Van abban valami jó, ha az ember a saját kis könyvén dolgozik. Amikor épp teljes gőzerővel működik az alkotói fázis, akkor nincs idő olyan csip-csup dolgokra, mint korábbi pocsék könyves emlékeket idézgetni... Akkor az ember nyakig benne van a saját kis történetében, elmerül benne pont úgy, mintha olvasna. Annyi, hogy írás közben egy valami biztos: az alakulóban lévő románc nem múlik máson, csak az alkotón. Nincsenek korlátok, nincsenek béklyók, és nem kell azon morfondírozni, hogy vajon hol lesz bebuktatva a történet. Mert ez az írás egyik gyönyörűsége, és legnagyobb veszélye is egyben: az író soha nem tudja megítélni a saját munkáját. Persze, lehet elképzelése arról, hogy az alkotása jó-e, a közízlésnek megfelelő-e, színvonalas-e, de ezek a benyomások nem mások, csak illúziók. Mert az író fejében lehet valami teljesen kerek, és egész, és tökéletes, mégis lehet hogy az olvasónak nem lesz az. Lehet hogy az olvasó nem úgy fogja megközelíteni az adott művet, ahogy az író, lehet hogy nem annyira gondolja át, lehet hogy teljesen félreértelmezi, nem érti meg. Oké, azt itt kell elismerni, hogy ha az olvasó eltévelyedik, annak vélhetően van egy olyan oka is, hogy az író nem tudta sínen tartani a sztorit - lehet, hogy a mű mégsem volt annyira "jó", mint ahogy azt az alkotó képzelte. Lehet hogy a mérhetetlen önbizalom alapja csak az üresség, vagy az akarni vágyás - tehetség nélkül. Én úgy vagyok a tehetséggel, mint a kísértetekkel. Ha írásról van szó, nem a szó szoros értelmében hiszek benne. Szerintem mindenkiben ott lakozik a képesség, hogy bravúrosan fejezze ki magát írásban. A probléma gyökerét én inkább a türelemben látom. Nem mindenkiben van meg az elszántság, vagy a türelem ahhoz, hogy órákat ücsörögjön egy ötlet felett, hogy hosszú perceket áldozzon egy mondat átfogalmazására, nem mindenkiben van meg az a szenvedéllyel összekevert elmebaj, ami arra késztet, hogy lefekvés után is felkeljünk a jegyzetfüzetünkhöz, csak mert egy frappáns szócsörte eszünkbe jutott. A másik buktató a fantázia hiánya szokott lenni - könyörgöm él ezen a bolygón több mint hét milliárd ember... Nem lehet mindenkinek egyedi ideája! És itt szoktam bekanyarodni mindig oda, hogy ez eredeti ötlet - ha a romantikus ponyvák világát nézzük - nem elvárás. Nem egy írót tudnék most mondani, akiknek szinte minden könyvük ugyanarról szól, és mégis veszik őket, mint a cukrot, mert stílusában szellemes, lendületes, megunhatatlan, magával ragadó... Ha jól van eladva a történet, akkor ugyan kit fog érdekelni olvasás közben az, hogy az adott témáról nem az az első bőr, ami lehúzásra kerül? Szóval igen... A jó könyv misztériuma még mindig azon áll vagy bukik, hogy hogyan van körítve, és hogy mennyire következetes - és persze, hogy az író mennyire tudja hitelesen azt átadni. Egy biztos - és lehet hogy pofátlanság a részemről ilyet kijelenteni, de - amikor én írom a saját történetemet, akkor az úgy lesz megírva, ahogy én szeretném. Addig csinosítgatom ameddig akarom, és bár az a fajta vagyok aki sosem elégedett - főleg nem a saját történetével -, amikor olyan könyv kerül a kezembe, mint jelen irományunk is, akkor mindig röppentek egy hálaimát az ég felé, hogy milyen csuda klasszul el tudom magam segítség nélkül is szórakoztatni... És ilyenkor mindig megkönnyebbülök, mert ettől a gondolattól már csak egy lépés az, hogy nem vagyok rászorulva ezekre a könyvekre, ha nem akarom őket, akkor nem fogom akarni őket, és kész... Írok egyet, ami szerintem jó, és ennyi! Azt pedig csak csendben remélhetem, hogy az effajta lázadásommal, és alkotói kényszeremmel, lesz majd más is, akiben ki tudom tölteni azt az űrt, ami engem is olykor-olykor kegyetlenül arcon szokott csapni.
Néha csak egy pillantás kell.
Chloe Peterson megesküdött, soha nem követi el többé azt a hibát, hogy megbízik egy férfiban. Indokai olyan fájóak, mint a sérülések az arcán. Úgyhogy amikor kocsija a vizes útról belecsúszik az árokba, meg van győződve róla, hogy az a fantasztikus fickó, aki megmenti, túl szép ahhoz, hogy igaz legyen.
Chase Sullivan sikeres fotográfusként válogathat a gyönyörű nők közül. Elégedett az életével - amíg rá nem talál Chloéra és a totálkáros kocsijára a Napa Valley-i út szélén. A köztük felsistergő vonzalom minden szerelmes pillantással és bűnösen édes érintéssel egyre nő, s Chloe nem tehet róla, de el kell tűnődnie rajta, hogy talán azzal a férfival találkozott, aki kivétel a szabály alól...
Bella André az erotikus romantikus családregények műfajának nagysikerű írónője, a New York Times bestseller szerzője. Érzékenyen megírt történeteit már több mint tíz országban olvashatják rajongói. A Sullivan család-sorozatban megismerhetjük a testvérek, a hat fiú és az ikerlányok izgalmas szerelmi életét.
Kiadó: Ulpius
Oldalak száma: 348
Ára: 3499 Ft
Szokás szerint, jelen véleményem is agyon lesz spoilerezve. Legmélyebb bocsánatomat közvetíteném mindenki felé emiatt, de higgyétek el, ezt a könyvet nem lehet spoilerezés nélkül látványosan kifilézni. Mert hát már megint oda jutottunk el, hogy Lindácska olvasnivalót keresett - ami még nem is lett volna baj, de sajnos talált is. Kezdek félni attól, hogy nekem külön érzékem van az igénytelen könyvek megtalálásához. Remélem nem! Szeretnék még jó könyvet is olvasni a remélhetőleg jó sokára bekövetkező halálomig...
De most maradjunk egy kicsit a mában... És maradjunk Bella Andre könyvénél...
Igen, mindenkinek adott a lehetőség, hogy elképzeljen a szokásos pozíciómban - az ágyban henyélve - ahogy falom - hah! - az oldalakat, és közben kínlódom - még mindig színpadiasan - miközben ajkaimról olyan foszlányok, és morgások törnek fel, amik iszonyúan hasonlítanak a "na menj a picsába..." hangulatkifejező szóösszetételre. Íme... Hát így teltek az óráim a könyvvel.
Egyenesen szégyellem már leírni ide, de ez a remek annyi sebből vérzik, hogy... szóval... khm... Közelítsük meg másképp: a könyv nem áll másból csak sebekből - amik véreznek.
Istenem, hogy már megint csak az elégedetlenkedésem fog hangot kapni...
Szóval, teljesen meglepő módon a Sullivan család, az egy család, nevükön nevezvén őket, a Sullivan-ek. Hihetetlen mik nincsenek. Ez a család Californiában tengeti mindennapjait, egyesek Frisco-ban, mások a Napa-völgyben, megint mások a világ másik végén. Ez a család nyolc gyermeket tudhat a magáénak, amiből már nyolc felnőtt. Hat fiú, két lány - akik mellesleg ikrek. Ez eddig idilli. A családfő már évekkel korábban elhunyt, az édesanya nevelt fel mindenkit, és csak úgy ömlik a boldogság, és a törődni vágyás a könyv minden lapjából. Tehát még mindig idilli a dolog. Van egy Catherine Anderson nevű írónő, akit én meglehetősen kedvelek. Neki vannak családregényei. Minden eddig magyarul megjelent könyvét olvastam, mert egyszerűen nem vagyok képes ellenállni neki. Ha az idealizálásról van szó, akkor az írónő toplistásnak nevezhető - és amúgy is. A könyveiben mindig olyan konfliktus van, amit nem lehet elbagatellizálni, amik nem hétköznapiak - deréktől lefelé megbénult főhősnő, agysérülésből felépülő főhősnő, egy férfi aki elvesztette gyermekét és feleségét egy balesetben, és így tovább, és így tovább... Minden történetében központi szerepet kap a hit, és a vallás téma is, amitől én alapesetben bőszen szoktam agybajt kapni, de nála nem, mert nem tukmálós, nem erőszakoskodó. Lágy és kedves, és nem ítélkezik. A szereplői értékeket képviselnek, a stílusa könnyed, nagyon olvasmányosan ír, és még ha helyenként bugyuta is, akkor is olyan őszintén és tisztán az, hogy nem lehet mást tenni csak bugyután mosolyogni miatta, és imádni azért hogy olyan amilyen. Catherine Anderson családjai mindig összetartó családok, gerinccel, odaadással egymás iránt - idealizál, de nem túl idealizál, egyszerűen csak megteremti azt a családi formát, amihez mindenki vágyna csatlakozni, beleszületni, hozzáragadni. Ezzel szemben Bella Andre családja jóval... hogy is mondjam csak... kevésbé földhöz ragadtabb. Merthogy ebben a családban - függetlenül attól, hogy a húszas évei elején, vagy a harmincas évei közepén jár az illető - mindenkinek komoly karrierje van. Összeszedem:
Van egy jól menő borász, pincészettel, szőlőkkel, vendégházzal, csúcs kocsival, vastag tárcával (igen, most még csak Marcus pénztárcájáról beszélek...), és minden egyébbel, ami ahhoz kell hogy a társadalom megbecsült, és elismert tagja lehessen...
Van egy színész, aki már befutott színész, nem az a koplalós fajta, aki még épphogy csak csoszog a világot jelentő deszkákon, éhbérért... Nem, kérem alássan, ez a színész, az a fajta színész, akit már egy világ ismer, és elismer...
Van egy profi baseball játékos... - tuti, hogy van valami turpisság ezeknek a gyerekeknek a génállománya körül...
Aztán van egy profi fotós - megint csak nem a tengődő művészlélek fajta, hanem inkább a "meztelen szupermodell ciciket bámulhatok egész álló nap, és még pofátlanul meg is fizetnek ezért" féle...
Van egy, akinek autókereskedő-autójavító franchise bolthálózata van, és aki hobbiból azzal szórakozik, hogy még autóversenyeken is indít autókat - ja igen, és még amikor szabadideje lenne, még akkor is kocsikat bütyköl (erre mondják azt nemzetközi vizeken hogy a "munkája a szenvedélye", a mi hazánkban az ilyet legfeljebb csak megbámulják, és elkönyvelik mentálisan sérültnek)...
Van egy tűzoltó - mély sóhaj...
Van egy koreográfus/táncos, aki a második könyvben már az éppen aktuális popdíva mellett dolgozik...
És végül de nem utolsó sorban van egy... könyvtáros. A kis kakukktojás. Szerintem az utolsó testvérnél Bella Andre fantáziája elfogyott - ami nem is csoda, hisz egy ilyen famíliában, ahol mindenki milliomos, vagy legalábbis közel van hozzá hogy az legyen, vagy ha éppen nem dúsgazdag, akkor az éltére fittyet hányva menti idegen emberek életét, nehéz az utolsó testvérnek is produkálni valami rendkívülit. Azért az már naaaagyooon meredek lett volna, ha a nyolcadik Sullivan lett volna az Államok első zsidó-biszexuális-kínai származású-női elnöke, olyan humanista érzékkel, ami még Teréz anyában is áhítatot ébresztett volna, és aki a földön először érte volna el hogy emiatt még húsz éves kora előtt szentté avatják. Na igen... ezt bonyolult lett volna kifejteni, és levezetni, így Bella Andre gondolt egyet, a homlokára csapott, és azt mondta: legyen könyvtáros! És úgy vala... Így mi földi halandók sem érezzük magunkat teljesen törpének az ABC-ben dolgozó anyánk, és a gyárban robotoló apánk miatt... Hihetetlen, hogy most már nem csak egyének jelennek meg ultrakiszuperáltan egy könyvben, hanem egész családok... Valahol értem én a logikát... Nézd már, itt van ez a valójában igazán szexi pasi/csődör, aki izmos, és gazdag, és művelt, és olyan az ágyban mint egy isten, és még van annyira hülye is hogy kikezd a hősnővel... Elbumlizunk a harangokig, és mit tud felmutatni Mr. Tökély? Semmit. Ami ugyebár nem járja! A tökéletes pasinak tökéletes család kell! Egy teljes klán! Ahol több a férfi, mint a nő, csak hogy az ifi asszonykának mindig legyen kin legeltetni a szemét, és hogy magában hümmöghessen mekkora szerencse is érte, hogy ennyi rendkívüli, és tökéletes ember közt lehet... Az ilyen mérvű idealizálási kényszerre szoktam volt én azt mondani nemes egyszerűséggel, hogy giccs. Vagy azt hogy harsány. És hogy semmi, de semmi köze nincs a hétköznapi ember világához, de még azt is meg merem kockáztatni, hogy annak álmaihoz sincs semmi köze. Túlzás, Bella Andre a neved.
Főhőseink:
Chase a befutott fotós, aki a klán tagja, és Chloe aki volt férje elől menekülve a szakadó esőben a kocsijával egy árokban köt ki. Mit ad isten, Chase épp arra furikázik, így kimentő hősnőnket szorult helyzetéből, ami determinálja is nekünk rögtön, hogy becsapott a villám. Juhé!
A fülszöveg alapján az ember lánya azt hihetné - vagy legalábbis én azt hittem - hogy hősnőnk arcán legalább egy harminc centis, mély árkú sebhely kell hogy húzódjon (menő fotográfus, és a nő akinek "indokai olyan fájók, mint a sérülések az arcán"), hogy patent lehessen a konfliktus... Kiábrándulás, Chloe-nak "csak" bepancsoltak egyet, ami miatt van ugyan monoklija, de ami szépen meg is fog majd gyógyulni, így fuccs az önképet érintő válságnak, és a mély dilemmának, hogy "vajon miért szeretne engem egy olyan férfi, akinek csupa szépség közt zajlik az élete?". Lelőttük, elföldeltük... Jöhet a duhajkodás! Ami amúgy meg... jaj... (mindjárt kitérek erre is).
Chloe... Nem tehetek róla, de ettől a névtől nekem a Deep Impact c. film óta (nem, nem pornó, hanem az az aszteroidás mozi), mindig a Clorox jut az eszembe... Na jó, lapozzunk. Szóval Chloe olyan hősnő, amilyen nagy átlagban a hősnők lenni szoktak. Össze van omolva, nem tudja merre van az egyenes, szüksége van egy gáncs nélküli lovagra ahhoz, hogy lélegezni tudjon. Remek. Kiderül, hogy a rosszul elsűlt házassága miatt totálkáros, a férje elől menekül, nincs pénze, egy táskája van, és még a kocsija is összetörik. Az már csak a slusszpoén hogy még rendesen bőrig is ázik szerencsétlen. Én már azt vártam, hogy mikor fog beütni a krach egy tüdőgyulladás formájában, de ez nem következik be - és csak azért nem szerintem, mert a Napa völgy, és California is úgy egy az egyben elég meleg éghajlatú.
Hölgyeményünk sem egy nagyon komplex fajta, szendécske is néha-néha, de azért nem mindig. Első ténykedése ugyanis, miután Chase elviszi Marcus borászatának vendégházába, hogy a pezsgőfürdőzésre alkalmas kádban nekiáll maszturbálni. Hah! Minő fordulat... Nem fogjátok kitalálni, de persze hogy az ajtó nem volt bezárva, így Chase meglepi hősnőnket, ráadásul pont akkor, amikor annak gyönyörittas sóhajjal röppen ki az ajkán hősünk neve. Aztarohadt... És íme a válasz, hogy én miért is nem szoktam idegen kádakban maszturbálni... Murphy törvénye: tuti, hogy akkor amikor jó lenne, meg lennék zavarva, és ugyan hihetetlen, de azért vannak olyan helyzetek, amikor még nekem is képes volna pipacspirosba borulni a fejem. Mellesleg ez az intermezzo közvetlenül azután esik meg, hogy Chase-t egy meztelen nő várja a vendégszoba ágyán, aminek (megint csak egy nagy csavaros fordulattal) hősnőnk is tanúja lesz. Amin még lehidaltam: hölgyeményünk a karrierjét legszívesebben a foltvarrásra építené. Nem mintha bajom lenne a foltvarrással... De akkor is... Jó, rendben, fogadjuk el ezt úgy, hogy a Chase-szel kötött házassága után, akár már foltvarrással is foglalkozhat ha akar... (De miért pont a foltvarrás...? Mindegy...)
Hősünkről...
Chase azon felül, hogy a tökéletes mesebeli család tökéletes sarja, sok minden mást nem tudhat a magáénak. Úgy kell elképzelni a fazont, mint akinek a homlokához nőtt egy Leica lencsés Canon. Pont. Meg persze magas, meg vonzó, meg szexi, meg vasárnaponként a vízen jár... Mindent tud, amit egy tisztességes csődörnek tudnia kell, horizonton innen és túl, egy nagy hibája van csak: a szókincse néha egy tini színvonalán vonaglik. Számára hölgyeményünk kinézete, stílusa, megnyilvánulásai, és minden egyéb paramétere egy szóval jellemezhető: elragadó. Megszámoltam, összesen 45 alkalommal jelenik meg a könyvben ez a szó, ami azért nem piskóta egy kétszáz oldalas könyv esetében. Bevallom, valahol a harmincadik "elragadónál" már ott tartottam, hogy a fogaimmal fogom feltépni a csuklómon az ütőeremet.
Szóval hőseink összeakadnak, aztán nem sokkal később pedig egymásba is akadnak. A fülszöveg azt hirdeti, hogy ez erotikus/romantikus könyv. Hát mit tudom én... Nekem leginkább elment tőle a kedvem a szextől. Konkrétan lohasztó hatással bír a libidóra, nyelvtanilag olyan körülményes, és olyan bugyuta, hogy ember legyen a talpán, aki emiatt felharsan, hogy "ide nekem azt az orgazmust!". Esküszöm vagyok annyira nagyszájú, hogyha begerjedtem volna már egy ilyen könyvtől, akkor azt már el is ismertem volna... Ilyen még nem fordult elő (megjegyzem amatőr írásoknál már volt rá példa). Hogy Bella Andre könyve hol bicsaklott meg ezen a területen? Szinte mindenhol. Először is a főszereplőnk egy jól megtermett harmincas pasi, akire megállás nélkül úgy hivatkozik a történet, hogy "a fiú" - ezt is összeszámoltam, összesen 221 alkalommal jelenik meg a "fiú" mint kifejezés. Könyörgöm egy masszív testalkatú 190 akárhány centis fazon, aki már betöltötte a harmincat, legyen már FÉRFI! Nincs annál lelombozóbb, amikor egy erotikusnak csúfolt jelenten belül a "fiú" orbitális méretű keménysége böködi a főhősnő ezt meg azt a testrészét... Rögtön olyan érzésem lett tőle, mintha:
a, pedofil korhatáros pornót olvasnék;
b, mintha megrontanék valakit elméletben - vagy engem rontatnának meg mentálisan;
c,
...
mintha pedofil korhatáros pornót olvasnék...
Másik halálom az volt, hogy a megfogalmazás valami nagyon gyatra.
"Onnantól a test vette át az irányítást..."
"Chase a test minden egyes porcikáját kívánta..."
"... a nyelv újra érintkezésbe lépett a bőrrel..."
"A nyelv ezután lassú, érzéki utazásra indult.. (...) A nyelv végül a fogai között kötött ki."
"... elég volt a nyelv néhány mozdulata..."
És csak jönnek, és jönnek ezek a fajta megfogalmazások, én meg csak hajtogatom magamban, hogy "milyen test?", "milyen nyelv?", "kinek a teste?", "kinek a nyelve?". Az ilyen megfogalmazás távolságtartó. Mennyivel dallamosabb lett volna úgy, hogy "Chase az előtte heverő test minden porcikáját kívánta...", vagy "aztán az érdes, bársonyos nyelv újra megérintette, puhatolózva, tapogatva, lágyan...", és még " A férfi nedves nyelve újra rásimult a bőrére..", és így tovább...
A fent felsorolt mondatok körülbelül olyanok, mint egy szakácskönyv instrukciói, és legalább annyira izgalmasak is. A könyvhöz nem volt szerencsém eredeti nyelven, mégis úgy sejtem, hogy itt nem feltétlenül beszélhetünk írói bakiról. Ez inkább fordítási galiba lehet... Amúgy olvasói szemszögből teljesen mindegy, sajnos az érzékletesség függetlenül attól, hogy hol borult el a dolog, egy az egyben kimarad.
Csak hogy még egy kicsit belelovaljam magam...
Idézet:
"Chloe tudta, hogy újabb orgazmusra nem számíthat, hiszen épp az előbb volt egy csodálatosban része. Egy darabig ugyanaz nem ismétlődhet meg. Kinyitotta a száját, hogy ezt elmondja, de mielőtt egyetlen szót kiejthetett volna, rájött, hogy milyen jó most neki."
Lábjegyzet: a pasas épp a csaj lábai közt megbúvó nedves puhaságot kényezteti... a szájával.
Egy: milyen a nem csodálatos orgazmus? Van ronda orgazmus is?
Kettő: "egy darabig ugyanaz nem ismétlődhet meg..." - jaj dehogynem, babám... Ha mást nem, magaddal már sikerülnie kellett volna...
Három: "rájött, hogy milyen jó most neki...". Na, ezt elképzeltem. Hölgyikénk párás tekintettel néz bódultan előre egy "csodálatos" orgazmus után, elhúzódna, amikor is agyoncsapja a felismerés, hogy: "Nézd már! Nekem ez jó!"... Hm... Nem mondod bogaram... Ki hitte volna, hogy az utójáték is lehet jó? És ez így megfogalmazva: "rájött, hogy milyen jó most neki"... Ezt a felfedezést besoroljuk majd valahová közvetlenül Magellán teljesítménye mögé.
És akkor azt hiszem itt zárom is a soraim, mielőtt megint belelépnék abba a csapdába, hogy hosszabb véleményt írok, mint maga a könyv.
Olvasom a második kötetet is. Rávettem magam, mivel egyszerűen nem akartam elhinni, hogy a New York Times bestseller szerzőjének a könyve ennyire pocsék lehet - oké, volt már erre is példa, de mint ahogy fentebb is említettem, szerintem itt a fordítással is akadnak bajok. Természetesen a második könyvről is lesz majd vélemény a napokban, illetve ha minden jól megy, akkor a héten még Nyrae Dawn: A játszma című könyvéről is fogok írni egy beszámolót - ami mellesleg egy jó könyv volt, de ezt majd később.
Bella Andre ezen remekét pedig csak erős idegzetűeknek ajánlom.
Értékelés: 3 pont
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése