Ahol Megtalálod a Csődörödet Falva kontra kékharisnya 4.

2. Fejezet

Ágyúk! Biztos, hogy ágyúk… Vagy légvédelmi ütegek. Szőnyegbombázás…

Addison riadtan ült fel a kanapén. Alig kapott levegőt, szíve majd kiugrott a mellkasából, és olyan erővel szorongatta maga előtt a takarót, mint akit kényszerítenek rá. Valamilyen fémes alkatrész éktelen nagy robajjal leesett valahonnan, amitől összerezzent. Fény. Annyi fény ölelte körbe, hogy majd belevakult. Hunyorogva, egyik kezét a szeme elé téve kapkodta jobbra-balra a fejét, hogy vajon hová is bújhatna. Mit is szoktak mondani, mi is a legjobb fedezék egy katonai támadás esetén? A kád! Nem, az hurrikán esetén jöhet szóba… Ágyneműtartó… Ugyan már, nem kétéves, és nem bújócskázni akar! Az egyik filmben egy hűtőben talált menedéket a delikvens… Hah! Ezzel az ötlettel aztán merészen bentebb vagyunk… Mikor már elkönyvelte volna magában – minden hitetlensége ellenére – hogy ez a fény, azaz a fény, akkor meghallotta… Alig elnyomott szitkozódás. Megfűszerezve a háttérben a Seether Fallen című „ereszd el a hajamat” jellegű, enyhén zúzáskényszeres melódiájával. Hogy mennyire tipikus! De legalább nem country… Addison egy mély sóhajjal visszahanyatlott a párnára. Minden világos. Nem rémálom volt. Tényleg itt tanyázik egy lerobbant szobában, egy nevesincs községnek a közepén – na jó, gyakorlatilag a szélén -, bekebelezte a legkietlenebb puszta, és még csak esélye sincs elmenekülni. Újabb rekedtes szidalmak szűrődtek fel az alsó szintről, amikben minden fellelhető volt, Istentől a le-fölmenő rokonságig. Tanner… A legkietlenebb puszta koronázatlan ura. Ó, hogy mivel érdemelte ezt ki? És miért van ennyire világos? Nyögve fordult át a bal oldalára, fejére húzva a takarót. A telefonja a táskájában maradt… A táskája a kocsiban. A fogkeféjével, a váltásruhájával, és minden piperéjével egyetemben. Még csak halvány kísérletet sem tett arra, hogy megpróbálja besaccolni, mennyi lehet az idő. Egy biztos volt, az agyának még kora reggel van. Olyannyira, hogy már annak a gondolata is elborzasztotta, hogy el kell gondolkoznia majd azon, hogyan fog lesomfordálni észrevétlenül a cuccaiért úgy, hogy a durcáskedvű sötét lovag ott sertepertél a kocsija körül. Merthogy azt a rongyot, amiben végigmanőverezte a teljes tegnapi napot, nem fogja magára venni még egyszer, az is biztos. Főleg nem azután, ahogy az este megvált tőle. Még csak ránézni sem akart arra a sátáni szövetre… Borzongás futott végig a gerincén. Rohadt ruha. Még rohadtabb kocsi. Újabb káromkodás az alsó szintről… Az égiek ma is a humoruknál vannak… Újabb csörömpölés, majd lendületes léptek zaja, és ajtócsapódás. Addison szemei azonnal kipattantak. Sietve felült, miközben homlokát ráncolva fülelt tovább. Bármennyire is erőlködött, halvány utalást sem érzékelt arra hogy Tanner még mindig a műhelyben volna. Ha az alkalmat várta arra, hogy észrevétlenül lesurranjon a cuccaiért, akkor az most jött el. Lendületesen talpra szökkent, majd biztos ami biztos alapon maga köré csavarta a lepedőt. Igaz, hogy az anyag majdnem háromszor akkor volt hosszra, mint önmaga – a fene tudja milyen ágyra, és főleg, hogy mekkora emberre méretezték – de legalább takart. Sőt méretes uszályként még maga után is tudta vonszolni úgy a kétharmadát, amivel a statisztikai valószínűsége annak, hogy a lépcsőmászás közben a nyakát fogja szegni, a duplájára nőtt. Miközben az ajtó felé tipegett a lelógó jókora darabot az alkarjára gyömöszölte, miközben a másik kezével a melle fölött tartotta magán a rögtönzött ruhadarabot. Ragyogó… Már csak a bagoly hiányzott volna a feje tetejéről, és íme Pallasz Athéné. Az ajtó halkan megnyikordult, ahogy kinyitotta. Óvatosan kidugta a fejét, de csak a síri csönd fogadta. Megkönnyebbült sóhajjal, rekordsebességre kapcsolva, egy elefánt kecsességével robogott le a szűk lépcsősoron. Mielőtt kitárta volna a műhelybe vezető ajtót – amin természetesen egy hiányos öltözetű hölgyemény ellentmondva minden biológiai alaptételnek, kitekeredve pózolt egy képen, Mikulás sapkában (nyár közepén tipikusan aktuális momentum… ki érti a férfiakat?) – fülét hegyezve hallgatózott még egy keveset. Biztató csend… Mielőtt még inába szállt volna a bátorsága benyitott. Az elé táruló látványtól összefacsarodott a szíve. Édesapja legkedvesebb autója, darabokban, kifilézve, árván, némaságba burkolózva terpeszkedett a műhely közepén. A kerekek a karosszéria mellett voltak elfektetve, mind a négy ajtó tárva-nyitva, akárcsak a motorháztető… De bezzeg a csomagtartó az nem, hogy vinné el a fene! És hol a nyavalyában van vajon a slusszkulcs? Mint azokban az idegesítő számítógépes játékokban, ahol mindig meg kell találni valamit ahhoz, hogy össze tud rakni azt a valamit, ami ahhoz kell, hogy ki tudj nyitni egy kaput, amin aztán ha bemész, nem vár más csak újabb valamik, amiket össze kell rakni, hogy meg tudj etetni egy macskát, aki kibüfögi neked a következő kulcsot. Morogva hajolt be a vezetőülés felől a kocsiba, hátha az indítóban van a slusszkulcs. De nem! Miért is volna ott? Az úgy túl egyszerű lenne... Lehajtotta a napellenzőket, de semmi. Kinyitotta a kesztyűtartót, ahol a tíz évvel ezelőtti számlákon, és a forgalmin kívül megint csak nem volt semmi. Kecsesen elvetődve, még az ülések alá is benézett, de azon a tényen kívül, hogy ráférne már a belső térre egy alapos takarítás, nem talált semmit. Fogai közt átkokat sziszegve tolatott ki az autóból, majd tanácstalanul szemezett a kasznival. Vajon mennyi az esélye annak, hogy a hátsó ülésen találja majd meg azt a nyamvadt slusszkulcsot? Tanner eddigi eszmefuttatásait figyelembe véve, semmi nincs kizárva… Egy mély, nyugtató levegővétel után behajolt a hátsó ülésre is.

Tanner a kezében pörgetve a slusszkulcsot, halkan fütyörészve nyitotta ki a műhelybe vezető ajtót, hogy aztán energikusan megtorpanhasson. Addison legnemesebb fele, lepedőbe bugyolálva kacsingatott felé, ide-oda ringva. Nyilvánvalóan a nőnek nem tűnt fel a megjelenése, mivel egyre mélyebben hajolva kutakodott valami után. Ki érti a nőket? Mi lehet vajon a hátsó ülések alatt, ami annyira fontos, hogy hiányos öltözetben is nekiáll megkeresni az ember? Tanner el sem tudta képzelni. Vállát az ajtófélfának vetve, szótlanul gyönyörködött tovább a látványban. Tudta, hogy illő volna megszólalnia, vagy legalább krákognia egyet, de nem vitte rá a lélek. Végül is tesztoszteron csörgedezik az ereiben, nemde? A tegnap esti kis intermezzo után, sajgó keménységgel, és pocsék hangulattal tért nyugovóra, illetve azzal a szent elhatározással, hogy bármilyen elemi erejű is az a vonzalom, amit ez a némber gerjeszt benne, minden erejével azon lesz, hogy ellenáll majd neki. Tessék… Itt volna a ragyogó alkalom a gyakorlatban is alkalmazni az elméleti anyagot… Konzekvencia: a tesztoszteron, és a józan paraszti ész, egymást kizáró tényezők. Kemény, harapnivaló domborulatok, plusz merevedő farok, egyenlő agybénulás. Ha nem lett volna reggel óta rémesen rossz a kedve, még akár jót is mosolygott volna önnön szerencsétlenségén. De mivel fél éjszaka csak forgolódott, mert képtelen volt kiverni a fejéből a nő gerincének a vonalát (a gerincének a vonalát! Még csak nem is a melleit, vagy párás, nedves puhaságát… Nem! A gerincének a vonalát!), és édesen selymes bőrét, így a pirkadó hajnal első sugarait legszívesebben lerúgta volna az égről dühében. A kialvatlanságot mindig is nehezen viselte. Ha ehhez még hozzátesszük, hogy ez a kép elkísérte a reggeli tusolás közben is, majd egy kalapács kecsességével újra fejbe verte a reggelinél is, csak mert volt akkora ökör, hogy ösztönösen a kezébe kapott egy almát… Nos igen, mindezek után könnyűszerrel elfogadható, hogy Tanner sok minden volt a jelenben, csak boldog nem. Ennyi kényelmetlenség után, egyenesen kijár neki, hogy addig bámulja ezt a formás feneket, amíg könnybe nem lábad tőle a szeme. Addison alfele menetközben egyre élesebb szögben domborodott az ég felé. Az anyag rásimult a csípőjére, a combjaira. Vékony bokája, és formás vádlija ki-kivillant, ahogy mocorgott. Tanner feje oldalra biccent… A bokacsont egy dolog… A kerek csípő is egy dolog – persze elképzelni, ahogy abba a csípőbe kapaszkodik merőben teljesen más dolog volt. Na de az a derék! Annyira keskeny volt, olyan tökéletesen formás. Egy tenyerével átérte volna Addison hátát deréktájt, ebben Tanner már csak ránézésre is biztos volt. És ez a pozíció… annyira… tökéletes. A nagy kutakodás közben a lepedő meglazult. Először csak lassan, alig egy-két centire mozdult el a nő lapockáinál, majd komótosan elkezdett egyre lentebb csúszni, és amikor Addison a jobb térdét az ülésre emelte, egy röpke pillanat alatt már a földön is volt. A kackiás elmével rendelkező ruhatervezők után, a kackiás elmével rendelkező fehérnemű-tervezőket kéne falhoz állítani, és könyörület nélkül lelőni. Fekete csipke… Ugyan mi más? Rendben, tegnap már volt szerencséje egy pillantást vetnie erre a bugyira, de az, ehhez a mostanihoz képest… Ha a tegnapi tapasztalatot abakusznak tekintjük, akkor a mostani felért egy kvantumszámítógéppel. Tanner szája kiszáradt, kezei ökölbe szorultak, szíve őrült iramra kapcsolt. Minden, de tényleg minden egyértelműen kivehető volt az anyagdarab mögött. Még Addison szemérmének a vonala is. A megfelelően húsos párnácskák, az azok közt megbújó egyenes vonal, és az a gyönyörű gyöngyházfényű bőr. Semmi más csak azaz emberi érintés után sikongató hibátlan bőr. Gyanta… Holtbiztos. Tanner-nek megállás nélkül csak az kattogott az elméjében, hogy alig egy másodperc múlva, hacsak nem tartja vissza valamilyen idegen, és főleg hatalmas erő, akkor nincs megállás, el fog merülni abban a zugban. Ha teheti, nyakig fog merülni benne…  A farkával, az ujjával, és igen a nyelvével együtt. Csókolni fogja, szívni, nyalni…

Az Univerzum Tanner-nek! Haver, földkörüli pályára álltál… Tanner dühödten megrázta a fejét, és ellökte magát az ajtófélfától.

- Még a végén azt fogom hinni, hogy ki akar velem kezdeni, Addison! – mordult fel jó hangosan. A lány az ijedelemtől ugrott egyet, aminek következtében sikeresen lestukkolta az autó belső terének a plafonját. Addison felnyögött, Tanner felszisszent, majd közel két percig figyelte, ahogy a nő az egyik kezével a koponyáját dörzsölgetve, a másikkal pedig a lepedőt kergetve próbál úgy kikecmeregni a kaszniból, hogy testének minden porcikája takarásban legyen. Csak az tartotta vissza a göndör kacajtól, hogy az édesanyja arra nevelte, hogy nem szép dolog a szerencsétlen helyzetű embereket kinevetni.

- Ó, az Isten szerelmére… - dünnyögte végül, amikor Addison formás popója meglendült balra, majd szép komótosan beékelődött a hátsó ülés eleje, és a vezető ülés háttámlája közé. A szorult helyzet okozója a lepedő volt, amit Addison addig gyömöszölt, amíg az jókora galacsinná nem gyűrődött körülötte. Nem rajta, hanem körülötte. Ergo, most már mindenre tökéletes kilátás nyílt, és ráadásul még a nő is alig tudott mozdulni. Mi ez, ha nem isteni szerencse? Tanner nem tartotta magát kegyetlen fickónak, most mégis azon kapta magát, hogy eljátszik annak a gondolatával, hogy visszaél a helyzettel. Tartotta magát annyira rutinos szeretőnek, hogy képes lett volna annyira felajzani a nőt, hogy az könyörögjön a folytatásért. Bár fordítva sem tiltakozott volna egy percig sem. Bizonyos helyzetekben örömmel hódolt be a szebbik nem praktikáinak. Odaoldalgott Addison formás fenekéhez, miközben lelki szemei előtt egy útelágazás kezdett felrémleni, ahol az egyik irányból bősz madárcsicsergés, a másik irányból pedig a lelkiismeretének durcás hangja támadta le. Utálta a lelkiismeretét. Mindent megnehezített a dög, mindent túlbonyolított, és rendszerint olyan dolgokra hivatkozott, mint a becsület, az emberségesség, a tisztelet, vagy a kötelesség. Jelenleg a jólneveltség szólólemeze volt a palettán, a minimum emberi tisztesség vokáljával a háttérben. Tanner ezt a nótát is nagyon utálta. Egyenesen rühellte…

- Várjon egy percet. – morogta, amikor Addison egy pillanatra sem volt hajlandó abbahagyni a mocorgást. – Segítek.

A nő olyan kétségbeesett tekintettel pillantott fel rá, mintha legalábbis azt mondta volna, hogy most készült tőből amputálni a lábát.

- Ne nézzen így rám, aranyom… Lehet hogy hihetetlen, de nem vagyok egy hormonjaitól megbolondult kamasz – nem a jó tökömet! -. Képes leszek anélkül kisegíteni ebből az átokverte kocsiból, hogy letámadnám. Amúgy meg mi ez az önérzetesség? Mintha még soha nem vetkőzött volna le férfi előtt…

- Én nem vetkőztem le maga előtt! – fújtatott Addison válaszul. Mint egy harcra kész macska… Szőr nélkül… Tanner megköszörülte a torkát.

- Milyen igaz, hisz volt szerencsém tegnap éjszaka nekem levadászni a ruhát magáról…

- Ez sem igaz ebben a formában megfogalmazva!

- Jól van, na. Csak próbálom egy kicsit feloldani magában a görcsöt…

- Muszáj mindig ilyen idiótán megnyilvánulnia?

- Miért mit kellene tennem? – ragadta meg Tanner a lepedő egyik sarkát, és próbálta megrántani hátha az anyag engedni fog. Nem engedett. – Kezdjek én is puffogó hisztériázásba? Az kétségkívül mindent megoldana… Mit kíván tőlem, aranyom?

- Mindenekelőtt azt, hogy ne aranyomozzon. És hogy ne akarjon mindig mindent oldani rajtam…

Tanner akaratlanul is halkan felnevetett. Megkereste a lepedő egy másik sarkát, ami Addison lábai közt kandikált ki a padlón. Lenyúlt érte, és megrántotta. Egy halk súrlódást követően az anyag engedett egy keveset.

- Ne oldjak… Oké, nem fogok többet oldani. – húzta meg még egyszer a lepedőt. Az egyik csomó, ami beékelődött Addsin csípőjénél, elengedte magát, és lazán végigcsúszott a nő combján. – De ha nem oldhatom a feszültségeit, akkor mégis mivel üssem agyon az időt?

A nő ahogy megérezte a szabadságát gyorsan talpra szökkent, és nyakig bugyolálta magát a lepedőbe.

- Lehetek őszinte, Tanner? – fordult felé lendületesen. Zilált volt, minden értelemben, ahogy csak egy ember zilált lehet, és ez annyira őrjítően kívánatossá tette, hogy Tanner legszívesebben derékon ragadta volna, hogy rádobva a motorháztetőre, úgy istenesen megkettyintse.

- Miért eddig nem volt az? – vonta fel kérdőn a szemöldökét. A nő a mutatóujjával a mellkasára bökött.

- Maga egy rémesen idegesítő alak.

- Én is lehetek leplezetlenül őszinte? – dobta vissza a lánynak a labdát. Addison válaszul egy apró mozdulattal feljebb emelte fitos orrát. Tanner közelebb hajolt hozzá. – Ahogy ott térdelt, nekem háttal… Még a nagy szája ellenére is, rémesen dugnivaló volt, Addison.

Rémesen dugnivaló… Rémesen dugnivaló? Ez most bók akart lenni tanyasi nyelven? Addison a felháborodástól hirtelen köpni-nyelni nem tudott, majd rémületére érezte ahogy elkezd vörösödni. Nem pirulni, lányosan, hanem totális vörösbe kezd fordulni az arcszíne, majd szépen lassan a nyaka is, végül a forróság elkezdett lehúzódni a mellkasára is. És mintha ez nem lett volna elég még a bimbói is egy pillanat alatt megkeményedtek. Próbálta elfordítani a tekintetét Tanner hűvösen kék szemeiről, de a szemidegei nem akartak engedelmeskedni az agya parancsának. Szeretett volna valami frappánssal is visszavágni, de a bénultság a nyelvét is utolérte. Mivel nem tudott egyebet tenni próbálta azt kifürkészni, hogy a férfi vajon most megint cukkolja-e, de semmi nem utalt erre azokban az embertelenül szokatlan színű szemekben. Még csak egy halvány huncut szikra sem lobbant fel a férfi tekintetében. Tanner olyan komoly volt, mint egy vakbélgyulladás. Ami persze nem akadályozta meg abban, hogy gúnyosan vigyorogni ne kezdjen…

- Ha tudtam volna, hogy egy ilyen mondattal, így ki tudom kapni a szelet a vitorlájából, akkor már jóval hamarabb kinyitottam volna a számat.

- Kész szerencse, hogy képes volt türtőztetni magát, és csak a megismerkedésünket követő durván tizenkettedik órában győzte le a kényszer, hogy bebizonyítsa mennyire bunkó is valójában. – felelte Addison hűvösen.

- Ugyan már, aranyom… – ingatta a fejét Tanner – Mégis mire számított? Itt parádézik előttem egy bugyinak csúfolt valamiben, ami még szitának is csapnivaló lenne, most meg csodálkozik? Inkább ismerje el, hogy csodálatraméltó az önuralmam…

- Csodálatraméltó az önuralma? Csodálatraméltó az önuralma?! – remek, most már nem csak a fejében visszhangoznak a mondatok… - Azért kellene megdicsérnem, hogy nem vágott be a hátsó ülésre, és nem erőszakolta rám magát…?

- Nem. – kontrázott határozottan Tanner. – Az elképzelésemben a motorháztető szerepelt…

Addison dühöngve fújta ki a levegőt, miközben igyekezett úgy magára csavarni azt az átokverte lepedőt, hogy a legkirályibb módon tudjon távozni. Egy perc, annyit sem óhajtott tovább ennek az őstuloknak a társaságában tölteni. Szórakoztató másodpercekig szidta magát önnön hülyesége miatt. Miért kell állandóan hozzászólnia ehhez az alakhoz? Miért nem képes becsukni a fülét, és nem mondani semmit? Miért hiszi, hogy a legjobb védekezés a támadás elv, minden esetben hasznos? Végre sikerült úgy megragadnia a testét körülölelő rongyot, hogy már nem maradt belőle egy négyzetcentiméternyi darab sem a padlón. Minden további szó nélkül megfordult, és öles léptekkel a kijárathoz sietett. Kivonulását az ajtó hangos csapódása erősítette meg, amit persze szándékosan olyan lendülettel vágott be maga mögött, hogy remélte összedől miatta a ház. Már majdnem felért a szobába, amikor villámként hasított belé a felismerés: a táskája, a cél amiért ezt az egész bohózatot vállalta, természetesen a kocsijában maradt. Hogy a ménkű csapná agyon Tanner Crawfordot! Nem létezik, hogy ez a viselkedésre képtelen alak, annyira ki tudja borítani, hogy még a nevét is képes miatta elfelejteni! Olyan idegességi hullám vonult végig a testén, hogy azt hitte, menten zölddé fog válni, és a háromszorosára fog nőni. Hatalmas izmokkal. Ráadásul mindenféle gammasugárzás segítsége nélkül. Mielőtt lerobogott volna a lépcsőn toporzékolt néhányat annak tetején. Próbálta visszafogni dühös sikolyát, de tudta hogy nem járt sikerrel. Miután egy kicsit lehiggadt, megfontolt léptekkel visszament ahhoz a dühítően átlagos kinézetű ajtóhoz – megtévesztő dolog, hisz a pokol összes bugyrába rekedt sátánfajzatok mindegyike elbújhatott volna a mögött a férfi mögött, aki a túloldalon várta. Ha a pokolfajzatok élőhelyének emberi testrészekkel díszített kapu dukált, ennek itt előtte legalább egy koponya, vagy egy nagy büdös stoptábla kijárt volna… -, majd benyitott. Tanner hanyagul az autó oldalának dőlve nyújtotta felé a táskáit. A kurafi! Addison a legsemlegesebb tekintettel, ami csak telt tőle jelen körülmények közt, felszegett állal lépett egyre közelebb a férfihez. Amikor elé ért, megragadta a táskáit, és már fordult is volna, de a Tanner olyan erővel tartotta azokat az átkozottakat, hogy egy milliméter, nem sok, annyit sem tudott rajtuk mozdítani. Egy mély levegővétellel, és körülbelül tízezer nyugalomért könyörgő imával később a férfire nézett.

- Szerintem nem volt valami sikeres az előző eszmecserénk… - szólalt meg Tanner olyan tárgyilagossággal, ami Addison maradék önuralmát is elfújta.

- Na ne mondja! – horkantott fel. – El sem bírom képzelni, miből von le ilyen messzemenő következtetéseket…

- Nem megsérteni akartam. – húzta el a száját a férfi. – Bár számíthattam volna, valami hasonló reakcióra.

- Ezt már megint hogy kell értsem?

Tanner megvonta a vállát.

- Maga annyira intenzív… Mintha állandóan maximum fordulatszámon pörögne. Képtelen nem túldramatizálni egy helyzetet. Lerobban a kocsija, erre majdnem agyvérzést kap. Mondanak magának valami nyerset, és máris hisztizik…

- Én nem hisztizek!

- Jaj, dehogynem! – legyintett türelmetlenül a férfi. – Most is azt csinálja! Pasi vagyok, aranyom! – tárta szét a kezeit Tanner. a csomagok úgy himbálóztak a karjain, mint a tőkesúlyok, mégsem látszott egy picike kis erőlködés sem a vonásain. – Ha látok egy vonzó feneket, és egy…

Addison gúnyosan felvont szemöldökkel várta a folytatást.

- És egy mit?

Tanner egy lépéssel közelebb húzódott hozzá, majd mint egy ragadozó elkezdte méregetni. Addison minden porcikája vigyázzba vágta magát. Akkor sem fog megfutamodni… Akkor sem fog… A gyomra a mandulái mellé költözött, amikor Tanner még közelebb hajolt hozzá. Az orruk már majdnem összeért, és az ajkain érezte a férfi leheletét. Azt hitte menten ott fog összeesni. A pulzusa az egekbe szökött, és közel állt ahhoz, hogy panaszosan fel ne sóhajtson – igen, így ebben a formában, hogy „panaszosan” – azért mert Tanner ahelyett, hogy megcsókolta volna, inkább megszólalt.

- Ne húzza tovább a húrt, Addison. – suttogta. – Nekem nem jelent kihívást leírni, hogy mit is találtam vonzónak a hátsóján, sőt az sem, hogy elmeséljem mi mindenre gondoltam, miközben néztem… De a világért sem akarnám megsérteni még egyszer azokat az érzékeny füleit.

Jelen pillanatban sok minden volt Addison-on érzékeny, de fülei pont nem. És ami azt illeti az agya sem volt ott ahol lennie kellett volna. Üresjáratba tette magát a piszokja, és csak olyan képekkel volt hajlandó foglalkozni, amiben az előtte lebegő húsos ajkak a száját kóstolgatják. Vagy a melleit. Vagy a lába közét, ami olyan erővel lüktetett, hogy képtelenség volt figyelmen kívül hagyni. Csak az oxigénhiány lehetett az oka annak, hogy ennyire beszűkült a látótere. De akkor miért nem lélegzik rendesen, ahelyett hogy pihegne? Tanner tekintete lesiklott az ajkára, és olyan bensőségesen szuggerálta, hogy az már majdnem felért egy érintéssel. Majd kissé, éppen csak egy leheletnyit előrébb mozdult. Addison érezte hogy testét elönti egy újabb adag adrenalin. Megrémült a felismeréstől, hogyha a férfi most tényleg megcsókolja, akkor egy nyikkanással sem fog tiltakozni. Önmaga számára is teljesen érthetetlen módon, vágyta azt a csókot. Vágyta elereszteni a gyeplőt, ha csak egy pillanatra is. És Tanner miatt vágyta ezt. Mert minden katasztrofális beszélgetésük ellenére, volt a férfiban valami, ami zsigeri szinten izgatta. Magas volt, izmos… és remélhetőleg kemény, minden tekintetben. Már majdnem összeért az ajkuk, amikor hangos robajjal kivágódott mögötte az ajtó. Tanner tekintete rögvest elröppent az ajkairól, hogy megvizsgálja ki az érkező, Addison pedig automatikusan hátrébb akart lépni, de a derekára fonódó erős karok megakadályozták ebben.

- Mi a…? – próbált meg szabadulni, de nem volt lehetősége befejezni a mondatot, mivel Tanner ajkai lecsaptak a szájára. Oké… Alig egy perccel ezelőtt, még semmi kifogásolnivalója nem lett volna a férfi csókja ellen, de az már majdnem egy évezreddel ezelőtt volt. Nem közönség előtt akarta megélni élete első fatális, önszántából elkövetett hülyeségét. Tenyerét a férfi vállának feszítve próbált elhúzódni, de mintha egy hegyet akart volna arrébb taszítani a puszta akaratával. Már éppen azon volt, hogy jól sípcsonton rúgja a férfit, amikor az hirtelen elhúzódott.

- Mégis mi a…? – nyavalya ütött magába… Akarta volna folytatni, de esélye sem volt befejezni a mondatot, mert Tanner szája újra az övére fonódott, és addig mocorgott, míg Addison ajkai egy kicsit ki nem nyíltak. A következő amire Addison a későbbiekben vissza tudott emlékezni az volt, hogy ágyékát elönti a melegség. A férfi nyelve befúródott a szájüregébe, és olyan visszafogott hévvel csókolta, ízlelgette, ami minden dupla x kromoszómás egyént a bolygón meggyőzött volna arról, hogy a spontán, érintés nélküli női orgazmus, igenis létező dolog. Addison maradék értelme is eltűnt a fejére telepedő ködben. Nem először csókolták már meg, de így még soha. Ez egy olyan érintés volt, egy olyan finom, epekedést előidéző játék, aminek minden mozzanata a kísértéssel volt kikövezve. És Ő ösztönösen csatlakozott a játékhoz. Tenyere minden megfontolást nélkülözve simult rá Tanner mellkasára. A vékony póló anyagán keresztül érezte testének melegét, és szívverésének ritmusát. Szapora lélegzetvételei az arcbőrét csiklandozták. Nyelve hol lágyan, hol erőteljesebben incselkedett a nyelvével, majd kissé visszahúzódott, hogy az ajkaké lehessen a főszerep. Csábítóan harapdálta az alsó ajkát, Addison pedig válaszul a nyelvével simított végig a férfi felső ajkán. Elemi erejű remegés indult ki a gyomrából, ami fokozatosan terjedt át a végtagjaira. Annyira elmerült az érzéki játékban, hogy azt sem vette volna észre, ha összecsuklik. Kicsit kibillent az egyensúlyából, de Tanner azonnal erősebben ölelte. Magához vonta. Combjaik egymásnak préselődtek, és Addison szemérme valami keménybe ütközött. Halk nyöszörgés hagyta el a torkát, mire Tanner visszavonulót fújt. Száját elszakította a szájától, és az élménytől ködös tekintettel vizslatta hosszú pillanatokig.

- Julie… - morogta aztán veszélyesen mély hangon.

Julie… Julie? Milyen Julie?

- Tanner. – hangzott fel a háta mögül egy kényes hang.

Jaaaa, hogy az a Julie! Addison agya rekord gyorsasággal kapcsolt sebességbe, és rögtön el is öntötte a düh. Le merte volna fogadni hogy szikrákat vetnek a szemei, miközben azon volt, hogy kiszabaduljon a férfi szorításából. Mi az hogy szikrákat? Remélte, hogy pusztán a tekintetének az erejével fel fogja tudni nyársalni Tanner-t.

