2013. szeptember 24., kedd

W. W Hallway: Sebző vágyak /2013/

Azt hiszem most jött el az a pillanat, amikor szembesülnöm szükséges azzal, hogy a véleményalkotásnak is vannak felhős oldalai. Jelen könyvünket bevallom nem vásároltam meg. Elkerülte a figyelmemet a megjelenése, mindaddig amíg az egyik molyos barátosné fel nem hívta rá a figyelmemet. Idézve az említett barátosné szavait a könyvről: "Szerintetek milyen, ha egész végig az kattog az agyamban, hogy elküldöm @Roselyn-nak kis notesszel és ceruzával, hogy kijegyzetelhesse, utána meg elolvassam a kritikáját róla. Mert erről aztán tudna írni..." Reflektálva eme kijelentésre - miszerint amennyiben elpostázza nekem, akkor én minden további nélkül, lelkesen és szívesen elolvasom - alig másfél nappal később már nálam is volt a könyv. Kedves molyos barátné szíves közbenjárásáért örök hálám, nélküle a könyv nyújtotta tapasztalatszerzés nemes egyszerűséggel kimaradt volna az életemből. A csavar a történetben ott kezdődik, hogy alig pár nappal később jelentkezett szintén a molyon egy másik kedves olvasóm is, aki homlokegyenest mást nyilatkozott erről az irományról. Neki meglepően kellemes, és pozitív kikapcsolódást jelentettek a történet oldalai. Így én szerencsésen belekerültem egy olyan ördögi helyzetbe, hogy végül is teljesen mindegy mit fogok írni erről a remekről, valakinek az álláspontját holt biztosan meg fogom sérteni. És mivel - szinkronban az univerzum összes erejével - jómagam is a nyugalmi állapot megtartásáért küzdöm nap mint nap, ott álltam bambán a borító felett, vakargatva a fejemet, hogy akkor most mi is legyen. Egy ennyire megosztó könyv csak felpiszkálja az ember fantáziáját - nem is kicsit -, ami mellett párhuzamosan beindul a "márcsakazértis" kényszere, így arról szó sem lehetett hogy ne olvassam el ezt a művet. Az már más kérdés, hogy az első oldal kinyitása után már kivert a hideg verejték. Életemben nem szurkoltam még annyira egy könyvnek, mint ennek most. Szinte majdnem minden oldalnál mantráztam a könyvkiadás egyetemleges istenei felé, hogy "kérlek add, hogy ne kelljen kiakadnom", vagy "csak most az egyszer ne szúrjatok ki velem...". Nem is tudom mit reméltem, hisz az istenségekkel való kapcsolatom enyhén szólva is kaotikus... Részemről mindegyikük olyan süket, mint a nagyágyú, részükről pedig - szerintem - nem vagyok méltó a figyelmükre, nem kapálózom elég hangosan. Röviden: tojnak ezek magasról arra, hogy én mit gagyorászok magamban unalmas pillanataimban...



"Igazi erotikus csemegét tart most az olvasó a kezében. A fiatal, hányatott sorsú lány közelébe férkőzik apja egykori barátjának, a kőkemény milliárdos üzletembernek, akinek ki akarja fürkészni legsötétebb titkát, azt, hogy mi köze volt az apja halálához. Ám a zárkózott férfi eleinte egészen másféle titkokat oszt meg vele: a különleges érzékiség és az extrém szex birodalmába vezeti újdonsült tanítványát, feltárva előtte a lefojtott, lekötözött, olykor őrjöngésig felizgató vágyódás, a késleltetett kiteljesedés és az erotikus vágy fokozásának ezernyi buja eszközét. A Sebző vágyak nem közönséges erotikus irodalom, a szerző a hipnózisban is alkalmazott beszédtechnikát használja stíluseszközként, s ez ösztönzőleg hat erotikus ösztöneink megismerésére; ugyanakkor a könyv romantikus szerelmi történetként és lebilincselő krimiként is megállja a helyét, hiszen a legutolsó lapjáig bővelkedik az izgalmas fordulatokban."

Kiadó: Art Nouveau
Oldalak száma: 432
Ára: 3499 Ft


Kedves szerzőnk stílusa meglehetősen sajátságos, mondhatni egyedi. Amit még lehetne is értékelni, sőt akár áhítattal is lehetne adózni egy ilyen tehetség oltárán, de... Felháborítóan fel vagyok dühödve. Merthogy, ha már valakinek van egy hajlama - mi több érzéke is - arra, hogy elbeszélősen, leírásosan megalkosson egy meseszerű világot, ami képes játszi könnyedséggel magába szippantani, az menjen el a bús fenébe ha ezt csak félvállról veszi komolyan. Három meghatározó érzelem ragadt meg bennem a könyv olvasása közben, csak az író fogalmazási stílusából fakadóan:

1, Néha olyan, mintha egy századelős novellát olvasnék a nagy klasszikusok közül, vagy mintha a nagyapám kezdett volna regélésbe - ez a megoldás hangulatilag kicsit szokatlan, de nem feltétlenül irritáló. Érdekesnek mindenképpen érdekes.


2, Nem tudom, hogy most az író eleve próbálta harmóniába szedni a magánhangzókat, és a sorvégeket, helyenként morbid rímet alkotva ezzel, vagy ezt csak a fordításnak köszönhetjük, de az biztos, hogy az elvártakkal szemben, ez nem megemelte a színvonalat, hanem esetenként sikeresen nevetségessé tette. Mintha a Frédi és Béni a két kőkorszaki szaki egyik mesterien fordított epizódjába csöppentem volna.


3, Mindezek mellett néha olyan profizmus csillan meg a kivitelezésben, ami már-már rémisztően szórakoztató, ami tényleg elandalít, amiben minden erőlködés nélkül nyakig lehet süppedni, mint egy pihe-puha takaróba. És ez okozta nálam a legnagyobb felindultságot. Már éppen süppedtem volna, amikor is tuti hogy jött egy olyan fordulat, vagy beszólás, gondolatfoszlány, valami, ami sikeresen nem hogy letaszított az idilli kis fantáziálgatásból, hanem egy ízes balegyenessel, olyan csattanósan ütött ki a magasztos hangulatból, aminek következtében órákig csengett a fülem. És ez az ami a legrosszabb. Amikor van tehetség, lenne a kivitelezésben, stílusban, fogalmazásban fantázia, de mégis elbagatellizálja a szerző az egészet, mintha nem számítana, mintha értelme nem volna. Azon kezdtem el morfondírozni, úgy a könyv kétharmadánál, hogy ez most vajon komoly-e? Hogy mindazt a velőtrázó ostobaságot, ami szerepel a cselekményben tényleg felkiáltójellel gondolta-e az író, vagy inkább csak a túlzások eszközével élve, gúnyolódva kifigurázza az erotikus-romantikus irodalom alapvető pilléreit? Amennyiben ez utóbbi lenne az igaz, akkor le a kalappal, és a könyv zseniális. Viszont ha ez nem egy szatíra, hanem egy precízen felépített és elgondolt könyv, akkor részemről bukás a javából. És akkor itt jöhetnek a történeti jellemzők...

Ahogy az már lenni szokott, az örök és eltántoríthatatlan kiindulási pont, amit már az unalomig nyúznak a szerzők, a milliárdos főhős, akihez képest Krőzus kispályás kezdő volt. De ne véljen az ember párhuzamot felfedezni az előzményekben megjelent könyvek tömegével... A másik fix tartópillér, a fiatal, ártatlanságtól csillogó, végtelenül buta, gyermeteg (kissé szellemi fogyatékos) hősnő, akinek a vágytól rögtön keresztbe áll a szeme. Na ebből, most már aztán tényleg, és végérvényesen elegem van. Tökös csajokat akarok! Talpraesetteket, olyanokat akiket áthat a realitás áporodott bűze. Nem nebáncsvirágokat, akik önmaguktól ezt sem tudják meghatározni, hogy merre van az előre. De ne akadjunk meg itt... Két dolog volt valami otrombaságig idegesítő. Az egyik, hogy hősnőnk annyira tanulatlan az alapvető udvariasság terén, hogy azt már mutogatni kellene. Összejön egy menő, nálánál 16 évvel idősebb faszival, akinek már csak a tekintélyétől, és puszta akaratától is görbülni kezdenek a piacgazdasági mutatók (meg persze minden nőnemű lény lábujja), és abból kezd sportot űzni hogy megállás nélkül degradáló jelzőkkel illeti. Kedvence ezek közül a "seggfej". Ez először talán vicces, másodszorra kényelmetlen, harmadszorra egyenesen feszélyező. És sajnos jóval többször, mint háromszor nyúl ehhez a kifejezéshez az író. A kontraszt azért is éles, mert valami alig-alig felismerhető pedofil hajlam miatt, hősünk állandóan úgy hivatkozik hősnőnkre, mint mókuskájára, cicájára, kislányára. Hősnőnk pedig bőszen bólogatva asszimilálja ezeket a gondolatkezdeményeket, és harmóniában a felvázolt képi hangulattal, sokszor gondol úgy a szeretője tetteire, érintéseire, mint atyaiakra. De ne vigyen ez bennünket egy cseppet se félre... Nem a francot! Aztán jön az állandó "seggfejezés". Nekem zsigerből az volt az első reakcióm erre, hogyha a férfi a nő számára valamilyen apapótlékot testesít meg (részben), akkor a káromkodásért, és tiszteletlenségért alapból jár két büdös pofon. Szerencsénkre idáig nem fajulnak el a dolgok a főszereplők közt, mégis ezek a szélsőséges ingerek annyira felkavarják az olvasót, hogy a végén már mi sem tudjuk hogy merre is van a lineáris egyenes. Mégsem ez volt az az aspektus, ami betette nálam a kaput. Szépen lépegetünk a történetben, innen-onnan csipegetve a már több tucatszor felvetett képeket. Eljön a sorsdöntő pillanat, amikor is hőseink egymásra találnak. És itt került kedves szerzőnk oltári nagy bajba... Hogyan is folytatódjon a sztori? És egy ravasz kis csellel kedves írónk belök bennünket a sűrűjébe. Zsaroló anyuci, aki évekkel ezelőtt lefalcolt, de látva lánya mosolygó arcát, amint egy milliárdoson csüng egy újság címlapfotóján, hirtelen úgy érzi pénzt kell kicsikarnia a helyzetből. De semmi baj! Köpeny nélküli superman-ünk, jön, lát, és győz, anyuci pedig balra el. Másfél oldal béke és nyugalom után, jön a volt tanár, aki megrontotta fiatalkorában a hősnőnket... és hogy mit is akar? Hát pénzt! Magával ragadja ártatlan kis virágszálunkat, és részben megerőszakolja. De itt is betoppan a hős, fényes páncélú lovag, és rövidre zárja a kérdést. Azt hihetnénk ezután talán jöhetne is a happy end (főleg, ha odatesszük azt a hangyányi kis információt, hogy hősnőnk a történet elejétől fogva azt hitte hősünk okozta apja halálát - most komolyan, lehetett volna ettől sablonosabban összerakni a cselekményvázat?), de nem. Hölgyeményünknek elkezd valaki fotókat küldeni magáról, egy rosszakaró, aki arra tereli a gyanút, hogy férfiúnk egy aberrált állat. És nekem itt lett végem, mint a botnak. Mert felteszem magamnak a kérdést... Szerelmes vagyok, de mint a fene. Valaki elkezd idióta információkkal bombázni. Mit teszek? Elkezdem átvizsgálni a pasi lakását? Feltöröm a laptopját (ami jobban be van jelszavazva, mint a NASA és a CIA rendszerei összesen - ezt nem én állítom, hanem az író)? Nem. Én hülye idióta, egy ilyen helyzetben főznék egy kellemes vacsorát, felnyitnék egy üveg bort, leültetném vágyaim hercegét az asztalhoz, és egyenesen rákérdeznék... de ez ÉN vagyok, és nem a hősnőnk. Ő csípőből a fent felsorolt dolgokkal indít. Ráadásként még követni is kezdi a hapsit, hátha így talál terhelő bizonyítékot. A slusszpoén: amit talál, az egy súlyos állapotú, mozgásképtelen, értelmi szinten komolyan sérült nő, akit férfiúnk kezeltet, és akit rendszeresen látogat. Most felteszem a nagy költői kérdést. Benézel egy ablakon, ahol azt látod, hogy a szerelmesed egy beteg, és láthatóan térben és időben nem orientált szerencsétlen, de fiatal lányt ölel meg. Mire gondolsz? Én elárulom mire gondolnék: ki ez a lány? Mi történt vele? És mi az oka annak, hogy életem értelme ilyen odafigyeléssel bánik vele? - és közben összeszorulna a szívem. Mert amit egyértelműen észrevennék, hogy a lány valamiért fontos. Talán a testvére? Biztos szánkáznának bennem az elképzelések, de amire tuti, fix, és biztos, hogy akkor sem gondolnék, ha ez volna a legvégső opció, hogy azért ölelgeti a pasim azt a nőt, mert a bénákra gerjed. Megbocsásson az ég, de ez egyenesen gyomorforgató. Csak a feltételezés is annyira abszurd, beteges, és visszataszító, hogy az kész. Azért annyira brutális, mert ezzel nem a férfi feltételezett, és bemesélt több méteres árnyékot húzó személyiségbeli óriássága lesz megkérdőjelezve, hanem az a szent és tiszta szerelem, amit a hölgyikénk érez a faszi irányában. Konkrétan szemen köpi ezzel a feltételezéssel önmagát is, a párját is, és ami a legrosszabb, tiszteletlenül legyalulja mindazt az érzelmi tartalmat, amiért addig véresen komolyan megküzdöttek. És ezek után nekem becsülnöm kellene a hősnőt? Megértenem? Szimpatizálnom vele? Meg a nagy, büdös, lóf...t (már elnézést). Részemről hősnőnk le lett selejtezve, "aki hülye haljon meg" alapon úgy leradíroztam a térképről ahogy kötelező. Innentől vihogva tapsoltam meg, amikor hősünk jól kirúgja (én jóval rosszindulatúbb lettem volna vele), majd zokogtam azon amikor a végén mégis egymásra találnak. Valami rémületesen idióta karakterű lett a női főszereplő. 22 évesen egy plüssállattal alszik? Na ezt ne. Józan ítélőképességű ember 10 éves kora után elvből nem alszik szivaccsal kitömött anyagdarabokkal. A sztori befejezése pedig... érezni rajta a rétestészta feeling-et. Mikor lesz már vége? Mikor lesz már vége? Hát most. Három évvel később elrabolják a lyánykát valakik Afrikában, jól le is lövik. Hősünk ugrik, a hírszerzés nyálát csorgatva végiggereblyézi a kedvéért az egész földrészt, és már mehet is a mentőakció. Aztán összeborulás, elsuttogott szavak özöne, és csapó. Egy kicsit sem volt elkapkodva. Újra felhívnám mindenki figyelmét a stílusra. Mert ezen zagyvaságok úgy lettek ám megfogalmazva, mint az Aladdin és a csodalámpa. És akkor nekem itt született meg az újabb kérdőjel a fejem felett: miért kell két ennyire eltérő dolgot összekeverni? Vagy csak nekem fals a meseszerűségből, és a szexuális segédeszközökből összegyúrt elegy? Emiatt a totális kép meglehetősen zagyva, és átláthatatlan. Azt is mondhatnám, hogy értékelhetetlen, vállalhatatlan, de ennyire szélsőséges sem lehetek tiszta lelkiismerettel, mivel egyes epizódok pedig egyenesen gyönyörűek lettek. Az a rész például, amikor beragadnak a főszereplők a padlásra, és a hapsit elkapja a klausztrofóbiás roham annyira élethűen, és megkapóan alakul, hogy odáig voltam meg vissza a gyönyörtől. Szinte éreztem, ahogy a levegő megtelik körülöttem elektromossággal, és az eső illata bekúszik az orromba. A pasi szexterápiája is lehengerlő volt, miután majdnem megerőszakolják hősnőnket. A kis buborék, amibe lelkileg elbújnak, és a lépésről-lépésre történő rehabilitálódás... Remek volt. Miért kellett az ennyire erős, és meghatározó irányba ilyen kegyetlenül belerondítani? A rózsaszín gumipapucsos elfenekelésről nem is beszélve...

