2013. december 28., szombat

Ahol Megtalálod a Csődörödet Falva kontra kékharisnya 5.



Rohadt rántotta… Mikor kezdett el vajon a tojás ennyire tapadni a teflonhoz? Tanner lágyan szerette a rántottát. A jó rántotta mindig híg egy kicsit, és nem olyan mint a gabonapehely. A szalonnát pedig hirtelen lesütve, kicsit puhán kedvelte, és nem pedig olyannak, mint a vakaró. Úgy látszik, hogy megbolondult a villanytűzhelye. Vagy a serpenyői… Vagy esetleg az egész világnak elment az esze, és Ő az utolsó, aki még nincs teljesen megzavarodva. Vagy pont fordítva van. Ki tudja?
Nem is figyelve arra hogy mit csinál, kinyitotta a hűtőajtót, és a legelső dolgot, ami a kezébe akadt kikapta. Bármi is az, megsütve minden bizonnyal részét képezheti egy késői reggelinek. Virsli… Még jó hogy nem kolbász… Ezen a ponton veszítette el a maradék hidegvérét. Fogta a légmentes csomagolásba zárt, húst valószínűsíthetően sohasem látott szójakészítményt, és egy erőteljes dobással bevágta a csapba. A jó rohadt életbe! Tenyereivel a munkapultra támaszkodott, és vett néhány korty mély levegőt. Megcsókoltad. Voltál olyan idióta, hogy megcsókoltad… Pont azt tetted, amit soha nem akartál megtenni, és ahelyett hogy most falba vernéd a fejed, közel vagy ahhoz, hogy úgy vigyorogj, mint egy fakutya. Gratulálok öregem, minden elismerésem, fingod sincs arról, hogy mit is jelent a következetesség!
Jobb kifejezés híján, elvontatta magát a csapig, és újra a kezébe ragadta a zacskót. Csak úgy ősemberesen a fogával felbontotta a csomagolást, majd egyesével elkezdte a rudakat belehelyezni a forró serpenyőbe. Mégis mi a jó francot gondolt, amikor másodszor is elkapta Addisont? És mi a jó francot gondol most is? Addison-nak virslit adni? Díjnyertes ötlet haver… Főleg ha félbevágott kiflivel, és majonézzel tálalod. Köszönjük Fraud! Morogva kapta le az egész serpenyőt a tűzhelyről, majd a tartalmát a szemetesvödörbe ürítette. Amúgy meg kit érdekel, hogy mit gondol Addison? Hisz nem más a nő, csak egy ismeretlen, akit a véletlen pont a kocsmájába kalauzolt. Előfordult az ilyen már máskor is… Akkor meg nem fordult a fejében, hogy az éppen aktuális család vagy a széltében-hosszában két méteres szőrös monstrum akarna-e virslit enni vagy sem… Jó, oké, azokat az embereket nem is akarta megcsókolni… Mondjuk az is egy jó kérdés, hogy Addison miért váltja ki belőle a párzási kényszert… Nem volt csúnya nő, de nem is volt egy magazin címlapjára kívánkozó alkat sem. Ha az összképet vizsgálta az ember, akkor átlagosnak lehetett elkönyvelni. Persze ez csak addig állta meg a helyét, míg ki nem nyitotta a száját… És azok az ajkak… És íme, újra témánál vagyunk! Amúgy meg teljesen mindegy, hogy mi az ami miatt nem tudja tartani a három lépés távolságot ettől a némbertől… A fő probléma az hogy nem tudja távol tartani magát. Hogy most ez a nő furcsán sötétzöld íriszének volt betudható – eddig nem is vette észre mennyire érdekes színű szeme van Addisonnak, ami mondjuk nem is csoda, hisz eddig jobbára mindent nézett a nőn, csak a szemeit nem… -, vagy annak a hihetetlenül hosszú és lágy hajának, ami úgy futott keresztül az ember ujjain, mint a selyem, vagy esetleg az ajkainak, amik olyan édesek voltak, mint a méz… De lehet a dolognak köze a tökéletes testéhez is… Na jó, klasszikus értelemben véve Addison tényleg nem volt szép. De vibrált. És részleteiben maga volt a tökéletesség. Az a fajta, amiben órákig lehet gyönyörködni az éjszaka közepén, míg a másik alszik. Szar ügy. És ha ez nem lett volna elég, még azt is be kellett ismernie, hogy a nő csípős nyelve nemhogy nem lohasztotta a gerjedelmét, de még fokozta is. És itt kanyarodunk be a miértekhez… Miért csókolta meg, amikor Julie már nem volt a műhelyben? Mert meg kellett tennie. Abban a közel fél percben, míg a nő szónokolt, elvesztette minden visszafogottságát, a józanságával egyetemben. Olyan volt az egész, mint egy lavina, ami ha megindul, visz mindent ami az útjába áll. Az sem érdekelte volna ha a merészsége miatt, kap Addisontól egy akkora pofont, hogy kiakad miatta az álkapcsa. De nem… A nőnek esze ágában sem volt pofon vágni. Nem. Helyette olyan szorosan tapadt hozzá, hogy amit eddig még nem látott a testén, azt centire pontosan érezhette. Így utólag visszagondolva, az volt az igazi teljesítmény, hogy képes volt leállítani magukat. Nem sok híja volt, hogy le ne rángassa a nőről azt a csipkecsodát, főleg amikor Addison a lábait a csípője köré akarta fonni. Bárki is varrta azt a lepedőt, megérdemelné a súlyát aranyban. Mert az volt az a mozzanat, ami visszatérítette Tannert a helyes kerékvágásba. Ha akkor Addison öle odapréselődik a farkához, semmi nem állíthatta volna meg őket. Bizony „őket”. Nem csak őt… Addison legalább annyira be volt indulva, mint Ő maga. Ami persze megválaszol még egy nagyon fontos kérdést. Kié a felelősség? Hülye lesz majd magára vállalni ezt az egészet…
Halkan megnyikordult mögötte az ajtó. Sok mindenre számított, de arra a képre semmi sem készíthette fel, ami akkor várta, amikor megfordult. Addison olyan volt, mint akit skatulyából húztak ki. Szűk, sötét, térdig érő szoknya, és teljesen a testére tapadó, karcsúsított fehér ing feszült a testén. Gombokkal. Sok apró gombbal… Franc. A megjelenést a laza konty, és a felhőkarcolónyi magassarkú tette tökéletessé.
- Igazán nem kötözködésből – köszörülte meg Tanner a torkát -, de nincs olyan ruhád, ami egy leheletnyivel kényelmesebb? – mivel ez a szerelés, egyből minden tinikoromban látott titkárnős felnőtt filmet az eszembe juttat…
Addison kicsit esetlenül fektette a combjaira a kézfejét.
- Mivel nem számítottam arra, hogy útközben le fogok robbanni, így sajnos kimaradtak a csomagolás során a hétköznapi farmerjaim, és az ahhoz passzoló egyszerű felsőim… - dünnyögte.
Tanner kétkedve ráncolta össze a homlokát, mire a nő arcára azonnal kiült a harciasság.
- Rendben, beismerem… Nincsenek ettől egyszerűbb ruháim.
- Pizsama?
- Ha valamiben sosem fog látni engem Tanner Crawford, az a pizsama!
- Annyira jellemző, hogy megint félreérted, amit mondani akarok. – morogta Tanner, immár teljesen kedvetlenül. – Miben szoktál aludni? Pólóban? Kockás férfiboxerben, laza pamutnadrágban? Senki nem kényszerít arra, hogy egy ilyen jelmezben grasszálj naphosszat. Már csak ránézésre is fojtogató…
- Amiben általában aludni szoktam, az nem lenne megfelelő viselet egy reggeli elköltéséhez… - válaszolta hasonló hangnemben Addison.
- Csak segíteni akartam. – emelte fel Tanner védekezőleg a kezeit. – De ha neked így is jó…
- Tökéletes.
- Akkor rendben.
Visszafordult a serpenyőkhöz, amiben a „vakaró”, és a „gabonapehely” gőzölgött, majd két tányérra porciózta az ételt. Lazán, mintha nem is érezné a hátába fúródó tüskék tömegét, szelte fel a kenyeret, majd a darabokat szép nyugodtan egy kosárba halmozta. Ezután ugyanolyan nyugodalmas tempóban mindent átpakolt az ablak mellett elhelyezkedő kis kétszemélyes asztalkára. Szigorúan két fordulóval. Ha nincs veszekedés, akkor jön a kínos csend… Rém pihentető.
- Foglalj helyet. – mutatott a vele szemben árválkodó székre, miután leült, és olyan vehemensen döfte föl a villájára az első falatot, mint aki attól fél, hogy a gaz ételje akármelyik pillanatban fogja magát és elszökik. És láss csodát, a villa nem hajlott el a szalonnától, viszont a tojáshoz inkább egy kanál illett volna, mert pergett a szélrózsa minden irányába. Amíg nem törik miatta ketté a fogsora, és belső vérzés nélkül meg tudja emészteni, addig mindegy…
Addison körömcipője megkoppant a padlón. Először tétován, mintha azon hezitálna, hogy inkább éhen hal, mintsem hogy vele egy asztalhoz üljön, majd egyre gyorsabban, amikor az ösztönei és a józan esze vélhetően legyőzték a pikírt természetét. Tanner megvárta míg a nő elhelyezkedik szemben vele, aztán hátradőlt, és összefonta a karjait a mellkasán. Addison szemeiből csak úgy hullámzott felé a bizalmatlanság.
- Gondolkoztam… - dőlt egy kicsit előrébb, majd összeszűkült szemmel figyelte, ahogy a nő szája kinyílik, majd lassan becsukódik, lenyelve a riposztot, ami valószínűleg gőzerővel akart kitörni belőle. – Tisztáznunk kell egy-két dolgot, és most nagyon szeretném, ha a vitatkozás helyett, inkább úgy viselkednél, mint egy érett felnőtt nő.
Addison ajkai ismét nyílni kezdtek, és most már nem volt semmi ami megállíthatta volna a kibuggyanó szóáradatot.
- És mégis, ha szabad tudnom, Mr. Crawford, az ön olvasatában, mégis milyennek kell lennie egy felnőtt nőnek?
- Egy felnőtt nő, egy okos nő – nyomta meg Tanner a második jelzőt – jelen helyzetben a kezébe kapná a villát, és elkezdene a táplálkozásra fókuszálni. Amíg falatozol, addig én elmondom mire jutottam amíg gondolkoztam…
Addison morogva ugyan, de eleget tett a felszólításnak. Íme, a bizonyíték, hogy csodák márpedig léteznek…
- Szóval – kezdett Tanner a jó előre kigondolt monológba, miközben narancslevet töltött két pohárba – nem tudta nem elkerülni a figyelmemet, ez a kettőnk közt zajló igencsak heves valami…
Villa és tányér csörömpölő hangja úszott keresztül a levegőn, az a fajta, ami akkor keletkezik, amikor a két dolgot egymáshoz vágják.
- Nem zajlik köztünk semmiféle heves valami!
Na, ennyit a csodákról.
- Ahogy gondolod, Addison, de ez a semmiféle valami csak egyre rosszabb lesz, ahogy halad az idő. Épp ezért gondoltam azt, hogy helyre kellene tennünk ezt a semmiféle valamit, mielőtt még a hétköznapi témákba belemerülnénk, illetve mielőtt még olyan irányt vennének a dolgok, amit egyikünk sem szeretne. Vitatkozhatsz napestig velem, ha akarsz, de ezzel nem leszünk előrébb…
- Mégis mit akar, mit tegyek? – dőlt most már a nő is hátra a széken, dúlva-fúlva, mint egy támadásra kész hárpia.
- Mindenekelőtt sokat segítene a problémánk megoldásában, ha nem tagadnád tovább azt, ami nyilvánvaló. Azt hogy vonzódsz hozzám, ahogy én is hozzád.
- Különös fogalma lehet a vonzalomról, mint olyanról…
- Jaj, ne kezdjük el ezt! Egy szóval sem állítottam, hogy ez a vonzalom nekem tetsző érzés volna. Bitang irritáló természeted van, olyan fensőbbséges, és dölyfös… - legyintett ingerülten Tanner a kezével. – Ráadásul akkor is kötözködsz, amikor arra semmi okod…
- Hogy én kötözködök? Én? – Addison olyan sebesen pattant fel a székről, hogy az kis híján felborult. – Magának teljesen elment az esze! Amióta betettem a kocsmájába a lábam, nem csinál mást, csak sérteget!
- Hát sértegetésért neked sem kell ám a szomszédba menni! – szökkent talpra most már Tanner is. – Látod? – mutogatott idegesen a lányra. – Épp erről beszéltem! Olyanok vagyunk, mint az óvodások! Szerinted ez normális?
- Vannak emberek akikkel csak így lehet kommunikálni…
- Ja, bagoly mondja…
- Maga egy analfabéta az alapvető udvariasság tekintetében!
- És még mindig: bagoly mondja…
Addison pipacspiros fejjel nézte egy hosszú pillanatig, aztán jó szokásához híven lendületesen hátat fordítva, angolosan távozni készült a körömcipőin… Legalább a lábai lennének formátlanok! Széles térdkalács, oszlopboka, vagy valami… de nem. Még a vádlijának is olyannak kell lennie, mint amilyen a nagykönyvben meg van írva.
- Addison, ha ki mersz lépni azon az ajtón, akkor kereshetsz magadnak másik autószerelőt! – mennydörögte Tanner. Vészesen közel kezdett kerülni ahhoz az állapothoz, amikor általában szét szokott verni valamit. Figyelembe véve, hogy amikor legutóbb ennyire elöntötte az agyát az indulat, alig múlt tizennyolc éves, el kellett ismernie, hogyha az idegei felhergeléséről van szó, akkor Addison egy zseni. – Komolyan mondom. Vagy leülsz, és megeszed a reggelidet, ami már lassan ebéd, és közben összeszeded magad, vagy mehetsz amerre látsz. És tájékoztatásul közlöm, hogy a legközelebbi autószerelő két várossal arrébb található…
A nő kezében szorongatva az ajtókilincset, hullámzó mellkassal fordult vissza felé.
- Zsarolni akar?
- Csak próbálok hatni a józan ítélőképességedre, már ha van neked egyáltalán ilyen. Nem az én kocsim van lerobbanva, és nem én vagyok ráutalva egy másik ember jóindulatára. Ha már vagyok akkora ökör, hogy tényleg segíteni akarok neked, akkor szerintem a legkevesebb amit megtehetsz, hogy szépen leülsz, és meghallgatod amit mondani akarok.
Addison olyan erővel szorította össze az állkapcsát, hogy az izmainak a rángását még a kis helység másik végéből is tisztán ki lehetett venni. Szinte látni lehetett az erőlködést is, ahogy arra kényszeríti magát, hogy eleresztve a kilincset, visszainduljon az asztalhoz. Tanner is visszasétált a székéhez, majd leült rá. Bevárta amíg a nő is elhelyezkedik szemben vele.
- Utánajártam az alkatrészeknek, amik kellenek a kocsidba. Elég sok dolgot be tudtam szerezni innen a környékről, de sajnos a hengerfejekkel nem volt ennyire egyszerű dolgom. Két beszállítót találtam, az egyiket Salt Lake City-ben a másikat Denverben. Ez utóbbi ígérte hamarabbra a szállítást, de ez a hamarabb is azt jelenti, hogy legkorábban jövő hét csütörtökön. Ami sajnos egyet jelent azzal, hogy a maival együtt hat napig ki kell bírnunk egymást…
- És mégis miből gondolja, hogy hajlandó leszek hat napig aszalódni a padlásán?
- Mert valószínűleg én vagyok az egyetlen Springdale-ben, aki nem metszené fel az ereit tőled ennyi idő alatt…
- Na jó, nekem ebből elegem van. – pattant fel Addison ismét az asztal mellől, de Tanner a csuklója után kapott.
- Jól van, rendben, sajnálom. – motyogta, miközben nagyon remélte hogy az arcán nem egy kelletlen fintor ül, hanem a megbánás mély árkai. – Rossz húzás volt ezt mondanom, de nem bírtam megállni, hogy ne tegyem… Mellesleg mi értelme volna elutasítani a padlásom nyújtotta kényelmet, ha már vagyok olyan hülye, hogy felajánlom neked ingyen és bérmentve? Tekintsd békejobbnak, ha úgy tetszik…
A nő jól láthatóan kétségekkel küzdött egy-két kusza másodpercig, aztán visszahuppant a székre.
- Szóval hat nap. – dünnyögte. – Hat teljes napig kell majd kerülgetnem magát…
- Nos… - krákogott Tanner – nagyjából igen. Itt térnék rá a mondandóm lényegi részére. Figyelembe véve, azt a nem létező semmit, ami miatt hajszál híján a motorháztetőn kötöttünk ki az előbb, az volna a korszakalkotó javaslatom, hogy tartsuk magunkat távol egymástól. Végül is a padlásom teljesen el van szeparálva a kocsmától, illetve a lakrészemtől. Napközben ugyan a műhelyben leszek, de nincs kőbe vésve, hogy akkor is egy légtérben kell tartózkodnunk…
- Van internet elérhetőség a vendégszobájában? – szakította félbe Addison, gúnyosan megnyomva az utolsó szót.
- Fogadjunk, hogy azt hiszed, hogy azt fogom mondani, hogy nincs…
- Valóban. Meg lennék lepve, ha ebbe a kietlen pusztába is betört volna már a technika…
- Hát a vendégszobáig, mi tagadás, nem sikerült neki betörnie, viszont a kocsmában van wifi…
- Remek! – csapta össze a nő a tenyerét. – Akkor itt is van a megoldás. Amíg maga a műhelyben bütyköli a bütykölnivalóit, addig én a kocsmában leszek, és dolgozom…
- És miből gondolod, hogy beengedlek egyedül a kocsmába?
- Mert ha nem teszi, akkor kénytelen lesz elviselni, ahogy részleteiben kikérdezem arról, hogy éppen mit, és miért csinál az autómon. – villantott fel Addison egy kegyetlen mosolyt.
- Jogos. Meg vagyok győzve.
- Aztán délután helycsere, amikor kinyitja a kocsmát, vagy amit akar…
- És végül csütörtökön találkozunk, amikor könnyes búcsút intve egymásnak rendezzük a cehhet. Elfogadható?
Addison orra kis fintorba húzódott.
- Nekem tökéletesen, ha magának is.
- Tökéletesen. Kezet rá. – nyújtotta előre a jobbját Tanner. A nőnek határozott kézfogása volt, amolyan rideg, hivatalos… Személytelen. És ez most miért is baj? – Akkor most már ehetünk?


Addison még életében nem evett annyira száraz rántottát, mint ami előtte terpeszkedett a tányéron. A szalonnáról nem is beszélve, amit konkrétan ketté lehetett törni. Viszont az ízvilággal sok problémája nem akadt, így komótosan falatozott. Az egyetlen dolog a menüből ami ellen semmi kifogást nem tudott felhozni, az a kenyér volt. Friss, ropogós, aranybarna… Olyan fajta házi kenyér, amit a nagyvárosok utcáin soha nem találna meg az ember lánya. Nem is tudta hogy mennyire éhes, amíg az első falatot a szájába nem tette. A kezdeti feszült hangulat ellenére, olyan csendes egyetértésben ettek egy asztalnál Tanner-rel, ami már-már családiasnak volt nevezhető. Furcsa. A kis malőrjük után a műhelyben, Addison első gondolata az volt, hogy menekül amerre lát. Minden hadakozása ellenére, teljesen világosan felismerte, hogy a férfi veszélyes. Tipikus példája volt annak, hogyha a kémia egyszer beindul, akkor ott fuccs a józanésznek. És Addison világ életében büszke volt a józan eszére. Nem volt hajlandó közel harminc évesen elkezdeni ellentmondani a saját természetének. Teljesen letaglózta Tanner hozzáállása az ügyükhöz. Valamiért elszámította magát. Lelkiekben arra készült, hogy a pasas majd ráhajt, hogy erőltetni fogja a műhelyben elindított kis kalandjukat… Mondani sem kell, hogy mennyire megkönnyebbült amikor Tanner felvázolta az ajánlatát. Ha elkerülik egymást, akkor minden rendben lesz… Ezt akarta. Ez volt a helyes út, amit akarnia kellett. Akkor most mégis miért van elszontyolodva?
- Nagyon tetszik a ház felosztása… - mondta, csak hogy mondjon valamit, mielőtt újra végtelen ciklusba zavarodott volna az agya a Tanner-t érintő kérdések halmazán. – Nagyon praktikus a helykihasználás.
A férfi úgy nézet rá, mintha két feje nőtt volna. Most miért? Még mindig jobb téma volt ez, mint az időjárás...
- Amikor jó pár éve megvettem ezt a házat – szólalt meg végül vontatottan Tanner, mint aki maga sem hiszi, hogy belemegy egy ilyen felületes csevegésbe – annyira rossz állapotú volt, hogy jobbára csak a négy fala állt biztosan. Az öreg, aki a haláláig itt élt, nem nagyon foglalkozott az ingatlan karbantartásával. Nem volt normális fűtés, a villanyhálózat csapnivaló volt, a víz pedig be sem volt vezetve… Emiatt, és az örökösök türelmetlensége miatt nagyon jutányos áron sikerült megvásárolnom a telket, és házat is. Majd két évembe telt míg lakhatóvá tettem, de megérte. A ház alapterülete túl nagy volt, nagyobb mint amit egy ember be tudna lakni… Ekkor született meg bennem a kocsma gondolata. Középen elválasztottam a házat, behúztam egy falat, és külön bejáratot alakítottam ki a kocsmához, illetve a lakrészhez is. Ez utóbbihoz kettőt is. Az egyiket az utcafrontról, a másikat pedig a belső udvarról. Az utcafronti a nappaliba nyílik, ami a mögött az ajtó mögött található – bökött ujjával Addison háta mögé – a belső udvaré pedig az az ajtó volt, amin bejöttél.
- Ötletes.
Tanner megrántotta a vállát.
- Inkább célszerű. A lakrész funkcióját tekintve korrektnek mondható. Van egy kényelmes, tágas nappalim, egy szintén tágas hálóm, és egy minden igényt kielégítő fürdőm, és konyhám…
- Ami meglepően jól felszerelt… - szúrta közbe Addison, ahogy a szemeit végighordozta a kis helyiségen. Gyönyörű, valószínűleg kézzel készített tömörfa konyhabútor foglalta el az átellenes sarkot, amibe minden olyan eszköz beépítésre került, amire szüksége lehet egy színvonalas konyhának. A hűtő is szépen be volt süllyesztve a bútorba, akárcsak a mosogató, vagy a tűzhely. A munkapult világos márványszínű volt, ami tökéletesen harmonizált a szekrények sötét színével. A falak krémszíne és a rusztikus hatású kőpadló terrakotta árnyalata pedig kellemesen otthonossá, kuckóssá varázsolták a hatást. Mindent egybevetve a berendezés kitűnő ízlésre vallott. – Nehezen ismerem el, de le vagyok nyűgözve. – köhécselte.
- Képzelem mennyire nehéz volt ezt kimondani. – vigyorgott Tanner. – Részemről az öröm, ha sikerült valamiben elnyernem a tetszésedet.
Addison testén egy hőhullám cikázott végig. Miért? De tényleg… Miért van az, hogy egy ilyen egyszerű mondatot is rögtön kétértelmű frázisnak könyvel el az agya? Figyelte ahogy a férfi kortyol egyet a narancslevéből… Hogy vinné el a fene! Még ezt is képes olyan érzékien csinálni, hogy az embernek rögtön minden az eszébe jut róla, csak természetesen a szomjoltás nem.
- És mi a műhely története? – krákogta, mivel a hangja úgy döntött szabadságolni óhajtja magát.
- Nos, a műhely egy véletlen eredménye. – felelte még mindig vigyorogva a férfi. – Eredetileg egy két autós garázs állt a helyén. Egyszer az egyik szomszéd betakarítógépe lerobbant, én pedig megjavítottam neki. Pár hét múlva már mindenki nálam állt meg, hogy tegyem rendbe a járművét. Egyre komplexebb problémák merültek fel, és így a garázs is fokozatosan műhellyé avanzsált. A végén eljutottunk odáig, hogy kénytelen voltam bejelenteni a tevékenységemet az adóhatóság felé… - Tanner bekapott egy újabb falat szalonnát, majd a villával felé bökött. – És mi a te történeted? Mi vett rá, hogy elhagyva a komfortzónádat nekivágj egy rozzant kocsival a nagy semminek?
- Munka. – vágta rá Addison gondolkodás nélkül. – Előléptettek… mondhatni… - húzta el a száját – és az új pozíciómat New Yorkban tölteném be. Ennyi. Nem túl kalandos történet.
- És nem is vagy túl lelkes tőle, ha jól látom…
Addison letette a villát, és kényelmesen hátradőlt a székben.
- Nem egészen úgy alakult a dolog, ahogy szerettem volna. Van egy-két előre nem látott akadály, amiket kénytelen leszek legyőzni, ha meg akarom tartani a kinevezésem. Márpedig meg akarom tartani a kinevezésem…
Tanner elgondolkodva vizslatta egy darabig.
- Szóval akkor ha jól értem… - köszörülte meg a torkát – Van egy kinevezésed, ami nem egészen olyan, mint amire számítottál, mégis elfogadtad, és emiatt keresztülutazol az egész kontinensen… Mi több, ha minden jól megy, akkor gondolom New Yorkba is költözöl.
- Igen. Nagyjából ez a helyzet. – bólogatott Addison. – Bár így az összefoglalóját hallgatva elég furcsának hangzik a dolog…
- Nem, ez nem furcsa… Ez egyenesen abszurd. Mert költözz, ha előléptetnek, és úgy léptetnek elő, ahogy azt te is gondolod, de egy félmegoldás miatt felrúgni mindent… Mit szólt hozzá a családod?
- A családom? – hökkent meg Addison.
- Igen a családod. A szüleid, a testvéred vagy testvéreid, ha vannak, nénikék, bácsikák…
- A szüleim jelenleg Connecticut-ban élnek, így biztos örülni fognak ha New Yorkba költözöm, bár még nem szóltam nekik erről az egészről.
- Miért nem? – vonta fel a szemöldökét kíváncsian Tanner.
- Úgy veszem észre, hogy kezdünk egy kicsit túl személyesbe átmenni… - replikázott Addison harciasan.
- Sajnálom. Nem akartalak megsérteni. – fújt visszavonulót azonnal a férfi, majd a tányérokért nyúlt, és felállt.
- Nem szeretek a szüleimről beszélni. – robbant ki Addisonból a beismerés, mielőtt még átgondolhatta volna. – Azért nem szóltam eddig nekik, mert nem lenne túl sok értelme. Lehet hogy mire New Yorkba érek, ők elköltöznek valahová máshová. Amióta nyugdíjba mentek úgy jönnek-mennek keresztül-kasul az államok közt, mint a flipper golyója. A szokásos, kötelező telefonbeszélgetések megvannak, de már közel három éve nem találkoztam velük. Elmondásuk szerint San Francisco ez alatt az idő alatt egyszer sem esett az útjukba. De ezzel szemben ahányszor hazalátogatott a bátyám, isten tudja hogy éppen honnan, őt mindig sikerült az útjukba ejteniük. Ez van. Nem mintha haragudnék rájuk… Rendes emberek. Az apám tanár, az anyám könyvelő, a bátyám pedig minden olyan szervezetnek az aktív tagja, amik nehéz sorsú embereken segítenek szerte a világon. Egymaga kitesz egy teljes emberjogi mozgalmat… Mi ez, ha nem a tökéletes család?
- Szóval haragszol rájuk…
- Ó nem is kicsit! – lendült bele egyre jobban Addison. – Az összes komplexusomat nekik köszönhetem…
Tanner rekedten felnevetett, majd a konyhapultnak dőlt a csípőjével.
- Ennek ellenére csillog a szemed, amikor róluk beszélsz…
- Igen, a dühtől…
A férfi továbbra is mosolyogva nézte úgy, hogy most már Addison sem bírta megállni somolygás nélkül. És szépen lassan valami megváltozott. Nem tudta volna meghatározni hogy mi is volt az a valami, de egyszer csak ott volt az a légkör. A megértés, és egyetértés légköre. Az a bíztató hangulat, ami minden embert arra késztet, hogy kinyíljon, hogy bevalljon olyan dolgokat is, amiket soha az életben nem akart volna bevallani senkinek, nemhogy egy vadidegennek. Szinte fojtogatta a nyomás, hogy még többet meséljen a családjáról, annak ellenére hogy az esze ennek pont az ellenkezőjét diktálta. Legszívesebben az összes gyerekkori, és tinédzserkori bakiját felsorolta volna, minden kritikus krízispillanattal együtt, ami egykor kínosan érintette, és amin most már csak nevetni volt képes… Élete legzavarbaejtőbb, és egyben legizgalmasabb érzelmi hulláma száguldott végig a testén. És a legfélelmetesebb is… Hirtelen talpra szökkent, és remegő kézzel lesimította a szoknyáját.
- Én… - hebegte – azt hiszem, ideje volna indulnom. – De hogy hová, vagy minek?
- Igen. – köszörülte meg Tanner is a torkát, ahogy a mosogató felé fordult. – Kicsit elszaladt az idő.
- Igen. Nos… Köszönöm az ebédet. Nagyon… khm… ehető volt.
A férfi szája sarkában ismét megjelent az a gúnyos, fesztelen mosoly.
- Reméljük nem kapunk tőle ételmérgezést.
- A székrekedés esélyesebb volna… De legalább a refluxa pihenhet egy keveset.
Tanner jóízűen felkacagott.
- Tudod, Addison – szólalt meg aztán elgondolkozva –, ha éppen nem vagy egy hárpia, igazán kellemes tud lenni a társaságod.
- Tudja Tanner, maga is egészen elviselhető volt, de ennek ellenére, amit megbeszéltünk az még áll.
- Hát persze. A legnagyobb örömmel foglak elkerülni a következő napokban.
- Akárcsak én magát. – sétált Addison mosolyogva az ajtóhoz, de mielőtt kinyithatta volna, az magától kivágódott, és egy szélvész kecsességével egy teltkarcsú, meglehetősen szép vonásokkal rendelkező hölgyemény viharzott be rajta.
- Tanner Crawford, te gazember! – sziszegte a fogai közt, Addison-t méregetve. – Nem akartam elhinni, amit Julie mesélt a közértben…
Tanner, mintha mi sem történt volna, csupáncsak futó pillantásra méltatta az érkezettet, és hanyagul tovább pakolta a mosogatóba a koszos poharakat, és tányérokat.
- El tudom képzelni, mit mondhatott Julie… - dörmögte.
- Most teljesen mindegy mit mondott Julie! – lépett beljebb a nő. – Végre hazahozol egy nőt, és nekem a közértből kell értesülnöm róla? Ráadásul a legnagyobb pletykafészektől, aki a községben lakik…
- Lehet hogy az én gondolkozásom van kifacsarodva, Meredith, de szerintem semmi közöd ahhoz, hogy mikor milyen nőt látok vendégül a házamban.
- Mikor, milyen nőt? Te sosem látsz vendégül senkit, Tanner, nemhogy nőket!
Addison tekintete úgy pattogott a két személy közt, mint a pingponglabda. Már megint mibe keveredett? Mégis hány nő van ebben a porfészekben, aki kapcsolatot ápol Mr. Jóképű de Bunkó-val? Egyre nagyobb esélyét látta annak, hogy a következő hat napban valamelyik háremhölgy által meg lesz tépve, ráadásul ok nélkül… Vagyis, részben ok nélkül. Illő volna már azokat a csókokat elfelejtenie…
- Akkor azt hiszem én megyek is… - somfordált óvatosan az ajtóhoz.
- Dehogy megy! – karolt bele a Meredithnek nevezett nő, és olyan erőteljesen húzta vissza az asztalhoz, ami már-már csodálatraméltónak számított, figyelembe véve, hogy a nő majd másfél fejjel volt alacsonyabb tőle. – Üljön csak le. – terelte a székhez. Addison segélykérő pillantások tucatjait lövellte Tanner felé, de a gaz férfija a mellkasa előtt karba font kezekkel a teljes egykedvűség jegyében pillantott vissza rá.
- Hogy találkoztatok? Mióta ismered Tanner-t? Annyira jó, hogy végre sikerült valakit összeszednie, ennek a mamlasznak! Félre ne értsd, imádom Tanner-t, de ami a nőket illeti, volna még mit tanulnia… - Meredith szóáradatát csak Tanner halk horkantásai zavarták meg itt-ott. – Biztos nagyon romantikus a történetetek… – sóhajtott fel a nő álmodozva.
- Az. Egyenesen vadregényes! – motyogta a férfi leginkább csak magának, Meredith meg mintha meg sem hallotta volna, lelkes pillantásokkal várta hogy Addison megszólaljon. Addison fejében viszont csak egy mondat kattogott rendületlenül, méghozzá az, hogy halványlila fogalma sincs arról, hogy vajon milyen gyorsítót szedhet a vele szemben ülő nő, de hogy kellene neki is belőle, az is biztos.
- Tegnap éjszaka ismertem meg Tanner-t. – nyögte ki végül. Meredith szemei tányérnyira tágultak.
- Csak tegnap? És máris hazahozott?
- Hát nem nagyon hagytam neki más választási lehetőséget…
- Biztos mély benyomást tettél rá…
A férfi karcosan felnevetett.
- Ezt lehet hogy tőle kellene megkérdezni… - makogta Addison.
- Mély benyomást tett rád? – fordult Meredith Tanner felé.
- Még soha senki nem tett rám ennyire mély benyomást. Egy élet kevés lesz, hogy kiheverjem.
- Tanner, kérem! – csattant fel Addison a kényelmetlenségtől feszengve.
- Miért magázod Tanner-t? – ráncolta össze a homlokát Meredith. – Miért magáz? – fordult a nő ismét a férfi felé.
- Ez az úr-szolga  viszony már csak ilyen…
- Hülye. – legyintett Meredith.
- Tanner! – kiáltott fel végképp türelmét vesztve Addison, majd hátratolta a széket és felállt. – Nem tudom hogy már megint milyen bohózatba csöppentem, de eszem ágában sincs hagyni, hogy megint rám hivatkozva kecmeregjen ki az egyik afférjából!
- Meredith nem az afférom, hanem a minden lében kanál sógornőm. – válaszolta nyugodtan a férfi, majd a sógornőjéhez fordulva folytatta – Addison pedig egy nő, akinek tegnap este a közelben robbant le a kocsija. Ennyi a nagy romantikus történet…
- Akkor ti nem is…? – szánkázott Meredith tekintete ide-oda kettejük közt.
- Nem. – ingatta a fejét Tanner.
- De akkor miért mondta azt Julie, hogy ti épp a motorháztetőn… khm … tudod… amikor rátok nyitott?
- Nem tudom. Még csak a motorháztető közelében sem voltunk…
Meredith ajkai pajkos mosolyra húzódtak.
- Szóval akkor csak félreértette, ahogy szakmai dolgokról cseverésztek a műhelyben?
- Lehet hogy tettem egy-két olyan dolgot, ami ettől egy kicsit többet enged sejtetni… - köhécselt Tanner zavartan. – És meg is kaptam érte a magamét Addison-tól, szóval szépen kérlek, ne kezdj semmiféle kerítési manőverbe, mert össze fogunk veszni.
- Rendben. – állt fel most már Meredith is, majd Addison-hoz fordult. – Elnézésedet kérem… általában nem vagyok ennyire lendületes…
- Jaj, dehogynem. – szúrta közbe Tanner.
- De annyira megörültem, amikor Julie elmesélte, hogy mit látott. Tanner sosem hoz haza senkit, amióta…
- Ennyi elég volt, Meredith! – dörrent föl a férfi. – Nem hiszem hogy Addison ismerni szeretné a nőkkel kapcsolatos múltamat.
- Milyen igaz! – rejtette el cinkos mosolyát a tenyere mögé a nő.  – Tudok esetleg segíteni valamiben?
- Ami azt illeti tudsz. Addison munka ügyben utazott éppen, amikor megfeneklett nálunk, így minden gönce ilyen szűk, és konvencionális. – mutatott Tanner felé. – Ha tudnál neki esetleg egy-két kényelmesebb holmit kölcsönözni, azért biztos nagyon hálás volna…
- Én nem… - hárította volna el Addison az ajánlatot, de mire felocsúdott, már az ajtó felé vonszolta Meredith.
- Jaj, ne butáskodj már! Biztos van otthon egy-két olyan ruhám, ami jó lesz rád. Csak kényelmesebb lesz egy fokkal, ha olyan nadrág lesz rajtad, amiben kapsz is levegőt…
- Minden bizonnyal… - motyogta Addison.
- Csak még valami… - állította meg őket Tanner hangja, amikor már majdnem kiléptek az ajtón. A férfi pár ruganyos lépéssel beérte őket, majd jelentőségteljesen Meredithre nézett. – Megbocsájtanál egy percre? – kérdezte végül kedélyeskedve miután hosszú pillanatok múlva is ott ácsorgott mellettünk a nő, felhőtlen jókedvvel, és természetesen várakozásteljesen. Válaszul Meredith Addison-ra kacsintott, aztán könnyed léptekkel arrébb húzódott.
- Tudom, hogy az etikett minden szabályának ellentmond… - köszörülte meg a torkát Tanner – de figyelembe véve a körülményeket, szerintem jó volna ha a továbbiakban megpróbálnál te is tegezni engem. Egy ilyen kis községben, mint a miénk, hamarabb kel szárnyra a pletyka, ha valaki színpadiasan magázódik, mintha köntörfalazás nélkül káromkodna… Olyan ez, mint az ajtókon való benyitogatás, kopogtatás nélkül…
Addison még mindig az előbbi pár percben lezajlottak hatása alatt volt.
- Flúgos vagy. – bukott ki belőle. Egyáltalán milyen kifejezés az hogy „flúgos”? Bármilyen is volt, teljesen lefedte azt, amit érzett. Hasonlatos volt a zakkanthoz, vagy a dilinyóshoz… de egyik sem hangzott ennyire szépen. – Ahogy az egész családod is flúgos.
Tanner arcán kisfiús vigyor terült szét.
- Na látod, fog ez a tegezősdi menni!
Addison csak a fejét ingatta.
- Végül is… Ha Rómában vagy, viselkedj úgy, mint a rómaiak.


3. Fejezet


- Ezeket találtam csak, amik jók lehetnek rád. – szűrődött le a lépcsőről energikus léptek zajával párhuzamosan Meredith hangja, majd a nő is megjelent néhány pillanattal később a nappali ajtajában. – Sajnos sem a magasságunk, sem a méreteink nem egyeznek, de remélem azért ezek nem fognak leesni rólad. Mindig csodáltam azokat a nőket, akik képesek megőrizni a karcsúságukat. – csacsogta – Én Hope születése után képtelen voltam leadni azt a tíz kilót, ami rám telepedett.
Addison halványan elmosolyodott.
- Szerintem nincs semmi baj az alakoddal. – futatta végig a tekintetét a nőn, és komolyan is gondolta amit mondott. Igaz hogy Meredith itt-ott kicsit párnásabb volt, a jól megszokott átlagnál, de arányosan volt az, és közvetlen, barátságos tekintete minden lényt megához vonzott, függetlenül nemtől, vagy kortól. – Ő Hope?  - mutatott Addison az egyik fotóra, ami a kandallópárkányon állt. Egy tízéves forma világosbarna hajú nevető kislányt ábrázolt a kép, akiből csak úgy sugárzott a boldogság.
- Igen. – sétált Meredith a fényképhez, majd jól kivehető büszkeséggel simított végig a keret egyik oldalán. – A szemem fénye. – egy másik képért nyúlt, leemelte a kandallóról, és leült Addison mellé a kanapéra. – Ő pedig itt Blake.
A fotó valamivel régebben készülhetett, egy kicsit már megsárgult, de ez semmit nem rontott a rajta szereplő férfi nyílt kisugárzásán. Valamivel masszívabb, és testesebb termetű volt Blake, mint Tanner, de le sem lehetett volna tagadni a két férfi közt fellelhető rokoni kapcsolatot. Blake-nek is ugyanolyan árnyalatú volt a haja, mint Tanner-nek, csak a szeme volt valamivel szürkébb, sötétebb. Komolyabb. Addison elgondolkodva szorongatta a keretet.
- Tagadhatatlanul vonzóak ezek a Tanner fiúk, mi? – kuncogott fel mellette Meredith.
- Én inkább azt mondanám, hogy impulzívak…
Meredith kuncogása kacagásba váltott.
- Ez annyit tesz diplomatikus formában, hogy Tanner-nek sikerült az agyadra mennie?
- Röviden, és tömören megfogalmazva, igen.  – felelte Addison mosolyogva, miközben visszaadta Meredithnek a fényképet.
- Ne hagyd, hogy az első benyomás megtévesszen. – tette vissza a nő a kandallóra a fotót. – Tanner sokszor morog, de ez nem jelent semmit. Ő az egyik legegyenesebb, és legbecsületesebb ember, akit ismerek. Bár én elfogult vagyok… - legyintett fintorogva, ahogy letette a kezében szorongatott ruhák halmazát a kanapé előtti kis dohányzóasztalra.
- Blake is ilyen? – érdeklődött finoman Addison. Na nem mintha olyan sokat akart volna tudni a Tanner fiúkról…
Meredith arcán halvány szomorúság suhant keresztül.
- Igen. Blake is ilyen volt. – amikor meglátta Addison kérdő tekintetét folytatta. – Idén múlt tíz éve hogy Balke meghalt.
- Sajnálom. – suttogta Addison. – Nem akartam…
- Nem, nem, semmi baj. – paskolta meg Meredith a térdét kedvesen – Régen volt. Tanner mindig azt hajtogatja, hogy ideje volna már túllépnem rajta, hisz már úgysem fog visszajönni hozzánk. Hisz fiatal vagyok, meg miegymás… De én még mindig nem érzem magam késznek arra, hogy beengedjek valaki mást. Vagyis – simított ki egy kósza tincset a homlokából – nem találkoztam azóta senki olyannal, aki miatt el kellett volna kezdenem azon gondolkozni, hogy be akarom-e engedni, vagy sem. Néha születnek erre a világra olyan különleges emberek, akiket lehetetlen pótolni. És néha születnek olyan kapcsolatok is, amik beivódnak az ember bőre alá, a részévé válnak, és bármi történik is, mindig ott maradnak, mintegy visszhangként… Szerencsésnek mondhatom magam, amiért megélhettem ezt.
Addison menten úgy érezte, hogy zokogó görcsöt fog kapni. A gégéje le-föl ugrált, és olyan mélyen vette a levegőt, ahogy csak bírta, hogy vissza tudja nyelni a könnyeit. Soha nem tartotta magát romantikus alkatnak, most mégis úgy érezte, hogy Ő is szeretne egy ilyen kapcsolatot. Szeretné átélni az ennyire mély ragaszkodást, ha csak egy rövid ideig is. Soha nem morfondírozott azon, hogy mennyire tartalmas az élete, elégedett volt a helyével a világban, az életével, soha nem akart tipikus háziasszonyként, otthon ücsörögve, két és fél gyermeket nevelni… Nem akart családot. A családra, mint olyanra, mindig csak egy nélkülözhetetlen, funkciójában behatárolt valamiként tekintett, ami a működőképes társadalom alapköve. A szaporodási ösztön, és az önámítás egy furcsa elegye, amibe előszeretettel temetkeztek nyakig a párok. Egy nem reális valami, ami pont azért bukik el az esetek felében, mert a résztvevők nagy százalékának halványlila segédfogalma sincs arról, hogy ki is Ő, és mit is akar valójában. Addison tudta, hogy mit akar, és ennek megfelelően tervezte meg mindig a lépéseit. Most, Meredith-t hallgatva, először kérdőjelezte meg a gondolkodásmódjának a helyességét.
- Hogyan történt? – kérdezte óvatosan.
- Autóbaleset. – vonta meg a vállát Meredith. – Az egyik reggel… Amikor kinyitottam a bejárati ajtót, és ott álltak a rendőrök, már tudtam, hogy valami nagy baj van. Onnantól elég kuszák az emlékeim… Mind a mai napig nem tudom, miért is kerültem akkor kórházba. A legközelebbi, amire emlékszem, hogy Tanner ott ül az ágyam mellett, a kezemet szorongatva. Olyan erős volt, olyan határozott. Kivette az irányítást a kezemből, mindent elintézett helyettem, mindvégig mellettem volt. Néha az agyamra ment már, de Ő akkor sem hagyott egy pillanatra sem egyedül. Épp várandós voltam Hope-pal, amikor Blake meghalt. A harmadik hónapban jártam, és nem igazán álltam a helyzet magaslatán… Tanner akkoriban Denverben élt, azzal a… – ijedten a szájához kapott.
- Kivel? – tette fel a kérdést kendőzetlen kíváncsisággal Addison, miközben porig szidta magát gondolatban, amiért arra használja újsütetű barátnője közléskényszerét, hogy információt halászik Tanner-ről.
Meredith hezitált egy pillanatig, aztán mintha összeesküvésre készülne, közelebb hajolt hozzá.
- Még véletlenül sem szabad soha elmondanod Tanner-nek, hogy ezt tőlem tudod!
- Ígérem, egy szót sem szólok neki…
- Szóval akkoriban Tanner a feleségével élt Denverben. Lisa… Hogy én hogy nem bírtam azt a nőt! – sóhajtott fel színpadiasan Meredith. – Önző volt, akaratos, és azt várta volna Tanner-től, hogy mindent úgy csináljon, ahogy az neki tetszik. Sosem értettem, hogy miért megy férjhez egy ilyen típusú nő. Ha idomított kutyát szerzett volna be, Tanner helyett, mindannyian boldogabbak lettünk volna. Persze Tanner is úgy meg volt bolondulva érte, hogy ezt sem tudta merre van az előre. Még az egyetemen ismerkedtek meg…
- Egyetemen? – szaladt fel Addison szemöldöke a homlokán. Egy újabb pont a sztereotípiák, és az első ítélkezés ellen…
- Igen, az egyetemen. – bólogatott Meredith. – Nem tudtad?
Mégis honnan a jó fenéből kellett volna tudnia?  Addison nemet intett a fejével.
- Tanner valamilyen mérnöki szakon végzett… - folytatta Meredith rendületlenül. – Meg nem tudom neked mondani pontosan, hogy konkrétan melyik szakon, de az biztos, hogyha motorokról, csapágyakról, hajtóművekről van szó, függetlenül attól hogy most autóról, repülőről, vagy hajóról beszélünk, akkor kimeríthetetlen a tudása. Denverben is egy motordiagnosztikai laborban dolgozott, de hogy most melyiknél, vagy hogy mit is csinált ott, azt nem tudom. A lényeg, hogy szép kilátásai voltak, jól keresett, Lisa pedig úgy bánt vele, mint egy kiállítani való majommal. Amikor Blake meghalt, és Tanner hazajött, úgy hullott szét a házasságuk, mint a kártyavár. Tanner látta, hogy nem leszek képes egyedül feldolgozni a veszteségemet, ráadásul útban volt Hope is… Soha nem kértem rá, de mire a terhességem utolsó hetébe értünk, már visszaköltözött ide, elvált volt, és megvette azt a lerobbant házat, amiben jelenleg él. És soha egy szóval sem panaszkodott nekem. Ami a leginkább megviselte, az Lisa válóperi igénye volt. Tanner az utolsó pillanatig bízott abban, hogy a felesége kitart mellette, de nem így történt. Azóta nem volt egy komoly kapcsolata sem. Nem vagyok annyira naiv, hogy ne tudjam mit művel, amikor pár napra beutazik a városba, de soha senkit nem hozott még haza. Ezért örültem meg annyira amikor Julie ma délelőtt nagy puffogva azt mesélte, hogyan nyitott rátok… - villantott fel egy huncut mosolyt – Így utólag, lehet hogy jobban jártam volna, ha visszaveszek egy keveset a lelkesedésemből. Akkor felpróbálod a ruhákat?
Az éles váltástól Addison agya átmenetileg elzsibbadt, így csak egy komolytalan mosollyal, és bólintással tudott reagálni. Meredith tovább csacsogott, jobbára mindenről, ide-oda csapongva, de Addison füléig már nem jutottak el a mondatok. Gondolatai nyugtalanítóan csak egy dolog körül forogtak, méghozzá Tanner Crawford körül. Nem tudott szabadulni az epés szájíztől, amit a férfi története keltett benne. Egyrészt dühös volt magára, amiért az előítéletei ennyire elvakították, másfelől viszont csak ingerültebb lett a hallottaktól. Ha összetette a pasi külsejét, és hozzáadta az eddigi viselkedését, nyugodtan merülhetett el abban a tényben, hogy a pasas nem más, mint egy idegeket gyilkoló lepedőakrobata, aki mindenkivel lekezelő. Egy felületes, érzelemszegény valaki, akit jobb olyan nagyívben kikerülni, amennyire az csak lehetséges. De a jelenlegi állás szerint, ha a férfi külsejét összevetette a Meredith által meséltekkel, akkor az érzelemszegény lepedőakrobata leradírozódott a tábláról, és a helyét átvette a „minden nő álma” típus, akit már csak egy hajszál választ el a szentté avatástól. Semmi kétsége nem volt afelől, hogy Meredith leírása egy kicsit ferde, mondhatni jóindulatúan túlzó, de ha csak a fele igaz volt annak, amit a férfiről mondott, akkor lekönyvelhető, hogy sikerült jól félreismernie Tanner-t. És ennek már csak a feltételezése is borzasztó volt. Eddig körmeszakadtáig kapaszkodott abba, hogy elvből nem vonzódik, soha semmilyen körülmények közt a „bunkó bika” típushoz, és ez segített is neki a helyén kezelni Tanner-t. De mi lesz ezek után? Mi van, ha a férfi ne adj isten, megint megkörnyékezi? Vagy ami még rosszabb, Ő környékezi meg a férfit? Mire hivatkozva, és legfőképpen hogyan fogja elküldeni a bús francba? Mi van, ha a most hallottak miatt elveszti a méregfogát, és átmegy lányosan összezavarodottba és pirulósba? Egy dolog valakit, akiről feltételezzük, hogy emberszámba is alig-alig vehető elhajtani melegebb éghajlatra, és megint más valakit úgy leépíteni, hogy értékeljük, és számításba vesszük az érintett illető véleményét. Automatikusan húzta magára már legalább a harmadik felsőt, és a második nadrágot. Félig érzékelte, hogy Meredith minden egyes alkalommal, amikor magára ölt valamit a ruhái közül, lelkesen tapsikolva dicséri, hogy minden milyen jól áll rajta, de Addison csak hümmögésre volt képes, alkalmanként egy-egy „igen”-re, vagy „nem”-re. Távol kell tartania magát Tanner-től, és ezt most már véresen komolyan is kell gondolnia. Függetlenül attól, hogy a férfi mennyire felel meg az ideális elképzeléseknek, vagy inkább álmoknak, vagy mennyire nem, egy valami még mindig biztos volt. Tanner a kietlen puszta ura, és az is fog maradni, Ő pedig osztályvezető lesz New York-ban egy neves marketingcégnél. Ettől távolabb már – nem csak földrajzilag, hanem egyébként is – aligha állhattak volna egymástól.

***

Már vagy huszadik perce nézte merev tekintettel, a kocsi alatt fekve a kipufogócső végét, mintha arra lett volna ráírva a válasz, minden kérdésére. Mindhiába. Nem tudta eldönteni melyik állapot volt rosszabb, amikor még felszínes tyúknak hitte Addisont, vagy most, amikor nem volt képes kiverni a fejéből a nő csillogó tekintetét, miközben a családjáról beszélt… Vagy amikor beismerte hogy tetszik neki a konyhája. A konyhája! Soha ebben a büdös életben nem volt még olyan nő, akit azért csodált volna, mert az szépnek találta a konyháját. Mindenesetre holt biztos volt abban, hogy nem volt szüksége arra az elismerésre akkor, és ott, mert azóta megállás nélkül az a fantázia kattogott a tudatában, miszerint hogyan zajlana amikor megmutatja Addison-nak a hálószobáját… és a fürdőszobáját. Vagy a nyamvadt pincéjét… Mondani sem kell, hogy mindegyik elképzelés hangos nyögésekkel, és izzadt összefonódott testek képével végződött. Már állandósult a görcs az ágyékában, mégsem volt képes leállítani magát. Bármelyik oldalról vizsgálta is, rekordidő alatt, és fénysebességgel nyelte el az érzelmi krízis, nem beszélve a fizikai kényszerről, amit az alfele egész napos feszülése tett elviselhetetlenné. Változatlanul nem akart viszonyt kezdeni a nővel. Hisz nem ment el teljesen az esze! Még. De egyre jobban tudatosodott benne a tény, hogy akár a bolygó másik felébe is költöztethetné Addisont, akkor sem volna képes hat teljes napig türtőztetni magát. Na jó, már csak öt és fél napig… Tök mindegy. Ha kiláncolná magát valahová, az sem volna elég biztos módszer arra, hogy kivonja magát a nő bűvköréből. Egyenesen szánalmasnak érezte magát, annak a kínlódásnak a mennyiségétől, amit cirka nem egészen egy nap alatt sikerült összeügyeskednie. Soha nem gondolta volna, hogy egyszer ilyen helyzetben fogja találni magát. Amikor Blake először mesélt neki Meredith-ről, jóindulatú mosollyal hallgatta, de magában azt gondolta, hogy az ilyen fokú bolondéria, csak azokat sújtja, akik gyenge akaratúak. Nem mintha Blake valaha is gyenge akaratú ember lett volna, egyszerűen csak sokkal simulékonyabb, kedvesebb volt a természete, mint neki. Blake-et mindenki rögtön megkedvelte, mert könnyed volt, természetes, és jó volt a humora. Valahogy kitűnő érzéke volt ahhoz, hogy bárkivel megtalálja a közös hangot. Ezzel szemben Ő inkább hirtelen típus volt. Soha nem tudott idétlenül vigyorogni, vagy bájologni. Magas ívből tett mindenki véleményére, és mindig őszintén felvállalta a véleményét, még akkor is ha tudta hogy ezzel meg fog sérteni valakit. Már hosszú évekkel ezelőtt elfogadta azt a tényt, hogy neki soha nem lesz része abban az önfeledt mámorban, amiben a testvérének része lehetett. Hazudna, ha azt állítaná, hogy nem irigyelte Blake-et a boldogságáért. Irigyelte, de megelégedett annyival, hogy része lehet benne, még ha csak megfigyelőként is. Persze a dolgok azóta nagyon megváltoztak. Ha Blake most itt lenne, valószínűleg könnyesre röhögné magát azon ahogy viselkedik. Ugyan már, hisz nem sok választotta el őt magát sem attól, hogy egy jóízűt röhögjön saját magán.
Két vászoncipőbe bújtatott láb jelent meg az autó faránál, és két nagyon formás térdkalács, és boka… és vádli. A selymes, hibátlan aranyfényű bőr olyanná varázsolta az összképet, ami vetekedett egy mívesen elkészített reneszánsz festmény tökéletességével. Na jó, gyorsan le kell innia magát, mielőtt még elkezdene rímekben gondolkozni… Nyögve lökte ki magát a kocsi alól. Baromi rossz ötlet volt. Alulról felnézni Addison-ra jobbára egyet jelentett az eltökéltségének egy halálos ítélettel. Rövid fehér sort, és szintén fehér lenvászon ing fedte a nő testét, ami csak még hangsúlyosabbá tette az anyag alatt elbújó szintén fehér melltartó vonalát. Miért is bízott abban, hogy Meredith-nek lesz annyi esze, hogy egy krumpliszsákot húz majd Addison-ra?
- Nem akartalak megzavarni – mosolygott le rá a nő –, de ha nem gond szeretnék egy kicsit dolgozni…
Tanner olyan gyorsan pattant fel a földről, mint akit tüzes vassal piszkálgatnak alulról.
- Adjam oda a kocsma kulcsát? – kérdezte miközben a tenyerét egy olajfoltos kendőbe törölgette. Zseniális vagy öregem! Ez ám aztán az eredeti kérdés!
- Csak ha nem okoz gondot… - felelte Addison feszülten.
- Egyáltalán nem. - motyogta és pár lépéssel elment a nő mellett. Nem, még csak véletlenül sem akarta észrevenni, hogy a megszokott szűk konty helyett, most egyszerű lófarokba van fogva Addison haja… Mégis észrevette. Mint ahogy azt is, hogy a sort úgy feszül a nő popsiján, mintha egy második bőr volna. Pedig csak futólag pillantott rá a nő hátsó vonalaira. Vajon létezik olyan fotografikus memória, ami csak specializáltan egy személy testére vonatkozva lép működésbe? – Sikerült Meredith-nek minden családi kis titokkal megismertetnie? – kérdezte hanyagul miközben kinyitotta a kulcsokkal teli kis szekrényt. Komolyan, mint a középiskolában… Már csak a nemtörődöm vállvonogatás hiányzott volna. Hová tűnt a férfiassága? Nem az… Az elég egyértelműen adott magáról jelt, leginkább megállás nélkül. A másik férfiassága, hová tűnt? Az a fajta, amihez a morgás, és a mellkasának az ütögetése társul…
- Csak női dolgokról beszélgettünk. – felelte fapofával Addison.
- Igazán? – lóbálta meg Tanner a kulcsot a nő szeme előtt.
- Igazán. – kapta el Addison a kulcsot, de Tanner továbbra is szorosan tartotta a csomót.
- Hogy hívják a volt feleségemet? – érdeklődött vontatottan.
- Fogalmam sincs, miről beszélsz. – suttogta megszeppenve a nő.
Tanner vészjóslóan halkan, fejét csóválva ciccegett.
- Nem hazudsz túl jól, Addison.
- Na jó. – fújta ki a levegőt a nő. – A volt feleséged Lisa. Az egyetemen ismerted meg - ezen a ponton bevallom őszintén egy kicsit meglepődtem, mármint nem a házasságodon, mert azt egy pillanatig sem tudom megkérdőjelezni, hogy biztos akadnak szép számmal olyan nők, akik fejvesztve rohannának veled az oltárhoz…
- Addison…
- Szóval az egyetem után vetted el, majd akkor váltatok el, amikor a bátyád halála miatt visszaköltöztél. Meredith mutatott képet Blake-ről is, és Hope-ról is – aki mellesleg nagyon szép kislány – és elmesélte, hogy mennyire sokat segítettél neki, a Blake halálát követő időkben. De kérlek ne haragudj rá amiért ezeket elmondta…!
- Addison…
- Csak kedves akart lenni velem, és talán emiatt egy kicsit közvetlenebb volt a kelleténél…
- Addison!  - emelte fel a hangját Tanner egy kicsit. – Nyugodj már meg. – elengedte a kulcscsomót, és lezseren elsepert a nő homlokából egy kósza hajtincset. – Nincs semmi baj. Meredith nem azért mondta el neked ezeket a dolgokat, mert kényszere van mindenkivel megosztani az életét – bár ez is elég erősen szokott benne munkálkodni -, hanem mert egy született kerítő, aki olyan, mint a bika, és a posztója – elhúzta a száját - vagy inkább mint a cápa, és a vér, amikor azt hiszi hogy helyzetet talált.
- Akkor nem vagy dühös? Mármint végzetesen dühös? Tudom hogy én csak egy idegen vagyok, és mint ilyennek leginkább semmi közöm nincs a magánéletedhez…
- Ez tény, de most már úgysem tudom kitörölni az emlékezetedből, amit megtudtál… Ha nagyon leegyszerűsítve nézzük, akkor semmi jelentősége nincs ennek az egésznek, hisz nem változtat semmit a helyzetünkön. Hat nap múlva te már úgyis úton leszel az új életed felé, ahol majd úgyis elfelejted idővel ezt a kis közjátékot, addig pedig úgyis elkerüljük egymást, nemde?
Igyekezett fesztelenül mosolyogni, majd belegebedt az erőlködésbe, annyira igyekezett, de csak bízni tudott abban, hogy remélhetőleg félig sikerrel is járt. Nagyban akadályozta a mellkasát összeszorító kényelmetlen érzés a törekvéseit.
- De… - felelte tétován Addison, az ujjai közt forgatva a kulcsokat. – Nem változtat semmin.
- Akkor… - bökte ki tompán. – én megyek is vissza dolgozni. – helyesebben bámulni a kipufogócsövet…
- Én is, én is… - motyogta a nő is elmélázva, aztán hirtelen ráemelte azokat a furcsán zöldes szemeit. Tekintete homályos volt, mint aki gondolatban egészen máshol jár, méghozzá egy olyan helyen, ami telve van sokat ígérő, és buja ígéretek tömegével. És sóhajokkal… mély, könyörgő, vagy megkönnyebbülést jelző sóhajokkal.
- Ne nézz így rám. – mordult fel Tanner.
- Én nem is… - ellenkezett erőtlenül Addison.
- Ó, dehogyis nem, méghozzá elég beszédes módon… - lépett egy kicsivel közelebb. – Pont ezt akartuk elkerülni, emlékszel? De ha így fogsz rám nézni…
- Nem akarok így nézni rád…
- Mint ahogy én sem akarlak berángatni az ágyamba, és addig mozogni benned, amíg bírjuk szusszal, mégis máson sem jár a fejem egész nap, csak ezen.
Addison szemei önkéntelenül lecsukódtak.
- Ne mondj ilyeneket, mert ezzel sem segíted elő éppen a távolságtartást… - lehelte.
- Ha távolságot akarsz tartani, akkor indulj el, de rögtön. – felelte ridegen Tanner. – Nem viccelek, Addison. Vészesen fogy az önuralmam…
A nő szemei kipattantak.
- Hat nap… - dünnyögte.
- Igen – bólintott lassan Tanner -, hat kurva hosszú nap…
- Vagy hat nap a totális őrültség jegyében…
Tanner hangosan felmordulva hajolt egyre közelebb Addison szájához.
- Ha én elvesztem a fejem, akkor félő hogy sosem lesz kész a kocsid…
- Nem érdekel a kocsim… Csókolj meg!
- Na bassza meg… - nyögött fel Tanner, miközben a nő lehelete már a nyakát csiklandozta. Csak bámulta azokat a csillogó ajkakat, és képtelen volt kiszakítani magát abból a kéjjel teli burokból, amibe egyre gyorsabb ütemben süllyedtek.
- Miért van az, hogy még azt is izgatónak találom, ahogy káromkodsz? – nézett a szemeibe összeráncolt szemöldökei alól, párás tekintettel Addison. – Még soha nem izgultam fel ennyire, ennyitől…
- Ha tovább fecsegsz arról, hogy mennyire fel vagy izgulva, én nem állok jót magamért.
A nő tekintetében pajkos fény gyúlt.
- Pedig nagyon fel vagyok izgulva… - suttogta, majd lassan végighúzta a nyelvét a felső ajkán. – Olyan duzzadt vagyok…
- Addison, hagyd abba…
- Olyan forró…
- Addison.
- Olyan nedves…
- Elég!- dörrent föl Tanner, és két kezével elkapta Addison arcát két oldalt. – Azt akarod, hogy megdugjalak? – taszította hátrébb a nőt. Addig tolta amíg fel nem préselődtek a kasznira. – Mert ennek záros rövid időn belül az lesz a vége!
- Csókolj meg! – szólította fel ismét a nő.
- Tudod, hogy mit kérsz ezzel? – hörögte rekedten Addison ajkaiba Tanner.
A nő szaporán bólogatott, már amennyire az erősen tartó kezek engedték.
- Csak csókolj már meg végre!
Tanner türelme ebben a pillanatban fogyott el teljesen. Egy halk nyögéssel hajolt rá a nő ajkaira, és hevesen, minden felhalmozott dühét, és szenvedélyét beleadva csókolta meg. Nyelve nem várva bátorításra fúródott be a hívogató, és nedves szájüregbe. Lélegzetvételének a ritmusa is Addison lélegzetvételéhez igazodott, szinte kiszippantotta a nő tüdejéből a levegőt. Minden formában ahogyan az csak lehetséges Addison-ban akart lenni azonnal. Kezei a keskeny derékra fonódtak, és megemelték a karcsú testet. A nő egy halk nyikkanást követően a dereka köré emelte a combjait, miközben erősen kapaszkodott a vállaiba. Nyelve ütemesen dörzsölte a nyelvét, míg a ritmus sarkalta édes nyögések között ujjaival a hajába szántott. Tanner maradék jóakarata úgy füstölt el vágytól gőzös tudatában, mintha soha nem is létezett volna. Elkapta Addison copfjának a végét és azzal rántotta hátra a fejét. Ajkaik elszakadtak egymástól.
- Nézz rám! – parancsolt a nőre.
Addison lassan kinyitotta a szemeit, és egek azok a pillantások…
- Tudod, hogy mit teszel velem? – kérdezte reszelősen, ahogy az ágyékát a nő szemérméhez nyomta. – Érzed, hogy mit teszel velem?
- Érints meg… – nyöszörögte Addison, csípőjét még erősebben hozzádörzsölve keménységéhez.
- Hol érintselek meg? – markolt két kézzel a nő fenekébe, ezzel is közelebb vonva magához. Egyik tenyere felkúszott Addison oldalán, majd előrecsúszott, teljesen addig míg be nem fedte az egyik csodás halmot. Nem bírta megállni, hogy ne szorítsa meg egy kicsit azt a pont tenyérbeillő domborulatot. Érezte ahogy a bimbó sziklakeménységűre duzzad az érintése nyomán, Addison feje pedig egy kéjes nyögést követően hátrabicsaklott. Az életét is odaadta volna azért, hogy a szájába vehesse azt az izgalomtól összehúzódott gombocskát, de akkor el kellett volna húzódnia a nő forró ölétől, amire képtelen volt. A sort varrása teljesen besimult Addison ajkai közé, a farkával párhuzamosan. Képtelen volt visszafogni magát, az ösztöne legyőzte a maradék ellenállását is, és döfött egyet. A mozdulat okozta gyönyör leírhatatlan volt, akárcsak a nő száját elhagyó örömmel vegyes kín apró sikolya is. Tanner felhördülve csippentette mutató és hüvelykujja közé a felizgatott bimbót, és ütemes mozgásba kezdett. Nem látott már semmit maga előtt, csak a karjai közt vonagló testet. Valahol az agya egy hátsó zugában felrémlett, hogy talán ezt mégsem volna célszerű pont így csinálni, de nem tudott odafigyelni ilyen apróságokra. A ritmikus mozgás, és dörzsölés az ágyékán teljesen kirántotta a gyeplőt a kezéből. Nyelvét kidugva Addison kulcscsontját kóstolgatva egyre vadabb ütemet diktált. Keze, amivel eddig a nő popsiját gyömöszölte egy arasznyit lentebb, és bentebb siklott, teljesen az édes nyílásig, amibe legszívesebben jelen pillanatban őrjöngve hatolt volna be. A nőn feszülő nadrág annyira szűk volt, hogy sok mozgást nem engedett, leginkább semennyit sem, de az anyag vékonysága mindenért kárpótolta. Ujjbegyei síkos nedvességet tapintottak, amitől ha lehet még jobban elvesztette a kontrollját. Semmi, de semmi nem maradt meg az elméjében a kielégülés utáni vágyon kívül. Egy hangyányi megfontoltság sem maradt a tetteiben. Fékevesztetten ingerelte, húzogatta Addison borsónyira gömbölyödött mellbimbóját, csókolta, harapta hol a nyakát, hol a száját. Nyelve mindenhonnan fel akarta itatni a nő édes ízét, miközben egyre vadabbul tolta előre a csípőjét. Keze, lába remegett, férfiassága egyre jobban lüktetett, egyre közelebb sodorva magukat ahhoz a ponthoz, ahonnan már nincs visszaút. Addison teste reszketett a karjai közt, szemei a csodálkozástól kipattantak.
- Én… - lihegte. – Én mindjárt… - nem tudta befejezni a mondatot, mert újabb remegés futott keresztül a végtagjain. Szemeit lehunyva, fogait összeszorítva próbált küzdeni az érzékein elhatalmasodó gyönyör ellen.
- Nézz rám. – kérte halkan Tanner, miközben fokozta a lökései erejét. – Csak nézz rám, Addison.
A nő beharapva az alsó ajkát kétségbeesetten pillantott fel rá.
- Én nem tudok… - nyöszörögte zavartan. – Nekem így nem…
- De. – súgta határozottan vissza Tanner, majd eleresztette Addison mostanra már valószínűleg agyongyötört bimbóját, és becsúsztatta a kezét a nő lábai közé. Két ujját erősen rányomta Addison csiklójára, miközben tovább mozgott. – Mindjárt… - nyögte, de hogy ez a szó most a saját orgazmusának a közeledtét volt hivatott előre jelezni, vagy a nőt szerette volna megnyugtatni… Ez egy olyan kérdés volt, aminek a megvitatására sem a hely sem az idő nem volt alkalmas. Farka bizsergett, már majd szétrobbant, golyói felhúzódtak, és a gerincében gyűlni kezdett az az ismerős, de mégis mindig újszerű érzés, ami minden alkalommal a kielégülés előszeleként jelentkezett. Ujjaival szapora dörzsölésbe kezdett Addison szemérmén, mert érezte hogy egy-két pillanat múlva már nem lesz képes visszatartani magát. A nő ajkai hangtalan sikolyra nyíltak, ahogy végigborzongott a testén a feszültség. Combjai görcsbe rándultak, a nyakán az izmok jól láthatóan kirajzolódtak, körmei Tanner nyakába vájtak. Nem volt képes tovább türtőztetni magát. Száját Addison nyitott szájára tapasztotta, nyelvével egy utolsó rohamra indult, míg csípője a saját világát élve mozgott egyre hevesebben. Aztán már nem volt semmi más csak az a színes robbanás, amibe minden alkalommal belehal az ember lelke egy kicsit. Hát Tanner úgy érezte, hogy nem csak a lelke fog odaveszni ebben az elélvezésben, hanem a teste is. Farka mintha soha nem akarná abbahagyni egyre csak pumpálta a gyönyörének a kézzelfogható bizonyítékát a nadrágjába. Hullámokban vágtázott végig a testén a beteljesülés, amíg már úgy nem érezte, hogy menten össze fog roskadni. Kapkodva szedte a levegőt, szédült, és olyan szorosan hunyta be a szemeit, hogy aranyos csillagok tucatjai kezdtek el ugrálni előtte. Egy utolsót nyögve eresztette el Addison fenekét, combjait leemelve magáról talpra segítette a nőt, aki legalább annyira remegett, mint Ő maga. Homloka gyöngyözött a verejtéktől, de Tannert-t már ez sem érdekelte. Mire feleszmélt már apró puszik tucatjait hintette a nő nedves arcára, és csukott szemhéjaira. Na remek… Már itt is van… A szentimentális, érzelmi elgyengülős rész.
- Szóval… - köszörülte meg a torkát, mert a hangja olyan rekedt volt, mintha lenyelt volna vagy fél kiló üvegszilánkot. Mit is illik mondani az embernek, élete legelképesztőbb gyakorlatilag alig szexuális aktusa után? Újra megköszörülte a torkát.
- Én soha… - pihegte még mindig bódultan Addison – nem csináltam még csak hasonlót sem. – csillogó tekintetében érzések tucatjai sorakoztak, kezdve a hitetlenkedéssel, a tanácstalanságon át, a megkönnyebbülésig.
- Én sem egészen így terveztem ezt az egészet. Valamikor tizennégy évesen élveztem utoljára a nadrágomba… - húzta el Tanner keserűen a száját. – Kicsit össze is vagyok zavarodva emiatt, mert nem tudom, hogy most bocsánatot kérjek tőled, vagy ódákat kezdjek zengeni arról, hogy mennyire elveszi a tested az eszem…
- Zavarban vagyok. – nyögte ki a nő, arcát a tenyerébe temetve. – Nekem sosem megy ennyire egyszerűen… - motyogta inkább csak magának. – Mindig úgy kell görcsösen koncentrálnom, ha nem akarok lemaradni…
Most erre ugyan mit lehetne mondani?
- Még csak hozzám sem értél rendesen… - folytatta rendületlenül Addison, mintha ott sem lenne. – Ez kész őrület!
- Hé, - fogta Tanner két keze közé a nő arcát – most nehogy kétségbeess nekem itt emiatt! Élvezted? – szegezte neki a kérdést könyörtelenül. – Én úgy vettem észre, hogy nagyon is élvezted, akárcsak én. Rémisztő, hogy mennyire elveszem benned, hogy mennyire hat rám minden ami vagy, de pont ez benne a legjobb. Nem vagy kíváncsi arra, hogy mire lenne képes velünk ez a vágy? Hogy mennyire vesztenénk el a fejünket, ha legközelebb mondjuk teljesen meztelenül próbálkoznánk? Én már csak a gondolattól is újra kemény leszek, Addison…
- Ez nagyon veszélyes játék!  - felelte a nő, nyílt egyenes tekintettel. – Ha két ember ennyire elementáris erővel vonzódik egymáshoz, akkor ott előbb-utóbb az érzelmek is belépnek a képbe…
- Nem, ha ügyesen csináljuk. Nem kell tennünk egyebet, csak átfogalmazni a megállapodásunkat néhány pontban. És mellesleg alig egy hét múlva te már itt sem leszel. Nem tudom hogy te hogy vagy vele, de nekem ettől több idő kell, hogy belehabarodjak valakibe.
Addison néhány gyötrően hosszú másodpercig elgondolkodva nézett vele farkasszemet.
- Mondjuk ez igaz. – felelte végül egy mély sóhajt követően. – Az érzelmekhez, és az elkötelezettség kialakulásához, ettől jóval több idő kell.
- Nocsak… - vonta fel Tanner játékosan a szemöldökét. – Egy olyan nő volnál, aki nem hisz a villámcsapás gyorsaságával bekövetkező szerelemben? Hihetetlen…
- Te most gúnyolódsz velem? Tájékoztatásul közlöm, hogy vagyunk még ezzel így páran a világon… Nem  mindenkinek mindene a romantikus, végzetes szerelem, és a boldogan éltek, míg meg nem haltak. Én inkább a biológiának, és a statisztikáknak hiszek…
- Hát ezzel egyedül vagy ebben az államban… - simogatta Tanner hüvelykujjával meg lágyan a nő felső ajkát. – Akkor mit mondasz? Kiaknázzuk a testünk nyújtotta lehetőségeket, a következő bő öt napban?
Addison az alsó ajkát rágcsálva merengett maga elé egy percig.
- Rendben. – bólintott végül. – Legyen. De először lefektetjük a szabályokat…
Tanner- nek esze ágában sem volt megvárni a mondat végét. Minden előzetes figyelmeztetés nélkül lehajolt, és megcsókolta a nőt. Röviden, hevesen, keményen, mintegy megpecsételve az alkujukat. Amikor kiszakította magát az ölelésükből, Addison szemrehányó pillantásainak a kereszttüzében találta magát.
- És a szabályok közül az egyik az lesz, hogy nem teperhetsz le bármikor, amikor éppen ahhoz szottyan kedved…- fejezte be fújtatva a nő.
Share:

2013. december 21., szombat

Ahol Megtalálod a Csődörödet Falva kontra kékharisnya 4.



2. Fejezet

Ágyúk! Biztos, hogy ágyúk… Vagy légvédelmi ütegek. Szőnyegbombázás…
Addison riadtan ült fel a kanapén. Alig kapott levegőt, szíve majd kiugrott a mellkasából, és olyan erővel szorongatta maga előtt a takarót, mint akit kényszerítenek rá. Valamilyen fémes alkatrész éktelen nagy robajjal leesett valahonnan, amitől összerezzent. Fény. Annyi fény ölelte körbe, hogy majd belevakult. Hunyorogva, egyik kezét a szeme elé téve kapkodta jobbra-balra a fejét, hogy vajon hová is bújhatna. Mit is szoktak mondani, mi is a legjobb fedezék egy katonai támadás esetén? A kád! Nem, az hurrikán esetén jöhet szóba… Ágyneműtartó… Ugyan már, nem kétéves, és nem bújócskázni akar! Az egyik filmben egy hűtőben talált menedéket a delikvens… Hah! Ezzel az ötlettel aztán merészen bentebb vagyunk… Mikor már elkönyvelte volna magában – minden hitetlensége ellenére – hogy ez a fény, azaz a fény, akkor meghallotta… Alig elnyomott szitkozódás. Megfűszerezve a háttérben a Seether Fallen című „ereszd el a hajamat” jellegű, enyhén zúzáskényszeres melódiájával. Hogy mennyire tipikus! De legalább nem country… Addison egy mély sóhajjal visszahanyatlott a párnára. Minden világos. Nem rémálom volt. Tényleg itt tanyázik egy lerobbant szobában, egy nevesincs községnek a közepén – na jó, gyakorlatilag a szélén -, bekebelezte a legkietlenebb puszta, és még csak esélye sincs elmenekülni. Újabb rekedtes szidalmak szűrődtek fel az alsó szintről, amikben minden fellelhető volt, Istentől a le-fölmenő rokonságig. Tanner… A legkietlenebb puszta koronázatlan ura. Ó, hogy mivel érdemelte ezt ki? És miért van ennyire világos? Nyögve fordult át a bal oldalára, fejére húzva a takarót. A telefonja a táskájában maradt… A táskája a kocsiban. A fogkeféjével, a váltásruhájával, és minden piperéjével egyetemben. Még csak halvány kísérletet sem tett arra, hogy megpróbálja besaccolni, mennyi lehet az idő. Egy biztos volt, az agyának még kora reggel van. Olyannyira, hogy már annak a gondolata is elborzasztotta, hogy el kell gondolkoznia majd azon, hogyan fog lesomfordálni észrevétlenül a cuccaiért úgy, hogy a durcáskedvű sötét lovag ott sertepertél a kocsija körül. Merthogy azt a rongyot, amiben végigmanőverezte a teljes tegnapi napot, nem fogja magára venni még egyszer, az is biztos. Főleg nem azután, ahogy az este megvált tőle. Még csak ránézni sem akart arra a sátáni szövetre… Borzongás futott végig a gerincén. Rohadt ruha. Még rohadtabb kocsi. Újabb káromkodás az alsó szintről… Az égiek ma is a humoruknál vannak… Újabb csörömpölés, majd lendületes léptek zaja, és ajtócsapódás. Addison szemei azonnal kipattantak. Sietve felült, miközben homlokát ráncolva fülelt tovább. Bármennyire is erőlködött, halvány utalást sem érzékelt arra hogy Tanner még mindig a műhelyben volna. Ha az alkalmat várta arra, hogy észrevétlenül lesurranjon a cuccaiért, akkor az most jött el. Lendületesen talpra szökkent, majd biztos ami biztos alapon maga köré csavarta a lepedőt. Igaz, hogy az anyag majdnem háromszor akkor volt hosszra, mint önmaga – a fene tudja milyen ágyra, és főleg, hogy mekkora emberre méretezték – de legalább takart. Sőt méretes uszályként még maga után is tudta vonszolni úgy a kétharmadát, amivel a statisztikai valószínűsége annak, hogy a lépcsőmászás közben a nyakát fogja szegni, a duplájára nőtt. Miközben az ajtó felé tipegett a lelógó jókora darabot az alkarjára gyömöszölte, miközben a másik kezével a melle fölött tartotta magán a rögtönzött ruhadarabot. Ragyogó… Már csak a bagoly hiányzott volna a feje tetejéről, és íme Pallasz Athéné. Az ajtó halkan megnyikordult, ahogy kinyitotta. Óvatosan kidugta a fejét, de csak a síri csönd fogadta. Megkönnyebbült sóhajjal, rekordsebességre kapcsolva, egy elefánt kecsességével robogott le a szűk lépcsősoron. Mielőtt kitárta volna a műhelybe vezető ajtót – amin természetesen egy hiányos öltözetű hölgyemény ellentmondva minden biológiai alaptételnek, kitekeredve pózolt egy képen, Mikulás sapkában (nyár közepén tipikusan aktuális momentum… ki érti a férfiakat?) – fülét hegyezve hallgatózott még egy keveset. Biztató csend… Mielőtt még inába szállt volna a bátorsága benyitott. Az elé táruló látványtól összefacsarodott a szíve. Édesapja legkedvesebb autója, darabokban, kifilézve, árván, némaságba burkolózva terpeszkedett a műhely közepén. A kerekek a karosszéria mellett voltak elfektetve, mind a négy ajtó tárva-nyitva, akárcsak a motorháztető… De bezzeg a csomagtartó az nem, hogy vinné el a fene! És hol a nyavalyában van vajon a slusszkulcs? Mint azokban az idegesítő számítógépes játékokban, ahol mindig meg kell találni valamit ahhoz, hogy össze tud rakni azt a valamit, ami ahhoz kell, hogy ki tudj nyitni egy kaput, amin aztán ha bemész, nem vár más csak újabb valamik, amiket össze kell rakni, hogy meg tudj etetni egy macskát, aki kibüfögi neked a következő kulcsot. Morogva hajolt be a vezetőülés felől a kocsiba, hátha az indítóban van a slusszkulcs. De nem! Miért is volna ott? Az úgy túl egyszerű lenne... Lehajtotta a napellenzőket, de semmi. Kinyitotta a kesztyűtartót, ahol a tíz évvel ezelőtti számlákon, és a forgalmin kívül megint csak nem volt semmi. Kecsesen elvetődve, még az ülések alá is benézett, de azon a tényen kívül, hogy ráférne már a belső térre egy alapos takarítás, nem talált semmit. Fogai közt átkokat sziszegve tolatott ki az autóból, majd tanácstalanul szemezett a kasznival. Vajon mennyi az esélye annak, hogy a hátsó ülésen találja majd meg azt a nyamvadt slusszkulcsot? Tanner eddigi eszmefuttatásait figyelembe véve, semmi nincs kizárva… Egy mély, nyugtató levegővétel után behajolt a hátsó ülésre is.

Tanner a kezében pörgetve a slusszkulcsot, halkan fütyörészve nyitotta ki a műhelybe vezető ajtót, hogy aztán energikusan megtorpanhasson. Addison legnemesebb fele, lepedőbe bugyolálva kacsingatott felé, ide-oda ringva. Nyilvánvalóan a nőnek nem tűnt fel a megjelenése, mivel egyre mélyebben hajolva kutakodott valami után. Ki érti a nőket? Mi lehet vajon a hátsó ülések alatt, ami annyira fontos, hogy hiányos öltözetben is nekiáll megkeresni az ember? Tanner el sem tudta képzelni. Vállát az ajtófélfának vetve, szótlanul gyönyörködött tovább a látványban. Tudta, hogy illő volna megszólalnia, vagy legalább krákognia egyet, de nem vitte rá a lélek. Végül is tesztoszteron csörgedezik az ereiben, nemde? A tegnap esti kis intermezzo után, sajgó keménységgel, és pocsék hangulattal tért nyugovóra, illetve azzal a szent elhatározással, hogy bármilyen elemi erejű is az a vonzalom, amit ez a némber gerjeszt benne, minden erejével azon lesz, hogy ellenáll majd neki. Tessék… Itt volna a ragyogó alkalom a gyakorlatban is alkalmazni az elméleti anyagot… Konzekvencia: a tesztoszteron, és a józan paraszti ész, egymást kizáró tényezők. Kemény, harapnivaló domborulatok, plusz merevedő farok, egyenlő agybénulás. Ha nem lett volna reggel óta rémesen rossz a kedve, még akár jót is mosolygott volna önnön szerencsétlenségén. De mivel fél éjszaka csak forgolódott, mert képtelen volt kiverni a fejéből a nő gerincének a vonalát (a gerincének a vonalát! Még csak nem is a melleit, vagy párás, nedves puhaságát… Nem! A gerincének a vonalát!), és édesen selymes bőrét, így a pirkadó hajnal első sugarait legszívesebben lerúgta volna az égről dühében. A kialvatlanságot mindig is nehezen viselte. Ha ehhez még hozzátesszük, hogy ez a kép elkísérte a reggeli tusolás közben is, majd egy kalapács kecsességével újra fejbe verte a reggelinél is, csak mert volt akkora ökör, hogy ösztönösen a kezébe kapott egy almát… Nos igen, mindezek után könnyűszerrel elfogadható, hogy Tanner sok minden volt a jelenben, csak boldog nem. Ennyi kényelmetlenség után, egyenesen kijár neki, hogy addig bámulja ezt a formás feneket, amíg könnybe nem lábad tőle a szeme. Addison alfele menetközben egyre élesebb szögben domborodott az ég felé. Az anyag rásimult a csípőjére, a combjaira. Vékony bokája, és formás vádlija ki-kivillant, ahogy mocorgott. Tanner feje oldalra biccent… A bokacsont egy dolog… A kerek csípő is egy dolog – persze elképzelni, ahogy abba a csípőbe kapaszkodik merőben teljesen más dolog volt. Na de az a derék! Annyira keskeny volt, olyan tökéletesen formás. Egy tenyerével átérte volna Addison hátát deréktájt, ebben Tanner már csak ránézésre is biztos volt. És ez a pozíció… annyira… tökéletes. A nagy kutakodás közben a lepedő meglazult. Először csak lassan, alig egy-két centire mozdult el a nő lapockáinál, majd komótosan elkezdett egyre lentebb csúszni, és amikor Addison a jobb térdét az ülésre emelte, egy röpke pillanat alatt már a földön is volt. A kackiás elmével rendelkező ruhatervezők után, a kackiás elmével rendelkező fehérnemű-tervezőket kéne falhoz állítani, és könyörület nélkül lelőni. Fekete csipke… Ugyan mi más? Rendben, tegnap már volt szerencséje egy pillantást vetnie erre a bugyira, de az, ehhez a mostanihoz képest… Ha a tegnapi tapasztalatot abakusznak tekintjük, akkor a mostani felért egy kvantumszámítógéppel. Tanner szája kiszáradt, kezei ökölbe szorultak, szíve őrült iramra kapcsolt. Minden, de tényleg minden egyértelműen kivehető volt az anyagdarab mögött. Még Addison szemérmének a vonala is. A megfelelően húsos párnácskák, az azok közt megbújó egyenes vonal, és az a gyönyörű gyöngyházfényű bőr. Semmi más csak azaz emberi érintés után sikongató hibátlan bőr. Gyanta… Holtbiztos. Tanner-nek megállás nélkül csak az kattogott az elméjében, hogy alig egy másodperc múlva, hacsak nem tartja vissza valamilyen idegen, és főleg hatalmas erő, akkor nincs megállás, el fog merülni abban a zugban. Ha teheti, nyakig fog merülni benne…  A farkával, az ujjával, és igen a nyelvével együtt. Csókolni fogja, szívni, nyalni…
Az Univerzum Tanner-nek! Haver, földkörüli pályára álltál… Tanner dühödten megrázta a fejét, és ellökte magát az ajtófélfától.
- Még a végén azt fogom hinni, hogy ki akar velem kezdeni, Addison! – mordult fel jó hangosan. A lány az ijedelemtől ugrott egyet, aminek következtében sikeresen lestukkolta az autó belső terének a plafonját. Addison felnyögött, Tanner felszisszent, majd közel két percig figyelte, ahogy a nő az egyik kezével a koponyáját dörzsölgetve, a másikkal pedig a lepedőt kergetve próbál úgy kikecmeregni a kaszniból, hogy testének minden porcikája takarásban legyen. Csak az tartotta vissza a göndör kacajtól, hogy az édesanyja arra nevelte, hogy nem szép dolog a szerencsétlen helyzetű embereket kinevetni.
- Ó, az Isten szerelmére… - dünnyögte végül, amikor Addison formás popója meglendült balra, majd szép komótosan beékelődött a hátsó ülés eleje, és a vezető ülés háttámlája közé. A szorult helyzet okozója a lepedő volt, amit Addison addig gyömöszölt, amíg az jókora galacsinná nem gyűrődött körülötte. Nem rajta, hanem körülötte. Ergo, most már mindenre tökéletes kilátás nyílt, és ráadásul még a nő is alig tudott mozdulni. Mi ez, ha nem isteni szerencse? Tanner nem tartotta magát kegyetlen fickónak, most mégis azon kapta magát, hogy eljátszik annak a gondolatával, hogy visszaél a helyzettel. Tartotta magát annyira rutinos szeretőnek, hogy képes lett volna annyira felajzani a nőt, hogy az könyörögjön a folytatásért. Bár fordítva sem tiltakozott volna egy percig sem. Bizonyos helyzetekben örömmel hódolt be a szebbik nem praktikáinak. Odaoldalgott Addison formás fenekéhez, miközben lelki szemei előtt egy útelágazás kezdett felrémleni, ahol az egyik irányból bősz madárcsicsergés, a másik irányból pedig a lelkiismeretének durcás hangja támadta le. Utálta a lelkiismeretét. Mindent megnehezített a dög, mindent túlbonyolított, és rendszerint olyan dolgokra hivatkozott, mint a becsület, az emberségesség, a tisztelet, vagy a kötelesség. Jelenleg a jólneveltség szólólemeze volt a palettán, a minimum emberi tisztesség vokáljával a háttérben. Tanner ezt a nótát is nagyon utálta. Egyenesen rühellte…
- Várjon egy percet. – morogta, amikor Addison egy pillanatra sem volt hajlandó abbahagyni a mocorgást. – Segítek.
A nő olyan kétségbeesett tekintettel pillantott fel rá, mintha legalábbis azt mondta volna, hogy most készült tőből amputálni a lábát.
- Ne nézzen így rám, aranyom… Lehet hogy hihetetlen, de nem vagyok egy hormonjaitól megbolondult kamasz – nem a jó tökömet! -. Képes leszek anélkül kisegíteni ebből az átokverte kocsiból, hogy letámadnám. Amúgy meg mi ez az önérzetesség? Mintha még soha nem vetkőzött volna le férfi előtt…
- Én nem vetkőztem le maga előtt! – fújtatott Addison válaszul. Mint egy harcra kész macska… Szőr nélkül… Tanner megköszörülte a torkát.
- Milyen igaz, hisz volt szerencsém tegnap éjszaka nekem levadászni a ruhát magáról…
- Ez sem igaz ebben a formában megfogalmazva!
- Jól van, na. Csak próbálom egy kicsit feloldani magában a görcsöt…
- Muszáj mindig ilyen idiótán megnyilvánulnia?
- Miért mit kellene tennem? – ragadta meg Tanner a lepedő egyik sarkát, és próbálta megrántani hátha az anyag engedni fog. Nem engedett. – Kezdjek én is puffogó hisztériázásba? Az kétségkívül mindent megoldana… Mit kíván tőlem, aranyom?
- Mindenekelőtt azt, hogy ne aranyomozzon. És hogy ne akarjon mindig mindent oldani rajtam…
Tanner akaratlanul is halkan felnevetett. Megkereste a lepedő egy másik sarkát, ami Addison lábai közt kandikált ki a padlón. Lenyúlt érte, és megrántotta. Egy halk súrlódást követően az anyag engedett egy keveset.
- Ne oldjak… Oké, nem fogok többet oldani. – húzta meg még egyszer a lepedőt. Az egyik csomó, ami beékelődött Addsin csípőjénél, elengedte magát, és lazán végigcsúszott a nő combján. – De ha nem oldhatom a feszültségeit, akkor mégis mivel üssem agyon az időt?
A nő ahogy megérezte a szabadságát gyorsan talpra szökkent, és nyakig bugyolálta magát a lepedőbe.
- Lehetek őszinte, Tanner? – fordult felé lendületesen. Zilált volt, minden értelemben, ahogy csak egy ember zilált lehet, és ez annyira őrjítően kívánatossá tette, hogy Tanner legszívesebben derékon ragadta volna, hogy rádobva a motorháztetőre, úgy istenesen megkettyintse.
- Miért eddig nem volt az? – vonta fel kérdőn a szemöldökét. A nő a mutatóujjával a mellkasára bökött.
- Maga egy rémesen idegesítő alak.
- Én is lehetek leplezetlenül őszinte? – dobta vissza a lánynak a labdát. Addison válaszul egy apró mozdulattal feljebb emelte fitos orrát. Tanner közelebb hajolt hozzá. – Ahogy ott térdelt, nekem háttal… Még a nagy szája ellenére is, rémesen dugnivaló volt, Addison.

Rémesen dugnivaló… Rémesen dugnivaló? Ez most bók akart lenni tanyasi nyelven? Addison a felháborodástól hirtelen köpni-nyelni nem tudott, majd rémületére érezte ahogy elkezd vörösödni. Nem pirulni, lányosan, hanem totális vörösbe kezd fordulni az arcszíne, majd szépen lassan a nyaka is, végül a forróság elkezdett lehúzódni a mellkasára is. És mintha ez nem lett volna elég még a bimbói is egy pillanat alatt megkeményedtek. Próbálta elfordítani a tekintetét Tanner hűvösen kék szemeiről, de a szemidegei nem akartak engedelmeskedni az agya parancsának. Szeretett volna valami frappánssal is visszavágni, de a bénultság a nyelvét is utolérte. Mivel nem tudott egyebet tenni próbálta azt kifürkészni, hogy a férfi vajon most megint cukkolja-e, de semmi nem utalt erre azokban az embertelenül szokatlan színű szemekben. Még csak egy halvány huncut szikra sem lobbant fel a férfi tekintetében. Tanner olyan komoly volt, mint egy vakbélgyulladás. Ami persze nem akadályozta meg abban, hogy gúnyosan vigyorogni ne kezdjen…
- Ha tudtam volna, hogy egy ilyen mondattal, így ki tudom kapni a szelet a vitorlájából, akkor már jóval hamarabb kinyitottam volna a számat.
- Kész szerencse, hogy képes volt türtőztetni magát, és csak a megismerkedésünket követő durván tizenkettedik órában győzte le a kényszer, hogy bebizonyítsa mennyire bunkó is valójában. – felelte Addison hűvösen.
- Ugyan már, aranyom… – ingatta a fejét Tanner – Mégis mire számított? Itt parádézik előttem egy bugyinak csúfolt valamiben, ami még szitának is csapnivaló lenne, most meg csodálkozik? Inkább ismerje el, hogy csodálatraméltó az önuralmam…
- Csodálatraméltó az önuralma? Csodálatraméltó az önuralma?! – remek, most már nem csak a fejében visszhangoznak a mondatok… - Azért kellene megdicsérnem, hogy nem vágott be a hátsó ülésre, és nem erőszakolta rám magát…?
- Nem. – kontrázott határozottan Tanner. – Az elképzelésemben a motorháztető szerepelt…
Addison dühöngve fújta ki a levegőt, miközben igyekezett úgy magára csavarni azt az átokverte lepedőt, hogy a legkirályibb módon tudjon távozni. Egy perc, annyit sem óhajtott tovább ennek az őstuloknak a társaságában tölteni. Szórakoztató másodpercekig szidta magát önnön hülyesége miatt. Miért kell állandóan hozzászólnia ehhez az alakhoz? Miért nem képes becsukni a fülét, és nem mondani semmit? Miért hiszi, hogy a legjobb védekezés a támadás elv, minden esetben hasznos? Végre sikerült úgy megragadnia a testét körülölelő rongyot, hogy már nem maradt belőle egy négyzetcentiméternyi darab sem a padlón. Minden további szó nélkül megfordult, és öles léptekkel a kijárathoz sietett. Kivonulását az ajtó hangos csapódása erősítette meg, amit persze szándékosan olyan lendülettel vágott be maga mögött, hogy remélte összedől miatta a ház. Már majdnem felért a szobába, amikor villámként hasított belé a felismerés: a táskája, a cél amiért ezt az egész bohózatot vállalta, természetesen a kocsijában maradt. Hogy a ménkű csapná agyon Tanner Crawfordot! Nem létezik, hogy ez a viselkedésre képtelen alak, annyira ki tudja borítani, hogy még a nevét is képes miatta elfelejteni! Olyan idegességi hullám vonult végig a testén, hogy azt hitte, menten zölddé fog válni, és a háromszorosára fog nőni. Hatalmas izmokkal. Ráadásul mindenféle gammasugárzás segítsége nélkül. Mielőtt lerobogott volna a lépcsőn toporzékolt néhányat annak tetején. Próbálta visszafogni dühös sikolyát, de tudta hogy nem járt sikerrel. Miután egy kicsit lehiggadt, megfontolt léptekkel visszament ahhoz a dühítően átlagos kinézetű ajtóhoz – megtévesztő dolog, hisz a pokol összes bugyrába rekedt sátánfajzatok mindegyike elbújhatott volna a mögött a férfi mögött, aki a túloldalon várta. Ha a pokolfajzatok élőhelyének emberi testrészekkel díszített kapu dukált, ennek itt előtte legalább egy koponya, vagy egy nagy büdös stoptábla kijárt volna… -, majd benyitott. Tanner hanyagul az autó oldalának dőlve nyújtotta felé a táskáit. A kurafi! Addison a legsemlegesebb tekintettel, ami csak telt tőle jelen körülmények közt, felszegett állal lépett egyre közelebb a férfihez. Amikor elé ért, megragadta a táskáit, és már fordult is volna, de a Tanner olyan erővel tartotta azokat az átkozottakat, hogy egy milliméter, nem sok, annyit sem tudott rajtuk mozdítani. Egy mély levegővétellel, és körülbelül tízezer nyugalomért könyörgő imával később a férfire nézett.
- Szerintem nem volt valami sikeres az előző eszmecserénk… - szólalt meg Tanner olyan tárgyilagossággal, ami Addison maradék önuralmát is elfújta.
- Na ne mondja! – horkantott fel. – El sem bírom képzelni, miből von le ilyen messzemenő következtetéseket…
- Nem megsérteni akartam. – húzta el a száját a férfi. – Bár számíthattam volna, valami hasonló reakcióra.
- Ezt már megint hogy kell értsem?
Tanner megvonta a vállát.
- Maga annyira intenzív… Mintha állandóan maximum fordulatszámon pörögne. Képtelen nem túldramatizálni egy helyzetet. Lerobban a kocsija, erre majdnem agyvérzést kap. Mondanak magának valami nyerset, és máris hisztizik…
- Én nem hisztizek!
- Jaj, dehogynem! – legyintett türelmetlenül a férfi. – Most is azt csinálja! Pasi vagyok, aranyom! – tárta szét a kezeit Tanner. a csomagok úgy himbálóztak a karjain, mint a tőkesúlyok, mégsem látszott egy picike kis erőlködés sem a vonásain. – Ha látok egy vonzó feneket, és egy…
Addison gúnyosan felvont szemöldökkel várta a folytatást.
- És egy mit?
Tanner egy lépéssel közelebb húzódott hozzá, majd mint egy ragadozó elkezdte méregetni. Addison minden porcikája vigyázzba vágta magát. Akkor sem fog megfutamodni… Akkor sem fog… A gyomra a mandulái mellé költözött, amikor Tanner még közelebb hajolt hozzá. Az orruk már majdnem összeért, és az ajkain érezte a férfi leheletét. Azt hitte menten ott fog összeesni. A pulzusa az egekbe szökött, és közel állt ahhoz, hogy panaszosan fel ne sóhajtson – igen, így ebben a formában, hogy „panaszosan” – azért mert Tanner ahelyett, hogy megcsókolta volna, inkább megszólalt.
- Ne húzza tovább a húrt, Addison. – suttogta. – Nekem nem jelent kihívást leírni, hogy mit is találtam vonzónak a hátsóján, sőt az sem, hogy elmeséljem mi mindenre gondoltam, miközben néztem… De a világért sem akarnám megsérteni még egyszer azokat az érzékeny füleit.
Jelen pillanatban sok minden volt Addison-on érzékeny, de fülei pont nem. És ami azt illeti az agya sem volt ott ahol lennie kellett volna. Üresjáratba tette magát a piszokja, és csak olyan képekkel volt hajlandó foglalkozni, amiben az előtte lebegő húsos ajkak a száját kóstolgatják. Vagy a melleit. Vagy a lába közét, ami olyan erővel lüktetett, hogy képtelenség volt figyelmen kívül hagyni. Csak az oxigénhiány lehetett az oka annak, hogy ennyire beszűkült a látótere. De akkor miért nem lélegzik rendesen, ahelyett hogy pihegne? Tanner tekintete lesiklott az ajkára, és olyan bensőségesen szuggerálta, hogy az már majdnem felért egy érintéssel. Majd kissé, éppen csak egy leheletnyit előrébb mozdult. Addison érezte hogy testét elönti egy újabb adag adrenalin. Megrémült a felismeréstől, hogyha a férfi most tényleg megcsókolja, akkor egy nyikkanással sem fog tiltakozni. Önmaga számára is teljesen érthetetlen módon, vágyta azt a csókot. Vágyta elereszteni a gyeplőt, ha csak egy pillanatra is. És Tanner miatt vágyta ezt. Mert minden katasztrofális beszélgetésük ellenére, volt a férfiban valami, ami zsigeri szinten izgatta. Magas volt, izmos… és remélhetőleg kemény, minden tekintetben. Már majdnem összeért az ajkuk, amikor hangos robajjal kivágódott mögötte az ajtó. Tanner tekintete rögvest elröppent az ajkairól, hogy megvizsgálja ki az érkező, Addison pedig automatikusan hátrébb akart lépni, de a derekára fonódó erős karok megakadályozták ebben.
- Mi a…? – próbált meg szabadulni, de nem volt lehetősége befejezni a mondatot, mivel Tanner ajkai lecsaptak a szájára. Oké… Alig egy perccel ezelőtt, még semmi kifogásolnivalója nem lett volna a férfi csókja ellen, de az már majdnem egy évezreddel ezelőtt volt. Nem közönség előtt akarta megélni élete első fatális, önszántából elkövetett hülyeségét. Tenyerét a férfi vállának feszítve próbált elhúzódni, de mintha egy hegyet akart volna arrébb taszítani a puszta akaratával. Már éppen azon volt, hogy jól sípcsonton rúgja a férfit, amikor az hirtelen elhúzódott.
- Mégis mi a…? – nyavalya ütött magába… Akarta volna folytatni, de esélye sem volt befejezni a mondatot, mert Tanner szája újra az övére fonódott, és addig mocorgott, míg Addison ajkai egy kicsit ki nem nyíltak. A következő amire Addison a későbbiekben vissza tudott emlékezni az volt, hogy ágyékát elönti a melegség. A férfi nyelve befúródott a szájüregébe, és olyan visszafogott hévvel csókolta, ízlelgette, ami minden dupla x kromoszómás egyént a bolygón meggyőzött volna arról, hogy a spontán, érintés nélküli női orgazmus, igenis létező dolog. Addison maradék értelme is eltűnt a fejére telepedő ködben. Nem először csókolták már meg, de így még soha. Ez egy olyan érintés volt, egy olyan finom, epekedést előidéző játék, aminek minden mozzanata a kísértéssel volt kikövezve. És Ő ösztönösen csatlakozott a játékhoz. Tenyere minden megfontolást nélkülözve simult rá Tanner mellkasára. A vékony póló anyagán keresztül érezte testének melegét, és szívverésének ritmusát. Szapora lélegzetvételei az arcbőrét csiklandozták. Nyelve hol lágyan, hol erőteljesebben incselkedett a nyelvével, majd kissé visszahúzódott, hogy az ajkaké lehessen a főszerep. Csábítóan harapdálta az alsó ajkát, Addison pedig válaszul a nyelvével simított végig a férfi felső ajkán. Elemi erejű remegés indult ki a gyomrából, ami fokozatosan terjedt át a végtagjaira. Annyira elmerült az érzéki játékban, hogy azt sem vette volna észre, ha összecsuklik. Kicsit kibillent az egyensúlyából, de Tanner azonnal erősebben ölelte. Magához vonta. Combjaik egymásnak préselődtek, és Addison szemérme valami keménybe ütközött. Halk nyöszörgés hagyta el a torkát, mire Tanner visszavonulót fújt. Száját elszakította a szájától, és az élménytől ködös tekintettel vizslatta hosszú pillanatokig.
- Julie… - morogta aztán veszélyesen mély hangon.
Julie… Julie? Milyen Julie?
- Tanner. – hangzott fel a háta mögül egy kényes hang.
Jaaaa, hogy az a Julie! Addison agya rekord gyorsasággal kapcsolt sebességbe, és rögtön el is öntötte a düh. Le merte volna fogadni hogy szikrákat vetnek a szemei, miközben azon volt, hogy kiszabaduljon a férfi szorításából. Mi az hogy szikrákat? Remélte, hogy pusztán a tekintetének az erejével fel fogja tudni nyársalni Tanner-t.
- Jó ízlésű ember kopogni szokott előbb egy ajtón, mielőtt belép, elkerülendő a hasonló helyzeteket. – dünnyögte továbbra is olyan sokat sejtetően, és fenyegetően mély hangon a férfi.
Addison megpróbált rálépni a lábára, amivel csak annyit ért el, hogy éles fájdalom hasított a lábujjába. Tanner-ön a meleg idő ellenére bakancs volt.
- Mi folyik itt? – hangzott fel újra az ajtóból a nyafogás.
- Igen Tanner, mi folyik itt?  - sziszegte Addison is a fogai közt.
- Szerintem teljesen egyértelmű, hogy mi folyik itt. Vagy nem? Egy hiányos öltözetű nő, egy zárt szobában csókolózik önfeledten egy férfival…
- Önfeledten a jó büdös fenét… - suttogta Addison ingerülten maga elé, abban bízva, hogy a férfi is hallja.
Ha hallotta is, semmi jelét nem adta a dolognak. Továbbra is elnézve a feje felett, szigorú tekintettel figyelte a vélhetően az ajtóban rostokoló Julie-t.
- Most pedig, amíg még megvan az udvarias vénám, azt javaslom, hogy menj innen kislány. – folytatta hidegen Tanner. – Van még úgy másfél perced mielőtt a puszta kezemmel doblak ki innen.
- De Tanner…
- Már csak egy perc, Julie…
Halk szipogás, majd hangos ajtócsapódás. Ahogy biztos volt abban, hogy a közönségük felszívódott, Addison kitépte magát Tanner karjai közül. Azt sem tudta hol kezdje azt a szitokáradatot, ami kikívánkozott belőle. De még mielőtt megszólalhatott volna, a férfi letette a kezéből a táskákat, és határozottan tiltakozva megrázta a fejét.
- El se kezdje…
- El se kezdjem? Még mit nem! Eddig sem volt túl rózsás a véleményem magáról, de ezek után… Hogy merészelt megcsókolni? Csak azért hogy egy másik nőt le tudjon vakarni magáról…!
Tanner szemöldöke az egekbe szaladt.
- Szóval nem is az zavarja hogy megcsókoltam, hanem az hogy miért?
- Ne forgassa ki a szavaimat!
- Eszembe sem jutott ilyesmi. Ott voltam én is, Addison… Hallottam azokat halk, kéjes nyöszörgéseit…
- Én nem nyöszörögtem!
- Ó, dehogynem. Olyan édesen dorombolt, mint egy kismacska…
- Azok nem nyöszörgések voltak, hanem a kínlódás hangjai.
Tanner ércesen felnevetett.
- Tudja Addison, ha maga így kínlódik, akkor szívesen meghallgatnám, hogy milyen hangokat ad ki, amikor élvez valamit…
- Maga egy seggfej!
- Maga pedig egy önáltató liba!
Addison ezen a ponton érezte azt, hogy ezt a beszélgetést be kell rekeszteni. Ráadásul minél hamarabb, mielőtt még kontrollálhatatlanná hatalmasodna benne a vágy, hogy kupán verje a férfit egy felnivel. Lehajolt a táskáiért, és nem foglalkozva semmivel immáron sokadszorra az ajtó felé indult. De még mielőtt rátehette volna a kezét a kilincsre Tanner beérte, és megragadta a vállát, majd minden tiltakozására fittyet hányva maga felé fordította.
- Nyugodjon már meg az istenért! – hördült fel a férfi. – Sajnálom. Amit mondtam. – hadarta. - A csókot nem sajnálom. Adta magát a lehetőség, és én éltem vele. És mondhat bármit, magának is tetszett ami lezajlott köztünk…
- Soha az életben nem aláztak még meg ennyire… - szakadt ki Addison-ból. – Én nem vagyok a haverja, vagy a barátja Tanner. Amióta megismertem, az idegbaj kerülget magától…
- Ennek ellenére élvezte azt a csókot. – szakította félbe a férfi. – Ne tagadja le, mert teljesen felesleges. Éreztem ahogy remegett, éreztem a mellbimbóit, ahogy megkeményedve a mellkasomhoz nyomódtak…
- Fogja be!
- Ahogy maga is érezte, hogy fel vagyok izgulva. – folytatta rendületlenül Tanner. – És elárulok magának valamit. Még mindig olyan kemény vagyok, hogy képes lennék a farkammal gyémántot vágni.
Addison szemei elkerekedtek a kendőzetlen szavaktól. Annyira megdöbbent, hogy még harcolni is elfelejtett a kijutásért. A férfi azonnal elengedte, majd hátrált egy lépést.
- Azért csókoltam meg, mert Julie benyitott. – túrt a hajába. – Nem fogok hazudni, ha nem nyitott volna be, akkor ez nem történik meg. De nem azért, mert nem kívánom, vagy mert ne akarnám megcsókolni. Sokkal több mindent szeretnék tenni magával, mint megcsókolni… De nem kell aggódnia, mert nem fogok lépni. Ez a csók is egy mélyen elbaltázott döntés volt… - legyintett – Már mindegy… a lényeg, hogy nem kell tartania attól, hogy ez újra megismétlődik. Vagy akár bármi más megtörténik. Bármennyire is vonzónak találom, nem vagyok az a fajta, aki önszántából besétál egy méhkasokkal teli házba…
- Hát köszönöm! – riposztolt Addison. – Így máris sokkal elégedettebb vagyok! – és már fordult is vissza az ajtó felé.
- Magán menjen el az ember! Azt hittem ezt akarja hallani. Akkor most megint mi baja van?
- Mi bajom van? – fordult vissza Addison a férfihez. – Hogy mi bajom van? – ismételte, ahogy egyre jobban elöntötte az indulat. – Lássuk csak… Először is kikukkolja az ajtóból, ahogy a hátsó ülésen keresem a kocsikulcsot. Meg nem szólalna, hogy takarjam el magam, vagy hogy „hoppá”! Majd nemes egyszerűséggel dugnivalónak titulál! Dugnivalónak! Aztán megcsókol, de nem azért mert vonzónak talál, hanem azért mert egy huszonéves lány meg van gebedve magáért, és így kívánja kivonni magát a felelősség alól… Amúgy fel nem tudom fogni, hogy Juli miért nyomul magára ennyire vehemensen! Ha valamit tudnia illene már annak a lánynak, hogy magának visszataszító a modora! Mert nem elég, hogy megcsókol valamilyen erősen megkérdőjelezhető szándékból, még van olyan kegyes hogy le is vezeti a miérteket, miközben egy méhkasokkal teli házhoz hasonlít! Tudja mit Tanner… Nem is értem a felháborodásomat! Hisz minden nő örülne, ha ilyen odafigyeléssel kezelnék!
- Ó a jó életbe… - dörrent föl a férfi, és mire Addison észbe kaphatott volna már ott is volt előtte. Megragadta az arcát két oldalt, és a száját keményen a szájára tapasztotta. Ebben a csókban nyoma sem volt semmi finomkodásnak. Ahogy Addison akaratlanul felnyögött, már a bent is volt Tanner nyelve, és olyan mohón kóstolgatta, hogy attól rögtön elgyengült a térde. El is zuhantak volna, ha a férfi nem nyúl egyik izmos karjával a karja alá, és nem taszítja fentebb egy kicsit. A lendület az ajtóig vitte őket, ahol Addison feje hatalmasat koppant a fán. Részletkérdés. Mintha leoldott volna az agyában egy biztosíték. Keze minden észérvet figyelmen kívül hagyva túrt bele Tanner dús hajába, és vonta magához még közelebb. Nyelve ütemesen követte a férfi nyelvét, miközben a csípője úgy préselődött a férfi csípőjéhez, mintha az élete múlott volna rajta. Minden benne volt a mozdulataiban, a dühe, a vágya, a kétségbeesése, mert még soha nem vesztette el ennyire a fejét, és amiért egy percig sem bánta hogy ez most megtörtént. Ösztönösen az ajkai közé szívta Tanner vastag alsó ajkát, és erőteljesen beleharapott. A férfi nyögése olaj volt, amúgy is pattanásig feszült idegeire. Megpróbálta felhúzni az egyik lábát, hogy a szemérme a férfi farmernadrágjának szövetéhez préselődhessen, de az a fránya kacat egyenesen gúzsba kötötte. Tanner megérezhette, hogy mi a szándéka, de a vártakkal, vagy inkább a reméltekkel ellentétben, ahelyett hogy a segítségére lett volna, megszakította a csókot, és elhúzódott.
- Na most azért csókoltalak meg, mert piszokul kívánatos voltál, ahogy dühöngtél… - suttogta karcosan, majd ellökte magát az ajtótól, és így tőle is. – Így már minden rendben? – kérdezte pimaszul.
Addison képtelen volt egy értelmes mondatot kinyögni. Ma már másodszor került ebbe az állapotba, és amit biztosan tudott, hogy egyáltalán nem élvezi ezt a helyzetet. Megkövülten bámulta a férfi arcát, amin hasonló érzelmek kavarogtak, mint a saját ködös tudatában. Miután egy perc múlva sem tartott ott, hogy bővített mondatokban tudjon kommunikálni, Tanner gyengéden, de határozottan elhúzta az ajtóból.
- Akkor ezt megbeszéltük. – mondta, miközben távozni készült. – A fürdő ott van. – mutatott az átellenes sarokba. – Néha kicsit várni kell, hogy felmelegedjen a víz, és kicsi a fülke is, de a célnak megfelel. Zuhanyozz le, vegyél föl valamit, aztán gyere a főépületbe. Készítek valami harapnivalót.
És kész. Ezzel le is zárta a témát. Az egyik pillanatban még az ajtóban állt, a másikban már csak hűlt helye volt. Addison pedig úgy állt a műhely közepén, mint egy rakás szerencsétlenség, az agya helyett puzzle-lal a koponyájában. A zsibbadtság volt a legtalálóbb kifejezés arra, ahogyan érezte magát. Lehet hogy sokkot kapott…? Mit is mondott Tanner, merre van a fürdő?
Share:

J. R. Ward: Végre szeretők /2013/

Így ünnepek előtt mindenkinek kész rohanással telnek a napjai. Legalábbis az én napjaim mindig a fejvesztett készülődéssel telnek. Kinek mit vegyek? - rémálom ez a kérdés, mert ugyan a hülyeségben kreatívnak tartom magam, az ajándékvásárlás más tészta. Kezdjük azzal, hogy az ünneplésre okot adó dátumok felét mindig elfelejtem. Mint mindenkinek az életében, nekem is van sok olyan barátom, akiket már hosszú évek óta ismerek, és akik erős alapját képezik a mindennapjaimnak. Ennek ellenére kész káosz van a fejemben, ha arról van szó, hogy kinek mikor van a születésnapja, vagy a névnapja. A saját születési dátumomat elvileg jól kellene ismernem, de volt már precedens arra, hogy az is akkor jutott az eszembe, amikor édesanyám felhívott, hogy Isten éltessen! Ami megkerülhetetlenül mindig hangsúlyt kap, az a fiamat érintő ünnepek sokasága. Ő róla soha nem felejtkezem el... Így nekem a karácsony mindig jó alkalom arra, hogy akiről szétszórtságom okán év közben "elfelejtkeztem" azt ilyenkor pótoljam. Na de, van egy másik problémám is... Nem szeretek értelmetlen dolgokat vásárolni. Ahhoz pedig semmi érzékem, hogy kitaláljam, kinek mire van szüksége éppen. Ebből a szempontból totálisan maszkulin a gondolkozásom. Leginkább a teljes illúziórombolás égisze alatt, nyílegyenes rá szoktam kérdezni az érintettekre, hogy mi kéne nekik. Nem a legromantikusabb megoldás ez, de legalább hatásos. Az ajándékok megszerzése jóval hamarabb megtörténik, mint ahogy az indokolt lenne - ennek is a rövid agyam az oka. Ha nem veszem meg addig a dolgokat, amíg az eszembe vannak, akkor vélhetően nem is venném meg őket soha. És ez az időszak nekem mindig egy izzadással, és görcsöléssel teli időszak, mert ha a megbeszéltekből valami véletlenül, ne adj isten nem kapható, akkor minden további nélkül eluralkodik rajtam a kétségbeesés. Aztán ehhez jön még az ünnepi menü kérdése, majd a totojázás azon, mit hogyan fogunk kivitelezni, mikor kezdünk főzni, mikor lesz a nagytakarítás - amikor is én mindig bősz káromkodások közepette funkcionálok, mert nem létezik, hogy valakinek annyi kacata legyen, mint nekünk, nem beszélve a könyvek halmazáról, amiket ugyan imádok, de pokollá teszik az életem, amikor le kell őket szedni a polcokról, és szépen letörölgetni őket (ez olyan félnapos meló, főleg mivel nagyon sok szép otthondíszítő nyavalyám van a kagylóktól, mécsestartókig, különböző méretekben...). Ennek ellenére idén nagyon ügyesnek mondhatom magam, mert leszámítva a főzést, jelentem mindent befejeztem, amit be kellett. És ezen felül még olvasni is volt időm! És lesz is még időm olvasni... Röviden: szokásaimmal ellentétben, teljesen optimista lendülettel fogok beleszaladni a jövőhétbe. Szokatlan ez az érzés, de egyáltalán nem mondható kellemetlennek. És ami még nagyon jól esett... A tegnapi postával érkezett egy nagyon kedves üdvözlőlap, amit az egyik Molyos barátné küldött el a részemre. Most lehet nyugodtan nevetni, de az ilyen gesztusoktól rendre elérzékenyülök. Nem boltban vásárolt üdvözlőlap volt, hanem egy kézzel készített nagyon ötletes kis kártya - itt a csodálatomat nehéz volna szavakba önteni. Sajnos az én korlátolt agyamnak eszébe nem ötlene, hogy ilyen kézzel készített üdvözlőlapot készítsen. Pedig milyen jó idea! Molyos barátnémnak nagyon szépen köszönöm, hogy gondolt rám. Üdvözlőlapja a karácsonyi dekorációt képezi, szem előtt van, és ott is fog maradni, évszaktól függetlenül, azon tárgyak közt, amiket tőletek kaptam Kedves Olvasóim. Nem tudom mi módon, de egyszer viszonozni fogom az odafigyeléseteket, és a kedvességeteket.



"Qhuinn – ismeretlen apa fia – hozzászokott, hogy egyedül van. A családja kitagadta, az arisztokrácia hátat fordított neki, ő azonban végül megtalálta az útját: az Alantasok Társasága ellen vívott háború egyik legkegyetlenebb harcosa lett. Az élete mégsem teljes. Lehetősége nyílik rá, hogy saját családot alapítson, mélyen legbelül mégis ürességet érez, mert a szívét valaki másnak adta…
Blay a hosszú éveken át táplált viszonzatlan szerelem után kigyógyult a Qhuinn iránti érzéseiből. Itt volt már az ideje: Qhuinn rátalált a tökéletes párra egy kiválasztott nő személyében, akitől hamarosan gyermeke születik – épp úgy, ahogy mindig is tervezte. Blaynek nagyon fáj együtt látnia őket, de ha egy elérhetetlen álomra építi az életét, biztosan csalódik. Ahogy már meg is tapasztalta.
A sors különböző útra tereli ezt a két vámpír harcost… ám miközben fokozódik a faj trónjáért vívott harc , és új játékosok bukkannak fel Caldwellben, akik halálos veszélyt jelentenek a testvériségre, Qhuinn végre megtapasztalja, mi is az igazi bátorság, és a két szív, amelyet egymásnak szánt a végzet… végül eggyé válik."

Kiadó: Ulpius
Oldalak száma: 626
Ára: 3999 Ft


És akkor visszakanyarodva az olvasáshoz. Szerintem már mindenki tudja, hogy Ward nekem olyan, mint a csoki. Ha elém teszik, akkor nem bírom megállni, hogy ne nyúljak utána, és ne temetkezzem nyakig a történeteibe. Stílusilag még mindig nem sikerült kifogást találnom a hölgyeményben, na nem mintha kerestem volna... Az FTT sorozata a vámpírhistóriák közül mindenképpen egyedi, humora helyenként döglesztő, és a lazasága, ahogy megfogalmazza a dolgokat... Emelem kapalom az írónő előtt. Jelenlegi története egy kicsit még inkább eltér a megszokottól, mivel a fókuszban két férfi, két harcos szerelmi kiteljesedését írja le - sok egyéb más mellett. Qhuinn és Blay macska-egér játékát már több könyv óta kísérhetjük figyelemmel, viszontagságaikat, érzelmi-lelki problémáikat ától cettig lekövethettük az előzményekben. Bevallom, én már tűkön ültem, hogy elolvashassam a boldog befejezésüket is. Annak ellenére, hogy soha eddigi életem folyamán nem olvastam olyan romantikus könyvet, aminek homoszexuális irányultsága lett volna. Volt, hogy olyan erotikus jelenetbe, novellába botlottam, ahol felszínre került ez a téma, de az merőben más megközelítésű volt, leginkább nyersen szexuális, ahol semmi nem szólt a szerelemről... A mostani történet azonban erre a nem elhanyagolható alappillérre épít, és ezáltal kicsit kilökött a komfortzónámból. Attól tartottam a sztori legelején, hogy furcsának, idegennek fogom érezni, amikor a két férfi ölelkezni kezd. Hogy nem fogok tudni úgy azonosulni velük, mint a már jól megszokott alternatíva esetében. Menet közben kiderült, hogy teljesen feleslegesen tartottam ettől. Függetlenül a felállástól, ugyanúgy drukkoltam nekik is, mint mindenki másnak, és nem éreztem semmilyen negatív érzelmi visszhangot, amikor azon oldalakra jutottam, ahol megtörténnek a fizikai aktusok. Nem is nagyon gondolkoztam el ezeken a fejezeteken. Könnyűszerrel elfogadtam őket, és az egyetlen konklúzió, amit lekönyveltem utólag, az volt, hogy a testi szerelem még mindig gyönyörű dolog. Hogy mondhat bárki bármit, a természet egyik legnagyobb csodája az, amikor egy másik emberi lény annyira képes hatni rád, hogy attól reszketni kezdesz, vagy majdhogynem elsírod magad a túláradó érzelmek tömegétől. Teljesen és totálisan mindegy, hogy a szereplők most standard felállásban vannak-e, vagy esetlegesen azonos neműek-e. A kémia ugyanaz. Eddig sem volt bajom a homoszexualitással, és ez ezután sem fog változni. Hiszem, hogy nem az determinálja egy ember személyiségét, hogy milyen a szexuális irányultsága. Az hogy a hálószobán belül ki mit csinál, és kivel, az egy olyan téma, ami nem tartozik senkire. Értem ezalatt persze az olyan kapcsolatokat, amik közös megegyezéssel, és felnőttek közt jönnek létre. Nem győzöm hangsúlyozni az ilyen mondataim után, hogy a szexuális szélsőségekkel én sem tudok egyetérteni, nem pártolom egy pillanatig sem az olyan kapcsolatokat, amiben az egyik vagy esetlegesen mindkét fél sérülhet, akár fizikailag (értem ezalatt a laposra verést és társait), akár érzelmileg, akár lelkileg. Amin viszont elmorfondíroztam az volt, hogy nem értem miért kezeli a társadalom ennyire lesújtóan két férfi kapcsolatát. Pszichológiailag le tudom vezetni a miérteket: konzervatív gondolkozás, patriarchális hozzáállás, szokatlanság, nevelési kérdések, miegymás... A homofóbia egy érdekes területe az életnek. Azoknak akik idegenkednek, csak azt tudom javasolni, hogyha egyszer úgy hozza az élet, akkor üljenek le beszélgetni egy ilyen irányultságú emberrel. Vannak olyanok akiről nem is feltételezné az ember első látásra, hogy hazai pályán játszik. Akik függetlenül ezen irányultságuktól értelmesek, érzékenyek, intelligensek, sőt még helyesek, vonzóak is - vigyázzatok lányok, az ilyen típus az, akinél nagyon kecsesen lehet árnyékra vetődni... Nem tudom azt mondani, hogy taszítónak tartom két férfi kapcsolatát. Vannak a környezetemben is ilyen emberek, de minden fenntartás nélkül kedvelem őket, és velük örülök, ha boldogok. Náluk is ugyanazok az élethelyzetek alakulnak ki, mint mindenki másnál, és ugyanúgy megsínylik, ha egy kapcsolatuk zátonyra fut. Képesek ugyanolyan átéléssel szeretni, ragaszkodni. Szerintem ez a lényeg, és nem az hogy kivel, vagy miért úgy, és főleg hogy hogyan.
Ami egy kicsit furcsa irányba terelte az érzelmeimet, az a könyv legvége volt. Az én ízlésemhez mérten, a történet lezárása egy hangyányit giccsesre sikerült. A felvezetésben Qhuinn és Blay elég karakán karakterek voltak, elég erős jellemekkel. Én már csak tudom milyen egy erős jellem... Saját tapasztalat alapján jelentem ki, hogyha valaki személyiségileg merev, és nem képes egykönnyen feloldódni az érzelmeiben, az két hét alatt nem fog tudni ezen változtatni. Most mindegy, hogy azért nem, mert fél, vagy mert nem tudja kezelni az őt ért heves érzelmi reakciókat. Egyszerűen csak nem fog tudni ennyire könnyen akklimatizálódni. Oké, ha felmerülnek a stratégiailag fontos kérdések, amire megtörténik az őszinte belső, vagy külső válaszadás, a válaszadás minőségétől függetlenül követi azt egy megkönnyebbülés, de ha valaki évekig fékezi magát, az nem fogja tudni ezt a kényszert egyik pillanatról a másikra levetkőzni. Lelövöm a poént, így aki el akarja olvasni a könyvet, az ugorja át a következő bekezdést...

Qhuinn megkéri Blay kezét, gyertyákkal, a testvérek és a király jelenlétében, családostul. Szép gesztus, de figyelembe véve az előzményeket, egy kicsit hirtelennek tűnik a dolog, főleg úgy, hogy Qhuinn alig két héttel korábban képes csak tudatosítani magában, hogy Ő bizony meleg.... Lehet hogy velem van a baj, de láttam már ilyet az életben is, és nem feltétlenül tartom ezt a reakciót helyesnek. Mert felmerül, hogy mi is a motiváció. Míg az érintett váltig fogja állítani, hogy ami hajtja az a mély, és megismételhetetlen szerelem, addig háttérben mozoghat egy kevésbé tudatos dolog is, méghozzá a félelem. Felvállaltam valamit, beleléptem valamibe, amire már egy jó ideje vágyom. Megkaptam amit azt hittem sosem fogok. Na kössük csak le gyorsan ezt magunk mellé, minden módon, ahogyan az csak lehetséges! A lelkesedés érthető egy ilyen helyzetben, és persze Ward könyve ettől fiktívebb már nem is lehetne, így ugyan ne akarjunk már életszagúságot várni tőle, és persze az idealizálási törekvés, amit soha nem lehet megkerülni egy romantikus sztoriban... Értem én, el is fogadom a befejezést így ahogy van, de akkor is az fog maradni a végső álláspontom, hogy túúúúúúl lett lihegve, túúúúúúl érzelmesre, túúúúúúl díszesre, és töményre sikeredett. Sokkal hatásosabb lett volna egy kicsit kevésbé színpadiasan, és hangyányit érzelemmentesebben.

Ami még Wardnál jelenthet a későbbiekben problémát... Az FTT kezdi túlnőni magát. Ward remekül csavarja a szálakat, csak egyre több szereplőt kell emiatt mozgatnia. Az utolsó két-három könyvében megfigyelhető, hogy a fókusz kezd elmozdulni. A figyelemterelés központja ellentétben az első könyvekkel, már nem csak a főhősökre irányul, nem csak az aktuális párra, és szűkebb környezetükre, és problémáikra, hanem párhuzamosan több azonos hangsúlyú szál is fut. Emiatt a figyelem oszlani kezd, és konkrétan egyre nehezebb behatárolni, hogy kik is a történet aktuális főszereplői. Én szerettem volna többet olvasni a jelen alkotásban Qhuinn-ről és Blay-ről. Kicsit szitaeffektus érződött a közös eseményszálukban. Érintettük is őket, meg nem is. Ott voltak, beteljesedtek, mégis hiányérzetem maradt utánuk. A kiábrándultság érzése csak amiatt került el, mert Ward profi, és mint ilyen, képes volt a mellékszálakat is érdekfeszítővé varázsolni. Assail-ba egyenesen belehabarodtam. Egy újabb olyan karakter, aki a maga morcos módján, annyira érdekfeszítő, hogy kedvem volna leültetni, és kifaggatni, hogyan is fog alakulni a kapcsolata Sola-val. Xcor, és Layla... Na ők tuti meg fogják kavarni az állóvizet. Egy várandós kiválasztott, és a király legnagyobb ellensége... Kell ennél nagyobb handicap? Trez... Az árnyék, akit haza akar rángatni a királynő, hogy a lánya mellett tenyészbikaként funkcionálhasson, és akinek a szíve Selena-ért dobog, miközben esze ágában sincs hazamenni. Egyenesen lenyűgöző, amit Ward a szereplőivel művel... Mégis van egy olyan kívánalmam, hogy legközelebb a hangsúly inkább legyen a főhősökön, és kapjanak ezáltal egy kicsit nagyobb teret. Nem baj, ha más szálak is kibontakoznak a történet folyamán, csak az erőviszonyok legyenek jobban balanszban.

Nekem az FTT jelen könyve is remek kikapcsolódást nyújtott. Nekem töretlen a lelkesedésem a fiúkkal szemben. Még mindig fenntartja az érdeklődésemet, és sajnos be kell látnom, hogy emiatt elfogult is vagyok. Nem tudom hány részesre tervezi Ward a teljes sorozatot, de én vevő leszek az összes könyvére, mivel a hangulata - a szereplőktől függetlenül - utánozhatatlan. A stílusa lehengerlő, könnyed, mégis a kellő helyeken alapos. Bár tudnék úgy írni, mint Ward, akkor egész nap mást sem csinálnék, csak írnék, és írnék, és írnék...

Értékelés: 8 pont        
Share:

2013. december 16., hétfő

A. J. Molloy: X története /2013/

Sajnos azzal szükséges elindítanom jelen bejegyzésemet, hogy beismerem hogy komoly vereséget szenvedtem... Tíz évente egyszer sajnos belebotlok olyan könyvbe, ami büszkeségi kérdéseket kezd el feszegetni bennem. Amikor minden erőlködésem hiábavalónak minősül, mivel a stílusérzékem, és a műveltségem - nem beszélve a józan paraszti eszemről - hangos kiabálásba kezd, miszerint: eddig és ne tovább! Három kőkemény színpadias agonizálással telt héttel, és mindössze 171 oldal történéseivel a hátam mögött, be kellett látnom, hogy megméretettem, és legyőzettem. Hogy melyik mű is volt az ami ilyen szinten kifektet? Samantha Ann King: Osztozni Hailey-n című könyve. Halványlila segédfogalmam sincs arról, hogy valaha be fogom-e a fejezni ezt a remeket. Nagyon kackiásan fogalmazva, határozatlan időre félretettem, felfüggesztettem elolvasási szándékomat a mű irányában, a maradandó agykárosodás elkerülése végett, úgy határoztam hagyom, hadd pihenjen. Na de, hogy miért is jutottam erre a végleges döntésre... Valamikor az előző évezred hajnalán, volt egy behatárolhatatlan jellemzőkkel bíró, kissé antiszociális, ámde mégis végtelenül jóérzésű leány, aki szinte minden áldott nap elcsodálkozott azon, hogyan is sikerült beintegrálódnia - ha csak részben is - egy olyan társadalomba, aminek a működési elvét, még csak nagy vonalakban sem volt képes körülírni. Eme leány gazdag fantáziával rendelkezett, és amit nem volt képes a valóság talaján megélni, hát azt kiélte az álmaiban. Gazdag gyermekkor volt az övé, mert míg a többi tizenéves azzal szórakozott, hogy rágót gyúrt a másik hajába, addig főszereplőnk hol sárkányokkal, hol furcsa űrbéli szörnyekkel hadakozott, hol harcos amazon volt, hol... Nem, határozottan mindig harcos amazon volt, csak néha lézerfegyverrel, néha bunkóval. Hát na, senki nem állította sosem, hogy képzeletgazdag főhősnőnknek önmagáról is gazdag elképzelései lettek volna... Na már most ez a leány, egyszer csak fiatal tinédzserré cseperedett, és mint ilyen, nem álmodozott többé már szörnyekről, és űrlényekről. Ezzel szemben elkezdte olyan történeteken törni a fejét, amiben az élet legmegfejthetetlenebb titka volt a központban: a SZERELEM - avagy a FÉRFI. Ez a két, létezésében abszolúte megkérdőjelezhető fogalmak töltötték ki lánykánk majd minden szabad percét. Az élet kegyes volt hozzá, mivel ekkora már voltak szép számmal, hasonló mentalitású barátai is - Isten óvja a Világegyetemet! - akikkel unalomig szövögethette az elképzelt konspirációk hálóit. Történt ezen időben, hogy a lány és annak barátnői, úgy határoztak írásban is lejegyzik elképzeléseiket, és nem csak szóban elemzik ki a valósnak vélt állításaikat. Történetünk másik főszereplői a FÉRFIAK - de meglepő fordulat, ugye? Azt sem állította senki soha, hogy jól tudnék mesét írni... Szóval, a FÉRFIAK... A mondák legendái, kikről mindenki beszél de senki nem látta még őket - mivel az osztály sztárja, ugyan nem volt rosszképű fiúcska, de akkor is csak egy fiú, és NEM FÉRFI, meg amúgy is... Most komolyan, ki tudna igaz szerelemmel vonzódni egy Karcsihoz? A Dániel, és a Márk, mennyivel jobb csengésű, nemde? (Na azt sem állította soha senki, hogy tinikoromban is veszettül mély érzésű lettem volna...) És ha már itt tartunk... az álmok talaján az a szép, hogy azt találhat ki az ember lánya, amit csak akar. Ha már a tökéletes férfi, akkor miért ne lehetne izmos? Sűrű sötét hajú, vagy éppen szőke, kék szemekkel, vagy barnával - éppen milyen az időjárás - vastag ajkakkal, vagy keskenyekkel. Lehetne színész, vagy elvont művészlélek... vagy ha már itt tartunk, akkor énekes. Apropó énekes! Hallottál már arról a helyes fiúbandáról? Tudod, arról amelyikben azaz elképesztően helyes srác (mai eszemmel, inkább brutálisan nyominger arcú figura), szőke hajjal, és négy másik elképesztően helyes társával (khm...), egy lebegő kör alakú színpad közepén énekel (nyikorog), miközben a képzeletbeli gömb belső faláról életképeket vetítenek rájuk, sikoltozó lányok tömegeiről? Nem? Hát ne tudd meg! (Ne is!!!!!) Ugyanennek a bandának van egy másik klipje is, amely egy tök érzelgős ballada, fent a hóval borított Alpok tornácain, sífelvonóval, meg mindennel. Kandalló is van! Tényleg. És az a magas fekete hajú ipse - szerintem Ő lehet a bandában a legidősebb, nem is szimpi, mert Ő... tudod... már olyan... koros (???) - olyan nagyon mély hangon dörmög a zene előtt. Mond olyan szép dolgokat... hogy nem fog bántani, meg hogy sosem érzett még ilyet korábban, és csak egy esélyt kér, hogy bebizonyítsa mennyire szeret... Hmmm... (Na ez így idepingálva, nem kicsit pedofilzöngés, az hogy szánalomra méltó is egyben, arról pedig nagy kegyesen inkább megpróbálunk nem tudomást venni.) Olyan cukik azok a srácok, és olyan jó a testük, és a hangjuk, és... óóóóó... Történetünkben pedig itt jön el a fordulópont. Mi történik, ha 3-4 tizenéves lányt, akik maximumlángon vannak odáig meg vissza a rajongástól, összeeresztesz? Búgócsiga effektus... Olyan ez mint a hülyeség. Öngerjesztő folyamat. És ilyenkor születik meg az első kisregény is... Az első csókolózós jelenet, és természetesen a minden gyakorlati tapasztalatot nélkülöző első kamatyolós szexjelenet is - ez utóbbin tíz évvel később azért lehet ám csikarodva röhögni (legalább ennyi haszna van...). Az elején ez a játék szuper. De aztán jön a tipik barátnősdi, ami egyenesen kigyilkolja az alkotószabadságot. Miért ezzel a sráccal írtál közös jelenetet, mikor Ő az enyém? Engem pedig miért írtál e mellé a fatökű mellé, mikor tudod, hogy őt utálom a legjobban? És persze itt jelenik meg az a sarkalatos pont is, amikor már nem engedheted meg magadnak, hogy kihagyd a barátnőd/barátnőid egy jelenetből. És ami eleinte remek készségfejlesztő dolognak indult, ritka gyorsan redukálódik le bevásárlólista szerkesztéssé... "Kati és B egymásra néztek. Majd B Katihoz hajolt és megcsókolta. Erre Zsanit is megcsókolta N, Krisztit is A, Andit is H, és engem is K. Aztán mindannyian beugrottunk a medencébe." Khm... Súlyos... Ja igen, és nem elfelejthető tény, hogy mindenki ruházatáról komoly leírást kell adni. "Rajtam spagettipántos kék felső volt, fehér nadrággal, Katin szűk fekete felső, fekete nadrággal, Zsanin piros nyári ruha, Krisztin sportos rövidnadrág fehér pólóval (nem tudom feltűnt-e, hogy a külön stílusirányzatok, külön hangsúlyt is kaptak), Andin pedig egy szűk szoknya, fehér testhezálló (nem, még véletlenül sem simuló) inggel. A fiúkon farmer volt, ami a csípőjükre csúszott, és mindegyiken sötét atléta volt (kész, passz - pasikra minek annyi szót fecsérelni?)." Aucs... Bár így visszatekintve, ez azért meglehetősen humoros, le kell szögezni azt, hogy mindez néhány agyahagyott fruska hétköznapjaiban játszódott le, és nem volt a dolognak káros hatása. Mármint, társadalmilag káros hatása. Ezen művek soha nem kerültek nyomtatásba, nem rongálták le senkinek az agytekervényeit, és szépen a feledés homályába merültek. Aztán elkezdtem olvasni Hailey és a bikái történetét. És hirtelen, mintha újra tizenéves fruska lettem volna, aki mintha az egyik barátnőjének, a jól eltolt kisregényét olvasná. Nem bírtam. Egyszerűen nem bírtam. Szenvedtem, erőlködtem, de nem ment. Az idealizálási kényszerből, ami ebben a műben megmutatkozik, egyenesen sikítófrászt kaptam. Gyerekorvos? Rákkutató? Ha már ennyire belemerültünk, nyugodtan jöhetett volna még egy űrsiklópilóta is a NASA-tól. Vagy egy Nobel-békedíjas gyermekjogi aktivista, aki szabadidejében missziókat toboroz a Harmadik Világba. Egy, csak egy olyan önérzetes gyerekorvost mutasson nekem valaki, aki képes volna a realitás talaján belemenni abba, hogy a haverjával közösen alkossanak kapcsolatot, egy nő közreműködésének segítségével. Persze ebben a sztoriban is előkerül a főgonosz, az ex, aki brutális, és agybajos, és akitől kőkemény hőseinknek kötelező jelleggel meg kell menteniük a hősnőnket. És akkor még ott van a család is, a harcias akaratú bátyus képében, aki ugyan eleinte nagyon ki van borulva, amiért a hugicáját egyszerre ketten is tömik, ráadásul az a kettő nem más, mint gyermekkori jóbarátai... És aki természetesen úgy túllép kezdeti idegenkedésein a történet végére, ahogy kötelező. Bejön, morog kicsit, káromkodik egy keveset, majd balra el... Értem én. Nem bírtam ki, és a könyv végére lapoztam menet közben. Leánykérés a lezárás. Amire mindenki áldását adja. Csak így... Minden komplikáció elcsitul, és már szólhatnak is a harangok. Ja. Nem is értem, miért nem vagyok képes ezzel az egésszel azonosulni. Egy olyan fordulat volt, amire azt mondtam, hogy egy kicsit friss. A pasik erotikus helyzetben csókot váltanak. Ez adott egy újabb lökést, úgy harminc oldalnyit. De aztán már arra sem maradt ingerenciám, hogy kiderítsem, lesz-e ennek a momentumnak folytatása. Eljutottam odáig, hogy leszarom... Már elnézést. Az idétlen, erőltetett kényszerhelyzetek, amibe belepróbált erőltetni némi viccet az írónő, még keservesebbek voltak. Samantha Ann King az asztalharapdálási kényszeremre volt csak képes pozitívan hatni, de arra viszont igazán istenesen. Kár, hogy nem ez a leglelkesítőbb olvasási reakció. Nem tartom valószínűnek, hogy valaha fel fog ébredni bennem a vágy, hogy a maradék kétszáz oldalt górcső alá vegyem. Ez a 171 oldal is durván tíz évet elvett a várható élettartamomból, és nem vagyok hajlandó megkockáztatni, hogy az legyen a sírfeliratom, hogy "itt nyugszik Ő, kit egy erotikus könyv olvasása közben ért utol az agyvérzés". Na ennyit, Hailey-ről, és a bikáiról...

Alexandra - a barátainak X - visszahúzódó diáklány. Azért megy Nápolyba, hogy egy kicsit kizökkenjen addigi eseménytelen életéből. Kalandra vágyik, Itáliára. A napsütötte Nápolyban megismerkedik egy férfival, akihez hasonlóval még sosem találkozott. Lord Marcus Roscarrick szép, karizmatikus és elképzelhetetlenül gazdag; mégis, a kellemes külső mögött X megérzi, hogy Marc olyan ember, aki jól ismeri a veszélyt. 
A férfi úgy kezdi el kényeztetni, elkápráztatni X-et, hogy a lány képtelen ellenállni. Ahogy szenvedélyes kapcsolatuk kibontakozik, X még jobban belemerül Roscarrick csillogó világába. Ám hamarosan felfedezi, hogy a férfinak van egy sötétebb oldala is. És amikor Marc felfedi titkait, és sürgeti X-et, hogy vesse alá magát vágyainak, döntenie kell: túl messzire ment, vagy merje megtenni az utolsó lépést? 

Kiadó: Gabó
Oldalak száma: 420
Ára: 2990 Ft

És íme akkor a következő gyöngyszem... X. Mint az MiB-nél J. Csak ez X. És űrlények, illetve Will Smith nélkül ugyebár. Mély sajnálatomra... na de kanyarodjunk csak vissza. Mindenek előtt nagyon köszönöm kedves Molyos barátnémnak a közreműködést a könyvben. Aki nemcsak hogy felhívta a műre a figyelmem, de még el is postázta nekem, hogy elolvashassam. Nem tudom mit is mondhatnék... Köszönöm? Viccet félretéve. Tényleg igazán hálás vagyok, hogy gondoltál rám, és megosztottad velem, ezt az olvasmányod. Ha nem teszed ezt meg, akkor vélhetően nem olvasom el ezt a sztorit. Merthogy nem is vettem észre, hogy van. Szerényen azt kell most ideírnom, hogy ez nem determinál semmit - és ragaszkodom is ehhez a feltételezéshez, az már más tészta, hogy a gyakorlat rendre igazolni szokott. Külön köszönöm a rajzocskát, ki van téve a polcomra, a "megbecsülés", és a "meghatottság" oszlopai közé. Még egyszer utoljára, nagyon szépen köszönöm.
A történetről röviden. Kedvem volna egyszerűen csak azt idefirkantani, hogy "lásd, előző 69 bejegyzés" - na jó, csak 66, mert a csődöröm, és a kékharisnya nem ezen kategória részei (még). Az alapok változatlanok, gazdag pali, aki itt már nem elég hogy gazdag, de még nemes is, egy lord, akinek alig titkolt kapcsolata van a maffiával. Olaszországban vagyunk, így azon dolgok, amik fixnek tekinthetők: pizza, kávé, tengeri kütyük, hangos olaszok, és persze a maffia. Mit nekünk sztereotípiák... A szerző még ettől is tovább merészkedik. Azt hittem eldobom az agyam a történet végétől. Vigyázat spoiler következik!

Miután X a misztérium minden fokozatába bepillantást nyer, jön is a végső konklúzió. A maffia úgy alakult ki, az volt az eredete, hogy néhány unatkozó milliárdos orgiákat tartott a legnagyobb titkosság égisze alatt. Aztán, amikor a kufirc már unalmassá vált, a leghatalmasabbak egymásra néztek, és azt mondták... "Te, ez az egész dög unalom... Kit érdekelnek már a puncicsoportosulások! Ki kellene már találni valami eredetit, amivel szívathatjuk a köznépet, és amivel rengeteg mocskos pénz birtokosai lehetünk! Legyünk bűnszervezet! Tökre illene ránk a "maffia" kifejezés..." Komolyan mondom, szerintem az a bűnszervezeti fejes, aki a kezébe kapja valami isteni csoda folytán ezt a remeket, gigászi röhögőgörcsöt fog kapni.

És akkor még ott vannak a misztériumok is. Kapaszkodjatok, mert meredek lesz... Szóval van hősünk, aki az ami, tökéletességében utánozhatatlan, és csak akkor kötelezheti el magát imádott asszonya mellett, ha az bevállalja mind az öt (vagy hat) misztériumot, amin már egyszer hősünk is keresztülment. Mik is a misztériumok? A szexualitás és a spiritualitás azon lépcsői, amik közelebb visznek az abszolút igazsághoz. Imádom magam, amikor így kezdek el fogalmazni... Elég frappáns kis szösszenet volt ez az összegzés, nem? Jól cseng, rövid... és tökéletesen értelmetlen. Ha az utcán megkérdeznék valakit arról, hogy mi a véleménye a szexualitás, és a spiritualitás lépcsőiről, amik az egyetemleges igazsághoz vezetnek, tuti hogy érdekesen nézne rám. A lényege a dolognak tulajdonképpen annyi, hogy különböző enyhén perverz szokásokkal tesztelik a belépő, a felavatandó személy korlátait. Kicsiben kezdődik az esemény, szolgák hada előtt elfenekeljük a hölgyet, aztán meghágjuk. Minden misztérium a meghágással végződik... Ami nekem enyhén ködös volt, hogy majdnem minden misztériumban nők kedveskednek nőknek. Ja igen, és mindenhol pucérkodni kell. Fel nem tudom fogni, hogyan befolyásolhatja a spiritualizmusomat az, ha fedetlen szeméremmel járok-kelek egy bálterem közepén, vagy ha példának okáért egy kisebbfajta tömeg előtt elégít ki orálisan, esetleg dildók tömegével egy, vagy több nő. Egy biztos, a szerzőnk exhibicionista álmokat dédelget, méghozzá merészen hangosan.

Hősnőnk természetesen egy stréber, aki teljesen visszahúzódó mivoltában kalandra indul Olaszországba. Remélem nem csak én érzem magamban ennek az ellentmondását. Lapozzunk. Szóval félénk virágszálunk kalandra vágyik. Meg is kapja azt. De még hogy! Azt hittem lefordulok a székről, amikor az egyik misztérium alkalmával, amikor lesújt rá az orgazmus, spriccelni kezd a drága. Úgy bizony. Vártam már mikor fogunk eljutni idáig. Reméltem, hogy soha nem fogunk... De megtörtént. Én pedig nyugtáztam, hogy "íme Linda, nézd, olvasd, okulj... még egy bamba nőnek is sikerül". Sajnos nincs elég élettapasztalatom ahhoz, hogy ebbe mélyebben belemerüljek. Veszettül szenvedélyes nemi élet ide vagy oda, a szexnek ezen része, nálam szó szerint a misztikum ködébe vész. Hasad meg ettől a szívem...
Amin még kínszenvedős könnyáztatta röhögőgörcsbe fordultam, az a jelenet volt, a mit tudom én már melyik misztériumban, amikor lecsupaszított alféllel, ágyasnak beöltözve kellett grasszálnia hősnőnknek egyik végpontból a másikba, sok ember figyelő szemeinek kereszttüzében. A csajos kemény öcsém, mert nem akad ki... Ezen nem. De bezzeg azon rendesen felhúzza magát, hogy a szemérmére tetoválnak egy valamilyen jelet... Mert ezzel Ő nagyon, de nagyon meg lett billogozva. Oké... Tehát egyszerű punciban le-föl lejteni = nem téma. Kapni egy nyilat a vénuszdombodra = Armageddon. Oooookkééééééé... Imádom a női logikát...

A történet legvége... Meg akarod menteni a párodat? Akkor hagyd hogy bedrogozzanak, és vagy tizenketten meghágjanak. Jó lesz meglásd, mert utána egymáséi lehettek. Kicsit használtan, gyűrötten, kifacsarva, de hát a minőség itt nem számít. A lényeg, hogy mindketten felmentést kaptok, a maffia nem fog titeket kinyírni, mert képesek vagytok totálisan belőve addig kefélni, míg sistereg az agyatok. Persze nem egymással. Ha túlélitek az egészet, túladagolás nélkül, akkor nemcsak az igaz szerelemben lesz osztályrészetek, hanem még istenként is fognak csodálni titeket, mert ez mekkora teljesítmény. Egy igazi csúcs! B***** meg, nem vagyok ezekhez a mély gondolatokhoz elég spirituális. Újabb rossz pont nekem. Lassan már annyira el vagyok cseszve, hogy még a Pokol is ki fog köpni. Rám néz Belzebub, majd kecsesen kiterel a kapun, mondván "te hitvány... még a misztériumokba sem avattak be soha... pfff". Tudom, tudom, pocsék már nekem. Sajnálom is magam, intenzíven.

Az írói stílusról annyit, hogy egész elviselhető, amikor a szerző a lényegre összpontosít. Viszont az írónk előszeretettel merül bele a leírásokba. Sok helyen volt olyan érzésem, hogy egy utazási könyvet olvasok. Ez még azt a kevés lelkesedést is megfojtotta bennem, ami még maradt volna.

Összegezve, ha nagyon megerőltetem magam, akkor egynek elmegy. Ha józan parasztival átgondolom, akkor óvjon tőle a Magasságos. Mivel ezt sem voltam képes egy-két napon belül kivesézni, így nagyon magas pontszámmal sem tudom megajándékozni. A sok halandzsa, és logikai baki miatt, a legjobb amit adni tudok neki:

4 pont          
Share:

2013. november 20., szerda

R. K. Lilley: Felpörgetve /2013/

Van ugyebár az erotikus romantikus irodalom, mint olyan. Ebbe sok minden belefér. Fenékpaskolgatás, érintőlegesen a homoszexualitás, egy-két pikánsabb perverzió, mint amikor egy hölgyeményre kettő, esetenként három bika jut... ez a dolgok erotikus része. Azért válik romantikussá, mert a nagy és megmásíthatatlan érzelmek leírása ezt követeli. Nincs ezzel semmi baj... Az már más kérdés, hogy a legtöbb esetben ez egy kicsit itt-ott bicsaklik, és a végeredmény sokszor meghatározóan rémes. Rendben, ismerjük el, hogy nem  mindig annyira rémes... Azt hittem a kezdetek kezdetén, hogy az a legnagyobb bajom ezzel a kategóriával, hogy nem igényes. Hogy valamilyen számomra felfoghatatlan késztetés miatt, az írók többsége abban látja meg a fullasztó erotikát, hogy közönséges kifejezéseket kezd egymásra halmozni. Még talán ez is lehetne izgató, a megfelelő mennyiségben, a megfelelő helyeken. De tapasztalataim azt mondatják velem, hogy az írók többsége csak végletekben képes gondolkozni. Fogalmam sincs mikor fogom már megunni ezeknek a könyveknek a gyűrését, de azt kell mondjam, lassan ideje volna már. És most véletlenül nem azért mondom ezt, mert kifárasztott egy könyv igénytelensége, hanem szimplán csak azért, mert nagyon unom már mindig ugyanazt olvasni. Komolyan. Lassan már az első oldal felütése előtt is tudom, hogy hol lesznek a történetben a stratégiailag fontos pontok. Tudom, hogy lesz egy csődör, egy keménytökű fenegyerek, aki előkapva bársonypuhaságú, ámde mégis duzzadó, merev, göcsörtös, eres, feszülő, nedvedző, megremegő, hatalmas lomposát, úgy felnyársalja hősnőnket, hogy az menten elalél. Tudom, hogy a hősnőnk kelekótya, buta, felszínes, hisztis, bárgyú, béna, suta, mamlasz - tudom, hogy ez a legutóbbi négy jelző leginkább ugyanazt fedi le, de a szókészletem kényszert érez arra, hogy csillogtassa a tudományát (az Osztozni Hailey-n c. könyvet olvasom... lesz róla olyan véleményem...) -, szerencsétlen, bumfordi, mafla, fogyatékos, önálló gondolkozásra képtelen valaki lesz, aki egy dolgot tud színvonalasan csinálni: sóhajtozni. Tudom továbbá, hogy a pasas kőgazdag lesz, és az sem kikerülhető motívum, hogy vagy egyikük, vagy mindkettőjük molesztálás, vagy erőszak áldozatává vált. És ehhez jön még hozzá, a vagy hímnemű, vagy nőnemű lakótárs (ha hím, akkor evidens hogy csak homokos lehet, ha nőnemű, akkor tuti hogy egy sokat tapasztalt picsa), és már meg is vannak az alapok.
Erotikatörténeti lépcsők amiken minden esetben át kell esni: 
- szopás (mélytorok technikával, és gégére élvezéssel);
- normál, de heves szex, mocskos beszéddel;
- kikötözős, ütlegelős légyott, könyörgéssel, és mocskos beszéddel;
- popsiizgatás vagy ujjal, vagy vibrátorral, vagy farokkal - itt néha azért még színesedni is szokott a sztori, mert van hogy farokkal az egyik lukban, ujjal a másikban, vagy farokkal a kettesben, ujjal, vagy vibrátorral az egyesben, vagy farokkal az egyesben, és vibrátorral a kettesben. Természetesen itt még nem ejthetünk szót a helyenként felbukkanó "minden lyukban farok" felállásról - itt ragadnám meg az alkalmat arra, hogy megemlítsem, egy olyan könyv sem került piacra eddig, amiben a kezekbe is tömtek volna valamit az aktuális hímek (nem, még csak halványan sem arra célzok ezzel, hogy valamelyik aranytollú író írja ezt meg).
- dühös, indulatos szex, mocskos beszéddel;
- területmegjelölést ellátó szex, mocskos beszéddel
- egymásra borulós, érzelmes szex, ami nem érvényesül rendesen, mert mocskos beszéddel társul. 

Stratégiailag fontos, megkerülhetetlen pontok még a szexen kívül (ezek nem nagy terjedelmű részek):
- teljes és visszavonhatatlan elolvadás női részről;
- macsó hím féltékenységi rohama - amikor a főhős hörögve nyögi a hölgyemény mikor melyik testrészébe, hogy az övé, kizárólagos tulajdonát képezi, így kuss;
- a nő felfedi mikor, hogyan, és mennyire intenzív behatásokkal rongálták meg;
- a férfi felfedi mikor, hogyan és mennyire intenzív behatásokkal rongálták meg;
- teljes kétségbeesés az egymás iránti függés miatt;
- még több kétségbeesés a függés kialakulása miatt;
- a pszichopata fordulat (volt barátnő aki féltékenységében gyilkolni akar, volt faszi aki gyilkolni akar, valaki aki zsarolni akar, az erőszakot elkövető, aki vagy gyilkolni, vagy kefélni akar...);
- nagyon, nagyon nagyon izgulós szakasz, amiben jobbára nem történik semmi, de legalább a szünetekben újra kamatyolnak a főhősök;
- totális kiborulás, amikor egy teljesen mondvacsinált valami miatt eljő a világvége...;
- szenvedélyes kamatyolós kibékülés;
- valaki meghal, börtönbe kerül, vagy pszichiátriára - ebben a szakaszban vagy mindkét főhős, vagy az egyik megsérül;
- nyitott kérdések halmaza, mert mint tudjuk következik a folytatás.

Mit is tettem én meg most? Általánosságban jellemeztem úgy tizenkét könyvet. Remek hír következik... Jelen könyvünk a tizenharmadik...

"Mikor a zárkózott természetű légi utaskísérő, Bianca, megpillantja James Cavendisht, a multimilliárdos hoteltulajdonost, azonnal elveszti a nehezen megszerzett benső nyugalmát. Ő, aki 35 ezer láb magasan, tíz centi magas sarkú cipőben minden gond nélkül szolgálja fel az utasoknak a pezsgőt, elgyengül, amint meglátja őt. A mindig higgadt Bianca képtelen kivonni magát a férfi türkizkék tekintetének igézete alól. Ám ha csak a megjelenése lenne olyan vonzó ennek a tökéletes és félelmetes embernek, Bianca könnyen lerázná magáról. De van valami őrült vonzereje is, amit másoknál nem tapasztalt: a domináns férfi ereje, a gyönyör és a fájdalom ígérete, amit a beszédes szeméből kiolvas. Ez abban a pillanatban leveszi a lábáról, ahogy meglátja őt."

Kiadó: Lilith
Oldalak száma: 326
Ára: 3595 Ft

A történetbe nem mennék bele, mert már sikerült ától cettig felvázolnom az előbb. Amit jó tudni, hogy hölgyeményünk itt is el van egy kicsit varázsolva. Ártatlan a drága, szűzi, hamvas, érintetlen... - na jó, a szinonimákat itt befejeztem. És annak ellenére, hogy nincs gyakorlati tapasztalata, úgy fuvolázik, mint egy porszívó - irigyeljük a vele született tehetséget. Egyetlen dolog miatt becsülendő: a pénzkérdést szépen helyén kezeli, nem szégyelli felvállalni, hogy volt nagyon szegény helyzetben is, és egyszer sem leng ki jobbra, balra a gazdagság tényétől, következetesen kitart amellett, hogy nem érdekli a pasas vagyona. Nem ámuldozik állandóan, leginkább csak elkönyveli, hogy ez van és kész. Bár itt is volt némi kényszerített direkt szitu azzal a nyamvadt órával, de el lehetett viselni. Vagyis helyesbítek... hümmögve továbblapoztam a tény feldolgozása után, mint akkor is amikor színre lép a számító, dörgölőző kolléganő, vagy a pilóta, akit kedvelünk, vagy a berúgás (ami túldramatizált volt, és teljesen értelmetlen), és a többi, és a többi. Az íróknak esetenként komoly közléskényszerük van. Ha kell oda, ha nem, beleerőltetnek egy olyan momentumot a sztoriba, ami nem a hősökre, hanem elsősorban saját magukra jellemző. És ami persze, hogy úgy kirí a főhős karakterőből, hogy már csak a felkiáltójelet nem vonszolja maga után. Itt az anime/hentai vonalnál éreztem ezt. Annyira felesleges, idegesítő, semmitmondó helyzet volt az, hogy menten lecsúsztam tőle az ágyamról, és percekig kapartam miatta a padlót. A homoszexuális öribari annyira sikítóan pozitív jelleget akart kapni, hogy én már azt vártam, hogy a történet végén szentté avatják... És én hülye, ebben a történetben is kerestem a konfliktust... Jelentem, nem találtam meg. De olvastam megint jó sokat a reszelésről...

Nyelvhelyesség, és stílus tekintetében nem őrli fel az idegeket. Gördülékenynek, szórakoztatónak nevezhető, amikor történik is benne valami - ami meglehetősen ritkán történik meg. Ennyi. Ebben a kategóriában esetleg egy közepesnek nyilvánítható valami, ami olykor kissé vontatott. Altatónak kiváló, a nemi potenciálra enyhén veszélyes elegy, de vagy kétszer fel tudja kapni miatta az ember a fejét, hogy: odas' egy összetett mondat... Határozottan nem fogom még egyszer elolvasni, a folytatásait is csak akkor, ha már nagyon nem lesz mit.

Értékelés: 5 pont     
Share: