A. J. Molloy: X története /2013/

Sajnos azzal szükséges elindítanom jelen bejegyzésemet, hogy beismerem hogy komoly vereséget szenvedtem... Tíz évente egyszer sajnos belebotlok olyan könyvbe, ami büszkeségi kérdéseket kezd el feszegetni bennem. Amikor minden erőlködésem hiábavalónak minősül, mivel a stílusérzékem, és a műveltségem - nem beszélve a józan paraszti eszemről - hangos kiabálásba kezd, miszerint: eddig és ne tovább! Három kőkemény színpadias agonizálással telt héttel, és mindössze 171 oldal történéseivel a hátam mögött, be kellett látnom, hogy megméretettem, és legyőzettem. Hogy melyik mű is volt az ami ilyen szinten kifektet? Samantha Ann King: Osztozni Hailey-n című könyve. Halványlila segédfogalmam sincs arról, hogy valaha be fogom-e a fejezni ezt a remeket. Nagyon kackiásan fogalmazva, határozatlan időre félretettem, felfüggesztettem elolvasási szándékomat a mű irányában, a maradandó agykárosodás elkerülése végett, úgy határoztam hagyom, hadd pihenjen. Na de, hogy miért is jutottam erre a végleges döntésre... Valamikor az előző évezred hajnalán, volt egy behatárolhatatlan jellemzőkkel bíró, kissé antiszociális, ámde mégis végtelenül jóérzésű leány, aki szinte minden áldott nap elcsodálkozott azon, hogyan is sikerült beintegrálódnia - ha csak részben is - egy olyan társadalomba, aminek a működési elvét, még csak nagy vonalakban sem volt képes körülírni. Eme leány gazdag fantáziával rendelkezett, és amit nem volt képes a valóság talaján megélni, hát azt kiélte az álmaiban. Gazdag gyermekkor volt az övé, mert míg a többi tizenéves azzal szórakozott, hogy rágót gyúrt a másik hajába, addig főszereplőnk hol sárkányokkal, hol furcsa űrbéli szörnyekkel hadakozott, hol harcos amazon volt, hol... Nem, határozottan mindig harcos amazon volt, csak néha lézerfegyverrel, néha bunkóval. Hát na, senki nem állította sosem, hogy képzeletgazdag főhősnőnknek önmagáról is gazdag elképzelései lettek volna... Na már most ez a leány, egyszer csak fiatal tinédzserré cseperedett, és mint ilyen, nem álmodozott többé már szörnyekről, és űrlényekről. Ezzel szemben elkezdte olyan történeteken törni a fejét, amiben az élet legmegfejthetetlenebb titka volt a központban: a SZERELEM - avagy a FÉRFI. Ez a két, létezésében abszolúte megkérdőjelezhető fogalmak töltötték ki lánykánk majd minden szabad percét. Az élet kegyes volt hozzá, mivel ekkora már voltak szép számmal, hasonló mentalitású barátai is - Isten óvja a Világegyetemet! - akikkel unalomig szövögethette az elképzelt konspirációk hálóit. Történt ezen időben, hogy a lány és annak barátnői, úgy határoztak írásban is lejegyzik elképzeléseiket, és nem csak szóban elemzik ki a valósnak vélt állításaikat. Történetünk másik főszereplői a FÉRFIAK - de meglepő fordulat, ugye? Azt sem állította senki soha, hogy jól tudnék mesét írni... Szóval, a FÉRFIAK... A mondák legendái, kikről mindenki beszél de senki nem látta még őket - mivel az osztály sztárja, ugyan nem volt rosszképű fiúcska, de akkor is csak egy fiú, és NEM FÉRFI, meg amúgy is... Most komolyan, ki tudna igaz szerelemmel vonzódni egy Karcsihoz? A Dániel, és a Márk, mennyivel jobb csengésű, nemde? (Na azt sem állította soha senki, hogy tinikoromban is veszettül mély érzésű lettem volna...) És ha már itt tartunk... az álmok talaján az a szép, hogy azt találhat ki az ember lánya, amit csak akar. Ha már a tökéletes férfi, akkor miért ne lehetne izmos? Sűrű sötét hajú, vagy éppen szőke, kék szemekkel, vagy barnával - éppen milyen az időjárás - vastag ajkakkal, vagy keskenyekkel. Lehetne színész, vagy elvont művészlélek... vagy ha már itt tartunk, akkor énekes. Apropó énekes! Hallottál már arról a helyes fiúbandáról? Tudod, arról amelyikben azaz elképesztően helyes srác (mai eszemmel, inkább brutálisan nyominger arcú figura), szőke hajjal, és négy másik elképesztően helyes társával (khm...), egy lebegő kör alakú színpad közepén énekel (nyikorog), miközben a képzeletbeli gömb belső faláról életképeket vetítenek rájuk, sikoltozó lányok tömegeiről? Nem? Hát ne tudd meg! (Ne is!!!!!) Ugyanennek a bandának van egy másik klipje is, amely egy tök érzelgős ballada, fent a hóval borított Alpok tornácain, sífelvonóval, meg mindennel. Kandalló is van! Tényleg. És az a magas fekete hajú ipse - szerintem Ő lehet a bandában a legidősebb, nem is szimpi, mert Ő... tudod... már olyan... koros (???) - olyan nagyon mély hangon dörmög a zene előtt. Mond olyan szép dolgokat... hogy nem fog bántani, meg hogy sosem érzett még ilyet korábban, és csak egy esélyt kér, hogy bebizonyítsa mennyire szeret... Hmmm... (Na ez így idepingálva, nem kicsit pedofilzöngés, az hogy szánalomra méltó is egyben, arról pedig nagy kegyesen inkább megpróbálunk nem tudomást venni.) Olyan cukik azok a srácok, és olyan jó a testük, és a hangjuk, és... óóóóó... Történetünkben pedig itt jön el a fordulópont. Mi történik, ha 3-4 tizenéves lányt, akik maximumlángon vannak odáig meg vissza a rajongástól, összeeresztesz? Búgócsiga effektus... Olyan ez mint a hülyeség. Öngerjesztő folyamat. És ilyenkor születik meg az első kisregény is... Az első csókolózós jelenet, és természetesen a minden gyakorlati tapasztalatot nélkülöző első kamatyolós szexjelenet is - ez utóbbin tíz évvel később azért lehet ám csikarodva röhögni (legalább ennyi haszna van...). Az elején ez a játék szuper. De aztán jön a tipik barátnősdi, ami egyenesen kigyilkolja az alkotószabadságot. Miért ezzel a sráccal írtál közös jelenetet, mikor Ő az enyém? Engem pedig miért írtál e mellé a fatökű mellé, mikor tudod, hogy őt utálom a legjobban? És persze itt jelenik meg az a sarkalatos pont is, amikor már nem engedheted meg magadnak, hogy kihagyd a barátnőd/barátnőid egy jelenetből. És ami eleinte remek készségfejlesztő dolognak indult, ritka gyorsan redukálódik le bevásárlólista szerkesztéssé... "Kati és B egymásra néztek. Majd B Katihoz hajolt és megcsókolta. Erre Zsanit is megcsókolta N, Krisztit is A, Andit is H, és engem is K. Aztán mindannyian beugrottunk a medencébe." Khm... Súlyos... Ja igen, és nem elfelejthető tény, hogy mindenki ruházatáról komoly leírást kell adni. "Rajtam spagettipántos kék felső volt, fehér nadrággal, Katin szűk fekete felső, fekete nadrággal, Zsanin piros nyári ruha, Krisztin sportos rövidnadrág fehér pólóval (nem tudom feltűnt-e, hogy a külön stílusirányzatok, külön hangsúlyt is kaptak), Andin pedig egy szűk szoknya, fehér testhezálló (nem, még véletlenül sem simuló) inggel. A fiúkon farmer volt, ami a csípőjükre csúszott, és mindegyiken sötét atléta volt (kész, passz - pasikra minek annyi szót fecsérelni?)." Aucs... Bár így visszatekintve, ez azért meglehetősen humoros, le kell szögezni azt, hogy mindez néhány agyahagyott fruska hétköznapjaiban játszódott le, és nem volt a dolognak káros hatása. Mármint, társadalmilag káros hatása. Ezen művek soha nem kerültek nyomtatásba, nem rongálták le senkinek az agytekervényeit, és szépen a feledés homályába merültek. Aztán elkezdtem olvasni Hailey és a bikái történetét. És hirtelen, mintha újra tizenéves fruska lettem volna, aki mintha az egyik barátnőjének, a jól eltolt kisregényét olvasná. Nem bírtam. Egyszerűen nem bírtam. Szenvedtem, erőlködtem, de nem ment. Az idealizálási kényszerből, ami ebben a műben megmutatkozik, egyenesen sikítófrászt kaptam. Gyerekorvos? Rákkutató? Ha már ennyire belemerültünk, nyugodtan jöhetett volna még egy űrsiklópilóta is a NASA-tól. Vagy egy Nobel-békedíjas gyermekjogi aktivista, aki szabadidejében missziókat toboroz a Harmadik Világba. Egy, csak egy olyan önérzetes gyerekorvost mutasson nekem valaki, aki képes volna a realitás talaján belemenni abba, hogy a haverjával közösen alkossanak kapcsolatot, egy nő közreműködésének segítségével. Persze ebben a sztoriban is előkerül a főgonosz, az ex, aki brutális, és agybajos, és akitől kőkemény hőseinknek kötelező jelleggel meg kell menteniük a hősnőnket. És akkor még ott van a család is, a harcias akaratú bátyus képében, aki ugyan eleinte nagyon ki van borulva, amiért a hugicáját egyszerre ketten is tömik, ráadásul az a kettő nem más, mint gyermekkori jóbarátai... És aki természetesen úgy túllép kezdeti idegenkedésein a történet végére, ahogy kötelező. Bejön, morog kicsit, káromkodik egy keveset, majd balra el... Értem én. Nem bírtam ki, és a könyv végére lapoztam menet közben. Leánykérés a lezárás. Amire mindenki áldását adja. Csak így... Minden komplikáció elcsitul, és már szólhatnak is a harangok. Ja. Nem is értem, miért nem vagyok képes ezzel az egésszel azonosulni. Egy olyan fordulat volt, amire azt mondtam, hogy egy kicsit friss. A pasik erotikus helyzetben csókot váltanak. Ez adott egy újabb lökést, úgy harminc oldalnyit. De aztán már arra sem maradt ingerenciám, hogy kiderítsem, lesz-e ennek a momentumnak folytatása. Eljutottam odáig, hogy leszarom... Már elnézést. Az idétlen, erőltetett kényszerhelyzetek, amibe belepróbált erőltetni némi viccet az írónő, még keservesebbek voltak. Samantha Ann King az asztalharapdálási kényszeremre volt csak képes pozitívan hatni, de arra viszont igazán istenesen. Kár, hogy nem ez a leglelkesítőbb olvasási reakció. Nem tartom valószínűnek, hogy valaha fel fog ébredni bennem a vágy, hogy a maradék kétszáz oldalt górcső alá vegyem. Ez a 171 oldal is durván tíz évet elvett a várható élettartamomból, és nem vagyok hajlandó megkockáztatni, hogy az legyen a sírfeliratom, hogy "itt nyugszik Ő, kit egy erotikus könyv olvasása közben ért utol az agyvérzés". Na ennyit, Hailey-ről, és a bikáiról...

Alexandra - a barátainak X - visszahúzódó diáklány. Azért megy Nápolyba, hogy egy kicsit kizökkenjen addigi eseménytelen életéből. Kalandra vágyik, Itáliára. A napsütötte Nápolyban megismerkedik egy férfival, akihez hasonlóval még sosem találkozott. Lord Marcus Roscarrick szép, karizmatikus és elképzelhetetlenül gazdag; mégis, a kellemes külső mögött X megérzi, hogy Marc olyan ember, aki jól ismeri a veszélyt. 

A férfi úgy kezdi el kényeztetni, elkápráztatni X-et, hogy a lány képtelen ellenállni. Ahogy szenvedélyes kapcsolatuk kibontakozik, X még jobban belemerül Roscarrick csillogó világába. Ám hamarosan felfedezi, hogy a férfinak van egy sötétebb oldala is. És amikor Marc felfedi titkait, és sürgeti X-et, hogy vesse alá magát vágyainak, döntenie kell: túl messzire ment, vagy merje megtenni az utolsó lépést? 

Kiadó: Gabó

Oldalak száma: 420

Ára: 2990 Ft

És íme akkor a következő gyöngyszem... X. Mint az MiB-nél J. Csak ez X. És űrlények, illetve Will Smith nélkül ugyebár. Mély sajnálatomra... na de kanyarodjunk csak vissza. Mindenek előtt nagyon köszönöm kedves Molyos barátnémnak a közreműködést a könyvben. Aki nemcsak hogy felhívta a műre a figyelmem, de még el is postázta nekem, hogy elolvashassam. Nem tudom mit is mondhatnék... Köszönöm? Viccet félretéve. Tényleg igazán hálás vagyok, hogy gondoltál rám, és megosztottad velem, ezt az olvasmányod. Ha nem teszed ezt meg, akkor vélhetően nem olvasom el ezt a sztorit. Merthogy nem is vettem észre, hogy van. Szerényen azt kell most ideírnom, hogy ez nem determinál semmit - és ragaszkodom is ehhez a feltételezéshez, az már más tészta, hogy a gyakorlat rendre igazolni szokott. Külön köszönöm a rajzocskát, ki van téve a polcomra, a "megbecsülés", és a "meghatottság" oszlopai közé. Még egyszer utoljára, nagyon szépen köszönöm.

A történetről röviden. Kedvem volna egyszerűen csak azt idefirkantani, hogy "lásd, előző 69 bejegyzés" - na jó, csak 66, mert a csődöröm, és a kékharisnya nem ezen kategória részei (még). Az alapok változatlanok, gazdag pali, aki itt már nem elég hogy gazdag, de még nemes is, egy lord, akinek alig titkolt kapcsolata van a maffiával. Olaszországban vagyunk, így azon dolgok, amik fixnek tekinthetők: pizza, kávé, tengeri kütyük, hangos olaszok, és persze a maffia. Mit nekünk sztereotípiák... A szerző még ettől is tovább merészkedik. Azt hittem eldobom az agyam a történet végétől. Vigyázat spoiler következik!

Miután X a misztérium minden fokozatába bepillantást nyer, jön is a végső konklúzió. A maffia úgy alakult ki, az volt az eredete, hogy néhány unatkozó milliárdos orgiákat tartott a legnagyobb titkosság égisze alatt. Aztán, amikor a kufirc már unalmassá vált, a leghatalmasabbak egymásra néztek, és azt mondták... "Te, ez az egész dög unalom... Kit érdekelnek már a puncicsoportosulások! Ki kellene már találni valami eredetit, amivel szívathatjuk a köznépet, és amivel rengeteg mocskos pénz birtokosai lehetünk! Legyünk bűnszervezet! Tökre illene ránk a "maffia" kifejezés..." Komolyan mondom, szerintem az a bűnszervezeti fejes, aki a kezébe kapja valami isteni csoda folytán ezt a remeket, gigászi röhögőgörcsöt fog kapni.

És akkor még ott vannak a misztériumok is. Kapaszkodjatok, mert meredek lesz... Szóval van hősünk, aki az ami, tökéletességében utánozhatatlan, és csak akkor kötelezheti el magát imádott asszonya mellett, ha az bevállalja mind az öt (vagy hat) misztériumot, amin már egyszer hősünk is keresztülment. Mik is a misztériumok? A szexualitás és a spiritualitás azon lépcsői, amik közelebb visznek az abszolút igazsághoz. Imádom magam, amikor így kezdek el fogalmazni... Elég frappáns kis szösszenet volt ez az összegzés, nem? Jól cseng, rövid... és tökéletesen értelmetlen. Ha az utcán megkérdeznék valakit arról, hogy mi a véleménye a szexualitás, és a spiritualitás lépcsőiről, amik az egyetemleges igazsághoz vezetnek, tuti hogy érdekesen nézne rám. A lényege a dolognak tulajdonképpen annyi, hogy különböző enyhén perverz szokásokkal tesztelik a belépő, a felavatandó személy korlátait. Kicsiben kezdődik az esemény, szolgák hada előtt elfenekeljük a hölgyet, aztán meghágjuk. Minden misztérium a meghágással végződik... Ami nekem enyhén ködös volt, hogy majdnem minden misztériumban nők kedveskednek nőknek. Ja igen, és mindenhol pucérkodni kell. Fel nem tudom fogni, hogyan befolyásolhatja a spiritualizmusomat az, ha fedetlen szeméremmel járok-kelek egy bálterem közepén, vagy ha példának okáért egy kisebbfajta tömeg előtt elégít ki orálisan, esetleg dildók tömegével egy, vagy több nő. Egy biztos, a szerzőnk exhibicionista álmokat dédelget, méghozzá merészen hangosan.

Hősnőnk természetesen egy stréber, aki teljesen visszahúzódó mivoltában kalandra indul Olaszországba. Remélem nem csak én érzem magamban ennek az ellentmondását. Lapozzunk. Szóval félénk virágszálunk kalandra vágyik. Meg is kapja azt. De még hogy! Azt hittem lefordulok a székről, amikor az egyik misztérium alkalmával, amikor lesújt rá az orgazmus, spriccelni kezd a drága. Úgy bizony. Vártam már mikor fogunk eljutni idáig. Reméltem, hogy soha nem fogunk... De megtörtént. Én pedig nyugtáztam, hogy "íme Linda, nézd, olvasd, okulj... még egy bamba nőnek is sikerül". Sajnos nincs elég élettapasztalatom ahhoz, hogy ebbe mélyebben belemerüljek. Veszettül szenvedélyes nemi élet ide vagy oda, a szexnek ezen része, nálam szó szerint a misztikum ködébe vész. Hasad meg ettől a szívem...

Amin még kínszenvedős könnyáztatta röhögőgörcsbe fordultam, az a jelenet volt, a mit tudom én már melyik misztériumban, amikor lecsupaszított alféllel, ágyasnak beöltözve kellett grasszálnia hősnőnknek egyik végpontból a másikba, sok ember figyelő szemeinek kereszttüzében. A csajos kemény öcsém, mert nem akad ki... Ezen nem. De bezzeg azon rendesen felhúzza magát, hogy a szemérmére tetoválnak egy valamilyen jelet... Mert ezzel Ő nagyon, de nagyon meg lett billogozva. Oké... Tehát egyszerű punciban le-föl lejteni = nem téma. Kapni egy nyilat a vénuszdombodra = Armageddon. Oooookkééééééé... Imádom a női logikát...

A történet legvége... Meg akarod menteni a párodat? Akkor hagyd hogy bedrogozzanak, és vagy tizenketten meghágjanak. Jó lesz meglásd, mert utána egymáséi lehettek. Kicsit használtan, gyűrötten, kifacsarva, de hát a minőség itt nem számít. A lényeg, hogy mindketten felmentést kaptok, a maffia nem fog titeket kinyírni, mert képesek vagytok totálisan belőve addig kefélni, míg sistereg az agyatok. Persze nem egymással. Ha túlélitek az egészet, túladagolás nélkül, akkor nemcsak az igaz szerelemben lesz osztályrészetek, hanem még istenként is fognak csodálni titeket, mert ez mekkora teljesítmény. Egy igazi csúcs! B***** meg, nem vagyok ezekhez a mély gondolatokhoz elég spirituális. Újabb rossz pont nekem. Lassan már annyira el vagyok cseszve, hogy még a Pokol is ki fog köpni. Rám néz Belzebub, majd kecsesen kiterel a kapun, mondván "te hitvány... még a misztériumokba sem avattak be soha... pfff". Tudom, tudom, pocsék már nekem. Sajnálom is magam, intenzíven.

Az írói stílusról annyit, hogy egész elviselhető, amikor a szerző a lényegre összpontosít. Viszont az írónk előszeretettel merül bele a leírásokba. Sok helyen volt olyan érzésem, hogy egy utazási könyvet olvasok. Ez még azt a kevés lelkesedést is megfojtotta bennem, ami még maradt volna.

Összegezve, ha nagyon megerőltetem magam, akkor egynek elmegy. Ha józan parasztival átgondolom, akkor óvjon tőle a Magasságos. Mivel ezt sem voltam képes egy-két napon belül kivesézni, így nagyon magas pontszámmal sem tudom megajándékozni. A sok halandzsa, és logikai baki miatt, a legjobb amit adni tudok neki:

4 pont          

Tovább

R. K. Lilley: Felpörgetve /2013/

Van ugyebár az erotikus romantikus irodalom, mint olyan. Ebbe sok minden belefér. Fenékpaskolgatás, érintőlegesen a homoszexualitás, egy-két pikánsabb perverzió, mint amikor egy hölgyeményre kettő, esetenként három bika jut... ez a dolgok erotikus része. Azért válik romantikussá, mert a nagy és megmásíthatatlan érzelmek leírása ezt követeli. Nincs ezzel semmi baj... Az már más kérdés, hogy a legtöbb esetben ez egy kicsit itt-ott bicsaklik, és a végeredmény sokszor meghatározóan rémes. Rendben, ismerjük el, hogy nem  mindig annyira rémes... Azt hittem a kezdetek kezdetén, hogy az a legnagyobb bajom ezzel a kategóriával, hogy nem igényes. Hogy valamilyen számomra felfoghatatlan késztetés miatt, az írók többsége abban látja meg a fullasztó erotikát, hogy közönséges kifejezéseket kezd egymásra halmozni. Még talán ez is lehetne izgató, a megfelelő mennyiségben, a megfelelő helyeken. De tapasztalataim azt mondatják velem, hogy az írók többsége csak végletekben képes gondolkozni. Fogalmam sincs mikor fogom már megunni ezeknek a könyveknek a gyűrését, de azt kell mondjam, lassan ideje volna már. És most véletlenül nem azért mondom ezt, mert kifárasztott egy könyv igénytelensége, hanem szimplán csak azért, mert nagyon unom már mindig ugyanazt olvasni. Komolyan. Lassan már az első oldal felütése előtt is tudom, hogy hol lesznek a történetben a stratégiailag fontos pontok. Tudom, hogy lesz egy csődör, egy keménytökű fenegyerek, aki előkapva bársonypuhaságú, ámde mégis duzzadó, merev, göcsörtös, eres, feszülő, nedvedző, megremegő, hatalmas lomposát, úgy felnyársalja hősnőnket, hogy az menten elalél. Tudom, hogy a hősnőnk kelekótya, buta, felszínes, hisztis, bárgyú, béna, suta, mamlasz - tudom, hogy ez a legutóbbi négy jelző leginkább ugyanazt fedi le, de a szókészletem kényszert érez arra, hogy csillogtassa a tudományát (az Osztozni Hailey-n c. könyvet olvasom... lesz róla olyan véleményem...) -, szerencsétlen, bumfordi, mafla, fogyatékos, önálló gondolkozásra képtelen valaki lesz, aki egy dolgot tud színvonalasan csinálni: sóhajtozni. Tudom továbbá, hogy a pasas kőgazdag lesz, és az sem kikerülhető motívum, hogy vagy egyikük, vagy mindkettőjük molesztálás, vagy erőszak áldozatává vált. És ehhez jön még hozzá, a vagy hímnemű, vagy nőnemű lakótárs (ha hím, akkor evidens hogy csak homokos lehet, ha nőnemű, akkor tuti hogy egy sokat tapasztalt picsa), és már meg is vannak az alapok.

Erotikatörténeti lépcsők amiken minden esetben át kell esni: 

- szopás (mélytorok technikával, és gégére élvezéssel);

- normál, de heves szex, mocskos beszéddel;

- kikötözős, ütlegelős légyott, könyörgéssel, és mocskos beszéddel;

- popsiizgatás vagy ujjal, vagy vibrátorral, vagy farokkal - itt néha azért még színesedni is szokott a sztori, mert van hogy farokkal az egyik lukban, ujjal a másikban, vagy farokkal a kettesben, ujjal, vagy vibrátorral az egyesben, vagy farokkal az egyesben, és vibrátorral a kettesben. Természetesen itt még nem ejthetünk szót a helyenként felbukkanó "minden lyukban farok" felállásról - itt ragadnám meg az alkalmat arra, hogy megemlítsem, egy olyan könyv sem került piacra eddig, amiben a kezekbe is tömtek volna valamit az aktuális hímek (nem, még csak halványan sem arra célzok ezzel, hogy valamelyik aranytollú író írja ezt meg).

- dühös, indulatos szex, mocskos beszéddel;

- területmegjelölést ellátó szex, mocskos beszéddel

- egymásra borulós, érzelmes szex, ami nem érvényesül rendesen, mert mocskos beszéddel társul. 

Stratégiailag fontos, megkerülhetetlen pontok még a szexen kívül (ezek nem nagy terjedelmű részek):

- teljes és visszavonhatatlan elolvadás női részről;

- macsó hím féltékenységi rohama - amikor a főhős hörögve nyögi a hölgyemény mikor melyik testrészébe, hogy az övé, kizárólagos tulajdonát képezi, így kuss;

- a nő felfedi mikor, hogyan, és mennyire intenzív behatásokkal rongálták meg;

- a férfi felfedi mikor, hogyan és mennyire intenzív behatásokkal rongálták meg;

- teljes kétségbeesés az egymás iránti függés miatt;

- még több kétségbeesés a függés kialakulása miatt;

- a pszichopata fordulat (volt barátnő aki féltékenységében gyilkolni akar, volt faszi aki gyilkolni akar, valaki aki zsarolni akar, az erőszakot elkövető, aki vagy gyilkolni, vagy kefélni akar...);

- nagyon, nagyon nagyon izgulós szakasz, amiben jobbára nem történik semmi, de legalább a szünetekben újra kamatyolnak a főhősök;

- totális kiborulás, amikor egy teljesen mondvacsinált valami miatt eljő a világvége...;

- szenvedélyes kamatyolós kibékülés;

- valaki meghal, börtönbe kerül, vagy pszichiátriára - ebben a szakaszban vagy mindkét főhős, vagy az egyik megsérül;

- nyitott kérdések halmaza, mert mint tudjuk következik a folytatás.

Mit is tettem én meg most? Általánosságban jellemeztem úgy tizenkét könyvet. Remek hír következik... Jelen könyvünk a tizenharmadik...

"Mikor a zárkózott természetű légi utaskísérő, Bianca, megpillantja James Cavendisht, a multimilliárdos hoteltulajdonost, azonnal elveszti a nehezen megszerzett benső nyugalmát. Ő, aki 35 ezer láb magasan, tíz centi magas sarkú cipőben minden gond nélkül szolgálja fel az utasoknak a pezsgőt, elgyengül, amint meglátja őt. A mindig higgadt Bianca képtelen kivonni magát a férfi türkizkék tekintetének igézete alól. Ám ha csak a megjelenése lenne olyan vonzó ennek a tökéletes és félelmetes embernek, Bianca könnyen lerázná magáról. De van valami őrült vonzereje is, amit másoknál nem tapasztalt: a domináns férfi ereje, a gyönyör és a fájdalom ígérete, amit a beszédes szeméből kiolvas. Ez abban a pillanatban leveszi a lábáról, ahogy meglátja őt."

Kiadó: Lilith

Oldalak száma: 326

Ára: 3595 Ft

A történetbe nem mennék bele, mert már sikerült ától cettig felvázolnom az előbb. Amit jó tudni, hogy hölgyeményünk itt is el van egy kicsit varázsolva. Ártatlan a drága, szűzi, hamvas, érintetlen... - na jó, a szinonimákat itt befejeztem. És annak ellenére, hogy nincs gyakorlati tapasztalata, úgy fuvolázik, mint egy porszívó - irigyeljük a vele született tehetséget. Egyetlen dolog miatt becsülendő: a pénzkérdést szépen helyén kezeli, nem szégyelli felvállalni, hogy volt nagyon szegény helyzetben is, és egyszer sem leng ki jobbra, balra a gazdagság tényétől, következetesen kitart amellett, hogy nem érdekli a pasas vagyona. Nem ámuldozik állandóan, leginkább csak elkönyveli, hogy ez van és kész. Bár itt is volt némi kényszerített direkt szitu azzal a nyamvadt órával, de el lehetett viselni. Vagyis helyesbítek... hümmögve továbblapoztam a tény feldolgozása után, mint akkor is amikor színre lép a számító, dörgölőző kolléganő, vagy a pilóta, akit kedvelünk, vagy a berúgás (ami túldramatizált volt, és teljesen értelmetlen), és a többi, és a többi. Az íróknak esetenként komoly közléskényszerük van. Ha kell oda, ha nem, beleerőltetnek egy olyan momentumot a sztoriba, ami nem a hősökre, hanem elsősorban saját magukra jellemző. És ami persze, hogy úgy kirí a főhős karakterőből, hogy már csak a felkiáltójelet nem vonszolja maga után. Itt az anime/hentai vonalnál éreztem ezt. Annyira felesleges, idegesítő, semmitmondó helyzet volt az, hogy menten lecsúsztam tőle az ágyamról, és percekig kapartam miatta a padlót. A homoszexuális öribari annyira sikítóan pozitív jelleget akart kapni, hogy én már azt vártam, hogy a történet végén szentté avatják... És én hülye, ebben a történetben is kerestem a konfliktust... Jelentem, nem találtam meg. De olvastam megint jó sokat a reszelésről...

Nyelvhelyesség, és stílus tekintetében nem őrli fel az idegeket. Gördülékenynek, szórakoztatónak nevezhető, amikor történik is benne valami - ami meglehetősen ritkán történik meg. Ennyi. Ebben a kategóriában esetleg egy közepesnek nyilvánítható valami, ami olykor kissé vontatott. Altatónak kiváló, a nemi potenciálra enyhén veszélyes elegy, de vagy kétszer fel tudja kapni miatta az ember a fejét, hogy: odas' egy összetett mondat... Határozottan nem fogom még egyszer elolvasni, a folytatásait is csak akkor, ha már nagyon nem lesz mit.

Értékelés: 5 pont     

Tovább

Jessica Bird /J. R. Ward/: Dobbanó szívek /2013/

Mi történik akkor, ha egy szófosásban, és közléskényszerben szenvedő egyén átmenetileg kiesik a szerepéből, és hosszabb ideig nem közöl semmit? Hát azt rögtön meg fogjátok tapasztalni, Kedves Olvasóim! Elöljáróban néhány dolog az elmúlt néhány hétről... Mielőtt nagyon belemerülnék azon gondolatmenetek halmazába, amiknek leginkább semmi köze nem lesz a könyvhöz, de amit úgyis le fogok írni, köszönettel tartozom mindenkinek, amiért nyugodalommal kibekkeltétek míg egy kicsit helyrebillenek a dolgok körülöttem. Ami meglepett, hogy voltak akik őszinte érdeklődéssel kerestek meg, hogy minden rendben van-e, illetve buzdítottak, hogy mihamarabb ragadjak billentyűzetet, mert ez a túl nagy csend, kezd rémisztő hatással bírni. Én balga, meg voltam győződve - teljesen eddig a pontig - arról, hogy azon kis csoportosuláson kívül, akik rendszeresen jeleznek nekem vissza FB-n, vagy itt a hozzászólásokban, illetve a Moly-on fellelhető már megszokott gárdán kívül, nem is nagyon olvassa más a bejegyzéseimet. Mondhatni kupán vert annak a ténye, hogy ez nagyjából semennyire nem igaz. Át is suhant a fejemen a gondolat, hogy "né' má' ismert vagy!", majd jót is kuncogtam magamban ezen a felvetésen. Van egy olyan sanda érzésem, hogyha milliós nagyságrendű megkeresés érne egyszer - nem tudok olyan okot mondani, ami ezt az elképzelést alátámaszthatná, de nem akarom elrontani a saját játékomat - én akkor is megrekedve csak addig lennék képes lereagálni a dolgot, hogy "te jó Isten, mégis mi a fene történt?" majd párhuzamosan letisztáznám magamban az egészet azzal hogy "semmi nem determinálja jobban a várható összeomlását az univerzumnak, mint az, hogy én népszerűségnek kezdek örvendezni". Mondom ezt persze a legnagyobb kedvességgel, és alázattal, mert ha valami előtt fejemet hajtom, az azon emberek tömege, akik a legnagyobb lelki nyugalommal képesek lekezelni a hülyeségeimet. Ezért azoké minden tiszteletem akik már hosszú hónapok óta követnek, az újonnan csatlakozottaknak pedig csak kitartást, és kötél idegeket kívánhatok. A lényeg pedig ebben a pár mondatban csupán csak annyi, hogy jelen blog csak és kizárólag egy okból született meg: véleménycsere végett. Nagyon tudok örülni annak, ha valaki jót nevetgél egy bejegyzésemen, már csak azért is, mert én is jókat tudok szórakozni saját magamon (persze még mindig nem mindegy, hogy kinevetnek-e, vagy együtt nevetnek-e velem - bár én önmagamat is ki szoktam nevetni), de ha bármikor bárkinek, bármilyen jellegű, visszatarthatatlan kényszere támadna reflektálni bármire, ami itt bejegyzésre kerül, az ne tartsa vissza magát. Ugyanolyan hétköznapi ember vagyok, mint bármelyikünk, dolgozom, terelgetem a családomat, néha agybajt kapok, káromkodni is szoktam - na ezen nem kell meglepődni! -, és semmivel sem vagyok sem előrébb, sem hátrébb mint bármelyikünk. És jól is érzem magam ebben a pozícióban - leszámítva a társadalmunkra oly jellemző mindennapos nyavalyákat, de hála a magasságosnak, ez nem képezi részét jelen blog tartalmának. De azon képtelen vagyok csodálkozás nélkül túllépni, hogy voltak olyan olvasók, akik csak azért kerestek meg hogy megkérdezzék, hogy rendben vagyok-e. A kedvesség ennyire nyílt megnyilvánulása, rendszerint zavarba szokott hozni. Tőlem már az édesanyám sem kérdezi meg évtizedek óta, hogy rendben vagyok-e - teljesen meg is tudom ezt érteni, figyelembe véve, hogy a "rendben" mint fogalom, mindig viszonylagos... És emiatt ez a fajta őszinte aggodalom annyira szokatlan volt, hogy még mindig keresem a helyét, hová tudnám elraktározni. És ahogy az már nálam lenni szokott, emiatt rögvest motoszkálni is kezdtek az agysejtjeim. Szóval ilyen az, amikor az emberek odafigyelnek egymásra? Ahelyett hogy keresztülgázolna rajtad valaki a buszon, így is lehet érdeklődni? Ismerkedni? Ha ehhez még hozzátesszük, hogy a Moly-on az egyik lelkes tag, immáron második alkalommal tervezett meg egy önkéntes adományozós kezdeményezést, ahol nehéz sorsú családok gyermekeinek ajándékozhatunk könyveket karácsonyra (ha érdekel a lehetőség bővebben, akkor a link itt), akkor kénytelen vagyok leszűrni a kézenfekvő következtetést: vannak még jószándékú, kedves, és odafigyelő emberek ebben az országban. Van még arroganciától, és gúnytól mentes légkör valahol jó mélyen eldugva ezen a dombvidéken. Kedvem volna belekiabálni az éterbe, hogy "gyertek elő, ti mesebeli, kedves és odafigyelő népek, de gyorsan, mert nekem már oda minden bizodalmam, és ha már nekem oda van a lelkesedésem, akkor tartok tőle, hogy másoknak is..." - de félek, hogy nem elég kis lyukú a szitám, és ezzel szemben pedig nagy az Isten állatkertje. Így inkább tanácsolom a másik alternatívát: mesebeli kedves, és odafigyelő népek, vegyetek egy szigetet, költözzetek jó messzire tőlünk, nehogy titeket is elragadjon Mordor sötét fellege, és óvjátok gyémántként ragyogó lelki szépségeteket - képviseljétek az emberiséget, és gondoljatok arra, hogyha ti nem volnátok, akkor veszettül rossz volna az emberiség PR-ja. Istenem, de szeretném ha nem volna minden mondatomnak szarkasztikus a felhangja...

Furcsa módja ez a köszönet és a hála kifejezésének, tudom én ezt jól, de nekem sajnos ettől jobban nem megy. De azért összegzem, mert szokásomhoz híven megint sikerült terjengenem egy cseppet... Mindenkinek a türelméért hálás vagyok, és nagyon szépen köszönöm mindazoknak, akik érdeklődtek hogylétem felől. Leveleitekkel, hozzászólásaitokkal megmutattátok, hogy az emberekbe vetett, jól titkolt reményeim, nem véletlenül izzanak még bennem, és újabb erőt, és lendületet adtatok nekem a további bizakodásra.

Hiányzott már, igaz? Hogy egyik gondolatmenetemnek sincs se vége, se hossza... Na de hogy mi minden is történet az elmúlt hetekben. Elhavazódtam... Munka, család, majd munka, munka, munka, és még egy kicsi munka... Néha úgy éreztem sosem érek a hónapnak a végére. De ha minden igaz, valamikor csak sikerülni a fog. A lényeg, hogy a sok nem könyvekkel kapcsolatos teendőm miatt kiestem a saját olvasmányzabálási ritmusomból. Be kellett iktatnom néhány napot, amikor inkább aludtam. Aztán elérkezett az egyik olyan napja a hétnek, amikor nem dolgoztam. Gondoltam, végre itt az ideje olvasgatni egy keveset. Három oldal után le kellett tennem az éppen aktuális könyvet, mert - és akkor most tényleg nagyon durva leszek - azt hittem, hogyha még egy oldalt el kell olvasnom, akkor összegörgetem a művet, és az első erre járónak feldugom az ülepébe. Nem mintha bárkinek is rosszat akartam volna... csak a kényszer... tudjátok... Na ekkor jutottam el arra pontra, hogy kell egy szusszanásnyi levegő a sok eromantikus bizbasztól, mielőtt csírába borulnak az idegeim. Plusz annak sem láttam volna sok értelmét, hogy azért húzzak le egy tartalmas (hahaha) könyvet, mert nekem nem szottyan kedvem hozzá. Szóval úgy érzem minden szempontból az volt a helyes megoldás, ha parkolópályára teszem magam. És csináltam sok érdekes dolgot a beállt szünetben. Ráébredtem miért mondogatta nekem édesanyám mindig amikor főzésről volt szó, hogy "szemre" teszi a hozzávalókat a sütni, főzni kívánt dolgokhoz. Nagy sikerélményt könyvelhettem el: végre én is kijelenthetem, hogy fogalmam sincs hogyan készítem a díjnyertes palacsintámat, mivel mindent "szemre" teszek hozzá. Nagyon sok évnyi gyakorláson múlt ez a teljesítmény - nem ér kinevetni.

A macskámat, aki hetekkel ezelőtt apróságként megérkezett hozzánk - és aki akkor még egy ennivaló cukiság volt, és a Bella névre hallgatott - átkereszteltem Nudlira, és azóta is megállás nélkül Pudingnak szólítom... Mivel már feleannyira sem cukiság - erről a kilyukasztott zoknik hada, és a cafatokra aprított függönyök tömege tudna rengeteget mesélni. De elnézzük neki, mivel az ötéves fiam pedig őt aprítja. Íme a természet kézzelfogható egyensúlya.

Kiderült továbbá hogy a kódorgó elektronok valamilyen megmagyarázhatatlan ellenszenvvel kezdenek viseltetni irányomban. Amikor a katódsugárcsöves húszéves monitorod durran egyet, és elkezd füstölni - röhögőgörcs, az ijedség után. Amikor kifizeted a vadiúj, lapos, x colos, hiper-szuper monitorodat - zokogógörcs, tiszta és megismételhetetlen keserédes fájdalom. Főleg, ha azon a héten a fürdőszobádban nulla szakadás is történik, és pár napra rá behal az egyik konyhai lámpa foglalata. Ha még azt is hozzáteszem, hogy az előszobában a falióránk is beadta a kulcsot... A felmerülő lehetőségek:

1, Az U.F.O-k engem is rendszeresen látogatnak;

2, A magasfeszültségű kábelrengetegek elektromágneses kisugárzását képes lennék tudományosan is bizonyítani;

3, Boszorkányok az elődeim, és a képességeim most kezdenek életre kelni...

4, Isten már megint szórakozik...

Ezt a témát eddig a pontig voltam hajlandó fejtegetni.

Mindezek után úgy határoztam, hogy köszönöm szépen, ennyi elég volt a pihenésből. Inkább megyek vissza olvasni, mielőtt még ránk omlik a ház. A visszatérést valami langyosabb elolvasásával óhajtottam megejteni - mivel féltem attól hogy pusztán az akaratommal felgyújtom a következő, keményvonalas művet, amennyiben nem nyeri el a tetszésem. Így esett a választásom Ward-ra. És nem fogjátok elhinni, de akkor néhány mondat a műről...

"A. J. Sutherland tudja, mit akar. És felismeri a győztest, ha szembekerül vele.

Mindenki azt hiszi, A. J. Sutherlandnek elment az esze, mikor a lány megvásárolja a fékezhetetlen csődört. A lovat eddig egyetlen lovas és idomár sem tudta megszelídíteni. Ha létezik egyáltalán olyan ember, akiben elég spiritusz van, hogy boldoguljon ezzel a pokolfajzattal, akkor az A. J. Egyedül azonban nem képes megküzdeni a feladattal, ezért felkeresi a lovassport legendás alakját, Devlin McCloudot, a sérült lábú és még sérültebb lelkű lovast.

Devlin meglátja a lányban a fanatikus harcost és a ló sem gyönge virágszál. Mire észbe kapna, egy vad csődör költözik be üresen álló istállójába, és egy forrófejű, ám bombázó külsejű lovas foglalja el a kanapéját. Vajon sikerül mindhármuknak épségben eljutni a bajnokságig? A szenvedély, mely felébredt bennük, veszélyezteti az edzést és ezen a szinten a legkisebb figyelmetlenség sem pusztán amatőr hiba, de akár halálos is lehet."

Kiadó: Ulpius

Oldalak száma: 375

Ára: 3999 Ft

Mind tudjuk hogy Ward-dal szemben elfogult vagyok. Nyakunkon a legújabb FTT megjelenése - én már tövig rágtam a körmeimet izgalmamban... na majd nem! Végre alkalmam fog nyílni magyar nyelven elolvasni egy olyan paranormális romantikus könyvet, amiben az érintett szerelmespár mindkét tagja férfi! Mérföldkő lesz ez az életemben... Bevallom sosem olvastam még olyan könyvet, ahol van esélye annak, hogy a szexjeleneteken belül golyók koccanásainak lehetek majd tanúja. Nem azért nem olvastam mert kifogásom van ellene, egyszerűen csak azért nem, mert éppen eléggé lefoglalt a gruppenek, és egyéb szado-mazo irományok elemezgetése. De ez végre valami új lesz! És ismerve Ward FTT-s munkásságát, azt hiszem leszögezhetjük előre, hogy formabontó is lesz. Szóval úgy várom, mint a Messiást. Na de tekeredjünk csak vissza a Dobbanó szívek-hez. Ez volt Ward első kiadott könyve, ahogy azt a köszöntőből meg is tudhatjuk. Az én véleményem röviden: látszik is.

Ami miatt tetszett a könyv...

Ward írói stílusa ellen még mindig nincs semmilyen kifogásom. A mellékszereplők (Chester az öreg lovász, és Peter a féltestvér) remek színt vittek a történetbe. Talán jobban hatottak rám, mint a főszereplők. Ennek oka abban keresendő, hogy a főszereplők egyszerűsége a facsipeszekével vetekszik... De ez majd a nem tetszett kategóriában megfelelő hangsúlyt is fog kapni. Ami a könyv által gerjesztett hangulatot illeti, az is megfelelő volt. Kellemes, langyos, lágy... unalmas - de ez megint a nem tetszett lista... És azt hiszem itt a kör be is zárul.

Ami nem tetszett a könyvben (fogadjunk mindenki ezt a részt várja a leginkább)...

Első, és alapvető hiba: az egész dög unalom. Néha meg kellett tapogatnom a csuklómon az ereimet, hogy vajon életben vagyok-e még, vagy menet közben észrevétlenül átlendültem a túlvilágra. És hogy miért nem tupírozza fel az ember érzékszerveit a sztori? Hát nem azért, mert nincs benne sem vérfarkas, sem vámpír, sem angyal, sem semmi más természetfeletti... A totális egykedvűség egyetlen dolognak köszönhető csupán, méghozzá annak hogy a történetből kimaradt a konfliktus. Mert mi is a konfliktus egy romantikus könyvnél? Valami olyan tényező, ami megakadályozza a szerelmeseket, hogy az egymás iránt érzett intenzív érzelmeik kialakulhassanak, illetve beteljesedhessenek. Nem kell egy ilyen dologért messzire menni, elég ha mondjuk a karakterek közül az egyik - általában a férfi - egy büdös bunkó... Persze majd kiderül, hogy miért is olyan emberünk amilyen, a konfliktus feloldódik, és mi pedig megkaphatjuk a hamisítatlan érzését a gyönyörnek ahogy a lezárást olvassuk. Na kérem, ez itt majdhogynem egy az egyben kimarad. Szerelmeseink meglátják egymást, és már agyon is csapja őket a vonzalom - ahogy ez már lenni szokott. Totojáznak ugyan egy keveset a kellesz-e avagy sem téma körül, de alig-alig valamit, aztán már meg is volt a légyott, és rögtön mindenkiből csak úgy sugárzik is a teljesség, és a kielégültség, na meg persze a l'amour. Örülünk neki, tényleg, de akkor mégis miről fog szólni a következő durván 250 oldal? Hát a díjugratásról... meg egy kezelhetetlen csődörről. Látta valaki a A Suttogó című filmet? Én igen... 170 perc hosszú! Egy életre kisuttogtam magam a nézése közben. Nem vágytam megismételni az élményt. Oké, hogy Ward könyvében nem is kényszerültem erre rá, de hogy őszinte legyek, marhára nem is nagyon volt vágyam oldalakon keresztül elmerülni abban hogy Sabbath most miért fél a víztől, és hogy miért is annyira paprikás paci... Imádom a lovakat, szeretem a dinamikájukat, az izmaik munkáját, azt hogy értelmes állatok, rendkívül tanulékonyak, érzékenyek, lenyűgözőek. De ha róluk akarok olvasni, akkor olyan könyvet veszek, ami a tartásukkal, és idomításukkal foglalkozik. Azért veszek romantikus könyvet, mert meglepő módon a romantikáról vágyom olvasni. Arról, amiből meglehetősen keveset kapunk jelen könyvben, és azt is eléggé felszínesen. Mivel nem nagyon van konfliktus - ami van az is mondvacsinált - így nem nagyon lehet elmerülni benne. És mivel nem tudunk elmerülni benne, így maga a nagy beteljesedés is maximum annyit ér el, hogy megjegyezzük magunkban hogy "na ez is megvolt".

Nem egy olyan alkalom volt az oldalak lapozgatása közben, amikor kedvem lett volna vagy harminc oldallal előrébb ugrani. Határozottan nem szokásom, még a legrosszabb könyvet sem meggyalázni azzal, hogy kihagyok belőle részeket. de most erősen elkacérkodtam a gondolattal. Persze aztán türelmesen elolvastam minden mondatot, kilengést, érzelmi hullámhegyet, és hullámvölgyet... Majd sajnos azt kell mondjam nem túl elégedetten tettem le a művet. Ward férfi és női karakterei rendszerint felkeltik az érdeklődésemet. Könnyen azonosulok velük, megkedvelem őket, ragaszkodni tudok hozzájuk. Ez itt a legkisebb mértékben sem sikerült. Persze ettől függetlenül Wardot még mindig remek írónak tartom. Az hogy valakinek az első könyve nem a legnagyobb sikere, ez nem vetít le előre semmit, és erre pont az írónő az egyik legnagyobb példa. Valahol szükségem is volt most egy ilyen tapasztalatra. Mivel a mai nappal Julie Kenner Édes Rabságát kezdem majd meglovagolni - na ez fárasztó poén volt... Szerintem minden erőmre, és kitartásomra szükségem lesz.

Értékelés: 5 pont

Tovább

Sherrilyn Kenyon: Éjféli gyönyörök (Sötét Vadászok 7.) /2013/

"A nagyrészt görög származású Sötét Vadászok körében nem örvend nagy népszerűségnek a nemesi származására módfelett büszke római - Valerius.

Amikor a férfi találkozik a pimasz és csábító Tabitha Devereaux-val, aki nem más, mint a volt Sötét Vadász, Kyrian sógora, Val halálos ellensége, kapcsolatuk azonnal igen hevessé válik. A nőnek egyáltalán nem áll szándékában komolyan venni őt.

Amit Tabitha azonban igen komolyan művel, az a vámpírvadászat és a gyilkolás. Mindkettejüknek hamarosan szembe kell nézniük a legveszedelmesebb démonnal. A végső győzelemért Valnak fel kell adnia büszkeségét és meg kell tanulnia bíznia, hogy megvédelmezhesse Kyriant, azt a férfit, akit gyűlöl és azt a nőt, aki az őrületbe kergeti."

Kiadó: Ulpius

Oldalak száma: 396

Ára: 3799 Ft

Van egy komoly gondom. De meglepő, ugye? A problémám gyökere, hogy el nem tudom képzelni, miért is funkcionálok úgy az utóbbi időben, hogyha nincs is semmi bajom, akkor megyek és keresek magamnak egyet. Vélhetően nagyon unatkozhatom, ha már ezzel igyekszem elszórakoztatni saját magam... Vagy csak ingerhiányos a környezetem - ami egyenesen hatalmas nagy ökörség, mivel szorgosan azzal tartom fenn napi szinten az érdeklődésem, hogy vitába bocsátkozom boldog boldogtalannal, akaratomtól függetlenül. Szóval nem tudom hol a bibi, de hogy valami nagyon nem működik a természet törvényeinek megfelelően körülöttem, az biztos. Szóval a feltételezett gondnak titulált valami szerves része az alig elfuserált természetemnek köszönhető. Néha visszaolvasom miket írtam ebbe a blogba, és akaratlanul felmerül bennem a kérdés, vajon a leírt szavakon keresztül, milyen benyomást kelthettem eddig? Nem önismereti galiba okozza ezt a halvány gondolatfoszlányt, hanem egyszerűen csak annak a ténynek a fondorlatossága, hogy a teljes tortának, mindig csak egy szeletére kapunk rálátást, még egy személyes ismeretség esetén is. A minap az egyik főnököm - akivel mellesleg valamilyen morbid, és nagyon jó összhangban létezünk - hangosan kikacagott, amikor közöltem vele, hogy a lelkem egy érzékeny kicsi kis pillangó. Észrevétele szerint, ha ez meg is állja a helyét, akkor az a pillangó tuti hogy fekete, és halálpillangónak nevezhető. Vagy acélból van. Nem vitatkozom ezzel az állításával. Viszont annyi kiegészítést megérdemel a dolog, hogy minden vehemenciám ellenére, imádom az öniróniát, és magamon tudok a legjobban kacagni. És úgy általában szeretek minden helyzeten nevetni, főleg az olyan kényszerhelyzeteken, amin már leginkább sírni kellene. Akkor lesz csak igazán eleven hangulatú a humoros vénám - bár ez a humor néha merészen fájdalmas tud lenni. A lényeg, hogy képtelen vagyok a nyugodalomra, és mindig kotorásznom kell azon lehetőségek közt, amikben megmérettetik mind a kitartásom, mind az erőm, mind minden másom. Persze a kudarc, mint opció, egyenesen kizárt. Talán emiatt rodeózom már hónapok óta az erotikus/romantikus könyveken is. Más épeszű magyarázatot képtelen vagyok találni arra a lendületre, amivel ezeket a könyveket falom. Csakhogy van egy hatalmas ficak az egyenletben. Méghozzá az, hogy az elme kapacitása korlátozott, és egyszer ott lesz a vég, amikor is az agysejtek arra menekülnének már amerre csak tudnak, sikítva, frászt kapva. Na ilyenkor szoktam én elővenni mondjuk a Kis Herceget. Vagy Az ember tragédiáját. Vagy Homérosz Iliász-át - nyugodtan tessék kinevetni, legalább tizenkétszer futottam neki, és mind a tizenkétszer félbe kellett hagynom a nyelvezet idegenszerűsége miatt, és a körmondatok terjedelme miatt, pedig ez utóbbiban én sem vagyok piskóta. És a mostani helyzetet figyelve, lassan be kell látnom, hogy kénytelen leszek átmenetileg megint erre a területre kavarni a tudatom, mert lassan el fogom felejteni miért is imádom én az irodalmat. Újra fel kell fedeznem miért csodálatos az írott szó varázsa, és ha ezt nem fogom nagyon gyorsan beiktatni a napirendbe, akkor ritka rövid időn belül el fogom veszíteni azt a szenvedélyt, ami az utóbbi években annyi gyönyörteljes, vagy olykor annyi megindító pillanatot okozott. És köszönhetem majd mindezt annak, hogy zanzásodott az agyam a végeláthatatlanul sok kemény fallosz, és nedves redők tömegétől. Lassan már rémálmaim lesznek, amikben táncoló péniszek ölelnek körbe, miközben háttérzeneként mindenhonnan korbácsok csattognak dolby digital-ban. És hogy hogyan is hat mindez a könyvélményeimre? Egyenesen rémesen. Azt mondják az okosok, hogyha valaki depressziós, az nem érzi az ételek ízét - nem tudom hogy ezt vajon képletesen, vagy szó szerint kell-e értelmezni, de az leszögezhető, hogy míg az étvágyam töretlenül megvan még, a könyvek pikantériája iránti érzékem gyors kopást kezd mutatni. Vagy csak már megint übernagyok az elvárásaim. 

A sorozatoknak egy nagyon nagy csapdája van. Átmehetnek laposba. Unalmasba. Az első tíz alkalom nyújtotta élvezet, a huszonötödik esetben már csak egy szájhúzogatásra lesz elég. És ugyan én tényleg szeretem Sherrilyn Kenyon stílusát, és eszem ágában sincs megkérdőjelezni a hölgyemény tehetségét, azt be kell látnom, hogy a Sötét Vadász sorozat is hanyatló ágba kezd keveredni. Mire eljutunk Acheron történetéig, már el fogom veszteni a lelkesedésem nagy részét. Abban vélem felfedezni a hibát, hogy a történet frissességének a kedvéért, olyan csavarok kerülnek kivitelezésre, amik néha már az abszurditás határát súrolják. Ilyen például, hogy New Orleans városát lassan már csak halhatatlanok lakják. Kezdetben vala a sok Sötét Vadász akik nagyon titkosan léteztek, az árnyékban védve a lakosság békés álmát. Aztán egy-két halandónak leesett a tantusz, hogy ezek a halhatatlanok vannak. A Sors kegyének, és néhány régen elfeledettnek vélt görög istennek - nem elfelejtkezve az atlantiszi befolyásról - köszönhetően, néhány halandó lányka szerelembe esett ezekkel a tökös pasasokkal, és visszaadva nekik a lelküket, átmeneti halandóságba taszították őket. Aztán a másik alternatíva az volt, hogy eleve nem halandó bonyolódott bele egy halhatatlanba, hanem mondjuk egy isten vagy démon leszármazottja, így eleve nem volt szó már halandóságról. És ugye milyen már az, hogy egyesek meghalhatnak mások pedig nem, így drága írónőnk elkezdett rágyúrni arra, hogy vagy senki ne haljon meg, vagy ha esetleg mégis meghal valaki, az illető akkor se maradjon tartósan a túlvilágon. Ez a fondorlat ebben a történetben hatványozottan jelentkezik.

Spoiler következik!

Ha jól követtem nyomon, akkor meghal Kyrian, és Amanda is, majd feltámadnak halhatatlanként, mert Ash rövidre zárja a kérdést. Meghal Nick, hogy Sötét Vadászként feltámadhasson. Meghal Valerius, hogy visszakaphassa a lelkét, azért hogy utána Zarek párjának köszönhetően, ambróziát nyalogatva halhatatlanná válhasson. Tabitha pedig azért lesz halhatatlan, mert milyen már az hogy míg az ikertestvére halhatatlan, Ő halandó. Akik olyan szerencsétlenül patkolnak el, hogy esélyük sincs feltámadni, az Nick édesanyja, és Tabitháék egyik nővére Tia. De ki tudja, lehet hogy Tia még valamikor, valahogyan vissza fog teleportálni az élők világába.

Spoiler vége.

Na már most ez nekem egy kicsit kezd erőltetettnek hatni. Mint ahogy maga a történetvezetés is. Annyira vártam már Valerius könyvét. Van egy olyan perverzióm hogy bukok az arrogáns, nagyképű bunkókhoz. És hát Valerius eddigi repertoárja bőven kimerítette ezeket a jellemvonásokat. Gondoltam, lesznek majd az Ő sorai közt szép számmal riposztok, kötekedések, gúnyolódások. Erre fel mit kaptam? A simulékonyságot, és a lelki kifinomultságot, méghozzá töményen, karöltve az egyedüllétet felvázoló drámás képsorok özönével. Nem állítom, hogy emiatt kétségbeestem volna, egyszerűen csak homlokegyenest az ellenkezőjét kaptam annak, amire számítottam. Így hangulatilag is egy teljesen más területem kelt életre a könyvtől. Azon lestrapált részem, ami születésemtől kezdve vegetál, így teljesen el van kanászosodva, és legalább annyira termékeny, mint a Góbi sivatag. Na, ebbe magot ültetni esetleg csak csákánnyal, vagy légkalapáccsal lehet. Valerius kemény, határozott vesszeje jobbára egy keserves nyikkanást követően, játszi könnyedséggel tört ketté ezen a kemény terepen. Pedig még locsolgatással is próbálkoztam hadd puhuljon az a kéreg - maradva a metaforánál, és nem, nem vodkával locsolgattam. Lehet hogy azzal kellett volna... Szóval nagyon lesarkosítva, vannak a főhőseink, akik találkoznak, összejönnek, nagyon de nagyon szerelmesek lesznek, aztán jönnek a démonok - mindenki meghal, majd majdnem mindenki fel is támad azzal a biztos tudattal hogy többet ilyen velük elő nem fog fordulni, aztán vége. Khm... hát jó, rendben. Nekem megfelel, ha mindenki másnak is. Most legalább kihagytuk a menedék padlásán veszteglő sárkányt - aki nem emlékszik eme momentumra, az olvassa újra az eddig kiadott történeteket. 

Amin még sikerült behalnom az volt, hogy a Sötét Vadászok nem mindegyikének van vezetékneve. Így lett Kiryan-ból Hunter. Mind tudjuk szerintem, mit jelent a "hunter". Valós név, mint ahogy a Smith is. Arról is tudjuk mit jelent, mégsem fordítjuk le unos-untalan. Merthogy pocsékul hangzik. Gondoljunk bele, milyen muris lett volna, ha a Mr. és Mrs. Smith című filmet lefordítottuk volna... Kovács és Kovácsné... moziba csalogató, de igazán. Így én nem értem, hogy ebben a könyvben minek kellett a "hunter"-t lefordítani. Ráadásul úgy, hogy a legízesebb magyar lehetőséget választjuk. A Vadászné túl röhejes lett volna, így a fordítónk maradt a szokványosabb megoldásnál: "Vadász asszony". Aucs. Nincs mit hozzáfűznöm.

A végére pedig egy nyitott körkérdés...

Aki olvasta a könyvet, és kedvet érez hozzá, az legyen olyan kedves megmagyarázni nekem, hogy mi értelme volt az epilógusnak... Nagy elánnal olvasom az utolsó oldalakat, majd elérek a lap aljára, merthogy pont úgy lett betördelve a történet, hogy az epilógus vége, a lap aljára esik. Lapozok, és semmi. Csak a nagy semmi fogad, a tök üres semmi. Fejem búbján újból csoportosulni kezdtek a kérdőjelek, hogy ez most vajon mi? A teljesen nyilvánvaló nagy semmin kívül... Részemről teljesen felesleges valami volt az epilógus. Így ha valaki meglelte benne az értelmet, az legyen olyan kedves, és homályosítson fel róla, mert véges tudományom, nem lelt rá a dolog bölcsességére. Félbehagyottnak, értelmetlennek éreztem a lezárást - és akkor még szépen is fogalmaztam. 

Röviden: mit tudom én. Nem szaladtam kínomban a falnak a könyvtől, de nem is sikerült nyakig merülnöm benne. Lineáris - ez a legjobban idepasszoló kifejezés, ami az eszembe jut. Nem leng ki se jó, se rossz irányban. Statikus, kissé középszerű. Azoknak semmiképpen nem ajánlom, akik csak egy kicsit is jártasak a görög mitológiában, mert az a katyvasz ami itt össze lett gyúrva, azaz öngyilkosság szélére kergetne egy józan ítélőképességű történészt. Ha meseként fogom fel, akkor szórakoztató, játékos, kicsit romantikus, kicsit finoman erotikus, idealizálós, itt-ott izgalmas, bár komolytalanul az. Egynek nem volt rossz mulatság, de sajnos nem fog mélyen maradandó élmény maradni.

Értékelés: 6 pont

Tovább

Gina L. Maxwell: Elcsábítani Hamupipőkét /2013/

Egy újabb gyöngyszeme az Ulpius 18+-os sorozatának. Ismerjük a kategóriát, tobzódunk már egy ideje a témakör nyújtotta újszerűségben, és ezzel párhuzamosan azt is tudjuk már, hogy ez a kaszt meglehetősen kétesélyes. Vagy jó, vagy brutálisan rossz. Jelentem, ezen mű talán a második legjobb lett az én "sikerlistámon", közvetlenül az Élvezd a vaníliát után. Na nem mintha ez a könyv a teljes gyönyör érzetét nyújtotta volna, de legalább olvastatta magát, vagy kétszer sikerült is harsányan kacagnom rajta, és a maga lötyögős módján élvezhetőnek bizonyult. És ezen kategórián belül, ez már marha nagy teljesítménynek minősül.

"Az MMA harcos Reid Andrews mérkőzése előtt néhány hónappal komolyan megsérül, így annak az esélye, hogy visszaszerezze félnehézsúlyú bajnoki címét, elúszni látszik. Edzője elküldi gyógykezelésre, orvosa pedig nem más, mint Reid gyerekkori barátjának időközben felnőtt kishúga.

Lucie Miller, a szétszórt könyvmoly szintén segítségre szorul. Bármire képes lenne, hogy meghódítsa orvos kollégája és titkos szerelme szívét, így kapva kap az alkalmon, amikor Reid csábítási leckéket ajánl cserébe azért, hogy Lucie éjjel-nappal ellenőrizze felkészülését karrierje legfontosabb meccsére.

Reid hamarosan élete legnehezebb küzdelmét vívja Lucie szívéért, mielőtt a lány valaki másnak adná..."

Kiadó: Ulpius

Oldalak száma: 316

Ára: 3499 Ft 

Azért merészek az írónők, ha a fantáziák kiötléséről van szó. Az ilyen romantikus könyvekben lassan már nem fogunk egyszerű, hétköznapi pasassal találkozni, aki mondjuk kerttervező, vagy esetleg építőmunkás. Vagy mit tudom én... asztalos. Pedig az de szép szakma! Milyen gyönyörű kis jelenetet lehetne ráépíteni arra, ahogy macsó férfiúnk véres munkájából alkotott, robusztus, kézzel faragott cseresznyefa ágyában hogyan teszi magáévá hősnőnket, miközben kérges tenyerével simogatja annak selymesen lágy bőrét. De nem. A mi kis csalafinta írónőink minden rendkívülit felsorakoztatnak: milliárdosokat, vállalati vezetőket, bűvészeket, katonákat (leszerelt, félig leszerelt, vagy éppen állományban lévőket, néha egyszerre többet is)... Na nem mintha panaszkodnék, csak minél bonyolultabb az alapelképzelés, annál nehezebben hihető a sztori is. Jelen kis szösszenet férfi főhőse MMA harcos. Erről rögtön két dolog ötlött fel bennem. Az egyik már a könyv kinyitása előtt: a Warrior c. film, amit egyszer sikerült végigszenvednem. Nem mondom hogy rossz film lett volna, de mivel dráma így nem is leltem meg benne a felszabadult boldogságot. És ami megmaradt bennem mind a mai napig a moziról, az az hogy a főszereplő pasinak (Tom Hardy) mekkora csukjásizma van. Gusztustalanul kigyúrta magát a forgatásra, annyira hogy az már nem is volt emberi, én pedig ahelyett hogy a történetre fókuszáltam volna, megállás nélkül döbbentből, döbbentbe csapódtam, hogy "te jó Ég, hogy néz ez ki!". Ezek után egy cseppet sem lepett meg, hogy a könyvben is felrémlik a film, az egyik közös, lágy kikapcsolódós este közben. Persze ezek után, én ezen is elkezdtem tökölni. Szóval belebotlasz egy MMA harcosba... Evidens lenne akkor hogy olyan filmet ülj le vele megnézni, ami a munkájáról szól? Akkor már nem is lehet vele megnézni például a Szenvedélyek viharában-t? És miért is van ez így? Akkor ebből egyenesen azt kellene levonni, hogy egy orvossal csak a Vészhelyzetet lehet megnézni? Egy milliárdossal pedig csak és kizárólag majd a jövőre debütáló Szürke ötven árnyalatát? Hát rendben... de az egyszer már biztos, hogyha engem valaki leültetne egy olyan filmet megnézni, amiben az ügyfélszolgálatok vannak fókuszpontban, akkor én tuti hogy a hajam tépve, és sikítozva rohongálnék föl s alá, míg a végefőcím le nem zajlik. 

Hmmm....

A másik komoly dolog ami a könyv első pár oldalának átnyálazása után mellbe ütött az volt, hogy a főhősről megállás nélkül Dwayne "The Rock" Johnson jutott eszembe. Oké, Ő pankrátor, és nem MMA-s, de ettől függetlenül mindig sikerült rá asszociálnom. Amikor pedig a könyvben szóba kerülnek a jótündérek, és főhősünk azt mondja hősnőnknek hogy képzelje el tündérjelmezben, és varázspálcával a kezében, akkor pedig egyenesen biztossá vált bennem, hogy írónőnk is minden kétséget kizárólag sziklakeménységű színészünk rabja lehet, méghozzá rajongásig. És nem érdekel, hogy a főhős szőke, és nem sötét hajú, és mohikánosan (jól olvastad Kedves Olvasó! Mohikánosan! Öregem...) viseli a séróját, részemről ez már csak terelés. Főleg ha azt is hozzátesszük, hogy hősünk törzsi tetoválásokkal van díszítve... 

Azért ez vicces...

Persze ahogy az már lenni szokott tökös faszagyerekünknek, kell hogy legyen érzékeny oldala is, ezért ennek szemléltetéséhez írónőnk beleinjektált a hősbe egy nagyadag művészhajlamot. Szobrászatit... Hah! Kérem szépen Hölgyeim (és természetesen Uraim, kik valamilyen véletlen folytán ide tévedtek), bővült a "milyen pasival szükséges találkoznom halálom előtt" listám. Eddig volt ugyebár a milliárdos cégtulaj, volt katonai szolgálattal a háta mögött, aztán volt még a morcosságosságos skót milliárdos szoknyában, hörgéssel, és akkor itt a következő kötelezendően megbámulandó fajta: a művészi tehetséggel megáldott bármilyen küzdősportot profi szinten űző fazon, aki legalább 190 centi, és piszkosul gazdag, mert a pályafutása már a csúcsok csúcsát döngeti. Remélem azt nem kell kihangsúlyoznom, hogy mindhárom típus esetében előfeltétel a kontúros izomzat, az értelemtől (vágytól, érzelmektől, indulatoktól) csillogó párás tekintet, az állandóan homlokba hulló dús hajkorona, és a komoly felszereltség deréktáj alatt. Ja igen, és minden típusnak csak úgy árasztania kell magából a feromonokat, hogy mágikusan tudjanak hatni a szaglószervemre is. Van egy olyan sanda gyanúm, hogy csalódottan fogok elpatkolni...

Ami hősnőnket illeti, megint belerobogunk ugyanabba, amibe már tucatszor belerobogtunk. Önbizalomhiány, teljes analfabetizmus öltözködés, és megjelenés terén. Némi szerencsétlenség, megspékelve egy csipetnyi bambasággal. Én pedig még mindig nem értem... Oké, azt értem, hogy miért mindig az ilyenfajta nőt festik le az írónők. Mivel a romantikus irodalom mint olyan, nők által, nőknek íródott eszmefuttatásokat tartalmaz, így persze hogy tele van a nőket foglalkoztató problémákkal. Egyik ilyen pedig a sztereotípia, miszerint a helyes pasik, helyes csajokhoz, a kevésbé vonzók, pedig a kevésbé vonzókhoz húznak. Ennek ellenpéldáival nem egyszer szembesültünk már a realitás talaján, és mivel ezen sztereotípiához mi magunk nők ragaszkodunk leginkább, így csinos fantazmagóriákba csomagolva próbáljuk meg tudatosítani magunkban, hogy vajon mik is lehetnek azok az okok, amik felborítva az általunk elképzelt természeti rendet, totális káoszba taszítanak azzal, hogy keverik a keverhetetlent. A másik ok, hogy mivel mi nők előszeretettel gondoskodunk saját komplexusainkról is, így egy-két bátrabb képviselőnk igyekszik ellenpontozni a saját magunkba beszélt hibáinkat, és előnyként beállítani azt, ami eddig sem volt előnytelen. Istenem, hogy mi nők mennyire agyonkomplikálunk mindent! Ettől függetlenül nekem még mindig problémás annak az elfogadása, hogy miért kell a romantikus szösszenetek hősnőinek minden esetben bénának lenniük. Azért nem egy olyan hölgyemény él ezen a bolygón, aki köszöni szépen remekül elboldogul magával, és úgy en bloc az életével. Nem esik mindenben hasra, tud öltözködni, mi több flörtölni... szexelni. Vagy most rosszul következtetek, és az lenne ennek a sok céltalan irománynak a mondanivalója, hogy a bugyuta nőket jobban kedvelik a férfiak? Lehet hogy én vagyok már évek óta rossz pályán, és ezért nem ismertem fel eddig az ezen könyvekben megbújó titkos bölcsességet? Lehet hogy nekem is sokkal jobb lenne, ha hülye lennék - még ettől  is jobban? Amennyiben ezen második feltevés a helyes, akkor bizony én visszaadom a működési engedélyem, és önként és dalolva férfivá operáltatom magam. Ha már nagyon választanom kell a szaporítószerveim, és az eszem közt, akkor én maradok az eszemnél...

És akkor még amit meg kell említeni... a szex. A fullasztó erotika... ami nincs benne a könyvben. De ehelyett kapunk középkategóriás intim jelenetet, aminek sikerült elérnie nálam, hogy forgatni kezdtem miatta a szemem. Mert most sem marad ki a kötelező kör. Főhősünk már az első huncutkodáskor megpaskolja hősnőnk farpofáit. Hát persze hogy férfiúnk, már csak a tesztoszterontúltengésének köszönhetően is, imád irányítani az ágyban. Én kedvelem azon pasik tömegét, akik határozottak amikor megköveteli a haza, de már annyit olvastam a "tudom, hogy mit akarok, és azt kérdezés nélkül el is veszem"-ről, hogy lassan már sikítófrászt fogok kapni tőle. Én! Ez már a vég kezdete... az univerzumé, nem az enyém. Amúgy egy kátyút sikerült kikerülnie az írónőnek. Nem tűzdelte tele a történetet heves vízszintes akciózással. Pont annyi jelenet van a könyvben, ami még gusztusosnak ítélhető, és leszámítva a sablonokat, még élvezhetően is lettek megfogalmazva. Hangulatügyileg a sztori sodrónak mondható, és még helyenként vicces is. Mindent egybevetve "átkötőnek" remek kis kiegészítő olvasmány.

Értékelés: 6 pont 

Tovább

Jennifer Probst: Érdekházasság /2013/

A fülszöveg elolvasása után az első gondolatom az volt, hogy "na ez kell nekem!". Két ember egy kényszerhelyzetben, egy megszentesített kapcsolatban úgy, hogy egyiküknek sem akaródzik a dolog, de mivel a muszáj nagy úr, fogaikat összeszorítva teszik, amit tenniük kell. Teljesen addig a pillanatig, amíg a játékból valóság nem lesz, és a kusza érzelmeik keresztül nem húzzák a számításaikat. És persze az a fránya vágy is elindítja a bolondériát, a szexuális éhség a másik teste iránt. Egy történetet nem kell feltétlenül agyonbonyolítani. Néha az egyszerűbb több, és jelen esetben is abban bíztam hogy ez a feltevés itt is meg fogja állni a helyét. Nem akarok túl kritikus lenni, mégis azt kell mondanom, hogy enyhe csalódottságot érzek. Jóval többre, és jóval szórakoztatóbb élményre számítottam, mint amit végül is kaptam.

"Édesapja elnyúló kórházi kezelése miatt Alexa kínos anyagi helyzetbe kerül. Lassan nem marad más választása, mint eladni a régi otthonukat. Végső elkeseredésében úgy dönt, szerelmi mágia segítségével szerez vagyonos férjet magának. Arra azonban nem számít, hogy épp legjobb barátnőjének milliárdos bátyja lesz a megmentője… aki egyszer már összetörte a szívét. 

Nicholas nem hisz a szerelemben, de hogy megörökölhesse nagybátyja vállalatát, meg kell nősülnie, mégpedig gyorsan. Ezért merész ajánlattal áll elő: érdekházasság. Szigorú szabályokkal. Mind közül a legfontosabb: érzelmekről szó sem lehet. Színtiszta üzlet, amit a felek pontosan egy évre kötnek. Csakhogy a sors képes fenekestül felforgatni még a leggondosabban kidolgozott tervet is…"

Kiadó: Libri

Oldalak száma: 320

Ára: 3490 Ft

Hőseink gyerekkoruk óta ismerik egymást. Az egyik az öröksége miatt, a másik a családja szorult anyagi helyezte miatt dönt a házasság mellett. A szabályokat szerződésben letisztázzák már a kezdet kezdetén, melynek legfontosabb kritériuma, hogy nincs szex. Sem egymással, sem senki mással, a hitelesség látszatának a fenntartásáért. Így a szexuális frusztráltság mellé rögtön kapunk is egy pipát. Emellett hőseink nem éppen szívélyes jóbarátok. Férfiúnk keserű, pökhendi, kötözködő, és hideg, mint egy jégcsap. Hősnőnk ezzel szemben egy könyvesbolt tulajdonosa, rajong az állatokért, eleven, színes, és betegesen optimista. Vagy inkább lelkes. A fene tudja. A lényeg hogy majd kicsattan az életkedvtől, és csak úgy sugárzik belőle a humanizmus. Családcentrikus, hősünkkel szemben, aki gyermekkori csalódásaiból fakadóan, sem megnősülni, sem gyermeket nemzeni nem akar. Szóval összegezhetjük, hogy az ellentét is kap egy pipát. Komoly alapok lettek volna ezek, amiből akármit is ki lehetett volna hozni. És a könyv eleje igazán érdekfeszítően felvezeti a szituációt. Kivéve azt a szerelmi szeánszos részt Földanyához az első pár oldalon. Tudom hogy vannak olyan elborult elmék, akik ténylegesen bepróbálkoznak az ilyen varázslatokkal, de nézzétek el nekem, ha azt mondom, hogy az aki tényleg hisz abban, hogy némi gyógyfű, egy lista a tökéletes férfi tulajdonságaival, és sok-sok mantra meghozza számára a szőke herceget fehér lovon... nos az nem feltétlenül komplett. Ha már nagyon pasit akar fogni magának valaki, akkor részemről a tuti recept: szép és szexi göncök beszerzésére irányuló vásárlótúra, külön hangsúllyal a fehérneműre (a kívánatos alsóruházat fontos, mert kölcsönöz némi magabiztosságot az ember lányának), egy kiadós pihenés (értem ezalatt az alvást, mert ugyebár karikás szemmel senki nem lehet vonzó), fodrász (a jó frizura félsiker), archámlasztás, hidratálás, szőrtelenítés, manikűr, pedikűr (de jó hogy nőből vagyunk, nem? Egy pasi csak beáll a zuhany alá, majd kiáll alóla, dezodor, parfüm, ruha, és már mehet is amerre lát...), és egy kis smink, ami nem túl erős, de hangsúlyozza azt ami szép. Aztán körtelefon a barátoknak, és uzsgyi az éjszaka. Szórakozóhely tekintetében mindig a hangulat, illetve a megszerzendő kapcsolat minősége a mérvadó. Ha az ember bulizni óhajt, esetleg egy rövid ámde annál pikánsabb malőrre vágyik, akkor lehet menni táncolni, koncertre, fesztiválra, a lényeg hogy felszabadult legyen a tömeg. Amennyiben inkább visszafogottabban duhajkodnánk, szóba kerülhetnek a kávézók, teraszos bárok valamelyik művészutcában, vagy negyedben. A totális elmebajért pedig a kocsmákat, és pubokat lehet felkeresni. Nem mindig az a lényeg hogy az ember találjon valakit, akivel hancúrozhat. Sokszor az is elég, ha csak kieresztheti a gőzt. Ha kap egy-két elismerő pillantást, esetleg flörtöl egy kiadósat. Ha komoly párkapcsolatra vágyunk, akkor az ismerkedés a kulcsszó. Különféle ismerősök begyűjtése, akik más és más területen mozognak otthonosan, így az érdeklődési körük is különböző, és ezáltal a programok amikre meghívnak is változatosak. Sosem lehet tudni hogy az Igazira hol fogunk rálelni. Lehet hogy az új munkahelyünkön, vagy egy baráti vacsorán ahol a valakinek a valakije elhívja, lehet hogy egy zajos szórakozóhelyen, vagy egy csoportos mozizás alkalmával, egy színházi előadáson... A lényeg, hogy ismerkedni kell. Nyitottnak kell lenni, és igyekezni kell megragadni az alkalmakat amiket kínál a Sors. Egy lakás falai közt ücsörögve súlyosan csökken a siker esélye. Amíg fiatal az ember lánya, addig ragadja meg a pillanatot. És fontos az önmagunkba vetett hit is. Stabil lábakon kell állnia a magunkról alkotott képnek, és el kell fogadnunk a hibáinkat is. A profik még előnyt is tudnak kovácsolni a tökéletlenségükből. Na de már megint elkanyarodtam...

Szóval hőseink összeházasodnak. Na és akkor, én itt vártam volna a nagy felhajtást. Vitákat, szócsatákat, vicces helyzeteket, amiket részben meg is kaptam. Azért mondom azt hogy részben, mert ugyan éreztem én azokat a szituációkat, amiken nevetnem kellett volna, csak a bikkfa humorom az istennek nem akart ezekre komolyan reagálni. Oké, megkapjuk a szokásos köröket. Vacsora, estély - ahol természetesen hősnőnkből kirobban a csábító démon -, családi összeröffenés - ahol hősünk kellemetlenül érzi magát, mert nem tud mit kezdeni a családdal, mint csoportosulással -, néhány kölyökkutya, és hontalan eb, amik szétmarcangolják a drága bútort, érdekellentét a kedvenc baseball csapat tekintetében, esti főzőcskézés kettesben... Szóval egy raklapnyi felkiáltójeles jelenet, ami azt hangsúlyozza hogy szereplőink mennyire különböznek egymástól. Aztán átvedlünk komolyba, és részletezzük hogy hősnőnk már gyermekkora óta imádja hősünket, hősünk kemény fallal körbepáncélozott lelke pedig félő hogy már régen megkérgesedett. Na igen, a falak. Fogalmazás tekintetében volna még mit tanulnia az írónőnek. Két meghatározó hibát véltem felfedezni a stílusában:

1, Rajong a szóismétlésekért, illetve nem túl eredeti a képi világa amikor a hasonlatokról van szó. Ez a falas téma szüntelenül visszaköszön, ami nem is volna nagy baj. A nagy baj, hogy a bezárkózottságot mindig ezzel érzékelteti, így szinte minden ötödik oldalon belebotlunk a málló, vagy megingó, esetenként helyrebillenő, megerősödő, vagy éppen leomló falakba. Ha ehhez még hozzátesszük hogy hősünk építész... néha olyan érzésem volt, mintha egy építészeti újságot lapozgattam volna. Valamiért írónőnk nagyon szenvedélyesen ragaszkodik az épületek megalkotásának a világához.

2, Amikor szexre kerül a sor - lehet hogy lányos zavara miatt - írónőnk elkezd tőmondatokban konferálni. A férfi megcsókolta, pont, majd lentebb siklott, pont, a nő felnyögött pont, Nick becsúsztatta a kezét a nedves szemérmébe, pont, Alexa zihált, pont. Pont, pont, pont... Elmentem a boltba, pont. Kenyeret vettem, pont. Elfelejtettem a tejet, pont. Azt hiszem világos, hogy mi is volt a bajom.

A könyv második felében jön a dráma. Hősünk már szerelmes, de fél, hősnők tudja hogy hősünk szereti, de érzi a bizonytalanságát is, beüt a krach, majd megkapjuk a tipikus eltaszítást, bizalmatlanságot, végül a döbbenetet hogy mekkora idióták is voltunk. Aztán jön a hatásvadász szerelmi vallomás, könyörgés, és ismét belebotlunk a falakba, csak most hősnőnk részéről. Mentségére legyen mondva, Alexa falai jóval ingatagabb talapzatokon állnak, így a leomlási fázis az Ő esetében csupán néhány másodpercet vesz igénybe. Aztán egymásra borulás, könnyek, majd prológus, és vége. A boldog befejezés pillanatiban a mindent elemésztő tökéletességnek lehetünk tanúi, némi, alig-alig érezhető (brutálisan hangsúlyos) túlzással. A könyv azzal zárul, hogy a folytatásból is kapunk egy kis részletet, a kiadó jóvoltából. Merthogy ez is folytatásos történet, igaz hogy a második epizódban nem Nick, és Alexa lesznek a főszereplők, hanem Nick húga, és egy gróf. Egy olasz gróf. Nem tudom mennyire lelkesedem az ötletért. Egynek elment a könyv, de túlságosan nem sikerült maga mellé állítania. Amolyan kedves kis lötyögős délutáni szórakozás, ami relatíve hamar elfelejtődik az idő rohamos múlásával.

Értékelés: 5 pont 

Tovább

Alice Clayton: Faldöngető /2013/

Tudom mi az ami hiányzik nekem. Aki olvas az elmerül a történetben, feltéve ha jó a könyv, és ha van az embernek fantáziája. A nagyon jó könyveknél pedig nem csak merül az ember, hanem teljesen a magáévá teszi azt. Azonosul, kiröppen a realitásból, és együtt sír és nevet a szereplőkkel. Egy nagyon meghatározó élményem van. Amikor Ward FTT-jéből olvastam V és Jane sztoriját, teljesen elszakadtam a valóságtól. Megtaláltam képzeletben a tökéletes pasit, és már-már féltékeny voltam Jane karakterére, mert ugyan meghal a történetben, de szellemként övé marad az öröklét, még képes materializálódni is, és a végén csak megfogja magának azt a nagyszájú, végletekig okos, erős, és izmos, tetovált vámpírt. Fene. De azaz érzés akkor is leírhatatlan, amikor a kedvenc szereplőid veszekednek, vagy szeretkeznek, vagy viccelődnek, és te úgy éled meg az egészet, mintha szerves részét képeznéd. Ez a jó író, és a jó történet ismérve. És ez az ami nekem most nagyon, de nagyon hiányzik. A perspektíva. Hogy miután leteszem a könyvet, még mindig dolgozzon bennem a hatása. Ösztönözzön, hogy tovább ízlelgethessem, hogy tovább tudjam gondolni. Mert a jó könyv olvasása nem ér véget a jó könyv végénél. Az igazán jó könyvekhez visszatér az ember, újraolvassa őket - rongyosra olvassa őket - mert ezzel idézi fel újra a hangulatát. Kapaszkodik belé, mint fuldokló a mentőövbe. Színpadias tudom, de akkor is ez a helyzet. Úgy két évvel ezelőtt, sorozatban akadtam bele olyan könyvekbe, amiket képtelen voltam letenni. Imádtam, faltam őket, és kínzott a hiányuk, amikor a folytatásokra vártam. Aztán megindult az erotikus irodalom körüli hajcihő, majd megjelent nem is olyan régen ennek a gyerekcipős változata, a "new adult" kategória. Ez azaz elszeparált terület, ahová már beköszönt ugyan az erotika, de csak módjával, és a huszonévesek világát taglalja, akik félig már kint, de félig még bent leledzenek a felnőtté válás kosarában.

"Caroline Reynolds magáénak tudhat egy fantasztikus, új lakást San Franciscóban, egy irigylésre méltó háztartási robotgépet O-t viszont nélkülözni kénytelen (és itt most nem Oprah-ról van szó, kedves olvasók). Tervezői karrierje felfelé ível, irodája a kikötőre néz, egy bombasztikus cukkinis kenyér receptje is az övé, de O-nak se híre, se hamva. Ott van neki Clive (a világ legaranyosabb cicája), a jó barátok, egy hatalmas ágy, csak O nem.

Azóta, hogy beköltözött új lakásába, az O nélküliség állapotát tovább nehezíti szexuálisan túlfűtött szomszédja, aki éjnek évadján olyan hangos faldöngetésben részesíti, amilyet még sosem hallott. Minden nyögés, náspángolás és - ez csak nem nyávogás volt? -, szóval mindez hangsúlyozza a tényt, hogy nem csupán nem hagyják aludni, de még mindig meg van fosztva, igen, helyes a tipp: O-tól is.

Majd belép a képbe Simon Parker (tényleg, Simon, kérlek, lépj be). Amikor a faldöngetés odáig fajul, hogy jóformán szó szerint kilöki a gazdáját az ágyból, Caroline, arcán kielégületlenséggel, rózsaszín baby-dolljában végre szemtől szembe kerül már sokszor hallott, de sosem látott szomszédjával. A késő éjjeli ütközet nos, vegyes érzelmekkel zárul. Hmm! Ilyen vékonyka falak mellett, a feszültség bizony hatalmas."

Kiadó: Ulpius

Oldalak száma: 424

Ára: 3499 Ft

Nem volt semmilyen elvárásom a könyvvel szemben. De tényleg. A fülszöveg felkeltette az érdeklődésemet, így megvettem, elolvastam. A helyzet az, hogy mivel eléggé szenvedélyes természet vagyok, így a könyvekben is a lendületet, a szélsőségességet, a drámát, a földöntúli boldogságot, és a többit, és a többit keresem. De ezt meglehetősen ritkán kapom meg, így nem is nagyon szoktam várni rá. Ezen felül szeretem még az akciót is, a vért, a gyilkolászást, húsos cafatok repkedését minden mennyiségben. De mivel nem lehet minden benne egy könyvben, így engedményeket kell tenni, ez van. Jelen könyvünkben, mély fájdalmamra, nincs semmilyen mészárlás, és semmilyen nagy érzelmi hullámvasút sem. Ennek ellenére meggyőző irományról beszélhetünk. Az írónő tuti nem komplett. Egy olyan hősnőt teremtett meg számunkra, aki minden testi részét külön kezeli, és becézgeti őket, az orgazmusát "O"-nak hívja, és már jó ideje perlekedik vele, mert "O" egyszerűen faképnél hagyta. Bezony, hősnőnk előszeretettel társalog magával, és mindennemű szervével tudat alatt, sőt még a tudata is kommunikál saját magával. Ami aranyos, helyenként még meglepően vicces is. Az egyetlen, amivel nem bírtam megbarátkozni, hogy hősnőnk már rendesen benne van a húszas éveiben. Én már nyolc évesen is harmincnyolcnak érzetem magam, a húszas éveim közepén pedig komoly érett felnőtt voltam már - a magam kissé antiszociális, gúnyos, arrogáns módján. De hősnőnk nem. Hősnőnk leginkább a 15-17 éves korom közti önmagamra emlékeztetett. Tudom, hogy a társadalmi normák, nem egészen olyanok, az Államokban, mint hazánkban, de ha egy húszas évei közepén járó nő náluk tényleg így gondolkozik, akkor én biztos hogy az alkohol fogyasztására megállapított 21 éves korhatárt, levinném 18 évre, és elindítanék náluk némi gazdasági deficitet, csak hogy az utánpótlás időben el tudjon kezdeni felnőni a nagybetűs élethez. Ez volt a szuverén meglátásom. Ha ezt kivonom a képletből, akkor azt mondhatom, hogy remekül röhögcséltem a hőseink szópárbajain, és kellemesen ismerős volt a sok csipkelődés, merthogy felnőtté válás ide-vagy oda, a legtöbb barátommal én is hasonlóképpen kommunikálok. Annyi különbséggel, hogy én erősen nem szoktam kenyeret - vagy bármi mást - sütni. És nem ijedek meg az Ördögűzőtől - ugyan már, kérem -, meg úgy nagy általánosságban semmi mástól sem. És nem szoktam tereferélni az orgazmusommal. Meg a barlangommal sem.

Ami kétségkívül megérdemli az elismerést, az a macska leírása volt - bár ebben az esetben is éreztem egy erősen tudathasadásos mellékzöngét. Akinek volt már macskája, az fel fogja ismerni, hogy valószínűleg az írónőnek is vagy van, vagy volt. Oké, néha túlzásokba esik (nem is kicsit), de a területmegjelölés, a nyivákolás, a madzag, és kajavadászás, és hasonlók... na azok, tényleg így vannak. Szeretem a macskákat. A kutyákat is. Ha most azt írom ide, hogy nekem amúgy mindegy, csak szőrös legyen, akkor hörcsögre, és tengerimalacra gondolok, és nem valami másra. Még laboregeret is tartottam valamikor régen. Most a családomat nevelgetem. Változnak az idők... (mély sóhaj).

Kifejezetten tetszettek az SMS váltások is, amikor pedig Tahoe-ról tartanak visszafelé, és merengenek, az igazán egyedire sikeredett. A főhősök karakterei is egészen jól fel lettek építve, a történet tekintetében pedig ugyan nem kapunk semmi vérlázítóan frisset, de azt amit kapunk, azt stílusosan kapjuk. Ezek lettek volna a jó pontok.

Két komoly helyen hibázta el az írónő. Az elején, és a végén. A felvezetés lassú, lapos, kissé unalmas, rágós. A vége ugyanez. Összejönnek a főhősök, megbeszélik hogy megpróbálják együtt, és onnantól jön az andalgás. Semmi bajom az andalgással, azzal sem ha egy pár úgy dönt nem akarja elsietni az ominózus együtt hálást. Bár én inkább a spontaneitásra esküszöm, és jóval impulzívabb is vagyok attól, hogy nagy terveket kezdjek szövögetni, de ez én vagyok, és nem szükségszerű mindenkinek úgy gondolkozni, mint nekem. Szóval hosszú oldalakon keresztül enyelgünk, majd jön a nagy esemény, ami nem úgy alakul, mint ahogy az a nagy könyvben meg van írva. De csak azért, hogy még egy kicsit továbbhúzhassuk a sztorit. Pasi balról be, némi számonkérés, hogy "de mi a baj?", aztán a nagy vallomások sora, majd méz és lekvárfürdőben történő kamatyolás. És ezzel be is lépünk Túlzásfalva kapuján, ahol kedvünkre csalingázhatunk az egyre nagyobb butaságok közt. A jó taglalás ellenére a történet vége nem nyerte el a tetszésem. Meg nem tudtam mondani a vége előtt úgy ötven oldallal, hogy mit is akar még az írónő. Na meg a lezárásban ez a macskagondolkozós snitt... Teljesen felesleges volt oda. Nem volt vicces, még annak ellenére is ezt kell mondjam, hogy szeretem a macskákat. Nem illett oda. Sokkal hatásosabb lett volna, egy "három héttel később" fajta prológus.