Szóval röviden: nem kicsit idegelt fel a könyv. A sok tucatszerzővel szemben, Hallway-ben lenne fantázia. Botrányos, hogy ahelyett hogy valami értelmesen törné a buksiját, inkább egy ilyen kliséhez adja a nevét, és hogy ilyen módon teszi, ahogy tette. A sok bugyuta, egykönyves írónő botlásait könnyűszerrel elnézem, megbocsátom. De amikor valaki a saját tehetségét gyalázza meg egy ilyen irománnyal, azon nem tudok túllépni. Kedvem volna megtépni a szerzőt, és addig verni a pszichológiai ismeretekkel teletömött fejét az asztalba, amíg észhez nem tér.




Értékelés: 3 pont
Share:

2013. szeptember 17., kedd

Gina L. Maxwell: Elcsábítani Hamupipőkét /2013/

Egy újabb gyöngyszeme az Ulpius 18+-os sorozatának. Ismerjük a kategóriát, tobzódunk már egy ideje a témakör nyújtotta újszerűségben, és ezzel párhuzamosan azt is tudjuk már, hogy ez a kaszt meglehetősen kétesélyes. Vagy jó, vagy brutálisan rossz. Jelentem, ezen mű talán a második legjobb lett az én "sikerlistámon", közvetlenül az Élvezd a vaníliát után. Na nem mintha ez a könyv a teljes gyönyör érzetét nyújtotta volna, de legalább olvastatta magát, vagy kétszer sikerült is harsányan kacagnom rajta, és a maga lötyögős módján élvezhetőnek bizonyult. És ezen kategórián belül, ez már marha nagy teljesítménynek minősül.



"Az MMA harcos Reid Andrews mérkőzése előtt néhány hónappal komolyan megsérül, így annak az esélye, hogy visszaszerezze félnehézsúlyú bajnoki címét, elúszni látszik. Edzője elküldi gyógykezelésre, orvosa pedig nem más, mint Reid gyerekkori barátjának időközben felnőtt kishúga.
Lucie Miller, a szétszórt könyvmoly szintén segítségre szorul. Bármire képes lenne, hogy meghódítsa orvos kollégája és titkos szerelme szívét, így kapva kap az alkalmon, amikor Reid csábítási leckéket ajánl cserébe azért, hogy Lucie éjjel-nappal ellenőrizze felkészülését karrierje legfontosabb meccsére.
Reid hamarosan élete legnehezebb küzdelmét vívja Lucie szívéért, mielőtt a lány valaki másnak adná..."

Kiadó: Ulpius
Oldalak száma: 316
Ára: 3499 Ft 

Azért merészek az írónők, ha a fantáziák kiötléséről van szó. Az ilyen romantikus könyvekben lassan már nem fogunk egyszerű, hétköznapi pasassal találkozni, aki mondjuk kerttervező, vagy esetleg építőmunkás. Vagy mit tudom én... asztalos. Pedig az de szép szakma! Milyen gyönyörű kis jelenetet lehetne ráépíteni arra, ahogy macsó férfiúnk véres munkájából alkotott, robusztus, kézzel faragott cseresznyefa ágyában hogyan teszi magáévá hősnőnket, miközben kérges tenyerével simogatja annak selymesen lágy bőrét. De nem. A mi kis csalafinta írónőink minden rendkívülit felsorakoztatnak: milliárdosokat, vállalati vezetőket, bűvészeket, katonákat (leszerelt, félig leszerelt, vagy éppen állományban lévőket, néha egyszerre többet is)... Na nem mintha panaszkodnék, csak minél bonyolultabb az alapelképzelés, annál nehezebben hihető a sztori is. Jelen kis szösszenet férfi főhőse MMA harcos. Erről rögtön két dolog ötlött fel bennem. Az egyik már a könyv kinyitása előtt: a Warrior c. film, amit egyszer sikerült végigszenvednem. Nem mondom hogy rossz film lett volna, de mivel dráma így nem is leltem meg benne a felszabadult boldogságot. És ami megmaradt bennem mind a mai napig a moziról, az az hogy a főszereplő pasinak (Tom Hardy) mekkora csukjásizma van. Gusztustalanul kigyúrta magát a forgatásra, annyira hogy az már nem is volt emberi, én pedig ahelyett hogy a történetre fókuszáltam volna, megállás nélkül döbbentből, döbbentbe csapódtam, hogy "te jó Ég, hogy néz ez ki!". Ezek után egy cseppet sem lepett meg, hogy a könyvben is felrémlik a film, az egyik közös, lágy kikapcsolódós este közben. Persze ezek után, én ezen is elkezdtem tökölni. Szóval belebotlasz egy MMA harcosba... Evidens lenne akkor hogy olyan filmet ülj le vele megnézni, ami a munkájáról szól? Akkor már nem is lehet vele megnézni például a Szenvedélyek viharában-t? És miért is van ez így? Akkor ebből egyenesen azt kellene levonni, hogy egy orvossal csak a Vészhelyzetet lehet megnézni? Egy milliárdossal pedig csak és kizárólag majd a jövőre debütáló Szürke ötven árnyalatát? Hát rendben... de az egyszer már biztos, hogyha engem valaki leültetne egy olyan filmet megnézni, amiben az ügyfélszolgálatok vannak fókuszpontban, akkor én tuti hogy a hajam tépve, és sikítozva rohongálnék föl s alá, míg a végefőcím le nem zajlik. 
Hmmm....
A másik komoly dolog ami a könyv első pár oldalának átnyálazása után mellbe ütött az volt, hogy a főhősről megállás nélkül Dwayne "The Rock" Johnson jutott eszembe. Oké, Ő pankrátor, és nem MMA-s, de ettől függetlenül mindig sikerült rá asszociálnom. Amikor pedig a könyvben szóba kerülnek a jótündérek, és főhősünk azt mondja hősnőnknek hogy képzelje el tündérjelmezben, és varázspálcával a kezében, akkor pedig egyenesen biztossá vált bennem, hogy írónőnk is minden kétséget kizárólag sziklakeménységű színészünk rabja lehet, méghozzá rajongásig. És nem érdekel, hogy a főhős szőke, és nem sötét hajú, és mohikánosan (jól olvastad Kedves Olvasó! Mohikánosan! Öregem...) viseli a séróját, részemről ez már csak terelés. Főleg ha azt is hozzátesszük, hogy hősünk törzsi tetoválásokkal van díszítve... 
Azért ez vicces...
Persze ahogy az már lenni szokott tökös faszagyerekünknek, kell hogy legyen érzékeny oldala is, ezért ennek szemléltetéséhez írónőnk beleinjektált a hősbe egy nagyadag művészhajlamot. Szobrászatit... Hah! Kérem szépen Hölgyeim (és természetesen Uraim, kik valamilyen véletlen folytán ide tévedtek), bővült a "milyen pasival szükséges találkoznom halálom előtt" listám. Eddig volt ugyebár a milliárdos cégtulaj, volt katonai szolgálattal a háta mögött, aztán volt még a morcosságosságos skót milliárdos szoknyában, hörgéssel, és akkor itt a következő kötelezendően megbámulandó fajta: a művészi tehetséggel megáldott bármilyen küzdősportot profi szinten űző fazon, aki legalább 190 centi, és piszkosul gazdag, mert a pályafutása már a csúcsok csúcsát döngeti. Remélem azt nem kell kihangsúlyoznom, hogy mindhárom típus esetében előfeltétel a kontúros izomzat, az értelemtől (vágytól, érzelmektől, indulatoktól) csillogó párás tekintet, az állandóan homlokba hulló dús hajkorona, és a komoly felszereltség deréktáj alatt. Ja igen, és minden típusnak csak úgy árasztania kell magából a feromonokat, hogy mágikusan tudjanak hatni a szaglószervemre is. Van egy olyan sanda gyanúm, hogy csalódottan fogok elpatkolni...
Ami hősnőnket illeti, megint belerobogunk ugyanabba, amibe már tucatszor belerobogtunk. Önbizalomhiány, teljes analfabetizmus öltözködés, és megjelenés terén. Némi szerencsétlenség, megspékelve egy csipetnyi bambasággal. Én pedig még mindig nem értem... Oké, azt értem, hogy miért mindig az ilyenfajta nőt festik le az írónők. Mivel a romantikus irodalom mint olyan, nők által, nőknek íródott eszmefuttatásokat tartalmaz, így persze hogy tele van a nőket foglalkoztató problémákkal. Egyik ilyen pedig a sztereotípia, miszerint a helyes pasik, helyes csajokhoz, a kevésbé vonzók, pedig a kevésbé vonzókhoz húznak. Ennek ellenpéldáival nem egyszer szembesültünk már a realitás talaján, és mivel ezen sztereotípiához mi magunk nők ragaszkodunk leginkább, így csinos fantazmagóriákba csomagolva próbáljuk meg tudatosítani magunkban, hogy vajon mik is lehetnek azok az okok, amik felborítva az általunk elképzelt természeti rendet, totális káoszba taszítanak azzal, hogy keverik a keverhetetlent. A másik ok, hogy mivel mi nők előszeretettel gondoskodunk saját komplexusainkról is, így egy-két bátrabb képviselőnk igyekszik ellenpontozni a saját magunkba beszélt hibáinkat, és előnyként beállítani azt, ami eddig sem volt előnytelen. Istenem, hogy mi nők mennyire agyonkomplikálunk mindent! Ettől függetlenül nekem még mindig problémás annak az elfogadása, hogy miért kell a romantikus szösszenetek hősnőinek minden esetben bénának lenniük. Azért nem egy olyan hölgyemény él ezen a bolygón, aki köszöni szépen remekül elboldogul magával, és úgy en bloc az életével. Nem esik mindenben hasra, tud öltözködni, mi több flörtölni... szexelni. Vagy most rosszul következtetek, és az lenne ennek a sok céltalan irománynak a mondanivalója, hogy a bugyuta nőket jobban kedvelik a férfiak? Lehet hogy én vagyok már évek óta rossz pályán, és ezért nem ismertem fel eddig az ezen könyvekben megbújó titkos bölcsességet? Lehet hogy nekem is sokkal jobb lenne, ha hülye lennék - még ettől  is jobban? Amennyiben ezen második feltevés a helyes, akkor bizony én visszaadom a működési engedélyem, és önként és dalolva férfivá operáltatom magam. Ha már nagyon választanom kell a szaporítószerveim, és az eszem közt, akkor én maradok az eszemnél...
És akkor még amit meg kell említeni... a szex. A fullasztó erotika... ami nincs benne a könyvben. De ehelyett kapunk középkategóriás intim jelenetet, aminek sikerült elérnie nálam, hogy forgatni kezdtem miatta a szemem. Mert most sem marad ki a kötelező kör. Főhősünk már az első huncutkodáskor megpaskolja hősnőnk farpofáit. Hát persze hogy férfiúnk, már csak a tesztoszterontúltengésének köszönhetően is, imád irányítani az ágyban. Én kedvelem azon pasik tömegét, akik határozottak amikor megköveteli a haza, de már annyit olvastam a "tudom, hogy mit akarok, és azt kérdezés nélkül el is veszem"-ről, hogy lassan már sikítófrászt fogok kapni tőle. Én! Ez már a vég kezdete... az univerzumé, nem az enyém. Amúgy egy kátyút sikerült kikerülnie az írónőnek. Nem tűzdelte tele a történetet heves vízszintes akciózással. Pont annyi jelenet van a könyvben, ami még gusztusosnak ítélhető, és leszámítva a sablonokat, még élvezhetően is lettek megfogalmazva. Hangulatügyileg a sztori sodrónak mondható, és még helyenként vicces is. Mindent egybevetve "átkötőnek" remek kis kiegészítő olvasmány.

Értékelés: 6 pont 
Share:

2013. szeptember 16., hétfő

Kresley Cole: A gyönyör sötét hercege (Halhatatlanok alkonyat után 7.) /2013/

Mit is lehetne elmondani erről a könyvről, illetve erről a sorozatról? Kétségkívül eszement, agyahagyott... szórakoztató, pikáns, vicces. Lineáris... Értem ezalatt hogy mindegyik része hasonló élményt rejteget, függetlenül a szereplőktől. Persze ebben is meg lehet találni a kedvencet, ami valamiért kicsit jobban tetszik, mint a többi, de nagy általánosságban minden részre igaz, hogy megállja a helyét. Nem tudom ki hogy van vele, de én az ilyen sorozatoknál a következőket szoktam megtapasztalni:
1, Először rajongásig odáig vagyok meg vissza, ha tehetném megállás nélkül csak olvasnám az egymás utáni epizódokat.
2, Mivel rémesen lassú a megjelenés üteme, és helyenként egy évet is várni kell a folytatásra, kiesem a ritmusból, és felőrli az idegeimet a várakozás. Ez azért nem jó, mert a legszélsőségesebb esetben, mire eljutok a könyvig, már jóllaktam az illatával, és tova a lelkesedés.
3, A rajongás szépen fokozatosan, helyesen táplált izzássá szelídül: elmarad a körömrágcsálós izgalmi állapot, helyette egy megszokottság kezd érvényesülni, ami kényelmesnek kényelmes ugyan, de nincs már meg benne a kezdeti izgalom.

Ez így leírva majdnem olyan, mint egy párkapcsolati folyamat. Leszámítva, hogy itt nem következik be - jó esetben - a kiábrándulási szakasz. Kresley Cole a kedvenceim egyike. Teljesen mindegy miről ír, én szorgalmasan olvasom a könyveit. Ettől függetlenül Ő sem marad ki a felsorolt pontokból.



"Lucia, a gyönyörű, csábító valkűr, és Garreth MacRieve, Lykae hercege, a parázsló szemű, szenvedélyes vérfarkas elsöprő erejű románca titkokkal és veszélyekkel terhelt – pusztulást hozhat a lányra és szeretteire is. Ám a fékezhetetlen vágynak semmi sem állhatja útját, Lucia érintése felkorbácsolja Garreth érzékeit, míg a férfi csókjának ellenállni lehetetlen.
Garreth mindenáron birtokolni akarja ezt az őrjítő nőt, védelmezni szeretné, de hogyan tudná rávenni, hogy Lucia elfogadja őrzőjének?
Egyetlen megoldás kínálkozik: Garreth kihasználja a nő gyengeségét – azt, hogy olthatatlanul vágyik a szerelmére…"

Kiadó: Ulpius
Oldalak száma: 407
Ára: 3999 Ft


Hogy milyen is volt Lucia és Garreth története? Olyan, mint az előzményekben megszokott másik hat rész. Fantasztikus lények, románc, szex, vér, küzdelem, konfliktus, poénok... Mindenből egy kicsi. Csak azt nem értem, hogyha technikailag elismerhető Cole tehetsége, akkor miért gyötörtem ezt a könyvet a megszokott egy-két nap helyett, majdnem másfél hétig? Nem tudom megítélni mi volt a baj. Alig vártam már, hogy olvashassam. Imádom a vérfarkasokat... és a valkűröket is. És Cole mindig olyan mesterien kutyulja a szálakat, hogy mindig elhiteti velem átmenetileg hogy itt biza nem lesz boldog végkifejlet. És ez most is mind áll. Akkor miért nem éreztem a földöntúli boldogságot? Lehet hogy azért nem, mert így a hetedik rész magasságában, már enyhén sablonosnak ítélem tudat alatt? Benne lehet a pakliban... Vagy csak ellentétben a többi könyvvel, a mostaniban nem találtam meg a harmóniát a szereplőkkel? Mert erre is van reális esély. Garreth személyisége nem volt rossz. Ahogy soha nem is szokott rossz lenni a főhős személyisége... Mégsem volt egy Conrad, vagy egy Lachlain. Erős hapsi, szexi, mégis hiányzott nekem valami belőle. Ahogy Lucia is olyan hatást keltett bennem, mintha egy eredeti VHS szalag másolatát láttam volna viszont. De ezt legalább konkrétan tudom, hogy minek volt köszönhető. A valkűrök közül már nem egy szerelmi históriáját átélhettük az előzményekben. És oké, hogy kicsit szétszórtak, mégis nagy harcosok, de kezd egy kicsit sok lenni belőlük a sztoriban. Annyi más alternatívát megmozgat Cole, fúriák, szirének, tündérek... Annyira bírnám már ha ezek közül kerülne elő valami vérpezsdítően friss. Ettől függetlenül nem volt rossz szórakozás a könyv, csak nem is volt olyan, hogy odaszögezett volna az ágyhoz, kényszeres olvashatnékba taszítva. Valahogy a szerelmi szálat sem éreztem annyira kiaknázottnak. A túl sok titkolózás, hogy Lucia semmit nem oszt meg Garreth-tel - pedig lett volna éppen mit -, a testiségtől való féleleme, mert a férje egy rothadásban lévő isten, akinek hólyagos az ínye, és bűzlik, és emberi testrészekkel dekorálja a lakhelyét... Hogy ebben mennyi lehetőség rejlett. Mégis, az kerekedett ki jobban, hogy hőseink mennyire vonzódnak egymáshoz, és relatíve súrlódás nélkül le is zajlanak azon aktusok, amiknek le kellett. Ha viszont ennyire könnyen kivitelezhető volt, akkor miért kellett egyáltalán beletenni az erőszakos házastársat, erős gyilkolási, és kínzási hajlamokkal? Bezzeg az első részben Lachlain majdnem csontig nyúzza magáról a bőrt kínjában, mert arája még szűz... annak ellenére, hogy ott még erőszakról szó sem volt. Szóval itt éreztem némi erőltetettséget. És a történet vége sem győzött meg túlzottan. Nem lett annak rendje, módja szerint lezárva, ahogyan le kellett volna. Nem a konkrét lezárás zavar, mivel ott rögtön kecsegtet az írónő a várható szövődményekkel, hanem azzal hogy Regin előkerüléséig nincs esküvő... Mi ez már? Bezzeg a többi könyv esetében volt hogy már az utánpótlás is beköszöntött. Annyira szívesen ünnepeltem volna egy szokásos, így szeretlek, úgy szeretlek, gyerünk az oltár elé véget. De nem. A mi hőseink éppen hogy túlélik az aktuális apokalipszist, máris indulnak megvívni a következőt... Ami még egy kicsit irritáló volt, hogy a jelenlegi fordító (Győri Dávid) egy kicsit itt-ott átkeresztelte a dolgokat, ami azért érdekes, mert ellentétben az FTT-vel, amit egy fordító fordított végig (Lukács Andi), ezen sorozat minden kötetét más és más fordította. És mégsem volt feltűnő, mert a nevek mindig ugyanazok maradtak. De most nem. Most Hőn Áhított Mariketa, Mariketa A Nagyon Várt lett, és Ragyogó Regin is újra el lett nevezve (meg nem tudom már mondani hogyan). Nem azt mondom hogy emiatt olvashatatlanná vált volna a könyv, de hogy nem is segített be sokat az élménybe, az is fix. Meg kellett szokni az új kifejezéseket. Nem illettek bele a már ismert keretekbe.
Mindezen aspektusokat figyelembe véve mégis el kell ismernem hogy a teljes kép még mindig meggyőző. Ahogy nemrég írtam az előző kritikáim egyikében, Cole legrosszabb könyve is magasan az élvezhető kategóriában van. És bár talán egy kicsit én gyengébbnek éreztem a mostani könyvet a többinél, mégis túlzás volna azt állítani róla, hogy ez volna Cole legrosszabb könyve. Szerintem Cole-nak nincs is "legrosszabb könyv"-e. Van ami esetleg kevésbé dinamikus, vagy magával sodró, de még ez a "lassabb" könyv is orrhosszal győzni a fog a hasonló témában kiadásra kerülő tucattermékek közt. Senkit nem áll szándékomban lebeszélni a mostani részről sem, és ahogy az már lenni szokott, türelmetlenül várom a folytatást.

Értékelés: 7 pont
Share:

2013. szeptember 5., csütörtök

Lora Leigh: Buja álmok /Mackay unokatestvérek 3./ (2013)

Ó, igen. A régi, jól megszokott terepen ismét. Amikor először olvastam Lora Leigh-től, akkor kiegyeztem annyival magamban, hogy a történetei egy cseppet felszínesek. Majd megdorgáltam magam, hogy erotikus könyv lévén ne itt várjak már Shakespeare-t is megszégyenítő érzelmi drámát... Így a végső konklúzió ez lett: ugyan érzelmileg kicsit sekélyes, de erotika szempontjából elfogadhatóan érzékletes, tehát középmezőny, karöltve egy olyan pikáns utóhatással, ami csak "zs" kategóriás filmek nézésé közben kapja el az embert. És mivel én az a fajta mazochista vagyok, aki a "zs" kategóriás filmeket is képes a megfelelő hangulatban pozitívan diszkriminálni, így bőven a tűréshatáromon belüli a hölgyemény bármely irománya.


"Natches Mackaynek évek óta nincs kapcsolata a családjával, kivéve két unokatestvérét. Ők voltak azok, akik a családiasság érzését biztosították neki. Most azonban akaratán kívül belerángatták az apja életébe, ami végzetes lehet számára.
Amikor Chaya Dane ügynököt Kentuckyba küldi a kormány, hogy ellopott fegyverek után nyomozzon, a nő sok mindenre számít, kivéve azt, hogy a vonzó Natches álmaiban szerepeljen."

Kiadó: Ulpius
Oldalak száma: 332
Ára: 3499 Ft

Vártam már hogy megjelenjen a sorozat ezen darabja. Szó szerint tűkön ültem, amit annak a sok, és remek könyvnek köszönhetek, amiket az erotika műfaján belül az elmúlt hónapok során sikerült elfogyasztanom. Bámulatos hogyan képes az ember ítélőképessége módosulni. Amikor Rowdy történetét olvastam, nem voltam túlságosan elragadtatva a gyönyörtől. Dawg sztorijának a hatásait, már sikerült itt is kiharsognom magamból, jót vihorászva azon a tényen, hogy a három unokatestvér kisvárosa, a fegyverkereskedelem, és a hazaárulás melegágya. Ezen mind a mai napig képes vagyok göndör kacajra fakadni. És most itt lennénk... Natches Mackay. A volt katonai mesterlövész, aki egymaga sikeresen megnyerte volna hazájának az iraki háborút, ha véletlenül nem lövik vállon. A sebesülése azóta is közszájon forgó rejtély, mivel a srác Chuck Norrist megszégyenítően képes a két szemével álló helyzetben is 360°-ban látni. Így nem tudni hogy nem szúrta ki azt a lesben álló gyilkost, aki golyót röpített a karjába, és ezzel derékba is törte hősünk karrierjét. De ekkor már mindegy volt. A baseballban ütésátlagok vannak, a profi katonai mesterlövészeknél lövésátlagok, és Natches mire leszerelt, már élő legendává avanzsált. Csak egyet nem értek. Még pedig az írónő névválasztását. Szülőként tudom milyen fontos a név. Célszerű úgy megválasztani, hogy szegény gyereknek ne legyenek komplexusai miatta. Legyen dallamos, könnyen megjegyezhető, és lehetőleg rövid - mert csóri gyerek belekerülhet abba a csapdába, hogy még akkor is a nevét fogja körmölni egy dolgozaton, amikor a többi gyerek már javában kint öli egymást az udvaron. Na már most, hősünk egy faszagyerek - nincs ezen mit szépíteni. Kemény kívül, belül... alul, felül... Katonás, precíz, olyan az ágyban, mint egy faltörő kos. Kérdem én: muszáj volt olyan becenevet aggatni szerencsétlenre, amiről kapásból egy fűszeres, mártogatós rágcsálnivaló jut az eszembe? Ahányszor elolvastam a pasas nevét, annyiszor támadt ehetnékem.

Történetvezetésileg enyhén szólva meglepett a könyv. Az előző két rész alapján arra számítottam, hogy egy elbagatellizált akciót fogok kapni, sok szexszel, normál pozícióban szemtől-szemben, majd orálisan, végül a mostanság egyre nagyobb teret hódító anális módon. De nem. Ez utóbbi egyenesen kimarad a történetből, és a vehemens erotika is oly mértékben megszelídül, ami már-már rémisztő, ha Lora Leigh stílusát vesszük alapul. Ha a közízlést, akkor jóval emészthetőbbé, lassúbbá, gyengédebbé minősül, ami megjegyzem, csak használt a könyvnek. És a sztori első felében nem beszélhetünk összecsapottságról sem. Oké, még mindig a fegyverkereskedelemnél tartunk, és volt katonák piszkos ügyeiről, sőt még kiegészül az alapszituáció Irakkal is - amitől én nem csak hogy féltem eleinte, hanem egyenesen rettegtem - de nagy megkönnyebbülésemre, egész kereken, elfogadhatóan, és olvasmányosan tálalta a fordulatokat az írónő. Sőt továbbmegyek: hitelesen, és élvezhetően. Végre képes voltam beleélni magam a főszereplők bőrébe, és átérezni az emocionális állapotukat, merthogy végre valahára volt nekik ilyen. Természetesen ebből azt vonhatjuk le statisztikailag, amit már eddig is nem egyszer elmondtam: ha a sztori épületes, akkor az erotika visszafogottabbá válik. Mert milyen is lenne már az, hogy a legelemibb szerelmi vallomást követően, szendvicsbe vágják a hősnőt. Így részemről Lora Leigh ezen könyve is kisétált az erotikus/romantikus kategóriából, és az egyszerű romantika polcán csüccsent le. Hangsúlyozandó ismét: nem bánom hogy ez így alakult. Ez lett volna a véleményem, úgy a történet feléig. És akkor jöjjön a feketeleves.

Szóval hősünk, és hősnőnk kapcsolata évekkel korábbra nyúlik vissza, és megannyi keserűség, és fájdalom tarkítja. Egy biztos kiindulási pontjuk van, kellenek egymásnak. Ezt megspékelve a mindenkori visszaszoríthatatlan vággyal, eljutunk a detonációs pontig, amikor is tovább nem képesek magukba fojtani egymás iránti mély, és még hevesebb érzelmeiket, és egymásnak esnek. Naná! És szépen el is bukdácsolunk a színvallásig. Amitől erős és kényszeres kapaszkodhatnékom támadt, hogy Natches egy két lábon járó terhességi barométer. Látatlanul megmondja, hogy teherbe ejtette Chaya-t, és ezt tényként tálalja is az unokatestvéreinek, pár nappal az első ominózus együtt hálásuk után. Mert persze ez így megy. Jó, rendben, nem nehéz összehozni egy gyereket, de azért nem is olyan könnyű. Az hogy az elélvezés pillanatában, vagy pár másodperccel utána a férfiú azt morogja, hogy "most már biztos terhes vagy, érzem", nem abszurd, hanem egyenesen félelmetes. És onnantól állandóan az megy, hogy "most már nemcsak rólad van szó", "nem kockáztathatod a gyermeked, és a magad épségét", "vigyáznod kell magatokra"... Észrevétel: egy pár napos megtermékenyített petesejt, még nem magzat, hanem sejtcsoportosulás. És a hiedelmekkel ellentétben, ha minden rendben van, akkor az úgy oda van ragadva a helyére, hogy nem lehet csak úgy ugrándozással elhagyni. És a hiedelmekkel ellentétben hamarabb fel lehet ismerni a pocaklakót, mint ahogy elkezdődnek a rosszullétek, de azért olyan 3-4 hétnek el kell telni ahhoz, hogy az első "tünetek" megjelenjenek. Persze ez minden nőnél más, és más... Én például hulla fáradt voltam. Reggel, 10 óra intenzív alvást követően, relatíve kipihenten felébredtem, a szokásos rutin után elindultam a munkába, de mire kiértem a megállóig újra el akartam aludni. Rosszabb voltam, mint egy mormota. Mégsem ez volt, ami felébresztette bennem a gyanút, hogy valami van... hanem az, hogy impulzív személyiségem ellenére, szinte egyik napról a másikra átmentem mosolygósba. Békésbe. Csicseregtek a madarak, kacarásztam egész nap, minden olyan bájos volt, és szép... édesanyám, és kedves párom sápadtan, aggódva figyelt. Aztán imádkoztak, hogy ez a felhőtlenség a szülés után is jellemző maradjon rám. Hát szerencsétleneknek ezen a fronton pechük volt. És már megint elkanyarodtam... Szóval ez a terhességesdi a könyvben nem kicsit volt irritáló, és túlzó. Még ha össze is hoznak egy babát, attól még nem sántul le valaki deréktól lefelé, és ugyan nagyon szívmelengető ha a pasas aggódik az asszonyért, de ez is lehet idegörlő ha a fickón nincs fék. És kedves fűszeres rágcsálnivalóról elkeresztelt hősünkön nemhogy fék nincs, de még plusz lendületet is merít innen-onnan. Ami miatt nagyon bosszús vagyok: ha ezt nem hangsúlyozta volna ki ennyire betegesen az írónő, akkor egy remek történetet zárhattam volna le az utolsó oldal elolvasása után. Másik nagyobb baj amit képtelen voltam megkerülni... nyakig merülünk Natches családi drámájába, rendesen meg is utáljuk az apját, kéztördelve várjuk a végkifejletet bízva abban, hogy a kedves papa aprólékos felkoncolásra kerül. Hát nem. Egy kis csihi-puhi, némi morcos morgás, és ennyi. Aztán mindenki balra el. Grrrr... Rendben, értjük az erkölcsi mondanivalót, de nem kaphattunk volna egy kicsivel több vért? Igazán nem ártott volna, főleg mivel a drága papa kezéhez nemcsak hősünk, hanem közvetve hősnőnk vére is tapad. Méghozzá gyomorfekélyt előidéző komolysággal. Nem akarom agyon spoilerezni eme bejegyzésemet, ezért csak annyit fűznék még hozzá: ha én lettem volna Chaya helyében, én nemcsak kinyírtam volna az öreget, hanem a heréinél fogva akasztottam volna fel, és nyúztam volna meg. Szigorúan azután, hogy kerékbe töröm, és karóba húzom. Még a spanyolcsizma alkalmazásán is elmerengtem volna...

Fogalmazás tekintetében Lora Leigh egyáltalán nem nevezhető színvonaltalannak, csak ha a három kötetet egymás után olvassuk el, akkor feltűnően sok ismétlést fedezhetünk fel bennük. Példának okáért, mind a három hősnőnek olyan íze van, mint a nyárnak... Most vagy túl sokat duhajkodott együtt a három kan, egy nőn osztozva természetesen, és emiatt mindháromnak beszűkült a szótára, már ami a jelzőket, és hasonlatokat illeti, vagy mindhárom nő hormonálisan ugyanúgy van felépítve, hasonló tisztálkodószereket használnak, és úgy illatoznak, mint egy virágágyás... a többibe nem vagyok hajlandó belegondolni. Tesztoszteronágyúink hasonlóan - leginkább ugyanúgy - fogalmazzák meg az instrukciókat is szex közben, és némi kisebb kilengéstől eltekintve majdnem ugyanazokat is mondják. Csak a mértékek változnak. Natches a másik kettőhöz mérten kevésbé szófosó. Rowdy mindig mondja a magáét, de inkább teszi azt stílusosan, mint otrombán. A trágársági versenyben viszont Dawg az, aki fejhosszal győz. Mindemellett, akkor is erősen érezhető az alapsablon, ami pedig villogó piros nyíllal mutogat a fantáziátlanságra, ami pedig egyenes úton vezet az unalomhoz. Tanulság: ne olvassuk el egymás után a három részt.

Egy mondatot mindenképpen fel kell még emlegetnem itt. Méghozzá egy olyat, amitől az amúgy nem ráncos homlokom is mélyen árkossá barázdásodott. Idézem:

"A lány a csíkká szűkült zöld íriszbe nézett."  

Most mi van? Csíkká szűkült zöld írisz... Én meg nem tudom mondani mire is gondolhatott itt az író (vagy a fordító), de nekem rögtön két dolog jutott eszembe:

1, Natches nem is volt katona, és kemény legény, hanem Lara Adrian egyik elveszett vámpírja...

2, Natches egy méretes gekkó.

Tájékoztatásul közölném az érintettek felé (értsd írónő, vagy fordító), hogy az emberi pupilla, és az írisz is kör alakú, a pupilla kör alakban tágul, illetve szűkül (ellentétben az írisszel, ami lusta disznó), és nem szokása csíkká változni, legalábbis idegen génállomány befolyásolása nélkül. Maximum pontnyira tud összehúzódni, vagy ha teátrálisak akarunk lenni, tányérnyira tud kitágulni. Nem kell itt variálni a csíkokkal, mert szegény értelmes olvasó, még lehet hogy belezavarodik.

Tömören ennyi észrevételt tudok megosztani eme könyvről. Bevallom őszintén, sokkal rosszabbat vártam, mint amit végül is kaptam, így relatíve elégedett vagyok. Lora Leigh részben bebizonyította nekem, hogy tud írni. Nem kell nagyon megijedni, hangsúly a "részben"-en. Nem állíthatom hogy rongyosra fogom olvasni a sorozatát, de az erotikus/romantikus kategória kedvelőinek ajánlani merem. Mivel ebben a műfajban többnyire inkább a horrorisztikus élmények a mérvadóak, Lora Leigh a maga középszerűségével hatalmasat emel a színvonalon. Nagyságrendekkel hamarabb fogom őt kézbe venni, mint Miller-t vagy Fawkes-t.

Értékelés: 6 pont
Share:

2013. szeptember 3., kedd

Jennifer Probst: Érdekházasság /2013/

A fülszöveg elolvasása után az első gondolatom az volt, hogy "na ez kell nekem!". Két ember egy kényszerhelyzetben, egy megszentesített kapcsolatban úgy, hogy egyiküknek sem akaródzik a dolog, de mivel a muszáj nagy úr, fogaikat összeszorítva teszik, amit tenniük kell. Teljesen addig a pillanatig, amíg a játékból valóság nem lesz, és a kusza érzelmeik keresztül nem húzzák a számításaikat. És persze az a fránya vágy is elindítja a bolondériát, a szexuális éhség a másik teste iránt. Egy történetet nem kell feltétlenül agyonbonyolítani. Néha az egyszerűbb több, és jelen esetben is abban bíztam hogy ez a feltevés itt is meg fogja állni a helyét. Nem akarok túl kritikus lenni, mégis azt kell mondanom, hogy enyhe csalódottságot érzek. Jóval többre, és jóval szórakoztatóbb élményre számítottam, mint amit végül is kaptam.


"Édesapja elnyúló kórházi kezelése miatt Alexa kínos anyagi helyzetbe kerül. Lassan nem marad más választása, mint eladni a régi otthonukat. Végső elkeseredésében úgy dönt, szerelmi mágia segítségével szerez vagyonos férjet magának. Arra azonban nem számít, hogy épp legjobb barátnőjének milliárdos bátyja lesz a megmentője… aki egyszer már összetörte a szívét. 
Nicholas nem hisz a szerelemben, de hogy megörökölhesse nagybátyja vállalatát, meg kell nősülnie, mégpedig gyorsan. Ezért merész ajánlattal áll elő: érdekházasság. Szigorú szabályokkal. Mind közül a legfontosabb: érzelmekről szó sem lehet. Színtiszta üzlet, amit a felek pontosan egy évre kötnek. Csakhogy a sors képes fenekestül felforgatni még a leggondosabban kidolgozott tervet is…"

Kiadó: Libri
Oldalak száma: 320
Ára: 3490 Ft


Hőseink gyerekkoruk óta ismerik egymást. Az egyik az öröksége miatt, a másik a családja szorult anyagi helyezte miatt dönt a házasság mellett. A szabályokat szerződésben letisztázzák már a kezdet kezdetén, melynek legfontosabb kritériuma, hogy nincs szex. Sem egymással, sem senki mással, a hitelesség látszatának a fenntartásáért. Így a szexuális frusztráltság mellé rögtön kapunk is egy pipát. Emellett hőseink nem éppen szívélyes jóbarátok. Férfiúnk keserű, pökhendi, kötözködő, és hideg, mint egy jégcsap. Hősnőnk ezzel szemben egy könyvesbolt tulajdonosa, rajong az állatokért, eleven, színes, és betegesen optimista. Vagy inkább lelkes. A fene tudja. A lényeg hogy majd kicsattan az életkedvtől, és csak úgy sugárzik belőle a humanizmus. Családcentrikus, hősünkkel szemben, aki gyermekkori csalódásaiból fakadóan, sem megnősülni, sem gyermeket nemzeni nem akar. Szóval összegezhetjük, hogy az ellentét is kap egy pipát. Komoly alapok lettek volna ezek, amiből akármit is ki lehetett volna hozni. És a könyv eleje igazán érdekfeszítően felvezeti a szituációt. Kivéve azt a szerelmi szeánszos részt Földanyához az első pár oldalon. Tudom hogy vannak olyan elborult elmék, akik ténylegesen bepróbálkoznak az ilyen varázslatokkal, de nézzétek el nekem, ha azt mondom, hogy az aki tényleg hisz abban, hogy némi gyógyfű, egy lista a tökéletes férfi tulajdonságaival, és sok-sok mantra meghozza számára a szőke herceget fehér lovon... nos az nem feltétlenül komplett. Ha már nagyon pasit akar fogni magának valaki, akkor részemről a tuti recept: szép és szexi göncök beszerzésére irányuló vásárlótúra, külön hangsúllyal a fehérneműre (a kívánatos alsóruházat fontos, mert kölcsönöz némi magabiztosságot az ember lányának), egy kiadós pihenés (értem ezalatt az alvást, mert ugyebár karikás szemmel senki nem lehet vonzó), fodrász (a jó frizura félsiker), archámlasztás, hidratálás, szőrtelenítés, manikűr, pedikűr (de jó hogy nőből vagyunk, nem? Egy pasi csak beáll a zuhany alá, majd kiáll alóla, dezodor, parfüm, ruha, és már mehet is amerre lát...), és egy kis smink, ami nem túl erős, de hangsúlyozza azt ami szép. Aztán körtelefon a barátoknak, és uzsgyi az éjszaka. Szórakozóhely tekintetében mindig a hangulat, illetve a megszerzendő kapcsolat minősége a mérvadó. Ha az ember bulizni óhajt, esetleg egy rövid ámde annál pikánsabb malőrre vágyik, akkor lehet menni táncolni, koncertre, fesztiválra, a lényeg hogy felszabadult legyen a tömeg. Amennyiben inkább visszafogottabban duhajkodnánk, szóba kerülhetnek a kávézók, teraszos bárok valamelyik művészutcában, vagy negyedben. A totális elmebajért pedig a kocsmákat, és pubokat lehet felkeresni. Nem mindig az a lényeg hogy az ember találjon valakit, akivel hancúrozhat. Sokszor az is elég, ha csak kieresztheti a gőzt. Ha kap egy-két elismerő pillantást, esetleg flörtöl egy kiadósat. Ha komoly párkapcsolatra vágyunk, akkor az ismerkedés a kulcsszó. Különféle ismerősök begyűjtése, akik más és más területen mozognak otthonosan, így az érdeklődési körük is különböző, és ezáltal a programok amikre meghívnak is változatosak. Sosem lehet tudni hogy az Igazira hol fogunk rálelni. Lehet hogy az új munkahelyünkön, vagy egy baráti vacsorán ahol a valakinek a valakije elhívja, lehet hogy egy zajos szórakozóhelyen, vagy egy csoportos mozizás alkalmával, egy színházi előadáson... A lényeg, hogy ismerkedni kell. Nyitottnak kell lenni, és igyekezni kell megragadni az alkalmakat amiket kínál a Sors. Egy lakás falai közt ücsörögve súlyosan csökken a siker esélye. Amíg fiatal az ember lánya, addig ragadja meg a pillanatot. És fontos az önmagunkba vetett hit is. Stabil lábakon kell állnia a magunkról alkotott képnek, és el kell fogadnunk a hibáinkat is. A profik még előnyt is tudnak kovácsolni a tökéletlenségükből. Na de már megint elkanyarodtam...

Szóval hőseink összeházasodnak. Na és akkor, én itt vártam volna a nagy felhajtást. Vitákat, szócsatákat, vicces helyzeteket, amiket részben meg is kaptam. Azért mondom azt hogy részben, mert ugyan éreztem én azokat a szituációkat, amiken nevetnem kellett volna, csak a bikkfa humorom az istennek nem akart ezekre komolyan reagálni. Oké, megkapjuk a szokásos köröket. Vacsora, estély - ahol természetesen hősnőnkből kirobban a csábító démon -, családi összeröffenés - ahol hősünk kellemetlenül érzi magát, mert nem tud mit kezdeni a családdal, mint csoportosulással -, néhány kölyökkutya, és hontalan eb, amik szétmarcangolják a drága bútort, érdekellentét a kedvenc baseball csapat tekintetében, esti főzőcskézés kettesben... Szóval egy raklapnyi felkiáltójeles jelenet, ami azt hangsúlyozza hogy szereplőink mennyire különböznek egymástól. Aztán átvedlünk komolyba, és részletezzük hogy hősnőnk már gyermekkora óta imádja hősünket, hősünk kemény fallal körbepáncélozott lelke pedig félő hogy már régen megkérgesedett. Na igen, a falak. Fogalmazás tekintetében volna még mit tanulnia az írónőnek. Két meghatározó hibát véltem felfedezni a stílusában:

1, Rajong a szóismétlésekért, illetve nem túl eredeti a képi világa amikor a hasonlatokról van szó. Ez a falas téma szüntelenül visszaköszön, ami nem is volna nagy baj. A nagy baj, hogy a bezárkózottságot mindig ezzel érzékelteti, így szinte minden ötödik oldalon belebotlunk a málló, vagy megingó, esetenként helyrebillenő, megerősödő, vagy éppen leomló falakba. Ha ehhez még hozzátesszük hogy hősünk építész... néha olyan érzésem volt, mintha egy építészeti újságot lapozgattam volna. Valamiért írónőnk nagyon szenvedélyesen ragaszkodik az épületek megalkotásának a világához.

2, Amikor szexre kerül a sor - lehet hogy lányos zavara miatt - írónőnk elkezd tőmondatokban konferálni. A férfi megcsókolta, pont, majd lentebb siklott, pont, a nő felnyögött pont, Nick becsúsztatta a kezét a nedves szemérmébe, pont, Alexa zihált, pont. Pont, pont, pont... Elmentem a boltba, pont. Kenyeret vettem, pont. Elfelejtettem a tejet, pont. Azt hiszem világos, hogy mi is volt a bajom.

A könyv második felében jön a dráma. Hősünk már szerelmes, de fél, hősnők tudja hogy hősünk szereti, de érzi a bizonytalanságát is, beüt a krach, majd megkapjuk a tipikus eltaszítást, bizalmatlanságot, végül a döbbenetet hogy mekkora idióták is voltunk. Aztán jön a hatásvadász szerelmi vallomás, könyörgés, és ismét belebotlunk a falakba, csak most hősnőnk részéről. Mentségére legyen mondva, Alexa falai jóval ingatagabb talapzatokon állnak, így a leomlási fázis az Ő esetében csupán néhány másodpercet vesz igénybe. Aztán egymásra borulás, könnyek, majd prológus, és vége. A boldog befejezés pillanatiban a mindent elemésztő tökéletességnek lehetünk tanúi, némi, alig-alig érezhető (brutálisan hangsúlyos) túlzással. A könyv azzal zárul, hogy a folytatásból is kapunk egy kis részletet, a kiadó jóvoltából. Merthogy ez is folytatásos történet, igaz hogy a második epizódban nem Nick, és Alexa lesznek a főszereplők, hanem Nick húga, és egy gróf. Egy olasz gróf. Nem tudom mennyire lelkesedem az ötletért. Egynek elment a könyv, de túlságosan nem sikerült maga mellé állítania. Amolyan kedves kis lötyögős délutáni szórakozás, ami relatíve hamar elfelejtődik az idő rohamos múlásával.

Értékelés: 5 pont 
Share: