2014. május 7., szerda

Katy Evans: Real - Valós /2014/

Majdhogynem alig bírtam kivárni ennek a könyvnek a megjelenését. A fülszöveg után, ezen nem is nagyon lehet csodálkozni... Majd megölt a kíváncsiság, hogy vajon milyen új szemszöggel lesz lehetőségem itt majd találkozni? Mit nem dolgoztak még fel az írónők? Mihez lehet még hozzányúlni, mivel lehet még tarkítani az erotikus/romantikus piacot? Sportolónk volt már, ketrecharcosunk is volt már, olyan hölgyeményünk is volt már, aki ért a sportolók rehabilitációjához... Szóval ez a könyv vajon miben lenne más, mint az elődjei?
Én jó cserkész módjára, előre mindenre felkészültem, hogyha beüt a krach, akkor azt ne az elevenembe kapjam. Meredekebbnél meredekebb ideáim támadtak, hogy vajon mi lehet Remy szörnyű nagy titka... Ha kiderül, hogy volt elítélt, az ugyan megrázó, de nem annyira komoly... Ha kiderül, hogy azért volt sittes, mert gyilkolt, nos akkor azért már nagyobb elővigyázatosság szükséges, illetve e köré a probléma köré, már egész csinos hisztit fel lehet építeni... Az hogy hapsikánk úgy falja a csajokat, mint más az Orbit rágót, ez alapvető elvárás, mint ahogy az is hogy masszív a lelkem, kemény kívül, kemény belül, olyan muszklikkal, mint két jól megtermett görögdinnye... Meg persze a szokásos sem maradhat ki: akkor lőcs, ami minden tisztességes villanyoszlopot elsápadásra késztet, olyan csípőmozgással párosítva amitől a légkalapácsok kapnak helyben zokogó görcsöt.
Bár mondhatnám azt hogy minden előzetes felkészülésem ellenére sikerült meglepnie az írónőnek, de sajna ezt nem állíthatom. Szinte már vártam, hogy a könyvben felbukkanó nagy fordulatot, mikor fogják eldurrantani. Csak idő kérdése volt...

"Remington Tate rossz fiú hírében áll a ringben is, ringen kívül is. Gránitkemény teste és nyers, állati ereje őrületbe hajszolja női szurkolóit. Neki azonban attól a pillanattól, hogy a szemébe nézett, nem kell más nő, csakis Brooke Dumas. Vágya színtiszta, ellenállhatatlan és VALÓS.
Brooke számára álomállásnak tűnik a jól fizető új, sportterápiás munka: karban tartani Remington testének tökéletes gépezetét. De mialatt vele és csapatával sorra látogatja a földalatti harc veszedelmes arénáit, Brooke testében is fellobbannak a legősibb vágyak. Ha volt is olyan pillanat, hogy Brooke és Remy csak flörtöltek egymással, hamarosan mindkettejükben kibontakozik az erotikus megszállottság, és kapcsolatuk ennél is többel kecsegtet.
Izzó vágyuknak azonban sötét oldala is van. Vajon képesek lesznek-e kitartani, amikor fény derül Remy legmélyebb titkára, és Brooke-nak családja segítségére kell sietnie vagy hirtelen minden, amit olyan valósnak véltek, szertefoszlik, mint a káprázat?"

Kiadó: Ulpius
Oldalak száma: 430
Ára: 3499 Ft

A történethez sok hozzáfűznivalóm nincs. Adott egy bitang erős fazon, akit a profik közül diszkvalifikálnak, mivel annyira agresszív hogy a ringen kívül is verekszik. Karrierje azonban továbbra is töretlenül ível felfelé - nem hivatalos berkeken belül. A csávó nagyon tud, elég csak ádázul pillantania és tömegestől rogynak össze az átlagos férfiemberek. Illetve csak egyszer kell vágytól tüzelő tekintetét végighordoznia az arénán, és minden bugyi nedvesen a bokákig csusszan. Aztán van ez a nő, aki régebben versenyszerűen futott, de aztán az olimpiai selejtezőnél elszakadt a már meg nem tudom mondani melyik ínszalagja (valamelyik amelyik a térdeknél van - nem sokára arra is fény fog derülni, miért fogalmaztam meg ezt a mondatomat ennyire undokul), majd ugyanaz az ínszalagja elszakad még egyszer... Mivel felépülni a sebesüléséből nem tudott annyira, hogy visszamenjen a pályára, így inkább elment diplomázni, és sportolók rehabilitációjára szakosodott. Van ennek a nőnek egy barátnője, Mel, aki elrángatja hősnőnket egy ilyen underground meccsre, ahol természetesen Remy-nek kell bevernie valakinek a fejét. Hősünk a legnagyobb éljenzés, és üdvrivalgás közben kiszúrja hősnőnket, és agyon csapja a villám. Másnap munkát ajánl neki, és itt kezdetét is veszi göcsörtös utazásunk, aminek a végállomása nem más, mint az örök Boldogan Éltek Míg Meg Nem Haltak falva.
Persze nem volna erotikus/romantikus sztori egy sztori - vagy csak egyszerűen romantikus -, ha nem lenne az emberi hülyeségen kívül benne még valami, ami nehezítené a boldog egymásra találást. Most kedvem volna mazsolázgatni ez előzményekből, hogy eddig milyen komoly, komplex problémákba sikerült beleütköznünk... Volt itt minden... Megszámlálhatatlanul sok ízben nemi erőszak, egy-két esetben gyilkosság, aztán nem egy alkalommal volt itt gyilkosság és nemi erőszak együttesen, belekevertük már a maffiát is a románcba, meg ilyen-olyan titkos klubokat is, a tragikus gyerekkor is képviseltette már magát, meg volt hogy hősünk kurvákat futtatott... Na, így felsorolva, nem is értem magam, miért kezdek el rendszeresen a fantáziátlanságról hablatyolni...
Visszakanyarodva...
Remy hogy úgy mondjam egy kicsit furácska a hétköznapi életben... A könyv úgy harmadáig, majdnem feléig alig szólal meg. És amikor megszólal, akkor is sok esetben kendőzetlenül káromkodik... Meg hörög... Totálisan ősember a fazon. Én lenni erős ember, verni meg mindenki! Itt lenni erős ember gyenge asszonya! Gyenge asszony jó szaggal! Gyenge asszonyt jó szaggal nem megközelíteni! Ha mégis megközelíteni, én letépni lábaidat tőből, és feldugni seggedbe!
Íme, ez Remington Tate...
Eddig is találkoztam már az ilyen stílusú könyvekben faszagyerekekkel, de azok Remyhez képest enyhe fuvallatok voltak csupán... Ami tovább szépítette még, amúgy is alig-alig túlidealizált képünket erről a menő sármőrről - ezeken a jelzőkön, amiket ide most leírok, úgy röhögök, hogy potyognak a könnyeim - az volt, hogy írónőnk biológiai részletességgel, és szakszerű elnevezéssel ismerteti meg velünk férfiúnk összes kontúros izomcsoportját, ide értve a nyolc kockás (!) hasizmot is... Utánanéztem, van ilyen... Nem kötünk bele, nem kötünk bele... Mindenesetre számomra nem volt túl üdítő élmény a teljes könyvhosszon keresztülívelő biológiaóra... De legyen, elfogadjuk... Lesz ez még meredekebb is. Mondjuk nyelvtan szempontjából is volt amikor megfordultak a szemeim... Fogalmam sincs hogy mehetett át ez a fordítás így a rostán, ahogy van, de kis híján idegbajt kaptam, amikor már majdnem századik alkalommal kellett találkoznom a "szájam" kifejezéssel... Az nem "szájam"... Az csak "szám", vagy "számat", és nem"szájamat"... Igénytelen, helytelen, kiráz tőle a hideg... Na de haladjunk tovább.
Szóval Remyvel nincs minden rendben, és ez nekünk is nagyon hamar világossá válik...

Spoiler!