- Jó ízlésű ember kopogni szokott előbb egy ajtón, mielőtt belép, elkerülendő a hasonló helyzeteket. – dünnyögte továbbra is olyan sokat sejtetően, és fenyegetően mély hangon a férfi.

Addison megpróbált rálépni a lábára, amivel csak annyit ért el, hogy éles fájdalom hasított a lábujjába. Tanner-ön a meleg idő ellenére bakancs volt.

- Mi folyik itt? – hangzott fel újra az ajtóból a nyafogás.

- Igen Tanner, mi folyik itt?  - sziszegte Addison is a fogai közt.

- Szerintem teljesen egyértelmű, hogy mi folyik itt. Vagy nem? Egy hiányos öltözetű nő, egy zárt szobában csókolózik önfeledten egy férfival…

- Önfeledten a jó büdös fenét… - suttogta Addison ingerülten maga elé, abban bízva, hogy a férfi is hallja.

Ha hallotta is, semmi jelét nem adta a dolognak. Továbbra is elnézve a feje felett, szigorú tekintettel figyelte a vélhetően az ajtóban rostokoló Julie-t.

- Most pedig, amíg még megvan az udvarias vénám, azt javaslom, hogy menj innen kislány. – folytatta hidegen Tanner. – Van még úgy másfél perced mielőtt a puszta kezemmel doblak ki innen.

- De Tanner…

- Már csak egy perc, Julie…

Halk szipogás, majd hangos ajtócsapódás. Ahogy biztos volt abban, hogy a közönségük felszívódott, Addison kitépte magát Tanner karjai közül. Azt sem tudta hol kezdje azt a szitokáradatot, ami kikívánkozott belőle. De még mielőtt megszólalhatott volna, a férfi letette a kezéből a táskákat, és határozottan tiltakozva megrázta a fejét.

- El se kezdje…

- El se kezdjem? Még mit nem! Eddig sem volt túl rózsás a véleményem magáról, de ezek után… Hogy merészelt megcsókolni? Csak azért hogy egy másik nőt le tudjon vakarni magáról…!

Tanner szemöldöke az egekbe szaladt.

- Szóval nem is az zavarja hogy megcsókoltam, hanem az hogy miért?

- Ne forgassa ki a szavaimat!

- Eszembe sem jutott ilyesmi. Ott voltam én is, Addison… Hallottam azokat halk, kéjes nyöszörgéseit…

- Én nem nyöszörögtem!

- Ó, dehogynem. Olyan édesen dorombolt, mint egy kismacska…

- Azok nem nyöszörgések voltak, hanem a kínlódás hangjai.

Tanner ércesen felnevetett.

- Tudja Addison, ha maga így kínlódik, akkor szívesen meghallgatnám, hogy milyen hangokat ad ki, amikor élvez valamit…

- Maga egy seggfej!

- Maga pedig egy önáltató liba!

Addison ezen a ponton érezte azt, hogy ezt a beszélgetést be kell rekeszteni. Ráadásul minél hamarabb, mielőtt még kontrollálhatatlanná hatalmasodna benne a vágy, hogy kupán verje a férfit egy felnivel. Lehajolt a táskáiért, és nem foglalkozva semmivel immáron sokadszorra az ajtó felé indult. De még mielőtt rátehette volna a kezét a kilincsre Tanner beérte, és megragadta a vállát, majd minden tiltakozására fittyet hányva maga felé fordította.

- Nyugodjon már meg az istenért! – hördült fel a férfi. – Sajnálom. Amit mondtam. – hadarta. - A csókot nem sajnálom. Adta magát a lehetőség, és én éltem vele. És mondhat bármit, magának is tetszett ami lezajlott köztünk…

- Soha az életben nem aláztak még meg ennyire… - szakadt ki Addison-ból. – Én nem vagyok a haverja, vagy a barátja Tanner. Amióta megismertem, az idegbaj kerülget magától…

- Ennek ellenére élvezte azt a csókot. – szakította félbe a férfi. – Ne tagadja le, mert teljesen felesleges. Éreztem ahogy remegett, éreztem a mellbimbóit, ahogy megkeményedve a mellkasomhoz nyomódtak…

- Fogja be!

- Ahogy maga is érezte, hogy fel vagyok izgulva. – folytatta rendületlenül Tanner. – És elárulok magának valamit. Még mindig olyan kemény vagyok, hogy képes lennék a farkammal gyémántot vágni.

Addison szemei elkerekedtek a kendőzetlen szavaktól. Annyira megdöbbent, hogy még harcolni is elfelejtett a kijutásért. A férfi azonnal elengedte, majd hátrált egy lépést.

- Azért csókoltam meg, mert Julie benyitott. – túrt a hajába. – Nem fogok hazudni, ha nem nyitott volna be, akkor ez nem történik meg. De nem azért, mert nem kívánom, vagy mert ne akarnám megcsókolni. Sokkal több mindent szeretnék tenni magával, mint megcsókolni… De nem kell aggódnia, mert nem fogok lépni. Ez a csók is egy mélyen elbaltázott döntés volt… - legyintett – Már mindegy… a lényeg, hogy nem kell tartania attól, hogy ez újra megismétlődik. Vagy akár bármi más megtörténik. Bármennyire is vonzónak találom, nem vagyok az a fajta, aki önszántából besétál egy méhkasokkal teli házba…

- Hát köszönöm! – riposztolt Addison. – Így máris sokkal elégedettebb vagyok! – és már fordult is vissza az ajtó felé.

- Magán menjen el az ember! Azt hittem ezt akarja hallani. Akkor most megint mi baja van?

- Mi bajom van? – fordult vissza Addison a férfihez. – Hogy mi bajom van? – ismételte, ahogy egyre jobban elöntötte az indulat. – Lássuk csak… Először is kikukkolja az ajtóból, ahogy a hátsó ülésen keresem a kocsikulcsot. Meg nem szólalna, hogy takarjam el magam, vagy hogy „hoppá”! Majd nemes egyszerűséggel dugnivalónak titulál! Dugnivalónak! Aztán megcsókol, de nem azért mert vonzónak talál, hanem azért mert egy huszonéves lány meg van gebedve magáért, és így kívánja kivonni magát a felelősség alól… Amúgy fel nem tudom fogni, hogy Juli miért nyomul magára ennyire vehemensen! Ha valamit tudnia illene már annak a lánynak, hogy magának visszataszító a modora! Mert nem elég, hogy megcsókol valamilyen erősen megkérdőjelezhető szándékból, még van olyan kegyes hogy le is vezeti a miérteket, miközben egy méhkasokkal teli házhoz hasonlít! Tudja mit Tanner… Nem is értem a felháborodásomat! Hisz minden nő örülne, ha ilyen odafigyeléssel kezelnék!

- Ó a jó életbe… - dörrent föl a férfi, és mire Addison észbe kaphatott volna már ott is volt előtte. Megragadta az arcát két oldalt, és a száját keményen a szájára tapasztotta. Ebben a csókban nyoma sem volt semmi finomkodásnak. Ahogy Addison akaratlanul felnyögött, már a bent is volt Tanner nyelve, és olyan mohón kóstolgatta, hogy attól rögtön elgyengült a térde. El is zuhantak volna, ha a férfi nem nyúl egyik izmos karjával a karja alá, és nem taszítja fentebb egy kicsit. A lendület az ajtóig vitte őket, ahol Addison feje hatalmasat koppant a fán. Részletkérdés. Mintha leoldott volna az agyában egy biztosíték. Keze minden észérvet figyelmen kívül hagyva túrt bele Tanner dús hajába, és vonta magához még közelebb. Nyelve ütemesen követte a férfi nyelvét, miközben a csípője úgy préselődött a férfi csípőjéhez, mintha az élete múlott volna rajta. Minden benne volt a mozdulataiban, a dühe, a vágya, a kétségbeesése, mert még soha nem vesztette el ennyire a fejét, és amiért egy percig sem bánta hogy ez most megtörtént. Ösztönösen az ajkai közé szívta Tanner vastag alsó ajkát, és erőteljesen beleharapott. A férfi nyögése olaj volt, amúgy is pattanásig feszült idegeire. Megpróbálta felhúzni az egyik lábát, hogy a szemérme a férfi farmernadrágjának szövetéhez préselődhessen, de az a fránya kacat egyenesen gúzsba kötötte. Tanner megérezhette, hogy mi a szándéka, de a vártakkal, vagy inkább a reméltekkel ellentétben, ahelyett hogy a segítségére lett volna, megszakította a csókot, és elhúzódott.

- Na most azért csókoltalak meg, mert piszokul kívánatos voltál, ahogy dühöngtél… - suttogta karcosan, majd ellökte magát az ajtótól, és így tőle is. – Így már minden rendben? – kérdezte pimaszul.

Addison képtelen volt egy értelmes mondatot kinyögni. Ma már másodszor került ebbe az állapotba, és amit biztosan tudott, hogy egyáltalán nem élvezi ezt a helyzetet. Megkövülten bámulta a férfi arcát, amin hasonló érzelmek kavarogtak, mint a saját ködös tudatában. Miután egy perc múlva sem tartott ott, hogy bővített mondatokban tudjon kommunikálni, Tanner gyengéden, de határozottan elhúzta az ajtóból.

- Akkor ezt megbeszéltük. – mondta, miközben távozni készült. – A fürdő ott van. – mutatott az átellenes sarokba. – Néha kicsit várni kell, hogy felmelegedjen a víz, és kicsi a fülke is, de a célnak megfelel. Zuhanyozz le, vegyél föl valamit, aztán gyere a főépületbe. Készítek valami harapnivalót.

És kész. Ezzel le is zárta a témát. Az egyik pillanatban még az ajtóban állt, a másikban már csak hűlt helye volt. Addison pedig úgy állt a műhely közepén, mint egy rakás szerencsétlenség, az agya helyett puzzle-lal a koponyájában. A zsibbadtság volt a legtalálóbb kifejezés arra, ahogyan érezte magát. Lehet hogy sokkot kapott…? Mit is mondott Tanner, merre van a fürdő?