Ahol Megtalálod a Csődörödet Falva kontra kékharisnya 6.

***

Basszus… Megtette. Tényleg megtette. Igen mondott egy csak és kizárólag szexuális alapon nyugvó rövid határidejű viszonyra. Méghozzá megfontolás nélkül, és úgy hogy a döntését nagyban befolyásolta a testétben visszhangzó, lassan lecsengő orgazmus. Velősen fogalmazva, nem volt éppen a beszámíthatóság legmagasabb fokán…

Már este hét magasságában járt az idő. A kocsmába lassan elkezdtek szállingózni a vendégek, jobbára köpcös, foszló baseball-sapkát viselő, középkorú férfiak képében. A sarokban tanyázó zenegép megállás nélkül ontotta magából a zajt, Addison pedig úgy ült az egyik asztalnál, mint valami kakukktojás. Ha az agyi kapacitását vesszük figyelembe, akkor inkább úgy mint valami záptojás. Élete legfergetegesebb ruhában elkövetett, mégis minden tekintetben kielégítőnek mondható afférja után- ó, igen, afférja után… éltes, harminc éves korára végre elmondhatja magáról, hogy volt egy afférja! Ez ám aztán a teljesítmény… - nem csinált egyebet, mint hosszú perceken keresztül bambulta a notebook-ja képernyőjét. Érzékeny búcsújukat követően a műhelyben, Tanner figyelme a kocsma kinyitására terelődött, Ő pedig egy gyors zuhanyt követően – amikor is a homloka több alkalommal közelebbi ismeretségbe került a fürdőszoba csempéjével  - előbányászta a telefonját, és minden egyéb technikai kütyüjét, majd leült ehhez a jobb napokat is megélt asztalhoz, imitálni ahogy dolgozik. Harminchét nem fogadott hívása volt az elmúlt egy napban, amiből húsz Will Carpenter-hez volt köthető. Hogy miért próbálta ennyire lelkesen utolérni a férfi, arra még csak tippelni sem szeretett volna. Leginkább nem is érdekelte. Volt még két nem fogadott hívása Evan Brewster-től, az egykori egyetemi lelki társától, aki azóta Fermont-ban igazgatta saját szoftver cégét, és aki azóta sem volt rest zaklatni, ha egy-egy újabb terméket érintő befektetését kellett lecsekkolni. Továbbá kereste az anyja is párszor, és volt két ismeretlen számról érkező hívása is. Azt sem tudta hol kezdje a visszahívásokat, aminek leginkább az volt az oka, hogy egyáltalán nem foglalkoztatta jelen pillanatban sem a családja, sem a munkája, sem semmi más. Bezzeg a pultban rekedtesen nevetgélő, izmos, homokszínű hajú férfi, ragyogóan kék szemeivel, egy pillanat erejéig sem hagyta nyugodni a fantáziáját. Hanyagul az asztalra könyökölve, állát a tenyerébe ejtve, kihasználva hogy Tanner a sörcsappal foglalkozik, leplezetlenül bámulni kezdte a férfit. Ha őszinte akart volna lenni magához, be kellett volna látnia hogy jobb alanyt keresve sem találhatott volna a hirtelen felindulásból elkövetetett viszonyához. A fehér póló úgy feszült meg Tanner karizmain, mintha szét akart volna pattanni, mellizmai minden mozdulatnál rándultak egyet, és a pult rejtekében meghúzódó csípője… Ó, jézus, az a csípő! Amit nők nedves zugainak ostromlására teremtettek. Az a mozgás…

Addison beleremegett az emlékbe… Ahogy Tanner férfiassága a nőiességét dörzsölte… Annyira barbár volt, annyira fokozhatatlan, fékezhetetlen, erőteljes, annyira… Ó, a francba! Az utóbbi egy napban többet pirult el, mint eddigi egész élete folyamán. Még a keze is reszketésnek indult. Teljesen elment az esze! És a legrosszabb az volt az egészben, hogyha nem számította bele saját neveltetésének alappilléreit, és a társadalmi normák elvárásait, azt kellett hogy mondja, hogy ez az észvesztés izgalmas volt. Kéjes, piszkos, szokatlan, telve a várakozás gerjesztette feszültséggel. Az a fajta idegbaj, ami mint egy körhinta megpörget, de úgy, hogy még a kiszállás után is kótyagos tőle az ember feje. Rettegett, de emellett tűkön ült. Csapongott az érzelmek végtelen sokaságában, amik egyik percről a másikra letaglózták, miután elfogadta Tanner hidegfejjel felvetett ajánlatát. Megkönnyebbült, mert legalább már azzal az elementáris erővel nem kellett hadakoznia, ami úgy húzta a férfi felé, mint a gravitáció. Megijedt, mert fogalma sem volt arról hogyan is kellene viselkednie egy ilyen helyzetben. Szex mindenféle bensőségesség nélkül? Nem túl rideg, nem túl személytelen ez? Amikor ebbe az irányba kanyarodtak a gondolatai, mindig a műhely jutott az eszébe. A reggeli csókok, aztán az az ölelkezés… petting… szex… Még azt sem tudta behatárolni, hogy mi is volt az, ami lezajlott köztük, de egyben biztos volt. Sok minden volt az a valami, de egy szóval sem lehetett személytelennek, vagy ridegnek nevezni. Persze ettől nem csökkent benne a pánik. Igen, a PÁNIK, hatalmas cirádás betűkkel, és reflektorokkal megvilágítva… Idejét nem tudta már, mikor volt utoljára férfivel. Már ha volt egyáltalán valaha férfivel. Ha Tanner-t vesszük alapul a férfiasság mintaképeként, akkor sajnos az a nagy helyzet, hogy gyakorlatilag szűzen szalad bele a mai éjszakába. Az egyetemen nem élt léha életet, tanulni ment oda, nem duhajkodni, így az ott szerzett tapasztalataira nem nagyon tudott támaszkodni. Amik pedig azután következtek... Minden eddigi szeretője a jól szituált, jó egzisztenciával rendelkező, tanult, intellektuális kasztból került ki. És az ebben a kasztban szereplő férfiak tömegéről tudvalevő, hogy remekül szuperálnak ha az operába kell menni, vagy ha egy üzleti vacsorára, viszont az ágybéli teljesítményük nagy általánosságban kissé vérszegénynek mondható. Technikailag megállják ugyan a helyüket, de hiányzik belőlük a tűz. Az a szenvedély, ami fullaszt, ami akaratlan, öntudatlan nyögésekre ösztökél, aminek már csak a gondolatától is kalapálásba kezd a szív, és azonnal szabadságolja magát az ész. Tanner képes volt egyetlen pillantásával elindítani a testében ezt a szenvedélyt. Most már csak egy nagy kérdés maradt, amire a választ majd a gyakorlat fogja megadni… Vajon megmarad ez a varázslat akkor is, ha már nem lesz rajtuk ruha? Addison nagyot nyelt a gondolatra. Nő volt, így evidens hogy már annak az elképzelése miatt is kiverte a víz, hogy nemsokára meztelenkednie kell majd. Szó szerint görcsbe rándult tőle a gyomra. Ez is új érzés volt. Eddigi kapcsolataiban a szex mindig csak a következő lépcsőfok volt… Következő lépcsőfok, mint az első vacsora, ami bátortalan puszival zárul, majd közös színház, ami valamivel bátrabb csókkal zárul, andalgós szombat délelőtt a parkban, amit már több csók tarkít, majd az a bizonyos este tök mindegy milyen programmal, aminek a kamaty a vége. Amikor mindketten tudják, hogy ma lesz a napja a „nagy lépésnek”, benne van a dolog a reggel elszürcsölt kávéban, a sebtiben elfogyasztott ebédben, még az esti fürdésben is… Mégis minden úgy történik, ahogy az egy normális napon történni szokott. Még a randi is, csupán csak annyi a különbség, hogy ezen az estén a másik fél be is lép a lakásnak az ajtaján. És jönnek a kötelező körök… Bárgyú társalgás a nappaliban egy pohár vörösbor nyalogatása közben, sokatmondó pillantások özöne, amik csak még elviselhetetlenebbé duzzasztják a helyzet kényelmetlenségét, felszabadult sóhaj, amikor végre bekövetkezik a bevezető csók, és legvégül a megkönnyebbülés, aminek vajmi kevés köze van az orgazmushoz, de ilyenkor legalább már elmondhatja az ember, hogy ezen is túl vagyunk. Ezt így végigpörgetve, egy percig sem csodálkozott azon, hogy minden porcikáját fogva tartja a pánik.