Lelövöm itt a poént. Remy bipoláris, avagy mániás depressziós. És komolyan mondom el kell ismernem, hogy írónőnknek sikerült legalább a wikipedia-ig elrobognia, hogy feltérképezze miről is szól ez a betegség, mert egész hitelesen festi le ezt a zavart. A mániás depresszióba konkrétan majd minden belefér, az üldözési mániától kezdve, az agresszivitáson, a felfokozott nemi vágyon, a nem vágy csökkenésén át, a túlzott eufóriáig, vagy éppen a teljes elkedvtelenedésig... Azt csak halkan teszem ide, hogy ennek a betegségnek is vannak fokozatai. És ha feltételezzük, mivel erre épül a könyv, hogy Remy bipoláris zavara majdhogynem szinte állandóan a kevert fázisban van, akkor ott megjelenne még a koncentráció teljes hiánya is, vagy akár a téveszmék (pszichózis) is, és azt gyógyszerek nélkül nincs, aki szinten tartsa... De ne legyünk ennyire szőrszálhasogatóak, Remy az a fajta akit ezek a tünetek elkerülnek, és aki a legnagyobb destabilizáció kellős közepén is stabil tud maradni, mert... Mert rendszeresen kiereszti a gőz. Ez annyit tesz, hogy kefél... Itt mutogatnék pár sorral fentebbre, ahol megemlítettem a felfokozott nemi vágyat, mint tünetet... Fognám a fejem, szívem szerint nem is kicsit, de az a helyzet, hogy jelen könyvünkben a heves dugni vágyás a kismillió prostival helyesen, és körültekintően meg van indokolva. Hah! Boldogság!
Na de miért legyek én elégedett, ha elégedetlenkedhetek még egy sort...
Tudom hogy a sztori folytatásos, de...
Amikor eljutunk odáig, hogy Remy hozzávágja Brooke fejéhez, hogy nem kaland akar lenni a számára, hanem az IGAZI, és szembesíti őt az állapotával is, akkor Brooke egy percnyi gondolkozás nélkül belerohan a pasassal a kapcsolatba. Szerintem ez egy kicsit el lett kapkodva - a szép íves felvezetés ellenére. Hagyhatott volna az írónő egy-két oldalt még Brooke-nak hogy átgondolja mibe is megy bele... Mert az addig rendben van, hogy a szerelem mindent legyőz, de egy tartós kapcsolatban fognak még felmerülni olyan kérdések, amik mondjuk nem gyerekjátékok... Példának okáért ott van rögtön a gyerektéma... A mániás depresszió és az utódlás eredményezhet nem egy-két érdekességet. Én tuti kértem volna egy kis gondolkozási időt, már csak azért is, mert egy olyan partnerrel belevágni magunkat egy komoly valamibe, akinél bármikor felszínre törhet akár még az öngyilkosság kérdése is... És aki még a gyógyszereit sem szedi... Hát nem tudom. Nagy merészség kellett beleugrani így, ebbe az egészbe. Ilyenkor én a tájékozódás híve vagyok. Lexikonok elő, orvosi szakvélemények elő, lássuk mivel kell farkasszemet néznem. És ha már úgy érzem, hogy látom minden tényezőjét ennek az egésznek, és ha úgy érzem, hogy fogom tudni kezelni is, na akkor jöhetnek a harangok, meg minden más is. Nem sok értelmét látom a meggondolatlanságnak, főleg nem akkor, ha előre figyelmeztetve vagyok arra, hogy azért haladnak velem lassan, mert időt akarnak hagyni nekem arra, hogy átgondolhassam ennek a helyzetnek minden fonákját. Illetve főleg akkor erős a kényszerem a tyúklépésekre, ha még az is oda van biggyesztve, hogyha egyszer ebbe belemegyek, akkor onnan nincs visszaút... De lehet hogy én vagyok parás... Nekem még egy hétköznapi férfival sem ment ennyire egyszerűen... Szóval, igen, egy hasonló helyzetben az én elővigyázatosságom nem ismerne határokat.
Ami még érdekesen hatott Remy jellemében az az volt, hogy nehezen fejezi ki az érzelmeit. Az írónő ezt nagyon okosan a korábbi pszichiátriai kezelésnek tudja be... Marha nagy szerencsére, mert a könyv elején, amíg ki nem borul a bili, én azt hittem hogy hapsi enyhén Asperger szindrómás... Főleg amikor a zenéket válogatva kommunikálnak egymással... De nem! Így legalább az autizmust lemínuszolhatjuk a képből... Megkönnyebbülésemre.
De ha már a zene... Kifejezetten hiányoltam hogy női oldalról kimarad a listából Avril Lavigne: Hot c. muzsikája... Pedig az aztán olyan pászosan ideillene hogy ihaj, meg női is, meg rockos is... Szóval ezt mélyen fájlalom...




Spoiler vége!

Ami elnyerte a tetszésemet az volt, hogy itt van az erotikában fokozatosság. Mérhetetlenül untam már, hogy állandóan azzal kellett szembesülnöm, hogy a szereplőink már az első harminc oldalon belül kamatyoltak. Itt nem ez történik. A könyv feléig csak verbálisan, és gondolati síkon szexelünk... A gondolati síkon teljes erőbedobással. Mondanom sem kell, hogy ez azért megint jól táplálta a murmucokat az idegeimen. Komolyan úgy érzem néha, hogy az írók azt hiszik rólam, hogy csökkent értelmi képességeim vannak. Jó a pasas, izmos, meg morog, meg répát lehet reszelni a hasizmain... Értem! Nem kell a megerősítés minden második mondatban...
Amin göndör kacajra fakadtam... Újabb fétist sikerült azonosítanom. A szagfétist... Mindkét szereplőnk mást sem csinál, csak lelkesen szaglássza a másikat. Ha izzadtak, ha éppen a tus alatt vannak, még egy intenzív nyolc órán keresztül tartó kamaty után is, mindenkinek remek szaga van. Nem illata, hanem szaga... Életszagú egy remek ez. És igen, én meglehetősen rugalmas gondolkodásúnak érzem magam, de azért egy kicsit az megfeküdte a gyomrom, hogy hölgyikénk szíve szerint még a patakokban ömlő izzadtságot is lelefetyelné a hősünkről egy négyórás edzés után. Hát jó, rendben, elfogadjuk... amíg nem veszi le az edzőcipőjét a férfiúnk... Most komolyan... Van nekem egy egész ügyes kis kick boxos ismerősöm, aki űzi annyira színvonalasan az ipart, hogy oda kell figyelnie a táplálkozására, meg rendszeresen ügyelnie kell az erőnlétére. Műhelytitok: egy vérfakasztó edzés után, izzadtan, több órányi izommunka után, senkinek nincs rózsaillata.
Amin behaltam... Gyorstalpalót kapunk az ejakulátum kreatív felhasználásának a tekintetében is. Hazudnék ha azt mondanám eddig viszonyaim alatt nem szembesültem már érdekes dolgokkal... És igen még mindig rugalmas gondolkodásúnak tartom magam... Nem is nagyon idegenkedem a testnedvnek ezen formájától... Meg az háborodjon fel először, akinek akármelyik testrészére még sosem céloztak, de... Hát basszus, olyan pasival sem hozott még össze s sors, aki visszatukmálta volna a hüvelyembe az onnan kifolydogáló végtermékét, illetve aki minden gátlás nélkül kinyalt volna - elnézést a kendőzetlenségért -, közvetlenül azután, hogy háromszor belém élvezett. Plusz még egyszer a combomra... Na jó, mondjuk olyan pasival sem hozott még eddig össze a sors, aki megszakítás nélkül képes lett volna négyszer egymás után elhullajtani a magjait. Hát na... A sors kegyetlen.

Mindezen tényezőket összesűrítve, a végső konklúzióm az az, hogy egyszer el lehet olvasni Katy Evans könyvét. Nekem nem sikerült nyakig merülnöm benne, de a többi hasonszőrű remekkel ellentétben ez még mindig nem nevezhető rossznak. Brooke egy-két agyi kirohanása is szimpatikus volt. Oké, a hölgyeményünk állandóan lávaként folyik szét a vágytól, vagy a gyönyörtől, de néha vannak értelmes megmozdulásai. Valószínűleg leszek olyan bevállalós, hogy a folytatásokra is rávetem majd magam. Csak bízni tudok abban, hogy itt majd nem leszek tanúja egy újabb szemeket gyönyörködtető színvonalesésnek.

Értékelés: 5 pont
Share:

2014. május 2., péntek

Rebecca Donovan: Elakadó lélegzet /2013/

Kicsit le vagyok maradva a véleményezéssel. Na jó, beismerem, nem is kicsit. Szabadidőmben, vagy olvasok, vagy írok, és emiatt csúsztam el az idézőjeles kritizálással. Szándékomban áll ezen változtatni, vagy legalábbis beérni saját magam, ami azt jelenti, hogy most előfordulhat, hogy hirtelen több könyv fog reflektorfénybe kerülni ezen a hétvégén, ami ugyebár egyszerre több bejegyzést is jelent.
Rebeca Donovan könyvét anno még az egyik kedves olvasóm ajánlotta, mint olyan művet, ami a new adult kategória keretein belül érdemes lehet az odafigyelésre. Ugyanezen olvasóm ajánlotta az Easy c. könyvet is (ami még így utólag is egy hatalmas sóhajos húha, csupa-csupa jó értelemben), annyi kiegészítéssel, hogy azért az Elakadó lélegzet valamivel gyengébb lehet.
Blogger barátném Annie pedig szerintem már több mint egy hónapja nyúz, hogy írjam már meg róla a véleményemet, mert kíváncsi lenne arra, hogy nekem mennyire tetszett. Neki nagyon nem tetszett a könyv - amit valahol meg is értek.
Így engedve a nyomásnak, meg saját belső kis hangocskámnak, megint olyat teszek, ami annyira jellemző rám: szembe fogok úszni az árral - részben.


