Jodi Ellen Malpas: Egy éjszaka ígérete (Egy éjszaka trilógia 1.) /2016/

Ha valamihez hasonlítanom kellene jelen könyvünket, akkor azt tudnám mondani, hogy nem más mint egy rettenetes repülőgép-szerencsétlenség. Szépen kigurul a kifutóra, kicsit döcögve, és nehézkesen de felszáll, gyönyörű ívben repül, majd amikor már szinte látod magad előtt a végcélt, és készülnél a landolásra, akkor a motor bedöglik, elfüstöl, te meg ijedten kapaszkodsz amibe csak tudsz mert azt hiszed, hogy akkor túlélheted, és nem fog fájni, de aztán bekerül a látóteredbe a talaj mindennél rohamosabban közeledő képe, és tudod hogy vége. Esélyed sincs átgondolni, mi is zajlik éppen körülötted, felkészülni sincs rá időd, még eljut az agyadig az első nagy robaj, amikor becsapódsz, aztán nincs már más csak a kínzó semmi…

Előző műremekünk után, őszintén megmondom nem nagyon voltak elvárásaim. Ha az ember az abszolút nulláról indul, akkor onnan már csak felfelé mehet. Mégis meglepett, hogy jelen alkotásunk elkezdett lekötni. Mi több még szórakoztatott is. Sőt még némi elégedettségérzetet is sikerült kicsiholnia belőlem. És elkövettem azt a hibát, hogy beleéltem magam ebbe az állapotba. Elkapott a lelkesedés, hogy végre tudok majd írni egy olyan véleményt, ami nem lesz tömve negatív kirohanásokkal. Már össze is állt a fejemben mit fogok leírni ide, mik lesznek a felvezetőim, hogy most az egyszer ha nem is a legnagyobb lendülettel, de képes leszek méltatni egy romantikus-erotikus könyvet. Aztán bedöglött a motor. És úgy elfüstölt, hogy csak néztem utána. Aztán mire észhez tértem már vége is volt. A történet a gravitáció törvényeinek engedelmeskedve szabadesésben berobbant a talajba, de olyan erővel, hogy onnan már az isten se ássa ki. Én meg csak pislogok, és egyetlen egy szó visszhangzik az agyamban: miért????

De, ne legyünk teljesen elkanászosodva… Bár nem teljes a siker, azt tudni kell értékelni, hogy most legalább lesz néhány dolog amit azért fogok kivesézni mert tetszett a könyvben, és nem azért mert tótágast álltam tőle. Szerintem már ez is haladás.

"Livynek ​azonnal feltűnik, amint besétál a kávézóba. Lélegzetelállítóan jóképű, olyan áthatóan kék tekintettel, hogy majdnem kiszolgálni is elfelejtik. És amikor kimegy az ajtón, Livy azt gondolja, hogy soha többet nem fogja látni. De aztán megtalálja a szalvétára írt üzenetet, melyen az aláírás: „M”. 
A férfi csupán egyetlen éjszakát akar, hogy kényeztesse őt. Semmi érzelmet, semmi kötődést – semmi más, csak kéjt. Minden védőfal, amit Livy maga köré emelt magányos élete során, egyszeriben leomlással fenyeget ezzel a zavarba ejtő emberrel szemben. Célratörő, mégis jólnevelt. Úriember, mégis fensőbbséges. Szenvedélyes, mégis érzelemmentes. A vonzalom azonban oly erős, hogy Livy képtelen bármit is megtagadni tőle.. beleértve önmagát is. 
M valami olyan, mélyen lappangó, függőségbe taszító vágyat ébreszt fel Livyben, melynek létezését a lány addig nem is sejtette, és melyet, félő, csak ő elégíthet ki. De a lány érzi, hogy a gyors autók, a drága öltönyök és fényűző lakás mögött egy sebzett személyiség rejtőzik. Ahhoz, hogy testestül-lelkestül az övé legyen, Livynek fényt kell derítenie a sötét titkokra. Valóságos megszállottsággal merül el a férfi világában, próbálja legyőzni a védőpajzsait, pedig ez a megszállottság azzal fenyeget, hogy visszavonhatatlanul összetöri a szívét…"

Kiadó: Művelt nép

Kiadás éve: 2016

Ára: 2490 Ft

Kezdjük azzal miért tetszett a könyv… - kitekintgetős lesz, szokás szerint.

Mindenek előtt tetszett, mert van neki története. Mivel ez manapság már ritkaságszámba megy, így a magam visszafogott módján ujjongok. Persze a klisék itt is egymásra halmozva megjelennek, de most még ez sem zavart annyira. (Mondom… annyira… ez nem azt jelenti hogy nem zavart…)

Klisék: csak a szokásos, rögtön berosálok ha rám néz a pasas attitűd, képtelen vagyok távol tartani magam tőled férfiúi magatartás, meleg barát-barát, jóakaró barátnő, aki minden problémádat magáénak érzi, esetlen hősnő.

Megmondom mi nem volt: ütlek-váglak dominancia, alpári beszéd, és szerződés. Nem tudom elhinni! Hát mi történt? Milyen isteni csodának sikerült megvalósulnia, hogy három ennyire karakteres tényezőtől is sikerült egy körben megszabadulni? (Elkiabálom… érzem, hogy elkiabálom…)

És amitől lehidalok, de menten… voltak újdonságok!

És akkor ebben merüljünk el kicsit részletesebben…

Ahhoz hogy megértsétek, hogy az első újdonság miért nyerte el a tetszésem, ejtenem kell néhány mondatot arról, hogy hogyan viszonyulok ahhoz ha zavarba hoznak. Először is, hál’ istennek marha ritkán jövök zavarba, és lehet hogy pont ezért, de amikor sikerül, akkor azt lehengerlően látványosan csinálom. Fehér bőrű vagyok, ráadásul szőke, így amikor elpirulok, az olyan feltűnő, hogy száz méteres körzeten belül senki nem tudja kivonni magát a látvány alól. Nem csak az orcáim pozsgásodnak ki, hanem a homlokom, az orrom, az egész fejem, a mellkasom, nagyjából mindenem a fejem búbjától a kis lábam ujjáig. És ez pokoli… Mert még csak kontrollálni sem tudom, elrejteni meg pláne, és emiatt még inkább zavarba jövök… és itt jön a második fázis: uralkodj magadon! Az igazán profik egy ilyen pirulós állapotban vagy szendén mosolyognak, és aranyoskák lesznek, vagy úgy csinálnak mintha mi sem történt volna… Hát én nem! Én nekiállok szófosni. Rosszabb esetben csacsogni. A kényszeres közléssel még nem is lenne komoly baj, a baj az, hogy az agyam ilyenkor leterhelt állapotban van, el van foglalva azzal, hogy pánikba van esve az egész testemet eluraló vörösség miatt, így nem tud besegíteni abba, hogy a számat elhagyó szövegnek értelme is legyen. Nagy átlagban ilyenkor szoktak totálisan buggyantnak nézni az emberek, valljuk be teljes joggal. A zavaromat tisztességesen még lezárni is képtelen vagyok, általában a belsőmben zajló enyhén tudathasadásos vita önmagammal (vörös vagy… vegyél levegőt… ne nézd már… nézz már rá… tényleg ezt mondtad???.... te egy idióta vagy… fogd már be… hajrá, csináld csak, már úgyis mindegy…) elfáraszt, és ilyenkor szokott az történni, hogy egy hangos „pff…” kíséretében a szememet forgatva eloldalgok sebesen, ott hagyva a beszélgetőpartneremet, aki ezek után már végképp nem tudja eldönteni, hogy mi is történt.

Dédelgetett kínos emlékeimet két csoportra osztom. Vannak azok az emlékek, amikre visszagondolva az ember egy jót nevet. Ilyen például az egyik első randim a férjemmel, ami valamikor úgy százötven évvel ezelőtt történt. Lindácska nagyon otthon van a csábításban… teljesen addig, amíg nincs tétje a dolognak. Ha tétje van, akkor két lehetőség adott, vagy önmagamat is meglepve csúcsteljesítményt nyújtok, vagy a lehető legkellemetlenebb helyzetbe hozom magam, amit kényszeresen megpróbálok tompítani, amivel csak még kellemetlenebb helyzetbe hozom magam. Férjuram hála annak a Magasságosnak egy jó humorú fazon – szerintem csak ez mentette meg a kapcsolatunkat, a kapcsolatunk elején. Velem ellentétben nem az a szószátyár típus – eleinte, inkább az a higgadt fajta, aki fantasztikusan képes teljesen kifejezéstelenül nézni, amivel nem mellesleg a mai napig felkergeti a murmucokat az idegeimre. Ezt pedig azért írtam most le ide, hogy átérezzétek az első randis helyzetemet, amikor is a legjobb formádat akarod hozni, hogy lenyűgözd a másikat, de cserébe nem kapsz mást csak csendes figyelmet, ami vagy sokatmondásról tanúskodik, vagy semmitmondásról, te meg gebedj bele abba hogy kibogozd na akkor most hogyan is álltok. Fent voltunk nála… ültünk a konyhában, hangulatfény, kellemes lágy zene, borozgatás – tipikus fulladj bele a romantikába szituáció. Én már jól voltam, köszönöm szépen, még nem voltam szalonspicces, de már bátorrá ittam magam, és elhatároztam, lesz ami lesz, én ezt a pasit, ma megszerzem, berángatom az ágyba, és a magamévá nyilvánítom. Édesgető félig puszi félig csók után felálltam az asztaltól és azt képzelve magamról, hogy én vagyok a nyers szexualitás megtestesült démona táncolni kezdtem előtte. Először csak úgy jelzésértékűen, kis csípőrisza erre, majd arra, állsimogatás olyan közelről, hogy a teljes látószögét elfoglalja a mélyen dekoltált felsőmben feszülő mellem. A mázli, hogy amúgy tényleg piszok jól táncolok. Tanultam is, szeretem is csinálni, tehát, egy ilyen helyzetben, ahogy meglátom az első felcsillanást a másik tekintetében akaratlanul is elkezdek belelendülni. Hát itt is volt belelendülés… bár inkább ne lett volna… Éreztem, hogy enyém az irányítás, hatalommámorosan alakultam át hétköznapi nőből profi lapdance-es csajjá, és bitang módon élveztem, hogy kikészítem szegény fazont ültében. Nem tudom milyen indíttatásból félúton úgy döntöttem, hogy a konyha nekem nem elég kényelmes hely arra, amit tenni készülök. Párom viszont szemlátomást nagyon jól elvolt ott ahol, a legkisebb jelét nem adta annak, hogy fel akarna állni, így elkezdtem táncomban a folyosón araszolni a szoba felé – a szoba ajtaja pont szemben volt, a folyosó másik végén. Lassú ritmusra történő andalgásom közepette megmásztam a wc ajtót, amolyan szexis, nézd mit tudok formában, barátkoztam a székekkel is egy kicsit, majd a hűtő összes előnyét is kiaknáztam. Itt kanyarodnék vissza oda, hogy piszok jól táncolok… Tehát nem ez volt a kínos része a dolognak. Párom tekintete is kellően ködös volt már, így gondoltam megadom neki a végső lökést, elkezdtem kigombolni magamon a blúzt, miközben hátrafelé lépkedtem. Kacéran intettem neki, amikor elővillant a fehérneműm, hogy jöjjön… jöjjön csak utánam… vegye el, vegyen el mindent… és Ő mozdult… én meg arra gondoltam, hogy akkor itt az ideje bemenni a szobába… és lendületesen megfordultam, hogy nekiiramodok… és teljes erőbedobással lestukkoltam a fürdőszoba ajtót, ami mint utóbb kiderült, nem volt bezárva, csak a rohadt nagy hangulatvilágítás miatt én ezt nem vettem észre. Akkorát koppant a fejem, hogy párom felszisszent a hátam mögött, én meg azt sem tudtam, nagy hirtelen hogy hol is vagyok. A dolgot tovább tetőztem azzal, hogy ahelyett hogy valami bárgyú „hupsz”-ot odamakogtam volna, vagy felnevettem volna, inkább összekaparva a romjaimat bemenekültem a szobába. Férjem megpróbált komoly maradni…. de tényleg… olyan görcsösen erőlködött, hogy ne nevessen ki, hogy kidagadtak az erek a nyakán, de nem tudta megállni hogy ne kezdjen el kuncogni. Utánam ballagott, és kaptam puszikat a homlokomra, meg a szememre, meg bókokat arra hogy milyen aranyos vagyok… pfff… aranyos… én… a nyers szexualitás démona… Mondanom sem kell, hogy nem tettem magamévá aznap este a férfit.

És hogy ez most hogy is jön könyvünkhöz…

Én nem tudom, hogyan csinálta írónőnk, de sikerült a kávéfőzős, bénázós jelenetet olyan jól megfogalmaznia, hogy visszhangra talált bennem hősnőnk idegbaja. Maximálisan átéreztem csórikám helyzetét, a kézremegést, a hátadba fúródó tekintetet, a bosszúságot, hogy máskor mindent egycsapásra képes vagy megcsinálni, de akkor bezzeg nem, amikor a legfontosabb lenne. A leforrázottság érzését, a tehetetlenségét. Livy feszengése Millerrel szemben a könyv elején egész racionálisra sikeredett. A feszengés alatt azt értem, amikor nem sikerül tartania magát, és kiesik a ritmusból, elszúr valamit, és leteríti a menekülési kényszere. Mert ezt át tudom érezni. Azt már nem, hogy úgy ledermedek a pasitól, hogy mozdulni sem bírok – kínosság ide vagy oda, olyan helyzetben még soha nem voltam, hogy rákövültem volna egy idegenre csak azért mert jóképű. Tehát, az frissítő újdonság volt, hogy Livy zavara szépen ki van fejtve, az már kevésbé nyűgözött le, hogy még mindig nem tudtunk elszabadulni attól a sémától, hogy meglátom, és az agyi kapacitásom egyszeriben egy zöldségével kezd vetekedni.

Aztán ott van Miller kényszerbetegsége…

Ezekben a könyvekben már annyi mindennel találkozhattunk eddig. Volt bipoláris ketrecharcosunk is – vagy mi a tököm -, meg stricink is, meg nem egy hatalommániás diktátorunk, de OCD-s pasink még nem volt. És vesszek meg, de nekem tetszik a kényszerbetegség fonala. Ha Malpas megmaradt volna ezen a síkon, és nem lövi ki a repülő motorját egy bazookával, akkor ez a könyv lehetett volna nagyon jó is. Mert a kényszerbetegség már eleve elég konfliktust teremtett volna. Én jó barátságban vagyok az OCD-vel. Nem vagyok klinikai eset, vagy ilyesmi, de vannak olyan berögződéseim, amiket ha nem úgy csinálok, ahogy kell, akkor az felborítja az egész napomat idegileg. Olyan ez mintha az ember egy nagy fogaskerekes gépezet lenne, amiben vannak kisebb és nagyobb fogaskerekek, és ezek közül egynéhány állandó olajozásra szorul. Ha elmulasztod az olajozást, vagy nem úgy, vagy nem olyan olajjal olajozol, amivel kéne, akkor jobb esetben csak egész nap nyikorogni fog a gép, rosszabb esetben meg is bénul. Úgyhogy én nagyon át tudtam érezni Miller helyzetét, amikor alvás helyett kiment takarítani. A kényszerbetegség ilyen. Ha nem úgy van valami, ahogy lennie kell, akkor az ellehetetleníti a továbbiakban a normális működést. És Miller baja nem enyhe… szóval, épp elég lett volna erre építkezni, és azt leírni, hogy gerlepárunk hogyan küzd meg ezzel a mániával, merthogy már eleve ez nem lett volna egyszerű.

És ami még nagyon jó volt…

Lassú szex.

Lehet hogy én vagyok teljesen megbicsakolva, de a sok kemény dúvad után, akik félájultra kefélik a hősnőket, nekem Miller szexuális kultúrája kifejezetten szimpatikus volt. (Ezt majd azért folytatom a nem tetszett kategórián belül is…)

A nyelvezettel, fogalmazással sem volt komolyabb problémám, bár egy-egy aktus leírásában néha sikerült elvesztenem a fonalat, de mivel itt legalább le voltak írva az aktusok, és nem csak tőszavakban volt tálalva a helyzet, így azt az egy-két bicsaklást jóindulatúan elengedem – értékeljük a szándékot, hogy Malpas legalább dolgozott azon, hogy értelmesen megfogalmazott mondatai legyenek.

És akkor jöjjön ami nem tetszett…

A történet kicsit vontatottan indul be, ami önmagában még nem is lenne akkora baj, ha megtartotta volna a ritmust a hőseink megismerkedésénél is, de ez nem teljesül. Az egyik pillanatban még ott tartunk hogy a szexi pasas mogorva, és távolságtartó, aztán csapó, már a női mosdóban vagyunk és jön a nélkülözhetetlen „nem bírom magam távol tartani tőled” duma. Ez nagyon el lett szúrva. A fülszöveg alapján én valami olyasmire számítottam, hogy a pasas tényleg hagy egy cetlit a kávé mellé, amire kacskaringós betűkkel ráfirkantja, hogy „tölts velem egy éjszakát…”, aztán jön még egy kis násztánc. Ez a bumm bele, maradjunk a jól megszokott és már kismilliószor leírt „lerohanlak és menjünk dugni mert annyira készen vagyok tőled, hogy az már megfogalmazhatatlan, holott nem is ismerlek, azt sem tudom ki vagy” helyzet nagyon elkapkodott lett, nagyon slampos, és nagyon éles kanyar a kezdeti tempóhoz képest, nem utolsó sorban pedig még rémesen fantáziátlan is.

Aztán ott van a kicsit sem vicces nagyi. Nem kell nagyi – vagy ha már nagyon ragaszkodunk a nagyihoz, akkor próbáljunk olyan nagyit csinálni, aki kevésbé nagyis. Vagy legyen vicces karakter, aki a kora miatt már bármit megenged magának, vagy legyen nagyi-nagyi tortasütögetési kényszerrel, aki van, de leginkább még sincs, de ne legyen olyan nagyi, aki tényleg olyan mint az ember nagyanyja, mert az ebből születendő asszociációk kenterbe vágják a könyv erotikus felhangját.

És akkor innentől jön az idegbaj…

Miért? De tényleg, miért kell az erotika égisze alatt állandóan bevinni a könyvekbe a különböző élelmiszerek egymásról nyalogatását? A korábbi könyvben a faszinak az volt a heppje, hogy a whiskeyt nyalogatta le a csajról (hopp! Az ott elfelejtettem megemlíteni…. de ha már itt tartunk…), itt meg az olvasztott csoki lép be a képbe. Én meg fel nem tudom fogni, hogy miért jó az ha lelocsolnak whiskeyvel, vagy csokival?

1, A whiskey alkohol… lehet márkás, meg finom, de akkor is alkohol, és mint ilyen, szerény véleményem szerint bűzlik. Lefektetnek az ágyra, rálocsolják a puncidra, meg a szádra az üvegből… vajon mi fog történni? Hát az fog történni, hogy az ágytól, a földön keresztül, az ágyneműig minden úszni fog a whiskeyben, és olyan szag lesz a szobában mint egy pálinkafőzdében. Ez mitől szexi? Meg eleve… miért jó az egy pasasnak, ha a nő puncijáról lefetyeli a rövidet?

2, A csoki… Én imádom a csokit, de tényleg… Többek közt csokoládé függő is vagyok (még mindig). De hogy kézzel-lábbal kapálóznék, ha valaki olvasztott csokoládét akarna rám önteni, na az is biztos. A csokinak megvan az a jó szokása – aki már sütött valaha csokoládés bevonatú sütit az tudja – hogy ha vízhez ér, akkor elkezd becsomósodni. Meg nem utolsó sorban, szobahőmérsékleten szilárd halmazállapotú. Próbáltatok már magatokról olvasztott csokoládét levakarni? Én igen (és akkor erre nem is kell több szót pazarolni…), és mondhatom hogy egyáltalán nem muris dolog. Ráadásul ott van még a rendmániám is… Maximálisan átéreztem Miller kínját, amikor a csokis mizéria után alvás helyett kiment takarítani. Én is kimentem volna. Egyszerűen képtelen voltam átélni a konyhai kis légyottot mert megállás nélkül azon szörnyülködtem hogy mekkora rumli alakult ki viharos cselekvésüknek köszönhetően.

Én azt mondom, hogy ha az ember éhes egyen, ha szexelni akar, szexeljen… A kettőt nem kell közös dimenzióba hozni.

Aztán ott van még a részegség…

Amióta Anastasia Steel sikeresen fejre állt a Szürke ötven árnyalatában, azóta minden hősnőnek kötelező jelleggel utána kell ezt csinálnia… Bárhogyan is nézzük a részegség nem vonzó. Felszabadultnak lenni, szalonspiccesnek lenni még oké, de ha valaki tajt részeg, az visszataszító. A megállás nélküli okádás jobb esteben lohasztóan hat a vágyra – a rosszabb esetet pedig nem fejteném ki. Értem én, hogy ezekkel a jelenetekkel azt akarják az írók közvetíteni, hogy milyen nagy az elfogadás meg a törődési kényszer a szereplőkben, de ezt ki lehetne egy lábtörésen keresztül is fejteni, ami kevésbé lenne kínos. Vannak dolgok az életben, amik nem szorulnak upgrade-re. Ilyen az is, hogy aki részeg, az nem szép.

És akkor jöjjön még egy kis pedofil/apakomplexusos jelleg…

Édes, csodás kislányom…

Édes, csodás kislányom…???

Fel nem tudom fogni, hogy ez, így ebben a formában, többszörösen ismételve hogyan kerülhetett bele a könyvbe.

Elképzelem a szitut, ahogy egy görög istennel épp vehemens ölelkezésbe bonyolódom…

Ott érzem a fülemen a leheletét, miközben dörmögő hangon azt ecseteli hogy miként fog pillanatokon belül ájulásig szorongatni…

Aztán benyög egy olyat hogy én vagyok az Ő édes, csodás kislánya…

Egy ilyen kinyilatkoztatástól a másodperc tizedrésze alatt változna a párás kelyhem Góbi sivataggá. Nem tudom mi a cél. Ha az, hogy úgy húzzon befelé a csatornám, hogy hallani lehessen a súrlódást, akkor jó helyen járunk. Ellenben ha az az irány, hogy a virágom harmatozásnak induljon, akkor ez egy méretes kapufa. Kislányomnak legfeljebb a sosemvolt apám hívhat, esetleg a nagyapám, nagyon nagy engedménnyel még azok az idős úriemberek, akikkel rokoni és/vagy baráti kapcsolatban állok. A szeretőmnek ez a kifejezés tabu. Ezt olvasni olyan volt mint amikor a bakelitlemezen megcsúszik a tű, a hideg futkosott tőle a hátamon.

Említettem, hogy tetszett Miller szexuális kultúrája. És ez így is van. És én amúgy türelmes ember is vagyok, szóval nem ellenkezem, ha addig nyújtjuk a dolgot, amíg már guvadnak a szemeim. De nem mindig! A kilencvenedik „téged csak kóstolgatni lehet, mert ami ilyen finom azt lassan kell kiélvezni” jelenetnél már én is ott tartottam, mint hősnőnk, hogy képes lennék megnyúzni a pasast. (Minden bosszúságom ellenére, azt sajnos ki kell jelentenem, hogy megértem, miért úgy csinálta ezt az egészet az írónőnk ahogy… a sok gyengéd, vontatott pásztoróra után a végső együttlét hevessége, és személytelensége nagyon éles kontraszt. Megértem, de ettől még nem tetszik jobban.) Aztán ott van még az első kamatyuk, amit én őszintén nem tudok hova tenni. Epekednek egymás után, de mint a veszedelem, és kimarad az előjáték? Téged csak szopogatni, meg ízlelgetni lehet, mert annyira különleges vagy, és minden porcikádra áhítattal kell gondolni, érinteni meg alig… és nincs előjáték? Aztán csodálkozunk ha fáj? Hát persze hogy fáj, főleg ha egy méretes doronggal akarnak meghágni! Na emiatt ez a jelenet ment a levesbe részemről, mert ahelyett hogy agyilag ott tartottam volna, hogy átérzem Livy helyzetét, azon morfondíroztam, milyen hetyke kis rögtönzött előadást tudnék tartani gyakorlott partneremnek folyamatábrával, meg mindennel együtt a női nemi szervek működésével kapcsolatban.

És akkor…

Állandó tarkófogdosás…

Bennem van a hiba, én tudom, de az én képzeletbeli szemem ezt a „megragadta a tarkómat” dolgot úgy dolgozta föl, mint amikor a rosszul viselkedő gyereket nyakon csípik, aztán a határozott nevelés elve szerint ide-oda rángatják. Ez nagyon idegesítő volt. Mivel Miller mást sem csinál a könyvben, csak a nő tarkójába kapaszkodik, így nagyjából minden második oldalra jutott nekem egy idegösszeroppanás.

A legjobbat a végére hagytam…

Képes lettem volna a negatív dolgokat elviselni. A könyv végéig úgy voltam vele, hogy a történet egy erős ötös vagy egy gyenge hatos a saját kis értékelési rendszerem szerint. Aztán eljutottam a fináléhoz…

És hajszál híján majdnem megtéptem magam. Le kellett tennem a könyvet, mert ott tartottam hogy földhöz fogom vágni. Én szeretem a könyveket. Nagyon. Nem vágok földhöz könyvet. Soha. De most eljutottam oda, hogy istenüccse kivágom az ablakon, majd megkérem a szomszéd kutyáját, hogy földelje el. Személyes sértésnek veszem a kicseszésnek azt a mélységét, amivel az írónő megoldotta ennek a sztorinak a végét.

Merthogy…

Nem elég a zavaros és boldogtalan múlt…

Nem elég a kényszerbetegség…

Nem elég a társadalmi helyzet adta különbség…

Sőt, még a pasas udvariasság mániája, és „nézzaszemembehahozzádbeszélekmegmindigpislognisemerj” kínja sem elég!

Nem öregem! Kell még fokozni! És oda kell baszarintani a végére, hogy Adoniszunk egy eszkort! Igen. Eszkort. Az olyan mint a női kurtizán, prostituált, szajha, repedtsarkú, utcalány, rüfke, bárcás, perdita, csak férfiban. A hősünk egy ribanc. Azaz olyan ember, akinek az a megélhetése, hogy szexuális szolgáltatásokat nyújt pénzért. 

WTF???

WHY???

Hozzáteszem, hogy amúgy Livy is hasonló múlttal rendelkezik, csak Ő nem megélhetési szempontok miatt választotta ezt a pályát. És ez az erkölcsi mondanivaló a könyv végén! Hát én beszarok… A srác egy riherongy, kész passz, mert pénzért dönget nőket. Livy viszont annak ellenére, hogy ugyanezt csinálta évekkel ezelőtt morálisan fentebb csücsül, mert – és most kapaszkodjatok meg – Ő azért csinálta, mert el volt tévelyedve, magányos volt, meg akarta érteni hogy az anyja miért csinálta ugyanezt… MI VAN???? A könyv végére szegény nagyin kívül mindenki elkurvul – bár én már ebben sem vagyok biztos, lehet hogy a folytatásban majd az is kiderül, hogy a kis hamis nagyi a legnagyobb céda mind közül.

Most komolyan… Tényleg csodálkozni kell azon hogy kiakadtam?

És akkor még fel sem eszméltem ebből a balegyenesből, és már jön is a másik…

Livy volt stricije, William berobog a képbe, és Miller meg William meredten néznek egymásra, és ismerik egymást… A lehetséges alternatívák közül a legostobább: kiderül, hogy William Miller apja… Amilyen mázlim van, ez így lesz… Mert nem kell kímélni az olvasót… Ugyan már a földön fekszik szerencsétlen, orrából patakokban folyik a vér, de jó izmosan még tökön is kell rúgni, hadd érezze.

Nem tudom el fogom-e olvasni a folytatásokat… (Persze hogy el fogom, most csak a düh beszél belőlem…)

Két konklúzióval tettem le a könyvet.

Az egyik: fogalmam sincs én mit reagálnék arra ha kiderülne a szerelmemről, hogy eszkort. Elgondolkoztam a dolgon… igen… mert beteg vagyok… és mert a könyv is beteg… és mert ezen még sosem gondolkoztam el…

A másik: nem tudom mi a rosszabb… az ha egy könyv az első betűtől az utolsóig egy kész katasztrófa, vagy az, amikor a kezdeti lendületet úgy lecsapják, hogy attól kóválygásba kezd az ember feje. Bár én hiszek abban hogy van az a szenvedés, ami már élvezettel határos, ezek közül az esetek közül egyik sem az. Mindkettő brutális, és mindkettő fáj, csak nem ugyanúgy fáj. A végig pocsék könyvnek viszont van egy nagy előnye: következetes. Végig rossz. Én meg sosem gondoltam volna, hogy sírni fogok egy pocsék könyv után.

Amúgy nagyon sajnálom a könyv végét. Ha ez a gebasz nincs, akkor egész kis olvasmányos alkotás lett volna – nagyvonalúan eltekintve a többi „miért nem tetszett?” ponttól. Szomorú vagyok, hogy így alakult, mert ebben a könyvben legalább volt olyan dolog, ami elnyerte a tetszésem.

Értékelés: 4 pont (jóindulattal)

Tovább

Meghan March: Vágy és hatalom (Vágy trilógia 1.) /2017/

Fel kellene vezetnem valahogy ezt a bejegyzést…

És nem tudom hogyan csináljam!

(Ez enyhén szólva is kétségbeeséssel tölt el…)

Ugyebár, mint tudjuk, általában majd minden véleményem előtt valamilyen pár mondatos eszmecserét tartok valamivel kapcsolatban, ami a könyvet is érinti… Mert általában majd minden könyvnek van legalább egy olyan sarkalatos pontja, amihez hozzá lehet fűzni egy-két olyan szót, amit a személyes tapasztalat, és/vagy a realitás ihletett.

Kedves olvasóim, drága barátaim!

Jelentem, ebben a könyvben semmi, de abszolúte semmi nincs, amihez bármit is hozzá tudnék fűzni felvezetésképpen…

Hazudok…

Volt egy-két ötletem, csak sajnos azok nem igazán illettek volna a blog profiljába – mert egy könyves blogban, csak ne indítsunk már úgy egy véleményt, hogy: akkor most beszélgessünk egy kicsit a pornóról… nem… nem az igényesebb fajtáról… hanem az interneten fellelhető freeporn videókról, amatőr stílusban, ahol kásás a kép, a pasasnak pocakja van, a környezet életszagú, és asszonykánk teste is olyan természetes ahogy azt a Mindenható megalkotta (én most tényleg egy mondatban használtam a freeporn, és Mindenható szavakat???) – még mielőtt azt hiszitek, hogy minden napomat a web előtt töltöm, ilyen videókat „tanulmányozva”, szeretném ha tudnátok, hogy ez nem így van… csak hát 33 életév, az 33 életév… az emberre, itt-ott ráragad ez-az (úgy tudtam, hogy ebbe a témába nem kellene belemenni! – kínosan feszeng… csodálkozik azon hogy kínosan feszeng…)

(Amúgy azok miatt a kifejezések miatt amiket egy mondattal fentebb használtam, úgy fog rám mutogatni a google, hogy attól már előre borogatni kell magam… előre sajnálom azokat a szerencsétleneket, aki ide fognak tévedni, és rájönnek arra, hogy ez nem az ami…)

Na… megy ez mint az ágyba karika csapkodás…

Már mennyi mindent írtam, és egy mondaton kívül még szó sem esett a könyvről!

De csak hogy hű legyek önmagamhoz, azért ideírnék valamit, ami talán megadja a kezdő löketet.

A minap együtt tanultam szemem fényével a csalimese definícióját. A csali mese olyan mese, ami nem szól semmiről… Egész pontosan, a csali mese olyan mese, ami átveri hallgatóit. Ugyanúgy kezdődik mint minden más mese, azok eszköztárát használja, de a mesemondó egy pillanatban hirtelen lezárja a történetet, ezzel megviccelve hallgatóit.

Oké, tudom, hogy ez a sztori egy trilógia (fel nem tudom fogni miért lett belőle trilógia! – erről később), de az első kötet tartalmát, végét, lezárását tekintve maximálisan kimeríti a fenti meghatározást.

És még egy gondolat…

Szeretném megköszönni Goitein Veronikának (nagyon szép név), a fordításra szánt idejét, és a munkáját. És ezt most minden vicc, illetve gúny nélkül mondom… Nagyon ritkán elő szokott fordulni, hogy nekem is kell ezt-azt fordítanom (amatőr módon, semmi komoly), és így tudom, hogy egy ilyen munka mennyire izzadságos, és fárasztó lehet. Saját tapasztalatom alapján tudom azt is, hogy könnyebb olyan szöveget fordítani, ami érdekli az embert, mint egy olyat, ami még csak a legcsekélyebb mértékben sem köti le. Ha az ember azt akarja, hogy a fordítás magyar nyelvi környezetben is megállja a helyét, az pedig kifejezetten nehéz, és fáradtságos munka. Ezért feltételezem, hogy fordítónk nem volt egyszerű helyzetben. Megkockáztatom, hogy hölgyeményünk egy kedves, tanult, értelmes ember, aki csont nélkül megfelel az emberi alapműködés normáinak, és ezért arra kell következtetnem, hogy olykor-olykor biztos eljutott oda munkája folyamán, hogy ennyi, nincs több, eddig bírtam, kész, vége, feladom…

Ezért én maximálisan tisztelem, és becsülöm Goitein Veronikát a könyvbe fektetett energiájáért, és kitartásáért.

(Ha esetleg tévednék, és nem lenne igazam, akkor azért elnézését kérek, mentségemre csak annyit tudok felhozni, hogy az ember alapvető jellemzője, hogy magából indul ki, és ha én mint olvasó agyi kapacitásomat tekintve sivatagokat megszégyenítő módon szikkadtam ki a „történet” végére, akkor el nem tudom képzelni, milyen lehetett annak az élmény, aki hivatalból több napot kellett hogy foglalkozzon ezzel a remekkel.)

És akkor… kezdjük!

"Tömött ​a pénztárcám és jó nagy a férfiasságom. Ennyit az önéletrajzomról. Azt hiszem, nem is kell többet mondanom, a nők 99 százalékának ennyi elég, hogy megkapjam őket. 

Hogy seggfej vagyok? 

Hát igen. 

És tudod, mit? Jól is érzem így magam. 

Vagyis jól éreztem… 

Amíg nem találkoztam Vele. 

A könyvekben szikrákról meg kémiáról szoktak írni. Faszság. Kettőnk közt inkább tűzijáték volt, sőt tűzhányó. Vagy atombomba. 

Csakhogy van egy kis baj. 

Nem tudom a nevét, nem adta meg a telefonszámát, csak úgy lelépett a szállodából életem legforróbb kibaszott éjszakája után. Megkóstoltam a világon a legédesebb, legkülönlegesebb kis pinát… ritka, mint az unikornis, és újra akarom! 

Mit tehet ilyenkor egy ilyen seggfej, mint én? 

Utcára vittem a problémát. Olyan nincs, hogy nem kapom meg. 

És hogy mi lesz, ha megtalálom? Megtartom!

Meghan March erős, érzéki nőkről ír és mocskos szájú alfahímekről, akiket térdre kényszerítenek. Impulzív és kedélyes, és senkitől nem kér bocsánatot, amiért imád pikáns dolgokat írni. Erotikus regényei Amerikában hatalmas sikert aratnak, és minden bizonnyal a hazai olvasók kedvence is lesz."

Kiadó: Álomgyár

Kiadás éve: 2017

Ára: 3499 Ft

A csúnya szavak miatt...

A dolog rémisztő, és azért rémisztő, mert analizáláskényszeres vagyok, ráadásul szófosó is, így egyik rémálmom az amikor a tanácstalanság mély hullámai elöntenek, és nem tudom mit is kellene írnom arról a valamiről, amiről írnom kellene.

Felmerült bennem, hogy meglepve önmagamat, és mindenki mást is, megalkotom eddigi legrövidebb bejegyzésemet, ami valahogy így nézett volna ki:

Sziasztok!

Elolvastam.

SZ.A.R.

Köszönöm a figyelmet!

Üdv.

(Tényleg eljátszottam a gondolattal… nem vicc…)

De ez nem lett volna méltó hozzám, így megpróbáltam összekaparni a gondolataimat, mert hát na… csak én vagyok én, ez meg csak egy könyv… ezért na… csak kell hogy legyen valami amit mondhatok róla… bármi, akármi!

Ééééés fél nappal később még mindig ott tartottam, hogy sehol az ihlet, illetve, gondolatban visszasírtam a kezdet kezdetén megjelent hasonló könyveket, amikről akkor azt hittem hogy rosszak, aztán most meg kiderül, hogy amúgy meg annyira nem is.

Azt szokták mondani a bölcsek, hogy a több kilométeres út is az első lépéssel kezdődik, így most megpróbálom megtenni az első lépést, hátha sikerül kilyukadnom valahova – ami azért lesz nagy teljesítmény, mert ha ez sikerül, akkor jelen véleményem már többet nyújt mint maga a könyv amiről íródik.

Kezdjük azzal, hogy felütöttem a könyvet… majd becsuktam a könyvet. Kb. mint ez a mondat, nagyjából annyi volt az olvasási idő is amit a könyvre fordítottam. Az hogy a könyv rövid, nem kifejezés. Az hogy nincs benne történet, így jelen estünkben tiszta előny, mert ha lett volna benne egy cseppnyi kis mondanivaló, vagy tartalom akkor a rövidsége ezt egy laza csuklómozdulattal gyilkolta volna meg, esélyt nem adva arra, hogy bele lehessen mélyedni a sztoriba. De így, hogy tulajdonképpen nem szól semmiről a könyv, legalább annyi teljesül, hogy a nagy csodálkozáson kívül  a történet végén mást nem érzünk, elmarad a csalódottság érzése, hogy még úgy olvasnánk, csak már nincs mit.

(És ebben a pillanatban döbbentem rá arra hogy képes vagyok én az optimizmusra, mert megtaláltam a könyv egyetlen előnyét! A tartalmatlansága szinkronban van a hosszúságával… Azért gondoljunk bele, mennyivel idegőrlőbb lenne, ha a tartalmatlansága mellett még hosszú is lenne!)

Amit nem értek, pont a hosszúsága miatt, hogy ugyan, de tényleg… és komolyan… mi a jó francért kellett ebből is trilógiát csinálni? Mert azt megértem, hogy A gyűrűk urából trilógiát kell csinálni… Azt is megértem hogy a Trónok harcából muszáj sorozatot csinálni… de valaki legyen már olyan kedves, és árulja el nekem, hogy egy bruttó 200 oldalas könyvből minek kell folytatásos sorozatot csinálni? Ha a három könyv teljes terjedelmét nézzük az hatszáz oldal… Az Európa kiadó gondozásában megjelent 2012-es Bűn és Bűnhődés is hosszabb! (És még sok tucat más könyv…)

Szóval miért???

(Most eltekintenék attól, hogy megválaszolom saját kérdésem, kiselőadást tartva a szabadpiacról, a marketingről, és a vásárlói ösztönzésről… Maradjunk annyiban, hogy marhára elkeserít az, hogy olyan világot élünk, ahol a józanság legkisebb szikráját is megöli a maximalizálandó profit árnyéka.)

A szereplők…

Hát először is, ott van a fülszöveg…

A fülszöveg elolvasása kötelező lenne, ha nem ismétlődne meg rögtön a könyv első oldalán. De így hogy megismétlődik, mindenkire rábízom hogy most a fülszöveget olvassa el, majd átlapozza az első oldalt, vagy fordítva, a lényeg hogy azt a tartalmat amit ezek a sorok hordoznak kincsként kell őrizni, és nagyon meg kell becsülni, mert ettől többet nem tudunk meg hősünkről.

Hazudok…

Megtudjuk, hogy kapós agglegény, meg hogy van egy húga, meg hogy van neki egy elnökhelyettese, meg hogy olyan mocskos a szája, amit még az óceánokon megvénülő tengerészek is elirigyelhetnének, de ennyi… itt vége is van az információáradatnak. Viszont a könyv felépítése miatt néha bekukucskálhatunk alfahímünk merészen mély gondolataiba, szemezgetnék ezekből, ha nem bánjátok (csak hogy érzékeltessem mit is értek „merészen mély gondolatokon”)…

„Arra várok hogy felálljon a farkam, de egyelőre hiába. Valami baj van a pöcsömmel…” – ha még csak azzal lenne haver…

„Teljesen felpörögtem, ezért simán nyomnék még pár menetet… Úgy Látom álomba merült, de a szája kicsit nyitva maradt. Elég kanos vagyok, ezért rögtön arra gondolok, milyen jó lenne a szájába dugni a farkamat, és lenyeletni vele az anyagot…” – öregem… mély vagy mint egy pocsolya…

Egy egész fejezet, ami csak csupán egy mondat (ilyet se láttam még, de tény, hogy remek módja a helykitöltésnek):

„Enyém a nő. A teste, a szíve, és a kibaszott lelke.” – igen, én is hallom ahogy a mellét veregetve hörög mellé, és még meg is bocsátanám ezt neki, ha nem lenne annyira sekély hogy szinte már átlátszik….

„Holly a kanapéba süpped, végtagjai mozdulatlanok. Ha nem nyögött volna az élvezettől, azt hinném sikerült ájulásig dugnom. Persze az sem lenne rossz.” – milyen jó, hogy egy mámoros pillanat után az az első gondolatod, hogy mekkora egy etalon vagy, és hogy milyen fantasztikus a teljesítményed… oké, tudjuk, ott van egy nő is alattad, vélhetően ki is van facsarva szegény, de ezzel nem kell foglalkozni! Nyugodtan elmélkedj tovább azon hogy mekkora egy überhím vagy, majd fokozd tovább az eddig kialakult amúgy is lesújtó olvasói véleményt azzal, hogy a gondolataidat így folyatod:

„Seggdugó nélkül is feszes a pinája… Emiatt az átkozott adottsága miatt nem hiszem, hogy más nőt akarnék magamnak.” – készbmg! Csajok elszúrtuk, de nagyon! Minden nő egy idióta, aki igyekszik a legtöbbet kihozni magából, aki képezi magát, aki odafigyel magára, aki próbál törekedni arra hogy vonzó legyen, és értelmes, és önálló, mert a fő tényező ami után az alfákalfája eldönti hogy kit választ partneréül (és gondolom én hogy a trilógia végére a szerelméül is) azaz, hogy seggdugó mellett, illetve nélkül mennyire szoros egy pina! Hátezkészbzdmeg!!!

„Hű micsoda egy perverz alak vagyok!” – és az komoly, hogy erre még rá is kell csodálkoznod??? Ülj le fiam, önismeretből egyes!

Szerettem volna még több hasonlóan komplex gondolatot beollózni ide, de sajnos nem fogok tudni, mivel bikánk összes többi gondolata olyan szóvirágokkal van tele, mint a „pina”, „segglyuk”, „seggdugó”, „farkam, „faszom”, „pöcsöm” (nem vagyok teljesen elégedetlen… azt belátom, hogy a férfi nemi szerv durván kétszáz darab szinonimájából legalább hármat ismer… ezzel amúgy túlszárnyalta minden elvárásomat…), és azoknak akik elolvassák ezt a könyvet, épp elég büntetés lesz az élmény maga, nem akarnám hogy még a véleményem is rátegyen nekik egy lapáttal…

Lényeg a lényeg, az alfánk minden jóérzésű nőt kiakasztana, merthogy nincs benne abszolúte semmi vonzó, vagy ha van is benne valami, bármi, akármi, arról mi olvasók nem értesülünk. Bennem meg felmerül a kérdés, hogy tényleg annyira hiánycikk a realitás talaján a maszkulin hím, az igazánigazi férfi, hogy mi nők már annyira leadtuk a színvonalat, hogy nincsenek is már elvárásaink azon túl, hogy jól keféljen az ipse? Mert igen, ez csak egy könyv, de ezt a könyvet valaki kiadta egyszer, majd toplistára került, majd több nyelvre lefordították, és most itt is megjelent, tehát van keletje… Vagy csak nekem nagyok az elvárásaim? Ez amúgy még mindig dilemmát képez bennem… Vajon tényleg én vagyok a hülye, amiért a szexuális életemben is csak az izgat fel, ha a másik fél valamennyire tartalmas is? Nem kell itt rögtön szerelemre gondolni, meg tökéletesentökéletes pasira, csak könyörgöm… legyen már kicsit bonyolultabb mint a vibrátorom. Mert ha nem bonyolultabb tőle, akkor én meg nem értem miért kéne a játékszerem helyett pont vele eltöltenem az időmet…

Főhősnőnkről annyit tudok elmondani, hogy róla többet tudunk meg. Nem lesz a több információtól sem tartalmas, sem szimpatikus, sőt helyenként kifejezetten elutasító érzelmeket vált ki. (Nagyon kidolgozatlan a karakter, több esetben utalva van arra, hogy nem volt könnyű fiatalsága – ugyan kinek volt? –, és hogy vannak nehézségei – ugyan kinek nincsenek? -, és hogy ezért mindent elkövet, csak ne kelljen visszamennie a szülővárosába – és itt a mindent alatt tényleg mindent értünk. Ami miatt az egész disszonáns, hogy az indoklások, és a nehézségek nincsenek arányban azzal, amit a csaj megtesz a karrierje érdekében. Azoknak a nőknek, akiknek még van tartásuk, nem az lenne az első gondolatuk, hogy keféljék ki magukat egy adott szituációból, de mindegy is, hagyjuk is…).

Vannak barátok a történetben, nagyjából két mondat erejéig…

Egy megjegyzésem volna csak csupán ehhez: milyen jó, hogy a rengeteg képtelenség mellett amit ez a könyv egymásra halmoz, még a barátnősdi kialakulása is egy bullshit – mert ugyan mondja már meg nekem valaki, hogy mennyi esély van arra, hogy te mint újonnan felfedezett sztárocska, pont abba a közértbe menj be már mit tudom én mit venni, ahol mit ad isten pont ott van az egyik leghíresebb country énekes felesége, akit persze te nem ismersz fel azonnal, de ő téged igen, és már mentek is borozni a vityillóba, mert ez mekkora nagy szuperség már…

Aham…

Oké…

De ha már így felhoztam a történet abszurditását, akkor röviden, engedjétek meg, hogy kifejtsem a sztorit magát is.

Történet: van egy feltörekvőben lévő country énekes hölgyeményünk, aki megismerkedik a milliárdos pasassal, akiről nem tudjuk hogy amúgy mit is csinál (önmaga bálványozásán kívül). Karácsony este gerlepárunk összefekszik, a csaj másnap eltűnik, a csávó nagyon hatalommániás, meg amúgy is, ha neki kell valami, akkor azt megszerzi ez ilyen egyszerű, így nagy gonosz ördögi tervvel a médiában felszólítja a csajt, hogy szilveszter éjszakán legyen a hotelben ahol korábban duhajkodtak, mert házassági ajánlattal várja, persze ne legyenek illúzióink, ez nem szerelem, csak szimpla szex, a holtomiglan holtáiglan alapja pedig nem más mint: azt akarom hogy legyél mindig mellettem, mert kell a pinád. (Elnézést a nyersségért, csak igyekszem hű maradni a könyv hangulatához.) Van némi bonyodalomnak nem nevezhető izé akörül, hogy a csajnak van egy álpasija a közönség felé, de ez a kis ficak hamar megoldódik. Szóval megint egy olyan történetben vagyunk, ahol nincs konfliktus. Aztán a maradék 180 oldalon kefélünk – na jó csak 170, mert egyszer elmennek vacsorázni egy olyan helyre, ahol van egy műbika, amit tehenészkisasszony főszereplőnknek kényszeresen meg is kell lovagolni. (SZANASZÉJJEL TUDNÁM MARNI AZ ARCOMAT!!!!!)

(Na szerintem így már értitek, hogy miért akartam én azzal kezdeni a bejegyzést először, hogy beszélgessünk a pornóról…)

Ha már abszurd történetek…

Valamikor régebben a kezem ügyébe került Maya Banks Mámor trilógiája. A trilógia második kötetében a csaj egy hajléktan, a srác egy építésekkel, szállodákkal foglalkozó iparmágnás, aki három társával együtt vezeti a saját vállalatát. A sztori azzal kezdődik, hogy hősnőnk a három vezérigazgatóból kettővel eltölt egy édeshármast, majd másnap lefalcol. A két szerencsés kan közül az egyik annyira el lesz varázsolva hölgyikénktől, hogy elhatározza, hogy megkeresi, és megszerzi magának. Persze jön a döbbenet, amikor kiderül, hogy a csajnak milyenek a körülményei, meg jön az összes lelki nyomor ami egy ilyen szituációban jöhet, meg természetesen ott van az is, hogy hősünk egy irányításmániás domináns (úgy látom, hogy ettől a momentumtól már nem fogunk soha elszakadni) faszi, úgyhogy jön a szex is, ahogy a csövön ki, illetve befér. Mondok én valamit… Minden teljesen nyílt abszurditása, képtelensége, és kliséje mellett, az a történet ehhez viszonyítva kultikus műnek tekinthető. Minden viccet félretéve, Banks Mámor trilógiájának második illetve harmadik része az effajta erotikus irodalom egyik legmagasabb pontja – mondom ezt úgy, hogy amúgy azokat a könyveket is képes lennék ám atomjaira bontani, és úgy véleményezni.

Nyelvezet…

Hah!

Első gondolat ami átfutott az agyamon: örömmel nyugtázom, hogy kicsi kezdeményezésünk a trágár beszéd terén szépen felnőtté érett. Már nyoma sincs a finomkodásnak… Eltűntek a süllyesztőben azok az idők, amikor még ánuszrózsa volt, meg szemérem, meg vessző, meg amikor pirult még az ember lánya a „kúrni” kifejezés miatt is. Most már mindent nevén nevezünk, pőrén, nem túlgondolva a dolgokat. A hősnek fasza van, a hősnőnek édes, és szűk pinája, hőseink basznak, a hős a nőt szájba bassza, vagy szopatja… Jó ez így!

Csak tudnám honnan az az idea, hogy a szavakkal történő felizgatás alapja a mindenféle körítés nélkül egymásra hajigált csúnya szavak tömege?

Mert amúgy ez így önmagában édeskevés… Szépen is néznénk ki, ha mindenki beindulna a baszni ige hallatán (ami amúgy pont az egyik olyan igénk, ami minden igekötővel értelmes szót alkot). Figyelembe véve hogy mennyit káromkodik a magyar, ha az elmélet helyes lenne, akkor mindenkinek vagy nagyon kielégültnek, vagy nagyon frusztráltnak kéne lennie ebben az országban… Csak az a baj, hogy ha valakit odaállítasz magad elé, és mindenféle kontextus nélkül elkezdesz olyanokat sorolni az arcába, hogy „fasz”, „pina”, „szopja”, attól az illető még nem fog felizgulni. Hogy hülyének fog nézni az tuti, vagy esetleg Tourette-szindrómásnak, de más egyéb nem nagyon fog történni… Sajnos…

Szóval szerintem igazán itt lenne már az ideje annak, hogy olyan könyvek kezdjenek el megjelenni ezen a piacon, amik végre helyt állnak az elvárásokkal szemben, és azon felül, hogy erotikusok, még olvashatóak is maradnak. Ja igen! És van bennük történet, és konfliktus! (Tudom sokat akarok… Egyszerűsítem: nekem már az is elég lenne, ha egyszer egy olyan könyvet kapnék a kezembe, ahol a szexjelenet közben nem kínlódom, vagy röhögök…)

Van két olyan idézetem a könyvből, amit mindenképpen szeretnék megosztani itt veletek, alátámasztandó a fentebb leírtakat.

Helyzet: hőseink egy limuzinban utazgatnak hazafelé rögtönzött vegasi esküvőjükről, amikor épp azt taglalja hősünk hogy mennyi időbe fog telni neki megtanítani, hogy hősnőnknek hogyan kell bánnia a férfiasságával… (nem akaroooom!!!!) Persze hősnőnk tekintete elködösül, meg kis híján majd szétfolyik ott az ülésen, annyira le van hengerelve, és ez az állapot arra sarkallja, hogy lecummantsa hősünket.

„Domináns természete valahogy helyre tette a szexhez való viszonyomat. Érezni akarom. Most. Lecsúszom a székről és térdre ereszkedem. Creighton lenéz rám és felhúzza a szemöldökét.

- Imádkozol Holly?”

Pardon… bocsáss meg, de mit is mondtál????

Totálisan egyértelmű mit is akar a csaj, és ennek a bunkó pöcsnek csak annyira telik, hogy gúnyosan megkérdezze, hogy imádkozás miatt térdelt-e le? És ez szexi? Ugyan ki szerint? Most tényleg el fogunk jutni oda, hogy a megalázásból is divatot csinálunk? Csak mert eddig ez nem nagyon volt jellemző. Bárhogy nézem is, eddig azért tartotta magát az a tendencia, hogy a férfi főhős valamennyi tiszteletet mutatott a leigázott virágszállal szemben, de ez az elv itt kőkeményen ledarálásra kerül.

És ha ez még nem volna elég, még tetézi is az írónő.

„Egyszer csak lelassul, és magömlése a számban landol. Nyelem, ahogy tudom, de képtelen vagyok lépést tartani. Egy része lecsorog az államon. Amikor végül kihúzza farkát a számból, hüvelykujjával letöröl néhány cseppet, és a szám szélére keni.

- A feleségem nem szenvedhet hiányt semmiben.”

Erre nemes egyszerűséggel csak annyi a reakcióm, hogy: anyád… az…

Én tényleg sok mindent képes vagyok elviselni, könyvek terén is, meg egyéb területeken is, de nem vagyok az a típus, aki képes elviselni a megalázást. A szexben történő megalázás az egy szélsőségesség, és nem összetévesztendő az irányítási kényszerrel, vagy a játékossággal. Mivel itt ez a határvonal ha nem is brutálisan de átlépésre kerül, így ez a könyv az én gyomromat sajnos megülte. Ezekkel a mozzanatokkal sikerült még a maradék kedvemet is elvenni a sztoritól. Bárhogyan is nézem, az erotikus-romantikus irodalom a szimpla romantikus irodalomból nőtte ki magát, és azért volt lehetősége megszületni, mert megjelenésével betömött egy olyan lyukat a piacon, amiről nem is tudtuk hogy létezik. Én örülök annak, hogy megjelent ez az ágazat, mert nem érzem azt hogy bármi szégyellnivaló lenne abban, hogy nekünk nőknek is vannak fantáziáink, amiket ki szeretnénk élni, még ha csak mentálisan is. Nem hiszem hogy a szexuális forradalmon túl, és a női egyenjogúság kivívása után oka lenne a világnak hüledezni amiatt, hogy mi nők is szeretjük a jó szexet, a minőségi szexet. Igen, a romantikus-erotikus irodalom jobbára nőknek szól, de ennek oka az, hogy nekünk nőknek teljesen más izgató, mint a férfiaknak, nekünk csak a külsőség nem elég ahhoz hogy beinduljon a fantáziánk – ezzel nem azt mondom hogy nem nézzük meg a jó pasikat, mert persze hogy megnézzük, csak a látványuktól még nem fogunk összeroskadni a gyönyör súlya alatt. Mi a pasas egészére reagálunk, és ha működik a kémia, és olyan a partner is, akkor csodálatosan ki tudunk bontakozni, de ehhez kell a bizalom, vagy legalább a bizalomnak az illúziója. Az a pasas aki megalázza a partnerét nem érdemes semmilyen bizalomra, és ha nincs bizalom akkor bukik a romantikus jelző. Akkor a dolog átfordul a realitás egyik szélsőségességébe, amivel nekem teljesen addig a pontig nincs bajom, amíg nem kezdünk széles körben könyveket terjeszteni róla. Egy pszicho thrillerben semmi kifogásom nem lenne egy ilyen mozzanat ellen. A bajom az, hogy egy romantikus-erotikus szösszenet kapott ilyen felhangot, aminek nem igazán örülök, mert innen felvetül a kérdés: hol lesz a határ? Lesz egyáltalán határ? Vagy mire feleszmélünk, addigra már tényleg semmi de semmi nem lesz szent, és minden elfogadhatóvá fog válni? Akarjuk mi azt hogy eljusson idáig ez az egész? És mik lesznek a hosszabb távú következmények? Teljesen ki fogjuk irtani az intimitást, és az igazi szenvedélyt?

Egy valamiben tudok reménykedni, méghozzá abban, hogy a piacot az igények határozzák meg. És hiszek abban, hogy az igények sokkal magasabban vannak, mint ahogy azt jelen könyvünk tükrözi. És így hiszek abban is, hogy ennek a könyvnek a népszerűsége nem más mint a piacnak egy anomáliája, ami ritkán ugyan de előfordul.

Még egy kiegészítést engedjetek meg...

Az első kötet lezárása tragikus. Én még ennyire rossz technikai lezárással soha eddigi pályafutásom során nem találkoztam. (Függővég akarna lenni, de ennek így ebben a formában, ennél a trilógiánál leginkább semmi értelme.) Mivel nem nagyon van kiélezve semmi konfliktus, és mivel tartalom sem nagyon akad, így az írónő fogja és elvágja a történetet egy ponton... valahol... ahol éppen puffan. Én komolyan azt hittem a végén, hogy jön a következő fejezet, aztán forgattam a kezemben a könyvet mint valami hülye gyerek, hogy most akkor mi van... elsétáltak a lapok, vagy kiejtettem valahol néhány oldalt? De mint pár pillanattal később kiderült, semmi paranormális dolog nem történt, ez a könyv így ér véget, és kész. Szóval ne essetek az én csapdámba, ne kezdjetek el plusz oldalak után kutakodni.

(Ha esetleg ezek után még lenne kedvetek, elpazarolandó időtök, energiátok, idegzetetek elolvasni ezt a művet.)

Értékelés: SZ.A.R

Tovább

A szürke ötven árnyalata - pár kósza gondolat a filmről...

Akik esetleg a kezdetektől követnek, azok tudhatják, hogy filmeket is szoktam véleményezni, csak azt nem itt, hanem egy online filmmagazinban, aminek a becses neve (kapaszkodjatok meg, mert erős lesz): FilmMagazin. Így számomra egyértelmű volt már kezdetben is, hogyha már annyi film átsiklott "szakértő" kezeim közt, akkor biztos hogy nem azt fogom kihagyni, aminek a könyvalapja olyan hosszú ideig szórakoztatott, nem feltétlenül pozitív értelemben. Igen, meg van/volt a véleményem E. L. James trilógiájáról, amihez jelen bejegyzésben nem szeretnék visszakanyarodni. Hisz a könyv az könyv, a könyvből készült adaptáció, az pedig a könyvből készült adaptáció... Van hogy az egyik egyáltalán nem is fedi a másikat, így én már akkor igyekeztem elszakadni a könyvről alkotott véleményemtől, amikor kiderült hogy film lesz belőle. Mindennek meg kell adni az esélyt a bizonyításra, így a legjobb tudásommal igyekeztem kiürített tudattal, előítéletektől mentesen tekinteni erre a műre.

Amikor felkerült a mozik napirendjére a film, nem volt lehetőségem elmenni megnézni. Aztán, amikor már lett volna időm rá, akkor már kedvem nem volt sok, mivel az értékelések - amiket amúgy nagy általánosságban nem szoktam figyelni -, és a vélemények olyan szinten lehúzták az alkotást, ami kedvezőtlenül hatott a lelkesedésemre. Volt egy elméletem... Bíztam abban, hogyha a film még nem is lesz egy profi mű, a rajongók, akik imádták a könyvet, fel fogják húzni az adaptációt, így legrosszabb esetben is, még a kezdet kezdetén úgy saccoltam, hogy IMDB 5.0 alá nem fog zuhanni az értékelés. Amikor a debütálás után, 3.9 körül állt meg a nézők véleményezése szerint a film, az amúgy 10-es skálán, hát az meglehetősen vegyes érzéseket keltett bennem. Egyrészt, valahol a pesszimista oldalam számított erre, másrészt viszont az optimista oldalam reménykedett abban, hogy ez az alacsony szám túlzó, annyira rossz csak nem lehet, és igyekeztem abba az elgondolásba kapaszkodni, hogy aki esetleg nem olvasta a könyvet, az vélhetően nem is élvezi annyira a belőle készült filmet. A végén nem bírta tovább a kíváncsiságom, így három hímmel, és egy kedves barátnéval, némi alkohol megtámogatásával - biztos, ami fix, nehogy mégis valaki idegileg összeomoljon -, összehoztuk a mozidélutánt...

Trailer:

Első megjegyzés: ehhez a filmhez nem lehet eleget inni...

Tényleg, de tényleg minden elővigyázatosságot megtettem/tünk, hogy még ha esetleg igazán pocsék is a film, relatíve károsodás nélkül megúszzuk a megtekintését, ennek ellenére mindenki agya elzanzásodott, valahol az első 20 percben, ami pedig utána jött az minden volt, csak kellemes nem.

Nem egy rossz filmet éltünk már túl a barátaimmal - mert a környezetemben majd mindenki függő ezen a téren -, de eddig majdnem minden egyes alkalommal sikerült viccesre véve a figurát tompítanunk az esetleges káros hatásokat. Mivel azért elég széles spektrumú és beteg humorral vagyunk megáldva, soha nem volt túl nagy kihívás olyan poénokat bepöccinteni, az adott rossz film elemei közé, amik végül megédesítették, az amúgy vitriolos élményt. De ez a taktika, ennél a filmnél totális csődöt mondott. Egyik férfi ismerősöm sem az a nagyon szégyenlős fajta, és mindegyiknek akkora szája van, mint a bécsi kapu, mégis a végső konklúzió annyiban kimerült, hogy: ez de rossz volt! És kész, passz... Ez de rossz volt... A megszokottakkal ellentétben az adaptációt a hökkent csend jegyében ültük végig, egyszer-egyszer felhorkantva, vagy olykor-olykor kiengedve magunkból egy-egy hangzatos pffff-t. Ami egyenesen tragédia, mert IMDB 2.5-ön innen és túl, eddig még nem nagyon láttunk olyan filmet, amihez semmi, de semmi karakteres hozzászólásunk nem akadt volna. De most, ezzel a remekkel, megtapasztalhattuk mi is az a közöny, mi is az az unalom...

Második megjegyzés: én még ennyire vontatott, semmitmondó valamit, ami ennyire lepréselte volna a vérnyomásomat a nullára, nem láttam...

Oké, értem én, hogy igyekeztek a készítők nem annyira korhatáros filmet készíteni, de ezt lehet hogy nem azzal kellett volna elérni, hogy minden a könyvben szereplő stratégiailag fontos pontot átszerkesztenek, avagy kihagynak a filmből. Ezzel a mozzanatukkal konkrétan a történet nyaki artériáját vágták el, és így a film nagyjából nem szól semmiről. De tényleg... Abszolút semmit nem nyújt történetileg. Aki nem olvasta a könyvet, az szerintem csak szemöldökét felhúzva fog hümmögni, mert nem fogja érteni, hogy mi is az a nagy katasztrófa, ami visszatartja fiataljainkat a boldogságtól... Hisz olyan szépen elenyelegnek! A pasas ugyan kicsit defektes, de tetteiben teljesen normális figura, és minden bevallott devianciája ellenére, tök lágy, és kedveskedős fazon. Verbálisan igyekszik elhitetni, hogy Ő mennyire komolyan kemény, és domináns, aztán pedig tetteiben mindennek ellentmond. Szeretkezik, gyengéd, aranyos, totálisan úriemberes, és nagyjából annyira domináns, mint egy bolyhos kiscica. Én két meghatározó tényezőn keresztül tudom megindokolni, hol is bicsaklott meg az adaptáció ezen a téren:

1, Mint fentebb is említettem, nagyon sok jelent nem úgy zajlik ahogy a könyvben zajlott, illetve sok fontos pillanat maradt ki, amik szemléltethették volna, miért is annyira meredek Mr. Grey, amennyire. Például ott van az első szex... Hol zajlott már ez ennyire kedveskedősen, és romantikusan a könyvben? Emlékeim szerint Christian úgy megpakolja akkor Anát, hogy hölgyikénknek csak úgy jojózik a szeme tőle... Nincs elég hangsúly fektetve a "ne érints!" tilalomra. Hol marad az orális mesterképzés? Mi ez a paskolgatós szar, amikor Ana megkapja az új kocsit? Hol marad az az elfenekelés, ami után Advil kell, meg amit zokogógörcs kísér, aztán persze némi vita, és persze utána az édes kibékülés...? Hol marad a hotelszobai jelenet, amikor Ana az anyját meglátogatja, és Christian utána megy...? (Oké, a tamponos részt én sem hiányolom.) Hol marad, a nem vehetsz fel bugyit a családi vacsorára rész? Hol marad a szex a szülői házban epizód? Hol van az orgazmus megtagadása a domináns férfi által? És úgy egyáltalán... Mi a franc ez az vörösös kinyilatkoztatás a film záró akkordján? Ana a trilógia első részében egyszer sem használja fel a menekülőszót. De mindegy... Végül is, a fent említett epizódok mindegyike Mr. Grey dominanciáját lett volna hivatott szemléltetni, szóval egy amúgy dominanciáról szóló filmbe ezek tényleg nem lettek volna szükségesek...

Nem értem... És tényleg nem értem. Mert oké, hogy nem akarták az alkotók túl korhatárosra venni a figurát, de a fent említett részek mindegyike belefért volna a filmbe, méghozzá úgy, hogy még mindig nem kellett volna attól tartani hogy túl felnőttesre sikerül. Amúgy pedig a legnagyobb otromba ellentmondás az az, hogy egy szexuális taburól úgy akarjunk filmet készíteni, mintha az Disney mese lenne. Most vagy csinálták volna rendesen, úgy hogy a piszkos kis részletek is helyet kaptak volna, vagy inkább ne csinálták volna sehogy, mert ez ami végül is lett, egy 125 percnyi hiteltelen méla unalom, amitől minden élő domináns pasi a saját kardjába dőlve fog felzokogni... A szumbmisszív nők pedig egy kegyetlen röhögőrohamba fulladva fogják valahol a történet felénél feladni. Oké, én már amikor a könyv megjelent akkor azon az állásponton voltam, hogy amúgy sok köze nincs a történetnek a dominanciához... És akkor még csak a könyvről volt szó... Így a film megtekintése után, azt kell mondjam, hogy a könyv minden hiteltelensége ellenére, még mindig hitelesebb a témában mint ez a valami, amit a vásznon megtekinthetünk.

Nem tudom mire vélni ezt a képet... sem...

2, Jamie Dornan... Ó, jaj! Egy dolgot tudott hitelesen hozni a filmben, a seggét. Fartájékon egész kerek a fazon. És ennyi. Biztos vannak rajongói szép számmal, és isten őrizz, hogy én bárkinek az érzésébe is beletapossak a véleményemmel, de a fasziról messziről lesír, hogy életében nem fenekelt el még senkit sem. Ami nem feltétlenül baj! Hát na... Jófiú a lelkem. Ennek csak örülni lehet. Teljesen addig a pontig, amíg nem kell néznem, ahogy rutintalan mozdulatokkal, és a saját szerepében kényelmetlenül feszengve próbál elhitetni velem valamit, amit egyszerűen képtelen. Én nem vagyok szubmisszív, de szeretem a játékokat... És annyi tapasztalatom azért van a témában, hogy tudom, hogy nem minden pasi alkalmas vezetőnek az ágyban. Ezzel sincs baj. Nem kell minden férfinak irányításmániásnak lennie a szexben. Nem mindenkinek van meg ehhez a lelkülete. Sokan vannak, akik nem szeretik leigázni a partnerüket intim helyzetben... Viszont akiben megvan ez a tulajdonság, annak az egész viselkedése, megjelenése tükrözi ezt. Ha az ember lánya olyan fazonnal akad össze, aki szereti a játékokat, annak a személyiségjegyei a hétköznapokban is fogják ezt tükrözni. Ott az ember lánya érezni fogja, hogy óvatosnak kell lennie, akaratlanul fogja tartani a három lépés távolságot kezdetben, míg ki nem tapasztalja hol vannak a korlátok, és olyan tekintéllyel, erővel fog összeütközésbe kerülni, ami azonnal jelzi, hogy nem kispályán mozog. Az a férfi, ha azt kívánja verbálisan kifejezni, hogy úgy meg fog b@@szni, hogy egy hétig nem fogok tudni talpra állni utána, akkor azt úgy teszi, hogy kisebb sokkot okoz vele, amitől felszökik a pulzusom, összeugrik a gyomorom, megszédülök, és minden zsigeremben érzem, hogy nekem ott helyben végem... Ha esetleg még fogékony is vagyok erre, akkor lehet hogy már csak a kicsit piszkos szavaktól is felizgulok, és hirtelen azt sem tudom merre az előre. El fogom fogadni az állítását, és el is fogom hinni, hogyha alkalma adódna úgy kenterbe vágna, hogy csak pislognék, mert ahogy mondja, amit sugall közben a tekintete, amilyen a tartása, mind azt üzennék felém, hogy egy rutinos, saját magát, és az igényeit ismerő férfival állok szemben, aki éppen kinyilatkoztatott. És az az ami Jamie Dornanből egy az egyben hiányzik. Mint említettem... Ő kedveske... Amolyan, "na jól van, menjél vissza matchboxozni" típus - ahogy egyik kedves barátném leszögezte. Nincs meg a szerephez se a kisugárzása, se a tekintélye, se az ereje. Példa: ott van az, amikor Ana elküldi viccből, hogy örül, hogy megismerte... Akkor Christiant elkapja az ideg. Megjelenik a csaj lakásán. Mivel egy domináns pasiról beszélünk, aki nem bírja ha kikapják a gyeplőt a kezéből, így főhősünk érthetően dühös... A megjelenésének fenyegetőnek kellene lennie, de nem az. Egy kicsit sem. Aztán összekötözi Ana kezét, és a hasára fordítja. A jelenet el van kapkodva. Ez az első alkalom, amikor összekötözi Ana kezét. Egy domináns pasi ezt a helyzetet minden pillanatában kiélvezte volna. Lassan végig pásztázta volna az elejtett vad leszorított, meztelen testét, komótosan... És az a fenékre suhintás...? Kérem szépen, mi volt ez...? Ettől még a gyermekem is meggyőzőbben szokta az oviban elcsapkodni a lányok fenekét. Jamie minden mozdulata azt sugallja, hogy íme egy feladat, el kell látni, csak gyerünk már, gyerünk már... Legyünk már túl rajta. És ha már fenékpaskolgatás... A fentebbiekben akaratlanul hazudtam. Volt három olyan jelenet amikor is én göndör kacagások közepette bucskáztam le a kanapéról. Az egyik az volt, amikor Ana megkapja az új kocsiját, és azért mert rágcsálja az ajkát Mr. Grey becipeli a lakásba és "elfenekeli". Hah! Először is... Az nem elfenekelés, hanem sima snassz, óvatos seggre pacsi... Majdhogynem simogatás. De nem is ez volt az a mozzanat ami felvidított, hanem az, hogy a nagy fegyelmezés után, Christian totál komolyan azt mondja, hogy "üdvözöllek a világomban!" (angolul így hangzik, a szinkronban "íme a világom" lett belőle). Hát én itt teljesen kész voltam. Elképzeltem, ahogy ezt nekem mondják egy ilyen szituációban, így, ebben a formában, egy olyan típusú pasi mint főszereplőnk, és gondolatban folytattam is a jelenetet azzal, hogy a röhögéstől sírva felállok, ránézek a faszikámra, és kajánul megjegyzem, hogy akkor most én jövök... Engedtessék meg, hogy megmutassam, milyen az én világom! A másik két számomra szenvedősen, vinnyogósan kacarászós jelenet a két csúnya beszédes megnyilvánulás volt. Az "én nem szeretkezem, hanem keményen b@szok", és a tárgyalás utáni, "ha egyszer elkaplak meghalsz" frázisok... Jaj, de rossz volt mindkettő! Sajnos, ha én lettem volna mindkét esetben a hősnő, megint csak ugyanezekkel a paraméterekkel, ami a kontextust illeti, hát szegény fószer, aki ezt mondta volna nekem, megtépázott büszkeséggel, és porig sújtva tántorgott volna jobbra el... Hangsúlyoznám, hogy nem a főszereplővel volt a bajom, mert Jamie Dronan biztos rendes ember, hanem a hiteltelenséggel. Nem minden férfi alkalmas ezeknek a mondatoknak a hiteles kommunikálására. Magánéleti tapasztalataim szerint a legtöbb férfi nem alkalmas rá, mert egyszerűen a férfiak is emberek, ugyanúgy lehetnek érzelmesek, mint mi nők, és ugyanúgy tarthatnak egy olyan erkölcsi kódexet, ami nem engedi őket a deviancia keretein belül kibontakozni. Nem mindenkinek van meg ehhez az életmódhoz a gátlástalansága, vagy egyszerűen csak, a normálisabb férfit nem izgatja fel az ha kötözött sonkát csinál a kedveséből, akit szeret. És ez így is van rendjén. Az alkotóknak viszont ezt nagyon is figyelembe kellett volna venni a főszereplő megválasztásakor, mert így Jamievel ez egy ökörség lett, ami borzalmasan fals. És tudom, hogy már unalmas vagyok a Charlie Hunnam mániámmal, de ha már őt akarták először, akkor hadd fejtsem ki, hogy Ő sokkal jobb is lett volna. Benne megvan az az enyhe rosszfiúság, ami kell ahhoz, hogy elhiggyem hogy képes elpaskolni úgy hogy azzal fel is izgat... Neki nincs szégyenérzete a kamera előtt, ha szexről van szó, nem feszeng, hanem természetes minden mozdulata, és ráadásul még szerintem jóképű is (mondjuk én a testét sem kifogásolom... és a hangja... hmmm). Prezentálva az állítottakat, lásd videó:

És még egy, de csak azért mert bírom ebben a reklámban... Mondjuk én itt is érzem benne a potenciált.

De szakadjunk le Charlieról... Ha nem őt, akkor valaki mást kellett volna keresni a szerephez. Valaki olyat, aki képes az arcával, és a mozgáskultúrájával is kommunikálni azt hogy ha kell, tud nagyon ultraszuper badass is lenni. Aki már csak a kisugárzásával is azt üzeni, hogy le akarom rólad kapni a bugyid... És persze üzeni ezt úgy, hogy én le is akarjam kapni magamról miatta a bugyim... Ilyenek.

Amúgy a fent említett három hím közül, akik végig senyvedték velem a filmet, mindegyikük beleakadt abba, hogy nem hihető a főszereplő - annak ellenére, hogy egyik sem az a húúúú de nagyon domináns fajta (bár a szexben mindhárom igényes, és játékos - nem, nem saját tapasztalat mondatja ezt velem, leszámítva persze a férjem esetében. Apropó férjem... Ő akkor kezdett el hahotázni, amikor először előkerül a pálca, kis bőrdarabbal a végén, és Mr. Grey kifejti, hogy a fájdalom csak fejben létezik... Férjem határozott mozdulattal imitálva - ami megjegyzem igazán hiteles volt -, két mondatban levezette, hogy amennyiben az a pálca rendesen megküldésre kerül, hősnőnk a sikítófrásztól ami elkapta volna, nem jutott volna el odáig, hogy kinyögje hogy "vörös"... Ennyit a csak a fejekben létező fájdalomról...).

Harmadik megjegyzés: mellbimbók mindenhol...

Oké, azt el kell ismernem hogy Dakota Johnson szép, attraktív nő. Gusztusos testtel. És még egész jól is adja a naivát. Illik rá a szerep, ezt hála az istennek nem kell agyonragoznom. De minden második jelenetben extraközelit kapunk melleinek csúcsairól, amitől nekem olyan érzésem lett, mintha meg akarnának azokat nyalatni velem... Az első húsz alkalom után kifejezetten irritáló volt.

Negyedik megjegyzés: digital pussy hair maker...

Főhősnőnk szemérme gyárilag szőrtelen. Ezért digitális technikával csináltak neki parókát... Lenyűgöző... Van ezen a bolygón olyan ember, aki referenciaként beleírhatja az önéletrajzába, hogy Ő alkotta meg digitális effektként Dakota Johnson szeméremszőrzetét A szürke ötven árnyalata című filmben... Csak bízni tudok abban, hogy ezt a teljesítményt az illető nem fogja felhasználni, és hogy jól megfizették ezért a munkáért, és hogy kínjában képes volt jókat derülni az alkotási folyamat közben.

Ötödik megjegyzés: minden fentebb felsorolt baki ellenére, azt elismerem, hogy volt egy-két jó perspektívából előtt szexjelenet a filmben. Inkább egy, mint kettő...

Illetve azt is kifejezném, hogy a filmhez gyártott zene egész hangulatosra sikerült. Kár, hogy a zene által előidézett hangulatot a látványvilág porig gyalázza.

Hatodik megjegyzés: fogalmam sincs hogy minek rakták bele a filmbe a mellékszereplőket... A semminél is kevesebb jelentőséget tulajdonítottak nekik, így ennek sem volt leginkább semmi értelme. Ott voltak, mert a könyvben is ott voltak, így itt is ott kellett lenniük, az meg már mellékes, hogyha nem lettek volna egyáltalán ott a filmben, akkor is ugyanott lennénk, ahol most vagyunk... Ráadásul a lakótársat alakító színésznő - nem volt ingerenciám megkeresni az igazi nevét -, egyetemista szerepe ellenére, számomra egy hangyányit kiéltnek hatott.

És ennyi. Nincs több észrevételem. Összefoglalva, csak annyit tudok mondani, hogy az IMDB jelenlegi 4.2-es indexe, jóindulattal reálisan elfogadható, bár ha rajtam múlt volna, akkor még ennyit se kapott volna a film.

Tovább

Bella Andre: A Sullivan család /2014/

Van abban valami jó, ha az ember a saját kis könyvén dolgozik. Amikor épp teljes gőzerővel működik az alkotói fázis, akkor nincs idő olyan csip-csup dolgokra, mint korábbi pocsék könyves emlékeket idézgetni... Akkor az ember nyakig benne van a saját kis történetében, elmerül benne pont úgy, mintha olvasna. Annyi, hogy írás közben egy valami biztos: az alakulóban lévő románc nem múlik máson, csak az alkotón. Nincsenek korlátok, nincsenek béklyók, és nem kell azon morfondírozni, hogy vajon hol lesz bebuktatva a történet. Mert ez az írás egyik gyönyörűsége, és legnagyobb veszélye is egyben: az író soha nem tudja megítélni a saját munkáját. Persze, lehet elképzelése arról, hogy az alkotása jó-e, a közízlésnek megfelelő-e, színvonalas-e, de ezek a benyomások nem mások, csak illúziók. Mert az író fejében lehet valami teljesen kerek, és egész, és tökéletes, mégis lehet hogy az olvasónak nem lesz az. Lehet hogy az olvasó nem úgy fogja megközelíteni az adott művet, ahogy az író, lehet hogy nem annyira gondolja át, lehet hogy teljesen félreértelmezi, nem érti meg. Oké, azt itt kell elismerni, hogy ha az olvasó eltévelyedik, annak vélhetően van egy olyan oka is, hogy az író nem tudta sínen tartani a sztorit - lehet, hogy a mű mégsem volt annyira "jó", mint ahogy azt az alkotó képzelte. Lehet hogy a mérhetetlen önbizalom alapja csak az üresség, vagy az akarni vágyás - tehetség nélkül. Én úgy vagyok a tehetséggel, mint a kísértetekkel. Ha írásról van szó, nem a szó szoros értelmében hiszek benne. Szerintem mindenkiben ott lakozik a képesség, hogy bravúrosan fejezze ki magát írásban. A probléma gyökerét én inkább a türelemben látom. Nem mindenkiben van meg az elszántság, vagy a türelem ahhoz, hogy órákat ücsörögjön egy ötlet felett, hogy hosszú perceket áldozzon egy mondat átfogalmazására, nem mindenkiben van meg az a szenvedéllyel összekevert elmebaj, ami arra késztet, hogy lefekvés után is felkeljünk a jegyzetfüzetünkhöz, csak mert egy frappáns szócsörte eszünkbe jutott. A másik buktató a fantázia hiánya szokott lenni - könyörgöm él ezen a bolygón több mint hét milliárd ember... Nem lehet mindenkinek egyedi ideája! És itt szoktam bekanyarodni mindig oda, hogy ez eredeti ötlet - ha a romantikus ponyvák világát nézzük - nem elvárás. Nem egy írót tudnék most mondani, akiknek szinte minden könyvük ugyanarról szól, és mégis veszik őket, mint a cukrot, mert stílusában szellemes, lendületes, megunhatatlan, magával ragadó... Ha jól van eladva a történet, akkor ugyan kit fog érdekelni olvasás közben az, hogy az adott témáról nem az az első bőr, ami lehúzásra kerül? Szóval igen... A jó könyv misztériuma még mindig azon áll vagy bukik, hogy hogyan van körítve, és hogy mennyire következetes - és persze, hogy az író mennyire tudja hitelesen azt átadni. Egy biztos - és lehet hogy pofátlanság a részemről ilyet kijelenteni, de - amikor én írom a saját történetemet, akkor az úgy lesz megírva, ahogy én szeretném. Addig csinosítgatom ameddig akarom, és bár az a fajta vagyok aki sosem elégedett - főleg nem a saját történetével -, amikor olyan könyv kerül a kezembe, mint jelen irományunk is, akkor mindig röppentek egy hálaimát az ég felé, hogy milyen csuda klasszul el tudom magam segítség nélkül is szórakoztatni... És ilyenkor mindig megkönnyebbülök, mert ettől a gondolattól már csak egy lépés az, hogy nem vagyok rászorulva ezekre a könyvekre, ha nem akarom őket, akkor nem fogom akarni őket, és kész... Írok egyet, ami szerintem jó, és ennyi! Azt pedig csak csendben remélhetem, hogy az effajta lázadásommal, és alkotói kényszeremmel, lesz majd más is, akiben ki tudom tölteni azt az űrt, ami engem is olykor-olykor kegyetlenül arcon szokott csapni.

Néha csak egy pillantás kell.

Chloe Peterson megesküdött, soha nem követi el többé azt a hibát, hogy megbízik egy férfiban. Indokai olyan fájóak, mint a sérülések az arcán. Úgyhogy amikor kocsija a vizes útról belecsúszik az árokba, meg van győződve róla, hogy az a fantasztikus fickó, aki megmenti, túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. 

Chase Sullivan sikeres fotográfusként válogathat a gyönyörű nők közül. Elégedett az életével - amíg rá nem talál Chloéra és a totálkáros kocsijára a Napa Valley-i út szélén. A köztük felsistergő vonzalom minden szerelmes pillantással és bűnösen édes érintéssel egyre nő, s Chloe nem tehet róla, de el kell tűnődnie rajta, hogy talán azzal a férfival találkozott, aki kivétel a szabály alól... 

Bella André az erotikus romantikus családregények műfajának nagysikerű írónője, a New York Times bestseller szerzője. Érzékenyen megírt történeteit már több mint tíz országban olvashatják rajongói. A Sullivan család-sorozatban megismerhetjük a testvérek, a hat fiú és az ikerlányok izgalmas szerelmi életét.

Kiadó: Ulpius

Oldalak száma: 348

Ára: 3499 Ft

Szokás szerint, jelen véleményem is agyon lesz spoilerezve. Legmélyebb bocsánatomat közvetíteném mindenki felé emiatt, de higgyétek el, ezt a könyvet nem lehet spoilerezés nélkül látványosan kifilézni. Mert hát már megint oda jutottunk el, hogy Lindácska olvasnivalót keresett - ami még nem is lett volna baj, de sajnos talált is. Kezdek félni attól, hogy nekem külön érzékem van az igénytelen könyvek megtalálásához. Remélem nem! Szeretnék még jó könyvet is olvasni a remélhetőleg jó sokára bekövetkező halálomig...

De most maradjunk egy kicsit a mában... És maradjunk Bella Andre könyvénél...

Igen, mindenkinek adott a lehetőség, hogy elképzeljen a szokásos pozíciómban - az ágyban henyélve - ahogy falom - hah! - az oldalakat, és közben kínlódom - még mindig színpadiasan - miközben ajkaimról olyan foszlányok, és morgások törnek fel, amik iszonyúan hasonlítanak a "na menj a picsába..." hangulatkifejező szóösszetételre. Íme... Hát így teltek az óráim a könyvvel.

Egyenesen szégyellem már leírni ide, de ez a remek annyi sebből vérzik, hogy... szóval... khm... Közelítsük meg másképp: a könyv nem áll másból csak sebekből - amik véreznek.

Istenem, hogy már megint csak az elégedetlenkedésem fog hangot kapni...

Szóval, teljesen meglepő módon a Sullivan család, az egy család, nevükön nevezvén őket, a Sullivan-ek. Hihetetlen mik nincsenek. Ez a család Californiában tengeti mindennapjait, egyesek Frisco-ban, mások a Napa-völgyben, megint mások a világ másik végén. Ez a család nyolc gyermeket tudhat a magáénak, amiből már nyolc felnőtt. Hat fiú, két lány - akik mellesleg ikrek. Ez eddig idilli. A családfő már évekkel korábban elhunyt, az édesanya nevelt fel mindenkit, és csak úgy ömlik a boldogság, és a törődni vágyás a könyv minden lapjából. Tehát még mindig idilli a dolog. Van egy Catherine Anderson nevű írónő, akit én meglehetősen kedvelek. Neki vannak családregényei. Minden eddig magyarul megjelent könyvét olvastam, mert egyszerűen nem vagyok képes ellenállni neki. Ha az idealizálásról van szó, akkor az írónő toplistásnak nevezhető - és amúgy is. A könyveiben mindig olyan konfliktus van, amit nem lehet elbagatellizálni, amik nem hétköznapiak - deréktől lefelé megbénult főhősnő, agysérülésből felépülő főhősnő, egy férfi aki elvesztette gyermekét és feleségét egy balesetben, és így tovább, és így tovább... Minden történetében központi szerepet kap a hit, és a vallás téma is, amitől én alapesetben bőszen szoktam agybajt kapni, de nála nem, mert nem tukmálós, nem erőszakoskodó. Lágy és kedves, és nem ítélkezik. A szereplői értékeket képviselnek, a stílusa könnyed, nagyon olvasmányosan ír, és még ha helyenként bugyuta is, akkor is olyan őszintén és tisztán az, hogy nem lehet mást tenni csak bugyután mosolyogni miatta, és imádni azért hogy olyan amilyen. Catherine Anderson családjai mindig összetartó családok, gerinccel, odaadással egymás iránt - idealizál, de nem túl idealizál, egyszerűen csak megteremti azt a családi formát, amihez mindenki vágyna csatlakozni, beleszületni, hozzáragadni. Ezzel szemben Bella Andre családja jóval... hogy is mondjam csak... kevésbé földhöz ragadtabb. Merthogy ebben a családban - függetlenül attól, hogy a húszas évei elején, vagy a harmincas évei közepén jár az illető - mindenkinek komoly karrierje van. Összeszedem:

Van egy jól menő borász, pincészettel, szőlőkkel, vendégházzal, csúcs kocsival, vastag tárcával (igen, most még csak Marcus pénztárcájáról beszélek...), és minden egyébbel, ami ahhoz kell hogy a társadalom megbecsült, és elismert tagja lehessen...

Van egy színész, aki már befutott színész, nem az a koplalós fajta, aki még épphogy csak csoszog a világot jelentő deszkákon, éhbérért... Nem, kérem alássan, ez a színész, az a fajta színész, akit már egy világ ismer, és elismer...

Van egy profi baseball játékos... - tuti, hogy van valami turpisság ezeknek a gyerekeknek a génállománya körül...

Aztán van egy profi fotós - megint csak nem a tengődő művészlélek fajta, hanem inkább a "meztelen szupermodell ciciket bámulhatok egész álló nap, és még pofátlanul meg is fizetnek ezért" féle...

Van egy, akinek autókereskedő-autójavító franchise bolthálózata van, és aki hobbiból azzal szórakozik, hogy még autóversenyeken is indít autókat - ja igen, és még amikor szabadideje lenne, még akkor is kocsikat bütyköl (erre mondják azt nemzetközi vizeken hogy a "munkája a szenvedélye", a mi hazánkban az ilyet legfeljebb csak megbámulják, és elkönyvelik mentálisan sérültnek)...

Van egy tűzoltó - mély sóhaj...

Van egy koreográfus/táncos, aki a második könyvben már az éppen aktuális popdíva mellett dolgozik...

És végül de nem utolsó sorban van egy... könyvtáros. A kis kakukktojás. Szerintem az utolsó testvérnél Bella Andre fantáziája elfogyott - ami nem is csoda, hisz egy ilyen famíliában, ahol mindenki milliomos, vagy legalábbis közel van hozzá hogy az legyen, vagy ha éppen nem dúsgazdag, akkor az éltére fittyet hányva menti idegen emberek életét, nehéz az utolsó testvérnek is produkálni valami rendkívülit. Azért az már naaaagyooon meredek lett volna, ha a nyolcadik Sullivan lett volna az Államok első zsidó-biszexuális-kínai származású-női elnöke, olyan humanista érzékkel, ami még Teréz anyában is áhítatot ébresztett volna, és aki a földön először érte volna el hogy emiatt még húsz éves kora előtt szentté avatják. Na igen... ezt bonyolult lett volna kifejteni, és levezetni, így Bella Andre gondolt egyet, a homlokára csapott, és azt mondta: legyen könyvtáros! És úgy vala... Így mi földi halandók sem érezzük magunkat teljesen törpének az ABC-ben dolgozó anyánk, és a gyárban robotoló apánk miatt... Hihetetlen, hogy most már nem csak egyének jelennek meg ultrakiszuperáltan egy könyvben, hanem egész családok... Valahol értem én a logikát... Nézd már, itt van ez a valójában igazán szexi pasi/csődör, aki izmos, és gazdag, és művelt, és olyan az ágyban mint egy isten, és még van annyira hülye is hogy kikezd a hősnővel... Elbumlizunk a harangokig, és mit tud felmutatni Mr. Tökély? Semmit. Ami ugyebár nem járja! A tökéletes pasinak tökéletes család kell! Egy teljes klán! Ahol több a férfi, mint a nő, csak hogy az ifi asszonykának mindig legyen kin legeltetni a szemét, és hogy magában hümmöghessen mekkora szerencse is érte, hogy ennyi rendkívüli, és tökéletes ember közt lehet... Az ilyen mérvű idealizálási kényszerre szoktam volt én azt mondani nemes egyszerűséggel, hogy giccs. Vagy azt hogy harsány. És hogy semmi, de semmi köze nincs a hétköznapi ember világához, de még azt is meg merem kockáztatni, hogy annak álmaihoz sincs semmi köze. Túlzás, Bella Andre a neved.

Főhőseink:

Chase a befutott fotós, aki a klán tagja, és Chloe aki volt férje elől menekülve a szakadó esőben a kocsijával egy árokban köt ki. Mit ad isten, Chase épp arra furikázik, így kimentő hősnőnket szorult helyzetéből, ami determinálja is nekünk rögtön, hogy becsapott a villám. Juhé!

A fülszöveg alapján az ember lánya azt hihetné - vagy legalábbis én azt hittem - hogy hősnőnk arcán legalább egy harminc centis, mély árkú sebhely kell hogy húzódjon (menő fotográfus, és a nő akinek "indokai olyan fájók, mint a sérülések az arcán"), hogy patent lehessen a konfliktus... Kiábrándulás, Chloe-nak "csak" bepancsoltak egyet, ami miatt van ugyan monoklija, de ami szépen meg is fog majd gyógyulni, így fuccs az önképet érintő válságnak, és a mély dilemmának, hogy "vajon miért szeretne engem egy olyan férfi, akinek csupa szépség közt zajlik az élete?". Lelőttük, elföldeltük... Jöhet a duhajkodás! Ami amúgy meg... jaj... (mindjárt kitérek erre is).

Chloe... Nem tehetek róla, de ettől a névtől nekem a Deep Impact c. film óta (nem, nem pornó, hanem az az aszteroidás mozi), mindig a Clorox jut az eszembe... Na jó, lapozzunk. Szóval Chloe olyan hősnő, amilyen nagy átlagban a hősnők lenni szoktak. Össze van omolva, nem tudja merre van az egyenes, szüksége van egy gáncs nélküli lovagra ahhoz, hogy lélegezni tudjon. Remek. Kiderül, hogy a rosszul elsűlt házassága miatt totálkáros, a férje elől menekül, nincs pénze, egy táskája van, és még a kocsija is összetörik. Az már csak a slusszpoén hogy még rendesen bőrig is ázik szerencsétlen. Én már azt vártam, hogy mikor fog beütni a krach egy tüdőgyulladás formájában, de ez nem következik be - és csak azért nem szerintem, mert a Napa völgy, és California is úgy egy az egyben elég meleg éghajlatú.

Hölgyeményünk sem egy nagyon komplex fajta, szendécske is néha-néha, de azért nem mindig. Első ténykedése ugyanis, miután Chase elviszi Marcus borászatának vendégházába, hogy a pezsgőfürdőzésre alkalmas kádban nekiáll maszturbálni. Hah! Minő fordulat... Nem fogjátok kitalálni, de persze hogy az ajtó nem volt bezárva, így Chase meglepi hősnőnket, ráadásul pont akkor, amikor annak gyönyörittas sóhajjal röppen ki az ajkán hősünk neve. Aztarohadt... És íme a válasz, hogy én miért is nem szoktam idegen kádakban maszturbálni... Murphy törvénye: tuti, hogy akkor amikor jó lenne, meg lennék zavarva, és ugyan hihetetlen, de azért vannak olyan helyzetek, amikor még nekem is képes volna pipacspirosba borulni a fejem. Mellesleg ez az intermezzo közvetlenül azután esik meg, hogy Chase-t egy meztelen nő várja a vendégszoba ágyán, aminek (megint csak egy nagy csavaros fordulattal) hősnőnk is tanúja lesz. Amin még lehidaltam: hölgyeményünk a karrierjét legszívesebben a foltvarrásra építené. Nem mintha bajom lenne a foltvarrással... De akkor is... Jó, rendben, fogadjuk el ezt úgy, hogy a Chase-szel kötött házassága után, akár már foltvarrással is foglalkozhat ha akar... (De miért pont a foltvarrás...? Mindegy...)

Hősünkről...

Chase azon felül, hogy a tökéletes mesebeli család tökéletes sarja, sok minden mást nem tudhat a magáénak. Úgy kell elképzelni a fazont, mint akinek a homlokához nőtt egy Leica lencsés Canon. Pont. Meg persze magas, meg vonzó, meg szexi, meg vasárnaponként a vízen jár... Mindent tud, amit egy tisztességes csődörnek tudnia kell, horizonton innen és túl, egy nagy hibája van csak: a szókincse néha egy tini színvonalán vonaglik. Számára hölgyeményünk kinézete, stílusa, megnyilvánulásai, és minden egyéb paramétere egy szóval jellemezhető: elragadó. Megszámoltam, összesen 45 alkalommal jelenik meg a könyvben ez a szó, ami azért nem piskóta egy kétszáz oldalas könyv esetében. Bevallom, valahol a harmincadik "elragadónál" már ott tartottam, hogy a fogaimmal fogom feltépni a csuklómon az ütőeremet.

Szóval hőseink összeakadnak, aztán nem sokkal később pedig egymásba is akadnak. A fülszöveg azt hirdeti, hogy ez erotikus/romantikus könyv. Hát mit tudom én... Nekem leginkább elment tőle a kedvem a szextől. Konkrétan lohasztó hatással bír a libidóra, nyelvtanilag olyan körülményes, és olyan bugyuta, hogy ember legyen a talpán, aki emiatt felharsan, hogy "ide nekem azt az orgazmust!". Esküszöm vagyok annyira nagyszájú, hogyha begerjedtem volna már egy ilyen könyvtől, akkor azt már el is ismertem volna... Ilyen még nem fordult elő (megjegyzem amatőr írásoknál már volt rá példa). Hogy Bella Andre könyve hol bicsaklott meg ezen a területen? Szinte mindenhol. Először is a főszereplőnk egy jól megtermett harmincas pasi, akire megállás nélkül úgy hivatkozik a történet, hogy "a fiú" - ezt is összeszámoltam, összesen 221 alkalommal jelenik meg a "fiú" mint kifejezés. Könyörgöm egy masszív testalkatú 190 akárhány centis fazon, aki már betöltötte a harmincat, legyen már FÉRFI! Nincs annál lelombozóbb, amikor egy erotikusnak csúfolt jelenten belül a "fiú" orbitális méretű keménysége böködi a főhősnő ezt meg azt a testrészét... Rögtön olyan érzésem lett tőle, mintha:

a, pedofil korhatáros pornót olvasnék;

b, mintha megrontanék valakit elméletben - vagy engem rontatnának meg mentálisan;

c,

...

mintha pedofil korhatáros pornót olvasnék...

Másik halálom az volt, hogy a megfogalmazás valami nagyon gyatra.

"Onnantól a test vette át az irányítást..."

"Chase a test minden egyes porcikáját kívánta..."

"... a nyelv újra érintkezésbe lépett a bőrrel..."

"A nyelv ezután lassú, érzéki utazásra indult.. (...) A nyelv végül a fogai között kötött ki."

"... elég volt a nyelv néhány mozdulata..."

És csak jönnek, és jönnek ezek a fajta megfogalmazások, én meg csak hajtogatom magamban, hogy "milyen test?", "milyen nyelv?", "kinek a teste?", "kinek a nyelve?". Az ilyen megfogalmazás távolságtartó. Mennyivel dallamosabb lett volna úgy, hogy "Chase az előtte heverő test minden porcikáját kívánta...", vagy "aztán az érdes, bársonyos nyelv újra megérintette, puhatolózva, tapogatva, lágyan...", és még " A férfi nedves nyelve újra rásimult a bőrére..", és így tovább...

A fent felsorolt mondatok körülbelül olyanok, mint egy szakácskönyv instrukciói, és legalább annyira izgalmasak is. A könyvhöz nem volt szerencsém eredeti nyelven, mégis úgy sejtem, hogy itt nem feltétlenül beszélhetünk írói bakiról. Ez inkább fordítási galiba lehet... Amúgy olvasói szemszögből teljesen mindegy, sajnos az érzékletesség függetlenül attól, hogy hol borult el a dolog, egy az egyben kimarad.

Csak hogy még egy kicsit belelovaljam magam...

Idézet:

"Chloe tudta, hogy újabb orgazmusra nem számíthat, hiszen épp az előbb volt egy csodálatosban része. Egy darabig ugyanaz nem ismétlődhet meg. Kinyitotta a száját, hogy ezt elmondja, de mielőtt egyetlen szót kiejthetett volna, rájött, hogy milyen jó most neki."

Lábjegyzet: a pasas épp a csaj lábai közt megbúvó nedves puhaságot kényezteti... a szájával.

Egy: milyen a nem csodálatos orgazmus? Van ronda orgazmus is?

Kettő: "egy darabig ugyanaz nem ismétlődhet meg..." - jaj dehogynem, babám... Ha mást nem, magaddal már sikerülnie kellett volna...

Három: "rájött, hogy milyen jó most neki...". Na, ezt elképzeltem. Hölgyikénk párás tekintettel néz bódultan előre egy "csodálatos" orgazmus után, elhúzódna, amikor is agyoncsapja a felismerés, hogy: "Nézd már! Nekem ez jó!"... Hm... Nem mondod bogaram... Ki hitte volna, hogy az utójáték is lehet jó? És ez így megfogalmazva: "rájött, hogy milyen jó most neki"... Ezt a felfedezést besoroljuk majd valahová közvetlenül Magellán teljesítménye mögé.

És akkor azt hiszem itt zárom is a soraim, mielőtt megint belelépnék abba a csapdába, hogy hosszabb véleményt írok, mint maga a könyv.

Olvasom a második kötetet is. Rávettem magam, mivel egyszerűen nem akartam elhinni, hogy a New York Times bestseller szerzőjének a könyve ennyire pocsék lehet - oké, volt már erre is példa, de mint ahogy fentebb is említettem, szerintem itt a fordítással is akadnak bajok. Természetesen a második könyvről is lesz majd vélemény a napokban, illetve ha minden jól megy, akkor a héten még Nyrae Dawn: A játszma című könyvéről is fogok írni egy beszámolót - ami mellesleg egy jó könyv volt, de ezt majd később.

Bella Andre ezen remekét pedig csak erős idegzetűeknek ajánlom.

Értékelés: 3 pont

Tovább