Aki valaha is kézbe vett egy Nalini Singh könyvet, az bátran merem állítani, képtelen volt letenni. A Fijin született írónő képi világa valami varázslatos. Az Angyalkard a negyedik része az Angyali vadász sorozatnak, és a kötet első három társától eltérően nem Raphael és Elena kibontakozó románcát tárgyalja. A Heteknek a vezetőjének, Dimitrinek (Raphaelnek, New York arkangyalának a jobbkeze), a több mint ezer éves vámpírnak a krónikájáról, révbe éréséről szól, aki tragikus körülmények közt veszíti el családját még vámpírrá válása előtt. Ahogy az minden Nalini Singh könyvben lenni szokott, itt is csak kapkodhatja a fejét az olvasó a szélsőségek miatt. Kínzások, szexuális erőszak, gyilkosság... tobzódhatunk a véresebbnél véresebb, és megrendítőbbnél megrendítőbb cselekmények szálai közt. Az írónő varázsa abban rejlik, hogy végig olyan szép fokozatossággal, és olyan kecses lépésekkel építi fel a történetét, hogy egyszer sem kérdőjeleződik meg az olvasóban: vajon aki ezt írja/olvassa, az normális? Nem. Teljes nyugalommal elhiszünk mindent, elmerülünk a történetben, és mire feleszmélünk már vége is a könyvnek. Dimitri figurája tetszik. Kinek nem tetszene egy megközelíthetetlenségéről híres, hatalommal rendelkező férfi képe, aki eleinte hideg mint a jég? Lehetőségek tárháza egy ilyen karakter. Persze, ahogy az minden ilyen jellegű könyvben lenni szokott, itt is a boldog befejezés a vég, és Dimitri szíve felolvad... De akkor is. A konfliktus megteremtéséhez elkerülhetetlen egy ilyen karakter. Ha még hozzá tesszük hogy női főhősünk két hónapig raboskodik az előzményben egy vámpírtanyán, ahol mindenféle erőszakot elkövetnek rajta... Már kész is a lehetetlen küldetés. Mert akaratlanul is felmerül a kérdés: na hogyan is lesznek ezek szerelmesek egymásba? Hát kedves olvasó nem kell aggódni, Nalini ezt is megoldja, és főhőseink igazán, nagyon és végérvényesen egymásba habarodnak.
Az első három könyvvel szemben valahogy ez mégsem fogott meg annyira. Lehet hogy már túlságosan megszoktam Elena és Raphael lajhárok "gyorsaságát" megszégyenítő sebességgel kialakuló kapcsolatát. Lehet hogy amikor olvastam, éppen nem voltam hangulatomnál... vagy lehet hogy csak egyszerűen a nagy meleg miatt... Nem tudom, de valamiért a történet fele után megbomlott a harmóniám a könyvvel. Úgy éreztem a cselekmény kezd szétcsúszni, a végére pedig egyenesen elsietettnek éreztem. Kapkodónak, összecsapottnak. Ennek ellenére, persze ez is marad a kedvenceim közt, és biztos le fogom még venni a polcról hogy újra elolvassam. De nem a közeljövőben.
Valamiért a szexjelenetnek sem sikerült lenyűgöznie. Kellőképpen felcsigázottan merültem volna bele, de a mézes incidens porig sújtotta a vágyaimat. Akinek csak halvány tapasztalata is van a mézzel való huncutkodásról, az tudja miért. Ettől függetlenül szépen kikerekedik a helyzet, így a beleélés hiányát saját szubjektív megítélésem számlájára, és nem az írónő fantáziájának minőségére írom.
Ami még egy kicsit sokként hatott rám, az a történet reinkarnációs mellégzöngéje volt. Amikor Honor elkezdi Dimitri volt feleségének emlékeit megálmodni, akaratlanul is az volt az első mantra ami átszaladt az agyamon: Istenem, ezt most miért? Rendben van hogy a paranormális-romantikus irodalom mindig feszegeti a határokat, de azért nem kell túlzásokba esni! Szép kerek lett volna a történet akkor is ha Honor, csak Honor, és nem Dimitri volt feleségének az újjászületése. Nem egy könyvben jött már fel ez a téma (Kenyon is előtte a Sötét Vadész sorozatban Talonnál), és van ahol üt is, de a legtöbb esetben az újjászületett főhős komoly identitászavara, és környezete félreértése, rendesen összekuszálja a szálakat, és végtelen ciklusba kergeti az olvasó agyát. Valmilyen megmagyarázhatatlan ok miatt Mel Gibson, és a Halhatatlan szerelem óta nem vagyok fagékony az ilyen irányokra. Ami volt, elmúlt, lezártuk, eltemettük, és az új szerelem általi regenerálódás a megváltás. Pont. Nem kell ezt agyon bonyolítani. Mindezeket összesítve még mindig tartom a véleményem. A könyv jó. Szórakoztató, leköti a figyelmet. Világában hozza az eddig megszokottakat. A hasonlatok még mindig gyönyörűek, és Illium még mindig szexi... Azoknak akik nem óckodnak a vértől, haláltól, óriási hatalommal bíró emberfeletti lényketől, és szeretik a sötét romantikát, kötelező olvasmány.