"Senki sem próbált szóba állni velem, én is elvoltam magamban. Az volt az a hely, ahol mindennek biztonságosnak és könnyűnek kellett lennie. Hogy sikerült Evan Mathewsnak egy nap alatt lebontania az én állandó világomat?
Weslynben, a connecticuti gazdag városban, ahol a lakosság többségének az a legfőbb gondja, hogy milyen benyomást kelt, és kivel előnyös mutatkozni, Emma Thomas a legszívesebben átváltozna levegővé, de addig is rögeszmésen ragaszkodik a tökéletesség látszatához: úgy öltözik, hogy senki se lássa rajta a zúzódásokat, nehogy kiderüljön, mennyire távol esik a tökéletességtől az élete. Egy napon váratlanul beköszönt a szerelem, amelynek hatására Emma kénytelen tudomásul venni a saját értékét, bár ez azzal fenyegeti, hogy kiderül a titok, amelyet olyan kétségbeesetten takargat.
Egy lány története az életet megváltoztató szerelemről, a leírhatatlan kegyetlenségről és a törékeny reményről. Az Elakadó lélegzet a nagy kritikai elismerést aratott trilógia első kötete."

Kiadó: Maxim
Oldalak száma: 494
Ára: 2999 Ft

A könyv erősen megosztó, ez világosan érződik az olvasók itt-ott megjelent véleményeiből. Valakinek nagyon tetszett, valakinek pedig egyáltalán nem. Olyan hozzászólással, ami erre is, illetve arra is hajlott volna, nem nagyon találkoztam. Miért is találkoztam volna? Akkor most tök egyszerű lenne a feladatom, mert nem érezném úgy, hogy ismételten kilógok a sorból...
Eme felvezetés után, már nem fogok meglepetést okozni azzal, ha elárulom, a véleményem két nagy részre fog oszlani. Nagyon fantáziadúsan, lesz egy "amiért tetszett" fázis, és utána lesz egy "amiért nem tetszett" fázis.

És akkor ugorjunk is neki...

Amiért tetszett a könyv:

A történet alapjával nem kívánom összeakasztani a bajszomat. Adott egy fiatal lány, akinek az apja meghalt, az anyja alkoholista, és ezért egy közeli rokona neveli, már ha az állandó terrort, és testi fenyítést lehet nevelésnek nevezni. A kislány karaktere egész hűen fel lett építve. Látszólag kilátástalan helyzetéből az egyedüli kiutat az jelentené, ha sikeres középiskolai tanulmányai után, egyetemre megy, és mindent megtesz azért, hogy be is jusson egy olyan főiskolára, ami lehetőség szerint az ország másik végében van. Mindenből kitűnő, részt vesz fakultációkon, jeleskedik a sportban - hátha így ösztöndíjat is nyer, így nem kell magát a gaz rokon kegyeire bíznia. Ezen felül otthon mindent megtesz, amire utasítják, percre pontosan tartja a napirendjét, mert tudja, hogyha valamit elmulaszt, akkor annak az lesz a vége, hogy ismételten megverik, vagy megpróbálják megfojtani... Rejtegeti a sebeit, szűkszavú, nem közösködik senkivel az iskolában, leszámítva egyetlen barátnőjét, aki szavak nélkül is tudja, amikor baj van, és ott támogatja hősnőnket, ahol csak tudja.
A kislány jelleme irigylésre méltó, és meglepően hitelesnek mondható. Az írónő nagyon szépen kijátssza a "tipikus tini" kártyát is. Emma teljesen szisztematikusan, és célirányosan gondolkozik teljesen addig a percig, amíg képbe nem kerül Evan. Amikor a srác és közte felizzik a vonzalom, és Emma lehetőséget kap, hogy olyan dolgokkal is foglalkozzon, ami a saját korosztályára jellemző, akkor megjelenik a személyiségében a dac. Miért ne tehetném meg, hogy találkozom azzal a sráccal? Miért ne mehetnék el egy buliba? Miért nem mentem el eddig soha? Hisz, mint utóbb kiderült, lehetnének barátaim, csak eddig nem vettem észre, mert annyira be voltam gubózva... Miért ne lehetnék szerelmes? Miért ne randizhatnék?
Ezek a gondolatok először halványak, majd ahogy a dac, és az egyéb érzések erősödnek, úgy lesznek egyre hangsúlyosabbak, és ez vezet a konfliktushoz is. Ellentmondani valakinek, akivel egy lakhelyen élsz, és aki nem riad vissza semmitől... nos, nem feltétlenül nyerő politika, főleg nem tizenévesen, amikor úgy érzed, hogy az egész világ ellened van.
Tetszett Evan karaktere is. Az intelligens, kedves srác, aki egy kicsit koraérett, aki nem fél a falak mögé pillantani, és a személyt keresni a tökéletesnek tűnő kép mögött. Ugyan már, melyikünk nem álmodozott egy hasonló fiúról fiatalkorának a hajnalán, egy-egy magányosabb percében?
Összegezve: az alapkoncepció, és a felépítés, a jellemekkel párhuzamosan, meglehetősen elnyerte a tetszésemet. Még a gonosz mostoha hitvány tettei is kellően meg lettek indokolva, avagy hogy miért is leli perverz örömét az unokahúga bántalmazásában.
A könyv feléig nagyon, nagyon boldog olvasó voltam...

Ami nem tetszett a könyvben:

Hőseink összekapnak, méghozzá nem is kicsit, valahol középtájt... Evan annyira besértődik, hogy el is hagyja a várost. Emma győzködi magát, hogy ez őt amúgy egy kicsit sem rázta meg... és ezt azzal kívánja alátámasztani, hogy összeborul a gimi egy másik alfahímjével! Na álljon meg a menet! Én vagyok a királynője annak, hogyan vigasztalódjon egy nő egy másik pasival, egy randa szakítás után... Ismerem ennek a cselekvésnek az összes miértjét, és szabályát. Ez is egyfajta kényszer. Amíg nem kavarsz egy másik pasival, addig a szakítás nem feltétlenül tűnik véglegesnek... Hacsak nem úgy mentetek szét, hogy a pasas valami megbocsáthatatlant művelt. Ha ez nem áll fent, és a kapcsolat azért futott ki, mert egy hirtelen vita odáig fajult, vagy mert kezdtétek úgy érezni, hogy a dolog átment laposba... Nos, akkor onnan még mindig vissza lehet fordulni. És milyen is a női öntudat? Hát olyan, mint a férfi versenyszellem. Nehogy már az ex hamarabb becsajozzon! Az olyan kellemetlen. Ő már mindenhol az új partnerével jelenik meg, mi meg ott aszalódunk egyedül, feszengve az ismerősök pillantásaitól, amiből csak úgy süt a szánalom. Na ezt nem! Ilyenkor kell a nehéztüzérség! És kell a női fifika is... 

Első szabály: nem feltétlenül kell odadobnod magad az első jöttmentnek... Elég ha csak azt hiszik, hogy megtetted!
Szerintem minden nőnek van legalább egy olyan férfibarátja, bizalmasa, aki nem hadakozna egy olyan ötlet ellen, hogy a közös szerepléseitek alatt, látszódjon egy kicsit úgy, mintha lenne köztetek valami több. A többit pedig rá kell bízni a pletykafészkekre...