Arra eszmélt, hogy Tanner huncut, játszi mosollyal a szája szegletében figyeli. Rajtakapott tiniként érezve magát, rögtön a lábujjáig elvörösödött. Erőnek erejével tartotta a szemkontaktust, mert annak aztán tényleg nem lett volna már semmi értelme, hogy elkapja a tekintetét. Lebukott. Ez van. Nincs mit tenni… Egyre nagyobb riadalom kúszott fel a gyomrába, amikor Tanner – miután kedélyesen vállon veregette az egyik jó munkásember kinézetű vendégét – kilépve a pult mögül, ruganyos járásával egyenes irányban elindult felé. Oké, figyelte, ez kétségtelen tény, de emiatt nem kellene idejönnie! Most miért jön ide? Zavartan elfordította a tekintetét a férfiról, akaratlanul is vészkijáratok után kutatva, miközben bele sem mert gondolni abba, hogy miért is viselkedik ennyire idiótán. Automatikusan kihúzta magát, és már csak annyi hiányzott a totális lebőgéshez, hogy alibiként a telefonját kezdje piszkálni, amikor a mellette lévő szék lába megnyikordult a padlón, és vágyainak tárgya fesztelenül leült mellé. És most vajon miért nem képes rendesen nyelni?

- Nem mintha panaszkodnék – vigyorodott el Tanner – a kitüntető figyelmed miatt, de lassan kezd már horrorisztikus mérteket öletni a dolog. Amikor úgy méregettél mint aki legszívesebben ledöfne egy disznóölő késsel, bevallom, megrémültem egy kicsit. – enyhén közelebb hajolva folytatta – Persze amikor majd felfaltál a tekinteteddel, az tetszett… De ez a pirulós, sebezhető ártatlanság itt a hajrában… - sóhajtott fel lágyan. – Olyan volt, mint egy személyes felszólítás csak nekem, hogy most azonnal rontsalak meg.

Értetted, Addison? A pirulásod megrontásra sarkall, így ne pirulj! Végy egy mély levegőt, és ne pirulj! Mondom, ne pirulj! Ó, a rohadt életbe…

- Igyekszem majd visszafogni magam. – dünnyögte morcosan, mint valami kisgyerek, akit most feddtek meg a helytelen viselkedése miatt. Lehet vajon még ennél is mélyebbre süllyedni?

Tanner ajkairól komótosan fagyott le a derűs mosoly.

- Mi a baj? – érdeklődött sokkal kedvesebben, mint ahogy az a jelen helyzetben elvárható lett volna.

- Jaj, csak ezt ne! – nyögött fel Addison egy olyan nő kétségbeesésével, mint akit nemsokára akasztani visznek. – Ha ilyen vagy – bökött az ujjával a férfi mellkasára – az csak még rosszabbá teszi ezt az egészet.

- Szóval ne legyek kedves? – kapta el a kezét Tanner, újra azzal az idegeket tupírozó kaján mosolyával az arcán. – Ha nem vagyok kedves, akkor milyen legyek?

- Nem is tudom. – vonta meg a vállát Addison. – Nem lehetne visszakanyarodnunk oda, hogy állandóan szekírozzuk egymást? Azt sokkal könnyebben le tudtam kezelni. Ez a… Ez a…  - hadonászott a még szabad kezével - játék, vagy nem is tudom mi, kezd nagyon kihozni a béketűrésemből.

- Addison, - fonta Tanner az ujjait az ujjai közé – téged leginkább minden kihoz a béketűrésedből. Ez a játék pedig… Ez teszi pikánssá ezt az egészet.

- Pikánssá. – horkantott fel Addison nem túl nőiesen. – Az ilyen pikantériához nekem nem elég edzett a gyomorom. Máson sem jár az eszem, csak… - már belekezdett mielőtt belegondolt volna abba, hogy mibe is kezdett bele ezzel valójában. – Csak azon - folytatta rendületlenül egy kegyetlenül mély sóhaj után -, hogy nemsokára mit fogok csinálni veled. Mintha az egész világom beszűkült volna, és te váltál volna az epicentrumává. Ide-oda vergődök a proim és a kontráim közt, ami egyet jelent azzal, hogy lényegében egyhelyben totyorgok, képletesen értve. És én nem ilyen vagyok! Én határozott vagyok! Hová lett a határozottságom? És ez a pirulás! Na ezt meg hagyjuk… Hidd el, máris boldogabb lennék, ha nem váltana rögvest vörösbe a fejem, amikor csak rám nézel. És emiatt dühös is vagyok, de nagyon, mert akárhogy is boncolgatom képtelen vagyok rájönni arra, hogy miért reagálok így rád. Mármint, oké, jóképű vagy, meg izmos, meg a többi elhanyagolhatatlan tényező, amit hosszú lenne most felsorolni, de akkor is! Nem értem, és ez zavar...

- Neked sem lehetett egyszerű tinédzserkorod. – nevetett fel a férfi könnyedén.

- Kezdem magam szériahibásnak érezni. Mármint, voltak már kapcsolataim, de azoknál szó sem volt gyomor összeszűkülésről, meg végtagremegésről. Bementünk a hálóba, és történt ami történt. Tudom, hogy romantikátlan, de tizeniksz év ilyen irányú tapasztalata után, most nagyon kellemetlenül érint, hogy ennyire el vagyok bizonytalanodva. Mondjuk az sem segít egy cseppet sem, hogy ahelyett hogy elkezdenék naplót vezetni, vagy mit tudom én hogyan szokták ezt a hisztit az átlag nők levezetni a hétköznapokban, inkább itt tartok kiselőadást neked, feltartva ezzel a munkádban, ergo még csődbe is viszlek… - ujjai közé csippentve, körkörös mozdulatokkal masszírozni kezdte az orrnyergét, hátha azzal valamennyit csillapodik a homlokában egyre jobban összesűrűsödő nyomás. – Ezt a mostani kirohanásomat sem tudom hová tenni. Én nem szoktam ilyeneket csinálni! Ráadásul képtelen vagyok abbahagyni, mintha valami belső kényszer üldözne, hogy fecsegjek – te jó ég, fecsegek! – tovább, hátha akkor kevésbé lesz kínos ez az egész, de ha jól érzem, akkor egyre csak kínosabb és kínosabb lesz minden…

Tanner gyengéden megfogta a másik kezét is, és elhúzta a homlokától. Ott ültek egymással szemben, egy zsivajtól visszhangzó, patinásan lerobbant kocsma közepén, idegen emberek pillantásainak a kereszttüzében, mégis körülölelte őket egy meghatározhatatlan buborék, ami jótékonyan elfojtott minden idegen behatást.

- Tudod, - suttogta a férfi, olyan halkan, hogy rajta kívül más ne halhassa – a délután történtek után, azt hittem hogy képtelenség valakit ettől jobban kívánni – nézett egyenesen a szemeibe azokkal a hihetetlenül kék szemeivel – de tévedtem. Ebben a szent pillanatban képes volnék a fogaimmal szétcincálni rajtad az összes ruhát. – vigyorodott el újra.

- Köszönöm a komolyságod, Tanner! – csapott Addison a férfi vállára egy jókorát.

Tanner válaszul megragadta a székének az ülését két oldalt, és közelebb rántotta magához.

- Galambom, én véresen komoly vagyok – hajolt a füléhez. – Nem tudom eldönteni, hogy melyik Addison az izgatóbb. Az, akinek be nem álla a szája, és non-stop hadakozik ellenem, vagy az, aki úgy el van veszve a saját ismeretlen érzéseiben, hogy alig látszik ki belőlük. Az előbbi azért vonzó, mert egy tisztességes férfi azonnal meg akarja nevelni, ami egy kicsit perverz fantázia tudom, de olyan ösztön, amit lehetetlen elnyomni… Az utóbbi pedig azért vonzó, mert benne van a csábítás, az édesgetés lehetősége. Nem tudom melyik Addison –nal fogok találkozni alig pár óra múlva, de bármelyik legyen is az, alig győzöm kivárni a pillanatot. – kicsit hátrébb húzódott, csak hogy a szemük egy vonalba lehessen. – Amúgy pedig teljesen mindegy, mert szándékomban áll nem keveset tenni azért, hogy mindegyik Addison megfelelően képviseltetni tudja majd magát.

- Csodálatra méltó a lazaságod… - ingatta a fejét Addison. – Komolyan irigyellek érte…

Tanner megfordította a jobb kézfejét, lágyan belepuszilt a tenyerébe, majd dübörgő mellkasára helyezte.

- Semmivel sem vagyok nyugodtabb, mint te. – mondta csendesen. – Több mint egy éve nem voltam már nővel, és az akkori élményem is eléggé felszínesre sikerült. Meg nem tudom mondani neked, mikor akartam valakit utoljára annyira, mint most téged. A mechanikus, vonzalom nélküli szex ebből a szempontból valamivel egyszerűbb, de nem is adja meg azt a fajta kielégülést, amit tőled kaptam alig pár órája. Szóval nem érdekel, hogy mennyire zavarja össze a gondolataimat a kémia, mivel csak azt látom magam előtt, ahogy az ágyamon fekszel kitárulkozva, meztelenül, remegő testtel, nedvesen, és arra vársz, hogy megérintselek... – minden szónál egy leheletnyivel közelebb hajolt, mígnem már majdnem összeért az ajkuk. - Amíg ez a fantázia foglalja el az agyamat, addig úgyis képtelen leszek máson hezitálni…

- Te tényleg tipikus férfi vagy… - lehelte Addison halványan mosolyogva.

- Nagy szerencsédre, mert ha én is ennyit tökölnék mindenen, akkor sikeresen túlagyalnánk ezt az egészet. – hajolt még egy kicsit közelebb Tanner.

Amikor ajkaik puhán találkoztak Addison pulzusa az egekbe szökött. Nem volt ez csók, a szó klasszikus értelmében véve, mint ahogy a műhelyben sem szexeltek ténylegesen, mégis a hatás elsöprő volt. Olyan hőhullám szaladt keresztül a testén, hogy azt hitte menten lángra fog kapni, nem beszélve arról, hogy ültében is megcsuklottak a térdei. Ismét adott volt a lehetőség, hogy teljesen elvesszen Tanner irányításában, és kisugárzásában, hogy rácsukja az ajtót a hétköznapjaira, a zavaros gondolataira, és alig hitte el, de minden porcikájában vágyott erre. Halk sóhajjal engedelmesen nyíltak meg az ajkai, mintha parancsra tennék, és már érezte is a férfi nyelvének sikamlós érintését, amikor éles csiripeléssel életjelet adott magáról a telefonja. A nem várt zajtól úgy rebbentek szét, mint a rajtakapott gyerekek. A pillanat úgy szökkent tova, mint a füst, Addison pedig olyan eszelős gyorsasággal rántotta el a tenyerét Tanner mellkasáról, hogy a könyökével majdnem leverte az asztalról a notebook-ját. És nem maradt más, csak a zavar, ami úgy látszik az este, vagyis inkább az egész átkozott nap védjegyévé kívánt válni.

Sűrű pislogások közepette nyúlt a telefonjáért, még mindig reszkető ujjakkal, a levegőt kapkodva, miközben alig mert Tanner szemeibe nézni. Szóval zavarban van ha egyedül van, zavarban van ha beszélgetnie kell a férfival, és zavarban van minden egyes majdnem valami után, ami lezajlik köztük. A megoldás egyszerű. Sötét szoba, semmi kommunikálás, és azonnali távozás bárminemű érintkezés után. Aztán bujkálás a padláson… Lenyűgöző! Mégis mikor minősült le tizenhat éves fruskává?

Egy gyors torokköszörülés után, meg sem nézve hogy ki a hívó fél, felvette a telefont.

- Mégis, hol a jó francban kóvályogsz? – érkezett a kérdés nem túl baráti tónusban a vonal túlsó végéről. – Merthogy nem New Yorkban vagy, az biztos! És tudod, hogy honnan tudom ezt? Onnan hogy én itt vagyok New Yorkban!

- Will…? – szökött Addison szemöldöke a homlokáig. – Mit keresel te New Yorkban?

- Na, szerinted mégis mit! John elmondta, hogy kivetted a szabadságodat, és ugyan hová máshová mehettél volna, mint New Yorkba!

- Will Carpenter, te utolsó, sunyi, rosszindulatú, manipulatív gazember! – sziszegte a készülékbe Addison. A vörös ködön keresztül, ami ellepte a fejét, azt is csak részletekben látta, hogy Tanner érdeklődve figyeli. – Már megint nem bírtad megállni, hogy ne kontárkodj bele a dolgaimba, mi?!

- Egy versenyhelyzet kellős közepén vagyunk, mégis mire számítottál? – kontrázott hasonlóan dühösen a férfi. – Hogy hagylak helyzeti előnyhöz jutni?

- Miféle helyzeti előnyről beszélsz te… te…te! – vett egy mély levegőt, majd lassan kifújta mielőtt folytatta volna. - Egyszerűen csak elmentem szabadságra! És mint láthatod nem vagyok New Yorkban! De bezzeg te ott vagy! Akkor most hogy is van ez a helyzeti előnyökkel?

- Magadra vess. – hangzott a felsőbbrendű felelet. - Meg lett volna neked is az esélyed…

- Ó, csak érjek New Yorkba! Esküszöm megetetem veled az egyik precízen csíkos selyem nyakkendődet!

- Úgy legyen! És mikorra várhatlak? Csak hogy tudjam meddig van időm megismerkedni a kollégákkal…

- Mármint, hogy meddig van időd berimánkodni magad a kollégákhoz… Tudod mit! Tedd, amit tenned kell, és én is teszem amit tennem kell. Mondjuk rád uszítok egy bérgyilkost…

Kétkedő hanyag kacaj úszott keresztül az éteren.

- Azért azon elgondolkoztam, hogy vajon hol lehetsz… - folytatta Will megjátszott tűnődéssel. – Hány éve is dolgozunk együtt? És ezalatt az idő alatt egyszer sem tűntél el a térképről… Pasi van a dologban, mi?

- Menj a francba Will!

- Hát persze, hogy pasi van a dologban! Mondd meg neki, hogy legyen elővigyázatos, mert a végén még tőből leharapod neki…

A mondat befejező részét elnyelte a hívásmegszakítást jelző síp, Addison pedig egy kecses csuklómozdulattal hajította vissza az asztalra a telefont.

- Bassza meg… - morogta, aztán tekintete Tanner fürkésző tekintetével találkozott. – Az előre nem látott komplikáció az előléptetésemben… - vetette oda keserűen.

- Aki ha jól vettem ki azt üzeni, hogy óvjam a férfiasságomat…

- Odáig lehetett hallani?

Tanner halványan bólintott.

- Volt szerető? – érdeklődött túl udvariasan, túl komolyan, és egy árnyalatnyi… dühvel?

- Nem. – válaszolta Addison egyenesen. – De ha az volna…

- Sem volna hozzá semmi közöm… - fejezte be helyette Tanner a mondatot, ujjaival a hajába túrva. – Nem vagyok az a fajta, aki felborít egy kapcsolatot, legyen az viszony, vagy házasság. És nem szeretek folyamatban lévő románcokba sem belebonyolódni…

- Folyamatban lévő románc… Hát ez jó! – nevetett fel elgyötörten Addison. – Will Carpenter egy mitugrász szarkavaró alak, aki annak ellenére lett kinevezve, hogy később kezdett a cégnél, mint én. Az ügyvezető szerint sokkal emberbarátibb a hozzáállása, mint nekem. Emberbarátibb, érted? Mert én olyan vagyok, mint egy fúria, és ezért nem szeretnek velem együttdolgozni a kollégáim. Hozzám képest a hajcsár egy szent, az elektromos ösztöke egy simogató pálca, és a patás ördög maga a megüdvözülés… Nevetséges.  – összeszorította az állkapcsát, megakadályozva ezzel helyzetének további aprólékos kielemzését. – Szóval nem. Határozottan nincs semmi közöm Will Carpenterhez, ha csak nem annyi, hogy a legkéjesebb örömmel fojtanám bele a saját nyálába.

- Rendben. – nyugtázta Tanner a hallottakat egy kurta bólintást követően. – Ne haragudj, amiért rákérdeztem, de jobb szeretek tisztán látni. – magyarázta, miközben felállt, és az asztalhoz igazította a széket. – Akkor nemsokára… - hajolt le, és egy futó puszit nyomott az ajkára, a következő pillanatban pedig már újra a pult mögött tevékenykedett. Addison tűnődve figyelte tovább, ahogy a vendégekkel kezel, barátságos mondatokat vált velük, ahogy a hétköznapi teendőt intézi, és hirtelen agyonsújtotta az érzés, hogy a legkisebb mértékben sem érdekli Will Carpenter, sem a férfi útja New Yorkba, sem az hogy ebből milyen előnyei fognak származni, már ha egyáltalán fognak belőle előnyei származni. Az egyetlen ami foglalkoztatta, az a következő pár órának a gondolata volt, amit ha lesz egy kis szerencséje, azok közt a szép, kontúros izomzatú karok közt tölthet, amiken csak úgy feszült az a fehér póló…

***

Szóval ezt nevezik csőlátásnak. Amikor minden morajlás, minden illat, minden ember, ami körbevesz csak halvány árnyék, egy bizonytalan villanás, mintha semmi nem volna valóságos. Semmi, kivéve azt az egy személyt… Azt az egy személyt, aki alig pár méterre beletemetkezve a notebook-jába, szívószállal szürcsöli a jeges teáját, szigorúan alkohol nélkül. Mondjuk ha Addison lett volna olyan bolond, hogy kér valami erősebbet is a teájába, Tanner nyomban megvétózta volna a dolgot. Na majd nem. Egy csinos, érett, tüzes nővel akart ma éjszaka hancúrozni, nem pedig egy becsiccsentett bestiával, akinek karmai vannak. De lehet hogy az érett, tüzes nőből sem lesz semmi, és helyette kap majd egy pipacspiros, ideges – bájosan ideges, és nem idegőrlően ideges -, beszédkényszeres hölgyeményt, aki azt sem fogja tudni hogy mit hogyan fogjon meg. Már most megmosolyogtatta ez az ötlet. Alapból a határozottabb típusú nőket kedvelte, mert azoknak nem kellett mindent agyonmagyaráznia, de valamilyen számára is homályos okból kifolyólag Addison pánikrohama szórakoztatta. Íme, a nő Achilles-sarka. És még csak le sem kellett vele feküdnie ahhoz, hogy megtalálja. Ennyi bizonytalanság, egy ilyen felpaprikázott álca mögött… Izgalmas kombináció. Az ember sosem tudhatja melyikből fog éppen kapni, a harciasból, vagy az érzékenyből… Mindenesetre megnyugtató volt a tudat, hogy Addison belülről nem annyira érzéketlen mint egy jégcsap. Bár azt nem tudta volna még magának sem megmagyarázni, hogy ez a tudat ugyan miért annyira megnyugtató, de így érezte. Öt teljes napja, és néhány órája volt csak hogy minden olyan fantáziáját véghezvigye a nőn, amit eddig kigondolt, és bizonytalanság, vagy harciasság ide vagy oda, keresztül is fogja vinni őket. Méghozzá hideg fejjel. A vonzalom ellen semmi kifogása nem akadt, hisz a vonzalom lökte őket abba pácba amiben jelenleg csücsülnek, de itt meg is van húzva az éles határvonal. Rendben, Addison különleges nő. Egy kicsit antiszociális, akkora a szája mint a bécsi kapu, nem rest az érvelhetetlen dolgok mellett is érvelni, makacs mint egy öszvér, és lehetne még az unalomig sorolni… ahogy azt is, hogy könnyed a humora, szórakoztatóan lendületes, és teljesen ellentmondva saját természetének egyik percről a másikra olyan törékennyé válik, mint egy üveggömb. Ilyen szélsőséges emberrel mint Addison, Tanner még soha életében nem találkozott. És ez talán jobb is volt így, mert egy ilyen típus három másodperc alatt meríti le az ember elemeit. Röviden, velősen a lényeg, hogy nem szabad hagynia, hogy Addison lénye is vonzóvá váljon a számára. Szemben a kapcsolatuk szexuális részével - amit már hellyel-közzel lerendezett magában-, az érzelmi rész kezdte aggasztani. Képtelen volt szabadulni attól a gondolattól, hogy egy picike harang megállás nélkül csilingelve riasztja, valamire fel akarja hívni a figyelmét, amit ugyan nem lát, de ami – amilyen béna humora van a sorsnak – szinte biztos, hogy majd kiüti a szemét. Érzelmileg kitartó, és erős embernek ismerte magát, így nagyban bízott abban, hogy az a valami amit nem lát, nem a szerelem, és társai. És hogy a csilingelés sem más, mint egy enyhe fülzúgás a meleg időtől. Már csak azt is abszurdnak érezte, hogy egyáltalán ilyeneken morfondírozik. Hisz nem is ismeri Addisont, azt sem tudja kicsoda. Csak töredékinformációi vannak róla. A végén még az is kiderülhet, hogy… Ugyan mi derülhetne ki róla, ami csak egy kicsit is visszatetsző volna? Hogy csak hetente egyszer szőrteleníti a lábait? Vagy hogy szín és évszak szerint rendezi a ruháit? Esetleg, hogy álmában a fogát csikorgatja? Ugyan már! Hisz csak rá kellett nézni. A pedánsság testet ötlött szobra volt még farmerben és egyszerű spagetti pántos felsőben is… Alkalmanként káromkodott csak, mindent automatikusan visszatett a helyére, amit elvett, és leszámítva az idegrohamait, még egész kedves is volt. Mi olyan terhelő dolgot tudna mutatni egy ilyen nő, amitől végleg ki lehetne belőle ábrándulni? Hát ez az. Épp ezért kell az érzelmi távolság, amit kapásból úgy kezdett el kivitelezni, hogy odaült a nő asztalához édesdeden bájcsevegni. És még puszit is adott neki! Puszit! De amikor annyira természetesen jött az a mozdulat… Na ja, szóval teljesen esélytelen a csilingelés, meg a szerelem és társai…

- Ha jól látom, a tegnap esti nő, időközben egész közeli barátnővé alakult…

Tanner csak fél fejjel fordult a reszelős hang irányába.

- Jim. – biccentett a nehézkesen leülő öreg felé. – Azt hittem ma már nem is látlak.

- Tudod hogy van ez, fiam. Az asszonyok… - legyintett Jim. - Az asszonyok nem hagyják élni az embert. Ez egy valódi életbölcsesség, Tanner. Gondolj erre – emelte fel bütykös mutatóujját - amikor becserkészed a lompost az alá a szoknya alá. – bökött fejével Addison asztala felé.

- Azt hiszem vagyok már annyira felnőtt, hogy mérlegelni tudjam melyik szoknya alá érdemes becserkésznem a lomposomat.  – helyezett Tanner vigyorogva egy korsó sört az öreg elé.

- A nagyképűség lesz a veszted egyszer, meglásd. – ingatta Jim a fejét. – Ha volna annyi hosszú év a hátad mögött, mint nekem, akkor már tudnád, hogy az ilyen lányokkal, mint ez a nebántsvirág is, nagy körültekintéssel kell bánni. Vagy nem kell velük foglalkozni, vagy feleségül kell őket venni. Minden más történet velük, csak szívfájdalommal végződik.

- És ezt mind meg tudtad róla állapítani, néhány perc leforgása alatt?

- Ezt első ránézésre meg lehet állapítani.

Tanner akaratlanul is fülét hegyezve könyökölt rá a pultra.

- És mégis hogy?

Jim felemelte a korsóját és egy jó nagyot húzott belőle.

- Egyszerű. Vegyük alapul azt a kis toprongyot, aki mindig körülötted őgyeleg…

- Julie-t.

- Igen Julie-t. – biccentett az öreg. – Ha ránézel arra a nőre, mit látsz?

- Ebbe most ne menjünk bele. – dobta Tanner a pultra a törlőrongyot.

- De, de… mondd csak meg, hogy mit látsz.

- Semmit. – vágta rá Tanner az egyetlen válaszlehetőséget, ami létezett ezen a világon.

- Pontosan. – hümmögött Jim. – Nem látsz semmi, mert nincs is ott semmi. Az a szegény lány olyan üres, mint szűz fiú pöcse a reggeli magömlés után…

- Jim!

- Mi az? Mintha veled soha nem fordult volna elő…

- Fókuszáljunk a lényegre, ha lehet… - vigyorgott Tanner.

- A lényeg az barátom, hogy egy olyan nő, mint az is ott – mutatott ujjával Addison-ra. – veszélyes. Azért veszélyes, mert van benne tartalom. – majd kajánul vigyorogva fojtatta - És nem csak akkor van benne tartalom, ha beléteszed…

- Inkább idd a sörödet, vén kéjenc… - csóválta meg a fejét Tanner, de a tekintete minduntalan merengve siklott vissza Addison-ra.

4. Fejezet

Addison világ életében hadilábon állt női mivoltával. Mármint biológiai felépítését tekintve teljesen nyilvánvaló volt a nemi identitása, de a gondolkodásmódja állandóan összekuszálta a képet.  Ez a közelharc önmagával egy nem tudatos, állandóan jelenlévő ficak volt az elméjében, ami akkor jött csak igazán lendületbe, amikor tipikusan női dolgokkal kellett foglalkoznia. Tipikusan női dolgokkal, mint például a főzés, vagy a sütés, a körömlakkok színei, az aktuális férfi szexszimbólum személye, de ide tartoztak még a „tizenkét kérdéses teszt, amit ha pontosan kitöltesz, megválaszoljuk, miért nincs soha hüvelyi orgazmusod” féle magazinokból szalajtott életbölcsességek is. Nem hogy nem volt érzéke ezekhez a dolgokhoz, egyszerűen nem értette őket, nem tudott mit kezdeni velük, és ez elég is volt ahhoz, hogy nyílegyenesen az ellenkező irányba meneküljön előlük. Valószínűleg emiatt randizott relatíve keveset is. Mindig kifogástalanul öltözködött, és büszke volt az ízlésére is – mert ha valamit értékelni tudott, akkor az a jóféle kelme, és a csinos szabás volt -, de itt ki is merült minden igyekezete. Körmeit saját maga ápolta, mindig rövidre nyírva azokat, nem volt híve a hamis barnaságnak – ezért a természetes színe miatt kaliforniai létére olyan volt, mint akit kihipóztak -, és a sminkje is mindössze egy kis szemceruzából, és szempillafestékből állt. Ha nagyon tetszeni akart valakinek, talán még magára kent egy kis szájfényt is, de ezzel le is zárultak a törekvései. Szerette a jól ápoltságot, emiatt képes volt vagyonokat költeni testápolókra, és fürdősókra, de ezek olyan cikkek voltak, amik nem emelték látványosan testének hétköznapi pompáját – figyelembe véve hogy a pasik zöme nem zsebmikroszkóppal járt-kelt a nagyvilágban, égve a pólusvizsgálási vágytól.

Ezek miatt az alig elhanyagolható tényezők miatt, az este kezdett totális katasztrófába torkollni. Kezdődött minden a fürdőben. Lezuhanyozott – ma már harmadik alkalommal, biztos, ami biztos alapon. A dezodorig nem történt semmi eget rengető esemény… A probléma a testpermettel indult, majd a parfümjével folytatódott. Szórjon magára belőlük vagy sem? Ha az illatorgia mellett dönt akkor keserű lesz a bőre, és erősen kételkedett abban, hogy Tanner akárcsak egy pillanatra is értékelné, ha a sok vegyi anyag úgy húzná össze a száját, mint a citrom. Hosszú vívódással töltött perccel később megállapodott magával abban, hogy a testpermet megy vissza a táskájába, a parfümből pedig elég lesz két kis csepp a fülei mögé. A következő dilemmát a fehérnemű kérdése okozta. Hozott magával annyi garnitúrát, ami egy Victoria’s Secret bemutatónak is a büszkeségére vált volna, így a bőség zavara a teljes tanácstalanság széléig sodorta. Maradjon az egyszerű, hétköznapi vonalú, klasszikus stílusnál, vagy vegye csábítóan démonosra a figurát? Csábítóan démonos, vagyis egyenlő kiéhezett, ergo olyan nő, akinek már csak a tábla hiányzik a nyakából, hogy „valaki hágjon meg!”. Kizárt. De mi van ha Tanner inkább a tüzesvérű nőktől veszti el a fejét? Azoktól akikben nem dolgozik a félsz, hogy egy bárban leszólítsanak egy hímet, kinyilatkoztatva abbéli vágyukat, hogy kielégülésre vágynak… Hát Addison soha nem szólított le senkit sehol, nemhogy egy bárban… Marad a klasszikus, elegáns stílus, csipkével, merevítővel, mindenféle push-up, és kényelmetlen fenékbevágás nélkül. A ruha… Ugyan Meredith jóvoltából volt kölcsönben nála néhány lengébb darab, amik funkciójukat remekül ellátták – értsd: elfedték a testét – de csábításra még a legnagyobb jóindulattal sem voltak alkalmasak. És ezzel bele is szaladtunk a következő dilemmába. Kell itt egyáltalán csábítani, vagy ezen a szakaszon már túl is vannak? Vagy a viszonyok univerzális törvénykönyve szerint, itt nincs is csábítási szakasz? Most akkor csinál magából idiótát, ha készül erre az egészre, vagy ha nem készül rá egyáltalán? A picsába, hogy nem volt egy olyan barátnője sem, akivel az ilyen dolgokat kikotyoghatták volna egymás közt, minden péntek este, egy pohár valamilyen teljesen képtelen elnevezésű koktél társaságában… A végén maradt amellett a farmer mellett, amit a délutáni ütközet után öltött magára, és belebújt egy halványsárga ujjatlan karcsúsított ingbe, aminek a mellbevarrása valahol a gyomránál lifegett. Még szerencse hogy Tanner padlásán egy tükör sem árválkodott, így legalább a zokogó görcsöt sikerült megkerülnie, ami holt biztosan a nyakába szakadt volna, ha van esélye megnézni magát. Az elmúlt fél órában pedig nem csinált egyebet, mint szabályos köröket rótt a padlóba. Vagy nyolcasokat. És azzal tette érdekesebbé önnön szórakoztatását, hogy néha elszaladt a fürdőig, majd vissza, készen arra hogy átöltözzön valami vadítóbba, aztán természetesen mindig meggondolva magát visszatért a sétáláshoz. Vagy hosszútávfutáshoz… Ahogy vesszük. És akkor most vajon hogyan is tovább? Menjen vissza a kocsmába, vagy üljön nyugodtan a fenekén? A kocsma egy szempontból teljesen ideális választásnak tűnt… Kocsma volt, ami azt jelentette hogy van benne pia. És Isten látja lelkét, egy felesért lassan ölni is képes lett volna. Esetleg kettőért. De nem akart túl rámenősnek sem látszani… Röhejes mennyire agyonbonyolítja ezt az egészet! Ingerülten szántott bele mind a tíz ujjával a hajába. Nem volna jobb ha összefogná? Ó a jó életbe! Itt a vége, ennyi volt, elég! Óriási betűkkel: ELÉG! A végén még addig fogja feleslegesen túráztatni magát, amíg tényleg fel nem nyergel egy lovat, és el nem vágtat vele a naplementébe.

Einstein kétség kívül egy nagyon okos ember volt. Matematikailag bebizonyította azt, amit Tanner-nek sikerült a saját bőrén is megtapasztalnia, vagyis hogy az idő egy nagyon kerge természetű valami, ami mindig akkor a leglomhább, amikor az ember azt szeretné hogy eszeveszetten száguldjon. És persze fordítva, mindig akkor siet, amikor az ember arra vágyik hogy kimerevedjen a pillanat. Ez a fordított arányosság pedig kezdett már lassan az idegeire menni. Vagy harminc perccel ezelőtt nézett legutóbb az órára, amikor a mutatók állása szerint fél tizenkettő múlt. Hihetetlen, hogy csak öt perc telt el azóta! Ha ez így fog menni, a végén mindenkit páros lábbal fog az ajtón kívülre tessékelni. És amúgy is, hová a frászba tűnt Addison? Kilenc magasságában megindult a forgalom, így nem volt ideje a nőn legeltetni a szemeit, és mire felocsúdott már csak a hűlt helyét találta. El nem tudta képzelni mi dolga lehet a nőnek este kilenckor a „vendégszobában”, ahol se internet, se tévé, se semmi más…

- Lassan szégyent hozol a férfinemre, annyira el vagy varázsolva. – motyorászta Jim, a harmadik sörét szürcsölgetve. Tanner az évek óta tartó pultos-vendég kapcsolatuk ellenére sem tudta volna megmondani, hogyan csinálja az öreg, hogy nem áll fejre annyi alkoholtól, amit napi szinten elfogyaszt. Még csak kapatosnak sem látta soha.

- Nem vagyok elvarázsolva. – dörmögte az orra alatt. Semmi esetre sem ezt a szót használta volna arra a kergemarhakór-szerű állapotra ami megszállta.

- Ha tovább fogod szuggerálni azt az órát, le fognak róla kopni a számok…

- Nem szuggerálom az órát, csak azt néztem mennyi van még zárásig. – halászott elő két újabb poharat az öblítővízből.

- Nos – krahácsolt Jim – még huszonegy perc. Egy perccel ezelőtt pedig, még huszonkét perc volt…

- Nincs kedved esetleg gyorsabban kortyolgatni a sörödet? – érdeklődött szenvtelenül Tanner, sebesen törölgetve a már tiszta korsókat.

- Jegyezd meg jól, fiam, egy igazi férfi számára nincs különbség egy üveg jól lehűtött sör, és egy jól karbantartott punci közt…

- Ennek örömére akkor kaphatnék én is egy üveg jól lehűtött sört?

Tanner mozdulatlanná dermedt, kezéről csöpögött a mosogatólé, homlokát kiverte a víz, arcizmait furcsa grimasz húzta össze. Hasonlatos ahhoz, mint amikor egy sebre fertőtlenítőt öntenek. A legdiplomatikusabb arcát magára öltve – azt amelyik semmiről nem tud semmit, soha nem lát, és nem tapasztal semmi különöset – pillantott föl.

- Csak mert jól karbantartott női fertályakra nem vágyom… - húzódott Addison ajka huncut mosolyra. – De hát nem is vagyok vérbeli férfi. Van ennek az életbölcsességnek női megfelelője is? – fordult Jim felé, miközben elhelyezkedett az egyik bárszéken.

- Kislány, ha tudnám, hogy mi zajlik a nők fejében, akkor nem ebben a kocsmában koptatnám az üléshuzatot… - Jim fittyet hányva saját korára, tüzetesen leltárba vette Addison testének az összes domborulatát, ami miatt Tanner-ben azonnal felszökött a pumpa. – Kész szerencse hogy végre ideért angyalom, - folytatta az öreg, tudomást sem véve a felé repkedő villámok hadáról – mert ez a szerencsétlen – biccentett a fejével Tanner felé - már alig bírja tartani magát. Csak pillanatok választják el attól, hogy heveny nyáladzásba ne kezdjen…

- Jim! – mordult fel Tanner figyelmeztetően.

- Fiatalok! – legyintett az öreg lezseren. – Nektek még meg van engedve, hogy hibás döntéseket hozzatok… - egy huzatra leküldte a maradék sört ami még a korsójában volt, aztán egy horkantás kíséretében lekecmergett a székéről. – De ne feledjétek – hajolt közelebb hozzájuk jó összeesküvő módjára – ahogy repülnek felettetek az évek, úgy lesz egyre kevesebb időtök kijavítani, amit elszúrtatok. – tenyerének vérszegény meglóbálásával megfordult, és köszönés nélkül úgy otthagyta őket, mint eb a Szaharát. Hatásos távozás volt, azt meg kellett hagyni. Mind a ketten úgy meredtek a Jim után becsukódó ajtóra, mintha az maga volna az égő csipkebokor.

Tanner automatikusan hajolt le a pult alatti hűtőhöz, kivett belőle két üveg Miller-t, kinyitotta őket, és az egyiket Addison elé tette egy pohár kíséretében.

- Furcsa… ember… - hümmögött a nő, ujjaival a kicsapódó párát kergetve az üveg nyakán. Tanner agyában leoldottak a biztosítékok.

- Az… - krákogott, és bár nem volt az ivás híve, most mégis majdnem egy korttyal leküldte a sörének a felét, annyira kiszáradt a torka. – Ne haragudj Jim-re… Neki ez a hétköznapi modora.

- Nem haragszom rá… - emelte Addison a szájához az üveget, ügyet sem vetve a pohárra. Fejét kecsesen hátrabillentve kortyolt, és kortolt, és kortyolt… Egy-két harmatcsepp hullott a dekoltázsába, és Tanner már tisztelgett is. Szépen nézünk ki! Minden kétséget kizáróan az lesz az este igazi kihívása, hogy az előtt segítse orgazmushoz a nőt, mielőtt Ő maga a csúcsra jutna. Halmozottan hátrányos helyzetből indult, mivel már akár ebben a percben is képes lett volna elsülni. Ráadásul új szokást is üdvözölhetett a soraiban… A sportszerű krákogást.

- Hol jártál? – érdeklődött csak hogy érdeklődjön valamiről, mert egy kóbor vízcseppecske az istennek sem akart kisiklani a látómezejéből. Szépen lecsüccsent Addison bal mellének a domborulatára, és onnan se előre, se hátra. Nem, még csak véletlenül sem az járt a fejében, hogy áthajol a pulton és lenyalja onnan. Finoman csókolgatva, ízlelgetve a nő puha bőrét, ami azon a helyen biztos hogy érzékeny is. Majd a nyelve nedves nyomot hagyva maga után lentebb siklik, és egy kicsit oldalra, egészen a bimbóig, ami már megkeményedve készen várja hogy szopogassa, hogy szívja… Franc! Franc! FRANC! A kangörcsöt, nem véletlenül nevezik GÖRCS-nek!

- Csak pihentem egy keveset. – vonta meg Addison a vállát, amitől a kis cseppecske egy kicsit elmozdult befelé, majd ismét megállt.  Nem létezik, hogy a gravitáció is pont most kezd el baszakodni az idegivel! Futólag körbenézett mennyien vannak még a helységben. Már csak fél tucat ember lézengett erre-arra, ráérősen, mintha semmi dolguk nem lenne…

- Ne haragudj. – kért előre is elnézést Tanner, majd határozottan kinyúlt és hüvelykujjának egyetlen erőteljesebb simogatásával kivégezte a csúfolódó kis vízcseppet. Amire nem számított, hogy kézfeje Addison melléhez fog nyomódni. Addison puha, ruganyos, pont a tenyerébe illő melléhez, és annak izgalomtól összehúzódott ékéhez. Franc…

A nő pupillái tányérnyira tágultak a nem várt érintéstől, légzése szapora lett, kívánatos halmai alatt a szíve őrült kalapálásba kezdett, Tanner pedig nem bírt parancsolni a kezének. Ahelyett hogy elhúzta volna, udvariasan, ahogy azt egy úriember tenné – még szerencse hogy soha nem tartotta magát annak – ujjai bekúsztak az ing alá, megérintették a csipkés melltartó tetejét, és magas ívből téve arra hogy ki láthatja vagy ki nem, kitapintották a felizgatott csúcsot. Hely híján nem tudta rendesen megcsípni, vagy dörzsölni a hegyes kis bimbót, így csak ujjai alatt görgette szépen, lassan, tekintetét mereven Addison tekintetébe fúrva, figyelve elnyíló ajkai mögül elő-előkandikáló rózsaszín nyelvét… 

Hangos, elégedett hímek nyers nevetése rántotta vissza Tanner-t a valóságba. Elhúzta a kezét a dús halomról, és pótcselekvésként a söréért nyúlt.

- Ne haragudj. – ismételte meg rekedten. – Ezt nem kellett volna.

Legszívesebben jól fejbe verte volna magát a sörösüveggel. Hogy lehet ennyire óvatlan? Ennyi erővel akár már a vállára is kaphatta volna Addison-t, hogy a mellét kidüllesztve kiabálja: Íme a nőm! Az én nőm! Az enyém! Szemléltetésképpen akár a pultra is hajíthatta volna, hogy ott érvényesítse nem létező férfiúi jogait. A picsába. – Uraim záróra! – kiáltotta el magát, és maradék sörét leöntve a torkán kijött a pult mögül. Türelemmel – ami úgyis túltengett benne – kivárta, amíg minden drága vendége elszopogatja az italát, megveregetik egymás hátát, aztán az övét. Kezet ráznak egymással, aztán vele… Mire elfordította a zárban a kulcsot, és kirakta a „zárva” jelzést hordozó táblát, már bolyhosak voltak az idegei. Homlokát az ajtónak támasztotta, és hosszú pillanatokig nem csinált semmit. Nem akarta bősz turulként lerohanni Addison-t, így jobbnak látta ha egyelőre nem fordul meg.

- Segítsek valamiben? – kérdezte a háta mögül a nő. – Felrakni a székeket, elmosogatni, letörölni ezt-azt…?

Letörölni ezt-azt… Hmm. Ennyi volt, nincs tovább.

Lassan elfordult az ajtótól, szembe a nővel, akinek az elmúlt huszonnégy óra pokoljárását köszönhette, és nem csinált mást csak egy kínzóan hosszú percig nézte, szabadon eresztve a képzeletét, aztán kimondta azt az egy szót, ami már jó ideje kaparta a torkát:

- Vetkőzz!