Kicsit le vagyok maradva a véleményezéssel. Na jó, beismerem, nem is kicsit. Szabadidőmben, vagy olvasok, vagy írok, és emiatt csúsztam el az idézőjeles kritizálással. Szándékomban áll ezen változtatni, vagy legalábbis beérni saját magam, ami azt jelenti, hogy most előfordulhat, hogy hirtelen több könyv fog reflektorfénybe kerülni ezen a hétvégén, ami ugyebár egyszerre több bejegyzést is jelent.
Rebeca Donovan könyvét anno még az egyik kedves olvasóm ajánlotta, mint olyan művet, ami a new adult kategória keretein belül érdemes lehet az odafigyelésre. Ugyanezen olvasóm ajánlotta az Easy c. könyvet is (ami még így utólag is egy hatalmas sóhajos húha, csupa-csupa jó értelemben), annyi kiegészítéssel, hogy azért az Elakadó lélegzet valamivel gyengébb lehet.
Blogger barátném Annie pedig szerintem már több mint egy hónapja nyúz, hogy írjam már meg róla a véleményemet, mert kíváncsi lenne arra, hogy nekem mennyire tetszett. Neki nagyon nem tetszett a könyv - amit valahol meg is értek.
Így engedve a nyomásnak, meg saját belső kis hangocskámnak, megint olyat teszek, ami annyira jellemző rám: szembe fogok úszni az árral - részben.
"Senki sem próbált szóba állni velem, én is elvoltam magamban. Az volt az a hely, ahol mindennek biztonságosnak és könnyűnek kellett lennie. Hogy sikerült Evan Mathewsnak egy nap alatt lebontania az én állandó világomat?
Weslynben, a connecticuti gazdag városban, ahol a lakosság többségének az a legfőbb gondja, hogy milyen benyomást kelt, és kivel előnyös mutatkozni, Emma Thomas a legszívesebben átváltozna levegővé, de addig is rögeszmésen ragaszkodik a tökéletesség látszatához: úgy öltözik, hogy senki se lássa rajta a zúzódásokat, nehogy kiderüljön, mennyire távol esik a tökéletességtől az élete. Egy napon váratlanul beköszönt a szerelem, amelynek hatására Emma kénytelen tudomásul venni a saját értékét, bár ez azzal fenyegeti, hogy kiderül a titok, amelyet olyan kétségbeesetten takargat.
Egy lány története az életet megváltoztató szerelemről, a leírhatatlan kegyetlenségről és a törékeny reményről. Az Elakadó lélegzet a nagy kritikai elismerést aratott trilógia első kötete."
Kiadó: Maxim
Oldalak száma: 494
Ára: 2999 Ft
A könyv erősen megosztó, ez világosan érződik az olvasók itt-ott megjelent véleményeiből. Valakinek nagyon tetszett, valakinek pedig egyáltalán nem. Olyan hozzászólással, ami erre is, illetve arra is hajlott volna, nem nagyon találkoztam. Miért is találkoztam volna? Akkor most tök egyszerű lenne a feladatom, mert nem érezném úgy, hogy ismételten kilógok a sorból...
Eme felvezetés után, már nem fogok meglepetést okozni azzal, ha elárulom, a véleményem két nagy részre fog oszlani. Nagyon fantáziadúsan, lesz egy "amiért tetszett" fázis, és utána lesz egy "amiért nem tetszett" fázis.
És akkor ugorjunk is neki...
Amiért tetszett a könyv:
A történet alapjával nem kívánom összeakasztani a bajszomat. Adott egy fiatal lány, akinek az apja meghalt, az anyja alkoholista, és ezért egy közeli rokona neveli, már ha az állandó terrort, és testi fenyítést lehet nevelésnek nevezni. A kislány karaktere egész hűen fel lett építve. Látszólag kilátástalan helyzetéből az egyedüli kiutat az jelentené, ha sikeres középiskolai tanulmányai után, egyetemre megy, és mindent megtesz azért, hogy be is jusson egy olyan főiskolára, ami lehetőség szerint az ország másik végében van. Mindenből kitűnő, részt vesz fakultációkon, jeleskedik a sportban - hátha így ösztöndíjat is nyer, így nem kell magát a gaz rokon kegyeire bíznia. Ezen felül otthon mindent megtesz, amire utasítják, percre pontosan tartja a napirendjét, mert tudja, hogyha valamit elmulaszt, akkor annak az lesz a vége, hogy ismételten megverik, vagy megpróbálják megfojtani... Rejtegeti a sebeit, szűkszavú, nem közösködik senkivel az iskolában, leszámítva egyetlen barátnőjét, aki szavak nélkül is tudja, amikor baj van, és ott támogatja hősnőnket, ahol csak tudja.
A kislány jelleme irigylésre méltó, és meglepően hitelesnek mondható. Az írónő nagyon szépen kijátssza a "tipikus tini" kártyát is. Emma teljesen szisztematikusan, és célirányosan gondolkozik teljesen addig a percig, amíg képbe nem kerül Evan. Amikor a srác és közte felizzik a vonzalom, és Emma lehetőséget kap, hogy olyan dolgokkal is foglalkozzon, ami a saját korosztályára jellemző, akkor megjelenik a személyiségében a dac. Miért ne tehetném meg, hogy találkozom azzal a sráccal? Miért ne mehetnék el egy buliba? Miért nem mentem el eddig soha? Hisz, mint utóbb kiderült, lehetnének barátaim, csak eddig nem vettem észre, mert annyira be voltam gubózva... Miért ne lehetnék szerelmes? Miért ne randizhatnék?
Ezek a gondolatok először halványak, majd ahogy a dac, és az egyéb érzések erősödnek, úgy lesznek egyre hangsúlyosabbak, és ez vezet a konfliktushoz is. Ellentmondani valakinek, akivel egy lakhelyen élsz, és aki nem riad vissza semmitől... nos, nem feltétlenül nyerő politika, főleg nem tizenévesen, amikor úgy érzed, hogy az egész világ ellened van.
Tetszett Evan karaktere is. Az intelligens, kedves srác, aki egy kicsit koraérett, aki nem fél a falak mögé pillantani, és a személyt keresni a tökéletesnek tűnő kép mögött. Ugyan már, melyikünk nem álmodozott egy hasonló fiúról fiatalkorának a hajnalán, egy-egy magányosabb percében?
Összegezve: az alapkoncepció, és a felépítés, a jellemekkel párhuzamosan, meglehetősen elnyerte a tetszésemet. Még a gonosz mostoha hitvány tettei is kellően meg lettek indokolva, avagy hogy miért is leli perverz örömét az unokahúga bántalmazásában.
A könyv feléig nagyon, nagyon boldog olvasó voltam...
Ami nem tetszett a könyvben:
Hőseink összekapnak, méghozzá nem is kicsit, valahol középtájt... Evan annyira besértődik, hogy el is hagyja a várost. Emma győzködi magát, hogy ez őt amúgy egy kicsit sem rázta meg... és ezt azzal kívánja alátámasztani, hogy összeborul a gimi egy másik alfahímjével! Na álljon meg a menet! Én vagyok a királynője annak, hogyan vigasztalódjon egy nő egy másik pasival, egy randa szakítás után... Ismerem ennek a cselekvésnek az összes miértjét, és szabályát. Ez is egyfajta kényszer. Amíg nem kavarsz egy másik pasival, addig a szakítás nem feltétlenül tűnik véglegesnek... Hacsak nem úgy mentetek szét, hogy a pasas valami megbocsáthatatlant művelt. Ha ez nem áll fent, és a kapcsolat azért futott ki, mert egy hirtelen vita odáig fajult, vagy mert kezdtétek úgy érezni, hogy a dolog átment laposba... Nos, akkor onnan még mindig vissza lehet fordulni. És milyen is a női öntudat? Hát olyan, mint a férfi versenyszellem. Nehogy már az ex hamarabb becsajozzon! Az olyan kellemetlen. Ő már mindenhol az új partnerével jelenik meg, mi meg ott aszalódunk egyedül, feszengve az ismerősök pillantásaitól, amiből csak úgy süt a szánalom. Na ezt nem! Ilyenkor kell a nehéztüzérség! És kell a női fifika is...
Első szabály: nem feltétlenül kell odadobnod magad az első jöttmentnek... Elég ha csak azt hiszik, hogy megtetted!
Szerintem minden nőnek van legalább egy olyan férfibarátja, bizalmasa, aki nem hadakozna egy olyan ötlet ellen, hogy a közös szerepléseitek alatt, látszódjon egy kicsit úgy, mintha lenne köztetek valami több. A többit pedig rá kell bízni a pletykafészkekre...
Második szabály: ha már vagy annyira vakmerő, hogy tényleg belefutsz egy viszonyba, akkor tisztázd le magadban, hogy az nem lesz szerelem, és legyen annyi eszed, hogy olyan pasit kerítesz, aki jobb mint az ex volt... Hadd irigykedjen mindenki. Bevallom őszintén, én annak vagyok a híve, hogy a szakítás után legyen levegővétel a következő pasi előtt, ha viszony, ha kapcsolat... Senkin nem tisztességes kiélni a fájdalmunkat. Kivételt képez ez alól, ha nem fájt a szakítás, de akkor meg az a jó kérdés, hogy egyáltalán minek voltatok együtt... És igen, én vagyok az első, aki meg szoktam szegni ezt a szabályt... Mivel rendszeresen volt valamilyen pasi a szakításaim után... most hogy belegondolok, sajnos tényleg így volt... Szerintem ennek az az oka, hogy egy másik pasival történő hancúrkodás nálam az előző kapcsolat lezárása. Hogy miért? Mert soha nem csalnék meg senkit, illetve soha nem kérnék senkit arra hogy bocsássa meg a félrelépésemet. Nem vagyok hajlandó olyan támadási felületet biztosítani a kedvesemnek, amit egy ilyen szituáció eredményezhet. Csak idő kérdése volna, amikor a fejemhez vágná, hogy "bezzeg én akkor megbocsátottam neked", vagy azt hogy "szavad sem lehet, mert te is megcsaltál engem". Illetve nem hiszek a hűtlenségben. Az őszinteségben hiszek. Ha valami megdögölhet, az meg is döglik, így van ez a kapcsolatokkal is. Viszont ha végig volt annyi tiszteletetek egymás iránt, hogy nem gyalogoltatok bele egymás lelkébe semmivel, akkor szerintem a vége is megérdemel annyi tisztességet, hogy őszintén belásd, nem fog tovább menni, és hogy ezt nyíltan vállald is, ajtócsapkodással, káromkodással, és minden mérvű hisztivel együtt...mindennel amivel ez együtt jár. De bármennyire barátságos, vagy barátságtalan egy szakítás, attól az még szakítás marad, és nem tudom ki hogy van vele, de a legrosszabb ilyenkor az, hogy mindenki úgy jár kel körülötted, mintha tojásokon lépkedne... Nekem erre nincs szükségem. Szégyen, nem szégyen, de rólam ne a világfájdalom sugározzon - még ha belül úgy is érzem, hogy eljött a világvége -, hanem inkább a kiegyensúlyozottság, és az erő. Ne aggódjon senki értem, és főleg ne akarjon senki vigasztalni, mert attól nagyon hamar támad öklendezhetnékem. Szóval valószínűleg emiatt a felfogás miatt volt mindig valaki az exeim után. Amit tudni kell, hogy ezeket a helyzeteket is meg kell tanulni kezelni. Volt egy-két olyan lépésem nekem is fiatalon, ami nem vallott éppen profizmusra, de hát ugyan kinek nem voltak megfontolatlan lépései az élete folyamán... És itt torkollunk bele abba, miért is nem tetszett nekem a könyv ezen szakasza. Először is, a hősnő helyzete azt váltja ki a hősnőnkből, hogy koraéretté válik... Oké, hogy utána elkapja a dac... Na de akkor is, ez a fajta lázadás, ez a fajta kompenzálási kényszer, dac ide vagy oda, nem nagyon illek bele Emma karakterébe. Megértem, mivel szépen le van vezetve, hogy miért zárkózik el ennyire, miért győzködi magát arról, hogy nem hatja meg Evan távozása... Csak nem értek egyet vele. Az első, ami erre a fejleményre felötlött bennem: hova tűnt a csaj esze? Aki annyira kitartó, hogy számolja a napokat, mennyit kell még az érettségiig letudnia, és aki annyira eltökélt, mint Emma, az nem lehet ennyire tipikusan tini egyik percről a másikra... És azt sem tartom valószínűnek, hogy ennyire meghülyülne. És nem is szállna el a népszerűségtől, mint a győzelmi zászló. Nem elfelejtendő, hogy Emma a kora ellenére rengeteg mindenen átment. Elvesztette a szüleit, verik, elnyomják... Akiben annyira túlteng a felelősségérzet, mint benne, az nem fog csapongásba kezdeni, még ha minden sejtje ezt is kiabálja. Nem fog, mert nem engedheti meg magának.
A másik dolog, ami nem nyerte el a tetszésem, az volt, hogy Evan bizonyítja Emmának, hogy alkalmas a bizalmára, de a kiscsaj hajthatatlan... Tudja, hogy Evan sejti hogy bajban van, de az utolsó utáni pillanatig kitart, és nem avatja be a srácot a problémáiba. Miért nem? Ha elhisszük a tipikus tini vonulatot, akkor már valahol a könyv felénél sírva, zokogva a fiú nyakába borulva be kellett volna hogy valljon mindent. Nagyon egyszerű oknál fogva: egy ilyen teher még egy felnőttet is kikészítene, nemhogy egy gyereket, és ezt egyedül cipelni, nem éppen pihentető. De nem. Emma inkább elüldözi Evant, lehet hogy részben a szégyenérzet miatt.
Aztán bajom volt még itt azzal is, hogy az unokatestvéreire való tekintettel nem mártja be Emma a nénjét. Azért tűr, mert a mostohája a saját gyermekeivel remekül bánik, és ha jelentené a bántalmazást, akkor a kisgyerekek sem maradhatnának az anyjuk felügyelete alatt. Na már most, ez mind szép és jó, de arra nem gondol a mi kis észkombájn főhősnőnk, hogyha valaki annyira egzaltáltan gondolkozik, mint a nénje, az lehet hogy előbb utóbb a saját gyerekeit is el fogja porolni? Elég naiv elképzelés az, hogy aki erőszakra hajlamos, az csak egy emberrel fog erőszakoskodni... Mi lesz később, amikor a saját gyerekei fognak majd ellentmondani neki? Szóval ez a mártíromság igencsak erőltetettre sikerült. És akkor ott van még a mostohaapa is, aki tunyaságból különdíjat érdemelne... Tudja, hogy a felesége bántja Emmát, de nem tesz semmit. Miért is nem? Ebbe csak azért nem kötök bele jobban, mert a történet folytatásos, és lehet hogy a következő részekben, kiderül még majd valami, ami igazolja a mostohaapa látványos nemtörődömségét.
És a csúcsok csúcsa, ami kiakasztott az a bizonyos buli volt... Az a buli, amire Emma nagy ártatlanul elmegy Evannel és a barátnőjével, és amiről kiderül, hogy ez amolyan szexbuli... Hah! Tudtam én, hogy voltak dolgok amiből kimaradtam a középiskolai évem alatt! Fel nem tudom fogni, ennek mi értelme volt a könyvben, de benne van, én pedig pislogok, mert nem tudom hová tenni a dolgot. Hát hol marad az esetlen fiatalság?
Ami még egy kicsit zavaró, az a könyv lassúsága. Rémesen vontatott. Nem az a fajta, amit elkezd olvasni az ember, és nem tudja letenni, hanem az a fajta, ami felett őrületesen jókat lehet szunyókálni. Illetve a fentebbi problémák miatt, helyenként erőltetettnek hat.
Összességében egyszer mindenképpen elolvasható, de mint említettem óvatosan kell bánni vele, mert megosztó... Szóval vagy be fog jönni, vagy nem. Nem annyira megosztó mint Reynard Pokoli erénye, de húz hozzá - persze csak tömegoszlatási tekintetben, történeti hasonlóság egy szál sincs a két műben... Viszont a bőszen Pokoli erénnyel szemben az Elakadó lélegzetet (nagyjából) dühöngés nélkül végig tudtam olvasni... És van annyira figyelemfelkeltő, hogy a folytatásait is betervezzem elolvasásra. Már csak azért is, kíváncsiságból is.
Értékelés: 5 pont