Második szabály: ha már vagy annyira vakmerő, hogy tényleg belefutsz egy viszonyba, akkor tisztázd le magadban, hogy az nem lesz szerelem, és legyen annyi eszed, hogy olyan pasit kerítesz, aki jobb mint az ex volt... Hadd irigykedjen mindenki. Bevallom őszintén, én annak vagyok a híve, hogy a szakítás után legyen levegővétel a következő pasi előtt, ha viszony, ha kapcsolat... Senkin nem tisztességes kiélni a fájdalmunkat. Kivételt képez ez alól, ha nem fájt a szakítás, de akkor meg az a jó kérdés, hogy egyáltalán minek voltatok együtt... És igen, én vagyok az első, aki meg szoktam szegni ezt a szabályt... Mivel rendszeresen volt valamilyen pasi a szakításaim után... most hogy belegondolok, sajnos tényleg így volt... Szerintem ennek az az oka, hogy egy másik pasival történő hancúrkodás nálam az előző kapcsolat lezárása. Hogy miért? Mert soha nem csalnék meg senkit, illetve soha nem kérnék senkit arra hogy bocsássa meg a félrelépésemet. Nem vagyok hajlandó olyan támadási felületet biztosítani a kedvesemnek, amit egy ilyen szituáció eredményezhet. Csak idő kérdése volna, amikor a fejemhez vágná, hogy "bezzeg én akkor megbocsátottam neked", vagy azt hogy "szavad sem lehet, mert te is megcsaltál engem". Illetve nem hiszek a hűtlenségben. Az őszinteségben hiszek. Ha valami megdögölhet, az meg is döglik, így van ez a kapcsolatokkal is. Viszont ha végig volt annyi tiszteletetek egymás iránt, hogy nem gyalogoltatok bele egymás lelkébe semmivel, akkor szerintem a vége is megérdemel annyi tisztességet, hogy őszintén belásd, nem fog tovább menni, és hogy ezt nyíltan vállald is, ajtócsapkodással, káromkodással, és minden mérvű hisztivel együtt...mindennel amivel ez együtt jár. De bármennyire barátságos, vagy barátságtalan egy szakítás, attól az még szakítás marad, és nem tudom ki hogy van vele, de a legrosszabb ilyenkor az, hogy mindenki úgy jár kel körülötted, mintha tojásokon lépkedne... Nekem erre nincs szükségem. Szégyen, nem szégyen, de rólam ne a világfájdalom sugározzon - még ha belül úgy is érzem, hogy eljött a világvége -, hanem inkább a kiegyensúlyozottság, és az erő. Ne aggódjon senki értem, és főleg ne akarjon senki vigasztalni, mert attól nagyon hamar támad öklendezhetnékem. Szóval valószínűleg emiatt a felfogás miatt volt mindig valaki az exeim után. Amit tudni kell, hogy ezeket a helyzeteket is meg kell tanulni kezelni. Volt egy-két olyan lépésem nekem is fiatalon, ami nem vallott éppen profizmusra, de hát ugyan kinek nem voltak megfontolatlan lépései az élete folyamán... És itt torkollunk bele abba, miért is nem tetszett nekem a könyv ezen szakasza. Először is, a hősnő helyzete azt váltja ki a hősnőnkből, hogy koraéretté válik... Oké, hogy utána elkapja a dac... Na de akkor is, ez a fajta lázadás, ez a fajta kompenzálási kényszer, dac ide vagy oda, nem nagyon illek bele Emma karakterébe. Megértem, mivel szépen le van vezetve, hogy miért zárkózik el ennyire, miért győzködi magát arról, hogy nem hatja meg Evan távozása... Csak nem értek egyet vele. Az első, ami erre a fejleményre felötlött bennem: hova tűnt a csaj esze? Aki annyira kitartó, hogy számolja a napokat, mennyit kell még az érettségiig letudnia, és aki annyira eltökélt, mint Emma, az nem lehet ennyire tipikusan tini egyik percről a másikra... És azt sem tartom valószínűnek, hogy ennyire meghülyülne. És nem is szállna el a népszerűségtől, mint a győzelmi zászló. Nem elfelejtendő, hogy Emma a kora ellenére rengeteg mindenen átment. Elvesztette a szüleit, verik, elnyomják... Akiben annyira túlteng a felelősségérzet, mint benne, az nem fog csapongásba kezdeni, még ha minden sejtje ezt is kiabálja. Nem fog, mert nem engedheti meg magának.

A másik dolog, ami nem nyerte el a tetszésem, az volt, hogy Evan bizonyítja Emmának, hogy alkalmas a bizalmára, de a kiscsaj hajthatatlan... Tudja, hogy Evan sejti hogy bajban van, de az utolsó utáni pillanatig kitart, és nem avatja be a srácot a problémáiba. Miért nem? Ha elhisszük a tipikus tini vonulatot, akkor már valahol a könyv felénél sírva, zokogva a fiú nyakába borulva be kellett volna hogy valljon mindent. Nagyon egyszerű oknál fogva: egy ilyen teher még egy felnőttet is kikészítene, nemhogy egy gyereket, és ezt egyedül cipelni, nem éppen pihentető. De nem. Emma inkább elüldözi Evant, lehet hogy részben a szégyenérzet miatt.

Aztán bajom volt még itt azzal is, hogy az unokatestvéreire való tekintettel nem mártja be Emma a nénjét. Azért tűr, mert a mostohája a saját gyermekeivel remekül bánik, és ha jelentené a bántalmazást, akkor a kisgyerekek sem maradhatnának az anyjuk felügyelete alatt. Na már most, ez mind szép és jó, de arra nem gondol a mi kis észkombájn főhősnőnk, hogyha valaki annyira egzaltáltan gondolkozik, mint a nénje, az lehet hogy előbb utóbb a saját gyerekeit is el fogja porolni? Elég naiv elképzelés az, hogy aki erőszakra hajlamos, az csak egy emberrel fog erőszakoskodni... Mi lesz később, amikor a saját gyerekei fognak majd ellentmondani neki? Szóval ez a mártíromság igencsak erőltetettre sikerült. És akkor ott van még a mostohaapa is, aki tunyaságból különdíjat érdemelne... Tudja, hogy a felesége bántja Emmát, de nem tesz semmit. Miért is nem? Ebbe csak azért nem kötök bele jobban, mert a történet folytatásos, és lehet hogy a következő részekben, kiderül még majd valami, ami igazolja a mostohaapa látványos nemtörődömségét.

És a csúcsok csúcsa, ami kiakasztott az a bizonyos buli volt... Az a buli, amire Emma nagy ártatlanul elmegy Evannel és a barátnőjével, és amiről kiderül, hogy ez amolyan szexbuli... Hah! Tudtam én, hogy voltak dolgok amiből kimaradtam a középiskolai évem alatt! Fel nem tudom fogni, ennek mi értelme volt a könyvben, de benne van, én pedig pislogok, mert nem tudom hová tenni a dolgot. Hát hol marad az esetlen fiatalság?

Ami még egy kicsit zavaró, az a könyv lassúsága. Rémesen vontatott. Nem az a fajta, amit elkezd olvasni az ember, és nem tudja letenni, hanem az a fajta, ami felett őrületesen jókat lehet szunyókálni. Illetve a fentebbi problémák miatt, helyenként erőltetettnek hat.

Összességében egyszer mindenképpen elolvasható, de mint említettem óvatosan kell bánni vele, mert megosztó... Szóval vagy be fog jönni, vagy nem. Nem annyira megosztó mint Reynard Pokoli erénye, de húz hozzá - persze csak tömegoszlatási tekintetben, történeti hasonlóság egy szál sincs a két műben... Viszont a bőszen Pokoli erénnyel szemben az Elakadó lélegzetet (nagyjából) dühöngés nélkül végig tudtam olvasni... És van annyira figyelemfelkeltő, hogy a folytatásait is betervezzem elolvasásra. Már csak azért is, kíváncsiságból is.

Értékelés: 5 pont
Share:

Kresley Cole, Gena Showalter: A tél halálos csókja /2013/

Hogy miért? Mert még mindig rajongok a pararomantikus könyvekért. Illetve mert vágyam volt már egy kicsit kikapcsolódni. Reméltem hogy ezzel a könyvvel (mivel Cole is szerepel benne, na meg persze Showalter, akinek Az Alvilág Urai c. sorozatán egész jókat derültem - bár azt meg kell jegyeznem, hogy az alaptörténete olyan volt a szériának, amitől hangos nyihogásba tudtam volna kezdeni... később lesz még róla szó) megkapom majd azt, aminek már hónapok óta híján vagyok: a lelkesedést. Addig nem is volt itt baj, amíg Cole kis szösszenetét olvastam... Na de Showalter... Hajajajajajajajaj...jaj.


"Kresley Cole lélegzetelállító története a kíméletlen vámpír harcosról, aki először tapasztalja meg a szerelmet, és a Valkűrről, akinek fájdalmas az érintés...
Az érinthetetlen
Murdoch Wrothnak semmi és senki nem állhat útjába, hogy megszerezze magának Danielát, az álomszép Valkűrt - az egyetlent, aki háromszáz év alatt először megdobogtatta a szívét. Ám ez a páratlan szépség jégamazon, érzékeny bőrét nem érintheti senki anélkül, hogy mérhetetlen fájdalmat okozna a lánynak.
Vajon melyik az erősebb: a különbözőségük okozta akadályok miatti frusztráció, vagy az egymás iránti őrjítő vágy?

Gena Showalter érzéki meséje a vadászról és a zsákmányáról, és a köztük fellobbanó elsöprő szenvedélyről...
Örök csábítás
Aleaha Love alakváltó - testi érintkezés útján képes bárki személyiségét felvenni. Most épp egy ügynök bőrébe bújt, aki társaival idegen bolygóról érkező betolakodókra vadászik. Csakhogy csapdába esik, mert az ellenállhatatlanul vonzó Breean, az aranyszín bőrű, vasakaratú harcos, az idegenek parancsnoka, veszélyezteti új identitását, és életében először Aleaha csak önmaga akar lenni...

Kresley Cole és Gena Showalter a New York Times bestseller szerzői, a paranormális-romantikus irodalom csillagai."

