Elizabeth Haynes: A lélek legsötétje 2012

Előző könyvélményem után szükségem volt valami maradandóan hatásos, és lehetőleg pozitív tapasztalatra. Végleg megcsömörlöttem a romantikától, és bárgyún mustrálva a könyvesbolt polcait, valami olyasvalamit kerestem, ami még csak véletlenül sem az érzelgős így szeretlek, úgy szeretlek kategóriába tartozik. Gondolkoztam a skandináv krimik sorai előtt, de valahogy úgy éreztem nem ez az amit keresek. Átvándoroltam a fantasztikus könyvek tömegéhez, de minden felvett könyvet automatikusan vissza is tettem, mert semmi hangulatot nem éreztem most az idegen bolygók, lények, robotok, és/vagy tündérek világához. Már majdnem lehangoltan kifelé vettem az irányt, amikor a sikerek közt rábukkantam erre a könyvre. Nem kellett sokat hezitálnom a fülszöveg után, azonnal a kasszához mentem, fizettem, és lelkesen indultam hazafelé. A szokásos teendők után este bekucorodtam az ágyamba, és hangulatvilágítás mellett, hallgatva a halkan kint süvítő szelet olvasni kezdtem. Ez volt tegnap előtt.

Véleményem röviden: na így kell könyvet írni!

Történetünk főhőse Cathy, egy londoni huszonéves szingli, aki a fiatalok megszokott, tomboló életét éli, addig a napig, amíg nem találkozik Lee-vel, és bele nem habarodik. A férfi magas, jóképű, határozott, tudja mit akar, remekül főz, rajong főhősnőnkért, és ráadásul nyomozó. A megtestesült álom, gondolnánk...És gondolja Cathy is addig, míg a dolgok el nem kezdenek megváltozni. Mit tesz egy nő, amikor imádottja, először csak apróságokkal kezdi megfélemlíteni? Amikor elkezdi előírni mit viseljen, hogyan tűzze fel a haját? Amikor szisztematikusan elszeparálja a barátaitól? A munkájától? Tényleg van ok a rettegésre, vagy csak a képzelet morbid szüleménye a félelem? Mi történik, ha már teljesen egyedül vagy, és kiszolgáltatottá válsz egy vadállat kényének-kedvének, aki a végén már attól sem riad vissza, hogy megerőszakoljon, megverjen, és késsel kaszaboljon árkokat a bőrödbe? Mit tennél, ha a rendőrség sem hinne neked, mert akiről a legrosszabbat állítod, a törvény embere? Ha a pszichológusok, és a barátaid egyöntetűen azt állítanák, hogy te vagy érzelmileg labilis? Te okozod magadnak a sérüléseidet? Mit tennél, ha az életedért kellene küzdened, egy olyan helyzetben ahol minden ellened dolgozik?

A könyv remekül vezeti végig a jellemtorzulás, a félelem, a kilátástalanság, a reményvesztettség folyamatát. Két fonalon fut a cselekmény. A 2003-as idősíkon megismerhetjük Cathyt, a fiatal lendületes, és boldog lányt, a maga felszabadultságában, bolondságában. Ahogy megismerkedik Lee-vel, megtapasztalja a szerelemet, majd lassú iramban a rettegést, majd a halálfélelmet. A 2007-es idővonalon pedig megismerhetjük Cathyt a történtek után, ahogy poszttraumás stresszben szenved, és kényszerbetegségben. Kényszerei uralják a mindennapjait, az ajtók, ablakok mániás ellenőrzése, megmagyarázhatatlan félelme a vörös ruháktól, a tömegtől. Furcsa szabályai nélkül összeomlana az élete, csak páros napon mehet bevásárolni, csak esősre álló időben mehet kocogni, és ha csak egyszer vét az ajtók ellenőrzésén, és nem tudja hibátlanul végigcsinálni, akkor kezdheti előröl az egészet. Nem alszik, nem eszik, és a végkimerülés határán egyensúlyoz, miközben mindenhol Lee-t látja, pedig tudja hogy a férfi a börtönbüntetését tölti. Segítségére a felső emeletre beköltöző pszichológus siet, Stuart, aki lépésről, lépésre próbálja kibillenteni ebből az állapotból, miközben óhatatlanul is fellobban kettejük közt a vonzalom. Megindító, és megdöbbentőt történet az újrakezdés fájdalmasan hosszú folyamatáról, az önmagunkba vetetett bizalom visszaszerzéséről, és az erőről, kitartásról. Mindez egy feszültségekkel tarkított környezetben, ahol soha nem tudhatod, mikor támadnak rád, és törnek újból az életedre.

A jellemábrázolás annyira jól sikerült az írónőnek, hogy Cathy minden érzelme visszhangra talált bennem. Annyira el tudtam merülni a félelmeiben, reményeiben, mintha minden velem történt volna, és nem vele. Persze, sajnos sokszor hallunk történeteket a családon belüli erőszakról, és nem először találkoztam már ebben a témában könyvvel, vagy filmmel, de ilyennel még soha. Annyira intenzíven továbbítja az érzelmeket, és a gondolatokat, hogy néha olyan indulatos, vagy letört lettem miközben olvastam, hogy kellet néhány perc míg újra a saját valóságom talaján éreztem magam. Annyi düh, és elkeseredettség halmozódott fel bennem a könyv végére, hogy majdnem én kerestem meg Lee-t hogy úgy tökön rúgjam, amitől guvadni kezdenek a szemei. Minimum. Szerencsére a végkifejlet, jelen estünkben pozitív, és az írónő lépcsőzetesen fel is oldja az előzményekben generált feszültséget. A romantika, a bizalom, és Stuart megértése küzdelemre sarkallja Cathyt, aki mire a könyv végén újra találkozik Lee-vel, bátran ki meri jelenteni: már nem félek tőled!

Soha nem voltam ilyen helyzetben, szerencsére. De sajnos azt kell mondjam, a környezetemben nem mindenkinek volt ekkora szerencséje. Igen vannak olyan eltorzult esetek, amikor a kapcsolat szabályai az erőszakon belül is működőképesek maradnak. Amikor a felek jobbára nem akarnak lépni, vagy ilyen, vagy olyan okokból kifolyólag. Amikor kényszerszerű, hogy olyan ember mellett tartsunk ki, aki az egyik kezével ad, a másikkal elvesz. Annak hogy egy ilyen kapcsolat mellett kitartunk, a legtöbb esetben előzményei vannak, és valószínűleg az érintett fél aki megmarad ebben a kapcsolatban, dacára a fájdalmaknak, biztos hogy valamilyen önértékelési zavarral küzd, lehet hogy korábbi tapasztalatai miatt. Azért mondom, hogy felek, és nem csak a nők, mert ugyan szereti a közvélemény elfelejteni, de nem mindig a nő a bántalmazott. Szóval igen, vannak olyan esetek, amikor az ember megreked egy ilyen kapcsolatban, magának jól megindokolható módon. Ahol az erőszakosságnak, idétlen megfogalmazás, de vannak határai. Aztán vannak a teljes szélsőségek, mint Cathy esetében. Ahol a bántalmazó nem riad vissza semmitől. Ahol a szexuális erőszaktól kezdve, a bántalmazáson át, a lelki terrorig, az elbizonytalanításig minden előfordul, míg meg nem kérdőjelezed a saját épelméjűséged. Vagy míg teljesen fel nem adod, és vérbe fagyva azért nem imádkozol vendégszobád szürke szőnyegén hasalva, hogy inkább öljön már meg...

Bár a könyv végén minden pozitívan alakul, képtelen vagyok szabadulni saját indulataimtól. Csonka családban nevelkedtem, édesanyám mellett, a legnagyobb lelki nyugalomban, és világ életemben férfiak közt voltam. Olyan középiskolában tanultam, ahol a tanulók 90%-a fiú volt. Olyan végzettségem van, amiben ha el akartam volna helyezkedni, akkor jobbára csak férfiak vennének körül. Mindig is az ellenkező nem volt a mentsváram. Szeretem a férfiak linearitását, gondolkodásmódját. A racionalitásukat. Könnyen megértem őket, mert hozzám hasonlóan gondolkodnak, és bármikor segítségre volt szükségem, sosem hagytak cserben. Mindig rálapátoltak az önbizalmamra, és minden lehetetlen tulajdonságommal együtt elfogadtak kérdés nélkül. Figyeltek rám, a véleményemre, megvédtek ha az kellett... Mindez arra sarkall, hogy nektek - életemben megfordult, és szerves részévé vált - férfiaknak, ezúton is megköszönjem. Megköszönjem, hogy vagytok nekem, megköszönjem néha durva, és kendőzetlen véleményeteket, amit mindig csak az én boldogulásom érdekében vágtatok a fejemhez. Köszönöm a sok cinizmust, szarkazmust, és arroganciát, mert ezek nélkül én sem lennék sehol. Köszönöm azt a rengeteg borozással, és vitatkozással átvirrasztott éjszakát, amikor mindig nekem lett igazam! Köszönöm azt a sok segítőkész vállat, amin mindig kibőghettem magam, ha kellett, és azt hogy valamelyikőtök mindig rohant, amikor szükségem volt rá. És amit feltétlenül ki kell hangsúlyoznom: köszönöm neked, kedves férjem, mert te mindezt megteszed egy személyben, és ráadásul még együtt is élsz velem. És nem panaszkodsz! Soha... Züllött vagy ugye tudod?

Szóval köszönöm neked/nektek, hogy nekem soha az életben nem kellett azt megtapasztalnom, amit Cathynek. 

Tovább

A vágy 12 árnyalata (1) 2012

Jaj de nem kellett volna. Nem mind arany, jelen esetünkben nem minden szürke, ahogy arra nagyon kedves blogger barátném Annie is rávilágított. Innen üzenem csajszi: igazad volt! És még mindig: jaj de nem kellett volna! Eddig is voltak problémáim a Harlequin kiadásaival, de ezek után, Isten őrizz attól hogy még egyszer a kezembe vegyem valamelyik könyvüket. Az addig rendben van, hogy a kiadványaik a lineáris romantikát követik. Vagyis nem. Ez sincs rendben. Az egész nincs rendben. Könyörgöm valaki mondja már meg nekem, ki olvas ilyeneket? Tudom hogy a romantika vonalait nem egészen az én tudatomra szabták, és tudom hogy valószínűleg soha nem leszek képes megérteni a lágy nyári szellőben, párás szemekkel elsuttogott, teljesen tartalmatlan, és klisé, bókoknak meg érzelmi megnyilvánulásoknak titulált valamiket... De azért igyekszem. A könyv elolvasása után azonban a teljes csőd szélén leledzem. Tényleg ekkora szakadék volna az átlagos női ízlés és az enyém közt? Tényleg ennyire messze volnék a női elme megfejtésétől? Na nem mintha arra vágynék hogy más nők agyával gondolkozzam, tökéletesen komfortosan elvagyok én a sajátomban is... Egyszerűen csak nem értem és ez zavar.

Íme egy példa:

Helyzet:

Karácsony, giccs minden mennyiségben, főhőseink VÉLETLENÜL a fagyöngy alatt találják magukat, aztán persze forrósodik a hangulat bla bla bla...

Férfi:

"- Tudja hogy aranyló pöttyök vannak a szép barna szemében?"

MI VAN???? Jézusom! És kedves főhősnőnk csak piheg.

Az én értelmezésem:

Ekkora egy fatökű barmot! És elnézést...

Részemről kedves ellenállhatatlan (!) hősünk már két hatalmas baklövést is elkövetett.

1, Ne dumáljon az aranyló pöttyökről, amikor mindenre gondol, csak a csaj szemére nem. Tudom hogy van ilyen az életben is, amit nem vagyok képes elhinni hogy van aki ezt elhiszi! Ha valaki egész éjjel a melleimmel társalog, az hagyja ki a szemeimet a játékból! Őszinteség! Részemről ez a nyerő. A kulturáltan, pajkos vigyorral, egyértelműen odavetett tényállás amire lehet frappánsan felelni. Az aranyló pöttyökkel mi a jó nyavalyát kezdjen az ember? Meg amúgy is, miért is kell ilyenkor elolvadni?

2, Ha már bók, nagy kérés lenne, hogy ne legyen ennyire KLISÉ???

Aztán alig két sorral lentebb a könyvben:

Nő:

"- Tudnia kell, hogy én soha nem hagyom kihasználatlanul a fagyöngy alatti csók lehetőségét." (Egészségedre!)

Férfi:

"- Magának meg azt kell tudnia, hogy állok elébe minden kihívásnak..."

Ja, hogy EZ kihívás! Tévedsz öregem! A kihívás az volna, ha engem akarnál elkapni a fagyöngy alatt.

Másik, amit nagyon szeretek:

Nő:

"-...én nem is tudom mit mondjak." (Hát hihetetlen hogy ilyen is van.)

Férfi:

"- Mondd hogy te is szeretsz!" (Auuu)

Nő nagy szemeket meresztve:

"- Te szeretsz engem?" (Ide azzal a rozsdás bökővel hadd szúrjam szíven magam!)

Másik...

Nő:

"- Én nem vettem neked ilyen szép és különleges dolgot. Csak levélpapírt meg egy töltőtollat a neveddel gravírozva, hogy ne felejts el írni nekem..."

Férfi:

"- Arra fogom használni, hogy kis szerelmes leveleket írjak neked, minden reggel életünk hátralévő részében."

Akkor már inkább használd budipapírnak, a töltőtollat meg nyugodtan döfjétek a szemembe!

És egy újabb gyöngyszem:

"- Szeretlek! Kedvellek is, de már akkor szerettelek, mielőtt még megkedveltelek volna..."

Teljes képzavar. Most ugyan nem látjátok de a fejem fogva kényszeredetten kuncogok. Hölgyeim! Mit tennétek ha valami ilyesmit hallanátok? Én tudom: hátra arc, és futás. 

Aztán alig egy oldallal később kedves főhősünk bevallja, hogy azért csókolta meg a volt barátnőjét, mert le akarta ellenőrizni, hogy tényleg szereti-e főhősnőnket. Persze tette mindezt hősnőnk szeme láttára. Logikus. Én is mindig így ellenőriztem le az aktuális valakim iránt érzett érzelmeimet. Hát hogyan is tehettem volna máshogy? Mondjuk belenézek a tükörbe, tartok magammal néhány önismereti leckét, és talán, ha mázlim van FELISMEREM hogy szerelmes vagyok? Ó, nem... Ez túl bonyolult. Inkább smacizzunk le valakit!

Másik nagy kedvencem az ilyen könyvekben, a "mindörökké"-vel való dobálózás, a végkifejletnél minimum oldalanként ötször. Mindörökké szeretni foglak! Mindörökké a tiéd vagyok! Kérdésem: honnan a jó fenéből tudod? Éppen nyakig csücsültök az áthatolhatatlan rózsaszín gőzben, olyannyira hogy a saját fejedet nem találod, te...! Miből gondolod, hogy ha kijózanodsz, akkor is ilyen varázslatos lesz minden? Tudom, tudom, az lesz, mert ti mások vagytok! Ez az IGAZ SZERELEM, nem csak holmi románc! Ti vagytok a kivételek. Csak egy észrevétel: senki nem úgy megy esküdni, hogy úgyis válás lesz a vége! A statisztika viszont magáért beszél. Következtetésem: nem azért van ennyi csődbe ment házasság, mert a felek nem jönnek ki jól egymással, hanem azért, mert az emberek többsége nem jut el a szociális fejlettség csúcsára: képtelen az önismeret gyakorlására, és nem ismeri az önkritikát. Hát igen, nehéz is úgy felelősséget vállalni valamiért, amiben ketten vagytok, hogy fingod sincs arról mit is akarsz. Meg arról sem hogy ki is vagy te igazán.

Hangsúlyoznám hogy nem a romantikával van bajom. A romantika gyönyörű, amikor őszinte. Amikor reggel kinyitod a szemed, és Ő feléd hajol, és csillog a szeme, majd gyengéden megsimogatja az arcod. Ad egy puszit, és megkérdezi hogy főzzön-e kávét. Egyszerű, semmi snassz, de az a pillantás, mindent elmesél amit kell. Nem kell virág meg csoki, ha az a pillantás őszinte. Ja igen: és ennek a pillantásnak nem kell mindig gyengédséget tükröznie. Mesélhet vágyról is, és az is lehet romantikus ha épp azt súgják a füledbe, hogy annyira kívánatos vagy, és hogy most úgy meg fognak döngetni, hogy győzz talpra állni másnap. A lényeg az őszinteség! Abban nincs semmi szép, amikor a pasi csorgó nyállal legelteti a szemét a testeden, de arról hablatyol milyen értékes is vagy. És hogy milyen szép aranyló pöttyök vannak a szemedben. Meg ez a szeretlek kérdés... Könyörgöm nem kell ezt agyonbonyolítani, meg ragozni. Sosem értettem miért is kell ebből akkora felhajtást csinálni. Ismered a kapcsolatod. Benne vagy. Ismered a korlátait, a ritmusát, ha úgy érzed kötődsz, majd szeretsz, akkor mondd meg, amennyiben olyan a kapcsolat. Ha nincs visszacsatolás, az viszony, nem kapcsolat és akkor a képlet egyszerű: hülye vagy ha szerelmes leszel az organikus vibrátorodba.

Na jó ezt ki kellett adnom. 

A könyvről:

Kritikán aluli, csak olyannak ajánlom, akinek semmi köze nincs a valósághoz. Nem lehet többet hozzáfűzni. Fáj minden egyes szava, mintha szikékkel simogatnák a bőröm. Ja igen, és a címmel ellentétben semmivel sem erotikusabb a könyv mint a kiadóból szabadult társai. Na nem mintha ez hiányzott volna. Csak azon kezdtem el töprengeni miután letettem ezt a remeket, hogy akkor most minden olyan könyv amiben egyszer leírják a pénisz, és csikló kifejezéseket, meg fogja kapni a szenvedélyes, és erotikus jelzőket? Szépen nézünk akkor ki...        

Tovább

Vissza a könyvíráshoz

El sem hiszem, hogy már több mint két éve történt, amikor az egyik kolléganőmmel parázs vitánk alakult ki a Twilight okozta hisztéria jogosságát illetően. A sok pro és kontra addig feszítette a helyzetet, míg a kolléganőm laza egyszerűséggel oda nem pöccintette nekem: "Akkor írj jobbat!"

Bevallom a dolog nem kicsit felcsigázott, és sok évnyi pihenés után újból tollat ragadtam. Már fiatal tinikorom óta írok kisebb-nagyobb terjedelmű könyveket, novellákat, leginkább önmagam, illetve szűkebb környezetem szórakoztatására. Kolléganőmmel történt megállapodásunk értelmében a történet alapja adott volt: a vámpírok. Még mindig és már megint. Ugyan a piacot már ellepték az ilyen témájú könyvek, engem nagyon nem zavart, mivel nem terveztem, hogy a munkámmal házalni kezdek, és ez azóta sem változott. Nem mintha nem csábítana az írói pálya, egyszerűen csak arról van szó, hogy még várok... Várok arra az egy könyvre, amivel érdemes lesz majd elkezdenem kereskedni. Arra az ötletre, ami kivitelezésében is hozni fogja azt a színvonalat, amit én saját magamtól elvárok. Elképzelések, fikciók terén nincs hiba, értelmetlen fantáziákkal tömve a tudatom, és mindig van egy folyamatban lévő könyvem, de eddig még nem hasította keresztül az elmémet az érzés: ez az! Jelen írásomban annak a könyvnek egy részét mellékelem, ami a kolléganőmmel történt megegyezés után született meg. Azóta a történetnek már a második részét is lassan befejezem. Nem kell nagyon agyongondolni a történetemet, jobbára egy egyszerű, szórakoztató irodalmi valami, az általam olyan nagyon preferált szentháromsággal: vér/akció, humor, erotika/szex. Kedves olvasóim arra kérnélek benneteket, hogy alkossatok véleményt! Akár a betűzött részlet alapján, akár ha kéritek a teljes könyv elolvasása után, amit szívesen elküldök emailben, annak aki kéri. Jelen bejegyzésemmel egy célom van csupán: szélesebb körben felmérni, hogy írásom stílusa mennyire nyeri el a hasonló irodalmat kedvelő olvasók tetszését. Minden kritikát szívesen fogadok, és mindenki véleményét előre is köszönöm.

"Amikor a hóhért akasztják…Castor az első korty után érezte ahogy teste új életre kel. A gonosz emberek mindig finomabb fogásnak bizonyultak, kedvesebb, jámborabb embertársaiknál. Hogy tényleg volt-e a vérükben valami amitől ízük pikánsabbá vált, vagy csak a vadászat izgalma tette fenségessé a menüt, azon sosem gondolkozott el igazán. Minden porcikájában szétáramlott az élet, ahogy a bársonyos tapintású, fémes nedű leömlött a torkán. Ha nagyon szentimentális típus lett volna, ami egyáltalán nem volt, akkor az élvezettől hangos nyögdécselésbe kezdett volna. Így viszont csak figyelmeztetőleg morgott amikor Pete ügyetlenkedve vergődni kezdett alatta. Semmi esélye nem volt a menekülésre, mégis erőlködött. Igazán szemrevaló volt az élni akarás, ami az embereket úgy általában jellemezte. Castor mindig rácsodálkozott a túlélési ösztön megnyilvánulási formáira. Nem ismerte ezt az érzést. Halhatatlan volt. A ködös emlékfoszlányok amiket a régmúltból fel tudott idézni, azok szerint több ezer évig is gond nélkül eléldegélhet. Miközben az idő vasfoga mindent felmorzsol körülötte, az Ő halántéka még őszbe vegyülni sem fog soha. Halála gyors lesz és kíméletlen mikor eljön az ideje, ki tudja hány évszázad múlva. Jó eséllyel pályázhatott arra hogy élőben nézi végig, első sorból a bolygó kipusztulását, vagy akár az egész planéta megsemmisülését. Hacsak addig nem vadásszák le, és ölik meg. Bár ennek a valószínűsége rohamosan csökkeni látszott az elmúlt évtizedek tapasztalatai alapján. Nagyon hosszú ideje nem találkozott már a Szövetséggel. Amin nem volt mit csodálkozni, hisz a szervezet olyan szisztematikusan irtotta a vámpírokat, hogy előbb utóbb várható volt a munkanélküliség ugrásszerű növekedése a szakmában. Nem voltak többé vámpírok, akiket gyilkolászni lehetett volna. Azon kevesek akik elmenekültek, elbujdostak, és ez által túléltek, annyira szétszéledtek a földrészeken, hogy félővé vált sosem lesz egységes a faj. Castort ez sem foglalkoztatta túlzottan. Nem vágyott igazán fajtájabeli társaságra. Egészen a látomások kezdetéig. Még mélyebbre tolta az agyarait az élettől zuborgó vénába. Nagy kortyokban ivott, miközben felsejlett előtte az ismeretlen látomás homályos alakja. Kezdte elveszíteni a józan eszét, annyira a megszállottja lett ennek a nőnek. Minden olyan dolog az életében, aminek nem tulajdonított már jó ideje nagyobb jelentőséget, előugrottak tudatából, és kopogtatni kezdték a koponyáját.

Pete vénája egyre gyengébben pulzált. Castor érezte ahogy a fiú teste lassan kihűl alatta. Még egy két másodperc intenzív szívás, és bevégeztetett. Megölje? Ne ölje? Ha megöli akkor vesződhet a hulla eltakarításával, amihez most nagyon nem volt kedve. Ha életben hagyja akkor gazdagabb marad a világ egy Isten barmával, akinek természetét igazán erősen jellemzi a deviancia, és az erőszakosság. Nyűgösen visszahúzta szemfogát a vénából, és felemelkedett. Utált takarítani. Ásni meg cipekedni még inkább. Főleg nem szeretett meglett 17 éves kamasz fiúkat emelgetni. Pete bőre teljesen elszürkült, szeme beesett. Szíve mint egy rémült pillangó reszketett a mellkasában. Talán most részvétet kellene éreznie, vagy bűntudatot…De akármennyire is erőlködött, az egyetlen érzés amit a testén fellelni vélt, az a jóllakottság érzése volt. Megrándította a vállát, és letörölte kézfejével a vért a szájáról. Tekintetét felemelte a halkan pihegő vacsora maradékáról, és előre nézett... egyenesen egy rémült zöld szempárba. Illetve az azokhoz tartozó karcsú női alakra. Még levegőt is elfelejtett venni a döbbenettől. Kifinomult érzékei mindig riadót fújtak, ha valaki közeledett felé. Kilométerekről kiszagolta ha valaki az Ő irányába halad. Érezte mindenki szívverését több méteres körzetben, minden egyes ember jellemző illatával együtt. Mi a jó nyavalya történhetett, hogy ez a nő ennyire közel tudott hozzá jutni úgy, hogy ebből semmit nem vett észre?! Miközben épp vacsorázott… Ragyogó! Most meg itt remeg előtte fogai össze- összekoccannak. Nem akarta elriasztani, mert akkor kezdődhetett volna a fogócska, amihez szintén nem sok kedvet érzett. Haladni akart a „leljük meg a nőt” projekttel, és minden egyes perc amit nem az ismeretlen felkutatásával töltött elpocsékolt idő volt. Mi lenne ebben a helyzetben az ideális nyitómondat? A „helló” egy kissé suta ötletnek tűnt, ellenben a „megkínálhatlak?” túl morbidnak. Így Castor hosszú, nagyon hosszú idő óta először, csak állt, némaságba burkolózva, és tanácstalanul nézte az előtte álló bájos női alakot.

Jézusom! Jézusom! Jézusom! – kattogott Míra agyában, és igyekezett minél gyorsabban szedni a lábait. Nem sokat töprengett a menekülésről, amikor az idegen felnézett, és meglátta azokat a vörösben izzó szemeket! A szíve is megállt egy pillanatra, ahogy testet öltött előtte a hetek óta kísértő rémálma. Egy halk nyikkanás kíséretében megpördült és futott amerre látott, vagyis inkább nem látott, mivel az első remek tette az volt miután a sokkhatás okozta köd elkezdett feloszlani a szeme előtt, hogy elejtette a zseblámpáját. Hogy ez mennyire tipikus! Amikor a leginkább a helyén kéne lennie az eszének, az tuti hogy a legnagyobb ostobaságot követi el, amit csak lehet! 

Ez nem lehet igaz, nem lehet, nem lehet…Ilyen nincs, hidd el csak képzelted az egészet! Ó Istenem add hogy csak képzeltem az egészet! – mantrázta magában, miközben már harmadszor vágódott el az egyenetlen talajon. Visszapillantott, és nem látott senkit. Minden csendes volt, sehol egy nesz. Nem számít. Talpra, tovább amíg a tüdőd bírja! Most életében először a világ legjobb hírnek számított volna ha valaki szembe áll vele, és azt mondja: „Figyelj kislány, dilis vagy!” Akkor legalább tudná hogy néhány szem pirula és minden megint a régi lesz. Kicsit leszedálják, kap egy szarukeretes szemüvegű, enyhén pocakosodó pszichiátert, akinek olyan monoton a hanglejtése, hogy attól egyből el lehet aludni. Néhány óra kezelés, és minden oké. De bármennyire is szerette volna meggyőzni magát arról hogy mindez csak a hetek óta tartó kialvatlanságának, és egyébként elszúrt természetének a következménye, zsigereiben ott rezgett a mindent elsöprő bizonyosság: amit látott az valóság volt. Az oly ismerős, de mégis teljesen ismeretlen vörös szemek az álmaiból, a férfi ahogy megharapja a rendőrfőnök fiát, és Jézus azok a hangok! A nyöszörgés az áldozattól, a morgás a támadótól, és a vér lassú zubogása ahogy az idegen egyre csak nyel. Mint egy rosszul megrendezett, harmadosztályú Drakula film. Ahol most következik az a rész, amikor a hősnő megáll, körülnéz, nekidől egy fának hogy kifújja magát, mivel minden csendes, aztán a semmiből előugrik a végzet, és az áldozat utolsó sikolyát elnyeli az éjszaka…Na azt lesheted! Míra egy pillanatra sem lassított. Égett a lába, az oldalában begörcsölt az izom, ahogy zihált, de egy pillanatra sem lassított. Amikor észrevette a háza körvonalait, a megkönnyebbülés hullámai elárasztották a testét. A félelemtől, és a szabadulás reményétől a szemében könnyek kezdetek gyűlni, és minden elmosódott. Meg fogja csinálni! Meg tudja csinálni! Még alig pár méter. Be a kapun, el a virágágyások mellett, fel a verandára… Már nyúlt az ajtógombért, amikor két erős kéz a vállánál elkapta, és visszarántotta. Szíve a torkában dobogott a rémülettől, olyan hangosan zihált, hogy még kiáltani is elfelejtett, amikor valami kemény dologhoz ütközött a háta. Rúgott egyet hátrafelé, de csak a levegőt találta el. Még mielőtt kibontakozhatott volna az agyában a gondolat, hogy ennyi, vége, nincs tovább, éles fájdalom hasított a nyakába. Megharapta! Ez az eszement, őrült megharapta! Érezte ahogy a vére elkezd ömleni, eláztatja a pulóverét, becsurog a fehérneműjébe, és síkos lesz tőle a két melle közti völgy. Ha nem lett volna halálfélelme, biztos elönti az agyát a düh, és ha csak egy kicsit is edzettebb és talpraesettebb lett volna, az tuti hogy jól tökön kapja ezt a szemétládát, és miután jól megmogyorózta és kiverte az összes fogát, szíven döfi egy kellően teátrális fakaróval! De mivel Ő Mira volt és nem Buffy, a vámpírok réme, és ez nem egy harmadosztályú film volt, hanem a valóság, az egyetlen amit tett az az volt hogy engedte hogy tudatát elárassza a hívogató sötétség, és elájult."

Tovább

Az Ulpius és a csúszásaik

Pár nappal ezelőtt, az egyik online könyvesbolt lapjait böngészgetve, ismét azt tapasztaltam, hogy az általam (és sokunk által) nagyon várt könyvek megjelenési határideje, ismét elnapolásra kerültek. Kissé borús hangulatomban úgy döntöttem, hogy pár, saját stílusomban összekapart mondatban, továbbítom észrevételeimet a kiadó felé, és az alábbi levéllel fordultam hozzájuk:

"Tisztelt Kiadó!

A minap az egyik online könyvesbolt oldalát böngészve, ismét szomorúan vettem tudomásul, hogy több olyan könyv kiadása elnapolásra került, amik esetenként már közel egy, vagy több mint egy éve halasztódnak. A weboldaluk megújulása óta a várható megjelenési dátumok nincsenek feltüntetve, így az ember lánya arra van kényszerülve, hogy hol fórumokon, hol a könyvesboltok oldalain igyekezzen tájékozódni. Ezt elég strapásnak érzem, mivel ki tudja hogy az ott feltüntetett információ mennyire felel meg a valóságnak.

Sokadmagammal (rá lehet keresni a google-ban) közel egy éve tehetetlenül, és leginkább értetlenül állunk az állandó elhalasztások tényével szemben. A következőkre szeretnék választ kapni, amennyiben erre van lehetőség:

1, J.R. Ward Újjászületett szeretője, az eredeti október, majd november 15.-i, majd november 30.-i feltételezett megjelenési dátumai után, várhatóan december 15.-én meg fog-e jelenni? Amennyiben nincs erre reális esély, akkor kérném hogy kendőzetlenül írják meg, mert nincs kedvem, mindig hónapról, hónapra ugráltatni a tudatomat.

2, Kresley Cole: A Démonkirály csókja c. és Karen Rose: Számolj tízig! c. könyve legelőször 2011 (!) októberére lett meghirdetve...Most a várható megjelenés ideje 2013(!) május. Kérdésem: Várható-e még ennek a két könyvnek a kiadása ebben az eonban, vagy ne készüljünk rá? Ha várható, akkor az lenne az igen tiszteletteljes kérésem, hogy egy körülbelüli időpontot (ami biztos), legyen kedvesek, és írjanak meg nekem.

3, És a végső kérdésem: Nagyon sokan szeretnék megtudni, hogy a mostanság egyre nagyobb teret hódító erotikus-romantikus irodalom két isteni nagy csodája, név szerin E L James, és Sylvia Day kötetei a várható időben, tehát december 5.-én a polcokra kerülnek-e. Karácsonyi ajándékvásárlás szempontjából nem lenne mindegy.

És ugyan nem vagyok egyik könyvkiadónál sem gazdasági tanácsadó, sőt még csak tulajdonosa sem vagyok egynek sem, de lenne egy javaslatom: ha valamit muszáj elnapolni decemberben, akkor az legyen Lora Leigh Buja éjszakák c. könyve. A környezetemben fellelhető, alig pár száz fenti könyvek megjelenéséért szurkoló lelkes rajongó véleményére alapozva, bátran ki merem állítani, ez hiányozna a legkevésbé.

Végül már csak egy kérésem volna. Mennek a viták az önök által kiadott könyvek olvasói közt, mi az oka ennek a sok csúsztatásnak. Én személy szerint a deficitre szavazok, mert hát mindenki pénzből él, és egy olyan országban ahol sokaknak a létminimum szinten tartása is komoly kihívást jelent, ott nem életbiztosítás könyveket kiadni, de...

Az önök olvasói nem ostobák. Igazán nagyra becsülnék ha pár mondatban, kevés indoklással, akár a weboldalon, akár könyvesboltokban felvilágosítást hagynának. Nem rendszeresen, csak mondjuk most. Valami olyat hogy:

"Kedves olvasóink! Ilyen és ilyen okokból kifolyólag, ezen és ezen könyvek megjelenési határidejét, arra kényszerültünk, hogy ilyen és ilyen dátumra halasszuk. Az okozott kellemetlenségért szíves elnézésüket kérjük, és köszönjük megértésüket, türelmüket."

Nem hiszem, hogy ez olyan nehéz, és akkora erőt próbáló feladat volna, amit nem lehetne teljesíteni. Így legalább nem érezné a kedves olvasó magát bazári majomnak.

És ugyan nem vagyok nagy közgazdász zseni sem, de azt is megemlíteném önöknek, hogy a SZÉP kártya szabadidő alszámláját a Líra könyváruház elfogadja. Tekintetbe véve a munkahelyemet, és az éves szintű kafetéria kertünket, bizton állíthatom, lennénk páran, akik az önök boltjában is szívesen vásárolnánk ilyen kártyával.

És végül, már csak annyit szeretnék kérni, hogy a weboldalukon a megjelenés dátumát, nagyon kérem tüntessék fel! Az önök olvasói türelmesek, és higgyék el megértőek is... Mindannyian szépen kivárnánk a sorunkat, még ha a kedvenc könyvünk megjelenéséig akár fél-egy évet is kellene kibekkelnünk. Megtennénk, minden hiszti nélkül. De ez a pár napos, aztán egy-két hónapos, majd esetenként fél éves elhalasztás... Ráadásul úgy hogy néha az első várható megjelenés előtt 1 héttel értesül az ember a halasztásról...Na ez felkergeti az ember vérnyomását.

Amennyiben levelem hangvételét kifogásolhatónak ítélik, kérem azt írják annak a számlájára, hogy most értesültem a legújabb eltolásokról. Fel vagyok villanyozva, csak negatív előjellel.

Válaszukat, és segítségüket előre is köszönöm.

Üdvözlettel:

Holhós Linda"

A Kiadó becsületére legyen mondva, egy munkanappal később megkaptam válaszukat, amiben kellően udvarias formában megköszönik észrevételeimet, majd felhívják figyelmemet a könyv kiadási fázisainak sokaságára, és arra, hogy amennyiben csak az egyik fázis csúszik, akkor sajnos a könyv is csúszni fog. Köszönöm kedves Kiadó! Ezt minden bizonnyal minden ember saját erejéből is képes kikövetkeztetni...

Ámde azt is meg kell jegyeznem, hogy a válaszlevél hangvételével semmi bajom nem volt. Olyan amilyennek egy válaszlevélnek lennie kell. Nem is vártam mást egy kiadó esetében. Kérdéseimre válaszul az alábbiakat kaptam: Kresley Cole A Démonkirály csókja c. könyve a válaszadás napján készült el. Hogy kiadásra mikor fog kerülni, azt nem nevezték meg, de az hogy ez ilyen formában lett megfogalmazva a levélben, némi bizakodásra ad okot. Ward, Day, és James idén biztos megjelennek. Karen Rose megjelenését illetően, még nem tudnak biztosat mondani. Úgyhogy kedves olvasótársaim, elkeseredésre semmi okunk, minden marad a régiben: kis türelmi játék után, minden általunk várt könyv a boltok polcaira fog kerülni!

Tovább

Jeaniene Frost: Az első vércsepp

Vannak olyan sorozatok, amiket függetlenül stílusuktól, témájuktól, kötelezően szeretni kell. Emlékszem milyen fenntartásaim voltak a Cat és Bones sorozat első részének megrendelésekor. Hogy mennyire féltem, hogy kidobott pénz lesz ez, nem más... és hogy mennyire lelkesen olvastam ki végül a könyvet. Lendületes stílusa, humora teljesen elvarázsolt, bevonzott, így gyors egymásutánban elolvastam az összes addig megjelent részt is. Frost szereplői mind egy szálig tökösek, szituációi hol meghatják az olvasót, hol megnevettetik.

Jelen alkotásában a sorozat már eddig megismert szereplői közül, Cat és Bones legjobb barátai, Spádé és Denise kerülnek terítékre. Ellentétben az eddigi könyvekkel, jelen írás E/3-ban íródott, ezzel is erősítve az érzést, hogy itt az epicentrum nem a Vörös Kaszás, és fordulatos gondolatai, hanem egy mellékvágány megelevenedése.

Férje tragikusan gyors halála után Denise úgy határoz hogy leszámol a vámpírtársadalommal, és annak vonzataival. Minden erejét arra koncentrálja, hogy gyászán felülemelkedve, normális életet élhessen. Kisebb-nagyobb sikerrel ezt meg is valósítja, mígnem unokatestvére fel nem keresi egyik rokonuk rejtélyes halálának ügyében. Találkozásuk estéjén aztán az unokatestvér is a pillanat tört része alatt elhalálozik, egy démon hathatós segítségének következtében. Raum az alakváltás nagymestere, azért keresi fel Denise vérvonalának még élő tagjait, mert a család egyik őse Nathaniel, évszázadokkal ezelőtt alkut kötött vele, majd a megállapodásukkal szöges ellentétben az öröklétért és erőért cserébe visszaszáműzte Raumot a Pokolba. Démonunk emiatt kellőképpen paprikás állapotban keresi az áruló rokont, és még attól sem retten vissza, hogy megjelölje Deniset, mintegy átcsöpögtetve belé a kárhozat esszenciáját, és az alakváltoztatás képességét. Denise végső kétségbeesésében Spádéhoz fordul segítségért, aki figyelembe véve erős vonzalmát a nő iránt, és azt a tényt hogy főhősnőnk, legkedvesebb mester vámpír barátjának a feleségének a  barátnője (na igen, ez így visszaolvasva, egy kicsit szappanoperás), előkapva nemes lelkét azonnal megmentői szerepkörbe lép. Helyzetüket hol segíti, hol hátráltatja, hogy a megjelölés következtében Denise vére vámpírdrogként kezd funkcionálni. Szóval Ward vörös füstű cigije, és Adrian Karmazsinja után újabb megerősítést nyer az, hogy a bölcsesség nem feltétlenül alakul ki sok évszázados tapasztalás után. A vámpírok szeretnek szállni. A kis hamisak...

Némi kalandozás, utazgatás, és egy akaratlan macskává válás után (ami részemről a legviccesebb jelenetnek számított a könyv olvasása során), főhőseink természetesen révbe érnek, a szerelem ismét győzedelmeskedik, az erkölcsökkel szimmetriában.

Szeretem az olyan írókat, akik olyan művészien képesek a lehetetlent is megfogalmazni, hogy az olvasás közben fel sem merül az olvasóban, hogy amit olvas, az mekkora nagy őrültség. Az ilyen irányú irodalom mindig tartalmaz olyan elemeket (mást talán nem is), amik - lássuk be - a teljes értelmetlenség kategóriájába tartoznak. Azok a jól felépített könyvek, aminél ez nem egyértelműsödik ki. Aminél az olvasás folyamatában egyszer sem merül fel az olvasóban, hogy mekkora nagy marhaságot is olvas. Frost kétségkívül az egyik legnagyobb művésze ennek a műfajnak. Könyveiben könnyű elmerülni, szereplőivel könnyű azonosulni. Nem terjeng, az érzelmi reakciók szemléltetése soha nem kevés, vagy túlzó. Ezt könnyű megszokni, és örömmel jelenthetem, hogy ez a könyv sem képez kivételt a fent felsorolt jellemzők alól. Ezt a könyvet is képtelenség letenni, vagy félbe hagyni. Egyik oldal elolvasása generálja, hogy belekezdjünk a következőbe, majd még egybe, és még egybe... hiába vagyunk már holt fáradtak, és könnyezünk, mindig szükség van arra a bizonyos na még egy oldalra. Kitűnő kikapcsolódás, amiben megtalálható az ilyen irányú irodalom szentháromsága: szerelem/erotika - humor - vér/akció. Ha ez a hármas rendesen van kombinálva, akkor egy könyv élvezhető, eladható. Frost esetében mindenből kapunk egy keveset, úgy hogy egyik sem megy a másik rovására. Hiába szakad el ez a könyv az eddigi társaitól, ettől nem válik kevésbé jelentőssé. Nem veszti el az eddig kialakított varázst. Nincs hiányérzete az olvasónak, amiért az eddig megszokott kedvencek lekerülnek a porondról. Aki kedveli az ilyen irányú irodalmat, azoknak a sorozat minden kötetét csak ajánlani tudom.

Tovább