Ahol Megtalálod a Csődörödet Falva kontra kékharisnya 4.

2. Fejezet

Ágyúk! Biztos, hogy ágyúk… Vagy légvédelmi ütegek. Szőnyegbombázás…

Addison riadtan ült fel a kanapén. Alig kapott levegőt, szíve majd kiugrott a mellkasából, és olyan erővel szorongatta maga előtt a takarót, mint akit kényszerítenek rá. Valamilyen fémes alkatrész éktelen nagy robajjal leesett valahonnan, amitől összerezzent. Fény. Annyi fény ölelte körbe, hogy majd belevakult. Hunyorogva, egyik kezét a szeme elé téve kapkodta jobbra-balra a fejét, hogy vajon hová is bújhatna. Mit is szoktak mondani, mi is a legjobb fedezék egy katonai támadás esetén? A kád! Nem, az hurrikán esetén jöhet szóba… Ágyneműtartó… Ugyan már, nem kétéves, és nem bújócskázni akar! Az egyik filmben egy hűtőben talált menedéket a delikvens… Hah! Ezzel az ötlettel aztán merészen bentebb vagyunk… Mikor már elkönyvelte volna magában – minden hitetlensége ellenére – hogy ez a fény, azaz a fény, akkor meghallotta… Alig elnyomott szitkozódás. Megfűszerezve a háttérben a Seether Fallen című „ereszd el a hajamat” jellegű, enyhén zúzáskényszeres melódiájával. Hogy mennyire tipikus! De legalább nem country… Addison egy mély sóhajjal visszahanyatlott a párnára. Minden világos. Nem rémálom volt. Tényleg itt tanyázik egy lerobbant szobában, egy nevesincs községnek a közepén – na jó, gyakorlatilag a szélén -, bekebelezte a legkietlenebb puszta, és még csak esélye sincs elmenekülni. Újabb rekedtes szidalmak szűrődtek fel az alsó szintről, amikben minden fellelhető volt, Istentől a le-fölmenő rokonságig. Tanner… A legkietlenebb puszta koronázatlan ura. Ó, hogy mivel érdemelte ezt ki? És miért van ennyire világos? Nyögve fordult át a bal oldalára, fejére húzva a takarót. A telefonja a táskájában maradt… A táskája a kocsiban. A fogkeféjével, a váltásruhájával, és minden piperéjével egyetemben. Még csak halvány kísérletet sem tett arra, hogy megpróbálja besaccolni, mennyi lehet az idő. Egy biztos volt, az agyának még kora reggel van. Olyannyira, hogy már annak a gondolata is elborzasztotta, hogy el kell gondolkoznia majd azon, hogyan fog lesomfordálni észrevétlenül a cuccaiért úgy, hogy a durcáskedvű sötét lovag ott sertepertél a kocsija körül. Merthogy azt a rongyot, amiben végigmanőverezte a teljes tegnapi napot, nem fogja magára venni még egyszer, az is biztos. Főleg nem azután, ahogy az este megvált tőle. Még csak ránézni sem akart arra a sátáni szövetre… Borzongás futott végig a gerincén. Rohadt ruha. Még rohadtabb kocsi. Újabb káromkodás az alsó szintről… Az égiek ma is a humoruknál vannak… Újabb csörömpölés, majd lendületes léptek zaja, és ajtócsapódás. Addison szemei azonnal kipattantak. Sietve felült, miközben homlokát ráncolva fülelt tovább. Bármennyire is erőlködött, halvány utalást sem érzékelt arra hogy Tanner még mindig a műhelyben volna. Ha az alkalmat várta arra, hogy észrevétlenül lesurranjon a cuccaiért, akkor az most jött el. Lendületesen talpra szökkent, majd biztos ami biztos alapon maga köré csavarta a lepedőt. Igaz, hogy az anyag majdnem háromszor akkor volt hosszra, mint önmaga – a fene tudja milyen ágyra, és főleg, hogy mekkora emberre méretezték – de legalább takart. Sőt méretes uszályként még maga után is tudta vonszolni úgy a kétharmadát, amivel a statisztikai valószínűsége annak, hogy a lépcsőmászás közben a nyakát fogja szegni, a duplájára nőtt. Miközben az ajtó felé tipegett a lelógó jókora darabot az alkarjára gyömöszölte, miközben a másik kezével a melle fölött tartotta magán a rögtönzött ruhadarabot. Ragyogó… Már csak a bagoly hiányzott volna a feje tetejéről, és íme Pallasz Athéné. Az ajtó halkan megnyikordult, ahogy kinyitotta. Óvatosan kidugta a fejét, de csak a síri csönd fogadta. Megkönnyebbült sóhajjal, rekordsebességre kapcsolva, egy elefánt kecsességével robogott le a szűk lépcsősoron. Mielőtt kitárta volna a műhelybe vezető ajtót – amin természetesen egy hiányos öltözetű hölgyemény ellentmondva minden biológiai alaptételnek, kitekeredve pózolt egy képen, Mikulás sapkában (nyár közepén tipikusan aktuális momentum… ki érti a férfiakat?) – fülét hegyezve hallgatózott még egy keveset. Biztató csend… Mielőtt még inába szállt volna a bátorsága benyitott. Az elé táruló látványtól összefacsarodott a szíve. Édesapja legkedvesebb autója, darabokban, kifilézve, árván, némaságba burkolózva terpeszkedett a műhely közepén. A kerekek a karosszéria mellett voltak elfektetve, mind a négy ajtó tárva-nyitva, akárcsak a motorháztető… De bezzeg a csomagtartó az nem, hogy vinné el a fene! És hol a nyavalyában van vajon a slusszkulcs? Mint azokban az idegesítő számítógépes játékokban, ahol mindig meg kell találni valamit ahhoz, hogy össze tud rakni azt a valamit, ami ahhoz kell, hogy ki tudj nyitni egy kaput, amin aztán ha bemész, nem vár más csak újabb valamik, amiket össze kell rakni, hogy meg tudj etetni egy macskát, aki kibüfögi neked a következő kulcsot. Morogva hajolt be a vezetőülés felől a kocsiba, hátha az indítóban van a slusszkulcs. De nem! Miért is volna ott? Az úgy túl egyszerű lenne... Lehajtotta a napellenzőket, de semmi. Kinyitotta a kesztyűtartót, ahol a tíz évvel ezelőtti számlákon, és a forgalmin kívül megint csak nem volt semmi. Kecsesen elvetődve, még az ülések alá is benézett, de azon a tényen kívül, hogy ráférne már a belső térre egy alapos takarítás, nem talált semmit. Fogai közt átkokat sziszegve tolatott ki az autóból, majd tanácstalanul szemezett a kasznival. Vajon mennyi az esélye annak, hogy a hátsó ülésen találja majd meg azt a nyamvadt slusszkulcsot? Tanner eddigi eszmefuttatásait figyelembe véve, semmi nincs kizárva… Egy mély, nyugtató levegővétel után behajolt a hátsó ülésre is.

Tanner a kezében pörgetve a slusszkulcsot, halkan fütyörészve nyitotta ki a műhelybe vezető ajtót, hogy aztán energikusan megtorpanhasson. Addison legnemesebb fele, lepedőbe bugyolálva kacsingatott felé, ide-oda ringva. Nyilvánvalóan a nőnek nem tűnt fel a megjelenése, mivel egyre mélyebben hajolva kutakodott valami után. Ki érti a nőket? Mi lehet vajon a hátsó ülések alatt, ami annyira fontos, hogy hiányos öltözetben is nekiáll megkeresni az ember? Tanner el sem tudta képzelni. Vállát az ajtófélfának vetve, szótlanul gyönyörködött tovább a látványban. Tudta, hogy illő volna megszólalnia, vagy legalább krákognia egyet, de nem vitte rá a lélek. Végül is tesztoszteron csörgedezik az ereiben, nemde? A tegnap esti kis intermezzo után, sajgó keménységgel, és pocsék hangulattal tért nyugovóra, illetve azzal a szent elhatározással, hogy bármilyen elemi erejű is az a vonzalom, amit ez a némber gerjeszt benne, minden erejével azon lesz, hogy ellenáll majd neki. Tessék… Itt volna a ragyogó alkalom a gyakorlatban is alkalmazni az elméleti anyagot… Konzekvencia: a tesztoszteron, és a józan paraszti ész, egymást kizáró tényezők. Kemény, harapnivaló domborulatok, plusz merevedő farok, egyenlő agybénulás. Ha nem lett volna reggel óta rémesen rossz a kedve, még akár jót is mosolygott volna önnön szerencsétlenségén. De mivel fél éjszaka csak forgolódott, mert képtelen volt kiverni a fejéből a nő gerincének a vonalát (a gerincének a vonalát! Még csak nem is a melleit, vagy párás, nedves puhaságát… Nem! A gerincének a vonalát!), és édesen selymes bőrét, így a pirkadó hajnal első sugarait legszívesebben lerúgta volna az égről dühében. A kialvatlanságot mindig is nehezen viselte. Ha ehhez még hozzátesszük, hogy ez a kép elkísérte a reggeli tusolás közben is, majd egy kalapács kecsességével újra fejbe verte a reggelinél is, csak mert volt akkora ökör, hogy ösztönösen a kezébe kapott egy almát… Nos igen, mindezek után könnyűszerrel elfogadható, hogy Tanner sok minden volt a jelenben, csak boldog nem. Ennyi kényelmetlenség után, egyenesen kijár neki, hogy addig bámulja ezt a formás feneket, amíg könnybe nem lábad tőle a szeme. Addison alfele menetközben egyre élesebb szögben domborodott az ég felé. Az anyag rásimult a csípőjére, a combjaira. Vékony bokája, és formás vádlija ki-kivillant, ahogy mocorgott. Tanner feje oldalra biccent… A bokacsont egy dolog… A kerek csípő is egy dolog – persze elképzelni, ahogy abba a csípőbe kapaszkodik merőben teljesen más dolog volt. Na de az a derék! Annyira keskeny volt, olyan tökéletesen formás. Egy tenyerével átérte volna Addison hátát deréktájt, ebben Tanner már csak ránézésre is biztos volt. És ez a pozíció… annyira… tökéletes. A nagy kutakodás közben a lepedő meglazult. Először csak lassan, alig egy-két centire mozdult el a nő lapockáinál, majd komótosan elkezdett egyre lentebb csúszni, és amikor Addison a jobb térdét az ülésre emelte, egy röpke pillanat alatt már a földön is volt. A kackiás elmével rendelkező ruhatervezők után, a kackiás elmével rendelkező fehérnemű-tervezőket kéne falhoz állítani, és könyörület nélkül lelőni. Fekete csipke… Ugyan mi más? Rendben, tegnap már volt szerencséje egy pillantást vetnie erre a bugyira, de az, ehhez a mostanihoz képest… Ha a tegnapi tapasztalatot abakusznak tekintjük, akkor a mostani felért egy kvantumszámítógéppel. Tanner szája kiszáradt, kezei ökölbe szorultak, szíve őrült iramra kapcsolt. Minden, de tényleg minden egyértelműen kivehető volt az anyagdarab mögött. Még Addison szemérmének a vonala is. A megfelelően húsos párnácskák, az azok közt megbújó egyenes vonal, és az a gyönyörű gyöngyházfényű bőr. Semmi más csak azaz emberi érintés után sikongató hibátlan bőr. Gyanta… Holtbiztos. Tanner-nek megállás nélkül csak az kattogott az elméjében, hogy alig egy másodperc múlva, hacsak nem tartja vissza valamilyen idegen, és főleg hatalmas erő, akkor nincs megállás, el fog merülni abban a zugban. Ha teheti, nyakig fog merülni benne…  A farkával, az ujjával, és igen a nyelvével együtt. Csókolni fogja, szívni, nyalni…

Az Univerzum Tanner-nek! Haver, földkörüli pályára álltál… Tanner dühödten megrázta a fejét, és ellökte magát az ajtófélfától.

- Még a végén azt fogom hinni, hogy ki akar velem kezdeni, Addison! – mordult fel jó hangosan. A lány az ijedelemtől ugrott egyet, aminek következtében sikeresen lestukkolta az autó belső terének a plafonját. Addison felnyögött, Tanner felszisszent, majd közel két percig figyelte, ahogy a nő az egyik kezével a koponyáját dörzsölgetve, a másikkal pedig a lepedőt kergetve próbál úgy kikecmeregni a kaszniból, hogy testének minden porcikája takarásban legyen. Csak az tartotta vissza a göndör kacajtól, hogy az édesanyja arra nevelte, hogy nem szép dolog a szerencsétlen helyzetű embereket kinevetni.

- Ó, az Isten szerelmére… - dünnyögte végül, amikor Addison formás popója meglendült balra, majd szép komótosan beékelődött a hátsó ülés eleje, és a vezető ülés háttámlája közé. A szorult helyzet okozója a lepedő volt, amit Addison addig gyömöszölt, amíg az jókora galacsinná nem gyűrődött körülötte. Nem rajta, hanem körülötte. Ergo, most már mindenre tökéletes kilátás nyílt, és ráadásul még a nő is alig tudott mozdulni. Mi ez, ha nem isteni szerencse? Tanner nem tartotta magát kegyetlen fickónak, most mégis azon kapta magát, hogy eljátszik annak a gondolatával, hogy visszaél a helyzettel. Tartotta magát annyira rutinos szeretőnek, hogy képes lett volna annyira felajzani a nőt, hogy az könyörögjön a folytatásért. Bár fordítva sem tiltakozott volna egy percig sem. Bizonyos helyzetekben örömmel hódolt be a szebbik nem praktikáinak. Odaoldalgott Addison formás fenekéhez, miközben lelki szemei előtt egy útelágazás kezdett felrémleni, ahol az egyik irányból bősz madárcsicsergés, a másik irányból pedig a lelkiismeretének durcás hangja támadta le. Utálta a lelkiismeretét. Mindent megnehezített a dög, mindent túlbonyolított, és rendszerint olyan dolgokra hivatkozott, mint a becsület, az emberségesség, a tisztelet, vagy a kötelesség. Jelenleg a jólneveltség szólólemeze volt a palettán, a minimum emberi tisztesség vokáljával a háttérben. Tanner ezt a nótát is nagyon utálta. Egyenesen rühellte…

- Várjon egy percet. – morogta, amikor Addison egy pillanatra sem volt hajlandó abbahagyni a mocorgást. – Segítek.