A szexjelenetek szórakoztatóak voltak, bár nem a megszokott stílusban, mivel itt is a hősnő agymenéseit követjük nyomon, így az érzékletesség nagy mértékben tompul. De mivel illett ez a fajta kivitelezés a kontextusba, és a könyv hangulatához, így nagy kegyesen elfogadhatónak mondható. Összességében egyszer megéri időt áldozni erre a műre, mert a poénok hatásosak, és nem buta a történet. A hősök bohémok, a sztori vidám, kicsit tini életfilozófiát dédelgető, de lendületes, kedves, amolyan "jó benne, amíg tart" állagú. Ettől többet sajnos nem nagyon fogok tudni hozzáfűzni, mert annyira nem hozott lázba.

Értékelés: 6 pont     

Tovább

L. Marie Adeline: S.E.C.R.E.T /2013/

Hmmm... Szóval el nem tudtam képzelni, mi hiányozhat még az erotikus könyvpiacról. Teljesen idáig. Most már látom, mi volt az, ami hiányérzetet generált bennem. Eddig nem nagyon kapott teret a kétségbeesés a sorok közt. Bár mondjuk elég kétségbeejtő olvasmányokat sikerült eddig is a terítékre varázsolnom, mégis azon olvasmányok tömegét, amik az előzményekben figyelő tekintetem, és helyenként szúrós véleményezésem alá sodródtak, annyival nyugtáztam, hogy van a bolygónkon néhány olyan hölgyemény, akiknek élénk a fantáziája. És ezzel szemben elég félénkek ahhoz, hogy ne kipróbálják a pikánsabb erotikus dolgokat, hanem inkább merengjenek róla, majd azzal a lendülettel meg is írják az agymenéseiket - néha meglehetősen stílustalan, és otromba módon. Na de, ez volt a múlt! És íme a jövő! Jelen könyvünk sok szempontból eleget tesz a tartomány kritériumainak. Van benne szex - méghozzá a burkoltabb, ízlésesebb formában. Van még neki története is. Sőt még sok fogalmazási hiányosságot sem róhatunk fel neki. Ez jó! - gondolhatnánk, és gondoltam én is, majd a könyv második felében kénytelen voltam megint elkönyvelni: rémisztően merész távlatok bontakozhatnak ki, ha hagyjuk hogy azon írók tömege, akik az erotikus kategórián belül alkotni kezdenek, vészfék nélkül, alkotni is kezdjenek.

"Férje halála óta Cassie Robichaud magányosan és szomorúan tölti mindennapjait. Napközben felszolgálóként dolgozik a New Orleans-i Café Rose-ban, esténként pedig egyedül tér haza üres lakásába.

Ám az élete örökre megváltozik, amikor a kezébe kerül egy különös kis jegyzetfüzet, amit egy titokzatos nő felejtett a kávézóban. Egyre jobban magával ragadják a füzet lapjain rejtőző szókimondó vallomások, és a notesz végül elvezeti a S.E.C.R.E.T. nevű különös társasághoz, amelynek célja, hogy valóra váltsa a nők legtitkosabb erotikus fantáziáit."

Kiadó: Libri
Oldalak száma: 310
Ára: 3490 Ft

A fülszöveg elolvasása után én nagyon lelkes voltam. Egy társaság, aminek a célja, hogy valóra váltsa az ember erotikus fantáziáit? Ugyan már, kérem szépen, remek kis mókának ígérkezne egy ilyen dolog. És mivel vénséges vén koromra nem egy-két dolgot láttam már, így a realitásérzékéről híres tudatom, látatlanul szövögetni is kezdte előre a lehetséges vezérfonalakat. Mindenki tudja, hogy léteznek ilyen-olyan klubok, nincs ebben semmi újdonság. Kezdhetjük rögtön az egyik legfelkapottabbal a swinger klubokkal, de szinte minden fétisnek van egy közössége, ahol kiélhetőek a kissé szokatlan vágyak. Na bum! Amióta léteznek bordélyházak, azóta léteznek az ilyen társaságok is. Aki akarja kipróbálja, aki akarja nem. És ugyan nekem még nem volt közöm ténylegesen egy ilyen társasághoz sem, piszkálja a fantáziám a működésük. Hát egy istenverte ökör voltam, hogy azt hittem, hogy ez a könyv majd közelebb visz az igazsághoz! Merthogy itt szó sincs semmi ilyesmiről. A S.E.C.R.E.T leginkább egy női önsegélyező egylethez hasonlít. Olyan mint a Máltai Szeretetszolgálat, annyi különbséggel hogy a S.E.C.R.E.T nem ruhával, és étellel segíti a rászorulót, hanem farkakkal. Remek. És akkor ezek után várjam el azt a férfiaktól, hogy épeszűnek ítéljenek meg bennünket.

A történet a következő...

Van ez a csaj, akinek meghalt a férje, de amúgy sem volt túl rózsás a házasságuk. Hölgyeményünk magába roskad, és nem kerül ki az érzelmi bénultság bódult állapotából. Érett harmincasként, ahelyett hogy azon gondolkozna, hogyan álljon talpra, öt szexmentes év után is a legtöbb amire képes, elsüllyedni a saját nyomorában. Lábat, és egyéb testrészt nem szőrtelenít, maszturbálni még akkor sem hajlandó, amikor sikít érte a szervezete... de ezen felül hosszú mondatokon keresztül képes a saját szerencsétlenségét ecsetelni. Szeretem az ilyen felvezetéseket. A hisztit. Mert oké, hogy hölgyeményünk egy kicsit elkeseredik a férje halálát követően... nem is amellett kampányolok én, hogy ne keseredjen el. Na de hogy 5 évvel később is még mindig ott tartunk, hogy Ő mennyire fásult, meg boldogtalan, meg nincs az életében semmi izgalom... Könyörgöm, minden nehéz időszak után jön egy regenerálódási szakasz, aminek előbb-utóbb vége lesz, hacsak nem süllyedünk bele nyakig, és szeretgetjük, óvjuk-védjük. A lelkünk tudja mit akar, és jelez amikor eljött a továbblépés ideje. De ezért tenni is kell. Ha egy albérletben kuksolunk naphosszat a macskánkkal az ölünkben, és elutasítjuk a főnökünket is, annak ellenére hogy az ipse maga a megtestesült vágyálom, akkor ugyan már ne csodálkozzunk azon, hogy egyik reggel arra eszmélünk, hogy bőven meghaladtuk már az ötvenet, és nem tettünk semmi érdemlegeset. Ha valaki úgy érzi, hogy le akarja igázni az élet, az álljon a sarkára, és már csak azért se hagyja magát! Na de fogadjuk el, hogy nem mindenki gondolkozik így, például hősnőnk se. De nincs ok a pánikra! Mivel van ez a társaság, ahol a belépési feltételek egyik elengedhetetlen része, hogy lelkileg nyomoréknak kell lenni. Anélkül nem megy. Szóval jönnek ezek a nők, és odatolnak az arcod elé egy brosúrát, hogy tessék, mi majd valóra váltjuk a legvadabb szexuális fantáziáidat is. Na de nem azért hogy kielégült legyél! Nem! Mi 10 lépésben megmutatjuk majd neked, mire is képes 10 különböző méretű, vastagságú, és keménységű farok... megtudhatod, hogyan leszel kívánatos, hogyan billen helyre ezáltal az önbecsülésed. És hogyan felejted majd el a félelmeidet. Ó, hááát, hooogyne...!

Az én értelmezésem:

Van különbség az organikus vibrátor és a szerető, illetve a szerető és a társ közt. Az organikus vibrátor az akit felszedsz egy éjszakára, addig jó, de nincs folytatás. Nem tud rólad leginkább semmit, és viszont. Lehet hogy bennem van a hiba, de én magas ívből tennék az ilyen kalandokban szereplő férfiúk véleményére. Elvisz magával, vagy én viszem el magammal, tök mindegy, amennyiben részt vesz a dologban egy biztos: vonzódik fizikailag. Ebben a helyzetben nem is kell ettől több. Pont ezrét irreleváns a véleménye a személyemről. Lehet hogy az orgazmus pillanatában azt fogja nyögni, hogy "istenem, de jó vagy" illetve hogy "csodálatos vagy!", de ez nem lesz egyenlő soha azzal, ha valaki olyasvalaki suttogja ugyanezt, aki ismer is.

A szerető véleménye, helyzettől függően releváns. Attól függ mire, illetve mennyire mélyen építkezik a háttérben megbújó kapcsolat. Ha van tisztelet, hovatovább barátság a mellékletben, akkor a szerető véleménye nem feltétlenül elhanyagolható tényező.

A társ a non plus ultra... itt már feltételezhetően van érzelmi kötődés is, ami a személyiségednek szól. Itt érdemes odafigyelni arra, mit mond a másik. De könyvünk nem az utolsó két példára építkezik, hanem az elsőre. Aláírsz egy szerződést, kitöltetnek veled egy idióta nyomtatványt, és már jöhet is a hullámvasút. 4-6 hetente megjelenik előtted egy csődőr, akiről fingod sincs hogy kicsoda-micsoda. Megkérdezi tőled, hogy benne vagy-e a következő lépésben, és miután te elhaló hangon igent rebegsz, már jön is az erotikus masszázs, a nyalom-falom, és a szex... Nos, én fel nem tudom fogni, hogyan erősödhet meg egy nő önbizalma azáltal, hogy az ágyába vezényelnek x különböző pasit. Bennem máris epés szájízt hagyna annak a tudata, hogy ezek a pasik azért vannak ott, mert ez lett nekik feladatként kiosztva, és azért mondanak szépeket, mert azt kell tenniük. Akkor már bízzák csak rám, felcsípem magamnak, akit akarok, és akkor biztos lehetek abban, hogy a másik fél azért van ott, mert ott is akar lenni. Őszintén.

A másik bajom az volt, hogy hősnőnk vagy tucatszor csodálkozik el azon, hogy ez most tényleg vele történik-e? Annyira kedvem lett volna, jól megrángatni, és az arcába üvölteni, hogy "igen, te idióta, veled!", hátha akkor abbahagyja... de nem hagyta abba. Még a végén is szorgalmasan csodálkozik...

A helyzetek pedig... A furfangos kérdőívben, amit az elején kitöltetnek vele, olyan kérdések is voltak, hogy "szeretnéd-e hogy megmentsenek?", vagy hogy "szeretnéd-e hogy hercegnőként kezeljenek?" vagy hogy "szeretnél-e híres emberrel együtt lenni?"... ez utóbbin egyenesen feljajdultam, mert már akkor sejtettem, hogy ebből otromba nagy gáz fog keletkezni a könyv közepe-vége felé. És lett is! (Egyem azt az előrelátó fajtámat...) A híres emberrel való kalandban, egy rapper a másik érintett fél. Hát ezen már nem jajongtam, hanem egyenesen nyivákoltam kínomban... Rögtön 50 Cent ugrott be - hogy honnan, azt nem tudom, merthogy úgy egy az egyben ki nem állhatom a rapet... De a feltételezésen jót kuncogtam magamban. Elképzelve ahogy az a jól megtermett néger, az egyik S.E.C.R.E.T.-es csajjal egyeztet:

- Te figyu má', nincs valami magába fordult harmincas a palettádon, aki egy neves embernek akarja betudni a legközelebbi orgazmusát?

- De, most hogy mondod... - hölgyike belekotor a fiókjába, és a pasas elé dob egy aktát. - Szerintem ez pont neked való lenne. Igaz kicsit búskomor, meg nem ismeri az epilálást...

- Ááá! Az az igazi! Nincs is jobb, mint egy naturalisztikus punci...

- Ha te mondod...

- Hidd el, ez kell nekem. Nem bírom már a sok tökéletes, segges-bögyös, sima bőrű, és jó illatú fullextrás nőt... Mindent meg lehet unni. Nekem most valami meghatározóan hétköznapi kellene...

- Hát ez a nő pont ilyen!

- Remek! Akkor hozd össze a randit. Teljes arzenállal, testőrséggel fogok menni, és vélhetően két órával hamarabb fogok érkezni, mint a nő...

- De miért? Elfoglalt üzletember vagy...

Benga négerünk vállat vonva, lezserül legyint.

- Ne foglalkozz ezzel. Az üzlet várhat. Főzni akarok a csajnak...

- Főzni?

- Igen. Főzni. Valami levest mondjuk... Ettől a háziasszonyi feelingtől kedvem szottyant köténykét húzni...

Na de most komolyan... hihetetlen, és banális. Leginkább borzalmas az egész. De írónőnk nem áll meg itt! Beszervez egy milliárdost is a képbe, illetve egy képzett vizimentőt is, aki szó szerint megmenti hősnőnket. Az én kérdésem pedig még mindig ugyanaz: miért lesz ettől nagyobb egy nő önbecsülése? Hát ha még hozzátesszük a síoktatót is, aki análisan döfködi meg hölgyeményünket... És még mindig: miért is jó ez így? Mi is az, ami ebben az egészben előre lendíti az önértékelést?

A könyv vége nyitott kérdések halmaza, amiből én arra következtetek, hogy folytatása várható. Nem vagyok ettől nyugodt. Nem látom benne a potenciált, és semmi kedvem egy második könyvön keresztül is végigszenvedni míg a hősnő érzelmileg őrlődik. Ha az érzelmi őrlődés lenne az olvasáskor a fő célom, akkor nem ilyen ponyvákat, hanem hiteles, komoly szakkönyveket, és klasszikus nagyregényeket lapozgatnék.

Értékelés: (fogamat erősen összeszorítva) 5 pont (de csak mert fogalmazásilag nem sok kivetnivalót lehet találni benne) 

Tovább