Kiadó: Ulpius
Oldalak száma: 540
Ára: 3499 Ft


Kezdjük a pozitívummal.
A Cole által írott történet - nem túl meglepő módon - a Halhatatlanok alkonyat után szériához kapcsolódik, méghozzá elég szervesen, mivel visszakanyarodik a Wroth famíliához - a vámpírtestvérekhez, akiknek én annyi, de annyi szép percet köszönhettem... Mély sóhaj...
Szóval számomra ez a része a könyvnek már nem is indulhatott rosszul. Cole is, meg Murdoch Wroth is...
És nem is nagyon kellett csalódnom.
Hapsikánk vámpír, hősnőnk félig valkűr, félig valami más, ahogy az már lenni szokott... Most is megkapjuk Cole szellemességét, a "hogyan is nehezítsük meg a legjobban szerelmeseink egymásban történő kiteljesedését" témakörön belül, mivel hölgyikénk hideg... Fagyos a szentem, és nem átvitt értelemben, hanem szó szerint... Jegelni kell szerencsétlent a túlhevülés ellen, mint a Tökéletes katona c. filmben Jean-Claude Van Damme-ot. Ja igen, és ha bárki megérinti, aki testhőmérsékletét tekintve bőven az átlagos tartományban leledzik, nos akkor lánykánk hétrét görnyed a fájdalomtól. Kérdem én: honnan a fenéből veszi Cole ezeket az ötleteit? És hogyan csinálja, hogy rendre ki tudja hozni úgy a történeteit, hogy nem is nagyon tudok belekötni? Egyenesen lenyűgöz amit ezzel a sorozattal művelt az írónő. Teljesen elszakadva a realitástól, egy olyan világot épített ki, aminek jól meg vannak szabva a szabályai, ami következetes, ami komplex, de mégsem lekövethetetlen, és amiben annyi fajta-féle lény van, hogy akár bele is lehetne zavarodni, de mégsem, mivel Cole történetvezetése olyan stílusosan egyszerű, hogy minden erőlködés nélkül képes átlátni az olvasó a zavaroson. Az egyetlen bajom csak - és ez sem annyira nagyon komoly baj - hogy túl sok benne a valkűr. Én kedvelem a valkűröket... De nem ennyire! Egy kicsit kezdek már megcsömörleni a sok harcos, hegyes fülű, ámde mégis törékeny, nagyszájú, és vagány hősnőtől. Persze nem azzal van bajom, hogy ilyen jellemzőkkel bírnak a női szereplők - sőt! kifejezettem élvezem, hogy nem nyámnyila, bamba karakterek agymenéseit kell végigélnem, hosszú oldalakon keresztül -, hanem azzal, hogy a sok fantázia szülte lény közül eddig a valkűrökből láttunk a legtöbbet. Pedig lenne itt minden, mi szem-szájnak ingere... És mégsem. De azért még él bennem a remény, hogy a népszerűségre való tekintettel, ez a széria, még legalább nyolcvan könyvön keresztül íródni fog, és emiatt - szükség törvényt bont alapon -, jönni fognak majd a többiek is.
Na de visszakanyarodva fagyos szűzünkhöz, és marcona vámpírjához... Igen, mélyen átérezzük, hogy szar már úgy kapcsolatot kezdeni, hogy a maximális testi kielégülést mellőzni kell, és kompromisszumok ide vagy oda, az is világos, hogy egy olyan szerelem, ahol egy érintés a kínok kínját váltja ki, nem feltétlenül lesz hosszútávon is működőképes. Szokás szerint, mire már agybajt kapnánk, Cole a maga eleganciájával tálcán kínálja a megoldást, mi olvasók, pedig olvadozhatunk kedvünkre. Személy szerint én elégedetten tettem le a könyvnek azt a felét.

Ezen felbátorodva, gondoltam én azt, hogy Showalter is legalább ennyire jó lesz. Igen, ilyenkor szokott az jönni, hogy láss csodát, de tévedtem... És tényleg! Láss csodát, de tévedtem!
Showalter Az Alvilág Urai c. sorozatával lépett a porondra kicsiny kis hazánkban, és ezáltal nálam is. Meg kell mondjam, hogy az a sorozat is kismillió sebből vérzett. Teremtett halhatatlan elit testőrség, ami az isteneket védi? Akik kinyitják Pandóra szelencéjét, amiben démonok lakoznak, és akik ezen hűtlen cselekedetük miatt arra ítéltetnek, hogy hordozzanak egy-egy démont? Száműzik őket rút sárgolyónkra... És a slusszpoén: ezek a dögös hallhatatlan, démonilag megszállt nehézsúlyú férficsodák Budapesten raknak fészket, egy várban! Hah! És a történet szerint a városlakók egyik fele rettegve féli őket, a másik fele pedig áhítatosan csodálja...
Ja... Komplex, és lássuk be nettó baromság az egész - ismételten sajnálok minden történészt, vagy mitológiaismerőt, aki esetleg beleakadt ebbe az irományba - de... Mindennek ellenére a sorozat élvezhető volt. Stílusilag nem nagyon lehetett benne kifogást találni, és ha elvonatkoztatunk a fent említettektől, akkor bőven nevezhető jónak - főleg az elmúlt évben debütált rémségek után.
Na de... Van ennek az írónőnek egy másik sorozata is az Alien Huntress. Igen... Alien. Mint idegen, földönkívüli. Ergo itt már intergalaktikus szinteken mozog a románc. Bevallom őszintén, nem annyira rugalmas az agyam, hogy el tudjam fogadni egy E.T. és egy földi halandó szerelmét, így nem keltette fel az érdeklődésem ez a széria. Második - és nem kevésbé fontos - okom, amiért nem olvastam el ezt a sorozatot az volt, hogy nem is jelent meg magyarul. Én pedig még mindig nem szeretek angolul olvasni. Megint egy ficak: imádom hogy olyan gyönyörűen kifejező a magyar nyelv! És igen, szintén imádom az agyam péppé zúzni - képletesen értve - egy pocsék fordítás miatt. Ami furcsa, hogy ezzel szemben, szinte minden filmet eredeti nyelven nézek meg, sokszor angol felirattal, vagy anélkül... Szóval, még mindig marha logikusan gondolkozom...
Visszakanyarodva, átpasszíroznám a lényeget: nem, nem olvastam az Alien Huntress sorozatot. De mivel a Google a barátom, így nagyjából képben vagyok mi lenne az alapkoncepció. Jövőben járunk, nem olyan távol a mától, idegenek járkálnak le-föl köztünk, és van egy olyan emberi érdekképviseleti- hatósági szerv, ami hasonlatos az MIB-hez, csak fekete öltöny nélkül. Az idegenek ide-idelátogatnak hozzánk, és kész is a felvezetés egy pararomantikus, sci-fi/romantikus szösszenethez. Ezen könyv második fele, ebbe a sorozatba enged bepillantást számunkra.
Történetünk főhőse egy hölgyike, aki alakváltásra képes - konkrétan bárki alakját magára tudja ölteni -, és egy földönkívüli egyed, aki aranyszínben pompázik, és méz illata van.

Legelső bajom:

A főhős jellemzői - kipárolgási illata, és színösszeállítása - rögtön elérte nálam, hogy Majára a méhecskére asszociáljak tőle, amitől pedig mindenfelé elkalandozott az agyam, csak oda nem hogy ez a pasi mennyire rendkívülien vonzó lehet. Aranyszínű, és méz illatú? Aranyszínű vérrel? Hááát... okéééé...

A másik komoly problémám a történettel:

Hölgyikénk alakváltási képessége nem zárja ki a nemváltást sem. Tehát néha bizony péniszt növeszt... Előszeretettel főleg akkor, amikor intim helyzetben találja magát...
Reakcióm erre: WTF? (plusz a nem elhanyagolható kérdőjel a fejem fölül)

És öregem az írónő nem rest a végletekig kiaknázni ezt a vonulatot! A legnagyobb kufirc alatt mindkét szereplőnk lába között lengedezik az a bizonyos, és hapsikánknak erre még csak a szemöldöke sem rezdül meg! Na már most, szerelem ide vagy oda, ha a kedvesem minden előjel nélkül hirtelen puncit növesztene a heves kamatyolásunk alatt, én lehet hogy sikoltozva rohannék az ellenkező irányba. De ez én vagyok... egy mindenféle biszexualitástól mentes nő... 
Ki tudja? Lehet hogy egy távoli galaxis lakójának teljesen mindegy, csak lyuk legyen rajta...
Mindenesetre, nekem itt egy kicsit még jobban lehűltek a kedélyeim.
És azt hittem, hogy ettől rosszabb már nem lehet...
Kapaszkodjatok...
De lehet!
Hölgyikénk a sok alakváltás miatt néha túltelítődik vérrel. Felfújódik, mint egy lufi a vérbőségtől, és ilyenkor csak az segít rajta, ha keresztüldöfi az artériáit... Szó szerint ki kell magát véreztetnie, mint egy újévi malacot.

Kérdésem újfent: WTF? (sok, sok, sok sok kérdőjellel)

A dolog akkor vesz merészen lefelé görbülő irányt, amikor a pasas kezdi el vagdosni... Na ilyen morbid előjátékot sem olvashattunk eddig egy erotikus/romantikus irományban sem!
Lehet hogy durva leszek, de nálam az ilyen fajta történetfelépítési, és kivitelezési konstrukció nagyon gyorsan az elfogadhatatlan, értelmezhetetlen, és értékelhetetlen - hovatovább igénytelen - kategóriában landol. Én sosem voltam ellene a fantáziának, sőt, imádom, ha valami tocsog a fantáziától, de csak abban az esetben, ha meglátom benne az ésszerűséget, és a logikát. Talán még ezzel sem lett volna bajom, ha nem keveri bele az írónő a romantikát. De ez így egyszerre (aranyló ifjú, mézes kipárolgással, alakváltó nő, krónikus vérbőséggel, esetenként pénisszel a lábai közt..) nekem egy kicsit sok, és illúzióromboló volt. És nem is segítette elő azt, hogy kialakuljon a kényszer bennem a sorozat iránt. Attól sem tartok nagyon hogy Az Alvilág Urai c. sorozatot valaha végig ki fogják adni hazánkban, de ezek után elképzelhetetlennek tartom, hogy magyar kiadó valaha bejelentkezzen az Alien Huntress-re. Persze nem egyszer előfordult már hogy tévedtem... De ha mégis igazam lesz, akkor az egy jó hír! Félig-meddig. Ha igazam van abban, hogy Showaltert nem fogják átvenni hiánytalanul, akkor az azt is jelzi, hogy van még reménye a magyar könyvpiacnak... Nem minden baromságra költenek a kiadók milliókat... 


Értékelés: 5 pont
Share:

2014. április 21., hétfő

Liebster Award #2

Mindig öröm amikor elismerést kapunk, amikor igazolódik, hogy nem tesszük feleslegesen, amit teszünk. Amikor az olvasóktól, vagy bloggertársaktól kap az ember lánya egy pozitív értékelést, vagy pár kedves szót, az felülmúlhatatlan érzés. Megmelengeti a keblet, és esetenként vigyorgásra késztet... összességében erősíti azt a tudatot, hogy nem lebecsülendő az internetközösségek fontossága - ebben a közegben nem léteznek földrajzi távolságok, ugyanúgy lehet a barátod az, aki a városodban lakik, és lehet barátod az is, aki egy országgal arrébb él. Annie már a kezdet kezdetétől velem van, az elsők közt fedezett fel magának, és mondanom sem kell, hogy rekordidő alatt szövődött köztünk barátság (remélem a részéről is elmondható ugyanez, függetlenül attól, hogy a levélváltásaink néha lassabb ütemet öltenek magukra - főleg nekem köszönhetően). Ő hamarabb nyitotta meg a blogját, mint én, így duplán öröm számomra, hogy rám is gondolt, amikor díjazni kellett a számára legkedvesebb blogokat. Általa lehetek büszke tulajdonosa ennek a szépségnek:



Nagyon szépen köszönöm!

És akkor hogy mit is kell tudni erről a díjról...

Szabályok:
1) Tedd ki, kitől van a díj!
2) Írj magadról 11 dolgot!
3) Válaszolj 11 kérdésre!
4) Küldd tovább 11 bloggernek!


A 11 dolog magamról... (igyekszem olyanokat írni, amik érdekesnek hathatnak...)

1, Eddig összesen négy alkalommal műtöttek meg, nem számítva a fiam születését. Ebből adódóan rühellem a kórházakat... Ez nem egyszerű utálat, ez inkább már egy pánikbetegséghez hasonló idegbaj. A vicc: édesanyám az egészségügyben dolgozott világ életében, így ott töltöttem a gyerekkoromat. Teljesen addig kellemes emlékeim is vannak a dologról, amíg nem engem kellett felnyiszálni. Például elmondhatom magamról, hogy már óvodás koromban vérlemezkéket lestem a mikroszkóp alatt, illetve baktériumokat vizsgáltam vizeletmintából... És íme a válasz, hogy miért is vagyok a szó legkedvesebb értelmében véve ferde. Egy kis érdekességet még leírnék ide... Régebben, amíg nem volt a HCG szint kimutatásra alkalmas terhességi gyorsteszt, addig a laboratóriumokban kecskebékákkal mutatták ki a terhességet. A folyamat a következőképpen zajlott: beinjekciózták a tesztelni kívánt vizeletmintát a béka bőre alá, majd megkatéterezték a békát. Amennyiben a vett mintában volt spermium - tehát a béka szervezete úgy reagált a beinjekciózott vizeletre, hogy elkezdett hímivarsejtet termelni - akkor a hölgyike akitől a vizeletmintát vették terhes volt. Bezony... A régi laborokban ötliteres tartályokban kecskebékákat tartottak.

2, Ugyan szerintem semmit nem jelent, de ha már érdekességekben gondolkozom... Az eddig elvégzett IQ tesztjeim alapján az intelligenciahányadosom 122 pont. Ezzel a népesség kemény 6%-át képviselem. Ehhez való viszonyom visszásnak mondható. Egyrészt, mert nem hiszek abban hogy ez bármit is determinálna (legfeljebb annyit lehet kikövetkeztetni belőle, hogy könnyebben látom át az összefüggéseket, és emiatt szeretem a logikusan felépített dolgokat), másrészt - és szerintem ez nyilvánvaló - ez az érték nem egyenesen arányos a műveltséggel, illetve az érzelmi intelligenciával. Félelmem: vulkáni vagyok...

3, Tele vagyok fóbiákkal, és ez nem vicc. Nem bírom a magasságot - ezt már szerintem említettem korábban is - méghozzá olyannyira nem, hogy még a mély vízben is kitör belőlem a pánik. Irányításkényszeres is vagyok, attól is elkap az idegbaj, ha valamit nem tudok kontrollálni... Ezen felül minden ízeltlábútól lever a víz, legyen az kicsi vagy nagy, repüljön, vagy csak meneteljen. Ez a riadalmam olyan mértékű, hogy nem vagyok képes a kérdéses ízeltlábút még csak leütni sem... Inkább hősiesen sikoltozva mászok fel valaminek a tetejére, míg valaki legyilkolja a szerencsétlen rovarját. A katicát is utálom. A dongókra, darazsakra, és szúnyogokra allergiás vagyok, ha megcsípnek vándorkiütéseim lesznek, és napokig fürdőzhetem miattuk különböző bőrnyugtatók tömegében, és persze ilyenkor a kalcium a barátunk... Mindenhez rutint alakítottam ki, és nem szeretem ha a rutinjaimat felborítják. Utálom ha valaki késik egy megbeszélt találkozóról, mert én sem késem el soha, és személyem elleni sértésnek veszem, ha valaki azt feltételezi rólam, hogy nincs jobb dolgom, mint őrá várni. Szóval igen... az enyhe OCD (obszesszív-kompulzív megbetegedés, kényszerbetegség) tüneteivel közeli barátságban mondhatom magam.

4, Minden este lefekvés előtt kell hogy legyen egy órám, amit csak gondolkozásra fordítok. Hogy miről is gondolkozom ezalatt az egy óra alatt, az élethelyzettől függ. Van hogy a legújabb ötletemen morfondírozok, van hogy valamin, ami éppen akkor zajlik az életemben. Elemzem a helyzetet, a helyzethez való viszonyomat, az érzelmi reakcióimat, feltérképezem az esetleges lehetőségeimet, és elkezdek sakkozni, hogy melyik lépésem milyen reakciókat válthatna ki. Ebben az egy órában ragaszkodom a csendhez. Hangok közül, ami nagyon tud irritálni, az egy másik ember lélegzetvétele (elkezdem azt figyelni, és nem jutok előre a gondolataimban), vagy a horkolás (minden eseteben utálom).

5, Tizennégy éves koromig komoly problémát jelentett nekem belenézni az emberek szemébe. Az emberi tekintetet túl intenzívnek találtam, és mindig nagy fokú zavartságot okozott, hogy nem tudtam értelmezni a benne látottakat.

6, Vallások közül az egyetlen amiben látok értelmet, az a buddhizmus.

7, Dohányzom... Eddig kétszer leszoktam, majd mind a kétszer vissza is szoktam. Nem azzal van a baj, hogy nem tudnám megállni hogy ne gyújtsak rá. Egyszerűen csak az önképemet akkor érzem teljesnek, ha füstölök. Ez valamilyen művészlelkes vadbaromság lehet nálam...

8, Sokszor hallgatok klasszikus zenét. És elég romantikus vagyok ebből a szempontból... Beethoven zongoraszonátái közül van egy-két kedvenc, Vivaldi-tól csak a telet vagyok képes meghallgatni, a Carmina Burana-tól kiszaladok a világból, Rachmaninoff hangulatomtól függ (volt idő, amikor nagyon rákaptam), Brahms Magyar táncok együttese bármikor jöhet, Mozart Varázsfuvolája elképeszt... Hihetetlen hogy vannak olyan énekesnők, akik az ultrahangig képesek felnyomni a magas cét. Csajkovszkij akkor kerül szóba ha nagyon keringősre akarom venni a figurát. Strauss Radetzky indulójára pedig mindig boldogság önti el a szívem. Minden év elején van Bécsben egy újévi koncert, és ott rendszerint ezzel zárnak, és olyan lelkesítő, hogy az valami lehengerlő. Viszont a Strauss keringőket annyira nem kedvelem. Ezen felül olykor operát is hallgatok. Abszolút kedvenc Verdi Nabucco-jából a Szabadságkórus. De kedvelem Puccinit is. Ja igen, és vannak musical-ek is, amiket imádok. A legnagyobb barátom az Elisabeth. Konkrétan kívülről fújom - az "Az már nem én lennék"-et hajlamos vagyok szalonspiccesen teljes lendületből énekelni (nem is értem miért...), párhuzamosan az összes Disney slágerrel. A "Hogyha kell egy tánc"-ról már ne is beszéljünk...

9, Legnagyobb vágyam egyszer kiköltözni egy hegyvidéki, masszív házacskába, amiben van kandalló, és ami jó messze van minden lakott területtől.

10, Jól rajzolok... De nem szeretek... Arcképeket rajzoltam grafittal hosszú éveken keresztül, de meguntam.

11, A mogyorókrémet szerintem szentségtörés kenyérre kenni. Kiskanállal, önmagában fogyasztom. Másik átmeneti ferdülésem volt, hogy egy időben kristálycukorral ettem a sültkrumplit...


Annie kérdései, és a válaszaim:

1. Téged is sokkhatásként ért az Egmont kivonulása a magyar könyvpiacról?
Nem mondanám, hogy sokkot kaptam a hírtől, de meglepett, annak ellenére, hogy számítani lehetett valami hasonlóra. A kérdés ami nem hagy nyugodni: mi lesz ezután Nalini Singh-gel?

2. Van olyan könyvadaptáció amit jobbnak tartasz mint magát a regényt?
Nem rémlik hogy lenne ilyen. Olyan bezzeg rémlik, ami rosszabb volt, mint a könyv...

3. Kik a kedvenc íróid és miért? (legalább három szerzőt kérnék szépen)
Kedvenc írók... Hmmm... Egy könyves blogban... :D
Karen Rose, J. R. Ward, Kresley Cole, Jeaniene Frost, Koontz, Stephen King, Nalini Singh, Kenyon...
Van egy pár kedvenc íróm, illetve van olyan, akihez hangulatomnál kell lennem... Ilyen például Lőrinc L. László (majd minden könyvét olvastam, és kedvelem, de leginkább csak akkor, ha lötyögni akarok), vagy akár ide sorolnám Martina Cole-t is.
Azokat az írókat kedvelem, akiknek a stílusa annyira profi, hogy nem veszem észre hogy olvasok, miközben olvasok. Akik képesek elérni azt, hogy annyira magába szippant a történetük, hogy teljesen elfelejtem miattuk a külvilágot. 

4. Legkedvesebb dalod/dalaid amit/amiket könyvek által ismertél meg?
Nincs ilyen. A zenei ízlésem még nem ütközött egyik általam olvasott könyvvel sem.

5. Legkedvesebb könyvsorozataid?
Ward: Fekete Tőr Testvériség
Cole: Halhatatlanok alkonyat után
Singh: Egy világ - két faj - állandó küzdelem avagy Psy - Changeling sorozat

6. Melyik a kedvenc évszakod?
Tavasz/nyár

7. Szereted az ünnepeket?
Röviden? Nem.

8. Voltál már cikis helyzetben amikor nyilvános helyen olvastál? (például egy vicces résznél hangosan felröhögtél, amikor pont a szénsavas üdítődet kortyolgattad, amiért minden szempár rád szegeződött)
Csak cikis helyzetekben szoktam lenni, amiket én nem érzek annak. Nem nagyon foglalkoztat ismeretlenek véleménye, az meg miért cikis ha valaki mondjuk egy nyilvános helyen, nagyon elmerülve olvas? Az sokkal elszomorítóbb, amikor fiatalok egymáson keresztül böfögve-röfögve idétlenkednek...
Egyszer hazafelé mentem a buszon a munkából egy kollégámmal, és szóba került a Szürke ötven árnyalat. Fennhangon ecseteltem a véleményem, Ő is a sajátját. Kolleginám a következő megállóban leszállt, erre a mellettünk eddig csendben álldogáló ismeretlen hölgyike aranyosan megkérdezte, hogy akkor most megéri-e megvenni a könyvet vagy sem... A következő két megálló alatt neki is kifejtettem a véleményem.

9. Moziba jársz vagy inkább letöltögeted a filmeket?
Evidens hogy minden megtakarított pénzemet a mozilátogatásba ölöm... :D

10. Könyv vagy e-book párti vagy?
Könyv.

11. Melyik volt az eddigi legrosszabb könyv amit az idén olvastál?
Sylvia Day: Megigézve - nem túl meglepő módon...

Kérdéseim:
1, Ha a közszereplők közül kellene választani (színészek/énekesek/sportolók...tkp. bárki, aki él és ismert), ki lenne az abszolút kedvenc, és miért?
2, Ki a példaképed, és miért? (Lehet most élő, vagy halott, családtag, bárki, akinek az életműve motivál)
3, Gyümölcsös, vagy zöldséges vagy?
5, Első csókos történetet kérnék szépen...
6, Kedvenc mesehős? Miért?
7, Ha lehetne egy szuperképességed, melyiket választanád? (például: láthatatlanság, repülés, földöntúli erő, teleportálás, telekinézis...)
8, Ha pasi lehetnél egy napra, mi lenne az első dolog amit megtennél?
9, Hány évesen olvastad el az első könyved? Melyik könyv volt az?
10, Mi lenne számodra az álommunkahely?
11, Hol nyaraltál legutóbb?

A díjazottjaimat a Moly.hu-n értesítem.

Sok locsolót (el ne hervadjatok nekem...), és boldog húsvéti ünnepeket kívánok mindenkinek!


Share:

2014. április 18., péntek

Lora Leigh: Buja szándékok (Buja fiúk 4.) /2014/

Ó ezek a huncut buja fiúcskák már megint nem bírtak nyugton maradni! És persze én sem bírtam megállni, hogy négy elolvasott Lora Leigh könyv után, ne vessem rá magam az ötödikre is. Jó nekem... Persze be kell vallanom, hogy nem ért meglepetésként hogy a Buja fiúk sorozat harmadik kötetének össznépi terhességgel megáldott záróakkordja után, újabb csalafinta alkotás is megjelent, ami közvetlenül ugyan annyira már nem - de azért mégis - köthető a Mackay unokatesók erotikus - és legfőképpen nagypofájúságáról híres - kalandjaihoz. Nem voltam rest ugyanis utánaolvasni, hogy meddig merészkedett az írónő a srácokkal... És hát azt kell mondjam, lassan a sorozat olyan hosszú lesz, mint a Forsyte Saga... Ami természetesen remek hír! Ne komolytalankodjunk már! Mi lenne az erotikus piaccal, Lora Leigh nélkül? Megmondom én mi lenne... Sylvia Day... Na az lenne. Pfff... Meg bagzáskényszeres, miákoló macskák... na azok lennének... korbáccsal, meg nyakörvvel... Grrr. És íme, az örök dilemma. Van az a skála, aminek az egyik végén az abszolút jó, a másik végén az abszolút rossz található. Egy könyv sem dekkolhat egyik végponton sem, mivel nincs tökéletesen rossz könyv, sem tökéletesen jó. Mind valahol a skálán belül ingadoznak. A mi skálánk annyiban sajátos, hogy az egyik végén - tökéletesen pászosan - ott terpeszkedik Sylvia Day Megigézve c. remeke (nem, nem az abszolút jó oldalon, hanem kizárásos alapon a másik oldalon, és nem, egyáltalán nem zavar, hogy most mondtam ellent alig pár sorral fentebb lévő kijelentésemnek - Day az a kivétel, ami erősíti a szabályt), a másik póluson pedig nincs más csak a baromi nagy köd, napsütéses időben pedig egy hatalmas kérdőjel. Lora Leigh pedig középtájt lengedezik, esetenként fentebb csúszva, néha lentebb süllyedve... És hogy miért is nem ismerem el a hölgyemény munkájának kiemelkedő színvonalát? Indoklás a következő néhány ezer mondatban, kicsit lentebb...



"Egy fiatal nő története, akinek egyetlen emléke sincs, amelyre öröm volna visszagondolni. Mígnem a múltjából érkező fuvallat életre nem kelti vágyakkal teli képzeletét.
Janey Mackay nem akar mást, mint végre maga mögött hagyni fájdalmas múltját. Itt az ideje, hogy a saját lábára álljon és nővé váljon, de a bátyja, Natches a széltől is óvja. És nem ő az egyetlen…
Amióta látta a lányt bikiniben, Alex Jansen őrnagy igyekszik elfojtani magában a tüzet, amelyet Janey gyújtott benne. Ha csak megérintené a lányt, halál fia lenne – ezt a Mackay fiúk garantálják. Álmainak és szenvedélytől izzó képzeletének lányalakja mind ez ideig szerelem nélküli légüres térben élt, tartott a férfiaktól, akikről úgy vélte, veszélyt hoznának rá. Alex eltökéli, hogy bebizonyítja neki az ellenkezőjét, méghozzá hosszú – gyakran kínzóan lassú – ölelésekkel.
Mindenki biztos benne, hogy Janey végre szabad, hiszen kínzója már alulról szagolja az ibolyát. Aztán valaki hátborzongató üzeneteket kezd hagyni a lánynak, és Alex nem nyugszik, amíg végképp biztonságban nem tudja. És amíg teljesen az övé nem lesz – testestül-lelkestül…"

Kiadó: Ulpius
Oldalak száma: 444
Ára: 3499 Ft

Így három "buja", és egy "érzéki alakulatos" könyv után, nyilvánvaló, hogy írónőnk az a fajta szakács, aki nem éppen vállalkozószelleméről híres. Megtalált egy receptet, rájött hogy képes ehető formában megfőzni, és ráépített egy egész szakácskönyvet a dologra. Még azt sem lehet nagyon mondani, hogy a fűszerezéssel agyonkísérletezte volna magát... De azt is illik idebiggyeszteni, hogy ezzel a betonba öntött állandóságával, Leigh lett a "nagymama kosztja" poszt büszke tulajdonosa - ami röviden annyit jelent, hogy bármikor amikor ellátogatunk a világába, mindig ugyanazt esszük, van egy megszokott házias illata az egésznek, és a statikusságot egyáltalán nem bánjuk, sőt az agyunk már egyenesen követeli is azt, mert ami nagyi, az egyenlő megszokottság, stabilitás, és gyomorrontás, mert ritkán látjuk, és akkor mindig megtöm bennünket. (Remélem érthető a párhuzam)
Úgy is fogalmazhatnék, hogy Lora Leigh a világítótorony, ami segít hazatalálni egy viharosan háborgó tengeren töltött évtized után... A hölgyeményre lehet számítani, mert jobbára mindig ugyanazt írja le, ugyanazokkal a kifejezésekkel, és beválik a logisztika, mert egy-két förmedvény után, egyenesen megkönnyebbülés az Ő könyvét felütni, mert habár huszadjára olvassa az ember lánya ugyanazt, az az ugyanaz legalább elfogadható. (Kacérkodtam azzal a gondolattal, hogy azt írom ide, hogy "jó", de végül féltem ennyire merész lenni...)
Az írónő receptje pofátlanul pofon egyszerű...
Végy egy tesztoszteronágyút, akkora locsolócsővel, aminek már csak a látványa is szemidegbénulást idéz elő. Adj hozzá katonai/rendőri/különleges osztagos múltat, majd szorozd fel öttel, vagy hárommal - a mellékszereplőknek is fröcsögniük kell a férfi nemi hormonoktól -, majd keverj hozzájuk egy nőt - lehetőleg ne a stupid, korlátolt agyú, hisztérika típusból, elég a hétköznapi csajos forma, masszív szexuális öntudattal.
Ha ez megvan, helyezd őket egy abszurd helyzetbe - lehet családon belüli gabalydától kezdve, fegyvercsempészeten át, iraki raboskodáson, és kínzáson keresztül bármi -, rázd az összetevőket jól össze, majd az így kapott maszlagot fólia alatt detonációs pontig hevítsd (eszközként ne a sütőt használd, hanem a frusztrációt). Ha érzed hogy közel a vég, engedd fel a szelepeket. Nem kell megijedni, ha a szelepek kinyitása után, heveny nedvedzést tapasztalsz - ez a folyamat velejárója. Az elkészítési idő hangulattól függ (de ahogy az élet többi részénél, úgy itt is: a jó munkához idő kell!).
Megjegyzés: általában nem díszítjük tálaláskor - elég díszes ez így önmagában is -, illetve egyszerre sokat nem javallott belőle fogyasztani, mert könnyen megüli a gyomrot.
Mindezek ellenére - vagy talán pont ezért - én kedvelem Lora Leigh könyveit. Nem rántanak ugyan magukkal, de nem is idegesítenek fel, ami azért már nagy szó az én esetemben! (Hihetetlen, hogy most már lassan azt is pozitívan fogom értékelni, ha egy könyv végére sikerül érnem - idegösszeomlás nélkül...)
Magához a történethez nem nagyon tudok hozzáfűzni semmit. Az előzményekből megismert Natches kishúga, és a szintén előzményekből ismert Crista Jansen bátyja kötnek közelebbi ismeretséget egymással jelen alkotásunkban. A pasas több mint egy évtizeddel idősebb lánykánknál, ami gyönyörű lehetőséget kínál arra, hogy Natches minden védelmi ösztöne riadókészültséget vegyen fel... (Az Ő kicsi húga még kilencvenévesen sem lehet ivarérett!) Bikáink majd minden második oldalon ki akarják herélni egymást, vagy be akarják törni egymás fejét, orrát, hörögnek, morognak. Női szereplőink jó kotlós módjára mindenhová követik uraikat és parancsolóikat... Aztán van még itt szex, normál, és egy kicsit hardcore formában, annak is minden velejárójával együtt. De a kedvencem: itt is képbe kerül a szaporodás, mert miért is ne. Férfiúnk annyira átmegy keménybe, hogy olyan erővel lövell ki a magja, amibe belerokkan a gumi. És most lelőttem a könyv egyetlen poénját... 
Ami viszont új: évszakváltás köszöntött írónőnkre! Miután négy könyvön keresztül, kontextuson innen és túl is, minden női főhőse úgy illatozott Lora Leigh-nek, mint a nyár, ebben a műben ez egy az egyben kimarad. Egy kósza gondolat, nem sok, annyi utalás, és párhuzam sem lelhető fel benne, hölgyeményünk kipárolgása, és az évszakok aromája közt. Pedig már úgy vártam! De nem... Kérem szépen, meg lettem lepve. Szerencsére, azért nem annyira, hogy sokkot kapjak... Komfortérzetem rögtön visszatért, amikor írónőnk mindent édesnek, és lángolónak festett le az ominózus kamatyok alkalmával (megint és még mindig).
De azért a többi stratégiailag fontos pont, maradt ott ahol eddig. Szexpozíciók, és behatolási utak terén ugyanazzal a fokozatossággal, és lendülettel haladunk előre, ahogy eddig. Van normál szex, orális szex - tipikus "nyeld ahogy nyomom" fajta, amíg gúvadni nem kezd a szem -, anális szex... Szex a konyhában, szex a kocsiban, szex az utcán, szex az irodában... Mint már említettem, minden ugyanúgy zajlik, ahogy annak előtte.
Szövegezésében - nem fogjátok elhinni - de ugyanaz tapasztalható, mint az előző könyvekben. Szinte szóról szóra. Nedves, szűk, hatalmas, mindenki megöl mindenkit az idegeket tépő gyönyör közben, pasasunk kényszeres szófosó, akárcsak a társai a korábbi történetekben... Apropó, azt még elfelejtettem megemlíteni, hogy kisasszonykánk szűz... Istenem, imádom ezt a perverz mellékzöngét! A korosabb férfi, a harmatos, érintetlen leányzó, és a dominancia itt is, meg ott is... Nem azért, de mintha ezt is olvastam volna már valahol... Azt a rohadt elégedetlen fajtámat!
Olyan kirívó baromságot, amitől földhöz vágtam volna magam kínomban (leszámítva a már felsoroltakat), jelentem nem találtam - de ez már lehet hogy csak Day könyvének mellékhatása - miszerint az olyan jelentek, amiben nem varázslók tűzik pálcájukra alakváltó tüzelő párjukat, nemes egyszerűséggel már nem hatnak rám. (Bízom abban, hogy ez nagyon nem így van...)
Akik még nem olvastak erotikus/romantikus könyvet, de szeretnék valahol elkezdeni ennek a közegnek a feltérképezését, azoknak javasolni merem Lora Leigh könyveit, mert bár vannak bennük meredek eszmefuttatások, még mindig inkább élvezhetőbbek (nem, nem abban a formában), mint élvezhetetlenek. A keményvonalasokhoz nem szólnék külön... Akik edzésben vannak, azok már tudják mire számíthatnak. Vagy nem... Ismerve az eddigi tapasztalatokat, ezen környezeten belül, ami biztos, az a meglepetés, avagy a totális döbbenet, annak a konklúziójával, hogy mindig lehet mélyebbre süllyedni. Szerintem örüljünk, hogy ezen a bizonyos háborgó tengeren, legalább egy olyan írónő akad, aki képes ugyanazt a szintet hozni, amit már megszoktunk tőle.

Értékelés: 6 pont 
Share: