra törekedni, hogy mindenkinek tetszünk, egyrészt elpocsékolt idő, másrészt önmagunk áltatása, és szimpla hazudozás önmagunknak is, és másoknak is. És én erre nem vagyok hajlandó törekedni. A technika világában mindenkinek adott, hogy kikerülje azokat az ingereket, amiket önmaga számára kedvezőtlennek talál, tehát amiatt konfrontálódni valakivel, mert neki ez tetszett, mi az hogy másnak nem? - szerintem értelmetlen mulatság. Szerintem. És még sokan mások szerint is, de szintén kiindulva az előző logikámból, vannak akik szerint nem. És hát, mint kiderült, azok kaptak nagyobb teret, akik szerint van értelme, egy véleményeket is leközlő közösségi oldalon, sértő tartalomra hivatkozva kibannolni azokat, akinek a véleménye nem egyezik, a nem tudni kiknek a véleményével. Szabályrendszer pár lépésben: van ennek a site-nak durván 110 ezer tagja. Adott egy beszólás, vélemény, bármi. Ha ez a bármi kap tíz sértő értékelést, akkor kapufa. Az illető, aki írta, mehet amerre lát. A bejelentés anonim, tehát nem tudni kinek, mivel, miért, és hogyan sikerült belegyalogolni otromba módon az érzelmeibe. Nekem ezzel csak két bajom akad:

1, mivel az egész anonim, nem tudom ki miért jelentget (lehet akár csak rosszindulat is, hisz nincs is a klikkesedésnél szebb dolog, meg amúgy is milyen poén már ezt vagy azt kitenni csak úgy heccből száradni), így vagy elhiszem vagy nem, hogy tényleg jelentget valaki. Mert mi van, ha teszem azt csak egy valakinek nem vagyok szimpatikus a véleményemmel, aki mondjuk pont olyan helyzetben van, hogy megteheti, hogy kitilt? Ezen kevés információ alapján, még csak esélyem sincs megkérdőjelezni semmit, mivel minden olyan rohadt titkos...

2, egy 110 ezres közösségben - ahogy azt nem egy tag levezette a site-on - 10 vélemény mennyiben reprezentatív? 10 vélemény a globális egészet figyelembe véve, 0,000095%. Nem hiszem, hogy erre kellene felépíteni mindent, de ez én vagyok. Illetve felmerül a kérdés, hogy mi van akkor, ha a 10 sértő jelentés mellé, mondjuk bekerül 10 csillag is... Bevallom őszintén, ennyire mélyen már nem voltam hajlandó elmerülni a témába, mert már ott eldurrant az agyam, hogy minden előzetes figyelmeztetés nélkül, több hónappal korábbi valami miatt érezhettem magam kellemetlenül, és tehettem mindezt nem egyedül. Persze a kollektív bünti után, mindenki visszamehetett játszani a játszótérre a pajtásaival, ha akart - megjegyezve persze azt, hogy legközelebb ha tiltást kap, csak akkor léphet újra vissza, amennyiben a sértőnek vélt tartalmat törli (nem, nem átszerkeszti).

Eleve ott úgy érzem hogy ismét nem korrekt az eljárás, hogy minden figyelmeztetés nélkül, több hónapra visszamenőleg lettek megállapítva a büntetések, plusz, a legtöbb büntetés majd ugyanarra a kategóriára lett szabva: az erotikus/romantikus katyvaszokra, és az azt véleményezőkre. Már akkor éreztem, hogy itt készül valami, amikor elkezdték kitakarni az olyan borítókat, amik túl sokat - megint csak értelmezésfüggő - engednek láttatni az emberi testből, hivatkozva a google alapelveire.

Ad egy: a google, mielőtt elkezd más portájára tojni, szétnézhetne a saját kis területén is, mert ahogy az ember bepötyögi a keresőbe, hogy makuka, valahol a harmadik oldal magasságában már az emberi tomporokról lesz szó...

Ad kettő: nem a felhasználó tehet arról, hogy a kiadók olyan borítóval adják ki a könyveket, amilyenekkel kiadják.

Ad három: nem a felhasználó tehet arról, hogy a fent említett közösségi site a google segítségével tartja fenn magát.

Ad négy: nem értem a logikát... Ott van példának okért a "szürke" trilógia, aminek a borítóján nincs semmi megbotránkoztató... És ott van Dawn: Játszma c. könyve, aminek borítóján hófehér álomködbe burkolva két feltehetően meztelen fiatal pózol, ezzel erősítvén a tökéletes szerelem illúzióját. Szóval akkor most hogy is van ez? Költői kérdés... A lényeg: mennyiben a felhasználó tehet arról, hogy a sok konzervatív vagdalkozásban tökre üresek lesznek a digitális polcai? Hisz szerencsétlen felhasználó nem tett mást, csak elolvasott egy nyavalyás könyvet, ami miatt most álljon a sarokba, főleg ha még volt olyan bátor, hogy mert még véleményt is alkotni róla.

Tényleg rövidre zárva, nekem ebből a mizériából csak egy dolog szűrődött le - a kedvetlenség. Én balga barom, azt hittem, hogy a nevén nevezni valamit, vagy pocséknak titulálni azt, ami nyilvánvalóan az, nem számít fejvesztéssel járó főbűnnek. Tévedtem. És bevallom átmenetileg el is ment a kedvem az olvasástól, az írástól, meg úgy minden mástól is. Aztán egy nap, egy-két hét kényszernyugi után reggeli fogmosás közben - ugyan mikor máskor - agyoncsapott a felismerés. Nem azért kezdtem el véleményt alkotni, hogy azzal mindenkinek a kedvében járjak. Két nagyon nyomós okom volt:

1, mindenki pénzből él, és szerintem egy olyan országban ahol az ember elvileg szabadon alkothat véleményt, igenis adottnak kell lennie a figyelmeztetésnek, ha valami nem jó - ezzel az egyén kezébe adva a döntés jogát, hogy költsön-e ezreket egy olyan könyvre, amiről 10 bloggerből kilencnek ugyanolyan lesújtó a véleménye. Persze ennek fordítottja is igaz, az is kibukik, ha valami igazán jó, és érdemes rá odafigyelni...

2, mert egyszerűen csak úgy éreztem megtehetem, kinevethetem, kisírhatom magam, elmondhatom mennyire hatott rám egy könyv, és hogy miért, illetve hogy esetleg miért nem. Le lehet szúrni miatta, de úgy vettem észre a közvetlen környezetemben, hogy képes vagyok - amennyiben jó formában vagyok - úgy eladni egy véleményt, hogy az figyelemfelkeltő legyen, humoros legyen, vagy éppen szomorú legyen, letaglózó, vagy felpezsdítő. Szerettem volna olyan emberek társaságába kerülni, akik hasonlóan gondolkoznak, vagy akik pont ellentétesen gondolkoznak, mint én, akikkel együtt lehet nevetni, vagy akár jóízűt vitázni (vita alatt az olyan kommunikációs formát értem, ahol megjelennek az érvek).

Aztán ritka hamar letisztáztam azt is magamban, hogy ha eddig nem vette el az emberiség a kedvem önmagától, akkor ez most sem fog összejönni. Innentől, ezektől a gondolatoktól lassan feloszlott a köd, és a kábultság körülöttem. Miután elpárolgott az első, majd a második dühöm is, és rendbe raktam magamban mindent, akkor kristályosodott ki csak bennem, hogy elsősorban nem a bosszúság, nem az indulat volt az, ami a legjobban utolért, hanem a csalódás. Megrendítőnek tartom azt, hogy ahelyett hogy végre már elfogadnánk azt, hogy nem vagyunk egyformák, hogy igenis mindenki más, más véleménnyel, más vágyakkal, elképzelésekkel... Ahelyett hogy hagynánk, hogy mindenkinek meglegyen a nagy globális egészből, a maga kis szelete, már megint a kollektív tudatot erősítjük, és azt morális "jó és rossz" keretek közé szorítva akarjuk leerőltetni kivétel nélkül mindenkinek a torkán. És azért csalódtam, mert amíg ez eddig is így volt az élet más-más területein, addig a könyveknél nem. De hála most már ki tudja hogy minek, mostantól már a könyvélményeknél is oda kell majd figyelnie az ember lányának, hogy miket is fogalmaz meg, mert különben irgum-bugum. Hát köszönöm. Köszönöm de ezt én a legnagyobb tisztelettel, elutasítom. Nem fogok elnézést kérni a véleményeim miatt, és főleg nem fogok senkivel kenyértörésig vinni egy olyan könyvet, ami ráadásul még rossz is volt. Én nem így látom a világot - ha szabad megjegyeznem: szerencsére! - és ha tótágast fogok állni, akkor sem leszek képes ezzel az eszmével azonosulni. Így sajnos nem tudom mennyire leszek produktív a fent említett site-on a jövőben. Amit ígérhetek, hogy az FB-n mindig ott leszek, oda minden friss infót ki fogok tenni - addig, amíg onnan is ki nem bannolnak... Még az a mázli, hogy a saját blogomból nem tudom kitiltani magam, mert van egy olyan érzésem, hogy ha ez lehetséges volna, akkor már megtörtént volna. És akkor erről ennyi elég is volt (sok is volt).

Térjünk rá a lényegre, a könyvre.

"Senki sem tudja, miért végzetes Juliette érintése, de a Regeneráció kormányának tervei vannak vele. És terveik között szerepel, hogy fegyverként használják a lányt. 

De Juliette-nek is megvannak a maga tervei. 

Soha életében nem volt szabad, ám végre felfedezi magában az erőt, hogy visszavágjon. És megtalálja a jövőt az egyetlen fiúval, akiről azt hitte, örökre elvesztette."

Kiadó: Gabo

Oldalak száma: 290

Ára: 2490 Ft

Szeretem az eredeti látásmódot, ebben nincs semmi új. És bocsássátok meg nekem, amiért nem egy eredendően ránézésre is rossz könyvet vettem fel a repertoárba - amin ugyan lehet sziporkázni -, de sajnos az agyi kapacitásom elkezdett sikoltozni valami olyasmi után, amiről érdemben lehet is nyilatkozni. Nem kell aggódni, lesz még olyan alkalom is, amikor visszatérve a gyökerekhez, olyan könyvet fogok véleményezni, ahol minden hülyeségem ki fogja tudni magát élni, de az nem ma lesz - de ahogy ismerem magam nem is lesz sokára. Mi keltette fel a figyelmem jelen könyvünkre? Töredelmesen bevallom, hogy a kényszer. Olvasni akartam valamit, ami kicsit más, és ami remélhetőleg nem rossz. A romantikus irodalommal nincs semmi baj, csak néha meg lehet csömörleni tőle, és én megint eljutottam odáig, hogy még egy csókra csücsörödő ánuszrózsa, és tökön fogom szúrni magam - nem csak képletesen. Ugyanez lett a helyzet a "szeretlek, nem én szeretlek, de én jobban szeretlek, nem mert én még jobban szeretlek, de nem mert én még annál is jobban szeretlek" típusú szösszenetekkel is. Így elkezdtem kotorászni, és ez a könyv olyannak tűnt - az első oldal felütése után - amiben lesz más is a fentebb említetteken kívül. Persze ez is az a fajta mű, ami érinti a románcot - mert miért ne - de nem is az volt a célirány, hogy olyan könyvbe kezdjek bele, ami mellőz minden langymeleg érzelmet, hanem az hogy ne legyenek az érintett könyvben dárdaként feszülő péniszek... Meg bamba nők. És bugyuta párbeszédek.

És igen, már az első oldal elolvasása determinálta számomra, hogy ez jó élmény lesz, merthogy az eredetiség... Szeretem azt a fajta közlésformát, amiben a hangsúlyt amolyan passzív-agresszív módon érzékelteti a szerző. Gondolom mindenki találkozott már azzal, amikor egy mondat, vagy egy gondolat két részre oszlik: az elvártra, és a valódi közleményre, és ahol a valódi közlemény azzal kapja meg az őt megillető figyelmet hogy áthúzásra kerül.

Idézet a könyvből (az első oldalról):

"- Cellatársat Szobatársat kapsz - mondták nekem.

- Reméljük, hogy itt rohadsz el. A jó magaviseletedért. - mondták nekem.

- Ugyanolyan pszichopata, mint te. Nem kell magányosnak lenned. - mondták nekem."

És ennek képtelen voltam ellenállni. Egyrészt, mert ez a fajta kifejezőeszköz nagyon praktikus, és nagyon érzékletes. Sokkal jobb, mintha valaki körbemagyarázná az érintett szereplő lelkivilágát. Jelen helyzetben pedig egyenesen lehengerlő, mert a lehető legegyszerűbb módon megmutatja a hősnő lelki vívódását, saját belső kettősségét - ahogy a totális reményvesztettség, és beletörődés kardoskodik a reménnyel, és az élni akarással. Ezt fokozza még azzal az írónő, hogy hagyja a karakterét lélegezni, nem görcsöl rá, hagyja, hogy a képzeletbeli személy a saját tempójában oldódjon. Gyönyörű az az óvatosság, amivel Juliette halad. Semmit nem vesz készpénznek rögtön, mindig ott bujkál benne a józanság, és a realitás iránti érzék, nem ellenszenves, nem akar mindenáron kőkeménynek mutatkozni. Egyszerűen csak az aki, egy olyan világban, aminek kismillió gondja van, és mindezzel meg is van békélve, még a saját helyzetével is. Nem hisztizik, nem sopánkodik, nem agresszív, röviden: nem az a fajta érzelmi roncs, aki megérett egy kiadós felpofozásra. Teljesen rendben van a lány.

Másik nagy plusz pont a könyv mellet, az a szerkezete. Rövid fejezetek, ütősek, velősek, nem kanyarog össze-vissza, nem elmélkedik évezredeken keresztül. Tömör, célirányos, frappáns. Nagyon szépen alkalmazza a szerző a képeket is, olyan bámulatosan jó hasonlatokat alkalmaz, amikért én ölni volnék képes. Ami egy kicsit már néha zavaró: a fókuszt sokszor szóismétléssel erősíti az írónő. Ez az első húsz oldalon nyomatéknak még tökéletes. A századik oldalnál már van egy fura visszhangszerű utórezgése a dolognak, amitől seperc alatt érzi magát megszálltnak, vagy tudathasadásosnak az olvasó, de tudjátok mit... nekem még ez is belefért. Belefért. Belefért.

A többi karakter. Van nekünk egy szép szál legényünk: Adam. Nagy fondorlatossággal ki lehet következtetni, hogy Ő lesz az a fiú, aki elrabolja lánykánk szívét, és fordítva. Adamről azt kell tudni, hogy nem egy szószátyár fajta, amikor lenne alkalma beszélni, akkor rendszerint el van verve, és vagy vérzik, vagy fulladozik a repedt/törött bordái miatt. De azt a keveset, amit mond, azt jól mondja, így pasikánk is kap egy respectet. Ennek ellenére, aki az én fantáziámmal el tudod rendesen játszani, nem a gáncs nélküli lovagunk volt, hanem a sötétség koronázatlan hercege: Warner. Mert bizony Ő dumál, méghozzá nem is keveset, és ami megdöbbentő, nem mindig mond hülyeséget. Hiába Ő az utálandó rossz, sok helyzetben olyan ügyesen érvel, és magyaráz, hogy képtelenség elmenni mellette egy vállrándítással. Remekül fel van építve a személyisége, és bár nem tudunk meg túl sokat róla, két dolog biztos: komplex személy, enyhe pszichopata felhanggal. Kedveljük, mert pont ezáltal válik ütőssé, ott lapul benne az érző ember, és az embertelenség is. Nem tudom mi lesz vele a folytatásban, de remegve várom. Rajtuk hármójukon kívül a többi szereplő elhanyagolható. Részben a vesszőfutásszerű szerkezetnek köszönhetően, a többi jellem felületes, nem sok mondanivalót közvetítő, de a kerek sztori miatt szükségszerűek. Szintén a folytatásra van bízva, melyik karakter merre, illetve hogyan fejlődhet - a kérdés nyitott, bármi lehet még belőlük.

A történet. Hát jaj. Ha van valami hátulütője a történetnek akkor ez az. Ami előny: csak a könyv vége szalad át érdekesbe, úgy tartalmilag a könyv kétharmadáig minden szuperül funkcionál. Az alap ugye az, hogy Juliette olyan képességgel rendelkezik, hogy akit megérint az meghal. Emiatt be van zárva. Remekül operál a szerző ezzel az erővel, olyan szép kis lelki dilemmát kanyarít mellé, amiért minden elismerésem... Olyan hibákat, olyan szemszögeket csempész bele, ami tényleg bajjá varázsolja ezt a fajta mutációt. Felvezeti minden rossz oldalát ennek az állapotnak, méghozzá kitűnően. Ezért volt a könyv végével egy nagyon ronda veszekedésem.

Spoiler tábla:

Szóval Warner kihozatja Juliettet a gyogyóból, merthogy kamatoztatni akarja hölgyikénk képességét a Regenráció elit seregében, aminek célja leigázni az emberiséget. Világos. Adam, aki szintén tagja ennek a hadseregnek, elmélyülten belehabarodik hősnőnkbe, és mivel nem ért egyet Ő sem a rezsimmel - és mivel van egy öccse, akiről gondoskodni akar - elkezdi megtervezni a szökésüket. Egy kis csihipuhi, és némi vérzés árán sikerül is lelépniük. Addig menekülnek, míg egy kis segítséggel meg nem találják az ellenállást, ahol minden szép, és tiszta, és kedves. És ahol kiderül, hogy több olyan ember is van, akik szuperképességek birtokában vannak. Az egyik telekinetikus, a másik átlátszóvá tud válni, a harmadik az áramot vezeti, a negyedik gumiember... Vélemény: na ne már! Most komolyan!? Átmentünk X-Men-esbe? De miért???

Amikor Castle a főmufti belebegtet valamit pusztán az akaratával a szobába, én majdnem felsikoltottam, hogy íme Magneto! Főleg, hogy hölgyikénk ebben a kontextusban pillanatok alatt lényegül át Vadócba. És igen, van itt egy kis Rozsomák is, csak puncival, és ikrekként. Kérdem én: miért? De miért?!

Annyira, de annyira jól indult, annyira, de annyira szuper volt! Az egész galiba, meg lelki dráma, meg a gonosz főhős, meg minden! Aztán jön egy ilyen! Pfff...

De nem akarok túl gonosz lenni, és nem is leszek, mert a könyv amúgy remek. Stílusilag jól van összerakva, karakterügyileg színvonalas, és igen, elég volt ennyi ahhoz, hogy jöjjön a folytatás. Apropó folytatás... Hol van a folytatás? Hát az még nincs. És nem is biztos hogy lesz - amit nem egészen értek miért. Oké, itt-ott kikezdhető a sztori, de összességében nem beszélhetünk rossz műről. Szóval kedves kiadó: hol van a folytatás? - érzem én, hogy ez is költői kérdés fog maradni.

Összegezve: Tahereh Mafi könyve jó. Érdemes elolvasni, időt szánni rá - aztán szemeket, és állkapcsot szorosan összezárva nem belemenni az esetleges, a művet érintő kétes kérdésekbe, és kivitelezési hiányosságokba. Amennyiben valakinek van tehetsége megkerülni a veszélyforrásokat, és nem agyonanalizálni a történet minden aspektusát, nos az remekül fog szórakozni. Aki van annyira elmerülős, és mindent annyira darabokra cincálós mint én, annak sajnos azt kell mondjam, hogy a könyv vége fájni fog egy kicsit - főleg az a kék testhez állós szuperhős-rucis jelenet a finisben... Na az a kegyelemdöfés. De ha mérlegreteszünk mindent, még akkor is minden csupa napsütés, és pozitívum. Szóval, hajrá!

Értékelés: 8 pont (a stílus miatt) 

Tovább

Charlotte Brontë: Jane Eyre

Igen, ez egy tőlem szokatlan bejegyzés lesz, de az utóbbi időben túl sokat gondolkoztam, és ez lett az eredmény. Talán ez a bejegyzés valami kompenzálási kényszer lesz nálam, amivel a mérleg nyelvét az érdemi irodalom irányába kívánom billenteni. Ha helyenként elkezdenék érdekes körmondatokban fogalmazni, netalántán a póri tegeződés helyett, magázásba fognék, senki ne kapjon szívszélhűdést... A probléma forrása igen egyszerű: legalább két hete a fent említett könyv, és annak filmadaptációi teszik ki unalmas perceimet. Tudvalevő, hogy lelki nyomorban tengetett időmet előszeretettel egészítem ki romantikus képtelenségekkel, és szintén tény, hogy az igazi romantika - igen a ROMANTIKA - gyökerei az 1800-as évekre tehetők, ezekből pedig egyenesen következik, hogyha igazi műértőnek szeretném tekinteni magam (igen, csak is kizárólag ezért olvastam el a klasszikusokat...), akkor előbb-utóbb be kell sétálnom a nagyasszonyok utcáiba. És én megtettem a nagy lépést! Igaz nem most, hanem valamikor még 16 éves koromban... Jane Eyre-nek és nekem már nagyon messzire nyúlik a történetünk. Amit most el szeretnék érni ezzel a bejegyzéssel, hogy bemutatom: amit megírtunk mi, azt már megírták előttünk jóval korábban is, legfeljebb más stílusban, de a szabályok (nagyjából) maradtak a régiek, és hogy igenis, attól hogy valami kicsit több, mint 150 évvel ezelőtt íródott, tartalmazhat olyan életigazságokat, amiket napjainkban is tudnánk kamatoztatni.

"Charlotte Brontë leghíresebb regénye, a Jane Eyre rengeteget elárul szerzőjéről: életrajzi elemekből építi fel Jane gyermekkorának keserves éveit, és lelke elgmélyéből veszi hősnőjének törhetetlen, makacs jellemét is. A regény romantikus cselekménye és érzelmessége révén már az első megjelenésekor nagy sikert aratott."

Kiadó: Lazi (többek közt)

Oldalak száma: 471

Ára: 2800 Ft (antikváriumban, esetleg más egyéb kiadásban jóval gazdaságosabban is beszerezhető)

Emlékszem, lehettem vagy 12-13 éves, amikor édesanyám lelkesen leült a TV elé, mondván ma a Jane Eyre lesz az esti film. Lehet, hogy nehezen hihető, de én abban a koromban, úgy kerültem a könyveket, mintha legalábbis fertőzőek volnának. Nem szerettem olvasni - ami elég nagy hátrány, ha az ember lánya egy olyan családba születik, ahol a könyvek sportszerű gyűjtése már több generációra visszavezethető. Azt sem tudtam, hogy mi az a Jane Eyre, hogy eszik-e vagy isszák. Édesanyám a komoly könyvimádók közé sorolható. Nem azért komoly, mert a könyveivel nem ismer tréfát - bár ez is igaz, isten óvja azt aki valamelyik könyvét szamárfülesen adja vissza neki -, hanem elsősorban azért, mert az emészthetetlenül komoly könyveket részesíti előnyben. Életrajzi könyvek - nem, nem regények -, művészettörténeti könyvek - festőkről, szobrászokról, mindegyikről külön-külön -, mondavilágokat felidéző könyvek - római, görög mitológia -, majd minden klasszikus - Hugo-tól, Dumas-n keresztül, Vernéig -, kismillió második világháborús (vagy egyéb háborús) könyv... Szóval több tucat olyan alkotás, amiknek az irodalmi értéke megkérdőjelezhetetlen, de amúgy legyél hozzájuk nagyon kipihent, mert máskülönben egy évezredig fogod olvasni őket. Bocsássa meg nekem az ég, minden szeretetemmel mondom, soha az életben nem találkoztam még az édesanyámon kívül annyira elborult elméjű emberrel, aki a polcán őrizte volna Richelieu bíboros és Lukrécia Brogia szórakoztatásra teljesen alkalmatlan, száraz, és fullasztó életrajzi könyvét. Persze tizenévesen nem kicsit szülte meg bennem a dacot az, hogy míg édesanyám ódákat zengett az olvasás fontosságáról, és szenvedélyéről, addig én az Ő általa javasolt könyveken úgy körülbelül a harmadik oldalnál bealudtam. Rájött szegény egy idő után, hogy ez nem fog menni, és akkor lesokkolt a Nagy Indiánkönyvvel... Egy világ omlott össze bennem - és benne is -, amikor Csingacsguk ide, Sólyomszem oda, én bizony bekómáltam azon is. Félreértés ne essék, utólag elolvastam többek közt Az utolsó mohikánt is, de akkor, ott, ha az életem múlt volna rajta, akkor sem lettem volna képes feldolgozni a sztorit. Anyám elkönyvelt balf@**nak - ami az Ő nézőpontjából teljesen jogos is volt -, nekem pedig megkezdődött véget nem érő utazásom a komplexusok labirintusában.

A fordulat akkor következett be, amikor keresztanyám - anyám testvére - hazajött Líbiából - természetesen Ő is annyi könyvvel, hogy csoda hogy nem zuhant le miatta a repülő -, és kiderült, hogy a régen nem látott rokon is legalább annyira rajong a lexikon vastagságú, szövevényes fogalmazású regényekért, mint én. Ellenben ugyanez a kedves rokon, élt-halt a krimikért, a sportkönyvekért, és úgy szinte mindenért, ami a szórakoztató irodalom berkein belül beteljesíti a "szórakoztató" jelzőt. Oké, elismerendő az is, hogy ugyanez a rokon, kismillió olyan életrajzi könyvet is olvasott - sportolókról, politikusokról -, amiktől óvjon meg engem a magasságos, de nem is ez a lényeg... Látva édesanyámat, és a testvérét rá kellett döbbennem valamire: nem akkor leszek teljes értékű tagja a családomnak, ha megszeretek mindent, amit Ők szeretnek, hanem akkor, ha megtalálom azokat a könyveket, amikben fellelem saját magam. És íme, így lettem én, apró kis családunkon belül a romantikus, és a tudományos-fantasztikus irodalom védnöke. Nagyon hamar kiderült, hogy az én agyam rendkívül fogékony ha gondolkozásról (ökörségekről) van szó. Órákig képes voltam elmerülni egy jó thrillerben, vagy bármiben ami megmozgatta a szürkeállományomat. Asimov, King, Koontz, Poe, Hoffmann... Ők voltak az elsők. Aztán ahogy a lavina beindult, jött velük szinte minden más is. A szerelem mindig is egy misztérium volt számomra, így arról olvasni, hogyan talál egymásra két idegen, hogy miért is találnak egymásra, felülmúlhatatlan élvezetet jelentett. Aztán rá kellett ébrednem még valamire... Egy könyvet csak akkor lehet élvezni igazán, ha érted is, hogy miről van szó benne... És ugyan nem akarom leszólni a mai iskolarendszert - de, valahol le akarom, mert az oktatási rendszerünk még mindig ugyanaz, mint volt az ipari forradalom idejében, és megtanulunk rajta keresztül kismillió érdektelen dolgot, de hogy gondolkozni nem, na az is biztos... -, de amit a padban ülve magamra szedtem, az nem túl sokat segített nekem ahhoz, hogy feldolgozzam egy könyvön belül az olyan kifejezéseket, mint pelerin, canotier, vagy példának okáért ide lehet érteni akár majd az összes idegen nyelvű kifejezést is (sztoikus, zseníroz, kokettál, promiszkuitás, és lehetne az unalomig sorolni...). Jó lusta ember lévén először minden ilyen szónál édesanyámhoz szaladgáltam, aki ezt seperc alatt megunva, hozzám vágott még több könyvet, hogy képes legyek az eredeti könyvet értelmezni. Hogy én akkor milyen bosszús voltam! És most mennyire örülök ennek! Mire eljutottam a középiskolába, már elég szépen benne voltam a történelemben, a művészettörténetben, és az irodalomban is. Soha nem voltam rossz tanuló, de ez leginkább annak volt köszönhető, hogy édesanyám megtanított tanulni, vázlatot írni, helyesen fogalmazni, és arra, hogy megbecsüljem mások munkáját és a saját munkámat is, mert ha könyvekről, ha egyébről van szó, semmi nem magától termett... (Lassan el fogok érzékenyülni...)

Na de, hogy is kapcsolódik ide Jane Eyre...

Ha ki kellene választanom, hogy a NAGY ROMANTIKUSOK közül kik voltak rám igazi hatással, akkor nem túl meglepő módon, Jane Austen, és a Brontë testvérek kerülnek fel a porondra. Aki valamirevaló romantikus könyvimádó, vagy esetleg író akar lenni, akkor az Ő általuk írt könyveket el kell olvasnia. Értelemszerűen nekik is vannak jobb, és rosszabb könyveik, van ami jobban fog tetszeni, van amelyik kevésbé. Hogy totálisan közhelyes legyek, Austentől nekem a legnagyobb kedvencem a Büszkeség és balítélet. A Brontë testvérektől (igen, ha összecsomózzuk őket), akkor a Jane Eyre. És hogy miért is? Azt most fogom kifejteni...

2006-os sorozat főszereplői

Szóval ültünk édesanyámmal azon az estén, és elkezdtük nézni a TV-ben a Jane Eyre egyik adaptációját (van belőle vagy húsz). Mit ne mondjak, nem nagyon ragadott el a hév a történettől, de mit is lehetne várni egy szeleburdi kistinédzsertől, akinek akkortájt máson sem járt az esze, csak a korosztályát foglalkoztató dilemmák során...? Aztán eltelt egy-két év. Megvilágosodtam, és akkor ismét a kezem ügyébe került a könyv. Elolvastam. Első benyomás: rohadt hosszú... Történet lezárva, lépjünk tovább. Eltelt megint pár év, megint a kezem ügyébe került a könyv - akkor már betudhattam magamnak egy kis tapasztalatot is a szerelem végtelen mezején... Második benyomás a könyvről: még mindig rohadt hosszú... De annyira, és annyira romantikus! Aztán megint eltelt pár év... És a minap megint a kezembe került a könyv. Harmadik benyomás:

A francba, tényleg hosszú, de...

Amióta világ a világ, és ember létezik a földön, ráadásul férfiként, és nőként, a romantikai első alapszabálya az: a jó szerelmi történet alapja a tragédia és/vagy a két főhőst elválasztó szakadék. A szakadék lehet társadalmi pozíció miatt és/vagy mentalitás miatt és/vagy a hányattatott múlt miatt. Ha valamit örököltünk ezektől az írónőktől az ennek a szent dogmának a kikezdhetetlensége, megkérdőjelezhetetlensége. Ezek nélkül a feszültségek nélkül nem romantikus könyv, egy romantikus könyv. Valószínűleg én azért szeretem Fairfax Rochestert, mert az egyik legcinikusabb (ha nem a legcinikusabb), legmorgolódósabb, legidegesítőbb fazonja a korai romantikus irodalomnak, akinek a durvasága már annyira pofátlan, hogy az már szórakoztató. Ha megnézzük a kortárs romantikus irodalom, és azon belül is a napjainkra olyannyira jellemző szösszenetek alapját, akkor világosan látszik: hiába telt el több mint egy évszázad, mi még mindig keressük korunk Fairfax Rochesterét.

Jane Eyre is - ha lehetek annyira bátor, hogy ezt így leírom - tipikus romantikus női alak. Megrágta a sors, de szenvedélyes természetének, és a zsigereiben munkálkodó dacnak köszönhetően, hű maradt önmagához. Lássuk be, mindannyian szeretnénk egy kicsit Jane Eyre lenni.

Mivel a szereplőkkel nagyon könnyen lehet azonosulni, és mivel az ember gyarlóságából - és a női lélek érzékenységéből - eleve adódik, hogy akaratlanul szurkolunk egy veszett helyzetnek, kijelenthető hogy a két tökéletesen megálmodott hősünk, a tökéletes helyzetbe van illesztve. Minden ellenük munkálkodik. Jane egy fiatal, ártatlan lány, aki hisz az emberi eszmékben, a jóságban, annyira tiszta, hogy az már egyenesen kétségbeejtő, Rochester pedig egy húsz évvel idősebb, kiábrándult alak, aki sötét titkot rejt. Ha ez nem volna elég, akkor még ott van habnak a tortán a merev etikett, miszerint rangon alul nem nősülünk, és milyen lenne már az ha valaki a gyámleánya nevelőnőjét venné feleségül... Botrány!

Na igen... Így első ránézésre, kettejük szerelme valahol az esélytelen, és a megvalósíthatatlan közt mozog. És mégis...

Nagyon tetszik a történetben a kis lépésekkel való haladás. Hőseink a korra jellemző merevséggel kerülgetik egymást, együtt teázgatnak, együtt andalognak. Fairfax ahol tud szemtelenkedik, Jane pedig a maga kifinomult módján pimasz. Hölgyeim (és esetleg az a néhány Úr aki idetéved), ezt a játékot, a szó legnemesebb értelmében, én násztáncnak szoktam hívni. Hosszú, hosszú oldalak szólnak a nagy semmiről, és a mindenről. Tudjuk, érezzük, hogy ezek egyre inkább egymásba zavarodnak, de végig ott a bizonytalanság, hogy vajon sikerül-e nekik tényleg megtalálniuk a boldogságot egymás oldalán, avagy sem...

2011-es film egyik plakátja

Huszadszori olvasásra, már nem olyan nagy döbbenet, amikor Rochester titkára fény derül, de én mind a mai napig élvezettel olvasom/nézem, mert van abban valami megindító, ahogy Jane lekezeli a helyzetet. Jane büszke, és szerelmes. Az életénél többet jelent neki Rochester, mert a férfi odafigyel rá - még ha olykor perlekedik is vele -, törődik vele, és ez egy olyan lánynak, akit eddig nem szeretett senki, ez jelenti a világmindenséget. Miután Rochester megkéri, egy ideig vergődik a boldogság, és a valószerűtlenség érzései közt, de mivel naiv, így fel sem merül benne, hogy Rochester elárulná. Rohestert pedig lehetne azért utálni, mert nem avatta be Jane-t már a kezdet kezdetén a saját kis drámájába, de a férfi nagyon ésszerűen, és egyszerűen megindokolja, miért nem volt egyenes és nyílt: tudta, hogy az őszintesége csak egy dologhoz vezethetett volna, ahhoz hogy Jane elhagyja Őt - ahogy a későbbiekben el is hagyta.

Rochester és Jane beszélgetése a kudarcba fulladt esküvő után számomra példaértékű. Abban a helyzetben már nincs helye a színlelésnek egyik oldalról sem, akkor pőrén megmutatkoznak egymásnak a szereplőink. Rochester önző, mert mindannak ellenére hogy tudja, hogy lehetetlen, igyekszik Jane-t a befolyása alá vonni, és visszaélve a nő iránta érzett szerelmével, maradásra akarja késztetni, a szerelem égisze mögé bújva akarja érvényesíteni a saját akaratát. Bűntudatot gerjeszt, zsarol, nem rest válogatni a "piszkos" eszközök közt sem, csak hogy ne kelljen elvesztenie a szerelmét. Egy ideális világban ez a fajta viselkedés feszegeti az elfogadhatóság határát, de az Ő helyzetében, ez nem más, mint a kétségbeesettség hangja. Jane helyzete borzalmas. Egy villanásnyi ideig megismerhette hogy milyen az ha szeretik - még ha ez a szeretet olykor nyers is -, milyen az ha számít valakinek. A valóság minden illúzióját romba dönti, pillanatok alatt zuhan vissza az idilli mámorból a rideg magányba. Ami elismerésre méltó, az a gerince. Nem hisztizik, nem hadakozik, nem őrjöng, nem csapong... Azt a lelkierőt, amit gyakorol, komolyan mondom irigylem tőle. Persze ez mind a felszín, Jane belülről össze van törve, mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy minden nélkül nekiiramodik a nagyvilágnak, kockáztatva még a saját életét is.

A könyv nem fél használni a drámai túlzásokat a történetvezetés közben. Egyik varázsa pont az abszurditásában rejlik. Hisz vegyük csak sorba...

Adott egy férfi, aki az apja nyomására elvesz egy nőt a vagyona miatt. Kezdetben, a kapott részinformációk alapján, bármire is gondolhatnánk... Mogorva pasi, érdekes hangok éjjel, kísérteties női nevetés és sikoly, egy titokzatos tűzeset, egy még titokzatosabb támadás... Ugyan kiben nem merülne fel, hogy Rochester nem teljesen az, akinek látszik? A kétely ott motoszkál az olvasóban mindaddig, míg meg nem ismerjük az egész képet. A férfi az apja nyomására vette el a feleségét, a vagyon miatt. Nem tudta - honnan is tudhatta volna? -, hogy a nőnek öröklött elmebaja van. És Rochester ahelyett, hogy bedugta volna az asszonyt egy jól őrzött intézetbe, saját birtokán viselte gondját hosszú éveken keresztül. Így válik a kezdetben elítélhető főhős mártírrá, környezetének az áldozatává. Ez a fordulata a könyvnek a szürke dolgokat egycsapásra feketévé, és fehérré változtatja. Hogy férfiúnk kicsapongott? Nőkkel tartott viszonyainak a száma megszámlálhatatlanul sok? Valahogy menekülnie kellett abból a kelepcéből, amibe belelökték... Brontë konkrétan ezzel a csavarral majdhogynem szentté avatja Rochestert. Mi, korunk szülöttei, már nem várnánk el egy ilyen lépést az írónőtől, ez tény. Nekünk már nincs semmi új az együttélésben - házasság nélkül. De az 1870-es években aligha lehetett volna elfogadtatni a közvéleménnyel egy olyan sztorit, ahol a pár boldogan élt, míg meg nem halt, fittyet hányva az egyház, és a társadalom egyik legszentebb intézményére. Ami viszont Brontë mellett szól, az a tisztaság. A romantikus irodalmat azért is imádjuk oly sokan, mert idealizál. Rendben, az ideálok az évekkel változnak, de mindenki tudja, hogy a szomszéd fűje mindig zöldebb, illetve hogy mindig az kell, ami a másé, ezért ismerjük el: egy romantikára hajlamos szív, élni-halni fog azért a vegytiszta ártatlanságért, ami a Jane Eyre-t is jellemzi. Igen, mondhatna Jane igent is Fairfax-nek egy viszonyra, vadházasságra, de ha igent mondana, akkor pont azt vesztené el a hősnő, ami miatt ideállá válik. És ha Rochester csak egy kicsit is kedvesebb volna, akkor a velejét vesztené el a karaktere. A könyv ebből a szempontból is profi: következetesen építkezik, ha a szereplőiről van szó.

Csak ismételni tudom magam: a mai könyvekben ez a technikai felépítés, ezek a történetvezetési sajátosságok, mind fellelhetők. Csak legfeljebb kicsit szabadosabb a fogalmazás, meg ott van ugyebár a szex is... De ezen nem is lehet csodálkozni. Amióta a Jane Eyre megszületett, történt egy s más a történelemben, ami megváltoztatta a nők helyzetét. Feminista mozgalmak születtek, kaptunk szavazati jogot, megéltünk egy-két szexuális forradalmat, egy Beatles, és egy Elvis korszakot... A nők öntudatra ébredtek, és kivívták aktív helyzetüket a társadalomban. Most az egy más kérdés, hogy hazánk még mindig inkább konzervatívabb gondolkozású, ha a nők szexualitásáról van szó, ha a globális egészet vesszük figyelembe, A Jane Eyre óta a nők helyzete gyökeresen megváltozott. Miért van akkor mégis az, hogy amikor az igazi romantikát keressük, vagy amikor Hollywood úgy dönt, hogy igazi romantikus filmet akar forgatni, akkor rendre visszatér ezekhez az írónőkhöz? Majd minden könyvüket megfilmesítették már, legalább kétszer. Miért imádja még mindig őket ugyanannyira közönség, mint imádta száz évvel ezelőtt? Mert bármennyire is változik a minket átölelő környezet, az emberi természet alapjellemzői változatlanok. Lehet harcolni ellene, de függetlenül mindenféle emós korszaktól, és tömeghisztitől, a férfiideál még mindig a határozott, makacs, olykor-olykor akár akaratos férfi lesz, aki tudja mit csinál, mi kell neki, és tesz is azért hogy az övé legyen az, amire igényt tart. Az igazi férfiideál a küzdőszelleméről híres, ha úgy tetszik, a keménységéről. A férfiak agyműködése nagyban eltér a női agy működésétől, az érzelmi reakcióik teljesen mások, teljesen másképp élik meg a szerelmet, a bánatot, a gyászt, mint egy nő. Ezért is elvárhatatlan egy férfitól, hogy olyan legyen, mint egy romantikus könyv hőse. A férfiak alapvetően kevésbé emocionálisak, inkább logikusak, és a komplikációk megalkotására való hajlamuk is jóval fejletlenebb. Ez az igazi ellentmondása a romantikus irodalomnak. Többnyire nők írnak könyvet nőknek arról, hogy milyen is az ideális szerelem, és az ideális férfi, ergo, ha nagyon sarkosítva nézzük, a nők az idilli boldogságról alkotott fantazmagóriájukban önmagukban lelik meg a szerelmet, és a tökéletességet. Ez addig nem is baj, míg világos marad a tény, hogy az álmodozás csupán a képzelet szüleménye, a realitás pedig ettől homlokegyenest eltérő valami, ahol a legtöbb esetben minimum két főn múlik az események alakulása. Ezzel persze nem azt állítom, hogy nekünk nőknek nincsenek meg a magunk Jane Eyre-es, vagy Elizabeth Bennet-es pillanataink az életünk folyamán, csupán azt jelentem ki, hogy a mi pillanataink teljesen más természetűek, és fel kell őket ismerni, mert míg egy könyv esetében ott van a felkiáltójel egy hangsúlyosabb mondat után, addig az életben a mély tartalmak gyakran mutatkoznak meg szélsőséges formában, szótlanságban, mogorvaságban, elzárkózottságban, vagy akár az egykedvűségben.

Ami még a klasszikus romantikus irodalmat illeti... Szerintem egyértelműen leszögezhető az is, hogy a nagyasszonyok által írt, és még mindig kedvelt történetek, olyan mondanivalót közvetítenek, melyek tanítójellege vitathatatlan. Ők alkották meg először azon hősnőket, akik részben szembeszállnak koruk elvárásaival, önálló gondolatokra képesek, és ha kell, ki mernek állni az elveik mellett, de ezzel párhuzamosan képesek megőrizni nőiességüket, érzékenységüket, és még büszkén is vállalják ezen tulajdonságaikat. Az igazi nőideált szerintem ez a kettősség kell hogy jellemezze. Ha kell, akkor legyen egy nő karakán, mi több pimasz, vagy nagyszájú, de soha ne veszítse el emiatt az empatikus készségeit, és ha úgy hozza a helyzet, nyugodtan érzékenyüljön el. Mondandója legyen tartalmas, legyen fogékony a viccre, sziporkázzon, de legyen annyira bölcs, hogy tudja mikor kell hallgatnia, és figyelnie. Ne adja magát olcsón, vizsgálja meg kinek adja a szívét, ne legyen csélcsap, de legyen művésze a flörtnek, és a huncutkodásnak (ez a mai köznyelven annyit tesz, hogy ésszel tegye amit tenni akar, válogassa meg a partnereit, és mindig határolja be, hogy az adott kapcsolata milyen jelleggel bír - ne vigyen kardot egy olyan párbajba, ahol lövöldözés várható). És a legfontosabb: egy nő soha ne becsülje le sem önmagát, sem a férfit (mert aztán őket sem kell félteni), és főleg ne legyen olyan balga, hogy az érzelmek erejét lebecsüli. Az önbizalom jó ha van, de egy nő ismerje a saját korlátait, és mindig törekedjen arra, hogyan tud a hátrányaiból előnyt kovácsolni.

És akkor egy kicsit a nyelvezetről (is)...

A Jane Eyre az általam annyira nagyon preferált (értsd: utált) első szám első személyben íródott könyvek egyike, ráadásul néhol keveredik az elbeszélő stílussal is - Jane számos alkalommal kiszól az olvasóhoz, emiatt a történetet körüllengi egy meseszerű - naplószerű illékony köd. Brontë a nyelvezetével vagy tudatosan, vagy öntudatlanul, de rájátszik a könyve valószerűtlenségére, és ezáltal válik totálisan elbűvölővé, és elvarázsolóvá. Hisz a meséket mindenki szereti, vagy nem? És emiatt nem érzem kellemetlennek azt, hogy abban a formában íródott meg a könyv, ahogy megíródott. 

A valószerűtlenség a történetvezetésnek is meghatározó kelléke - tömve van olyan fordulatokkal, amik a valóság talaján aligha állnák meg együttesen a helyüket (fájdalmas gyerekkor egy bentlakásos lányneveldében, mert a néni szívből ki nem állhatja a lelencet, akit a nyakára küldtek; bolond feleség, aki a kastély egyik szárnyában elrejtve raboskodik - leszámítva azt amikor barangolásba kezd, és kacarászik; megint csak a gonosz nagynéni, aki a lelenc nagybátyjának azt hazudja, hogy unokahúga elhunyt; a gonosz nagynéni, aki halálos ágyán mégis bevallja bűnét; a nagybácsi, aki tragikus hirtelenséggel elhalálozik, és egy nagyobb vagyont hagy az unokahúgára; a bolond feleség, aki mit ad isten, szerelmeseink kifakadása után nem sokkal meghal; a hős, aki a felesége okozta tűzben megvakul, és idézőjelesen megnyomorodik; és végül a boldog pár, akiknek ennyi viszontagság után mégis megadatik minden - Rochester részben még az egyik szemére is visszanyeri a látását (csoda, hogy a kezét nem növeszti újra...) - szóval... na igen, ezen történések aligha következnének be a mi reális életünkben, de megnyugtatok mindenkit, már amikor a könyv íródott, akkor sem lehetett valóság közelinek tekinteni...). A szövegezés annak ellenére hogy milyen régi irományról beszélünk, egyáltalán nem nevezhető cifrának, cirádásnak. Sőt, kifejezetten könnyen emészthető, mondhatni köznapi, egyszerű.

Ahogy már fentebb is említettem, ebből a könyvből is kismillió filmadaptáció készült. Nekem ezek közül két nagy kedvencem van. Az egyik a 2006-os négyrészes minisorozat - a könyvhöz való hűsége miatt kedveltem meg, hátránya: hölgyeményünk felső ajka a kacsacsőrű emlősökére hajaz... A másik pedig a 2011-es nagyfilm, Michael Fassbender-rel, és Mia Wasikowska-val. Hangulatilag az nyerte el leginkább a tetszésem, még ha ezt-azt ki is felejt a film a könyvből. Ugyan Fassbender nem tekinthető klasszikus értelemben vett férfiszépségnek, mégis van a kisugárzásában valami, ami nálam tökéletes Rochesterré varázsolja.

És akkor itt zárnám is mélyenszántó gondolataimat. Kiegészítésként még annyit tennék hozzá, hogy volt egy másik oka is, annak hogy most ezt a könyvet választottam, mégpedig az, hogy ez volt a blogban megjelent 100. bejegyzésem. Úgy éreztem, hogy ez a kerek szám méltó arra, hogy egy olyan könyvet rendeljek hozzá, ami szívemnek az egyik legkedvesebb.

Értékelés: 10 pont

Tovább