Mindig is tudtam magamról, hogy alapvetően sokszor morfondírozom olyan dolgokon, amiken mások alig, vagy egyáltalán nem. Sokszor fordul elő az is, hogy - és most ezt minden viccet félretéve mondom - annyira rám telepszik a hétköznapok sivár valósága, hogy úgy érzem megbénulok, megfulladok. Ez most egy kicsit drasztikusan hangzik, de néha az élet is drasztikus, és mi földi halandók, nem tehetünk ilyenkor egyebet, mint átvészeljük a kihívást képező hosszú órák sorát, és valamibe kapaszkodva, valamivel kompenzálva, a legjobb tudásunkat elővarázsolva igyekszünk még az ilyen helyzetekben is egyenesben maradni.
Ami engem nagyon meg tud viselni, az az emberi ostobaság. Nem kell érte messzire menni, elég csak kinézni az ablakon, és rövid időn belül legalább fél tucat példát fog nekünk szolgáltatni a sors ahhoz, hogy rögtön hinni kezdjünk az emberi hülyeségben. Persze, nem minden ember egyforma, a sok díjnyertes agyhalott páfrány mellett, ott virítanak a szebbnél szebb virágok is, csak az a baj, hogy a páfrányok vannak többen. Számomra pedig elkeserítő az, amikor lenne véleményem (mert az, mint tudjuk mindig van), de szemrevételezve az éppen adott környezetemet, rá kell döbbennem arra, hogy teljesen felesleges megosztanom az észrevételeimet, mivel:
a, nem értenék meg miről beszélek - teljesen mindegy miről van szó, egyszerűen nem jutnék el sehová ha kinyitnám a számat, mert olyan volna az egész, mintha egy csapat gibbonnak beszélnék;
b, ha meg is értenék amit ki szeretnék fejteni, nem látnának bele semmi többet, mint alkalmat a vitára - ami nem is volna baj, ha létezne az országunkban vitakultúra, de ilyen egyáltalán NINCS. A legtöbb ember érvei, abban kimerülnek, hogy "azért, mert csak";
c, nem is kíváncsiak arra amit mondani akarok - egyéni probléma, van ilyen, senkit nem kívánok megerőszakolni.
Minden héten, hosszú órákat töltök el azzal, hogy igyekszem szembemenni ezzel az elkeserítő árral, miközben azokba kapaszkodom, akik a kisebb, de értelmesebb partícióját képezik a társadalomnak. A borulás akkor következik be, amikor valamilyen oknál fogva, azon kevés emberek összessége, akik fél szavakból megértenek engem, eltűnnek. És így nincs mivel kompenzálnom a felém hömpölygő butaságáradatot. Átlagosan 3-4 nap alatt szoktam kimerülni. Ilyenkor egy vágyam van csupán: magamra zárni az ajtót, lehúzni a redőnyöket, és be nem engedni a lakásba még csak az utca zaját se. A könyvek a másik része a kompenzálásomnak. Előveszek egy jó könyvet - ilyen esetben csak azt szabad olvasnom, mert egy rémes történet, csak még inkább kikergetne a világból -, és amíg azt olvasom, addig mindenki mehet amerre lát, tehet amit akar, engem nagyon nem érdekel. Kompenzálás nálam az írás is - ezt még pszichológusok is ajánlják... És végül, de nem utolsó sorban, a filmekkel is szoktam kompenzálni. Kész röhej, de ahányszor elbújni vágyok a világ elől, Jane Austen, és Bronte adaptációkhoz menekülök. Például most hétvégén vagy háromszor néztem meg a Jane Eyre-t. Ha nyakig vagyok a pácban, akkor a nagyágyú, az a Büszkeség és balítélet - a legfrissebb feldolgozásban a legintimebb jelenet csak egy kézcsók! Mi ez, ha nem tömény romantika? Annyira szép... annyira idealizált, annyira... mese.
A következő fázis, miután már mindkét szememet duzzadtra zokogtam, hogy végignézem az összes olyan filmet, amiknek semmi mondandójuk nincs, viszont látványosak. Legyenek benne nagy gépágyúk, űrsiklók, robotok, menő kocsik, szexi pasik, még szexibb felsőtesttel... Jó, belátom, ebben a szakaszban, már elkezdem érezni magamon, hogy szánalmas vagyok. Fontos kellék még a csoki. KELL A CSOKI! Hisz nincs is vonzóbb, mint egy harmincas nő pizsamában, egy ágy közepén elterülve, kockás lepedőbe bugyolálva, miközben véreres szemekkel kövül rá a képernyőre, és közben csokit majszolgat. Természetesen hozzá lehet képzelni a képhez a borzas, frizurának alig nevezhető hajzatot, és az elég gyakran előforduló rituális párnaölelgetést. Még jó, hogy nekem még ezekben a helyzetekben is megmarad a humorom, és az öniróniára való hajlamom. Aztán törvényszerűen bekövetkezik a fordulás, amikor is rádöbbenek arra, hogy még a dédapám foszló csontjai is jobban szituáltak, mint én... A hiúság... Senki ne szidja, mert a szeretettel párhuzamosan, hegyeket képes elmozdítani... Gyakorlati tapasztalatból tudom.
Egy ilyen kis intermezzo alapesetben olyan 48-72 óra alatt zajlik le nálam. Ilyenkor komoly kihívást jelent számomra még az is, hogy a boltba lemenjek, annyira nem kívánom az emberek közelségét. És szar ügy, de hacsak nem vagyok szabin, esélyem sincs 72 órát egyhuzamban otthon lenni. Így visszatekintve, évente maximum két-három alkalommal ejtem meg ezt a begubózást - ha szerencsém van. És hogy ezt most miért is írtam le ide? Mert mindenki életében előfordul az, hogy rossz időszakon megy keresztül. Mindenkinek képződik zavar az életében, hol kisebb, hol nagyobb szakaszban. Badarság azt hinnünk, hogy vannak olyanok, akiknek csupa boldogság, és fény az élete. És mivel ez egy olyan jellemzőnk, amihez mindannyiunknak volt már köze vagy ilyen, vagy olyan formában, így könnyen tudunk azonosulni ezzel az érzéssel. Valahol röhej kijelenteni azt, hogy ha sikertörténetet akarsz írni, akkor ölj meg benne egy kedves szereplőt, mégis van a dolognak igazságtartalma. Mi gyarló olvasók fogékonyak vagyunk más ember szenvedésére, és fájdalmára. Ha pedig ez a fájdalom még stílusosan, és következetesen is van tálalva, akkor pedig teljes a siker - vagyis inkább jelen esetben a depresszió. Nyrae Dawn ebből a szempontból dicséretet érdemel. Olyan történetet alkotott meg, ahol több fronton, és ráadásul teljes átéléssel végigkísérhetjük több szereplő lelki szenvedését.
"A tizenkilenc éves Cheyenne megpróbálja tökéletesnek mutatni az életét, hogy elfedje múltja emlékeit. Amikor első főiskolás évében belefut a barátjába, aki egy másik nővel van, e tökéletes kép veszélybe kerül. A huszonegy éves Colt sosem akart főiskolára menni, és sose számított rá, hogy viszi valamire az életben, de mivel haldokló anyjának az a kívánsága, hogy végezze el a főiskolát, nincs más választása, mint úgy tenni, mintha ezt szeretné. Cheyenne-nek szüksége van egy álbarátra, hogy visszaszerezze volt fiúját, Coltnak pedig pénz kell, hogy gondoskodjon a mamájáról, úgyhogy alkut kötnek, amely mindkettőjüknek előnyös. De mi van, ha Cheyenne múltja nem olyan, amilyennek gondolja? Nemsokára már egy másik játszmát játszanak - belegabalyodnak egymásba, hogy elfeledjék fájdalmukat. Minél jobban játsszák a játszmát, annál inkább érzik az egyetlen valóságos dolognak. Cheyenne is, Colt is tudja, hogy az élet sosem könnyű, de egyikük sem számít a tragédiára, amely azzal fenyeget, hogy véget vet játszmájuknak, és örökre elválasztja őket."
Kiadó: Ulpius
Oldalak száma: 334
Ára: 3499 Ft
A keretek a megszokottak. Adott egy lány, meg egy fiú - hihetetlen mik nincsenek egy romantikus könyvben... Mindkettőnek vannak problémái - ahogy az már lenni szokott a nagy átlagnál. Igen ám, de szereplőink még fiatalok, fejlődésben lévő lélekkel, és kiforratlan személyiségjegyekkel, ami determinálja is nekünk a célirányt. Fogj meg két sérülékeny fiatalt, kutyuld jól össze őket, és ha minden jól megy, két érett felnőttet kapsz - vagy legalábbis két olyan fiatalt, akik jó irányban haladnak a felnőtté válás útján.
Egyik fiatal problémája sem elhanyagolható.
Colt a lázadó - igen a változatosság kedvéért Ő az a tömegtől eltérő, mégis egy elég népes számú tömeget képviselő fiatal, aki azzal próbálja meg feldolgozni élete nehéz kanyarját, hogy igyekszik magasról tenni az Őt megítélő, szintén nagyobb számú taggal rendelkező tömegre. Senki nem hibáztathatja hányavetisége miatt, hisz ifjonc mivolta ellenére nem kisebb problémával kell megküzdenie, mint édesanyja közelgő halálával. A srác bárki szimpátiáját elnyeri rekordidő alatt, mert mindannak ellenére, hogy kívülről figyelve egy drogdíler, tetoválással, nemtörődömséggel, és nem kevés önbizalommal, addig ugyanezen srác rendszeresen látogatja az anyját, mindent megtesz azért hogy boldoggá tegye, és a dílerkedés is csak azt a célt szolgálja hogy a kezelést, és minden más felmerülő igényt biztosítani tudjon a hozzá legközelebb álló személy számára. Tudja hogy az édesanyja állapotán már nem lehet segíteni, mégis a legutolsó percig ragaszkodik ahhoz a reményhez, hogy hátha mégis. Ha megpróbálunk belegondolni abba, milyen lehet egy olyan személy élete, akinek egy közeli rokona haldoklik, csakhamar rádöbbenünk két dologra:
1, mennyire szerencsések vagyunk;
2, annak a személynek, akinek végig kell néznie egy általa nagyra becsült, és mélyen szeretett személy haláltusáját, annak vajmi keveset fognak jelenteni a hétköznapi csipcsup problémák. Az nem fog órákat tökölni azon, hogy milyen ruhát vegyen fel, nem fog azon járni az esze, hogy most a csoporttársának tetszik-e, avagy sem, nem az lesz a központi kérdése az életének, hogy mi van ha esetleg kirúgják, vagy elhasal egy vizsgán... Ezek a bajok, egy ilyen helyzetben, nagyon hirtelen jelentéktelenné válnak.
Hősnőnknek is megvan a maga kis válsága. Nagyon kicsi volt még, amikor az édesanyja eltűnt. A szabados életű anyuka, akkor sem remekelt éppen, amikor a lánya mellett volt, de azzal hogy nyoma veszett, elindított hősnőnkben egy kisebb pánikrohamos lavinát. Hölgyikénk nem bírja az olyan helyzeteket, ahol úgy érzi leselejtezték - nem bírja, mert az érzelmei azt diktálják neki, hogy az anyja eltűnését is, ugyan akaratlanul, de Ő idézte elő. Igen, van olyan pszichológiai reakció az elhagyott gyerekeknél, miszerint önmagukat hibáztatják szüleik válása, eltűnése miatt. Hát hősnőnknek ez a kereszt jutott.
Történetünk azzal kezdődik, hogy szerencsétlen lánykánk in flagranti kapja a szerelmét, és ez nem tesz jót az önbecsülésének, és a pánikrohamainak sem. Aztán kiderül, hogy Colt, és a kedves, megcsalásra hajlamos ex nem szívlelik egymást. Ötlet: kérjük meg a morcos, kissé antiszociális srácot, hogy játssza el a kedvesünket, hátha ettől agybajt kap az ex. Ha mégsem, akkor is tiszta haszon, hogy mindenki azt látja, hogy egy csúcskinézető faszival vigasztalódunk... Hát igen. Pár bejegyzéssel, és néhány hónappal korábban én sem voltam rest azt ecsetelni, hogyan maradjon egyenes egy lány gerince, egy ronda szakítás után. Emlékeim szerint én is azt vallottam, hogyha már végképp veszett a helyzet, akkor forduljunk rendkívüli eszközökhöz. Igaz, én egy kicsit jobban leragadtam hősnőnknél, mert én csak odáig merészkedtem, hogy kérjük meg egy jó barátunkat, hogy játssza el a hősszerelmest, akinek minden gondolata körülöttünk forog... De - és igen ez egy elég nagy "de" - ismerve magamat, hogyha arról lenne szó, hogy nincs kéznél egy jó barát sem (és hősnőnknek nincs egy sem), akkor én sem hezitálnék egy pillanatig sem, és abból főznék, amim van. Szóval megértjük hölgyikénket, át is érezzük a dilemmáját, még ha az a dilemma nem is vetekedhet egy haldokló szülővel.
Aztán ezek a fiatalok - ahogy az előre gondolható is - szépen, lassan egymásba habarodnak. És ahogy az lenni szokott, először csak egy viszonykát engedélyeznek magunknak... Persze mi olvasók már ekkor tudjuk, hogy ebből a viszonyból semmi perc alatt lesz majd nagybetűs szerelem. Fiataljainknak ez azonban közel sem ennyire egyértelmű, Ők még lefutják a maguk tiszteletköreit. Persze a nagy szerelem csak akkor valósulhat meg, ha hőseink beengedik egymást a sáncaik mögé... Persze, mi olvasók tudjuk, hogy ez is be fog majd következni... És így tovább, és így tovább...
A történetbe nem mennék nagyon bele, mert egyértelmű az egész, az olvasónak csak annyi teendője van, hogy végigmegy azon a lineáris úton, amit a kezdeti paraméterek meghatároznak.
És a történet mégis jó. Még akkor is, ha egyértelmű. Jó, mert könnyen át lehet érezni, és jó, mert nagyon ügyesen játszik az olvasó szimpátiájára, és érzelmeire. Amikor - kicsi spoiler - Colt édesanyja haldoklik, majd amikor meg is hal, az olyan szépen lett levezetve, annyira szépen lett megfogalmazva, hogy szégyen, nem szégyen, de én úgy sírtam rajta, mint egy csecsemő. Nem volt túl érzelgősre véve, nem volt felszínes... teljesen reálisnak volt tekinthető. És a realitás a barátom, ugyebár...
Ami még profi munkává varázsolja a könyvet, az a kb. minden harmadik-ötödik oldalon előforduló egymondatos életbölcsesség - nem, nem a képeslapos fajta, hanem az a vérkomoly, elolvasás után "na b@ssz@ meg" életérzést előidéző fajta (igen, ezt szoktam én "tartalomnak" hívni).
Tudjátok mi a véleményem az E/1-ben írt könyvekről... Ezzel kapcsolatban kicsit helyesbíteni szeretném magam. Semmi kifogásom nincs az E/1-ben írt könyvek ellen, amennyiben az író mindkét fél oldalát bemutatja. A játszma is egy a szereplőváltogatásos E/1-es történetek közül, és mint ilyen, tökéletes munkának tekinthető - oké, ehhez kellett az is, hogy az írónő jól tudja szemléltetni, hogy a két fiatalja két külön személyiség is (akik az elején elég drasztikusan el is térnek egymástól), és hogy jól tudja alkalmazni a különbözőségeiket. Gratulálni tudok Nyrae Dawn-nak, mert a megálmodott szereplői a legvégső fordulóig hűek önmagukhoz, következetesek még a hülyeségben is.
Összességében elmondhatom, hogy nekem nagyon tetszett ez a kis, romantikus szösszenet. Nem irritáltak a szereplők, volt érdemi mondanivalója a könyvnek, és elérte nálam azt, amit el kell egy ilyen jellegű könyvnek: átéreztem a szereplők boldog és kevésbé boldog pillanatait is. Merem ajánlani mindenkinek, aki szereti az ilyen jellegű könyveket.
Értékelés: 8 pont