A nő olyan kétségbeesett tekintettel pillantott fel rá, mintha legalábbis azt mondta volna, hogy most készült tőből amputálni a lábát.

- Ne nézzen így rám, aranyom… Lehet hogy hihetetlen, de nem vagyok egy hormonjaitól megbolondult kamasz – nem a jó tökömet! -. Képes leszek anélkül kisegíteni ebből az átokverte kocsiból, hogy letámadnám. Amúgy meg mi ez az önérzetesség? Mintha még soha nem vetkőzött volna le férfi előtt…

- Én nem vetkőztem le maga előtt! – fújtatott Addison válaszul. Mint egy harcra kész macska… Szőr nélkül… Tanner megköszörülte a torkát.

- Milyen igaz, hisz volt szerencsém tegnap éjszaka nekem levadászni a ruhát magáról…

- Ez sem igaz ebben a formában megfogalmazva!

- Jól van, na. Csak próbálom egy kicsit feloldani magában a görcsöt…

- Muszáj mindig ilyen idiótán megnyilvánulnia?

- Miért mit kellene tennem? – ragadta meg Tanner a lepedő egyik sarkát, és próbálta megrántani hátha az anyag engedni fog. Nem engedett. – Kezdjek én is puffogó hisztériázásba? Az kétségkívül mindent megoldana… Mit kíván tőlem, aranyom?

- Mindenekelőtt azt, hogy ne aranyomozzon. És hogy ne akarjon mindig mindent oldani rajtam…

Tanner akaratlanul is halkan felnevetett. Megkereste a lepedő egy másik sarkát, ami Addison lábai közt kandikált ki a padlón. Lenyúlt érte, és megrántotta. Egy halk súrlódást követően az anyag engedett egy keveset.

- Ne oldjak… Oké, nem fogok többet oldani. – húzta meg még egyszer a lepedőt. Az egyik csomó, ami beékelődött Addsin csípőjénél, elengedte magát, és lazán végigcsúszott a nő combján. – De ha nem oldhatom a feszültségeit, akkor mégis mivel üssem agyon az időt?

A nő ahogy megérezte a szabadságát gyorsan talpra szökkent, és nyakig bugyolálta magát a lepedőbe.

- Lehetek őszinte, Tanner? – fordult felé lendületesen. Zilált volt, minden értelemben, ahogy csak egy ember zilált lehet, és ez annyira őrjítően kívánatossá tette, hogy Tanner legszívesebben derékon ragadta volna, hogy rádobva a motorháztetőre, úgy istenesen megkettyintse.

- Miért eddig nem volt az? – vonta fel kérdőn a szemöldökét. A nő a mutatóujjával a mellkasára bökött.

- Maga egy rémesen idegesítő alak.

- Én is lehetek leplezetlenül őszinte? – dobta vissza a lánynak a labdát. Addison válaszul egy apró mozdulattal feljebb emelte fitos orrát. Tanner közelebb hajolt hozzá. – Ahogy ott térdelt, nekem háttal… Még a nagy szája ellenére is, rémesen dugnivaló volt, Addison.

Rémesen dugnivaló… Rémesen dugnivaló? Ez most bók akart lenni tanyasi nyelven? Addison a felháborodástól hirtelen köpni-nyelni nem tudott, majd rémületére érezte ahogy elkezd vörösödni. Nem pirulni, lányosan, hanem totális vörösbe kezd fordulni az arcszíne, majd szépen lassan a nyaka is, végül a forróság elkezdett lehúzódni a mellkasára is. És mintha ez nem lett volna elég még a bimbói is egy pillanat alatt megkeményedtek. Próbálta elfordítani a tekintetét Tanner hűvösen kék szemeiről, de a szemidegei nem akartak engedelmeskedni az agya parancsának. Szeretett volna valami frappánssal is visszavágni, de a bénultság a nyelvét is utolérte. Mivel nem tudott egyebet tenni próbálta azt kifürkészni, hogy a férfi vajon most megint cukkolja-e, de semmi nem utalt erre azokban az embertelenül szokatlan színű szemekben. Még csak egy halvány huncut szikra sem lobbant fel a férfi tekintetében. Tanner olyan komoly volt, mint egy vakbélgyulladás. Ami persze nem akadályozta meg abban, hogy gúnyosan vigyorogni ne kezdjen…

- Ha tudtam volna, hogy egy ilyen mondattal, így ki tudom kapni a szelet a vitorlájából, akkor már jóval hamarabb kinyitottam volna a számat.

- Kész szerencse, hogy képes volt türtőztetni magát, és csak a megismerkedésünket követő durván tizenkettedik órában győzte le a kényszer, hogy bebizonyítsa mennyire bunkó is valójában. – felelte Addison hűvösen.

- Ugyan már, aranyom… – ingatta a fejét Tanner – Mégis mire számított? Itt parádézik előttem egy bugyinak csúfolt valamiben, ami még szitának is csapnivaló lenne, most meg csodálkozik? Inkább ismerje el, hogy csodálatraméltó az önuralmam…

- Csodálatraméltó az önuralma? Csodálatraméltó az önuralma?! – remek, most már nem csak a fejében visszhangoznak a mondatok… - Azért kellene megdicsérnem, hogy nem vágott be a hátsó ülésre, és nem erőszakolta rám magát…?

- Nem. – kontrázott határozottan Tanner. – Az elképzelésemben a motorháztető szerepelt…

Addison dühöngve fújta ki a levegőt, miközben igyekezett úgy magára csavarni azt az átokverte lepedőt, hogy a legkirályibb módon tudjon távozni. Egy perc, annyit sem óhajtott tovább ennek az őstuloknak a társaságában tölteni. Szórakoztató másodpercekig szidta magát önnön hülyesége miatt. Miért kell állandóan hozzászólnia ehhez az alakhoz? Miért nem képes becsukni a fülét, és nem mondani semmit? Miért hiszi, hogy a legjobb védekezés a támadás elv, minden esetben hasznos? Végre sikerült úgy megragadnia a testét körülölelő rongyot, hogy már nem maradt belőle egy négyzetcentiméternyi darab sem a padlón. Minden további szó nélkül megfordult, és öles léptekkel a kijárathoz sietett. Kivonulását az ajtó hangos csapódása erősítette meg, amit persze szándékosan olyan lendülettel vágott be maga mögött, hogy remélte összedől miatta a ház. Már majdnem felért a szobába, amikor villámként hasított belé a felismerés: a táskája, a cél amiért ezt az egész bohózatot vállalta, természetesen a kocsijában maradt. Hogy a ménkű csapná agyon Tanner Crawfordot! Nem létezik, hogy ez a viselkedésre képtelen alak, annyira ki tudja borítani, hogy még a nevét is képes miatta elfelejteni! Olyan idegességi hullám vonult végig a testén, hogy azt hitte, menten zölddé fog válni, és a háromszorosára fog nőni. Hatalmas izmokkal. Ráadásul mindenféle gammasugárzás segítsége nélkül. Mielőtt lerobogott volna a lépcsőn toporzékolt néhányat annak tetején. Próbálta visszafogni dühös sikolyát, de tudta hogy nem járt sikerrel. Miután egy kicsit lehiggadt, megfontolt léptekkel visszament ahhoz a dühítően átlagos kinézetű ajtóhoz – megtévesztő dolog, hisz a pokol összes bugyrába rekedt sátánfajzatok mindegyike elbújhatott volna a mögött a férfi mögött, aki a túloldalon várta. Ha a pokolfajzatok élőhelyének emberi testrészekkel díszített kapu dukált, ennek itt előtte legalább egy koponya, vagy egy nagy büdös stoptábla kijárt volna… -, majd benyitott. Tanner hanyagul az autó oldalának dőlve nyújtotta felé a táskáit. A kurafi! Addison a legsemlegesebb tekintettel, ami csak telt tőle jelen körülmények közt, felszegett állal lépett egyre közelebb a férfihez. Amikor elé ért, megragadta a táskáit, és már fordult is volna, de a Tanner olyan erővel tartotta azokat az átkozottakat, hogy egy milliméter, nem sok, annyit sem tudott rajtuk mozdítani. Egy mély levegővétellel, és körülbelül tízezer nyugalomért könyörgő imával később a férfire nézett.

- Szerintem nem volt valami sikeres az előző eszmecserénk… - szólalt meg Tanner olyan tárgyilagossággal, ami Addison maradék önuralmát is elfújta.

- Na ne mondja! – horkantott fel. – El sem bírom képzelni, miből von le ilyen messzemenő következtetéseket…

- Nem megsérteni akartam. – húzta el a száját a férfi. – Bár számíthattam volna, valami hasonló reakcióra.

- Ezt már megint hogy kell értsem?

Tanner megvonta a vállát.

- Maga annyira intenzív… Mintha állandóan maximum fordulatszámon pörögne. Képtelen nem túldramatizálni egy helyzetet. Lerobban a kocsija, erre majdnem agyvérzést kap. Mondanak magának valami nyerset, és máris hisztizik…

- Én nem hisztizek!

- Jaj, dehogynem! – legyintett türelmetlenül a férfi. – Most is azt csinálja! Pasi vagyok, aranyom! – tárta szét a kezeit Tanner. a csomagok úgy himbálóztak a karjain, mint a tőkesúlyok, mégsem látszott egy picike kis erőlködés sem a vonásain. – Ha látok egy vonzó feneket, és egy…

Addison gúnyosan felvont szemöldökkel várta a folytatást.

- És egy mit?

Tanner egy lépéssel közelebb húzódott hozzá, majd mint egy ragadozó elkezdte méregetni. Addison minden porcikája vigyázzba vágta magát. Akkor sem fog megfutamodni… Akkor sem fog… A gyomra a mandulái mellé költözött, amikor Tanner még közelebb hajolt hozzá. Az orruk már majdnem összeért, és az ajkain érezte a férfi leheletét. Azt hitte menten ott fog összeesni. A pulzusa az egekbe szökött, és közel állt ahhoz, hogy panaszosan fel ne sóhajtson – igen, így ebben a formában, hogy „panaszosan” – azért mert Tanner ahelyett, hogy megcsókolta volna, inkább megszólalt.

- Ne húzza tovább a húrt, Addison. – suttogta. – Nekem nem jelent kihívást leírni, hogy mit is találtam vonzónak a hátsóján, sőt az sem, hogy elmeséljem mi mindenre gondoltam, miközben néztem… De a világért sem akarnám megsérteni még egyszer azokat az érzékeny füleit.

Jelen pillanatban sok minden volt Addison-on érzékeny, de fülei pont nem. És ami azt illeti az agya sem volt ott ahol lennie kellett volna. Üresjáratba tette magát a piszokja, és csak olyan képekkel volt hajlandó foglalkozni, amiben az előtte lebegő húsos ajkak a száját kóstolgatják. Vagy a melleit. Vagy a lába közét, ami olyan erővel lüktetett, hogy képtelenség volt figyelmen kívül hagyni. Csak az oxigénhiány lehetett az oka annak, hogy ennyire beszűkült a látótere. De akkor miért nem lélegzik rendesen, ahelyett hogy pihegne? Tanner tekintete lesiklott az ajkára, és olyan bensőségesen szuggerálta, hogy az már majdnem felért egy érintéssel. Majd kissé, éppen csak egy leheletnyit előrébb mozdult. Addison érezte hogy testét elönti egy újabb adag adrenalin. Megrémült a felismeréstől, hogyha a férfi most tényleg megcsókolja, akkor egy nyikkanással sem fog tiltakozni. Önmaga számára is teljesen érthetetlen módon, vágyta azt a csókot. Vágyta elereszteni a gyeplőt, ha csak egy pillanatra is. És Tanner miatt vágyta ezt. Mert minden katasztrofális beszélgetésük ellenére, volt a férfiban valami, ami zsigeri szinten izgatta. Magas volt, izmos… és remélhetőleg kemény, minden tekintetben. Már majdnem összeért az ajkuk, amikor hangos robajjal kivágódott mögötte az ajtó. Tanner tekintete rögvest elröppent az ajkairól, hogy megvizsgálja ki az érkező, Addison pedig automatikusan hátrébb akart lépni, de a derekára fonódó erős karok megakadályozták ebben.

- Mi a…? – próbált meg szabadulni, de nem volt lehetősége befejezni a mondatot, mivel Tanner ajkai lecsaptak a szájára. Oké… Alig egy perccel ezelőtt, még semmi kifogásolnivalója nem lett volna a férfi csókja ellen, de az már majdnem egy évezreddel ezelőtt volt. Nem közönség előtt akarta megélni élete első fatális, önszántából elkövetett hülyeségét. Tenyerét a férfi vállának feszítve próbált elhúzódni, de mintha egy hegyet akart volna arrébb taszítani a puszta akaratával. Már éppen azon volt, hogy jól sípcsonton rúgja a férfit, amikor az hirtelen elhúzódott.

- Mégis mi a…? – nyavalya ütött magába… Akarta volna folytatni, de esélye sem volt befejezni a mondatot, mert Tanner szája újra az övére fonódott, és addig mocorgott, míg Addison ajkai egy kicsit ki nem nyíltak. A következő amire Addison a későbbiekben vissza tudott emlékezni az volt, hogy ágyékát elönti a melegség. A férfi nyelve befúródott a szájüregébe, és olyan visszafogott hévvel csókolta, ízlelgette, ami minden dupla x kromoszómás egyént a bolygón meggyőzött volna arról, hogy a spontán, érintés nélküli női orgazmus, igenis létező dolog. Addison maradék értelme is eltűnt a fejére telepedő ködben. Nem először csókolták már meg, de így még soha. Ez egy olyan érintés volt, egy olyan finom, epekedést előidéző játék, aminek minden mozzanata a kísértéssel volt kikövezve. És Ő ösztönösen csatlakozott a játékhoz. Tenyere minden megfontolást nélkülözve simult rá Tanner mellkasára. A vékony póló anyagán keresztül érezte testének melegét, és szívverésének ritmusát. Szapora lélegzetvételei az arcbőrét csiklandozták. Nyelve hol lágyan, hol erőteljesebben incselkedett a nyelvével, majd kissé visszahúzódott, hogy az ajkaké lehessen a főszerep. Csábítóan harapdálta az alsó ajkát, Addison pedig válaszul a nyelvével simított végig a férfi felső ajkán. Elemi erejű remegés indult ki a gyomrából, ami fokozatosan terjedt át a végtagjaira. Annyira elmerült az érzéki játékban, hogy azt sem vette volna észre, ha összecsuklik. Kicsit kibillent az egyensúlyából, de Tanner azonnal erősebben ölelte. Magához vonta. Combjaik egymásnak préselődtek, és Addison szemérme valami keménybe ütközött. Halk nyöszörgés hagyta el a torkát, mire Tanner visszavonulót fújt. Száját elszakította a szájától, és az élménytől ködös tekintettel vizslatta hosszú pillanatokig.

- Julie… - morogta aztán veszélyesen mély hangon.

Julie… Julie? Milyen Julie?

- Tanner. – hangzott fel a háta mögül egy kényes hang.

Jaaaa, hogy az a Julie! Addison agya rekord gyorsasággal kapcsolt sebességbe, és rögtön el is öntötte a düh. Le merte volna fogadni hogy szikrákat vetnek a szemei, miközben azon volt, hogy kiszabaduljon a férfi szorításából. Mi az hogy szikrákat? Remélte, hogy pusztán a tekintetének az erejével fel fogja tudni nyársalni Tanner-t.

- Jó ízlésű ember kopogni szokott előbb egy ajtón, mielőtt belép, elkerülendő a hasonló helyzeteket. – dünnyögte továbbra is olyan sokat sejtetően, és fenyegetően mély hangon a férfi.

Addison megpróbált rálépni a lábára, amivel csak annyit ért el, hogy éles fájdalom hasított a lábujjába. Tanner-ön a meleg idő ellenére bakancs volt.

- Mi folyik itt? – hangzott fel újra az ajtóból a nyafogás.

- Igen Tanner, mi folyik itt?  - sziszegte Addison is a fogai közt.

- Szerintem teljesen egyértelmű, hogy mi folyik itt. Vagy nem? Egy hiányos öltözetű nő, egy zárt szobában csókolózik önfeledten egy férfival…

- Önfeledten a jó büdös fenét… - suttogta Addison ingerülten maga elé, abban bízva, hogy a férfi is hallja.

Ha hallotta is, semmi jelét nem adta a dolognak. Továbbra is elnézve a feje felett, szigorú tekintettel figyelte a vélhetően az ajtóban rostokoló Julie-t.

- Most pedig, amíg még megvan az udvarias vénám, azt javaslom, hogy menj innen kislány. – folytatta hidegen Tanner. – Van még úgy másfél perced mielőtt a puszta kezemmel doblak ki innen.

- De Tanner…

- Már csak egy perc, Julie…

Halk szipogás, majd hangos ajtócsapódás. Ahogy biztos volt abban, hogy a közönségük felszívódott, Addison kitépte magát Tanner karjai közül. Azt sem tudta hol kezdje azt a szitokáradatot, ami kikívánkozott belőle. De még mielőtt megszólalhatott volna, a férfi letette a kezéből a táskákat, és határozottan tiltakozva megrázta a fejét.

- El se kezdje…

- El se kezdjem? Még mit nem! Eddig sem volt túl rózsás a véleményem magáról, de ezek után… Hogy merészelt megcsókolni? Csak azért hogy egy másik nőt le tudjon vakarni magáról…!

Tanner szemöldöke az egekbe szaladt.

- Szóval nem is az zavarja hogy megcsókoltam, hanem az hogy miért?

- Ne forgassa ki a szavaimat!

- Eszembe sem jutott ilyesmi. Ott voltam én is, Addison… Hallottam azokat halk, kéjes nyöszörgéseit…

- Én nem nyöszörögtem!

- Ó, dehogynem. Olyan édesen dorombolt, mint egy kismacska…

- Azok nem nyöszörgések voltak, hanem a kínlódás hangjai.

Tanner ércesen felnevetett.

- Tudja Addison, ha maga így kínlódik, akkor szívesen meghallgatnám, hogy milyen hangokat ad ki, amikor élvez valamit…

- Maga egy seggfej!

- Maga pedig egy önáltató liba!

Addison ezen a ponton érezte azt, hogy ezt a beszélgetést be kell rekeszteni. Ráadásul minél hamarabb, mielőtt még kontrollálhatatlanná hatalmasodna benne a vágy, hogy kupán verje a férfit egy felnivel. Lehajolt a táskáiért, és nem foglalkozva semmivel immáron sokadszorra az ajtó felé indult. De még mielőtt rátehette volna a kezét a kilincsre Tanner beérte, és megragadta a vállát, majd minden tiltakozására fittyet hányva maga felé fordította.

- Nyugodjon már meg az istenért! – hördült fel a férfi. – Sajnálom. Amit mondtam. – hadarta. - A csókot nem sajnálom. Adta magát a lehetőség, és én éltem vele. És mondhat bármit, magának is tetszett ami lezajlott köztünk…

- Soha az életben nem aláztak még meg ennyire… - szakadt ki Addison-ból. – Én nem vagyok a haverja, vagy a barátja Tanner. Amióta megismertem, az idegbaj kerülget magától…

- Ennek ellenére élvezte azt a csókot. – szakította félbe a férfi. – Ne tagadja le, mert teljesen felesleges. Éreztem ahogy remegett, éreztem a mellbimbóit, ahogy megkeményedve a mellkasomhoz nyomódtak…

- Fogja be!

- Ahogy maga is érezte, hogy fel vagyok izgulva. – folytatta rendületlenül Tanner. – És elárulok magának valamit. Még mindig olyan kemény vagyok, hogy képes lennék a farkammal gyémántot vágni.

Addison szemei elkerekedtek a kendőzetlen szavaktól. Annyira megdöbbent, hogy még harcolni is elfelejtett a kijutásért. A férfi azonnal elengedte, majd hátrált egy lépést.

- Azért csókoltam meg, mert Julie benyitott. – túrt a hajába. – Nem fogok hazudni, ha nem nyitott volna be, akkor ez nem történik meg. De nem azért, mert nem kívánom, vagy mert ne akarnám megcsókolni. Sokkal több mindent szeretnék tenni magával, mint megcsókolni… De nem kell aggódnia, mert nem fogok lépni. Ez a csók is egy mélyen elbaltázott döntés volt… - legyintett – Már mindegy… a lényeg, hogy nem kell tartania attól, hogy ez újra megismétlődik. Vagy akár bármi más megtörténik. Bármennyire is vonzónak találom, nem vagyok az a fajta, aki önszántából besétál egy méhkasokkal teli házba…

- Hát köszönöm! – riposztolt Addison. – Így máris sokkal elégedettebb vagyok! – és már fordult is vissza az ajtó felé.

- Magán menjen el az ember! Azt hittem ezt akarja hallani. Akkor most megint mi baja van?

- Mi bajom van? – fordult vissza Addison a férfihez. – Hogy mi bajom van? – ismételte, ahogy egyre jobban elöntötte az indulat. – Lássuk csak… Először is kikukkolja az ajtóból, ahogy a hátsó ülésen keresem a kocsikulcsot. Meg nem szólalna, hogy takarjam el magam, vagy hogy „hoppá”! Majd nemes egyszerűséggel dugnivalónak titulál! Dugnivalónak! Aztán megcsókol, de nem azért mert vonzónak talál, hanem azért mert egy huszonéves lány meg van gebedve magáért, és így kívánja kivonni magát a felelősség alól… Amúgy fel nem tudom fogni, hogy Juli miért nyomul magára ennyire vehemensen! Ha valamit tudnia illene már annak a lánynak, hogy magának visszataszító a modora! Mert nem elég, hogy megcsókol valamilyen erősen megkérdőjelezhető szándékból, még van olyan kegyes hogy le is vezeti a miérteket, miközben egy méhkasokkal teli házhoz hasonlít! Tudja mit Tanner… Nem is értem a felháborodásomat! Hisz minden nő örülne, ha ilyen odafigyeléssel kezelnék!

- Ó a jó életbe… - dörrent föl a férfi, és mire Addison észbe kaphatott volna már ott is volt előtte. Megragadta az arcát két oldalt, és a száját keményen a szájára tapasztotta. Ebben a csókban nyoma sem volt semmi finomkodásnak. Ahogy Addison akaratlanul felnyögött, már a bent is volt Tanner nyelve, és olyan mohón kóstolgatta, hogy attól rögtön elgyengült a térde. El is zuhantak volna, ha a férfi nem nyúl egyik izmos karjával a karja alá, és nem taszítja fentebb egy kicsit. A lendület az ajtóig vitte őket, ahol Addison feje hatalmasat koppant a fán. Részletkérdés. Mintha leoldott volna az agyában egy biztosíték. Keze minden észérvet figyelmen kívül hagyva túrt bele Tanner dús hajába, és vonta magához még közelebb. Nyelve ütemesen követte a férfi nyelvét, miközben a csípője úgy préselődött a férfi csípőjéhez, mintha az élete múlott volna rajta. Minden benne volt a mozdulataiban, a dühe, a vágya, a kétségbeesése, mert még soha nem vesztette el ennyire a fejét, és amiért egy percig sem bánta hogy ez most megtörtént. Ösztönösen az ajkai közé szívta Tanner vastag alsó ajkát, és erőteljesen beleharapott. A férfi nyögése olaj volt, amúgy is pattanásig feszült idegeire. Megpróbálta felhúzni az egyik lábát, hogy a szemérme a férfi farmernadrágjának szövetéhez préselődhessen, de az a fránya kacat egyenesen gúzsba kötötte. Tanner megérezhette, hogy mi a szándéka, de a vártakkal, vagy inkább a reméltekkel ellentétben, ahelyett hogy a segítségére lett volna, megszakította a csókot, és elhúzódott.

- Na most azért csókoltalak meg, mert piszokul kívánatos voltál, ahogy dühöngtél… - suttogta karcosan, majd ellökte magát az ajtótól, és így tőle is. – Így már minden rendben? – kérdezte pimaszul.

Addison képtelen volt egy értelmes mondatot kinyögni. Ma már másodszor került ebbe az állapotba, és amit biztosan tudott, hogy egyáltalán nem élvezi ezt a helyzetet. Megkövülten bámulta a férfi arcát, amin hasonló érzelmek kavarogtak, mint a saját ködös tudatában. Miután egy perc múlva sem tartott ott, hogy bővített mondatokban tudjon kommunikálni, Tanner gyengéden, de határozottan elhúzta az ajtóból.

- Akkor ezt megbeszéltük. – mondta, miközben távozni készült. – A fürdő ott van. – mutatott az átellenes sarokba. – Néha kicsit várni kell, hogy felmelegedjen a víz, és kicsi a fülke is, de a célnak megfelel. Zuhanyozz le, vegyél föl valamit, aztán gyere a főépületbe. Készítek valami harapnivalót.

És kész. Ezzel le is zárta a témát. Az egyik pillanatban még az ajtóban állt, a másikban már csak hűlt helye volt. Addison pedig úgy állt a műhely közepén, mint egy rakás szerencsétlenség, az agya helyett puzzle-lal a koponyájában. A zsibbadtság volt a legtalálóbb kifejezés arra, ahogyan érezte magát. Lehet hogy sokkot kapott…? Mit is mondott Tanner, merre van a fürdő?

Tovább

J. R. Ward: Végre szeretők /2013/

Így ünnepek előtt mindenkinek kész rohanással telnek a napjai. Legalábbis az én napjaim mindig a fejvesztett készülődéssel telnek. Kinek mit vegyek? - rémálom ez a kérdés, mert ugyan a hülyeségben kreatívnak tartom magam, az ajándékvásárlás más tészta. Kezdjük azzal, hogy az ünneplésre okot adó dátumok felét mindig elfelejtem. Mint mindenkinek az életében, nekem is van sok olyan barátom, akiket már hosszú évek óta ismerek, és akik erős alapját képezik a mindennapjaimnak. Ennek ellenére kész káosz van a fejemben, ha arról van szó, hogy kinek mikor van a születésnapja, vagy a névnapja. A saját születési dátumomat elvileg jól kellene ismernem, de volt már precedens arra, hogy az is akkor jutott az eszembe, amikor édesanyám felhívott, hogy Isten éltessen! Ami megkerülhetetlenül mindig hangsúlyt kap, az a fiamat érintő ünnepek sokasága. Ő róla soha nem felejtkezem el... Így nekem a karácsony mindig jó alkalom arra, hogy akiről szétszórtságom okán év közben "elfelejtkeztem" azt ilyenkor pótoljam. Na de, van egy másik problémám is... Nem szeretek értelmetlen dolgokat vásárolni. Ahhoz pedig semmi érzékem, hogy kitaláljam, kinek mire van szüksége éppen. Ebből a szempontból totálisan maszkulin a gondolkozásom. Leginkább a teljes illúziórombolás égisze alatt, nyílegyenes rá szoktam kérdezni az érintettekre, hogy mi kéne nekik. Nem a legromantikusabb megoldás ez, de legalább hatásos. Az ajándékok megszerzése jóval hamarabb megtörténik, mint ahogy az indokolt lenne - ennek is a rövid agyam az oka. Ha nem veszem meg addig a dolgokat, amíg az eszembe vannak, akkor vélhetően nem is venném meg őket soha. És ez az időszak nekem mindig egy izzadással, és görcsöléssel teli időszak, mert ha a megbeszéltekből valami véletlenül, ne adj isten nem kapható, akkor minden további nélkül eluralkodik rajtam a kétségbeesés. Aztán ehhez jön még az ünnepi menü kérdése, majd a totojázás azon, mit hogyan fogunk kivitelezni, mikor kezdünk főzni, mikor lesz a nagytakarítás - amikor is én mindig bősz káromkodások közepette funkcionálok, mert nem létezik, hogy valakinek annyi kacata legyen, mint nekünk, nem beszélve a könyvek halmazáról, amiket ugyan imádok, de pokollá teszik az életem, amikor le kell őket szedni a polcokról, és szépen letörölgetni őket (ez olyan félnapos meló, főleg mivel nagyon sok szép otthondíszítő nyavalyám van a kagylóktól, mécsestartókig, különböző méretekben...). Ennek ellenére idén nagyon ügyesnek mondhatom magam, mert leszámítva a főzést, jelentem mindent befejeztem, amit be kellett. És ezen felül még olvasni is volt időm! És lesz is még időm olvasni... Röviden: szokásaimmal ellentétben, teljesen optimista lendülettel fogok beleszaladni a jövőhétbe. Szokatlan ez az érzés, de egyáltalán nem mondható kellemetlennek. És ami még nagyon jól esett... A tegnapi postával érkezett egy nagyon kedves üdvözlőlap, amit az egyik Molyos barátné küldött el a részemre. Most lehet nyugodtan nevetni, de az ilyen gesztusoktól rendre elérzékenyülök. Nem boltban vásárolt üdvözlőlap volt, hanem egy kézzel készített nagyon ötletes kis kártya - itt a csodálatomat nehéz volna szavakba önteni. Sajnos az én korlátolt agyamnak eszébe nem ötlene, hogy ilyen kézzel készített üdvözlőlapot készítsen. Pedig milyen jó idea! Molyos barátnémnak nagyon szépen köszönöm, hogy gondolt rám. Üdvözlőlapja a karácsonyi dekorációt képezi, szem előtt van, és ott is fog maradni, évszaktól függetlenül, azon tárgyak közt, amiket tőletek kaptam Kedves Olvasóim. Nem tudom mi módon, de egyszer viszonozni fogom az odafigyeléseteket, és a kedvességeteket.

"Qhuinn – ismeretlen apa fia – hozzászokott, hogy egyedül van. A családja kitagadta, az arisztokrácia hátat fordított neki, ő azonban végül megtalálta az útját: az Alantasok Társasága ellen vívott háború egyik legkegyetlenebb harcosa lett. Az élete mégsem teljes. Lehetősége nyílik rá, hogy saját családot alapítson, mélyen legbelül mégis ürességet érez, mert a szívét valaki másnak adta…

Blay a hosszú éveken át táplált viszonzatlan szerelem után kigyógyult a Qhuinn iránti érzéseiből. Itt volt már az ideje: Qhuinn rátalált a tökéletes párra egy kiválasztott nő személyében, akitől hamarosan gyermeke születik – épp úgy, ahogy mindig is tervezte. Blaynek nagyon fáj együtt látnia őket, de ha egy elérhetetlen álomra építi az életét, biztosan csalódik. Ahogy már meg is tapasztalta.

A sors különböző útra tereli ezt a két vámpír harcost… ám miközben fokozódik a faj trónjáért vívott harc , és új játékosok bukkannak fel Caldwellben, akik halálos veszélyt jelentenek a testvériségre, Qhuinn végre megtapasztalja, mi is az igazi bátorság, és a két szív, amelyet egymásnak szánt a végzet… végül eggyé válik."

Kiadó: Ulpius

Oldalak száma: 626

Ára: 3999 Ft

És akkor visszakanyarodva az olvasáshoz. Szerintem már mindenki tudja, hogy Ward nekem olyan, mint a csoki. Ha elém teszik, akkor nem bírom megállni, hogy ne nyúljak utána, és ne temetkezzem nyakig a történeteibe. Stílusilag még mindig nem sikerült kifogást találnom a hölgyeményben, na nem mintha kerestem volna... Az FTT sorozata a vámpírhistóriák közül mindenképpen egyedi, humora helyenként döglesztő, és a lazasága, ahogy megfogalmazza a dolgokat... Emelem kapalom az írónő előtt. Jelenlegi története egy kicsit még inkább eltér a megszokottól, mivel a fókuszban két férfi, két harcos szerelmi kiteljesedését írja le - sok egyéb más mellett. Qhuinn és Blay macska-egér játékát már több könyv óta kísérhetjük figyelemmel, viszontagságaikat, érzelmi-lelki problémáikat ától cettig lekövethettük az előzményekben. Bevallom, én már tűkön ültem, hogy elolvashassam a boldog befejezésüket is. Annak ellenére, hogy soha eddigi életem folyamán nem olvastam olyan romantikus könyvet, aminek homoszexuális irányultsága lett volna. Volt, hogy olyan erotikus jelenetbe, novellába botlottam, ahol felszínre került ez a téma, de az merőben más megközelítésű volt, leginkább nyersen szexuális, ahol semmi nem szólt a szerelemről... A mostani történet azonban erre a nem elhanyagolható alappillérre épít, és ezáltal kicsit kilökött a komfortzónámból. Attól tartottam a sztori legelején, hogy furcsának, idegennek fogom érezni, amikor a két férfi ölelkezni kezd. Hogy nem fogok tudni úgy azonosulni velük, mint a már jól megszokott alternatíva esetében. Menet közben kiderült, hogy teljesen feleslegesen tartottam ettől. Függetlenül a felállástól, ugyanúgy drukkoltam nekik is, mint mindenki másnak, és nem éreztem semmilyen negatív érzelmi visszhangot, amikor azon oldalakra jutottam, ahol megtörténnek a fizikai aktusok. Nem is nagyon gondolkoztam el ezeken a fejezeteken. Könnyűszerrel elfogadtam őket, és az egyetlen konklúzió, amit lekönyveltem utólag, az volt, hogy a testi szerelem még mindig gyönyörű dolog. Hogy mondhat bárki bármit, a természet egyik legnagyobb csodája az, amikor egy másik emberi lény annyira képes hatni rád, hogy attól reszketni kezdesz, vagy majdhogynem elsírod magad a túláradó érzelmek tömegétől. Teljesen és totálisan mindegy, hogy a szereplők most standard felállásban vannak-e, vagy esetlegesen azonos neműek-e. A kémia ugyanaz. Eddig sem volt bajom a homoszexualitással, és ez ezután sem fog változni. Hiszem, hogy nem az determinálja egy ember személyiségét, hogy milyen a szexuális irányultsága. Az hogy a hálószobán belül ki mit csinál, és kivel, az egy olyan téma, ami nem tartozik senkire. Értem ezalatt persze az olyan kapcsolatokat, amik közös megegyezéssel, és felnőttek közt jönnek létre. Nem győzöm hangsúlyozni az ilyen mondataim után, hogy a szexuális szélsőségekkel én sem tudok egyetérteni, nem pártolom egy pillanatig sem az olyan kapcsolatokat, amiben az egyik vagy esetlegesen mindkét fél sérülhet, akár fizikailag (értem ezalatt a laposra verést és társait), akár érzelmileg, akár lelkileg. Amin viszont elmorfondíroztam az volt, hogy nem értem miért kezeli a társadalom ennyire lesújtóan két férfi kapcsolatát. Pszichológiailag le tudom vezetni a miérteket: konzervatív gondolkozás, patriarchális hozzáállás, szokatlanság, nevelési kérdések, miegymás... A homofóbia egy érdekes területe az életnek. Azoknak akik idegenkednek, csak azt tudom javasolni, hogyha egyszer úgy hozza az élet, akkor üljenek le beszélgetni egy ilyen irányultságú emberrel. Vannak olyanok akiről nem is feltételezné az ember első látásra, hogy hazai pályán játszik. Akik függetlenül ezen irányultságuktól értelmesek, érzékenyek, intelligensek, sőt még helyesek, vonzóak is - vigyázzatok lányok, az ilyen típus az, akinél nagyon kecsesen lehet árnyékra vetődni... Nem tudom azt mondani, hogy taszítónak tartom két férfi kapcsolatát. Vannak a környezetemben is ilyen emberek, de minden fenntartás nélkül kedvelem őket, és velük örülök, ha boldogok. Náluk is ugyanazok az élethelyzetek alakulnak ki, mint mindenki másnál, és ugyanúgy megsínylik, ha egy kapcsolatuk zátonyra fut. Képesek ugyanolyan átéléssel szeretni, ragaszkodni. Szerintem ez a lényeg, és nem az hogy kivel, vagy miért úgy, és főleg hogy hogyan.

Ami egy kicsit furcsa irányba terelte az érzelmeimet, az a könyv legvége volt. Az én ízlésemhez mérten, a történet lezárása egy hangyányit giccsesre sikerült. A felvezetésben Qhuinn és Blay elég karakán karakterek voltak, elég erős jellemekkel. Én már csak tudom milyen egy erős jellem... Saját tapasztalat alapján jelentem ki, hogyha valaki személyiségileg merev, és nem képes egykönnyen feloldódni az érzelmeiben, az két hét alatt nem fog tudni ezen változtatni. Most mindegy, hogy azért nem, mert fél, vagy mert nem tudja kezelni az őt ért heves érzelmi reakciókat. Egyszerűen csak nem fog tudni ennyire könnyen akklimatizálódni. Oké, ha felmerülnek a stratégiailag fontos kérdések, amire megtörténik az őszinte belső, vagy külső válaszadás, a válaszadás minőségétől függetlenül követi azt egy megkönnyebbülés, de ha valaki évekig fékezi magát, az nem fogja tudni ezt a kényszert egyik pillanatról a másikra levetkőzni. Lelövöm a poént, így aki el akarja olvasni a könyvet, az ugorja át a következő bekezdést...

Qhuinn megkéri Blay kezét, gyertyákkal, a testvérek és a király jelenlétében, családostul. Szép gesztus, de figyelembe véve az előzményeket, egy kicsit hirtelennek tűnik a dolog, főleg úgy, hogy Qhuinn alig két héttel korábban képes csak tudatosítani magában, hogy Ő bizony meleg.... Lehet hogy velem van a baj, de láttam már ilyet az életben is, és nem feltétlenül tartom ezt a reakciót helyesnek. Mert felmerül, hogy mi is a motiváció. Míg az érintett váltig fogja állítani, hogy ami hajtja az a mély, és megismételhetetlen szerelem, addig háttérben mozoghat egy kevésbé tudatos dolog is, méghozzá a félelem. Felvállaltam valamit, beleléptem valamibe, amire már egy jó ideje vágyom. Megkaptam amit azt hittem sosem fogok. Na kössük csak le gyorsan ezt magunk mellé, minden módon, ahogyan az csak lehetséges! A lelkesedés érthető egy ilyen helyzetben, és persze Ward könyve ettől fiktívebb már nem is lehetne, így ugyan ne akarjunk már életszagúságot várni tőle, és persze az idealizálási törekvés, amit soha nem lehet megkerülni egy romantikus sztoriban... Értem én, el is fogadom a befejezést így ahogy van, de akkor is az fog maradni a végső álláspontom, hogy túúúúúúl lett lihegve, túúúúúúl érzelmesre, túúúúúúl díszesre, és töményre sikeredett. Sokkal hatásosabb lett volna egy kicsit kevésbé színpadiasan, és hangyányit érzelemmentesebben.

Ami még Wardnál jelenthet a későbbiekben problémát... Az FTT kezdi túlnőni magát. Ward remekül csavarja a szálakat, csak egyre több szereplőt kell emiatt mozgatnia. Az utolsó két-három könyvében megfigyelhető, hogy a fókusz kezd elmozdulni. A figyelemterelés központja ellentétben az első könyvekkel, már nem csak a főhősökre irányul, nem csak az aktuális párra, és szűkebb környezetükre, és problémáikra, hanem párhuzamosan több azonos hangsúlyú szál is fut. Emiatt a figyelem oszlani kezd, és konkrétan egyre nehezebb behatárolni, hogy kik is a történet aktuális főszereplői. Én szerettem volna többet olvasni a jelen alkotásban Qhuinn-ről és Blay-ről. Kicsit szitaeffektus érződött a közös eseményszálukban. Érintettük is őket, meg nem is. Ott voltak, beteljesedtek, mégis hiányérzetem maradt utánuk. A kiábrándultság érzése csak amiatt került el, mert Ward profi, és mint ilyen, képes volt a mellékszálakat is érdekfeszítővé varázsolni. Assail-ba egyenesen belehabarodtam. Egy újabb olyan karakter, aki a maga morcos módján, annyira érdekfeszítő, hogy kedvem volna leültetni, és kifaggatni, hogyan is fog alakulni a kapcsolata Sola-val. Xcor, és Layla... Na ők tuti meg fogják kavarni az állóvizet. Egy várandós kiválasztott, és a király legnagyobb ellensége... Kell ennél nagyobb handicap? Trez... Az árnyék, akit haza akar rángatni a királynő, hogy a lánya mellett tenyészbikaként funkcionálhasson, és akinek a szíve Selena-ért dobog, miközben esze ágában sincs hazamenni. Egyenesen lenyűgöző, amit Ward a szereplőivel művel... Mégis van egy olyan kívánalmam, hogy legközelebb a hangsúly inkább legyen a főhősökön, és kapjanak ezáltal egy kicsit nagyobb teret. Nem baj, ha más szálak is kibontakoznak a történet folyamán, csak az erőviszonyok legyenek jobban balanszban.

Nekem az FTT jelen könyve is remek kikapcsolódást nyújtott. Nekem töretlen a lelkesedésem a fiúkkal szemben. Még mindig fenntartja az érdeklődésemet, és sajnos be kell látnom, hogy emiatt elfogult is vagyok. Nem tudom hány részesre tervezi Ward a teljes sorozatot, de én vevő leszek az összes könyvére, mivel a hangulata - a szereplőktől függetlenül - utánozhatatlan. A stílusa lehengerlő, könnyed, mégis a kellő helyeken alapos. Bár tudnék úgy írni, mint Ward, akkor egész nap mást sem csinálnék, csak írnék, és írnék, és írnék...

Értékelés: 8 pont        

Tovább

A. J. Molloy: X története /2013/

Sajnos azzal szükséges elindítanom jelen bejegyzésemet, hogy beismerem hogy komoly vereséget szenvedtem... Tíz évente egyszer sajnos belebotlok olyan könyvbe, ami büszkeségi kérdéseket kezd el feszegetni bennem. Amikor minden erőlködésem hiábavalónak minősül, mivel a stílusérzékem, és a műveltségem - nem beszélve a józan paraszti eszemről - hangos kiabálásba kezd, miszerint: eddig és ne tovább! Három kőkemény színpadias agonizálással telt héttel, és mindössze 171 oldal történéseivel a hátam mögött, be kellett látnom, hogy megméretettem, és legyőzettem. Hogy melyik mű is volt az ami ilyen szinten kifektet? Samantha Ann King: Osztozni Hailey-n című könyve. Halványlila segédfogalmam sincs arról, hogy valaha be fogom-e a fejezni ezt a remeket. Nagyon kackiásan fogalmazva, határozatlan időre félretettem, felfüggesztettem elolvasási szándékomat a mű irányában, a maradandó agykárosodás elkerülése végett, úgy határoztam hagyom, hadd pihenjen. Na de, hogy miért is jutottam erre a végleges döntésre... Valamikor az előző évezred hajnalán, volt egy behatárolhatatlan jellemzőkkel bíró, kissé antiszociális, ámde mégis végtelenül jóérzésű leány, aki szinte minden áldott nap elcsodálkozott azon, hogyan is sikerült beintegrálódnia - ha csak részben is - egy olyan társadalomba, aminek a működési elvét, még csak nagy vonalakban sem volt képes körülírni. Eme leány gazdag fantáziával rendelkezett, és amit nem volt képes a valóság talaján megélni, hát azt kiélte az álmaiban. Gazdag gyermekkor volt az övé, mert míg a többi tizenéves azzal szórakozott, hogy rágót gyúrt a másik hajába, addig főszereplőnk hol sárkányokkal, hol furcsa űrbéli szörnyekkel hadakozott, hol harcos amazon volt, hol... Nem, határozottan mindig harcos amazon volt, csak néha lézerfegyverrel, néha bunkóval. Hát na, senki nem állította sosem, hogy képzeletgazdag főhősnőnknek önmagáról is gazdag elképzelései lettek volna... Na már most ez a leány, egyszer csak fiatal tinédzserré cseperedett, és mint ilyen, nem álmodozott többé már szörnyekről, és űrlényekről. Ezzel szemben elkezdte olyan történeteken törni a fejét, amiben az élet legmegfejthetetlenebb titka volt a központban: a SZERELEM - avagy a FÉRFI. Ez a két, létezésében abszolúte megkérdőjelezhető fogalmak töltötték ki lánykánk majd minden szabad percét. Az élet kegyes volt hozzá, mivel ekkora már voltak szép számmal, hasonló mentalitású barátai is - Isten óvja a Világegyetemet! - akikkel unalomig szövögethette az elképzelt konspirációk hálóit. Történt ezen időben, hogy a lány és annak barátnői, úgy határoztak írásban is lejegyzik elképzeléseiket, és nem csak szóban elemzik ki a valósnak vélt állításaikat. Történetünk másik főszereplői a FÉRFIAK - de meglepő fordulat, ugye? Azt sem állította senki soha, hogy jól tudnék mesét írni... Szóval, a FÉRFIAK... A mondák legendái, kikről mindenki beszél de senki nem látta még őket - mivel az osztály sztárja, ugyan nem volt rosszképű fiúcska, de akkor is csak egy fiú, és NEM FÉRFI, meg amúgy is... Most komolyan, ki tudna igaz szerelemmel vonzódni egy Karcsihoz? A Dániel, és a Márk, mennyivel jobb csengésű, nemde? (Na azt sem állította soha senki, hogy tinikoromban is veszettül mély érzésű lettem volna...) És ha már itt tartunk... az álmok talaján az a szép, hogy azt találhat ki az ember lánya, amit csak akar. Ha már a tökéletes férfi, akkor miért ne lehetne izmos? Sűrű sötét hajú, vagy éppen szőke, kék szemekkel, vagy barnával - éppen milyen az időjárás - vastag ajkakkal, vagy keskenyekkel. Lehetne színész, vagy elvont művészlélek... vagy ha már itt tartunk, akkor énekes. Apropó énekes! Hallottál már arról a helyes fiúbandáról? Tudod, arról amelyikben azaz elképesztően helyes srác (mai eszemmel, inkább brutálisan nyominger arcú figura), szőke hajjal, és négy másik elképesztően helyes társával (khm...), egy lebegő kör alakú színpad közepén énekel (nyikorog), miközben a képzeletbeli gömb belső faláról életképeket vetítenek rájuk, sikoltozó lányok tömegeiről? Nem? Hát ne tudd meg! (Ne is!!!!!) Ugyanennek a bandának van egy másik klipje is, amely egy tök érzelgős ballada, fent a hóval borított Alpok tornácain, sífelvonóval, meg mindennel. Kandalló is van! Tényleg. És az a magas fekete hajú ipse - szerintem Ő lehet a bandában a legidősebb, nem is szimpi, mert Ő... tudod... már olyan... koros (???) - olyan nagyon mély hangon dörmög a zene előtt. Mond olyan szép dolgokat... hogy nem fog bántani, meg hogy sosem érzett még ilyet korábban, és csak egy esélyt kér, hogy bebizonyítsa mennyire szeret... Hmmm... (Na ez így idepingálva, nem kicsit pedofilzöngés, az hogy szánalomra méltó is egyben, arról pedig nagy kegyesen inkább megpróbálunk nem tudomást venni.) Olyan cukik azok a srácok, és olyan jó a testük, és a hangjuk, és... óóóóó... Történetünkben pedig itt jön el a fordulópont. Mi történik, ha 3-4 tizenéves lányt, akik maximumlángon vannak odáig meg vissza a rajongástól, összeeresztesz? Búgócsiga effektus... Olyan ez mint a hülyeség. Öngerjesztő folyamat. És ilyenkor születik meg az első kisregény is... Az első csókolózós jelenet, és természetesen a minden gyakorlati tapasztalatot nélkülöző első kamatyolós szexjelenet is - ez utóbbin tíz évvel később azért lehet ám csikarodva röhögni (legalább ennyi haszna van...). Az elején ez a játék szuper. De aztán jön a tipik barátnősdi, ami egyenesen kigyilkolja az alkotószabadságot. Miért ezzel a sráccal írtál közös jelenetet, mikor Ő az enyém? Engem pedig miért írtál e mellé a fatökű mellé, mikor tudod, hogy őt utálom a legjobban? És persze itt jelenik meg az a sarkalatos pont is, amikor már nem engedheted meg magadnak, hogy kihagyd a barátnőd/barátnőid egy jelenetből. És ami eleinte remek készségfejlesztő dolognak indult, ritka gyorsan redukálódik le bevásárlólista szerkesztéssé... "Kati és B egymásra néztek. Majd B Katihoz hajolt és megcsókolta. Erre Zsanit is megcsókolta N, Krisztit is A, Andit is H, és engem is K. Aztán mindannyian beugrottunk a medencébe." Khm... Súlyos... Ja igen, és nem elfelejthető tény, hogy mindenki ruházatáról komoly leírást kell adni. "Rajtam spagettipántos kék felső volt, fehér nadrággal, Katin szűk fekete felső, fekete nadrággal, Zsanin piros nyári ruha, Krisztin sportos rövidnadrág fehér pólóval (nem tudom feltűnt-e, hogy a külön stílusirányzatok, külön hangsúlyt is kaptak), Andin pedig egy szűk szoknya, fehér testhezálló (nem, még véletlenül sem simuló) inggel. A fiúkon farmer volt, ami a csípőjükre csúszott, és mindegyiken sötét atléta volt (kész, passz - pasikra minek annyi szót fecsérelni?)." Aucs... Bár így visszatekintve, ez azért meglehetősen humoros, le kell szögezni azt, hogy mindez néhány agyahagyott fruska hétköznapjaiban játszódott le, és nem volt a dolognak káros hatása. Mármint, társadalmilag káros hatása. Ezen művek soha nem kerültek nyomtatásba, nem rongálták le senkinek az agytekervényeit, és szépen a feledés homályába merültek. Aztán elkezdtem olvasni Hailey és a bikái történetét. És hirtelen, mintha újra tizenéves fruska lettem volna, aki mintha az egyik barátnőjének, a jól eltolt kisregényét olvasná. Nem bírtam. Egyszerűen nem bírtam. Szenvedtem, erőlködtem, de nem ment. Az idealizálási kényszerből, ami ebben a műben megmutatkozik, egyenesen sikítófrászt kaptam. Gyerekorvos? Rákkutató? Ha már ennyire belemerültünk, nyugodtan jöhetett volna még egy űrsiklópilóta is a NASA-tól. Vagy egy Nobel-békedíjas gyermekjogi aktivista, aki szabadidejében missziókat toboroz a Harmadik Világba. Egy, csak egy olyan önérzetes gyerekorvost mutasson nekem valaki, aki képes volna a realitás talaján belemenni abba, hogy a haverjával közösen alkossanak kapcsolatot, egy nő közreműködésének segítségével. Persze ebben a sztoriban is előkerül a főgonosz, az ex, aki brutális, és agybajos, és akitől kőkemény hőseinknek kötelező jelleggel meg kell menteniük a hősnőnket. És akkor még ott van a család is, a harcias akaratú bátyus képében, aki ugyan eleinte nagyon ki van borulva, amiért a hugicáját egyszerre ketten is tömik, ráadásul az a kettő nem más, mint gyermekkori jóbarátai... És aki természetesen úgy túllép kezdeti idegenkedésein a történet végére, ahogy kötelező. Bejön, morog kicsit, káromkodik egy keveset, majd balra el... Értem én. Nem bírtam ki, és a könyv végére lapoztam menet közben. Leánykérés a lezárás. Amire mindenki áldását adja. Csak így... Minden komplikáció elcsitul, és már szólhatnak is a harangok. Ja. Nem is értem, miért nem vagyok képes ezzel az egésszel azonosulni. Egy olyan fordulat volt, amire azt mondtam, hogy egy kicsit friss. A pasik erotikus helyzetben csókot váltanak. Ez adott egy újabb lökést, úgy harminc oldalnyit. De aztán már arra sem maradt ingerenciám, hogy kiderítsem, lesz-e ennek a momentumnak folytatása. Eljutottam odáig, hogy leszarom... Már elnézést. Az idétlen, erőltetett kényszerhelyzetek, amibe belepróbált erőltetni némi viccet az írónő, még keservesebbek voltak. Samantha Ann King az asztalharapdálási kényszeremre volt csak képes pozitívan hatni, de arra viszont igazán istenesen. Kár, hogy nem ez a leglelkesítőbb olvasási reakció. Nem tartom valószínűnek, hogy valaha fel fog ébredni bennem a vágy, hogy a maradék kétszáz oldalt górcső alá vegyem. Ez a 171 oldal is durván tíz évet elvett a várható élettartamomból, és nem vagyok hajlandó megkockáztatni, hogy az legyen a sírfeliratom, hogy "itt nyugszik Ő, kit egy erotikus könyv olvasása közben ért utol az agyvérzés". Na ennyit, Hailey-ről, és a bikáiról...

Alexandra - a barátainak X - visszahúzódó diáklány. Azért megy Nápolyba, hogy egy kicsit kizökkenjen addigi eseménytelen életéből. Kalandra vágyik, Itáliára. A napsütötte Nápolyban megismerkedik egy férfival, akihez hasonlóval még sosem találkozott. Lord Marcus Roscarrick szép, karizmatikus és elképzelhetetlenül gazdag; mégis, a kellemes külső mögött X megérzi, hogy Marc olyan ember, aki jól ismeri a veszélyt. 

A férfi úgy kezdi el kényeztetni, elkápráztatni X-et, hogy a lány képtelen ellenállni. Ahogy szenvedélyes kapcsolatuk kibontakozik, X még jobban belemerül Roscarrick csillogó világába. Ám hamarosan felfedezi, hogy a férfinak van egy sötétebb oldala is. És amikor Marc felfedi titkait, és sürgeti X-et, hogy vesse alá magát vágyainak, döntenie kell: túl messzire ment, vagy merje megtenni az utolsó lépést? 

Kiadó: Gabó

Oldalak száma: 420

Ára: 2990 Ft

És íme akkor a következő gyöngyszem... X. Mint az MiB-nél J. Csak ez X. És űrlények, illetve Will Smith nélkül ugyebár. Mély sajnálatomra... na de kanyarodjunk csak vissza. Mindenek előtt nagyon köszönöm kedves Molyos barátnémnak a közreműködést a könyvben. Aki nemcsak hogy felhívta a műre a figyelmem, de még el is postázta nekem, hogy elolvashassam. Nem tudom mit is mondhatnék... Köszönöm? Viccet félretéve. Tényleg igazán hálás vagyok, hogy gondoltál rám, és megosztottad velem, ezt az olvasmányod. Ha nem teszed ezt meg, akkor vélhetően nem olvasom el ezt a sztorit. Merthogy nem is vettem észre, hogy van. Szerényen azt kell most ideírnom, hogy ez nem determinál semmit - és ragaszkodom is ehhez a feltételezéshez, az már más tészta, hogy a gyakorlat rendre igazolni szokott. Külön köszönöm a rajzocskát, ki van téve a polcomra, a "megbecsülés", és a "meghatottság" oszlopai közé. Még egyszer utoljára, nagyon szépen köszönöm.

A történetről röviden. Kedvem volna egyszerűen csak azt idefirkantani, hogy "lásd, előző 69 bejegyzés" - na jó, csak 66, mert a csődöröm, és a kékharisnya nem ezen kategória részei (még). Az alapok változatlanok, gazdag pali, aki itt már nem elég hogy gazdag, de még nemes is, egy lord, akinek alig titkolt kapcsolata van a maffiával. Olaszországban vagyunk, így azon dolgok, amik fixnek tekinthetők: pizza, kávé, tengeri kütyük, hangos olaszok, és persze a maffia. Mit nekünk sztereotípiák... A szerző még ettől is tovább merészkedik. Azt hittem eldobom az agyam a történet végétől. Vigyázat spoiler következik!

Miután X a misztérium minden fokozatába bepillantást nyer, jön is a végső konklúzió. A maffia úgy alakult ki, az volt az eredete, hogy néhány unatkozó milliárdos orgiákat tartott a legnagyobb titkosság égisze alatt. Aztán, amikor a kufirc már unalmassá vált, a leghatalmasabbak egymásra néztek, és azt mondták... "Te, ez az egész dög unalom... Kit érdekelnek már a puncicsoportosulások! Ki kellene már találni valami eredetit, amivel szívathatjuk a köznépet, és amivel rengeteg mocskos pénz birtokosai lehetünk! Legyünk bűnszervezet! Tökre illene ránk a "maffia" kifejezés..." Komolyan mondom, szerintem az a bűnszervezeti fejes, aki a kezébe kapja valami isteni csoda folytán ezt a remeket, gigászi röhögőgörcsöt fog kapni.

És akkor még ott vannak a misztériumok is. Kapaszkodjatok, mert meredek lesz... Szóval van hősünk, aki az ami, tökéletességében utánozhatatlan, és csak akkor kötelezheti el magát imádott asszonya mellett, ha az bevállalja mind az öt (vagy hat) misztériumot, amin már egyszer hősünk is keresztülment. Mik is a misztériumok? A szexualitás és a spiritualitás azon lépcsői, amik közelebb visznek az abszolút igazsághoz. Imádom magam, amikor így kezdek el fogalmazni... Elég frappáns kis szösszenet volt ez az összegzés, nem? Jól cseng, rövid... és tökéletesen értelmetlen. Ha az utcán megkérdeznék valakit arról, hogy mi a véleménye a szexualitás, és a spiritualitás lépcsőiről, amik az egyetemleges igazsághoz vezetnek, tuti hogy érdekesen nézne rám. A lényege a dolognak tulajdonképpen annyi, hogy különböző enyhén perverz szokásokkal tesztelik a belépő, a felavatandó személy korlátait. Kicsiben kezdődik az esemény, szolgák hada előtt elfenekeljük a hölgyet, aztán meghágjuk. Minden misztérium a meghágással végződik... Ami nekem enyhén ködös volt, hogy majdnem minden misztériumban nők kedveskednek nőknek. Ja igen, és mindenhol pucérkodni kell. Fel nem tudom fogni, hogyan befolyásolhatja a spiritualizmusomat az, ha fedetlen szeméremmel járok-kelek egy bálterem közepén, vagy ha példának okáért egy kisebbfajta tömeg előtt elégít ki orálisan, esetleg dildók tömegével egy, vagy több nő. Egy biztos, a szerzőnk exhibicionista álmokat dédelget, méghozzá merészen hangosan.

Hősnőnk természetesen egy stréber, aki teljesen visszahúzódó mivoltában kalandra indul Olaszországba. Remélem nem csak én érzem magamban ennek az ellentmondását. Lapozzunk. Szóval félénk virágszálunk kalandra vágyik. Meg is kapja azt. De még hogy! Azt hittem lefordulok a székről, amikor az egyik misztérium alkalmával, amikor lesújt rá az orgazmus, spriccelni kezd a drága. Úgy bizony. Vártam már mikor fogunk eljutni idáig. Reméltem, hogy soha nem fogunk... De megtörtént. Én pedig nyugtáztam, hogy "íme Linda, nézd, olvasd, okulj... még egy bamba nőnek is sikerül". Sajnos nincs elég élettapasztalatom ahhoz, hogy ebbe mélyebben belemerüljek. Veszettül szenvedélyes nemi élet ide vagy oda, a szexnek ezen része, nálam szó szerint a misztikum ködébe vész. Hasad meg ettől a szívem...

Amin még kínszenvedős könnyáztatta röhögőgörcsbe fordultam, az a jelenet volt, a mit tudom én már melyik misztériumban, amikor lecsupaszított alféllel, ágyasnak beöltözve kellett grasszálnia hősnőnknek egyik végpontból a másikba, sok ember figyelő szemeinek kereszttüzében. A csajos kemény öcsém, mert nem akad ki... Ezen nem. De bezzeg azon rendesen felhúzza magát, hogy a szemérmére tetoválnak egy valamilyen jelet... Mert ezzel Ő nagyon, de nagyon meg lett billogozva. Oké... Tehát egyszerű punciban le-föl lejteni = nem téma. Kapni egy nyilat a vénuszdombodra = Armageddon. Oooookkééééééé... Imádom a női logikát...

A történet legvége... Meg akarod menteni a párodat? Akkor hagyd hogy bedrogozzanak, és vagy tizenketten meghágjanak. Jó lesz meglásd, mert utána egymáséi lehettek. Kicsit használtan, gyűrötten, kifacsarva, de hát a minőség itt nem számít. A lényeg, hogy mindketten felmentést kaptok, a maffia nem fog titeket kinyírni, mert képesek vagytok totálisan belőve addig kefélni, míg sistereg az agyatok. Persze nem egymással. Ha túlélitek az egészet, túladagolás nélkül, akkor nemcsak az igaz szerelemben lesz osztályrészetek, hanem még istenként is fognak csodálni titeket, mert ez mekkora teljesítmény. Egy igazi csúcs! B***** meg, nem vagyok ezekhez a mély gondolatokhoz elég spirituális. Újabb rossz pont nekem. Lassan már annyira el vagyok cseszve, hogy még a Pokol is ki fog köpni. Rám néz Belzebub, majd kecsesen kiterel a kapun, mondván "te hitvány... még a misztériumokba sem avattak be soha... pfff". Tudom, tudom, pocsék már nekem. Sajnálom is magam, intenzíven.

Az írói stílusról annyit, hogy egész elviselhető, amikor a szerző a lényegre összpontosít. Viszont az írónk előszeretettel merül bele a leírásokba. Sok helyen volt olyan érzésem, hogy egy utazási könyvet olvasok. Ez még azt a kevés lelkesedést is megfojtotta bennem, ami még maradt volna.

Összegezve, ha nagyon megerőltetem magam, akkor egynek elmegy. Ha józan parasztival átgondolom, akkor óvjon tőle a Magasságos. Mivel ezt sem voltam képes egy-két napon belül kivesézni, így nagyon magas pontszámmal sem tudom megajándékozni. A sok halandzsa, és logikai baki miatt, a legjobb amit adni tudok neki:

4 pont          

Tovább

R. K. Lilley: Felpörgetve /2013/

Van ugyebár az erotikus romantikus irodalom, mint olyan. Ebbe sok minden belefér. Fenékpaskolgatás, érintőlegesen a homoszexualitás, egy-két pikánsabb perverzió, mint amikor egy hölgyeményre kettő, esetenként három bika jut... ez a dolgok erotikus része. Azért válik romantikussá, mert a nagy és megmásíthatatlan érzelmek leírása ezt követeli. Nincs ezzel semmi baj... Az már más kérdés, hogy a legtöbb esetben ez egy kicsit itt-ott bicsaklik, és a végeredmény sokszor meghatározóan rémes. Rendben, ismerjük el, hogy nem  mindig annyira rémes... Azt hittem a kezdetek kezdetén, hogy az a legnagyobb bajom ezzel a kategóriával, hogy nem igényes. Hogy valamilyen számomra felfoghatatlan késztetés miatt, az írók többsége abban látja meg a fullasztó erotikát, hogy közönséges kifejezéseket kezd egymásra halmozni. Még talán ez is lehetne izgató, a megfelelő mennyiségben, a megfelelő helyeken. De tapasztalataim azt mondatják velem, hogy az írók többsége csak végletekben képes gondolkozni. Fogalmam sincs mikor fogom már megunni ezeknek a könyveknek a gyűrését, de azt kell mondjam, lassan ideje volna már. És most véletlenül nem azért mondom ezt, mert kifárasztott egy könyv igénytelensége, hanem szimplán csak azért, mert nagyon unom már mindig ugyanazt olvasni. Komolyan. Lassan már az első oldal felütése előtt is tudom, hogy hol lesznek a történetben a stratégiailag fontos pontok. Tudom, hogy lesz egy csődör, egy keménytökű fenegyerek, aki előkapva bársonypuhaságú, ámde mégis duzzadó, merev, göcsörtös, eres, feszülő, nedvedző, megremegő, hatalmas lomposát, úgy felnyársalja hősnőnket, hogy az menten elalél. Tudom, hogy a hősnőnk kelekótya, buta, felszínes, hisztis, bárgyú, béna, suta, mamlasz - tudom, hogy ez a legutóbbi négy jelző leginkább ugyanazt fedi le, de a szókészletem kényszert érez arra, hogy csillogtassa a tudományát (az Osztozni Hailey-n c. könyvet olvasom... lesz róla olyan véleményem...) -, szerencsétlen, bumfordi, mafla, fogyatékos, önálló gondolkozásra képtelen valaki lesz, aki egy dolgot tud színvonalasan csinálni: sóhajtozni. Tudom továbbá, hogy a pasas kőgazdag lesz, és az sem kikerülhető motívum, hogy vagy egyikük, vagy mindkettőjük molesztálás, vagy erőszak áldozatává vált. És ehhez jön még hozzá, a vagy hímnemű, vagy nőnemű lakótárs (ha hím, akkor evidens hogy csak homokos lehet, ha nőnemű, akkor tuti hogy egy sokat tapasztalt picsa), és már meg is vannak az alapok.

Erotikatörténeti lépcsők amiken minden esetben át kell esni: 

- szopás (mélytorok technikával, és gégére élvezéssel);

- normál, de heves szex, mocskos beszéddel;

- kikötözős, ütlegelős légyott, könyörgéssel, és mocskos beszéddel;

- popsiizgatás vagy ujjal, vagy vibrátorral, vagy farokkal - itt néha azért még színesedni is szokott a sztori, mert van hogy farokkal az egyik lukban, ujjal a másikban, vagy farokkal a kettesben, ujjal, vagy vibrátorral az egyesben, vagy farokkal az egyesben, és vibrátorral a kettesben. Természetesen itt még nem ejthetünk szót a helyenként felbukkanó "minden lyukban farok" felállásról - itt ragadnám meg az alkalmat arra, hogy megemlítsem, egy olyan könyv sem került piacra eddig, amiben a kezekbe is tömtek volna valamit az aktuális hímek (nem, még csak halványan sem arra célzok ezzel, hogy valamelyik aranytollú író írja ezt meg).

- dühös, indulatos szex, mocskos beszéddel;

- területmegjelölést ellátó szex, mocskos beszéddel

- egymásra borulós, érzelmes szex, ami nem érvényesül rendesen, mert mocskos beszéddel társul. 

Stratégiailag fontos, megkerülhetetlen pontok még a szexen kívül (ezek nem nagy terjedelmű részek):

- teljes és visszavonhatatlan elolvadás női részről;

- macsó hím féltékenységi rohama - amikor a főhős hörögve nyögi a hölgyemény mikor melyik testrészébe, hogy az övé, kizárólagos tulajdonát képezi, így kuss;

- a nő felfedi mikor, hogyan, és mennyire intenzív behatásokkal rongálták meg;

- a férfi felfedi mikor, hogyan és mennyire intenzív behatásokkal rongálták meg;

- teljes kétségbeesés az egymás iránti függés miatt;

- még több kétségbeesés a függés kialakulása miatt;

- a pszichopata fordulat (volt barátnő aki féltékenységében gyilkolni akar, volt faszi aki gyilkolni akar, valaki aki zsarolni akar, az erőszakot elkövető, aki vagy gyilkolni, vagy kefélni akar...);

- nagyon, nagyon nagyon izgulós szakasz, amiben jobbára nem történik semmi, de legalább a szünetekben újra kamatyolnak a főhősök;

- totális kiborulás, amikor egy teljesen mondvacsinált valami miatt eljő a világvége...;

- szenvedélyes kamatyolós kibékülés;

- valaki meghal, börtönbe kerül, vagy pszichiátriára - ebben a szakaszban vagy mindkét főhős, vagy az egyik megsérül;

- nyitott kérdések halmaza, mert mint tudjuk következik a folytatás.

Mit is tettem én meg most? Általánosságban jellemeztem úgy tizenkét könyvet. Remek hír következik... Jelen könyvünk a tizenharmadik...

"Mikor a zárkózott természetű légi utaskísérő, Bianca, megpillantja James Cavendisht, a multimilliárdos hoteltulajdonost, azonnal elveszti a nehezen megszerzett benső nyugalmát. Ő, aki 35 ezer láb magasan, tíz centi magas sarkú cipőben minden gond nélkül szolgálja fel az utasoknak a pezsgőt, elgyengül, amint meglátja őt. A mindig higgadt Bianca képtelen kivonni magát a férfi türkizkék tekintetének igézete alól. Ám ha csak a megjelenése lenne olyan vonzó ennek a tökéletes és félelmetes embernek, Bianca könnyen lerázná magáról. De van valami őrült vonzereje is, amit másoknál nem tapasztalt: a domináns férfi ereje, a gyönyör és a fájdalom ígérete, amit a beszédes szeméből kiolvas. Ez abban a pillanatban leveszi a lábáról, ahogy meglátja őt."

Kiadó: Lilith

Oldalak száma: 326

Ára: 3595 Ft

A történetbe nem mennék bele, mert már sikerült ától cettig felvázolnom az előbb. Amit jó tudni, hogy hölgyeményünk itt is el van egy kicsit varázsolva. Ártatlan a drága, szűzi, hamvas, érintetlen... - na jó, a szinonimákat itt befejeztem. És annak ellenére, hogy nincs gyakorlati tapasztalata, úgy fuvolázik, mint egy porszívó - irigyeljük a vele született tehetséget. Egyetlen dolog miatt becsülendő: a pénzkérdést szépen helyén kezeli, nem szégyelli felvállalni, hogy volt nagyon szegény helyzetben is, és egyszer sem leng ki jobbra, balra a gazdagság tényétől, következetesen kitart amellett, hogy nem érdekli a pasas vagyona. Nem ámuldozik állandóan, leginkább csak elkönyveli, hogy ez van és kész. Bár itt is volt némi kényszerített direkt szitu azzal a nyamvadt órával, de el lehetett viselni. Vagyis helyesbítek... hümmögve továbblapoztam a tény feldolgozása után, mint akkor is amikor színre lép a számító, dörgölőző kolléganő, vagy a pilóta, akit kedvelünk, vagy a berúgás (ami túldramatizált volt, és teljesen értelmetlen), és a többi, és a többi. Az íróknak esetenként komoly közléskényszerük van. Ha kell oda, ha nem, beleerőltetnek egy olyan momentumot a sztoriba, ami nem a hősökre, hanem elsősorban saját magukra jellemző. És ami persze, hogy úgy kirí a főhős karakterőből, hogy már csak a felkiáltójelet nem vonszolja maga után. Itt az anime/hentai vonalnál éreztem ezt. Annyira felesleges, idegesítő, semmitmondó helyzet volt az, hogy menten lecsúsztam tőle az ágyamról, és percekig kapartam miatta a padlót. A homoszexuális öribari annyira sikítóan pozitív jelleget akart kapni, hogy én már azt vártam, hogy a történet végén szentté avatják... És én hülye, ebben a történetben is kerestem a konfliktust... Jelentem, nem találtam meg. De olvastam megint jó sokat a reszelésről...

Nyelvhelyesség, és stílus tekintetében nem őrli fel az idegeket. Gördülékenynek, szórakoztatónak nevezhető, amikor történik is benne valami - ami meglehetősen ritkán történik meg. Ennyi. Ebben a kategóriában esetleg egy közepesnek nyilvánítható valami, ami olykor kissé vontatott. Altatónak kiváló, a nemi potenciálra enyhén veszélyes elegy, de vagy kétszer fel tudja kapni miatta az ember a fejét, hogy: odas' egy összetett mondat... Határozottan nem fogom még egyszer elolvasni, a folytatásait is csak akkor, ha már nagyon nem lesz mit.

Értékelés: 5 pont     

Tovább

Ahol Megtalálod a Csődörödet Falva kontra kékharisnya 3.

 - Szóval ez lenne az… - nyitotta ki Tanner a műhely feletti kis szobácskának az ajtaját. Hiába próbálta, képtelen volt kikapcsolni magában a kényszert, hogy ne a nő szemén keresztül vizslassa ezt a jobbára lyuknak is alig nevezhető valamit. Hirtelen a helyiség minden kisebb bakija, ordibálva követelni kezdte a figyelmét. Az ócska hangulatlámpán el volt rojtosodva az ernyő, a falak a sarkokban pókhálókkal voltak kidekorálva, nem beszélve az enyhe sárga foltokról, itt-ott. A függöny, ha lett volna olyan bátor, hogy lecsipeszelje a karnisról, valószínűleg megállt volna a saját lábán, annyi kosz telepedett le rá, és ráadásul mindenhol ujjnyi vastagon állt a por. Minden normális lakásban vázák, és szobrocskák képezik a díszítést... Hát ebben a szobában nem. Itt keréktárcsák, tömítőgyűrűk, és mindenféle autóalkatrészek igyekeztek emelni a nem létező pompát. És igen, meglehetősen dohos volt még a levegő is. – Nem egy ötcsillagos szállodaszoba, de a funkcióját ellátja.

- Megvan a hangulata, az már biztos. – motyogta a totális döbbenet jegyében Addison, miközben azon tanakodott magában hogy vajon mégis milyen funkciója lehet ennek a szobának. Raktár… éléskamra – mivel az egyik polc tele volt különböző befőttekkel -, garázs… feketelyuk.

- Ne felejtse szem elől a lényeget – lépett el a nő mellett Tanner – van ágy! – mutatott megjátszott lelkesedéssel a szoba közepén árválkodó egyszemélyes, kockás huzatú kanapéra, majd kétszer jó erősen rá is vágott a háttámlára. Természetesen jókora porfelhő távozott a huzatból a ténykedése nyomán.

- Máris lelkesebb vagyok… - morogta fojtottan Addison, de mivel nem akart hálátlannak tűnni igyekezett kipréselni magából egy mosolyt. A legjobb indulattal is csak egy savanyú grimasz lett a végeredmény.

- Azért remélem nincs porallergiája… - merengett félhangosan Tanner, ahogy próbálta a legészrevétlenebbül megszabadítani a kézfejét valami ragacsos trutymótól. Még csak belegondolni sem volt hajlandó abba, hogy vajon milyen szerves, vagy szervetlen anyagba tenyerelhetett bele.

- Hát ha eddig nem volt, most majd lesz. – dünnyögte az orra alatt a nő, olyan idegesítő helytelenítő fintorral az arcán, amitől Tanner zsebében azonnal kinyílt a bicska.

- Tőlem aludhat a kocsijában is, ha akar… - vetette oda foghegyről – Ha gondolja, még az autópályára is visszavontatom.

- Nem, nem… arra nem lesz semmi szükség. –rázta meg Addison a fejét. Lassan már térden állva fohászkodott gondolatban a diplomatikus oldalának, hogy csak most ne hagyja cserben… Teljesen feleslegesen.  A mihaszna még csak életjelet sem adott magáról.  Egy bölcs nő, mindig észreveszi mikor gyalogol bele egy hím büszkeségébe… Ha már a diplomatikusságnak lőttek, legalább az értelme legyen kéznél. - Így is nagyon hálás – krákogott – vagyok, amiért ennyit fáradozott értem. – krákogott újra.

- Azért túlzásokba nem kell esni. – felelte Tanner fapofával, majd ledobta a kanapéra a tiszta ágyneműt, amiért korábban beszaladt a főépületbe. – Ha bármire szüksége van – indult el az ajtó felé – akkor oldja meg egyedül. Amennyiben életveszélybe kerül, akkor a másik épületben megtalál… Életveszély alatt pedig az olyanokat értem, mint szívroham, agyvérzés, tűzvész, földrengés, meteor becsapódás, és társai. Holmi bogárfóbia, meg fürdőszobában talált kígyó miatt ne merészeljen felverni, mert akkor nagyon dühös leszek.

- Megleszek, Tanner, és köszönöm… - préselte ki a formalitás szabályainak megfelelően a leginkább ideklappoló mondatot Addison. Akaratlanul is megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor sikerült teljesen gúnymentesen egymás mellét tennie, a „Tanner”, és a „köszönöm” kifejezéseket.

- Nincs mit. - ingatta a fejét a férfi. Olyan könnyű volt átlátni a nőn, mint egy szitán. Szinte gyöngyözött a homloka az erőlködéstől, hogy lenyelje a szájára toluló, több mint valószínű, hogy sértő szavak özönét. Szinte már látni vélte ahogy Addison feje fölött, a visszafojtott energiától elkezd egyre jobban összesűrűsödni a levegő, mígnem egyöntetű fekete felleget nem alkot, hogy aztán abból indulhassanak portyára a rosszindulat kövér villámjai. Úgy határozott, hogy ezt a kifejletet már inkább nem várja meg. Szótlanul folytatta az útját kifelé. Már majdnem sikerült lelécelnie, amikor a nő hangja utolérte.

- Várjon!

- Igen? – fordult vissza lemondóan az ajtóból. Túl szép is lett volna, hogy igaz legyen.

Addison egy kis lépéssel közelebb húzódott felé.

- Lenne még egy aprócska problémám… - makogta jól láthatóan zavarban. Kézfejét tördelte, és a tekintete ide-oda cikázott a padló, Tanner lába, és mellkasa közt. Mindenfelé nézett, csak a szemébe nem.

- Nem megbántásként mondom Addison, de amióta belépett a kocsmámnak az ajtaján, magának nincs is mása, csak problémája.

A nő feje kicsit visszakozva ugyan, de egy elfogadható biccentésbe bicsaklott.

- Nos, ez a probléma egy kicsit más keletű…

- Éspedig? – vonta fel kérdőn a szemöldökét Tanner. Majd megölte a kíváncsiság, hogy megtudja, vajon mégis milyen probléma lehet az, ami Addison méretesen nagy egóját ilyen rövid idő alatt képes pórázra kötni.

- Nem tudom egyedül kikapcsolni a ruhámat. – suttogta lángoló fejjel a nő.

- Elnézést, de mit is mondott? – fordította még inkább a nő felé a fülét Tanner. Kizárt, hogy jól hallotta, amit hallott.

Addison vett egy mély levegőt, és egy pillanat erejéig úgy tűnt az égiekhez fohászkodik türelemért.

- Nem tudom egyedül kikapcsolni a ruhámat! – ismételte meg egy idő múlva jóval magabiztosabban, majd lendületesen megfordult. – Látja ezt a rengeteg gombot?

Ó igen… Tanner már jó pár alkalommal megfigyelte azokat a gombokat az este folyamán.

- Arra kér, hogy gomboljam ki a ruháját?

- Nahát, hogy magának milyen éles elméje van! – csattant fel a nő most már türelmetlenül.

- Nincs az én elmémmel semmi gond! Ha azt akarja, hogy segítsek magának levetkőzni, akkor miért nem azt mondja? – vigyorgott Tanner, miközben Addison háta mögé lépett – Ne feceregjen! – pirított rá a nőre, amikor az megpróbált megfordulni. Tenyere a keskeny vállakra siklott. Hirtelen mintha nehezebbé vált volna a szoba levegője.

Addison egy szemvillanásnyi időre azt is elfelejtette, hogy hol van, és kivel. Vagy hogy éppen melyik évszázadban… Mitől olyan forró ennek a pasasnak a keze? És miért érzi úgy, mintha nem is lenne ruha közöttük? És már megint az a fűszeresen fanyar illat… A pulzusa érezhetően megugrott, ahogy Tanner ujjai elmozdultak a nyaka irányába. Most csak képzelte, vagy a férfi tényleg finoman megsimogatta a füle alatt? Te jó ég, csukódott le a szemhéja… Nem, nem csak képzelte…

Tanner minden akarata ellenére sem volt képes a „kéjes” szócskát kikergetni az elméjéből. Csak össze akarta fogni a nő haját… Semmi több. Nem olyan bonyolult ez! A homloktól indulva minden kósza hajszálat hátraseper az ember, aztán összefogja az egész zuhatagot a tarkón, majd teker rajta egyet, és feltornyozza az egész gubancot az illető fejetetejére. Világos. Akkor mégis mi a francot keresett az ujjbegye Addison nyakának a hajlatán? És mit keres ott még most is? A nő ütőere csak úgy kalapált az érintése alatt. Vajon a dühtől, vagy valami mástól? Lassan úgyis teljesen mindegy lenne… Keserédes örömmel nyugtázta magában, hogy már megint feszülni kezd rajta a nadrág. Elhúzta a kezét a selymes tapintású bőrfelületről, majd minden finomkodást nélkülözve két-három mozdulattal lófarokba fogta a nő haját. A vastag varkocsot szorongatva, rá kellett ébrednie arra, hogy ettől hülyébb ötlete is ritkán volt eddig… Ha csak egy kicsit hátrébb vonná a nő fejét, és ha csak egy kicsit jobban kidomborodna az a fenék. Jesszus… El fog durranni…

- Fogja meg! – mordult rá nem túl szívélyesen a nőre.

Addison szemei tüstént kipattantak. Fogja meg?! Mit fogjon meg? Annyira ezért még nem ment el az esze…! Megpróbált nagy harciasan előrébb lépni, de rögtön érezte hogy megfeszül a fejbőre.

- Engedjen el! – sziszegte a fogai közt. Egyáltalán mikor fogta meg Tanner a haját?

- És akkor hogyan fog megszabadulni a ruhájától? Nem tűnik egy kényelmes éjszakai viseletnek… - mutatott rá a tényekre laza hangsúllyal a férfi. Addison már nyitott szájjal kapkodta a levegőt dühében…

- Inkább alszom ebben a… ebben a… - próbált kitalálni valami frappánsat.

- Ruhában? – segítette ki a férfi.

- Ha nagyon tudni akarja, Mr. Crawford – jött egyre jobban indulatba Addison – hamarabb fekszem egy áspisokkal teli verem fenekére meztelenül, minthogy bármelyik testrészét is megfogjam!

Tanner olyan hirtelen engedte el a haját, hogy majdnem előrebukott. Még mindig szaporán emelkedő mellkassal, szemében csillogtatva az összes dühét, fordult a férfi felé. A pasas tekintetéből csak úgy sütött a szemrehányás…

- Fogja. Meg. A. Haját! – nyomatékosított külön mindegy egyes szót, kiváltképp az utolsót. – A haját, Addison… A haját…

- Ne mondja ki még egyszer, ha kérhetem. – emelte fel Addison kimerülten a kezét. A megkönnyebbüléstől majdnem összecsuklott a lába. – Félreértettem…

- Nem mondja? – nézett rá lesújtóan a férfi. – Nem semmi fazonok rohangálhatnak a nagyvárosok utcáin, ha rögvest képes a legrosszabbat feltételezni.

- Nem csak én tehetek róla! – tiltakozott hevesen. – Ismerje el, hogy nem volt a legszerencsésebb megfogalmazás!

- Milyen megfogalmazás? Szó sincs itt semmiféle megfogalmazásról… Csupán két szót tettem egymás mellé, miközben a haját szorongattam. Árulja már el nekem, mégis mit lehetett volna ezen rosszul megfogalmazni?

Addison kedvetlenül lehajtotta a fejét. Próbálta a fapadló rostjaiban megtalálni az igazságot, vagy legalábbis azt a választ, amivel rekordidő alatt kikecmereghetne ebből az egész helyzetből – a „helyzet” alatt mindent értett, ami a kocsija lerobbanása óta történt -, de sajnos a simára csiszolt felület rá se hederített.

- Sajnálom. – préselte ki végül magából. – Én csak azt gondoltam…

- Az a baj, hogy nagyon is jól el tudom képzelni, hogy mit is gondolt. – vágott nyersen a szavaiba a férfi. – És a legdühítőbb az egészben az, hogy képtelen vagyok eldönteni, hogy most magát becsülte-e túl, ami figyelembe véve azt a nagy száját könnyűszerrel feltételezhető is, vagy pedig engem becsült ennyire alá… Mindenesetre, ha nem csalnak az emlékeim, akkor ezt a fajta táncot még mindig ketten járják, aranyom…

- És nem is én kezdtem el simogatni a saját nyakam! – vesztette el most már Addison is a türelmét.

- Én nem is simogattam a nyakát! – hördült fel Tanner nem túl meggyőzően – Vagyis – helyesbítette aztán morogva magát, amikor Addison szúrósan kétkedő pillantásai mélyrehatóan vizslatni kezdték – nem azért, és főleg nem úgy simogattam meg a nyakát… Egyszerűen csak útban volt a haja. – legyintett. – Akarja, hogy kivadásszam ebből a nyomorult göncből, vagy sem? Megfelel a kisasszonynak így megfogalmazva a kérdés, vagy esetleg kívánja, hogy újragondoljam…?

- Az attól függ… Most is elkezd majd tolakodóan simogatni?

- Tolakodóan… Hah! Tudja Addison, ami önnek egy áspisokkal teli verem, az nekem a kasztráció… Így már elégedett?

- Maradéktalanul.

- Remek. Akkor lesz szíves idetipegni a virgácsain, amíg még van türelmem tötyörészni azokkal a nyamvadt gombokkal?

Addison magában morogva lépett közelebb a férfihez, majd nagy kedvetlenül megfordult, és még mielőtt Tanner-nek esélye lett volna újra szekírozásba kezdeni, a jobb válla elé seperte azt a fején lévő kazalt, ami reggel még frizura volt. Csupán az anyag helyenként feszülése jelezte, hogy a férfi munkához látott. Nem érezte sem a testéből kiáramlót hőt, sem az illatát, de még csak a lehelete sem csiklandozta a tarkóját... A legnagyobb távolságból ügyködött, amit csak a jelen helyzet fizikai törvényszerűségei engedélyeztek. Ettől sterilebb már csak akkor lehetett volna, ha csipesszel nyúl hozzá. De miért is bőszíti ez fel? A ruha megfeszült rajta deréktájt, aztán egy arasznyival lentebb, majd még egy kicsit lentebb. Amikor az enyhe húzó érzés a csípőjét érte, akaratlanul is benntartotta a levegőt.

Oké… fújta ki Tanner a levegőt hangtalanul. Valaki igazán megmagyarázhatná a világ férfijainak, miért kell apró, helyes kis gombokat varrni, egy felfoghatatlanul szűk ruhának a felső fenékdomborulatot érintő területére… Mi értelme van? Praktikai szempontból, semmi jelentősége nincs a dolognak, erre a nyakát merte volna tenni. Viszont annál sejtelmesebb, izgatóbb. Incselkedő… Mintha kacéran azt kiabálnák azok a kis borsószemnyi, szövettel bevont műanyagdarabok, hogy „nézd csak… már majdnem ott vagyunk… de mégsem”. A kezét kéne eltörni annak a ruhatervezőnek, aki ezt így, ebben a formában a piacra merte szabadítani. Még három kötözködő szövettel bevont műanyagdarab szemezett vele kibontatlanul, amiből mind a három a barackok közt húzódó, rendesen elképzelt árkocska felett pihent. Díjnyertes popsi… Akaratlanul felmordult, aztán próbálta az önkéntelen reakciót egy marha béna torokköszörülés mögé bújtatni. Pancser… Szorosan összezárta a szemét, és megrázta a fejét. Csak három rohadt gomb… Nem téma. Összeszorítod a fogad, és menni fog. Serényen, mint akit kergetnek! Mert ha még tovább tökölsz, akkor nem marad elég vér a fejedben… Csak ne nyúlj a fenekéhez! Nem, még csak az újbegyeddel sem… Mondom nem! A francba…

Csak a mutatóujjának a hegye. Csak az siklott végig, alig pár centit az egyik halom tetején, és mégis annyira letaglózta a vágy, hogy azt hitte menten összecsuklik. Lehet hogy Addisonnak fel sem tűnt semmi ebből az apró mozdulatból, hisz tényleg alig ért hozzá… De a tudat, és ahogy a tekintete végigkövette saját teljesen illetlen, és minden józan intelemre fittyet hányó tettét, úgy begerjesztette, mint még soha semmi. Volt valami pikánsan perverz abban, hogy a nőnek még csak sejtelme sem volt arról mi zajlik a háta mögött. Legszívesebben kicsatolta volna az övét, és bokáig tolta volna a nadrágját. Nem vacillált volna a gombokkal, egyenesen szétszakította volna ezt a fránya ruhát, félrehúzta volna a bugyit, és egy hangos nyögéssel tövig merült volna ebben a kívánatos testben. Vajon Addison milyen az ágyban? Vajon ott is karattyol megállás nélkül? Vajon mocskosan karattyol, ha már karattyol? Valószínűleg ott sem fogja vissza magát… Tanner visszakényszerítette a kezét a legfelső gombhoz, és finoman átbújtatta azt a lyukon… Majd a következőt is. Mire az utolsóhoz ért, már szakadt róla a víz. Pattanásig feszültek az idegei. Nem volt már mai tacskó, de mégsem tudott visszaemlékezni arra, mikor érzett utoljára ennyire elementáris valamit. Vibrált a testében a feszültség, mintha minden egyes sejtcsoportját vonzotta, ingerelte volna az előtte álló nő. A nadrágjában egyre jobban elhatalmasodó, lüktető érzésen túl, minden szerve fájdalmasan érzékennyé kezdett válni. Az orrát csiklandozta a lány édeskés illata, a szeme szinte falta bőrének gyöngyházfényét, az apró pihéket a nyakán… Minden, de kivétel nélkül minden elsüllyedt körülötte, nem hagyva más fókuszpontot a figyelmének, csak Addisont. Még mielőtt kapitálisan nagy baromságot követett volna el, sebesen kioldotta az utolsó gombot is, és olyan gyorsan lépett hátra, mintha megégette volna magát. Csak most vette észre, hogy olyan hangosan fújtat, mintha legalábbis lefutotta volna a maratont. Ha ez nem tűnik fel Addison-nak, akkor már semmi sem…

- Cipzár. – fordította félig felé az arcát a nő, tekintetét lesütötte, és jól láthatóan kipirult.

Ó, igen… bizony feltűnt neki… és feltételezhetően nem csak a lihegés…

Tanner kíváncsian lépett vissza Addison hátához, direkt jóval közelebb, mint ahol korábban volt. A nő kiszúrta, hogy mi zajlik mögötte. Mondjuk nem volt nehéz dolga, ha azt vesszük, hogy hajszál híja volt csak annak, hogy bele ne markoljon a fenekébe… Addison tudta, mégsem csinált semmit. Miért? Ha nem a nőről lett volna szó, Tanner ezt a passzív-agresszív semmilyen viselkedést, elfogadásnak könyvelte volna el. De ha valamit megtudott eddig Addison-ról, akkor az az volt, hogy nála soha nem lehetett tudni… Megragadta a cipzár végét, miközben kicsit közelebb hajolt, és mélyen magába szívta a nő hajának az illatát. Nem kerülte el a figyelmét, hogy amikor kifújta a levegőt, akkor a lány nyaka lúdbőrös lett. Mint ahogy az sem, hogy enyhén megremegett. Őrjítő lassúsággal elkezdte lefelé húzni a cipzárt. Amikor már a nő hátának a közepénél járt lepillantott. A szétnyíló ruha fokozatosan látni engedte a kecses lapockák csücskeit, a gerinc ívét… a fekete csipkés melltartó kapcsát. Rendben, fújta ki lassan a levegőt, ennek már a fele sem tréfa. Egyre csak az zakatolt az agyában, hogy le kell hajolnia, és végig kell futtatnia a nyelvét a csigolyák vonalán. Csak finoman… érzéssel. Annyira elkalandoztak a gondolatai, hogy még a keze is megtorpant. Addison szaggatott levegővételei miatt – ami szintén nem kerülte el a figyelmét -, egy röpke pillanatra az ujja vége beszorult a nő háta, és a ruha közé. Nem bírta tovább. Megrántotta a cipzárt, és lendületesen lehúzta. Végig. A gömbölyded tomport a melltartóhoz passzoló sötét csipkecsoda takarta, aminek olyan szellős volt a kivitelezése, hogy többet engedett látni, mint amennyit elrejtett. Annak ellenére, hogy nem tanga volt. Tanner amúgy sem kedvelte túlzottan a tangákat. Sokkal jobban szerette azokat a fehérneműket, amik engedték a képzeletet játszani. Ebből a szempontból ez a bugyi csillagos ötösre vizsgázott. Rögtön kiszáradt tőle a szája. Nem bírta parancsolni a kezeinek. Óvatosan félrehajtotta a ruha két oldalát, és pillekönnyen megsimogatta a feltárult bőrfelületet, majd óvatosan lentebbsiklott, és a bugyi felső szegélyénél is végigtáncoltatta az ujjait. Addison összerezzent, ő pedig majdnem felüvöltött a kínlódástól. Minden erejére szüksége volt ahhoz, hogy a tenyerét a nő szemérme helyett, annak vállaira tegye.

- Ha nem lennék meggyőződve arról – szólalt meg rekedten – hogy maga is azon nők egyike, akiknek a szépség csupán csak egy eszköz a kezükben, akkor most elmondanám, hogy mennyire csodálatosnak tartom a bőrét… Hogy mennyire gyönyörű… Szinte követeli, hogy megérintse az ember… – tenyere önmagától csúszott fel Addison nyakára - Hogy megízlelje… - suttogta a fülébe. Legszívesebben megfordította volna, és a nyelvével tört volna utat a szájába. Ehelyett azonban, mellőzve minden udvariasságot ellépett a nőtől, majd egy szó nélkül megfordult, és otthagyta. Kénytelen volt otthagyni, mert ha csak még egy percig maradt volna, akkor olyat tett volna, amit biztos hogy azonnal meg is bánt volna. A történtek után be kellett látnia, hogy nemcsak szimplán vonzódik Addisonhoz, hanem a szó legállatiasabb értelmében gerjed rá. Legutóbb, amikor hasonló habitusú nőbe botlott, az oltárnál találta magát. Majd két évvel később elváltan. És akkor a negyedét sem érezte annak, amit most. Esze ágában sem volt ugyanazt a hibát még egyszer elkövetni. Ha az allergiások képesek magukat távol tartani a rohamaikat kiváltó dolgaiktól, akkor neki is kutya kötelessége megtanulni, hogyan maradjon távol Addison-tól.

Addison még mindig a szoba közepén állt kezeivel tartva magán a ruháját, miközben minden porcikájában reszketett. Mi a jó nyavalya volt ez? Úgy érezte, hogy elkocsonyásodtak a térdei. Nem mert megmozdulni, mert attól félt, hogy kiszaladnak alóla a lábai. A hűvös nyári levegő kellemesen cirógatta a hátát, mégis úgy érezte, hogy pillanatokon belül spontán öngyulladást fog produkálni. Hallotta, ahogy Tanner elhagyta a helységet. Tudta, hogy már nincs ott… És mégis, még mindig ott volt minden érintésének a visszhangja a bőrén. Megrémült a testének a reakciójától. Persze, máskor is volt már felizgulva, de nem ennyire, és főleg nem ennyitől. Hisz akár le is tagadhatta volna az egészet! Annyira nem történt konkrétan semmi… És mégis szinte minden történt. Halkan felnyögött ahogy a kanapéhoz botorkált, és lerogyott rá. Életében nem volt még ettől erotikusabb, fullasztóbb, kínzóbb, édesebb élménye… Felbolydultak a zsigerei, a lába köze lüktetett, a szája kiszáradt, a fejét mintha vattába csomagolták volna. Ilyen körülmények közt nem lehet logikusan gondolkodni! Lefejtette a vállairól a ruhát, aztán megemelte a fenekét, és gyorsan kibújt a szoknyarészből is. Mint egy alvajáró terítette le a lepedőt, majd tehetetlen tömegként csapódott be az ágyba. A teljes ágyneműgarnitúra fehér volt. Fehér párna, fehér takaró, fehér lepedő… piszkosul jó illatú párna, takaró, és lepedő. Vajon most a tisztán mosott vásznon is tényleg csak Tanner illatát érzi, vagy csak az agya űz gúnyt belőle? Arcát a párnába temette, és fojtottan elsikította magát. Nedves volt, frusztrált, és cseppet sem örült ennek az egésznek. Ha nem feszéjezte volna az idegen környezet, már rég feloldotta volna magában ezt az édes, fájdalmas görcsöt… Isten volt a tanúja rá, hogy nem kellett volna sok hozzá! Igaz, hogy az is csak legfeljebb tűzoltásnak lett volna jó, de legalább egy ideig jó lett volna. Mégis mi ütött belé, hogy ennyire elvesztette a kontrollt? Ennyire fáradt lenne? Vagy ennyire hülye? Egyik sincs kizárva… De egy biztos. Amint visszanyeri az önuralmát, el fogja felejteni ezt az egészet. Amire végképp nem volt szüksége az egy futó románc, egy teljesen kezelhetetlen férfival. Aki ráadásul még veszélyesen jól is néz ki, és olyan hangja van, amikor suttog, hogy attól minden bugyi nedvesedni kezd tíz mérföldön belül. Mindig is büszke volt a helyzet, és emberítéletére. Itt az alkalom, újra bizonyítani azt, hogy nem ejtették teljesen a fejére. A probléma csak az volt ezzel az egésszel, hogy most először életében, az ösztönei homlokegyenest mást súgtak, mint amit az esze…

Tovább