2014. február 6., csütörtök

Ahol Megtalálod a Csődörödet Falva kontra kékharisnya 7.



5. Fejezet

Vetkőzz!
Vetkőzz?
Vetkőzz…
Addison elméjében megállás nélkül kattogott ez az egy szó. Szája kiszáradt, de úgy hogy alig bírt nyelni. Megszólalni pedig még annyira sem. Tanner szinte vészjóslónak tűnt, ahogy ott állt az ajtóban, tekintetével pásztázva a testét. Kétség sem férhetett ahhoz, hogy a férfi nem viccelt. Arca feszült volt, égszínkék írisze sötétebb árnyalatot öltött, tartása mint egy támadásra kész ragadozóé… Volt benne valami félelmetes, valami elemi, amit eddig nem mutatott meg magából, és ez a lényegi, meghatározó része, szinte betöltötte az egész helységet, majdhogynem a levegőt is kiszorítva.
- Gyerünk, gyönyörűm! – dörmögte sejtelmesen mosolyogva. – Bizonyítsd be nekem, hogy alulmúlt a képzeletem…
Addison újra megpróbálkozott a nyeléssel. Sikertelenül. Kezdte a hétfrász kerülgetni. Biztos hogy eszénél volt, amikor vállalkozott erre az egészre? Hülye kérdés, hát persze hogy nem volt az eszénél. Most pedig nem tudott szabadulni a gyomrát megülő érzéstől, miszerint Tanner nem kispályás, mi több jóval nagyobb falat, mint azt eddig hitte.
- Azt akarod, hogy vetkőzzek le? – hebegte, igyekezvén nem tudomást venni hangja egércincogás jellegéről. – Mármint itt? Most?
Tanner komótosan bólintott.
- Ebben a szent percben, és igen itt.
- De…
- Nincs itt senki, csak mi, – lépett közelebb a férfi – nekem pedig elfogyott a türelmem. Hidd el, neked is jobb lesz, ha a saját kezeddel szabadulsz meg a ruháidtól, amíg még megfelelő távolságban vagyok…
- De… - gyűrögette Addison az ingének a szélét az ujjai közt. – Én… hm… Nem szoktam vetkőzni… Vagyis szoktam, minden nap, de sosem közönség előtt…
Tanner ajkai megrándultak, feje kissé oldalra biccent.
- Csak csináld, ahogy szoktad. Nem az a feladat, hogy felizgass. Azon már nagyon régen túl vagyunk… - vigyorodott el kéjesen. – Gombold ki az inged!
Na jó. Egyszerű, nap mint nap csinálni szoktad. Addison remegő kézzel nyúlt az inge legfelső gombjához. Nem is az volt ebben az idézőjeles feladatban a nehéz, hogy meg kellett szabadulnia a ruháitól, hanem az ahogy Tanner sóváran figyelte közben, leplezetlenül, nyíltan felszólítva, hogy engedje szabadjára a szexualitását. És a szexualitása szinte égett a vágytól, hogy bizonyíthasson, annak ellenére, hogy az agya még működőképes volt, és ott tett keresztbe az elhatározásának, ahol csak lehetett. Szorosan behunyta a szemét, hátha akkor becsaphatja magát, és nem fogja a szokatlanság fojtogatni a torkát, de ez sem segített sokat. Már a harmadik gombnál tartott, amikor újra felpillantott. Tanner szemeiből szikrák pattogtak, hömpölygött felé a férfiból sugárzó, alig visszafogott erő, a hatalom, amitől megroggyant a térde. Már minden porcikájában remegett, amikor az utolsó gombot is átbújtatta a lukon.
- Vedd le! – kaffantotta Tanner.
- Te nem vetkőzöl le? – kérdezte Addison suttogva, amire csak egy halvány, mindentudó mosolyt kapott, és egy enyhe fejrázást.
- Ez most az én szórakozásom. – süllyesztette a zsebébe a kezét a férfi. – A tiednek is eljön majd az ideje. Most pedig vedd le az inged.
Addison hagyta hogy az ing lassan lecsússzon a válláról, végig a karjain, hogy aztán hangtalanul a padlóra eshessen. Erotikusnak egyáltalán nem nevezhető mozdulattal nyúlt hátra a melltartója kapcsához.
- Azt hagyd magadon. – instruálta ércesen Tanner. – A nadrágot.
Szívverése az egekbe szökött, de minden ellenkezés nélkül bontotta ki magán a farmert. Kilépett a vászoncipőiből, majd az övtartóba kapaszkodva elkezdte lecsúsztatni magáról a ruhadarabot. Lehajolt, és lehúzta a lábfejeiről a szárakat. Didergett, de nem a hidegtől, hanem a testét egyre jobban eluraló vágytól. Bimbói kavicsokká keményedve böködték a melltartója csipkéjét. Remegve egyenesedett fel, vállait büszkén hátrahúzta.
- Lélegzetelállító vagy. – dünnyögte Tanner néhány gyötrelmesen hosszú pillanattal később, szinte gyengéden.
Addison rémülten vette észre, hogy az arcát egy meglehetősen idétlen vigyor önti el. Kész, az ép eszének annyi. Ha már egy ilyen bóktól átmegy bugyutába, akkor a dolog eldöntetett. Teljesen és visszavonhatatlanul elment üdülni a realitása, és a józansága.
- És most? – kérdezte feszengve, megmaradt erejét arra összpontosítva nehogy eltakarja magát a karjaival.
Tanner huncut mosollyal az arcán, lépett egy kicsit közelebb.
- Most hezitálok… - sóhajtotta. – Két elképzelés vitatkozik bennem. Az egyik az, hogy nem kínozlak tovább, és hűen a férfimentalitáshoz egyszerűen csak leteperlek. Ami kétségkívül nagyon csábító elgondolás… - lépett előre ismét. – De ezzel félő hogy elsietném ezt a pikáns pillanatot, amit pedig nagyon nem szeretnék. Túl sok lehetőség vár itt még kiaknázásra…
- Mint például? – vonta fel Addison a szemöldökét.
- Hmm… - szaladt végig a férfi tekintete a lábujjaitól a feje búbjáig. – Szeretsz játszani, Addison?
Jó kérdés…
- Az attól függ milyen játékról van szó. – válaszolta hangjában a magabiztosság teljes hiányával.
Tanner kisfiúsan elvigyorodott.
- Kész rejtély vagy nekem. – csóválta meg a fejét. – Első ránézésre csak úgy burjánzik benned az önbizalom. Azt hinné az ember, hogy egy igazi vadmacska vagy az ágyban, aki kertelés nélkül elmondja mi kell neki… És mégis. Zavarban vagy, pirulsz – amitől egyébként az egekbe szökik a vérnyomásom -, és a sebezhetőséged olyan mértékű, hogy vén kéjencnek érzem magam tőle. Hát senki nem játszadozott még el veled? Senki nem kérte még soha tőled, hogy veszítsd el a fejed, és nyílj meg teljesen?
- Hát nem. – mordult fel Addison bosszúsan. – Vélhetőleg ennek az az oka, hogy nem vagyok az a nagyon játszadozós típus, és ez messziről sikít is rólam.
Tanner jóízű kacagása rosszabb volt, mint egy gúnyos megjegyzés.
- Ebben óriásit tévedsz, gyönyörűm. – felelte a férfi egy újabb lépést követően. – Zavarban vagy, ez világos, de ezen nincs mit csodálkozni. Nem ismersz, idegen helyen vagy, egy nem szokványos helyzetben. Ki ne lenne zavarban? De ezzel szemben szaporán is lélegzel, a pupilláid kitágultak, és le merem fogadni, hogy izgalmasan bizseregsz a tested minden pontján… Nem vagy te annyira elveszett, mint amennyire hiszed.
- Mondd csak, te az a fajta pasi vagy, aki megállás nélkül szövegel az ágyban? – érdeklődött kedélyeskedve Addison, hátha ezzel előrébb mozdítja a cselekménysorozatot ami vár rájuk, de nem járt szerencsével. Tisztán látszott, hogy Tanner úgy keresztüllátott a mesterkedésén, mint a szitán.
- És ha olyan vagyok? – kérdezett vissza a férfi kajánul. – Zavarna? Nem tartod élvezetesnek ha valaki szavakkal is kifejezi mekkora gyönyört okozol neki?
- Mit tudom én! – csattant fel Addison. – Soha senki nem karattyolta még végig az együttlétünket…
 Tanner elgondolkozva tett egy újabb lépést előre. Lassan már csak karnyújtásnyira álltak egymástól.
- Akkor számodra ez friss élmény lesz, mert én szeretek beszélni az ágyban. Sőt, azt még jobban szeretem ha a nő beszél, miközben alattam vonaglik a kéjtől…
- Hah! – húzta össze Addison szemeit ennek a megjegyzésnek a pofátlansága. – És természetesen, szerinted én is vonaglani fogok alattad…
- Semmi kétségem nincs efelől… - vigyorodott el újra Tanner.
- Ó, te önelégült….! – kezdett bele Addison, de a férfi ajkai ahogy keményen az ajkainak préselődtek megállították a szitokáradatot. Átmeneti bódultságában már csak Tanner nyelvét érezte ahogy befurakszik a szájába, és olyan kegyetlenséggel csókolja, amitől még jobban elszédült. Kemény kar fonódott a derekára, egy másik pedig a tarkóját fogta, miközben a csók vehemensen hódította meg az érzékeit. Automatikusan kezdett táncba a nyelve a férfiével, és olyan görcsösen kapaszkodott Tanner pólójának a szélébe, amibe belesajdultak az ujjpercei. Megkönnyebbülés, vágy, zavarodottság viaskodott a belsőjében, és az egyetlen mondat ami átsuhant a tudatán az egy halvány „ó, igen!” volt… Vagy valami ehhez hasonló. Amilyen hirtelen letámadta Tanner, olyan gyorsan húzódott is hátrébb. Szabálytalanul kapkodta a levegőt, és kutató tekintete előtt szinte meztelennek érezte magát, amin nem is volt mit csodálkozni, hisz majdnem meztelen is volt. Annyi volt csupán a baj, hogy a csupaszságát most nem fizikai síkon érezte hangsúlyosabbnak. Szóra nyitotta a száját, bár fogalma sem volt mit is akar mondani, de valamilyen belső kényszer arra hajtotta, hogy mondjon már valamit… bármit… de nem volt ideje egy suta, közhelyes mondattal lebőgetnie magát, mert Tanner lehajolt, elkapta a térdeinél, és mintha csak egy krumpliszsák lenne, a vállára hajította. Addison a váratlan fordulatot egy szerencsétlenül kivitelezett nyikantással kommentálta. Mire feleszmélt, a feje egy inga kecsességével himbálózott jobbra-balra Tanner hátának a közepénél, miközben a férfi öles léptekkel haladt a kocsma raktárhelysége felé.
- Mégis mi a jó fenét csinálsz? – kiáltott fel ahogy ráhúzott Tanner formás fenekére. A férfi más testrésze nem igazán állt a kezére.
Tanner rekedten nevetve paskolta meg a combja felső részét.
- Ne mocorogj, mert ledoblak.
- Ez nem vicces!
- Nem, ez tényleg nem vicces. – felelte a férfi elnyújtva. – Ez nagyon is komoly. Ez az a rész, amikor a barbár hím a barlangjába cipeli a gyenge asszonyt...
- Barbár hím? – horkantott fel Addison. – Gyenge asszony? Ó, csak jussak le innen… És milyen barlang? Ez egy raktár, essen beléd a fene! – emelete fel a fejét, hogy körbehordozza a tekintetét a gyéren megvilágított, üvegekkel telepakolt kis szobán. – Most komolyan? Egy raktárban…?
- Jaj, Addison, ne legyél már ilyen merev! – fedte meg Tanner játszott szigorral. – Hát nincs benned egy cseppnyi romantika sem? És hol van a vállalkozó szellem…?
- Romantika? Mióta számít romantikusnak egy kocsma raktárában lerendezett gyors numera? – fújtatott tovább Addison, de mire elhagyta az ajkát a kérdés már megkapta a választ is. Tanner a raktár túloldalán kiment egy másik ajtón, amin keresztül a belső udvarra jutottak.
- Mondták már neked valaha, hogyha csendben maradtál volna, bölcs maradtál volna? – ingerkedett tovább a férfi. – Amúgy meg, mi számít romantikusnak? Nem ti nők szoktatok előszeretettel egy zokniból is a romantikára asszociálni?
- Hát én határozottan nem látok semmi romantikusat egy zokniban!
- Ez megnyugtató…
- De abban sem látok semmi romantikusat, hogy a válladra vetve cipelsz!
- Még jó hogy nem! Addison, neked fogalomzavaraid vannak… Ha valaki bókol neked, vagy virágot ad, vagy esetleg andalog veled a naplementében, na az romantikus. Ez – csapott egyet Tanner a fenekének az alsó ívére -, férfias… Amolyan erőfitogtató módon. Tudod hörgés, mellütögetés… ilyesmi. És egy ilyen helyzetben neked kutya kötelességed behódolni a megismételhetetlenségem, és hatalmasságom előtt…
- Neked elment az eszed…
- Gyatra szeretőid lehettek, ha még ezt sem tanították meg neked. – heccelte tovább Tanner, miközben benyitott a háza ajtaján, majd belépett a konyhába, ahol alig néhány órával ezelőtt, még a reggelijüket költötték. A férfi nem kapcsolt villanyt, hanem határozott léptekkel keresztülment a helységen, majd a nappalin is, aztán kinyitott egy újabb ajtót. Nyúlós sötétség szippantotta magukba őket. Tanner megállt, és ugyanolyan óvatosan ahogy felkapta, lendületesen ledobta a válláról. Még csak megijednie sem volt ideje, mert a feneke rögtön egy puha matracon landolt, panaszosan megnyikorduló rúgók zajával kísérve.
- Íme a barlangom! – apró kattanás, és halványsárga meleg fény öntötte el a szobát, Tanner szikár termete pedig ott magasodott előtte. Addison tekintete futva végigszaladt a bútorokon – nem volt túl sok belőlük, néhány polc roskadásig tele könyvekkel, egy kétajtós szekrény sötét fából… -, majd szemrevételezte az ággyal szemben lévő falon terpeszkedő, átmérőre úgy 75 inch-re saccolt hiperszuper TV-t is.
- Maszkulin… - nyögte ki az első jelzőt ami az eszébe ötlött.
- Talán mert egy egyedülálló férfi lakja… - dörmögte az orra alatt válaszul Tanner.
- A konyhádat is, az mégis teljesen más hangulatú. Ez egy kicsit… spártai...
- Mert csak aludni járok ide, és nem szoktam itt vendégeket fogadni…
- Miért, a konyhádban szoktál?
- Addison… – mordult fel Tanner. – Most tényleg a hálószobám berendezéséről akarsz diskurálni velem? Egy szál fehérneműben?
Addison hanyagul megvonta a vállát.
- Te hívtad fel a figyelmemet a „barlangodra”.
- De csak hogy hű maradjak a hasonlatomhoz… - magyarázta nagy komolyan a férfi. – És ha már a hasonlat… Inkább azt áruld el nekem, hogy tetszik a szikla, amin ősemberesen a magamévá foglak tenni?
- Megteszi. – kényszerítette Addison kezével újra recsegő nyögésre a rúgókat. – Kicsit hangos…
- Hogy te milyen elégedetlen egy némber vagy… - ingatta a fejét a férfi.  – Még mindig ideges vagy?
Addison elgondolkozva harapdálni kezdte az ajkát.
- Kicsit. – vallotta be szinte hangtalanul. Viaskodott benne az izgalom, és… hát igen, ha őszinte akart lenni magához, akkor a hála is, mert be kellett látnia, hogy Tanner könnyed kis átvezetője, és pimaszkodásai ideiglenesen elterelték az aktuális idegbajáról a figyelmét. – A legrosszabb oldalamat hozod ki belőlem…
- Nos, ez kölcsönös. – felelte Tanner bólogatva. – És most itt vagyunk… Ha bizonytalan vagy, vagy ha meggondoltad magad, akkor itt az alkalom… Még visszaléphetsz.
- Nem gondoltam meg magam. – válaszolta Addison határozottan. Nem sok mindenben volt biztos, de ebben az volt.
- Akkor ebben az esetben… - dörmögte Tanner – feküdj a hátadra. Csak kényelmesen. – folytatta somolyogva, amikor Addison szemöldökei megugrottak. – Többek közt azt is elképzeltem ma már párszor, hogyan festenél az ágyamban, ledéren felöltözve, szétomló hajjal…
Addison szája kiszáradt. Hiába küzdött ellene, megint úgy érezte hogy kiveszik a kezéből az irányítást, ami enyhén szólva aggasztotta, de egy ilyen egyszerű kérés miatt ellenkezésbe kezdeni, nem tűnt túl ésszerű lépésnek. Előbb lassan a könyökeire támaszkodott, majd fokozatosan leereszkedett, mígnem a vállai és feje el nem érték a matracot. Egy mély sóhajjal ellazította az izmait, és igyekezett a legtermészetesebb helyzetet felvenni. Lábai lazán behajlítva egymás mellett pihentek, nyitott tenyere a hűvös ágyneműt simogatta, és alig kapott levegőt a Tanner tekintetéből felé hullámzó éhes csillogás láttán.
- Gyönyörű vagy. – fújta ki a levegőt a férfi, majd lezserül megragadta a pólója alját, és egy mozdulattal áthúzta a fején, feltárva ezzel azokat a pompázatos izmokat, amikről Addison-nak eddig csak sejtései lehettek. Bőrének kellemesen napsütötte árnyalata szinte itta magába a szoba halvány fényét, és azok a kontúrok… Addison lélegzete elakadt. A férfi mellkasának a vonala ceruzáért kiáltott. Napszítta pihék huncutkodva szemeztek vele, néhány Tanner mellbimbója körül, majd egyre keskenyebb sávban lefelé haladva - éppen csak érintve a köldök környékét -, eltűntek a farmer anyaga alatt. Hasizmának minden kockája szépen domborodott, nem beszélve a lágyéka felé mutató, érzéki „V” betűt formázó oldalsó izmokról. Addison önkéntelenül felnyögött a gondolatra, ahogy nyelvével ezt a területet kényezteti. Órákig képes lett volna ebben a felsőtestben gyönyörködni. Masszív volt, erőt sugárzó, lehengerlő…
- Úgy látom elnyertem a tetszésed. – Tanner kendőzetlen önteltségétől, Addison arca automatikusan pipacspirosra váltott. Ismét rajtakapták…
- Mi tagadás… - hümmögte.
- Minden szót úgy kell majd kihúznom belőled? – ingerkedett tovább a férfi a hím felsőbbségesség biztos tudatával az arcán.
Addison elkapta a tekintetét Tanner varázslatos adottságairól, és a plafont kezdte fixírozni, remélve hogy ezzel néhány pillanat alatt sikerül valamennyit tompítania azon az vonzalmon, ami annyira letaglózta, hogy képtelen volt egy értelmes mondatot kinyögni.
- Soha nem beszéltem még ilyen helyzetben… - krákogta.
- Soha? Mármint semmit?
Addison megrázta a fejét.
- Semmit. – válaszolta. A rúgók ismét felsírtak, miközben a matrac besüppedt Tanner súlya alatt. Addison még mindig a plafont bámulva próbálta megzabolázni a szívverését, teljesen sikertelenül. Képtelennek érezte magát arra, hogy Tanner szemébe nézzen. Nem az volt a baj, hogy nem tetszett neki a férfinak a testére gyakorolt hatása, hanem pont az hogy nagyon is tetszett neki. Bár soha eddig nem akart az ágyban beszélgetni a partnereivel, most csupán egy hajszál választotta el attól, hogy olyan szóáradatba ne kezdjen, ami szinte biztos hogy egyenes úton lökte volna az idiotizmus mélyére. Mindent akart a férfitól, még ha ez a minden ideiglenes volt is, és nem is terjed ki ténylegesen mindenre. Igazán akarta azt ami következni fog, és ez egyenesen halálra rémisztette, hisz összesen két dolog volt biztos ezen a hullámvasúton. Az egyik hogy olyan vonzalomra épült, ami határos az elmebajjal, és a másik hogy nagyon rövid ideig fog csak működni…
Határozott ujjak ragadták meg az állát, és fordították el a fejét addig, amíg tekintete Tanner tekintetébe nem fúródott. A férfi ott feküdt mellette, lazán a könyökére támaszkodva nézett le rá.
- Mondd el mire gondolsz. – kérte halkan, miközben ujjai előbb a nyakára, majd a kulcscsontjára vándoroltak.
- Megijesztesz. – bökte ki Addison, és önmaga számára is meglepő volt, hogy mennyire könnyen ment a beismerés.
- Nem akarlak megijeszteni. – suttogta Tanner lágyan, ahogy ujja a mellének a felső halmára siklott. – Sok mindent akarok veled csinálni, de megijeszteni nem akarlak. Mivel rémisztelek meg?
- Nem ilyennek képzeltem ezt az egészet…
- Milyennek képzelted? – szegezte neki a kérdést szórakozottan a férfi, majd ujjbegyével körberajzolta a mellbimbóját, ami már keményen meredezett felfelé. A gyengéd érintés villámcsapásként visszhangzott a lábai között. Apró nyögés szakadt fel a torkából, és ösztönösen egymáshoz szorította a combjait.
- Ez így túl… - lihegte – túl meghitt.
Tanner fürkészve vizslatta néhány gyötrően hosszú másodpercig.
- Ebben van egy kis igazság. – mosolyodott el végül halványan. – De most ezt hozod ki belőlem, és én nagyon is élvezem ezt a… meghittséget. – dörmögte, majd a mutatóujja, és hüvelykujja közé csippentette végletekig érzékeny bimbóját, és gyengéden meghúzta. – Szeretném megszopogatni ezt kis gombocskát… - lehelte a fülébe. – Megengeded?
Addison szemhéja lecsukódott az érintés nyomán felszabaduló intenzív gyönyörtől, ami pulzálva örvénylett végig a teste minden porcikáján. A hangja elcsuklott, így csak erőtlenül bólintott egyet. Érezte ahogy Tanner ujjai félrehúzzák a melléről a csipkét, és a következő pillanatban már a férfi nyelvének nedves, és meleg simogatása ingerelte a bőrét. Háta ívbefeszült.
- Finom ugye? – halotta a férfi érces kérdését valahonnan távolról. Nyöszörögve próbálta a melleit még közelebb préselni Tanner szájához, követelve a folytatást. Minden öntudata ellenére sem tartotta ezt a fajta felkínálkozást visszataszítónak. Ebben a pillanatban bármit megtett volna azért, hogy ez a játék a végtelenségig tartson.
Tanner reszelősen felnevetett a vágyának eme nyilvánvaló jelére.
- Mohó vagy… - fedte meg gyengéden. Lehelete szinte érintésként izgatta tovább összehúzódott kis csúcsát. – Mit csináljak veled? – tűnődött tovább félhangosan a férfi, majd határozottan lefejtette a másik halmáról is csipkét. – Micsoda cicik… - mormogta ahogy tenyerébe temette kiszabadított mellét, enyhén megszorítva azt. – Mintha csak a kezeimnek teremtették volna őket… Nézz rám! – szólította fel.
Addison kinyitotta a szemét. Tanner tekintete legalább annyira ködös volt, mint amilyennek a sajátját érezte. Ajkai csillogtak, és kissé elnyíltak egymástól. Bicepsze keményen feszült, ahogy továbbra is a felkarján támaszkodva figyelte.
- Mit csináljak veled? – ismételte meg a kérdést. – Mondd el mit szeretnél, mit tegyek…
- Szívd meg a bimbóm… - nyögte ki rekedten Addison igyekezve elfelejteni újraéledő szemérmességét, ami a nyíltságától ismét bíborszínbe öltöztette az arcát.
- Megteszem, de csak egy feltétellel. – markolta meg keményen a férfi újra a mellét. – Nem csukhatod be a szemed. Nézned kell ahogy kényeztetlek. Menni fog?
Addison nem túl határozottan biccentett egyet. Tanner ajkai keskeny vonallá préselődtek, miközben leplezetlenül mustrálgatta fedetlen kebleit.
- Ha félrenézel, vagy lehunyod a szemed, abbahagyom. – fenyegette meg, aztán lehajtotta a fejét, és lágy puszit lehelt a mellének a felső ívére. Addison pulzusa az egekbe szökött, amikor Tanner ajkát nyelvének a hegye követte, ami nedves csíkot hagyva maga után, komótosan csúszott egyre közelebb a lüktető kis csomóhoz. Egyre kisebb köröket leírva, először csak a bimbónak az udvarát ízlelgette a férfi, szándékosan nyújtva a pillanatot, majd mielőtt még ajkaival bekebelezte volna, felnézett rá. Tekintetük egymásba kapcsolódott, amikor Tanner szája körbezárta a már vörösre ingerelt gombot, és erősen megszívta.
- Ó, istnem… - sikoltott fel elkínzottan Addison, ahogy öle görcsösen összerándult. Testét átjárta a forróság, és sikamlós nedvesség öntötte el a szemérmét. Ujjaival kapaszkodót keresve Tanner hajába markolt, még közelebb vonva magához a fejét. Szeme előtt összefolyt minden. – Szívd erősen… - kérlelte önkívületben a férfit, aki ahelyett hogy eleget tett volna a felszólításnak kezével a másik csúcs csipkedésébe kezdett. Addison szeme rémülten nyílt tágra, mert a lábai közt ébredező élvezet, már majdnem felért a megkönnyebbüléssel. – Én… - hebegte zavartan, mert a felismerés, hogy majdnem attól lett orgazmusa, hogy Tanner a mellét nyalogatta, kicsit kitisztította a fejét. – Nem…
A férfi elszakította a száját a bőrétől.
- Ez a csodálkozó tekintet, keményebbé tesz, mint eddig bármi, gyönyörűm… - morogta. – Kár, hogy az agyad megint keresztbe tett neked. És ezzel nekem is… Egyszer – hintett apró csókokat a vállára – ki foglak elégíteni úgy, hogy csak ezeket a formás ciciket fogom szeretgetni.
- Képtelenség… - hanyatlott vissza Addison feje a matracra, még mindig kapkodva a levegőt.
- Mondod ezt azok után, hogy az előbb majdnem itt élveztél el a kezeim közt… Be fogom bizonyítani neked az igazamat nem is olyan sokára, de nem most. – Tanner keze végigsimítva a hasát a combjai közé nyomakodott. – Most egyelőre maradunk a hagyományos módszereknél. – a férfi nem zavartatva magát, félrehúzta elázott bugyiját, ami duzzadt ajkait takarta, és már be is siklott ujjaival a résébe. – Milyen forró… - sóhajtotta Tanner ahogy gyengéden előre-hátra simogatta. Nem nyúlt elég mélyre ahhoz, hogy táplálja a mámort, de mindent megtett azért hogy az alfelében dagadozó, hullámzó kéj egy pillanatra se csökkenjen. – Tett szét a lábaidat! – követelte. 
Addison összerezzent, de automatikusan tette amire utasították. Szégyentelenül szélesre tárta a combjait, medencéjét felfelé billentve, hátha ezzel erősebben dörzsölődik érzékeny nőiessége a férfi tenyerének.
- Sajog, ugye? – kérdezte Tanner kedvesen, szinte gyengéden. – Annyira nedves vagy… - nyalta meg újra a mellbimbóját. – Tudod, már azóta kísért ez punci, amióta megláttalak behajolni annak a nyamvadt kocsinak az ülésére. Az a fekete csipkecsoda amit viseltél, szinte semmit nem takart, és én csak arra tudtam gondolni, hogy kifulladásig tudnám nyalni ezt a szépséget…
Addison nyöszörögve helyezte a saját tenyerét Tanner finoman munkálkodó kézfejére, és erősebben magához húzta. Combjait összepréselve próbálta növelni a nyomást, hátha azzal közelebb lendíti magát a csúcshoz, de Tanner nem engedte magát befolyásolni. Bár kezével teljesen betakarta az ölét, mégsem érintett egy olyan pontot sem, amivel a gyönyör végre kirobbanhatott volna a testéből.
- Miért csinálod ezt? – zihálta Addison kétségbeesetten.
- Mert azt akarom, hogy a legjobb legyen neked. – simogatta meg a férfi az orrával a mellének a külső ívét.
- Kínzol…
- Csak egy kicsit. – lehelt újabb csókot Tanner a bimbójára. – Nyisd szét a combjaidat, hogy rendesen hozzád férjek… - kérte csendesen.
Addison szótlanul tárta szét újra a lábait.
- Vedd el a kezed a kezemről. – hangzott az újabb instrukció.
Addison hezitálva emelte le remegő kezét a férfi kézfejéről.
- Bízz bennem! – nyugtatgatta Tanner látva tétova mozdulatát. Kék szemével nyíltan figyelte arca minden rezdülését. – Be fogom fejezni.
Addison izmai elernyedtek, karja erőtlenül hanyatlott a matracra. Bármit is fog most tenni, vagy nem tenni Tanner, el fogja fogadni. Ki volt szolgáltatva egy férfi akaratának, és ahelyett hogy halálra rémült volna ettől a gondolattól, olyan szinten felszabadultnak érezte magát, mint még soha. Figyelte hogyan verődik vissza a fény Tanner szőke fürtjeiről, ahogy fejével ráhajol vörösre duzzadt mellbimbójára, és nyelvével körkörösen izgatni kezdi azt. Remegés szaladt végig a testén az újabb intenzív kényeztetéstől. Sóhajtozva, nyögdécselve mozgatta a csípőjét, keresve a ritmust, amit a férfi kezének kellett volna diktálnia, de az még mindig csak nyugodtan pihent izzó, rángó nőiessége fölött. Mikor már azt hitte hogy eszét veszti a kielégületlenségtől, Tanner két ujja szétnyitotta a szeméremajkait, harmadik ujja pedig a nyílására siklott. Finoman, gyengéden körözve izgatta, halogatva a behatolást, de Addisonnak elfogyott a türelme. Csípőjét élesen felbillentette, ezzel mintegy felszúrva magát Tanner ujjára. És bár a férfi ujjának csak az első perce jutott be a testébe, az érzés mégis leírhatatlan volt. Feje hátracsuklott, combjai remegtek, és ha képes lett volna könyörögni, szégyentelenül könyörögött volna a folytatásért.
- Jaj, gyönyörűm… - nyögött fel Tanner mellette. – A türelmetlenséged fog egyszer még a sírba vinni… - furakodott ujjával erősen még bentebb.
Addison hüvelye görcsbe rándult.
- Istenem…
- Annyira szorítasz… - húzta kicsit kintebb az ujját a férfi, hogy aztán újra lendületesen mélyre hatolhasson. – Annyira kívánod… - lehelte a fülébe Tanner. – Ez megőrjít. – nyomakodott ismét előre, de most ahelyett hogy visszavonult volna, ujjbegyével körkörös dörzsöléssel izgatta tovább barlangjának érzékeny belső falát.
Addison egész testét elöntötte a forróság. Alhasa megfeszült az eddig ismeretlen, és egyre csillapíthatatlanabb gyönyörtől, ami fokozatosan eluralta minden porcikáját. Medencéje hánykolódott az érzéki izgatás alatt, mintha nem tudná eldönteni, hogy akar-e többet ebből a kínnal vegyes kéjből, vagy sem. Már régen nem volt semmi ráhatása a testében zajló folyamatokra. Combjai saját nedvétől voltak síkosak, puncija remegett a benne munkálkodó ujjtól, és annyira közel volt már a megkönnyebbüléshez, hogy majdnem sírva fakadt.
- Kérlek… - lihegte – Nem bírom tovább…
Tanner szótlanul hajolt vissza a mellére, és minden gyengédséget nélkülözve beszippantotta a szájába. Erősen szívta merev bimbóját, szinte már fájdalmat okozva. Hüvelykujja puncija síkos redőin játszott, míg rá nem talált megduzzadt csiklójára. Az enyhe kis pöckölgetés megadta Addison testének a kegyelemdöfést. Hangosan felkiáltott, ahogy elszabadult érzékei fölött a gyönyör. Izmai megfeszültek, szemei szorosan összezárultak, és nem létezett már semmi más körülötte, csak a nőiességét ostromló kéz, és a mellét szopogató száj. Összerándult a csúcs minden egyes hullámánál, kontrollálhatatlanul, felszabadulva, az eszméletvesztés határán. A lassan csituló megkönnyebbülés teljesen elvette az időérzékét. Képtelen volt behatárolni, hogy vonaglása Tanner ölelésében hosszú percekig, vagy csak pillanatokig tartott-e. Mikor végre képesnek érezte magát arra, hogy kinyissa a szemét, a férfi feszült pillantásainak kereszttüzében találta magát. Tanner ujja még mindig mélyen a testében volt, de már nem mozdult.
- Mit tettél velem? – pihegte összeszorult torokkal.
- Hagytalak helyzeti előnyhöz jutni. – felelte a férfi fájdalmas grimaszt vágva. – És már csak a látvány miatt is megérte. Annyira fel vagyok izgatva, hogy már fáj. – kihúzta az ujját a testéből, megragadta a kezét, a szájához vonta, és megcsókolta a csuklójánál. A levegőben jól érezhető volt izgalmának az illata, mint ahogy a férfi bőrén is ott csillogott orgazmusának a jele, de Tanner-t láthatóan ez egy kicsit sem zavarta. – Nem vagyok önzetlen ember, Addison. – morogta. – El akarok élvezni tőled… A kezedtől… - húzta végig a nyelvének a hegyét a vénája feletti érzékeny bőrfelületen. – Vagy a szádtól… - sóhajtotta. Tenyerét a kézfejére fektette, majd ajkai közé vonta középső ujjaikat, és finoman megszopogatta őket. – Finom vagy. – dörmögte.
Addison megborzongott a kis cuppanó hangoktól. Teljesen le volt döbbenve. Bármit is gondolt eddig az érzékiségről, be kellett látnia, hogy nagyon tévúton járt. Eddigi szeretői még csak meg sem közelítették az intimitásnak azt a fokát, amibe sikerült jelenleg nyakig süppednie. Tanner maga volt a két lábon járó ördögi csábítás. Minden mozdulata, a hangja, a mondatai egyre csak gerjesztették a testében a vágyat. Máris újra lüktetni kezdett, mintha nem is elégült volna ki alig néhány perccel ezelőtt. És kívánta… Jézusom! Kívánta a férfit! Minden sejtje sikoltott Tanner bőrének minden centije után. El akart veszni benne, meg akarta kóstolni, ízlelni akarta… Megfeszült a teste annak a gondolatára, ahogy a szájába fogadja, ahogy a kezével masszírozza…
- Csillog a szemed. – állapította meg Tanner tényszerűen. – Felizgatott a gondolat? – markolta meg ismét a mellét, hüvelykujja alatt görgetve még mindig összehúzódott bimbóját. – Nem kellene sok hozzá, Addison. Annyira fel vagyok húzva, hogy szerintem már az is elég lenne, ha csak végighúznád rajta a nyelvedet… Megteszed nekem? Beengedsz a csinos kis ajkaid közé?
Addison kiszáradt torokkal bólintott.
- Akkor gombold ki a nadrágom. Vetkőztess le! – szólította fel a férfi ércesen.


Tanner sok mindenre számított ezen az éjszakán csak arra nem, ami végül is eddig történt. Azt hitte, hogy addig fognak fejüket vesztve kefélni, míg össze nem csuklanak. Igen, kefélni… Nem szeretkezni, nem gyengéden enyelegni, hanem állatiasan, ösztöneiktől vezérelve dugni. És pont ennek az ellenkezője kezdett kialakulni. Meghittség… Addison ezzel az egy szóval beletrafált a dolgok közepébe. Nem mintha erőszakos szeretőnek tartotta volna magát, de nem kevés tapasztalata volt az egyéjszakás kalandok terén, és ami tény, még egy kalandjánál sem viselkedett ennyire lágyan. A figyelmesség egy dolog volt. Akkor élvezte a szexet, ha a partnere is legalább annyira élvezte azt, mint Ő maga, de soha ebben az életben nem volt annyira…. nos, annyira önzetlen egy futó numeránál, mint most. Egyszerűen nem bírta leállítani magát, annyira felhergelték Addison őszinte reakciói. A nő csodálkozott… Ezt egyenesen hihetetlennek találta. Hisz olyan tapasztaltnak, nagyviláginak tűnt első ránézésre, és tessék. Csodálkozott amikor a mellét ingerelte, meglepődött amikor mélyen a testében dörzsölte ujjával azt az érzékeny kis gócot, ami jobbára minden nőt megadásra kényszerített. És ez felvetett egy nagyon lényegi kérdést. Vajon milyen pasikkal volt eddig dolga Addison-nak? És ami még jobban foglalkoztatta: vajon hány férfi jutott be a nő édes combjai közé? Figyelve Addison zöldes árnyalatú szemeit, amik most párásak voltak a vágytól, le merte volna fogadni, hogy nem túl sok.
Könyökeire támaszkodva a hátára fordult. Erekciója jól láthatóan domborodott a farmerja anyaga alatt, de nem zavartatta magát, hisz reményei szerint nem is olyan sokára végre megszabadul a nadrág kényelmetlen szorításától, és Addison ajkai fogják kényeztetni. Már a gondolattól is megborzongott. Nézte ahogy a nő tétován feltérdel, majd keskeny ujjaival átbújtatja nadrágjának a gombját a lukon. Farka megrándult ahogy az anyag súrlódást képezett a makkján. Csöpögött, annyira vágyott már a kielégülésre, és nem sokat segített az önuralmának a fenntartásában az sem, hogy Addison úgy nézett ki mellette, mint egy kéjvágyó istennő. Mellei kibuggyanva a melltartó kosarából, szabadon mocorogtak a levegőn, bimbói még mindig keményen ágaskodtak. Öntudatlanul hol az ajkait rágcsálta, hol a nyelvével nedvesítette meg azokat. Combjait erősen összeszorította, így legalább édes kis puncija rejtve maradt előtte, ami amúgy leginkább semmit nem segített, mivel már tudta milyen is az amikor az a forró csatorna a gyönyörtől görcsösen összerándulva szorongatja az ujját. Cipzárjának sercenő hangja úszott keresztül a levegőn, és érezte ahogy a farkát érő nyomás enyhülni kezd. Kicsit megemelte a csípőjét, hogy Addison könnyebben le tudja húzni róla a nadrágot. A térdétől már saját maga rúgta le a testéről a zavaró ruhadarabot. Ott feküdt egy szál alsónadrágban, aminek a végén kikandikált a péniszének a feje, nedves nyomot hagyva a bőrén, és várta, hogy mi lesz a nő következő lépése. Addison arcára jól látható csendes kétségbeesés ült ki, ami még lehetett volna szórakoztató is, ha nem abban a helyzetben lettek volna, amiben voltak.
- Gyerünk, gyönyörűm… - bíztatta halkan a nőt. – Csak bátran.
Addison mint aki révületből ébred az arcára emelte a tekintetét, aztán határozottan megragadta az alsóját, és letolta a combjára. Farka ahogy megérezte a szabad levegő érintését peckesen kipattant, majd néhány apró rándulást követően az alhasára simult.
- Ó… - szakadt fel a nő tokáról egy halk sóhaj, ami ugyanúgy lehetett a meglepődésé is, mint bármi másé.
Tanner nem bírta megállni, hogy szája felfelé ne görbüljön.
- Ó, mi? – kérdezte csendesen, mintha attól tartott volna, hogy ez az egész kis világ, amibe begubóztak egy hangosabb szó miatt menten összetörik.
- Semmi… - válaszolta nem túl meggyőzően Addison, miközben kecses ujjaival a combjának a belső felét birizgálta. Tanner agyában kezdett vészesen gyorsan felmenni a pumpa ettől a vélhetően minden tudatosságot nélkülöző játékos érintéstől.
- Hmm… - megköszörülte a torkát. – Úgy bámulod, mintha még sosem láttál volna ilyet. – bökte ki végül kertelés nélkül. - Szóval, mi a baj?
- Nekem még soha nem volt dolgom ekkorával. – jött a hasonló tónusú felelet, egy csipetnyi bosszúsággal fűszerezve.
- Hát, nagyon sajnálom ha csalódást okoztam…
Addison lesújtó pillantására, nem tudott egyebet tenni, mint fülig érő vigyort villantani.
- Tényleg érdekes pasikat szedhettél eddig össze, mert azért annyira nem nagy…
- Hát jóval vastagabb, mint amilyennek képzeltem, és hosszabb is…
- Ennek általában nem örülni szoktak a nők?
- Mit tudom én mit szoktak tenni ilyenkor a nők. Én most jelenleg bajban vagyok… Hogy fog ez beférni a…? – a kérdés itt elakadt, és Addison feje olyan mélyvörös színt öltött, mintha ott helyben ütötte volna agyon a guta.
- Szerintem emiatt nem kellene aggódnod. – szólalt meg elnyújtva Tanner. Ha most arról van szó, amiről gondolja hogy szó van, akkor a nő még attól is tapasztalatlanabb, mint amilyennek eddig hitte. - Hidd el, minden nehézség nélkül beléd fogok férni.
- Ez kedves. – fortyant fel Addison a szemeit forgatva. – Csakhogy én nem erre gondoltam.
Tanner szemöldöke kérdőn futott fel a homlokán.
- Na, most kíváncsivá tettél. Ha nem a csábos kis puncidat félted, akkor mégis midet?
- A számat.  – nyögte ki Addison tenyerébe temetve az arcát.
- Most viccelsz, ugye? – hökkent meg Tanner. Ilyet sem mondott még neki soha senki eddigi pályafutása során, de elég volt csak egy pillantást vetnie a nő arcára ahhoz, hogy tudja, ebben bizony most nincs semmi vicces.
Egyik kezével megragadta Addison csuklóját, és elhúzta a kezét az arca elől.
- Ha ez ennyire kényelmetlenül érint, akkor nem kell megtenned. – nyugtatgatta a nőt. – Csak az előbb úgy láttam, mintha te is kívántad volna…
- Még most is kívánom. – vallotta be halkan Addison. – Csak ebben nem vagyok túl ügyes, és azok után amit te műveltél velem…
- Akkor azt hiszem itt az ideje tiszta vizet önteni a pohárba, galambom. – vágott közbe Tanner határozottan. – Ez nem verseny. Én férfi vagyok, ami azt jelenti hogy a működési elvem feleannyira bonyolult, mint hiszed. És fel vagyok izgulva. – biccentett fejével vágyának tagadhatatlan bizonyítéka felé. – Már csak attól is beindultam, hogy simogattalak, és láttalak elélvezni. Olyan erősen vonzódom hozzád, hogy jelen állapotomban nem merek beléd merülni, mert szinte biztos hogy felsülnék. Alig érnék végig benned, és már végem is lenne… Az egóm ezt a lehetőséget pedig nem hajlandó elfogadni. Hogy rövidre fogjam… Teljesen mindegy mit fogsz csinálni velem a következő percekben, vagy hogy a kezeddel fogod-e csinálni, esetleg a száddal, nekem így is, úgy is jó lesz. Csak tedd meg. – simított végig az ujjbegyével a nő alsó ajkán. – Úgyis a következő menet lesz az igazi.
Addison szája enyhén elnyílt a becézgetéstől, és Tanner nem bírta megállni hogy ne csúsztassa egy kicsit bentebb az ujját az ajkai közé. Amikor a nő nyelve megérintette a bőrét az izgalom végigcikázott a végtagjain. Anélkül hogy a kezét elhúzta volna odahajolt hozzá, és szájába szívta a nő telt alsó ajkát. Édes volt, bűnösen édes. Felmordult és a következő pillanatban lecsapott rá. Éhezve csókolta Addison-t, követelve hogy engedje át magát újra annak a szenvedélynek, ami már azóta kerülgeti őket, amióta meglátták egymást. És nem kellett csalódnia. A nő halkan nyöszörögve fektette törékeny kézfejét a mellkasára. Tétován simogatni kezdte, pillekönnyű érintésekkel rajzolta körül a bimbóit, miközben nyelve követte azt a heves iramot, amit Ő diktált neki. Amikor az érintések már a köldökénél becézték Tanner nem bírta tovább türtőztetni magát. Megragadta Addison kezét, és kemény farkára vonta.
- Ez az… - szisszent fel, ahogy a nő ujjai lüktető rúdja köré fonódtak. A gyengéd ütemes mozgástól majd megbolondult. Fejét Addison vállára hajtotta, és próbált szabályosan lélegezni, hátha ezzel is tovább tudja nyújtani azt a kéjt, ami a becézgetés miatt lesújtott rá. Remegett a karja, és a combjai, és csak dőlt a péniszének a végéből a nedvesség. A nő kezének a látványa a farkán megbabonázta. Figyelte ahogy Addison hüvelykujja a hosszúkás nyílásra siklik a hímtagjának a tetején, majd körkörös mozdulatokkal szétkeni makkján az előváladékot. Amikor már azt hitte menten ordítani fog a szisztematikus simogatástól, a nő rámarkolt férfiasságának a kalapjára, és szorosan masszírozni kezdte. – Bassza meg! – hördült fel, ahogy ettől a furfangos izgatástól végigszáguldott a testén a gyönyör. Golyói felhúzódtak, és úgy megtelt vérrel a farka, hogy azt hitte azonnal el fog élvezni. – Várj! – ragadta meg újra Addison szorgoskodó kezét. – Ha így folytatod semeddig sem fogom bírni…
A nő lassabb ritmusban ugyan, de folytatta a kényeztetést.
- És nem ez volna a cél? – búgta a fülébe.
Tanner érdeklődve vette leltárba Addison vonásait.
- Hová tűnt az a nő, aki az imént még annyit aggodalmaskodott?
- Az a nő most éppen saját hatalmától megmámorosodva gyönyörködik.
- Gyönyörködik? Miben?
- Benned.
Tanner szíve kihagyott egy ütemet.
- Ne mondj ilyeneket, Addison, mert ettől csak még erősebb lesz bennem a kényszer, hogy most azonnal megdugjalak.
A pimasz kis kacsó újabb erőteljes masszírozó mozdulatokba kezdett.
- Miért izgat fel ennyire az, hogy izgatlak? – tűnődött félhangosan a nő.
- Mennyire izgat fel? – kérdezett vissza Tanner lihegve.
- Nagyon…
- Nedvesedsz?
- Ó, igen…
- Lüktetsz értem, Addison? – hajolt Tanner a nő füléhez. – Fel szeretnéd nyársalni magad a farkamra?
- Ez övön aluli volt. – rezzent össze Addison csendesen nyögdécselve.
- Ha te piszkos eszközökkel játszol, akkor én is. – felelte nevetve Tanner, de rögtön kapkodni kezdte a levegőt, amikor válaszul a nő síkos keze lecsúszott a farkának a tövére, majd markába zárta összehúzódott golyóit. – Emelkedj fentebb és add a számba a melled! – parancsolta rá a nőre türelmetlenül.
Addison hangtalanul engedelmeskedett. Kissé oldalra fordulva feljebb nyomta magát, míg peckes apró bimbója egy vonalba nem került a szájával. Tanner úgy vetette rá magát a gyöngyöcskére, mint valami vadállat. Szopogatta, szívogatta, azonos ütemben a farkát verő kézzel. Pillanatok múlva már mindketten remegtek a frusztrációtól. Addison csöndben, visszafojtott nyögésekkel pumpálta a férfiasságát, és Tanner-nek igencsak meg kellett emberelnie magát ahhoz, hogy nem robbanjon ki pillanatokon belül.
- Imádom ezt… - nyöszörögte bódultan – Annyira imádom ezt… - megragadta Addison bugyijának a szélét és örült módjára elkezdte lerángatni róla. Ha volt is türelme valamikor, az már régen elveszett félúton valahol a nő orgazmusa, és a most közt. Az ingerlő kis ruhadarab makacs módon megakadt Addison csípőjén, és az istennek nem akart lentebb csúszni. – A picsába… - morogta Tanner fújtatva. Annyira beindult már, hogy szó szerint remegett a keze a nő sikamlós, tüzelő kis puncija után. – Vedd le! – horkantott egy újabb visszatarthatatlan nyögés után.
Addison fürge keze eleresztette a dákóját, de csak annyi időre, amíg a térdéig csúsztatta a mostanra már jól láthatóan elázott anyagot. A levegő megtelt a nemiség semmivel sem összetéveszthető illatával, ami ha lehet még jobban beindította Tanner-t. Meg sem várta hogy Addison keze újra a farkára kulcsolódjon, már nyúlt is a nő lábai közé. Azok a gyönyörű, hosszú combok szemérmetlenül kitárultak, hogy akadálytalanul közéjük férhessen, és Tanner-nek nem is volt szüksége több bíztatásra. Középső, és gyűrűsujját minden finomkodás nélkül merítette bele a lucskos barlangocskába, ami rögtön minden izmával szorongatni kezdte. Addison felkészült rá, és nem csak a kezére. Bőre kipirult, vékony izzadságréteg fedte a testét, és ösztönösen körzött a csípőjével, kiéhezetten, hátha így hamarabb jut a gyönyörhöz. Látni ezt a nőt ilyen állapotban, ahogy levetkőzve magáról minden gátlását átadja magát a testét érő ingereknek, ahogy teljesen elmerül az élvezetben kéjesen sóhajtozva… A kép szinte beleégett Tanner agyába. Már most tudta, hogy a jövő magányos óráiban nem egy alkalommal fog ehhez az emlékhez visszanyúlni, miközben saját magának okoz megkönnyebbülést. Nézni ahogy az ujjai csillogva újra-és újra meghódítják az ütemesen lüktető csatornát, cuppogva… Annyira lekötötte a figyelmét ez a csodás kilátás, hogy észre sem vette hogy Addison az ölébe hajol, így felkészületlenül érte a sikamlós, meleg érzés, ami hirtelen körülölelte a rúdját. Hörögve mozdította a csípőjét fölfelé, hogy még többet lophasson az érzéki kényeztetés okozta élvezetből. Ritmusából kiesve kapott Addison homlokához, hogy egy kicsit el tudja tolni a fejét, mert még az agyát megülő ködön keresztül is tudta, hogy nem lesz képes visszafogni magát, és nem akart túl mélyre hatolni.
- Óvatosan… - lihegte. – Nyalogasd egy kicsit a végét. – kérte a nőt, és Addison minden ellenkezés nélkül futtatta körbe érdes kis nyelvét a makkján, de olyan lassan, hogy mély levegővételekkel kellett csillapítnia magát. – Igen, így… - dünnyögte arrébb seperve azokat a kósza hajtincseket, amik megakadályozták abban, hogy lássa, amint dorongjának feszülő feje a rózsaszín nyelvecskével hadakozik. – Mindjárt elélvezek tőled, Addison. – suttogta – Éveztek már a szádba? – kérdezte szándékosan nyersen, mert tudta hogy minden fenntartása ellenére a nőt is legalább annyira izgatja ez a fajta egyenesség, mint őt magát. Puncija jobban rászorult az ujjaira, és ha lehet még nedvesebb lett, mint volt alig néhány pillanattal ezelőtt. Tanner tenyerének az élét a csiklójához dörzsölve folytatta tovább a nő ingerlését, míg Addison csípője ritmustalan őrlésbe nem kezdett. Ahogy egyre jobban üldözte az előtte vonagló karcsú testet a beteljesülés felé, úgy lett egyre szaporább a ficánkoló nyelv munkája is a péniszén. Addison szája kinyílt. Először csak a farkának a hegyét fogadta a szájába, majd fokozatosan egyre lentebb csúszva addig engedte, míg a torkának nem ütközött.
- Élveztek már a szádba? – ismételte meg Tanner a kérdést belemarkolva a nő hajzuhatagába. – Mert ha nem, akkor azt javaslom ezt most fejezd be…
De ahogy előzőleg sem, most sem kapott választ. Addison ajkai lecuppantak a farkáról, majd szinte azonnal újra tövig bekapta. Tanner próbálta visszatartani csípőjének döfő mozdulatait, egyre kevesebb sikerrel. Golyói bizseregtek, akárcsak a gerince, és már az alhasában is gyülekezni kezdett közelgő orgazmusának csalhatatlan előjele. Farka egyre jobban megduzzadt, és már gyöngyözött a felsőtestén az izzadtság, annyira igyekezett elodázni csak még egy kicsit a beteljesülést, de szépen fokozatosan cserbenhagyta az akarata.
- A kurva életbe, Addison! – sziszegett – Nem bírom tovább… Érted? Mindjárt bele fogok élvezni a… Azt a rohadt…! – kiáltotta elfúlva, mert Addison még mélyebbre nyelte a farkát, ezzel kirántva a kezéből az irányítást. – Most! – tolta fel a csípőjét ütközésig, Addison fejét mozdulatlanul tartva. A nő halk nyögése végigrezonált a farkán, és már spriccelt is a magja egyenesen Addison torkára. – Bassza meg… - hörögte amikor az első hullámtól összegörnyedt, amit azonnal követett a második, majd a harmadik, majd a negyedik… Sorra terítették le az élvezet görcsei, mintha soha nem akarnának véget érni. Szégyennel vegyes izgalommal nézte az ölében le-föl mozgó fejet, amibe még mindig úgy kapaszkodott, mintha az élete múlt volna rajta. – Istenem… - lökött még egy utolsó a csípőjével, aztán szédülve, teljesen kifacsarodva dőlt hátra az ágyon. – Sajnálom. – dünnyögte öntudatlanul simogatva a nő fejét. – Sajnálom. – ismételte meg lepillantva. Addison lassan kiengedte még mindig rángó farkát a szájából. Élvezetének a nyoma ott csillogott az ágyékán, a szerszámán, de még a combján is. A nő ajka fel volt duzzadva a rohamtól, vörös volt, nedves… és valami észveszejtően kívánatos. Szemei lecsukódtak, és halkan nyögdécselt. Tanner tudata lassan visszatalált a valóságba. Ujjai még mindig Addison hüvelyében voltak, ami csak úgy öntötte már magából a forróságot. Annyira intenzíven élvezett, annyira elmerült saját gyönyörében, hogy elmulasztotta a nőt is a csúcsra juttatni. Mint valami éretlen kamasz… Saját magára bosszúsan finoman újra dörzsölni kezdte az érzékeny kis pontot a nő testében, miközben tenyerét erősen a szemérméhez nyomta. Addison elkerekedett szemekkel nézett rá, a levegőt kapkodva, nyöszörögve. Tanner újra ülő helyzetbe húzta magát, és ráhajolt az egyik összehúzódott apró mellbimbóra. Nyelvével előbb megpöckölgette, aztán erősen a szájába szívta, majd ugyanezt tette a másik gyöngyöcskével is. Addig ingerelte a duzzadt gombocskákat, míg Addison alfele hevesen bele nem toltatott az ujjaiba. Akkor felnézett a nő arcára, és szavak nélkül, szemeivel itta magába Addison agóniájának utolsó rezdüléseit. Az ujjait pulzálva szorongató punci, a halk nyöszörgések, és a nő elrévedő tekintete a csúcson, újraértelmezték benne az érzékiséget. Hagyta, hadd lovagoljon addig Addison a gyönyör hullámain, amíg jól esik neki. Már nem mozgatta az ujjait, rábízta a nőre hogy úgy ringassa magát, ahogy neki a legjobb. A kéj lassan csitult, a szapora levegővételeket apró pihegések váltották fel, a zöldes árnyalatú szemek álmodozó tónust öltöttek… Aztán Addison ajkai lágy mosolyra húzódtak, Tanner szíve pedig hatalmasat dobbant.
- Míg élek nem felejtem ezt el. – csúszott ki a száján mielőtt még átgondolhatta volna. Nem hagyva a nőnek lehetőséget a megszólalásra, magához húzta és gyengéden megcsókolta. Túl gyengéden… Milyen remek találmány is az elme. Amíg az agysejtjei fulladoztak a szenvedélyben egy pillanatig sem gondolt józanul arra, hogy mit is művelnek itt. De most, kis idővel élete egyik legfantasztikusabb orgazmusa után, egy egész másfajta érzés húzta görcsbe a gyomrát. Méghozzá az aggodalom. Bármi is zajlott le közöttük az elmúlt percek, vagy órák folyamán, annak semmi köze nem volt egy rideg viszonyhoz…
Addison kibontakozott az öleléséből, és reszketve pillantott fel rá.
- Fázol? – érdeklődött Tanner halkan, kihúzva ujjait a nőből. 
- Nem… - szisszent fel Addison.
- Fáj?
- Nem.
- Egyszavas válaszok… Hm… Szokatlan.
- Milyen válaszokat vársz egyszavas kérdésekre?
- Jogos. – hintett egy apró csókot Tanner a nő vállára. – Minden rendben?
- Mmm… Igen.
- Ez két szavas kérdés volt…
- Igen, az volt.
- Elégedett vagy?
- Maximálisan…
- Az elégedett Addison, nem közlékeny Addison… - vonta le a kézenfekvő következtetést Tanner halványan mosolyogva. – Mostantól ahányszor leállsz velem vitatkozni, le foglak teperni.
- Akkor van egy olyan sanda gyanúm, hogy sosem fogod megjavítani a kocsimat. – kuncogott fel a nő. – Illő lenne egy kicsit összeszednünk magunkat… - pillantott Addison jelentőségteljesen az ágyékára.
- Hát, igen… - fordult Tanner tekintete is az alteste felé. Élvezetének kézzelfogható bizonyítéka rászáradt a combjára, a dárdájára, de még a hasára is. – Remek szájtechnikád van, csak egy kicsit maszatolós…
- Maszatolós, mi? – váltott vörösbe Addison arca. – Kívánom, hogy legközelebb egy fogatlan vén banya szopjon le!
- Hogy beszélsz? – horkantott fel Tanner túljátszott felháborodással.
- Hogy én hogy beszélek? Én? És ezt pont Szertnédmagadfelnyársalniafarkamra Uraság kérdezi?
- A vágy hevében nem szokatlan hogy durván fogalmaz az ember…
- Neked. De nekem az… Tulajdonképpen nekem minden szokatlan veled kapcsolatban. Könyörgöm… Te magad vagy a szokatlanság személyesen!
- Ezt én is ugyanúgy elmondhatnám rólad, Addison. – kontrázott Tanner teljes komolysággal, amivel sikerült megakadályoznia a nő következő csörtéjét. – Más emberek ilyen helyzetben kedvesen cirógatják egymást, vagy alszanak, de mi nem. Mi itt is sportszerűen hergeljük egymást, és tudod mit Addison, élvezem ha idegesíthetlek! Töredelmesen bevallom, gyakran direkt froclizlak, csak azért, mert felizgat. Kőkemény leszek attól, ahogy látom hogy vérben forognak a szemeid, és gőzt eresztesz ki a füleiden…
- Na jó, abbahagyhatod…
- Teljesen komolyan mondom…
- Tanner…
- Csókolj meg!
És Addison mosolyogva kissé oldalra biccentett fejjel hozzá hajolt, és pihekönnyű csókot nyomott a szájára. Minden ellenkezés nélkül.
- Azt hiszem kezdek rájönni arra, hogyan lehet téged megzabolázni. – morogta Tanner a nő nyakát simogatva.
- Nagyon rosszul hiszed. – nyomott újabb puszit a szájára Addison. – Nagy szerencséd, hogy én is szeretek kötekedni veled.
- Csak kötekedni szeretsz velem? – húzta végig Tanner a nyelvét a nő alsó ajkán.
- Nem ezt mondtam.
- Akkor mit mondtál? Kezdelek egyre nehezebben követni…
- Igazán? – sóhajtott fel színpadiasan a nő, mielőtt finoman az állába harapott volna. – És mivel tudnám visszaterelni a figyelmedet arra amit mondok?
- Ne kísérts, Addison. – hördült fel Tanner, majd elkapta a nő derekát, és egy lendületes mozdulattal maga alá gyűrte csábító testét. – Ezt tetszik… – nyögött fel kéjesen ahogy Addison mellének buja domborulata a mellkasához préselődött. – Szinte szúrnak a bimbóid.
- Össze fogsz kenni…
- Akkor majd lemoslak…
- Vagy az ágyneműt fogod összekenni…
- Azt is ki lehet mosni, Addison.
- De kis házias vagy.
- Muszáj annak lennem. Ha nem tűnt volna föl nem tartok házvezetőnőt…
- Ezt a barbárságot!
- Ugye? Amúgy meg mi ez a kényeskedés? A szádba élvezhetek, de az ágynemű már tabu?
- Nem fogsz leszállni erről a témáról, mi? – húzta el a száját Addison bosszúsan.
Tanner egy hosszú pillanatig csak nézte. Engedte hogy az agya örökre elraktározza a képet, ahogy a nő gesztenyebarna fürtjei szétterülnek a fehér ágyneműn, ahogy arcán megjelenik két apró gödröcske a durcáskodásától, ahogy tekintete mindenfelé rebben csak az arcára nem…  
- Addig nem amíg egy egyszerű kérdésre választ nem kapok… - csúszott lentebb egy kicsit a puha halmokon.
- És mi lenne az az egyszerű kérdés?
- Miért? – nyomott Tanner egy hosszú puszit a nő két melle közti völgybe, közvetlenül a szíve fölé. – Mondtam, hogy nem kell tenned semmit, amit nem akarsz…
- De én akartam. – simogatta végig Addison az arcélét. – Ennyi elég válasznak?
- Miért zárkózol el ettől a témától ennyire?
- És neked miért van kényszered ezt ennyire nyíltan kitárgyalni?
- Mert ellentmondásos vagy, és ez ellentmondásos érzéseket vált ki belőlem. – vonta meg a vállát Tanner. – Nem szeretek olyat kicsikarni a szeretőimből, amit nem adnak szívesen. A mártíromságnak nincs helye a hálószobában, és ha végigpörgetem gondolatban ami történt, akkor nehezen tudok szabadulni attól a benyomástól, hogy sokkal inkább motivált téged a bizonyítani akarás, mint a vágy… Ettől pedig meglehetősen kényelmetlenül érzem magam. Nem tudom hogy most bocsánatot kérjek-e tőled, vagy dühömben megtépjelek…
- Szóval ha valaki csak azért tesz meg neked valamit, mert azt akarja hogy neked jó legyen, akkor az neked már nem is elég jó?
- Nagyjából így van, igen. Részemről a szex akkor a legélvezetesebb ha a partnerem is teljesen bele tud feledkezni abba ami történik vele. Ha elkezd közben gondolkozni, vagy magára erőltet valamit, amit nem akar, akkor az egésznek szolgáltatásjellege lesz, amiből köszönöm szépen, de nem kérek.
- Hát ilyen hozzáállással sem találkoztam még…
- Miért nem lepődök meg ezen…? Nem kell ezt annyira véresen komolyan venni, Addison. A legtöbb nő képes a legnagyobb odaadásra, ha úgy érzi hogy biztonságban van, és megfelelően bánnak vele. Némelyik nő hamarabb nyílik ki, némelyik kicsit lassabban, de előbb-utóbb mindegyik átadja magát a legnyersebb testiségnek, ha azt éreztetik vele hogy amit tesz az természetes, és hogy nincs benne semmi szégyellnivaló.
- Röviden: egy manipulatív disznó vagy…
Tanner karcosan felnevetett.
- Ha szerinted ez a helyes megfogalmazás… Eddig még senki nem panaszkodott arra, ahogy bántam vele. Mindig őszinte vagyok a partnereimmel, ahogy veled is az voltam a kezdetektől fogva. Mindenféle nőhöz volt már közöm, alacsony kerekdedhez, magas vékonyhoz, kicsi aranyoshoz, de az mindnyájukban közös volt, hogy tudták mit akarnak, és ezt nem is rejtették véka alá. Nem vagyok az a fajta, aki olyan nőkre vadászik, akiket úgy kell kibontogatni, kiédesgetni a páncéljukból. De te… Ha nagyon leegyszerűsítjük, akkor be kell látnom, hogy veled kapcsolatban tévedtem. Nem hittem volna, hogy ennyire visszahúzódó vagy, arra pedig végképp nem voltam felkészülve, hogy ez jobban be fog gerjeszteni, mint bármi más eddig… - tekerte az ujjára szórakozottan a nő egyik tincsét – Legközelebb csak akkor engedj a szádba, ha ez téged is legalább annyira felizgat, mint engem.
- Engem is felizgatott…
- Ami téged felizgatott az a kezem volt a puncidban. Én azt akarom, hogy már csak annak a gondolatától is remegni kezdj, hogy a szádba élvezek.
- Vannak elvárásaid… - válaszolta fojtottan Addison. Pirosló orcái, és őszintén csillogó tekintete olyan fiatallá és sebezhetővé varázsolták, amitől Tanner védelmezőösztöne szapora tangóba kezdett. 
- Most mit mondjak erre? Én amolyan mindent vagy semmit típusú ember vagyok… Nézd, szerintem a legtöbb ember a szexet magáért a szexért szereti. A jelentéséért. Egy jó menet felszabadít, kimerít, boldoggá tesz. Az én álláspontom annyiban más, hogy nekem csupán a szex ténye nem elég. Kell hozzá egy olyan nő is, akihez erősen vonzódom, aki felpiszkálja a fantáziám, hogy most mivel, az másodlagos… Lehet hosszú a combja, vagy olyan a mosolya, teljesen mindegy. Az egésznek az a lényege, hogy lássam ahogy ez a nő teljesen elveszti az önuralmát, ahogy remeg, ahogy semmi nem számít már neki, csak a gyönyör. Ez indít be. Ettől vesztem el én is a saját kontrollom. De ez csak akkor működik, ha felismerem mik a másik fél igényei, és ha tiszteletben tartom a határait. Nincs unalmas szex, Addison, és nincs unalmas szerető sem. Csak figyelni kell egymásra, a többit pedig elintézi a kémia.
- Önzetlen önzőség…
- Pontosan. – bólintott Tanner. – És ez csak akkor működőképes, ha őszinte vagy velem. Én nem csak kielégülni akarok benned. Ha csak ez számítana, akkor azt egyedül is elintézhetném. Én beléd akarok veszni, és ezt csak akkor tudom megtenni, ha látom hogy te jól érzed magad a kezeim közt. Ha rád erőszakolok valamit, amit te nem akarsz, akkor feszült leszel, és ez a feszültség ki fogja nyírni az intimitást. Bárkiből ki lehet csikarni a fizikai kielégülést, de ennek semmi köze nem lesz a gyönyörhöz, vagy akár a felszabadultsághoz.
- Szóval ha jól értem, – harapta meg Addison az alsó ajkát, amitől Tanner ágyéka ismét duzzadozni kezdett. – te az a fajta vagy, aki ha édes babusgatás kell, akkor azt adja, de ha arról van szó, hogy jól el kell döngetni valakit, akkor azzal sincs semmi gond.
- Imádom a nőket, aranyom. – szívta be Tanner a nő egyik bimbóját a szájába. – Szenvedélyesen, és fenntartások nélkül. Ebbe pedig rengeteg minden belefér. – pöckölgette tovább a nyelvével az érzékeny kis rügyet.
- Ez kicsit gátlástalanul hangzik… - feszült ívbe Addison háta.
- Mert az is. Nincs a testeden egy olyan pont sem, amit nem kényeztetnék szívesen. És ebbe most azt gondolsz bele, amit csak akarsz.
- De… - köszörülte meg Addison a torkát.
- Ó, igen. – vigyorodott el Tanner a nő jól látható zavarán. – Bármi járjon is most a fejedben, arra csak ennyi a válasz. Egy nagy, és határozott „ó, igen”.
- Azt erősen kétlem… - morogta Addison pirosló arccal.
Tanner továbbra is mosolyogva a nő felé térdelt. Kedvtelve hordozta végig a tekintetét a buja domborulatokon, a félrehúzott melltartón, és a bugyin, ami még mindig Addison térdhajlatáig volt csak letolva.
- Pedig, de bizony, Addison. – fújta ki erősen a levegőt. Farka már megint félig merev állapotban vastagodott közöttük. – Örömmel igáznám le minden hajlatodat, ide értve a körzővel tervezett fenekedet is. Már csak a gondolattól is újra feláll. – és tényleg. Mire az ágyékára tekintett, már ismét teljes harckészültségben volt. Egy-két kósza pillantást még engedélyezett magának a nő fedetlen bájaira, aztán egy lemondó sóhaj kíséretében kikecmergett az ágyból. – Gyere! – nyújtotta a kezét a Adison-nak, aki láss csodát minden ellenkezés nélkül fonta össze az ujjaival az ujjait. – Tegyük rendbe magunkat, mielőtt még kiabálni kezd a tisztaságmániád...


Share:

2014. január 28., kedd

Jodi Ellen Malpas: Ez a férfi (Ez a férfi trilógia 1.) /2013/

Ó jaj... Egyetlen nagy mázlim volt ezzel a könyvvel kapcsolatban... Méghozzá az, hogy úgy kezdtem el olvasni, hogy előző nap kapták ki az epehólyagomat, így tele voltam fájdalomcsillapítókkal, és még éreztem a narkózis utóhatásait. Persze ez a könyv végére már semmit nem számított, de a könyv elején megadta azt a lökést, ami segített abban hogy egyáltalán eljussak a történet végéig. Ha nem lettem volna tompítva, félő hogy valahol a sztori elején leteszem ezt a remeket, de így volt esélyem végigélni eme csodás szerelem minden pillanatát, annak minden pszichopata és neurotikus tünetével együtt. Másik nagy szerencsém, hogy mivel eltávolították a gyomorgörcseimért felelős szervemet, így attól sem kellett tartanom, hogy a történet komplexitása újabb emésztési zavarokat okoz majd nálam. A rossz hír viszont, hogy nem homloklebeny eltávolításom volt, így sajnos nem hülyültem le eléggé ahhoz, hogy pozitívan értékeljem ezt a jobbára pocséknak is csak jóindulattal nevezhető élményt... Pályafutásom során annyi ilyen szexualitást, elmebajt, erőszakot, és egyéb baromságot körültáncoló irományt olvastam már végig, hogy meg voltam győződve arról - szerintem teljes joggal - hogy nekem újat mutatni már nem nagyon lehet. Ahogy arról is meg voltam győződve, hogy találkoztam már ennek a kategóriának a rémálmaival, azokkal a könyvekkel, amiknek destruktív hatása az ép elmére beláthatatlan. De nem... Még mindig képesek megdöbbenteni ezek az írónők, és határozottan rendre a tudomásomra hozzák, hogy elbizakodottságomban, és naivitásomban - miszerint jóval magasabbra becsülöm az emberi átlagos értelmi és érzelmi intelligenciát, mint ahol ténylegesen van - képtelen vagyok észrevenni azt a bődületesen hatalmas erdőt, ami amögött a nyeszlett fa mögött van, amit előszeretettel vizslatok már hosszú hónapok óta.


"Ava O’Shea, a fiatal belsőépítész az első találkozójára igyekszik a Manor tulajdonosával, Mr. Jesse Warddal. Nem számít másra, csak egy túlsúlyos, nyakkendős, tehetős vidéki úrra, és a megérkezésekor semmi nem is utal egyébre. Hogyan tévedhetett ekkorát? A férfi lehengerlően jóképű, elbűvölő és magabiztos. És öntelt, hedonista playboy is, aki nem ismer határokat. Ava kétségbeesetten küzd Ward vonzereje ellen, de nem bír azzal az elsöprő hatással, amelyet a férfi gyakorol rá. Minden ösztöne azt súgja, hogy meneküljön, és menekül is, de Jesse Ward nem szívesen engedi el. Akarja a lányt, és a fejébe veszi, hogy megszerzi. Ava tudja, hogy veszélyben a szíve, de hogyan menekülhetne, ha a férfi nem ereszti?"

Kiadó: Ulpius
Oldalak száma: 347
Ára: 3499 Ft


A történetünkben szokás szerint semmi újat nem lehet felfedezni. Adott egy belsőépítész - hazudtam, ilyen még nem volt - akinek a neve Ava. Igen, ez a név csupán csak egy karakterrel tér el a már korábban megismert hősnő nevétől... Viszont pasasunk neve nem Gideon, így első ránézésre fuccs a deja vu-nek... Aztán mégsem, de ezt majd egy kicsit később. Visszakanyarodva, férfiúnk a nemesen egyszerű Jesse névre hallgat. Hölgyeményünk a megszokott totálisan hisztis punci szerepében tetszeleg, aki 26 éves korára már olyan karriert épített fel, ami ritkaságszámba megy, de ezen már meg sem lepődünk. Főhősünk személyiségileg pedig egy kolosszális barom - már elnézést. És akkor erről egy kicsit bővebben...
Én idióta már megint túl gyorsan, és túl magabiztosan hittem el azt, hogy a romantikus könyvek - még ha erotikus színezetűek is - egyik kemény alappillére az, hogy a férfi szereplőknek megnyerőnek kell lenniük. Sőt! Nem csak megnyerőnek, hanem olyan személyiségűnek, ami az olvasóban azt az érzést gerjeszti, hogy szívesen elfogadná kispárnájának a pasast, vagy örökbe fogadná, esetlegesen valamihez odabilincselné a pincéjében, és fogva tartaná, mintegy elrejtve a világ elől ezt a két lábon járó csodát úgy, hogy senki még csak ne is pillanthasson rá. Nincs azon mit tagadni, hogy egy romantikus könyv akkor válik jóvá, akkor tesz eleget a rendeltetésének, ha az olvasó szerelmes lesz, fantomszerű szerelemmel, ami van, de még sincs. Ami segít álmodozni, elandalít, és kellemes belső megnyugvást, esetlegesen még eufóriát is okoz. Ez nem olyan tartós érzelmi állapot, mint a nagybetűs, mindent leigázó SZERELEM, de mégis valós állapot, amit ugyanúgy megélünk, mint bármilyen más érzelmet, csak ez legfeljebb addig tart, míg olvassuk a könyvet. Vagy esetleg még egy-két nappal tovább. Aztán ha akarjuk, ha nem, a hétköznapok kecsesen felpofoznak bennünket, és ez az élmény úgy száll tova, mintha soha nem is lett volna... De ez már más kérdés. A lényeg, hogy azért szeretjük ezeket a könyveket, mert nőként, emocionális lényként, egy az egyben magunkévá tudjuk tenni a történet cselekményét, és annyira képesek vagyunk azonosulni a főhősökkel, hogy már szinte mi magunk éljük meg a kríziseiket. Ezért tartja nagyon bölcsen sok okos, hogy aki olvas, az nem egy életet él le, hanem több százat. Akinek van képzelete, az képes kiteljesedni ezekben a könyvekben. Feltéve ha jó a könyv. Ha a könyv pocsék, akkor nincs mit tenni. Akkor az imént felvázolt élményből semmi nem lesz. Jobb esetben. Rosszabb esetben még jól fel is idegesíti magát az ember lánya, és szinte menekül vissza a realitásba, mert ugyan bolond világot élünk, de még az sem annyira bolond hogy annyi idiotizmus elférjen benne, mint az olvasott történet szálaiban. Na már most, ez nem haladás. Ez a teljes kiábrándultság állapota, amikor joggal kijelenthető, hogy sokkal jobban jártunk volna, ha olvasás helyett, teszem azt, inkább uborkát pucoltunk volna, vagy a szájunk segítségével nyálbuborékokat eregettünk volna. Nem fogjátok elhinni Kedves Olvasóim, de jelen könyvünk, ez utóbbi kategóriát erősíti...
Ethan Blackstone (Raine Miller: All in) nem túl szövevényes gondolatainál éreztem először azt, hogy nem hogy nem vagyok képes megkedvelni a főhőst, hanem egyenesen irritálónak találom. Hogy annyira idegesítő a pasi, hogy akkor sem kellene ha utánam dobálnák, sőt... Hamarabb rágnám le a saját fogaimmal tőből a lábaimat, mint hogy beengedjek egy ekkora tuskót közéjük. Persze, akkor azt hittem, hogy ettől rosszabbul képtelenség felépíteni egy férfi karaktert. Minő meglepetés... tévedtem! Jesse Ward valami rémületesen sötét, buta, otromba, bunkó, erőszakos paraszt, akitől minden nőt óvjon meg az ég. Ja igen, és lehetetlen besaccolni a korát. Szőke, és piszkoszöld szemei vannak - ahogy azt majd minden oldalon kihangsúlyozza nekünk a szerző (már majdnem agybajt kaptam ettől a jelzőtől) - és sportos, meg izmos, meg blablablabla... és a lényeg, hogy kortalan a lelkem! Viselkedésében leginkább kamaszos, enyhén adrenalinfüggő, motorozik, szereti az extrém sportokat, lepedőakrobata... Szóval ezzel nem nagyon jutunk előrébb. Az egész könyvön keresztül átívelő kérdést képez a "mennyi idős vagy?" téma, ami leginkább csak azért irritáló, mert nem kapunk megfelelő infót ahhoz, hogy el tudjuk dönteni, hogy most egy negyvenesről beszélünk, aki jól tartja magát, vagy egy hetvenesről, aki a szexuális teljesítményét a sunyiban elrágott Viagrák tömegének köszönheti. Sehol nem esik szó arról, hogy Jesse mondjuk őszülne, vagy hogy nevetőráncai lennének, de azért utalunk arra, hogy a pasas korban közelebb áll hősnőnk anyjához, mint hősnőnkhöz. De ezt mi támasztja alá? Leginkább semmi, a sok üres frázison kívül, amiktől  a huszadik alkalom után már heveny agybajt lehet kapni. És amúgy meg nem értem, hogyan is kapcsolódik ez szereplőink szituációjához... Miért olyan szerves ez a rész, hogy állandóan hangsúlyozni kell? És ha kiderül, hogy hősünk közel húsz évvel idősebb, akkor mi van? Látott már ilyet a világ, és hihetetlen, de nem kezdett poszttraumás stressz szindrómában szenvedni tőle... Szóval nem értem... Mondjuk az egész könyvet nem értem, így ez már csak az a bizonyos hab, annak a bizonyos tortának a tetején... És ha még csak ennyi baja lenne hősünknek, talán nem is nagyon replikáznék. De nem. Irányításmániás, bár saját bevallása szerint nem az. Annyira nem az hogy még azt is meg akarja szabni Ava-nak hogy milyen ruhákat vegyen fel, milyen fehérneműt viseljen. Még nem is ismerik egymást de belekotor a telefonjába... EZ MI? Lehet hogy megint én vagyok a hülye, de ha egy vadidegen valaki megbabrálja a telefonom, annak eltöröm a kezét. Ilyen egyszerű. Hogy miért? Azon túl persze, hogy nem illik ilyet csinálni... Mert egy telefon, ha akarjuk ha nem, előbb-utóbb tömve lesz személyes dolgokkal, amik valamilyen szinten a MAGÁNSZFÉRA RÉSZÉT KÉPEZIK, és mint ilyenek, nem tartoznak senki másra. Pont. Ha egy pasas ezt az én esetemben meglépné, az kasztrációt kapna tőlem jutalmul, és nem kielégülést. Szóval Jesse-nek a fejéhez illemtankönyvet vágunk. Majd ugyanezzel a svunggal elküldjük egy dühkezelési csoportterápiás szösszenetre is, mivel a bunkóságát csak az agresszivitása múlja felül. De komolyan... Összefekszel egy faszival, akit alig ismersz, nem tudsz róla jóformán semmit, és az illető elkezd lázadozni a konyhád közepén úgy, hogy ököllel szétveri a szekrényedet... Mit teszel? Alig két perccel később elolvadsz a karjaiban, és hagyod hogy meghágjon...? HÁT NEM!!!! ELŐKAPOD A TÁSKÁD MÉLYÉRŐL A SOKKOLÓDAT, MINDEN FIGYELMEZTETÉS NÉLKÜL KIIKTATOD A PASIT, LEHETŐLEG ÚGY HOGY NYÁLADZÁSNAK INDULJON, ÉS HÍVOD A RENDŐRSÉGET! Majd keresel egy jó ügyvédet, és távolságtartási végzést kérsz ellene! Isten mentsen meg az idióta nők tömegeitől...

Na de menjünk tovább...

Jesse allergiás a káromkodásra... Ez az az aspektusa a könyvnek, amitől sajnos az olvasó kezd nyáladzásba - miután felére esik az intelligenciahányadosa. Konkrétan nem is szól másról a könyv, csak arról, hogy:
"- Hány éves vagy?
 - Nem mondom meg...
 - De hány éves vagy?
 - Pfff...
 - Basszus, mondd már meg!
 - Ne káromkodj, basszus!
 - Ne mondd meg mit tegyek! Basszus!
 - Vigyázza a szádra!
 - De hány éves vagy?
 - Mindegy...
 - Basszus...
 - Ava! Megbüntetlek!"
Csapó, majd kufirc. Húúúú BASSZUS, de rohadt tartalmas!

És lapozzunk, mert még mindig nincs vége...

Jesse méretügyileg... Ajjaj... Olyan ami neki van, senki másnak nincs a világon! Nagy is, vastag is. ÓRIÁSI!!! Kérlek alássan. Az Ő esetében új értelmezést nyer a HATALMAS, mint kifejezés. Mondhatom, nagyon örültem ennek a ténynek. És öregem, még használni is tudja a szerszámát! Orgazmusok sorozatát képes vele gerjeszteni, és sosem lankad... Éltes kora ellenére. Persze ez is szül némi konfliktust, mert - újabb állkapcsokat letépő meglepetés következik - aki ilyen szinten profin használja a fegyverét, annak feltételezhetően vannak tapasztalatai... Ne őrjítsenek már meg! Komolyan? Én eddig azt hittem, hogy a férfiak ezt a készségüket az anyatejjel szívják magukba... Ezek szerint ezt is tanulni kell? Jaj, de szar már... Erre felbátorodva holnap elő is kapom a férjem, és sarokba állítom, mert ki tudja hány puncit tömött meg előttem ahhoz, hogy megtanulja azt, amit jelenleg tud...

És amit még nem lehet kihagyni, az az, hogy kedves hősünk az összehangolt orgazmusok híve... Mindig egyszerre. Ami nem baj, csak azt nem értem, hogy ezt miért kell minden esetben verbálisan lekommunikálni. Lehet hogy megint velem van a baj, de az összehangolt orgazmus megalkotása, nem egyenlő egy űrsikló vezérlési rendszerének a megtervezésével. Ha figyelnek egymásra a partnerek, akkor jön az magától. A biztonság kedvéért, jelen irományunkban, minden esetben megbeszélés tárgyát képezi a "ki, mikor süljön el" téma. Ragyogó. Megint okosodtam egy keveset.

És jöhet a következő...

Az agyam dobtam el attól, hogy ez a farok teljesen analfabéta, ha párkapcsolati kérdésekről van szó. Szerinte a rendszeres, ugyanazzal a nővel történő szexuális aktus helyes megnevezése a "barátkozás". Aham...

És tovább...

Szerény véleménye szerint mindenre megoldás egy kiadós baszás, amiket még el is nevez. "Emlékeztető baszás", "józan észt beleverő baszás", "álmos baszás"... NEM! HATÁROZOTTAN NEM AKARTAM EZT EGY EGÉSZ KÖNYVÖN KERESZTÜL OLVASNI! Megtettem, mert a hülyeségem kitartással párosul, és bevallom egész őszintén, hogy jelenleg nagyon nem örülök ennek. 

Ennyit Jesse-ről mielőtt még annyira felingerlem magam, hogy agyvérzéssel visszaparancsolnak a kórházba...

A történet...
Anyám borogass...
A 140. oldalig letudjuk a kötelező köröket, köztük az anális szexet is... Dillema: mi fog történni ezek után? Hát leginkább semmi. Vannak hőseinknek barátai, ahogy az lenni szokott az egyik köztük homoszexuális, meg persze női oldalról ott van a barátnő, akivel közösen béreljük a lakásunkat... Mintha olvastam volna már valami hasonlót, MONDJUK ÚGY AZ ELŐZŐ 12 KÖNYVBEN! De sebaj... A legizgalmasabb kérdés ami felmerül a könyv negyedétől, az utolsó öt oldalig bezárólag, az az, hogy miért tűnik el állandóan Ava fogamzásgátlója. Zokogok. Megrendítő probléma. A történet felénél - figyelembe véve hősünk irracionális mivoltát - spekulálni kezdtem... Vajon ezzel a szerencsétlen farokkal mi történt, hogy ennyire a normalitásokon kívül ragadt? És hát elszaladt velem a fantáziám. A pasas egy majorságnak a tulajdonosa - többek közt, merthogy ez a hím is milliomos... - és azt akarja berendeztetni Ava-val. És ez a majorság enyhén szólva furcsa... A standard felállás szerint ez egy szálloda... Oké... Én már egy idő után ott tartottam, hogy esküdni mertem volna rá, hogy az lesz a sztori végén a csavar, hogy ez nem is szálloda, hanem elmegyógyintézet, és Jesse az egyik gondozott. Minden naivitásom ellenére is képtelen voltam elhinni, hogy ez lesz majd a végkifejlet, mert ennyi eredetiséget botrányosan nehéz lett volna kinézni az írónőből... De azért bíztam abban, hogy valami ilyesmire fogunk kilyukadni. Hát nem!

Spoiler következik

A rohadt majorság, egy rohadt szexklub! Hah! Készen vagyok ettől az információtól, annyira vérszegény... És ha szexklub, akkor mi van? Kedves gerlepárunk azért balhézik össze a finisben, mert ez kiderül, és Ava képtelen ezen túltenni magát, és itt kanyarodunk vissza ahhoz is, hogyha Jesse-nek szexklubja van, akkor biztos kefélt is rendesen. Nekem még mindig az a kérdésem, hogy: ÉS AKKOR MI VAN? Akkor kefélt, most Ava-val kefél... Elárulom, sok pasi akkor is rendszeresen kefél, ha nincs szexklubja... Na bumm. Komoly, lényegi probléma ez. Arról már ne is beszéljünk mekkora otromba, és buta párhuzam az, hogyha valakinek szexklubja van, akkor rendszeresen élvezi is annak gyümölcsét... Ez olyan, mintha azt általánosítanánk, hogy aki almát termeszt, annak biztos hogy az is a kedvenc gyümölcse. Vagy hogy aki szeszes itallal kereskedik, az tuti hogy alkoholista is... És ha már alkoholizmus. Tudjatok arról, hogyha a kedvesetek kezében megláttok egy érzelmileg megterhelő pillanat után egy üveg vodkát, akkor ebből egyenesen az következik, hogy a párotok alkoholista. Akkor is, ha előtte soha nem ivott egy kortyot sem...
Ettől a könyvtől szeretnék kiszaladni az Univerzumból...

Spoiler vége

A nyelvezet...
Nem bonyolította agyon az írónő... Mivel leginkább csak kefélnek a történetben, így a nyelvezet komplexitása is kimerül annyiban, hogy a különböző testrészek szinonimáit váltogatjuk, a cselekvés szinonimáival párhuzamosan. Néha káromkodunk. Unalmas volt, és száraz... Ha a műtétem előtt kezdtem volna el olvasni, akkor lehet hogy altatni sem kellett volna. Ahogy az már lenni szokott, itt is történik a szereplők közt írásbeli kommunikáció. Itt-ott egy-két sms, cédula a virág mellett... Ezen cédulák egyikén a következő olvasható:

"Ava!
 Számomra olyan könyv vagy amit kinyitottam.
 Nem tudom letenni. Többet akarok tudni.
 Puszi: Jesse"

Aucs. Ez a pár sor, minden olyan embernek kínzás, aki szeret választékosan fogalmazni. És minden olyan nőnek is, akinek van egy csepp öntudata. Tehát nekem duplán volt kínzás. Magyarázat:

1, Ha csak a választékos fogalmazás szemszögét nézzük:

Nem baj, ha valaki nem tud látványos szóvirágokat, hasonlatokat alkotni, vagy nem tud bókolni. Aki nem tud, az ne tegye, ennyire egyszerű. Az legyen őszinte, és mondja el őszintén, amit gondol, még ha az nyers is lesz. Vagy ne mondjon semmit. A "hallgatni arany" mondás jelen esetben nagyon megállja a helyét. Az a baj az erőltetett fogalmazással, hogy nem a hitelességet tükrözi, hanem az erőlködést, és a kínlódást. Hogy nagyon akar valamit az illető, aki mondja a magáét, csak vagy maga sem tudja hogy mit akar, vagy már annyira akarja azt a valamit, hogy bármit képes megtenni érte, akár még olyat is, amit józan ésszel sosem tenne meg. Nem kell ezt ennyire görcsösen venni. Azon a bizonyos képzeletbeli mérlegen, az őszinteség mindig nagyobb súlyt jelent, mint a cizellált megfogalmazás...

2, Ha csak a női öntudat szemszögét nézzük:

Röviden: viszlát! Hogy miért? Mert:

a, ha előző éjjel szenvedélyesen együtt hálok valakivel, és az másnap úgy kedveskedik nekem, hogy küld valami apróságot számomra, akkor kétlem hogy a megszólításban csak a nevem szerepelne. Vagy ha igen, akkor ez olyan érzés, mintha ezzel az ajándékkal most akarnának stílusosan lerázni. Klisék ide, klisék oda, van amikor szükség van rájuk. Jelen helyzetben sem ártott volna egy "drága", vagy "kedves", vagy bármi, ami nem mond túl sokat, nehogy olyan következtetésre jusson a másik fél, ami még túl korai, de azért érezteti, hogy jelentett valamit a másiknak is az elmúlt pár óra.

b, könyvhöz hasonlítani a kedvest? Olyanhoz, amelyik mindig ott nyílik ki, ahol a legtöbbet használják? Én imádom a könyveket, de tényleg... De senki ne hasonlítson egy könyvhöz, mert suta, bárgyú, fantáziátlan... meg amúgy is. Ezt az egész körülírást el lehetett volna intézni annyival, hogy "egy rejtély vagy nekem, és ez felizgat". Pont. Egyszerű. Őszinte. Nincs túlspilázva, és közvetíti azt az információt, amit kell.

c, "Puszi: Jesse"???? Na jó, ha figyelembe vesszük, hogy Jesse az egész könyvet végigbarátkozza, így érthető a "puszi", de amúgy nem. A puszi egy semleges kifejezés. Barátoknak, rokonoknak, könyörgöm, én még néha a főnökömnek is szoktam mondani. És? Egy ilyen üzenet esetében két alternatíva a stílusos. Semmi "puszi", semmi toldalék, csak maga a név önmagában, vagy ha nagyon rohanvást vagyunk akkor a keresztnevünk első betűje - bár én ezt nem szeretem, de még bőven az elfogadható kategóriában van. Ha már nagyon oda szeretnék biggyeszteni valamit a nevünk elé, és ha már a szeretőnknek írunk üzenetet, egy heves éjszaka után, akkor helytállóbb a "csók", vagy a "csókollak". És akkor ezeket a lehetőségeket lehet variálgatni.

Fogalmazás szintjén ez volna a legtöbb amit el tudnék mondani.

Lezárásképpen pedig - igen, illő volna már lezárni ezt a véleményemet, mert lassan hosszabb lesz már mint maga a könyv... -, egy dolgot szeretnék csak megemlíteni. A köszönetnyilvánításban írónőnk hálát rebeg egy bizonyos Aaron-nak, amiért az nem vágta a fejéhez a könyvet. Kedves Aaron! Nem tudom ki vagy, de ezt elszúrtad. Legközelebb könyörögve kérlek, vágd a fejéhez!

Értékelés: 0 pont 
Share:

2014. január 21., kedd

Kresley Cole: A sötétség démona /2013/

És végre ismét a már jól megszokott, és imádott vizeken. Hangsúly a második jelzőn. Van valami nem teljesen tiszta élvezet abban, amikor az ember lánya vámpírokról, démonokról, boszorkányokról, és társaikról olvas. Ebben a kategóriában nincsenek akadályok. Itt minden megengedett, főleg ha az író baki nélkül képes a fantáziáját felépíteni és levezetni. És Kresley Cole mestere ennek a tartománynak. Felsorakoztat x fajt, össze-vissza keveri őket, belevegyít az alapötletbe egy x százévente kirobbanó háborút, ahol az erőviszonyok még nem tisztázottak, aztán jön még a romantika, és kérem szépen még a szex is, annak minden pompájával, nem túlspilázva, igényesen. Kérdem én... kell ennél több? Hát nem! Humor, kaland, szerelem, kiteljesedés, fokozatos történetvezetéssel, és átlátható ábrázolás. Különböző jellemek, fergeteges karakterek... Teljesen meg tudom érteni magam, hogy miért rajongok a hölgyemény irományaiért.


"Kresley Cole története szenvedélytől fűtött mese egy kitaszított démonról, akit vámpírvérrel mérgeztek meg. És egy sebezhető fiatal boszorkányról, akit a férfinak még önmagától, vámpír énjétől is védelmeznie kell."

Kiadó: Ulpius
Oldalak száma: 458
Ára: 3999 Ft









Az előző könyve után némi lelkesedésvesztést tapasztaltam. Kicsit ronggyá rágottnak érzékeltem már a sorozatot, és az fordult meg a fejemben, hogy kifogyott a történetből az üzemanyag. Ezt az állásfoglalásomat továbbra is fenntartom, mert a sorozat előző kötete annyira azért nem sikerült fergetegesre. Nem mintha azon nem szórakoztam volna jól - itt szokott következni az a rész, amikor kihangsúlyozom, hogy Cole legrosszabb könyve is fényévekkel jobb a nagy átlagán... És ezt az álláspontomat is fenntartom még. Szóval minden viszonyítás kérdése. Cole önmagához képest az előző könyvben egy hajszállal kevésbé lendületeset, és eredetit alkotott, de az összképet figyelembe véve, még mindig igényes maradt. Jelen könyvünk azonban még ezt az apró csorbát is kijavítja. Amit hiányoltam hangulatilag az előző könyvből, az itt hiánytalanul megjelenik, újra érződik rajta a szokásos Cole-os látásmód, és ez elgondolkoztatott. Volt egy kisebb fajta eszmecserém a minap arra vonatkozóan, hogy a könyvek karakterei - legalábbis a romantikus irodalmon belül - miért olyanok, amilyenek. A férfi karakterek jellemábrázolása világos, és erősen érezhetőek rajtuk a generációs különbségek. Amikor az ember lánya serdülőkorban van, teljesen mással szimpatizál, mint amikor felnőtt, és érettebb, ez így természetes. Visszagondolva saját fiatalságomra, rám is igaz az, hogy tinikori álmodozásaimban inkább a simulékony, gyengéd, kedves, körültekintő, odafigyelő fiú volt az ideálom. Aki megvigasztal ha el vagyok kanászosodva, aki minden rezdülésemre azonnal reagál - ami nem kis elvárás, ha figyelembe vesszük, milyen is egy lányka érzelmi világa -, aki támogat, és a többi, és a többi. Aztán amikor a hormonköd feloszlott a szemeim elől, és elkezdtem használni a két fülem közt megbújó szervemet, és ezzel párhuzamosan fejlődésnek indult bennem a felelősségtudat is, akkor ez a kép is csorbulásnak indult. Általában ebben a szakaszban jutunk el odáig, hogy elkezdünk tisztességes válaszokat adni az olyan kérdésekre, hogy kik is vagyunk mi, mit is akarunk elérni, milyen céljaink vannak. Ebben a fázisban gondolkozunk el először azon, hogy milyen szerepet is szánunk magunknak az élet hatalmas kánonjában, és ilyenkor jelenik meg az elkötelezett céltudatosság is. Már amennyiben megjelenik - sajnos ezek a lépcsőfokok nem annyira általánosíthatók, mint amennyire szeretném, hogy azok legyenek. A szociális fejlettség, és az emberi szükségletek csúcsán az önismeret, és saját magunk kontrollja áll. Ha megvalósul az önismeret, úgy megvalósul az is, hogy megtanuljuk kezelni magunkat. Persze ez nem egy lineáris egyenes. Vannak élethelyzetek, amik után újra kell tanulnunk magunkat. Az én álláspontom szerint az identitásunk, és önmagunk meghatározása pár évente borulásnak indul. Legyen családalapítás, vagy életkörülmény változás, nagyobb felelősséget igénylő munka... ez mind okozhat kilengést az önképünkben, de nem feltétlenül drasztikusan. Sőt, azt kell mondjam, hogy ezek a kilengések alapváltozásokat nem eszközölnek. Azon személyiségjegyeink amiket a tinikorban, vagy azelőtt, még kisgyermekkorban a magunkévá tettünk, azok úgyis fognak maradni. Esetlegesen az erőviszonyokban állhat be változás. Kevesebb önbizalom, több önbizalom, sikertelenség, vagy éppen sikeresség okán. Közvetlenség, vagy bezárkózottság, attól függően, hogy mennyi sérelem ér minket abban az életszakaszban, mennyire vagyunk érzékeny állapotban. Természetesen amennyiben a változás nagyon szélsőséges, az okozhat nagyon szélsőséges reakciót is, de ezzel nem foglalkoznék, mivel most a nagy általánosságot igyekszem behatárolni. Lényeg a lényeg, az alaptermészetünk az egy kialakult, és relatíve erős alapkő, de a behatások miatt az önismeretünk boncolgatása, és önkontrollunk jobbára egy non-stop meló. És hogy ez most hogyan is jött ide... Nos, a női karakterek a könyvekben mindig kérdőjelet képeznek az én kis homlokomra. Az alapelképzelés az kellene hogy legyen, hogy a női karakter - figyelembe véve, hogy a romantikus irodalom leginkább nőknek szól - "semleges". Hogy miért? Mert egy semleges karakterbe mindenki képes belehelyezni saját magát, ha szerencsénk van, akkor erőlködés nélkül. A dolog azért lesz ettől jóval bonyolultabb, mert a társadalmi "elvárások" (ideálok, sztereotípiák, vélt vagy valós elképzelések) is megjelennek ezekben a könyvekben, és főleg ezekben a karakterekben. Ha előveszünk egy nyolcvanas években íródott romantikus könyvet, és összevetjük egy mostanival, akkor csak úgy sikít az oldalakról az akkori és a mostani látásmód különbözősége. Itt kerül képbe a kényszeresség, és az örök kompenzálásra való hajlam is. Ha megfigyeljük az elmúlt néhány évtizedet, akkor láthatjuk, hogy hála az emancipációs mániánknak, a női szerepek egyre maszkulinabb jelleget öltenek, szépen fokozatosan. Ami nem is lenne baj, mert ugyan ki szeretne elnyomva élni, de... Ezzel párhuzamosan az erős férfias férfi képe is halványodni kezdett, és a kilencvenes évek fiúbandáinak virágkorán, az "xy" kromoszómás állománya Földünk lakosságának, szenvedélyes puncinövesztésbe kezdett. És itt jön a csavar. Merthogy, az hogy valaki szeretné hogy nőként elismerjék a szakmájában, vagy hogy lehessen véleménye, ami számít annyit, mint egy férfi véleménye, az egészséges bizonyítani vágyás, nem egyenlő azzal, hogy képletesen értve farkat növeszt a nő. És ha már ambiciózus nők... Ami ennek a típusnak ritka rövid időn belül megy az agyára, az az életképtelen és mulya férfi. Ha egy nőnek erős az egyénisége, akkor az nem fog elkezdeni a párkapcsolatán belül tutujgatni, már csak azért sem, mert ez nem szerepel az "elvárásai" közt. Viszont az biztos hogy ott fog virítani az "elvárások" közt, hogy a párja tudja a dolgát, és tegye amit kell, minden felügyelet és figyelmeztetés nélkül. Viszont a társadalmi normák bicsaklottak, és előtérbe került a az "érzékeny férfi" típusa. Ezt kompenzálandó, most ennek ellentettjét fogalmazza meg minden írónő a könyvek oldalain, mert a sok kedveskedésből köszönjük, ennyi elég volt, hímeket óhajtunk magunk mellé, akik erős markukban tartják az irányítást, ezáltal is levéve némi terhet a vállunkról. Oké, hogy az intellektus is hatalommal bíró tényező, akárcsak az egzisztencia - mindkettő biztonságot sugárzó jellemző -, viszont az erőegyensúlyok eltolódtak. Valamilyen szinten a nyersség, az egyenesség, jól megszerkesztett határokon belül a durvaság - ezek kezdik eluralni a terepet. Szóval az teljesen világos, miért olvasunk most lépten-nyomon tesztoszterontúltengésben szenvedő irányításmániás fickókról. Próbáljuk kiheverni Edward Cullen-t, a Backstreet Boys-t és társaikat. Ami nekem nem tiszta, hogy ezzel párhuzamosan, miért hülyülnek el a hősnők. Alig pár sorral fentebb kifejtettem, hogy a romantikus könyvek női karaktereinek elvileg mellőzniük kéne a szélsőségeket, és az átlagosságot kellene megragadniuk, mert ezzel tudnák megcélozni a legszélesebb olvasói réteget. De ez rendre nem teljesül. Miért nem? Miért van az hogy a legtöbb történetben bugyuták a nők? De rendre, majdnem mindegyikben. Mit akarnak ezzel lekommunikálni akár tudatosan, akár tudat alatt az írónők? Túl gyorsan, túl magasra törtünk? Olyannyira, hogy még magunk is képtelen vagyunk felmérni mire is vágyunk igazán, és ezt hogy is lehetne összeegyeztetni a jellemünkkel? Az egész női társadalom önismereti krízisben van, és még nem tudja hogyan is kúrálja magát? Vagy a "szabadság", amit a női egyenjogúság égisze teremtett meg, kritikusabbá, más megfogalmazásban igényesebbé tett bennünket? Már nehezebben fogadjuk el, hogy egyazon ruha, mindenkire jónak kell hogy legyen? Őszintén nem tudom megmondani, mi lehet ennek a bicsaklott látásmódnak az oka. Ez az alig pár mondatnyi levezető is csak találgatás a részemről, bár elég szépen levezethető találgatás. Ami miatt most belemerültem ebbe az egészbe, az az, hogy Cole előző két könyve A démonkirály csókja és A gyönyör sötét hercege számomra kicsit vérszegénynek tűnt. És ennek okát abban látom, hogy az ezekben felvezetett karakterek, mind férfi, mind női szempontból, kicsit távolabb álltak az ízlésemtől, a megszokottakhoz képest. Istenem, van ilyen. Ezért nem is voltam soha kegyetlen, vagy túl kritikus Cole-lal, mivel nem az Ő stílusában, illetve karakterábrázolásában láttam a hibát. És ez most igazolódni is látszik. A sötétség démona ellentétben két korábbi társával, totálisan megvett magának. Hogy miért? A férfi karakter több mint izgalmas, méghozzá pont azért, mert rémisztően szélsőséges. Egy démonnak született, később félig vámpírrá alakított valaki, aki egy kietlen köves puszta közepén él, nem mosdik, mert fél a víztől, sokat hörög, és nem tud kommunikálni a kiválasztottjával, mert nem beszélnek közös nyelvet. Komoly. Ez ám aztán az erős ívű labda. És ha ennyi nem volna elég, mindezek mellett hősünk szíve meg van hasadva, lelkileg össze van törve, körüllengi némi önutálat, és szűz - éltes kora ellenére. Khm... Megint csak azt tudom mondani, hogy komoly. És még mindig izgalmas. És rögtön beleveri az emberbe a hétfrászt, mert ekkora szélsőséget felépíteni, fenntartani, sőt szimpatikussá tenni, minden csak nem egyszerű, főleg akkor nem, ha a történet maga is egy hatalmas fantazmagória. Ami megnyugtató, hogy Cole-nak volt már korábban is ennyire meredek ötlete, és csont nélkül keresztül is vitte azt (azért egy halott táncosnő szelleme, és egy megbolondult vámpír szerelme sem éppen habos torta...).
Női karakter szintjén már kevésbé tudok ennyire lelkes lenni, de azért nem is kezdek bősz siránkozásba miatta. Carrow jelleme határozott. Olyan nő, aki kemény ha az kell, de érzékeny is amikor az kell. És itt be is lehet fejezni Carrow ábrázolását. Egyrészt örülök, hogy a női szereplő nem lett annyira bonyolult, mint a férfi. Ha olyan lett volna, akkor ezek a szerencsétlenek vélhetően soha nem jönnek össze. Másrészt viszont egy kicsit el vagyok kenődve, mert ott van az a "mi lett volna ha"... De mivel a pozitív olvasási élmény gyönyörűen teljesül a megadott feltételek mellett is, így töröljük a "mi lett volna ha"-t, befogjuk a szánkat, könyveljük az elégedettséget, és felsóhajtunk a megkönnyebbüléstől, hogy jelen könyvünk miatt nem pusztult el egy agysejtünk sem.
Ami nekem nagyon tetszett, az az, hogy a szereplők nem tudják megértetni egymással magukat. Ez eleve rángat magával nem kevés vicces potenciált, illetve megadja a konfliktust is. Ha képesek lettek volna egymás felé lekommunikálni a problémáikat, akkor a könyv történetvezetése annyira leegyszerűsödött volna, hogy véget ért volna, mielőtt elkezdődik. Akarva akaratlanul eszembe jutott az Eleven testek c. film, amiben egy zombi lesz hullaszerelmes egy élő nőbe - aki még nem látta ezt a remeket, annak ajánlom figyelmébe, amennyiben bírja a komolytalanságot. Ebben a moziban a férfi főhős nem túl sokat fecseg, és amit mond, azt is jobbára csak zombisan kikrákogja. Oké, hogy itt nem teljesen ugyanez a helyzet, de a lényeg ugyanaz. Ha megölöd a kommunikációt, az bizony félreértésekhez fog vezetni, amiken lehet majd sírni, és nevetni is. Kifejezetten élveztem ezt a fajta csavart.  
Történetileg a megszokottakat kapjuk. Akció, még egy kicsi akció, agresszív hallhatatlan lények öldöklése - megunhatatlan. Említettem már, hogy szeretem amikor véres cafatokat dobálnak a főszereplők egy könyv oldalain? Emiatt ismételten kap egy pipát tőlem a mű. És ami még felfrissítette nálam az élményt... Eddig majd minden könyv középpontjában az örökösödési háború állt, vagy ilyen, vagy olyan mértékben. Fel is merült bennem a kérdés, hogyan fog ebből a kátyúból Cole kiavanzsálni, mivel ez a kérdés már kezdett egy kicsit ellaposodni. És jelenthetem, hölgyeményünk remekül kifordul ebből a képből, méghozzá úgy, hogy behoz egy titkos társaságot, aminek emberek a képviselői (részben), és aminek eltökélt szándéka a halhatatlan fajok becserkészése, vizsgálata, a későbbi kiirtás céljának okán. Friss gondolat, és nem is a legrosszabb. Volt már ugyan megpedzve ez a fondorlat, de itt jóval nagyobb jelentőséget kap, és ezáltal az egész sorozat kap egy hetyke kis vérátömlesztést. Eme fejlemény igazán elégedetté varázsolt.
És akkor összegezve... Olvassatok Cole-t! Az egész sorozat megérdemli az odafigyelést, még akkor is ha vannak hajszállal gyengébb kötetei is. Értelmesen felépített, komplex, igényes kivitelezésű szórakozás, humorral, szerelemmel, és egy csipetnyi erotikával.

Értékelés: 8 pont
Share:

2014. január 9., csütörtök

Lora Leigh: Érzéki alakulat /2013/

Az idő mint olyan, egy meglehetősen irritáló valami, már ha az én álláspontomat nézzük. Mondhatni hogy allergiás vagyok rá. Nem azért mert rossz szokása elrohanni mellettünk, vagy azért mert öntörvényű, és mindig ott bandukol mellettünk, hű árnyékként, emlékeztetve minket mindig arra, hogy nincs rá hatásunk, hogy bármi is legyen egy adott pillanat tartalma, mire azt végiggondoljuk, tudatosítjuk, már el is vesztettük, ott sincs, cserbenhagyott minket... Nem. Nem ezek miatt a dolgok miatt vagyok rosszban az idővel. Hanem azért, mert rossz tanácsadó. Gondoljunk bele. Tesszük amit tennünk kell, nap nap után, legtöbbször már automatikusan, berögződve, fásultan. Aztán amikor nem számítunk rá, egyszer csak lecsap az a mellkasszorító érzés, amit az a reflexszerű gondolat követ, hogy "mi a jó fenét csinálok én itt?". Nem tudom hogy ki mennyire szokta hagyni, hogy ez a gondolat eluralja, de engem rendszerint maga alá szokott gyűrni. Mert innen már csak egy lépés az "annyival értelmesebben is el tudnám foglalni magam" pánik, aztán ha jól belelovalom magam, akkor ott szokott csúcsosodni, hogy "elvesztegetem azt amit soha nem fogok tudni már pótolni, amit még a leggazdagabbak sem tudnak pótolni soha semmilyen körülmények közt sem - az úr ami mindenek felett úr, hátat fordít nekem, és ez az úr nem más, mint az idő". Ez persze nem túl lelkes nézet, és ilyenkor szoktam kényszeresen azzal kompenzálni, hogy alkotok valamit. Teljesen mindegy hogy mit. Legyen az egy esete a barátokkal, vagy játék a fiammal, vagy egy jó könyv, vagy bármi, amiben örömömet lelem, és amit tartalmasnak ítélek. És ezekkel a tartalmas pillanatokkal kapcsolatban telhetetlen vagyok. Vannak kompromisszumos pillanatok, amikor valami első ránézésre totális időpocsékolásnak tűnik, de muszáj, tenni kell, csinálni kell, nincs mese, nem lehet megkerülni. Ilyenkor lép életbe a "na keressünk ebben értelmet, fogjuk meg valahol, hogy maximálisan kiélvezhessük" fázis. Ezek a középkategóriás pillanatai az életnek, az az öröm, amibe vegyül némi üröm, de felszínen tart, nem árt, nem használ, de relatíve elfogadható. Ebből van a legtöbb. Vannak a pozitív, meghatározó pillanatok, amiken még évtizedekkel később is sírva röhögünk, vagy meghatódunk. És van ennek az ellenpólusa, a "nem tudom ennek mi értelme volt" pillanatok, a "hát ez aztán..." életérzéssel, és az "inkább álltam volna fejen" konklúzióval. Na ma a sok közepes és meghatározó pillanatom mellett, besikeredett egy ilyen pillanat is, ami azzal kezdődött, hogy bekapcsoltam a TV-t. Eleve nem szoktam ilyet csinálni, de ma úgy éreztem, hogy megérdemlek egy TV előtt elköltött, "lábam a nyakamban" stílusú vacsorát, szigorúan félig fekvő helyzetben. Gondoltam, ha másoknak megy így is a kikapcsolódás, akkor nekem is menni fog. Hát kikapcsolódnom nem sikerült, viszont kulturális sokkot kaptam... Kapcsolgatok jobbra-balra a sok, remek kereskedelmi adó közt... Hopp, egy újabb dokumentumfilm Pompei-ről, delfinek vadászási szokásai, avagy hogyan működjünk együtt a sirályokkal, reklám, reklám, reklám, reklám... ééééééééééés aztán jött az, ami még nem volt. Sok komoly kereskedelmi adónk közül az egyiken belebotlottam egy olyan "műsor"-ba, aminek az volt a becses elnevezése, hogy Magánnyomozók. Gyerekek, a kötél idegeim ellenére is csak tíz percig bírtam. Nem értem... De tényleg. Nem. Értem. Arról szól ez a valami, hogy kreálnak egy mondvacsinált izét, aztán beledobálnak a történetbe sok olyan embert, akik képtelenek színészkedni, de azért próbálkoznak, majd eljátsszák, hogy jönnek a profik, akik mellesleg ugyanolyan bénák, és levezetik nekünk abszolút beetethető kezdőknek, hogy a túlhisztizett, és annál slamposabb probléma hogyan oldható meg... Igénytelen az egész, de nem kicsit. Na jó, gondoltam, lapozzunk... éééééés nem fogjátok elhinni, de indul a VV6! Bravúros! Az előző ötből is kimaradtam, szóval tőlem aztán... Lényeg a lényeg, míg prosztataproblémákra, hüvelygombára, aranyérre, hasmenésre, székrekedésre, szőrtelenítésre, fejfájásra, megfázásra, és a többi, és a többi testi, lelki, és egyéb szempontból eredő ilyen-olyan kínok meggyógyítására alkalmas kencék tömegét bámultam bambán, megállás nélkül azon kattogott az agyam, hogy hogyan hagyhattam, hogy ennyi időm rámenjen erre a tartalmatlan, bugyuta, értelmetlen semmire. És máris elkezdtem másképp látni saját magam! Na így lehet az ilyen semmitmondó, rossz, értelmezhetetlen pillanatokból profitálni! Én rengeteg időt áldozok olvasásra, írásra, családra, munkára, és néha egy-egy pocsék könyv után azt érzem, hogy lehetett volna ez másképp is, tehettem volna valami mást is azalatt az idő alatt, míg azon oldalakat bújtam, ahol két érzelmi analfabéta közösült, párzott, reszelt, állatias ösztöneiktől vezérelve egyesült. Jelen tapasztalatom mellett azt kell mondjam, hogy ide nekem még egy tucatot ezek közül a könyvek közül! Mert bármekkora idiótaság is fogadjon ezen könyvek oldalain, még mindig több értelem van bennük, mint a kereskedelmi adók műsoraiban. Mert oké, hogy nem feltétlenül okoz mindegyik ilyen könyv katarzist, de míg olvasom őket, használom az agyam. Dolgoztatom a képzelőerőm, ha jól vannak összerakva, még érzelmileg is motiválódom tőlük, röviden: élek miközben olvasom őket. Tapasztalok, szélsőséges állapotokat élek meg miattuk, kikapcsolódom általuk. Értelmet találok bennük, még akkor is , ha esetleg nem a legjobb irományok. Ha ezzel szembe kell állítanom egy tamponreklámot... Inkább hagyjuk is. Amit egy kicsit tragikusnak élek meg, az az, hogy ezen műsorokat feltételezésem szerint biztos hogy sokak kísérik figyelemmel - máskülönben nem vetítenék őket, nemde? Felmerül a kérdés: kik néznek ilyeneket? Kik azok, akik ezeken nevelkednek? Mert ezzel szemben a saját kis közösségemben, akár munkahelyi szinten, akár baráti szinten, senki nem nézi ezeket a műsorokat. Így felmerül a következő kérdés is: tényleg biztos hogy annyian vannak, akik nézik őket? És innen jöhetnek az összeesküvés-elméletek, miszerint szisztematikusan butítják, vagy legalábbis próbálják butítani a népet. Emiatt pedig rendszeresen felháborodom. Most eddig a szintig nem jutottam el, mert leültem a notebook-kal a kezemben - még mindig szigorúan félig fekvő helyzetbe hoztam magam - és percek óta itt fejtegetem a kínomat. Pozitív lett a végkifejlet? Kétségkívül. Van okom panaszra? Nincs. És itt a vége. Ezen gondolatok fényében esnék neki Lora Leigh jelen alkotásának, amiről elöljáróban annyit, hogy "te jó úr Isten"...


"Olyan egyszerű dolognak indult. Nathan Malone mindössze meg kellett volna, hogy mentsen három lányt egy kolumbiai drogbárótól. A terv szerint elfogják, amíg a drogkartellben tevékenykedő kémet, a kormány egykori ügynökét kimentik. Azonban a küldetése menthetetlenül zátonyra futott… Feleségének, Bellának azt mondták, hogy Nathan soha többé nem tér haza.

Bella három hosszú éven át gyászolta a férjét. Fogalma sem volt róla, hogy a férfi életben maradt. Új személyazonosságot kapott; a Nathan nevű férfi végérvényesen meghalt. Ha hazatérhetne a feleségéhez, megtarthatná-e előtte az inkognitóját? És, ha közben mindkettejüket felfalja a vágy? Sőt, az is lehet, hogy a veszély újra kiragadja Bellát Nathan karjaiból…"

Kiadó: Ulpius
Oldalak száma: 468
Ára: 3499 Ft


Néhány mondatban a könyv bevezetéséről...
Alkotói szabadság uralja századunk művészeteit, mi sem mutatja ezt jobban, minthogy a könyvek szerkezete néha radikálisan változik. Olyan ez mint a ruhában a divat. Nincs sok új a nap alatt, viszont mindig vissza-visszaköszönnek az előző évszázadban már feltalált szerkezeti allűrök. Nekem ugyan még nem nagyon volt közöm olyan könyvhöz, aminek több szintes előszava lett volna, de most már kijelenthetem, hogy ezen is túl vagyok. Lora Leigh Érzéki alakulata két előszóval indul, majd az első fejezetben is ugrálunk előre az időben, hol heteket, hol hónapokat. Emiatt a felvezetés állaga egy kissé darálós jelleget ölt, viszont a funkcióját maximálisan ellátja, helyzetbe hozza az olvasót. Nem tudom hogyan viszonyuljak ehhez a megoldáshoz. Látom az előnyeit is, de ugyanígy érzem a hátrányait is. Kimaradnak a cselekmény boncolgatásán belül a komolyabb merengéssel töltött visszatekintgetős alkalmak, csupán utalásokat kapunk, mert hát már úgyis tudjuk, amit tudnunk kell. Ezzel szemben viszont nem satnyul az érzelmi rész felvázolása. Bár erotikus/romantikus könyvről van szó, Lora Leigh itt is megcsillantja a tehetségét, egy-két masszív érzelmi hullámvasút leírásánál, és bevallom őszintén ezen jelenetei magával is ragadtak. Persze nem ez jellemzi az egész könyvet, de amíg tartottak ezek a szakaszok, szépen bele is folytam a sztoriba.

A történet... Hmmm... Lássuk csak. Egy SEAL-es tengerészgyalogos, akit akció közben elkapnak, majd hónapokon keresztül kínoznak, és aki szabadulása után annyira rommá van törve, hogy felismerhetetlen lesz az arca, meg úgy minden mása is. Aki ahelyett hogy hazamenne a nejéhez rehabilitálódni, inkább eljátssza a halottat, vagyis halott marad, és új személyazonossággal, egy titkos szervezet, még titkosabb tagja lesz. Akiből kivész minden jó, hideg lesz, mint a kő, és olyan profi gyilkossá válik, hogy pusztán csak meg kell jelennie egy helyen, és önszántukból dőlnek kardjukba a terroristák. Hadd ne mondjam, a főhős annyi tesztoszteront termel, hogy az valósággal csúszóssá teszi a könyv lapjait. Na és persze nem csak a lapokat, hanem hősnőnk lábainak édes közét is, így síkosítás tekintetében tényleg nincs okunk panaszra. A kémiát nekünk is illene ezek után megéreznünk - ugyan már, nehogy kimaradjunk már valamiből! -, ezért írónőnk sok ízes, pikáns jelenetet fogalmazott meg számunkra, hátha... de nem. Nem bizony, mert Lora Leih-vel érzésem szerint egy kicsit elszaladt a paci. Ez a ló ugyan még ugyanaz a ló, csak a megülés szöge más, nyílt pornós jelleget öltött, ahol már nem kecmecelünk az árnyaltsággal, hanem annak nevezzük a dolgokat amik. Szilárdan, velősen, nyersen, valósan. A könyv első fele még csak hagyján, de miután hőseink belelendülnek a kamatyba lesz itt minden a - és előre is elnézést - faszon keresztül a geciig. Nos jó, rendben... Mocskos beszéd kipipálva. Beleillett-e a könyv alapkontextusába ez a fajta vehemencia? Bele. Néztem-e nagyokat néha, miközben olvastam. Hát hogyne! Kérlek alássan, egy ilyen mondatra, mit lehetne mást csinálni?
"Addig kúrom majd a szád, míg nem könyörögsz, hogy élvezzek el! Hogy megízlelj..."
Erre kapásból annyi volt a reakcióm, hogyha nekem egy tesztoszteronágyú ezt hörögné a mit tudom én melyik nyílásomba, egyből kényszert éreznék szájzárat kapni, miközben vadul kúrja a szám... De olyan szájzárat, amit csak műtéti úton lehet feloldani.

Aztán persze kicsit kapunk a másik alternatívából is, amikor a hősnő "jó kislány" lesz, miközben gyötrik a "puncikáját". Komolyan elgondolkoztam azon, hogy melyik alternatíva a rosszabb, amikor közönségesen - és ismét elnézést - szétb****ák a pi***dat, vagy amikor a puncikádban kotorásznak. És akkor csak hogy hűek legyünk a puncikához - képtelen vagyok erről lekattanni - hősnőnk, könyörgése is hasonló árnyalatot vesz, méghozzá a "lécci" kifejezéssel. Ez aztán... felnőtt. Ha ehhez még hozzátesszük, hogy hősünk komoly személyiségzavarral küzd, akkor könnyen lekövethető, hogy ebben a történetben tulajdonképpen senki nem normális. Még egy kicsit sem. Noah-nak, aki egyszer volt Nathan, mániája állandóan azt hangsúlyozni, hogy Nathan meghalt, és Ő nem Nathan, hanem egy teljesen más valaki, akiben kihalt minden ami tartalmat hordozott, és nem más már csak egy rideg porhüvely, aki minden tekintetben olyan kemény, mint egy szikla. Képzavar ez a javából, főleg amikor kamaty közben is hangosan kiabálja, hogy "Noah az aki téged dug..." Noah az akinek a farka az ilyen, olyan pinádban mozog, dolgozik, döfköd, blablabla... Én minden olyan személytől félek, aki E/3-ban nyilatkozik saját magáról. Hogy miért? Mert én is szoktam ilyet csinálni, és higgyétek el, nem túl megnyugtató dolog.
A visszatérő, kötelező Lora Leigh-s fordulat sem marad ki a könyvből: jelen hősnőnknek is olyan íze van, mint a napsütésnek, vagy a nyárnak. Lora Leigh minden hősnőjének olyan az íze, illata. Lehet hogy egy kicsit el kellene már ettől a képtől fordulni, mert egy hangyányit kezd már sok lenni belőle. Jól jönne már mondjuk egy olyan, hogy "húúúú, olyan párás vagy, mint téli éjszakán az ablaküveg", vagy "záporízű a nedved", esetleg "bimbód, mint egy hófedte hegycsúcs...", vagy mit tudom én, csak szakadjunk már le a nyárról, meg a rohadt napsütésről.
A slusszpoén... Na igen. Ami megkeserítette jó pár percig az életemet. Nathan/Noah míg a drogbárók tanyáján szenvedi a kínjait, bedrogozásra is kerül, egy találóan elnevezett, szexuális étvágyat növelő porral, a kurvaporral. Nem tudom mi mindent tudhat ez a szer, de az biztos, hogy hat évvel a kínzás után is, úgy működik még Nathan/Noah szervezete, hogyha felspanolja magát egy akció során, és megugrik az adrenalinszintje, akkor ezzel párhuzamosan kangörcsöt is kap. Hah! Látom én ebben a távlatot. Ez lesz majd egyszer a távoli jövőben a Viagra nagytesója. Képzeljük csak el. Drága, öreg tatát lekezelik egyszer, nagy dózisban, eszméletvesztésig ezzel az anyaggal, ami beépül a genetikai kódjába, és ottmaradva szaporodásra ösztönzi szegény szerencsétlent, amikor az adrenalinszintje megugorja a kellő magasságot. Hogy kell aktivizálni? Ijeszd meg a papát! Csóri öreg, slattyog ki éjszaka, immár huszadik alkalommal a toalettre - rohadt prosztata, és gondjai -, te pedig előugrasz a sötét sarokból, harci csatakiáltással. Reakció: merevedés, közvetlenül a szívinfarktus után. Hát nem remek? Lora Leigh-hez is hozzávágunk alkalomadtán egy egészségügyi szakkönyvet.

Persze mivel ez egy részben akciókönyv, vannak benne akciójelenetek is, puskákkal, meg fegyverekkel, meg marcona emberekkel, akik puszta kézzel ölnek, és szabadidejükben szemmel verik a gonoszt. Itt vagyon a második képzavar, mert valami miatt az én kicsi korlátolt agyam nehezen fogadta be, hogy az egyik pillanatban még de szűk, meg lucskos, meg kemény, meg nagy, meg térdelj, meg forró kis segg... aztán pedig éles váltásban, ilyen hadművelet, olyan hadművelet, hangtalan osonás, itt golyó, ott kaszabolás, autóval való gázolás... Komplex. Mindenképp nagyon komplex.

Amiben jól éreztem magam, azok az érzelmi jelenetek voltak. Egész kerekre sikerültek, tényleg közvetítik azokat a kétségbeeséssel tarkított állapotokat, amiket egy ilyen rendhagyó helyzetben, amiben hőseink is vannak, érezhet az ember. Azt most hagyjuk, hogy ennyire rendhagyó körülmény, mint ami jelen könyvünkben is megjelenik, soha az életben nem valósulna meg a realitás talaján. De legyünk nagylelkűek, és tételezzük fel, hogyha lenne, akkor az hasonló érzéseket generálna, mint amit felfest a könyv. Igen, és ha a nagyanyámnak töke lett volna, akkor Ő lett volna a nagyapám...

Amit jó tudni a könyvről még, olvasás előtt... Az eddigi Lora Leigh könyvekkel szemben, ezt a remeket egy férfi fordította. Az eddigieket nő. Soha nem olvastam el egyetlen Lora Leigh könyvet sem eredeti nyelven, így kicsit bicsaklik a viszonyítási alap. Ami tény, hogy ez a könyv nyers, erotikai szempontból egyenesen pornós, de... Erről legalább elmondható, hogy tényleg látott - még ha csak közvetetten is - "xy" kromoszómát. Hogy most emiatt érződik-e csúnya kifejezéssel élve közönségesebbnek, vagy eleve az írónő stílusa váltott színezetet, ez egy olyan kérdés, amire addig nem fogok választ kapni, míg neki nem esem az eredeti irományoknak, amit nem fogok megtenni, mert annyira egyik könyvét sem ítéltem fenomenálisnak hogy repetázzam belőlük. Mindenesetre egy újabb tapasztalattal ismét gazdagabb lettem. Ismét ráébredtem arra, hogy ennek a kategóriának a szépségei nem ismernek határokat. Ami miatt még mindig kitartok Lora Leigh mellett, az az, hogy egyes szakaszai a könyveinek, árulkodnak némi profizmusról. Hogy most a túlfantáziált történet, vagy a karakterek sablonossága, esetlegesen a helyenkénti durván lekommunikált kufirc kinek, mennyit vesz el a kedvéből, ez nagyon szubjektív. Részemről még mindig színesebb a sok macsó hímjével, mint a többi író a sok milliárdos BDSM gurukat felsorakoztató tucatkönyvével. Lora Leigh esetében szó szerint kézzel tapintható az izzadság a monstrum hősön, már annyira férfi, hogy csak a péniszét nem lógatja ki a könyvből... Barbár. És én, mint nem egészen egészséges mentális állapotú egyén, aki kedveli a barbárokat, örömmel dagonyázom az írónő által kreált pocsolyákban. A maga nemében szórakoztató, meredek történetvezetésű pornó... Hmmm. Szerintem ettől többet nem is érdemes mondani róla.

Értékelés: 5 pont
Share: