- Egy kád! – bukott ki Addison-ból
a megrökönyödés. – Vagyis inkább medence… - pontosított szinte azonnal, ahogy a
kellemes sárgás meleg fény elöntötte a fürdőszobát. A sarokban terpeszkedő
masszírozásra, pezsgőfürdőzésre specializálódott monstrumot valószínűleg már
eleve úgy tervezték, hogy vonzza a tekinteteket. Hogy ha az ember ránéz, rögtön
leküzdhetetlen vágyat érezzen egy naphosszig tartó kényeztető testáztatásra.
Sok habbal, és aromaterápiás illatfelhőbe bugyolálva.
- Igen, ez egy kád… - dünnyögött
helyeslően a háta mögött Tanner. – Egy fürdőszobában. Minő meglepő fordulat…
Addison fintorogva fordult a
férfi felé.
- Tudtad hogy egyes
kultúrkörökben a gúnyolódást a lassú, és fantáziátlan agy eszközének tekintik?
- Van ahol pedig előjátéknak… -
vigyorgott Tanner elrugaszkodva az ajtófélfától. Végig egyenesen Addison
szemébe nézve letolta magáról az alsónadrágot, és egy rutinos mozdulattal a
szennyes kosárba dobta.
Íme! A férfi. Teljes valójában…
Pőrén. Meztelenül. Totálisan csupaszon. Ettől ruhátlanabb minden kétséget
kizáróan már nem is lehetne. Addison nehezen nyelt egyet.
- Ha ki akarod próbálni a
kádamat… a fürdőszobámban… - gúnyolódott tovább játékosan Tanner – akkor az
volna a javaslatom, hogy le azzal a bugyival. És persze a melltartóval is…
Addison homloka ráncba szaladt.
- Szóval most azt akarod, hogy
fürödjünk? Mármint együtt?
Tanner tekintetében komótosan
felcsillant az értetlenkedés.
- Lehet hogy én vagyok túl
maradi, de elképzelésem sincs ugyan mi mást lehetne még csinálni ezen kívül egy
kádban… Főleg egy botrányosan izgató, heves, maximális kielégülést nyújtó
majdnem szex után.
Addison hümmögve fordult újra a
kérdéses tárgy felé. És íme az éjszaka másik nagy dilemmája. A meleg fürdő, ami
után már több mint egy napja áhítozott, szemben „a hogyan maradjunk ridegek a
viszonyunkban” kurzussal.
- Na, most mi a baj? – simult
Tanner tenyere a csípőjére, a bugyija derékgumírozása alá.
- Semmi. – rázta meg a fejét
Addison. – Csak azt hittem, hogy tusolni fogunk. – vonta meg a vállát.
Tanner apró puszikat szórva a
vállára tolta egyre lentebb a csipkés anyagot a combján.
- Tusolás? Fürdés? Víz, víz…
Nincs nagy különbség…
Ó, dehogyis nincs…
- Egészen biztos vagy ebben? –
sóhajtott nagyot Addison, amikor megviselt fehérneműje a bokáján landolt.
- Miért érzem úgy, hogy az a
csinos buksid, már megint teljesen feleslegesen problémázik valamin? –
pattintotta ki a melltartója kapcsát a férfi.
- Talán mert tényleg nem hagy
nyugodni valami…
- Költői kérdés akart lenni,
Addison… - simította le a vállain a pántokat Tanner, aztán maga felé
fordította. – De mivel valószínűleg úgyis képtelen leszel magadban tartani, így
ki vele! Mi zavar?
- Úgy érzem nem kellene együtt
enyelegnünk egy fürdőkádban. – lépett egy kicsit hátrébb a férfitől Addison. Tanner
szikár termete a kis helységben még erőteljesebben érvényesült, mint a
hálószobában. Széles válla, hosszú izmos combjai, büszke tartása, és a
hangulatvilágítás miatt háborgó kéken csillogó szemei szinte minden mást
kiparancsoltak a látómezejéből. – Mármint – szántott keresztül idegesen
rakoncátlan hajzuhatagán -, nagyon kellemes így veled. Hazudnék, ha ennek az
ellenkezőjét állítanám, de ez az egész – mutatott körbe lendületesen a
karjaival -, egy kicsit sok. – fújta ki a levegőt zavartan. – Nem érzem
helyesnek. Ez az egész kezd nem arról szólni, amiben megállapodtunk.
- Mert miben is állapodtunk meg…?
– fonta keresztbe Tanner a karjait a mellkasa előtt.
- Szexben…? – a felfelé magasodó
hangsúly miatt, ez inkább hangzott kérdésnek, kijelentés helyett, ami miatt
Addison képzeletben jó alaposan bokán is rúgta magát.
- Szexben… - ismételte meg
elnyújtva Tanner. – Oké. Megállapodtunk a szexben. És ez miért is zárja ki
az együttfürdés lehetőségét?
- Ezt most komolyan kérdezed,
vagy már megint csak heccből ugrálsz az idegeimen?
- Teljesen komolyan kérdezem. –
felelte a férfi, olyan mimóza tekintettel, amit egy újszülött is elirigyelhetett
volna tőle. – Mondhatni majd megöl a kíváncsiság. Bátor ember vagyok… Merészen
állok szembe érveid, és ellenérveid hadával.
Addison minden harci kedvét egy
éles pillantásba tömörítette, hátha azzal sikerül egy kicsit az előtte
tornyosuló hímet némi önbizalmi válságba kergetnie… A Tanner arcán apránként
elterülő gonoszkodó mosoly, minden bizonnyal azt volt hivatott reklámozni, hogy
a várt hatásnak még csak a közelébe sem ért. Félig bosszús, félig lemondó sóhaj
röppent ki az ajkai közül.
- Nézd… Elhiszem, hogy neked,
mint a futó viszonyok koronázatlan királyának, nincs ebben semmi szokatlan, de
nekem van. – dacoskodott tovább. – Most egy kád víz, és forró fürdő, aztán
pedig mire észbe kapok már együtt fogunk aludni…
Tanner szemei összeszűkültek.
- És, ha szabad tudnom… mi
kifogásod van az együtt alvás ellen? – érdeklődött szenvtelenül.
- Mi kifogásom…? – nyílt el
Addison szája a döbbenettől. – Várjunk csak! Te úgy gondoltad, hogy én…? Hogy
te…? Vagyis hogy mi…? – hüledezett, vagyis jobbára inkább csak hápogott, egy
partra vetett hal kecsességével.
- Igen. Én – nyomta meg Tanner a
szót indulatosan – voltam akkora idióta, hogy azt feltételeztem – ezek szerint
teljesen hibásan -, hogy nem leszel olyan buta, hogy egy kényelmes ágy helyett,
inkább egy lesántulást elősegítő, rozoga kanapét választasz, aminek a rúgói a
bordáidat csiklandozzák… Kész őrület, hogy milyen ostobaságok meg nem fordulnak
a fejemben!
- Nem fogok veled aludni! –
csattant fel Addison.
- Ezt már alig pár másodperccel
ezelőtt kristálytisztán a tudtomra adtad, aranyom! – kapott Tanner az törölköző
után, majd jól látható bosszúsággal lazán a csípőjére tekerte. – Áruld már el
nekem, hogy mi bajod van neked? – tárta szét a karjait. – Elismerem, nem
mindennapi szórakozás az éles nyelveddel csatázni, de most erre mi szükség
volt? Nem a kezedet kértem meg, csak igyekeztem kihozni a helyzetből a
legtöbbet. Kedves szerettem volna lenni…
- De ez nem a kedvességről szól! –
vágott közbe Addison minden türelmét vesztve. – Nem kell a kedvességed!
- Ó, pardon… De a farkam, az
bezzeg kéne!
És ennyi volt. A világ a
másodperc tört része alatt zsibbadtságba fulladt. Az idő megfagyott, miközben a
szavak úgy pattogtak vissza a szépen csempézett falról, mintha csak
csúfolódnának. Addison kínos lassúsággal érezte ahogy minden csepp vér kiszalad
az arcából. Mégis mire számított? Már az elején tudta, hogy ez mennyire hülye
ötlet, de belement… Belement, és még csak meg sem tudja indokolni rendesen hogy
miért. Mert lázadni akart, mert vágyott ennyi idézőjeles szabadságra… Mert a
vele szemben álló férfi minden nőnemű lényből ugyanezt hozta volna ki. Ezek
aztán komoly ürügyek… Most pedig itt áll anyaszült meztelenül, szemben egy
vadidegennel, porig alázottnak érzi magát, és – hála annak a magasságosnak –
még a könnyei is elkezdtek potyogni. Ha most valaki azt mondaná neki, hogy még
ettől is van lentebb, azt seperc alatt herélné ki.
Dühösen megtörölte a kézfejével a
szemeit, mielőtt – követve a férfi példáját - az egyik felakasztott törölköző
után nyúlt volna. Sosemvolt szemérmességének már úgyis mindegy volt… Királynői
tartással bebugyolálta magát a szövetbe, szemei állandóan a fényesre suvickolt
padlót pásztázták, mert bármennyire is erősnek akart tűnni, nem bírta rávenni
magát arra, hogy Tanner szemébe nézzen. Határozottan nem akarta tudni, milyen
pillantással méregeti a férfi.
- Szabad lesz? – köszörülte meg a
torkát, ahogy egyenesen a férfi elé lépett. Nem volt annyira meggyőzően
fensőbbséges a hangszíne, mint szerette volna, de a helyzethez mérten
elfogadhatónak volt mondható.
- Nem lesz szabad. – jött a
morgással vegyített válasz, hasonlóan lekezelő modorban.
- Ó, ugyan már… - hanyatlottak előre
Addison vállai, mintha az univerzum terhei jelenleg túl nagy kihívást
jelentettek volna nekik. Pedig mi volt a nagy világmindenség, Tanner lábikráihoz
képest… - Viselkedj már úgy, mint egy felnőtt!
- Nézz rám!
- Ezt nem hiszem el…
Erős kezek ragadták meg a karját,
és keményen megszorították.
- Nézz rám! – parancsolt rá újra
Tanner valamivel szelídebben.
Hogy most vajon a bőrébe mélyedő
ujjak fájdalmas nyomásától, vagy a férfi hangszínének hirtelen változásától
történt-e, de újabb könnyek lepték el a szemét. Minden megmaradt önérzetébe
kapaszkodva emelte fel a fejét, ajkait olyannyira összeszorítva, hogy az
állkapcsában rángani kezdett egy ideg. Hidegnek akart látszani, eltökéltnek,
mint akinek nem számít semmit az előbbi kis közjáték. De bármennyire is akarta
ezt, sajnos be kellett látnia, hogy valamiért az előbbi néhány perc sokkal
fájdalmasabban érintette, mint bármi, úgy az elmúlt öt évben. Ide értve az
előléptetését is… Ami mellesleg már hosszú órák óta eszébe sem jutott.
Tanner hosszú ujjai lesiklottak a
karján, majd megállapodtak a kézfejénél. A férfi nem csúsztatta a kezébe a
kezét, csak hüvelykjével cirógatta a csuklója feletti érzékeny bőrt, miközben
kutakodva vizslatta.
- Nem tudom, mit mondjak most… -
dünnyögte. – Nem lett volna szabad ilyen hangnemet megütnöm…
- Ne! – vonta arrébb Addison a
kezeit. Tanner érintése olyan volt az érzékeinek, mintha tüzes vassal
piszkálgatták volna. – Felesleges bármit is mondanod. – vett egy mély levegőt –
Igazad volt.
- Addison…
- Esküszöm, ha most valamilyen
társadalmilag elvárt illúziószerű szabadkozásba fogsz kezdeni, én hisztérikus
görcsöt fogok kapni. – tört ki paprikásan. – Én nem tudom ezt kezelni. Nincs
benne tapasztalatom, és nincs rajtam olyan gomb, aminek a nyomogatásával
váltogatni tudom az érzelmes, és a rideg oldalamat. Szexről volt szó… Nem
enyelgésről, meg együtt alvásról! Én még azokkal sem aludtam együtt soha,
akikkel kialakult valamilyen kapcsolatom. Ha engedem hogy belépjen a képbe ez a
fajta kedveskedős, romantikázós dolog, akkor azzal olyan, mintha azt ismerném
el, hogy ez az egész – hadonászott nagy elánnal a férfi és saját maga közt –
többről szól... De nem szól többről! Hisz nem is szólhat! Nem is ismerlek…
Tudod mit – ejtette le a kezeit maga mellé erőtlenül – ez az egész egy kész
agyrém, és lassan már belebolondulok abba, hogy állandóan ezt elemzem. Akármi
is legyen ez az „ez”… Lehet hogy én az a fajta vagyok, aki teljesen alkalmatlan
az ilyen afférokra…
- Az a fajta vagy. – szúrta közbe
Tanner a sziklaszilárd meggyőződés hangján. – Szerinted miért viselkedtem veled
úgy, ahogy viselkedtem? Miért nem rohantalak le azonnal? Szerinted mire fel ez
a sok odafigyelés - és ha már itt tartunk - akkor a kedvesség?
- Ezt most úgy kell értsem, hogy
vért kellett izzadnod azért, hogy visszafogd magad? Hogy bejuss a bugyimba?
- Nem, a fene essen beléd! –
mordult rá Tanner. – Ezt értsd úgy, hogy egy olyan nőt mint te, tisztességes
férfi nem húz fel magára, egy kietlen utcasarok szélén! Istenem… - legyintett
egyet a férfi. – Minek tartasz te engem? Igent mondtál nekem, Addison.
Belementél a játékba, még akkor is ha teljesen nyilvánvalóan látszott rajtad,
hogy ismeretlen területre léptél ezzel. Én csak igyekeztem a szorongásodon
enyhíteni. A franc se gondolta, hogy te pont azt fogod sértésnek venni, ha
kedves veled az ember!
- Értsd már meg, hogy itt nem a
kedvességről van szó! – fakadt ki Addison.
- Nagyon is jól értem, hogy miről
van szó! Nem vagyok idióta!
- Ezt inkább nem kommentálnám, ha
megengeded…
- Vigyázz magadra, kislány, mert
lassan egy olyan határ közelébe fogsz kerülni, amit nem tanácsos piszkálgatni…
- Ne fenyegess engem!
- Akkor ne viselkedj ennyire
éretlenül!
- Csak annyira vagyok éretlen,
mint te idióta!
- Sokkal jobban tetszettél nekem,
míg el volt foglalva a szád…
- Hogy te mekkora egy szemétláda
vagy!
- Inkább leszek szemétláda, mint
gyáva…
- Nem vagyok gyáva!
- De az vagy. Ez az egész –
mutatott végig rajta a férfi – egy jól felépített álca, egy műanyag burkolat,
ami mögé elbújsz. Nem velem van itt a baj, angyalom, hanem veled. Eldöntesz
valamit, majd elvárod, hogy minden úgy alakuljon ahogy te akarod, ahogy neked
kényelmes, és azt is elvárod, hogy mindenki alkalmazkodjon hozzád. Mintha te
lennél az univerzum közepe! Lerobban a kocsid, amit te nem tartottál karba, és
fel vagy háborodva, mert nem dobja el kezét-lábát mindenki azonnal, hogy
kivakarjon a csávából. Úgy jársz-kelsz itt, mintha minden jogod meglenne
ítélkezni mindenki felett, annak ellenére, hogy semmivel sem vagy jobb, mint az
itt élők. Aztán belebetegszel, ha valaki elkezd odafigyelni rád, mert a hülye
önérzeted képtelen ezzel mit kezdeni, de persze ezért sem te vagy a hibás,
hanem az, aki mert téged emberszámba venni. A legnagyobb bajod, hogy magad sem
tudod hogy mit akarsz, és ahelyett hogy megkímélnéd a környezetedet, és
elkezdenéd használni a fejed, inkább a környezetedet okolod mindenért, mert így
az egyszerűbb. Önző vagy, és képtelen vagy szembenézni a saját hibáiddal, és
ezért vagy igazán gyáva…
- Örülök hogy sikerült ennyire
kiismerned, ennyi idő alatt… - szúrta közbe Addison epésen. Minden átmeneti
érzelmi gyengeségét pár másodperc alatt elfújta az a mérhetetlen düh, amit a
férfi szavai gerjesztettek benne. Minden porcikájában remegett a visszafojtott
indulattól. – Semmit nem tudsz rólam. Semmit az égegyadta világon… Te vagy az
utolsó, akinek joga van ítélkezni felettem.
- Ha ez így van, és így is érzel,
akkor kérlek világosíts fel: mit is keresünk meztelenül a fürdőszobámban? –
vonta fel Tanner gúnyosan a szemöldökét.
- Ez egy nagyon jó kérdés, és már
a választ is tudom: fogalmam sincs mit keresek itt. Nyilvánvalóan nagy tévedés
volt ez az egész, és még szerencse hogy ez azelőtt kiderült, hogy lefeküdtünk
volna egymással.
- Szívemből szóltál…
- Akkor most már leszel kedves
elállni az ajtóból? Nem szívnék veled egy levegőt a továbbiakban, ha nem bánod…
- Óhajod parancs. – lépett egyet
hátra a férfi, karjával megjátszott udvariassággal kifelé invitálva.
Addison úgy érezte, hogy semmi
nem tudná jelenleg boldogabbá tenni, mint egy acélbetétes bakancs… aminek eleje
éppen Tanner heréibe integrálódik. Minden higgadtságát magára erőltetve lépett
ki a fürdőszobából, pillantásra sem méltatva a férfit, majd felszegett fővel
kimasírozott a szobából. Amikor meggyőződött arról, hogy Tanner nem követi,
megszaporázta a lépteit. A garázsban már futva szelte a lépcsőfokokat, és mire
lerogyott a szebb napokat is megélt kanapéra, már minden testrészét rázta a
néma zokogás.
***
Hogy azért kedves Addison-nal
mert meg akarta könnyíteni a helyzetét? Mégis mi az isten ütött belé, hogy
ekkora ökörséget mondott? Meg hogy a nő gyáva? Ennyi erővel saját magát is
nyugodtan elküldhette volna a bús fenébe, mert a gyávaságért neki sem kellett a
szomszédba mennie. Ahelyett hogy elmondta volna az igazat, miszerint azért
viselkedik vele úgy ahogy, összehordott mindenféle baromságot, és még jó
hangosan szajkózta is őket. És mindennek az oka az volt, hogy a sértett
büszkesége nehezen bírta lenyelni, hogy a nő nem kér a kedvességéből. Pedig ha
nagyon leegyszerűsítjük a dolgokat, Addison-nak igaza volt. Az enyelgésnek nem
lett volna szabad részét képeznie egy olyan viszonynak, amiben megállapodtak.
Na igen… Ha nagyon leegyszerűsítjük. Csak az volt a helyzet, hogy minden ami
Adisonnal volt kapcsolatos, annyira volt egyszerű, mint egy kvantumfizikai
egyenlet. Zseninek kellett volna lennie ahhoz, hogy minden nehézség nélkül
átlásson azon a káoszon, amit a nő megjelenése generált az érzelmeiben. Azért
volt vele kedves, mert kedves akart lenni. Erre ösztönözte a nő szemében
megbújó alig-alig észrevehető érzékenység, és bizonytalanság. Valamilyen
teljesen őrült belső bizonyosság diktálta azt neki, hogy ez a helyes, ezt kell
tennie, és az egész annyira természetesen jött, mint a levegővétel. Mennyivel
szemben hangzott volna ez így, mint az a sok durva sértés, ami végül is
elhagyta a száját. Tanner legszívesebben szembeköpte volna magát az igénytelen
viselkedése miatt. Még ha volt is igazság abban, amit az indulat hevében
Addison fejéhez vágott, akkor sem ez lett volna a helyes módja a
véleménynyilvánításnak. Tényleg nem ismerte a nőt… Tényleg nem volt semmi joga
ahhoz, hogy így kielemezze. Főleg nem belső megérzésekre, és félinformációkra
alapozva… De olyan nagyon elborította a düh az elméjét. Fel sem fogta mennyire
akarja Addison-nal ezt az átkozott éjszakát, mindaddig, míg a nő karcsú alakja el
nem tűnt az ajtóban. Akkor pedig már késő volt. Amit kimondott, azt már nem
lehetett visszaszívni, meg nem történtté tenni. És most, alig pár óra
távlatából pedig már szinte törvényszerűnek hatott az egész. Mert mi értelme is
volna Addison után menni? Sűrű bocsánatkérés után, beédesgetni az ágyába? Mi
lenne abban a logikus, hogy megkaparint valamit, amit aztán majd nélkülözhet,
ami már most biztos hogy hiányozna neki? Mikor veszett el ennyire Addison-ban?
Melyik pillanat volt az, amikor a vágyat felváltotta valami sokkal elemibb,
sokkal gyötrőbb, és sokkal kontrollálhatatlanabb érzelem? A válasz mindvégig
ott volt az orra előtt, csak nem vett róla tudomást. Abban a pillanatban,
amikor Addison először kinyitotta a száját, és nekikezdett replikázni, már
akkor ott motoszkált a zsigereiben hogy ez a nő fel fogja borítani a nyugalmát…
De neki nem volt esze arra a kis belső hangra figyelni! Nem! De szép dolog is a
férfiúi gőg, és az önáltatás, miszerint a kezében van a bölcsek köve.
Gratulálok öregem, célirányosan elszúrtad ezt az egészet, most pedig megeheted
amit főztél… Magadra vess… Idióta…
Tanner kedvetlenül törölte bele a
száját egy szalvétába. A palacsinta émelyítően édesre sikerült, a kávé
iszapállaga pedig egyenesen felfordította a gyomrát. A tej, mint utóbb kiderült,
valamikor fél évszázaddal ezelőtt megsavanyodott a hűtőben, narancslét pedig
elfelejtett venni amikor legutóbb bevásárolt… Ami szintén valamikor a
múltszázad közepén történhetett. Semmi kétség… ma holtbiztos hogy még a
csillagok is kedvezőtlenül állnak.
Megszokásból megdörzsölte
borostás állát. Oké, illett volna a reggeli rutint a tisztálkodással kezdeni…
Mi sem lett volna egyszerűbb, mint bemenni abba a helységbe, ahol az a perszóna
alig néhány órával korábban meztelenül várta… Sosem hitte volna, hogy
kihívásszámba fog menni nála egyszer a tusolás… Már éjjel is úgy kellett
meggyőznie magát arról, hogy álljon be a zuhany alá, mielőtt lefekszik aludni.
Vagyis lefekszik az ágyra, hogy a sötétben meredten bámulhassa a plafont. Te jó
ég, mi lett belőle?
- Szia Tanner bácsi! – rontott be
az ajtón Hope, megakadályozva ezzel további töprengését, hogy vajon melyik
szintjén is akadt el a törzsfejlődésnek.
- Szúrsz… - dörzsölgette meg a
kislány a száját, miután egy cuppanós puszit nyomott az arcára.
- Büszke vagyok anyádra, amiért
tipikus nőnek nevel…
- Milyen szép napunk van! –
csilingelte Meredith, ahogy szokásához híven belibbent a helységbe.
- Fesd falra az ördögöt… -
morogta Tanner, miközben azt figyelte hogyan próbálja meg a nő, a kezében
szorongatott, két jól megrakott papírszatyrot a munkapultig elcipelni. Már
attól émelyegni kezdett, ahogy a lakását érezhetően telíteni kezdte a pozitív
energia, és a kicsattanó jókedv. Most komolyan… Miért kell még a sornak boldog
rokonsággal is büntetnie?
- Uramisten, de szarul nézel ki!
– hördült fel Meredith amikor mosolyogva felé fordult.
- Agglegény vagyok… Jogom van
néha szarul kinézni…
- Mi történt? – tette csípőre a
kezét a nő, amolyan mindentudó arckifejezést öltve, megfűszerezve az egész
tartását a gyerekneveléshez olya nagyon szükséges „valld be az igazat, ne
packázz velem” attitűddel.
- Semmi olyan dolog nem történt,
aminek a részleteit veled kívánnám megtárgyalni – fogta meg a tányérját Tanner.
A majdnem teljesen érintetlen, és mellesleg ehetetlen palacsinta romjait a
szemetesbe ürítette, majd a tányért behelyezte a mosogatóba.
Meredith idegőrlő módon minden
mozdulatát összeszűkült szemekkel figyelte.
- Hol van Addison? – szegezte
neki a kérdést.
- Ha van egy kis esze, akkor még
javában alszik a vendégszobában…
- Mármint a garázs felett? A
padláson?
- Az nem padlás! Az egy emeleti
szint, amit történetesen padlásnak használtam…
- Mit keres ott Addison?
- Azt, amit előző éjjel is
keresett… Ott szállásoltam el, amit te is nagyon jól tudsz, így most nem igazán
értem a megrökönyödésedet.
- Mit csináltál már vele, Tanner?
- Miből gondolod, hogy bármit is
csináltam vele? – csattant fel Tanner. – És miből gondolod, hogy én csináltam
vele valamit? Mi van ha Ő csinált velem valamit? Ez a női összetartás egy
hangyányit bosszantó tud ám lenni! Ha valami nem stimmel, akkor az mindig csak
a férfi hibája lehet. Nem egyoldalú ez egy kicsit? Addison egy nagyszájú,
kellemetlenkedő némber… Annyira hihetetlen, hogy lehet hogy Ő tolt el valamit?
Mondjuk nagyon is el tudnám róla képzelni azt, hogy rideg módon elutasítja azt
aki csupán kedves akar lenni vele! Vagy azt, hogy olyannyira csak önmagát
látja, hogy észre sem veszi, mennyire könnyen képes átgázolni mások érzelmein!
Sőt, azt is kinézem belőle, hogy ha még ezt tudja is, akkor sem fog foglalkozni
vele, mert egész egyszerűen a saját kis világába nem fér be más, csak saját
maga. Szóval áruld el nekem… Miért is kellene nekem foglalkoznom Addison
lelkivilágával? Miért is kellene nekem bocsánatot kérnem tőle, mikor Ő is
legalább annyira felelős, mint én? És a legjobb… Miért is foglalkoztat ez az
egész annyira, hogy még megborotválkozni sem vagyok képes? Most le kellene
vernem a csempét a falról? Attól szerinted jobb volna? Komolyan elgondolkoztam
ezen a kérdésen… De bizonytalan vagyok. És úgy szétverni a fürdőszobát, hogy
nem vagyok meggyőződve arról, hogy az újraépítése után jobb lesz, nem volna túl
költséghatékony megoldás… Szóval nem… Nem érdekel hol van Addison, és hogy mit
csinál.
Meredith tátott szájjal meredt
rá, ami csak megerősítette Tanner-t abban hogy egy kicsit elvetette a sulykot.
Ingerülten keresztülszántott ujjaival borzas haján, majd mint akinek nincs jobb
teendője hátat fordítva sógornőjének bősz mosogatásba kezdett. Hope halk
léptekkel odasomfordált mellé, és elmélyülten figyelte a pulton lassan
szikkadásnak induló néhány palacsintát.
- Hidd el, aranyom, jobban jársz
ha abból nem eszel… - súgta oda Tanner a kislánynak. Meredith száját egy halk
„pff” hagyta el, majd lendületesen leszelt egy falatnyit az egyik szeletből, és
bekapta. Természetesen azon mód köpte is ki.
- Tettél bele mást is a cukron
kívül? – kérdezte szemrehányóan.
Tanner megvonta a vállát, elzárta
a vizet, és szárazra törölte a kézfejét az egyik konyharuhával.
- Mi ez? – bökött fejével a
papírzsákok felé.
- Vettem egy-két dolgot a
közértben. Ha már vendéged van, gondoltam főzhetnénk neki valami rendes ételt
is… Mielőtt a skorbuttól elkezdenének kiperegni a fogai.
- Rém vicces vagy, Meredith... – vigyorodott
el Tanner gúnyosan.
- Segíts nekem összeütni egy korrekt
reggelit, Hope. – fordult sógornője a lánya felé.
Tanner odahajolt a kislányhoz.
- Tudtad, hogy az olyan
társadalmi rendszereket, ahol egy személy utasításait követi a pórnép,
diktatúrának nevezik? Volt már szó erről az iskolában?
Hope felkuncogott. Tanner jó
összeesküvő módjára még közelebb hajolt a kislányhoz.
- A legtöbb diktatúrát
előbb-utóbb megbuktatták… Nem kellett hozzá más, csak a nép fellázadása… A
puccsról tanultatok már?
- Tanner! Szállj ki a lányom
fejéből.
Tanner Hope-ra kacsintva emelte fel
az öklét, amihez a lány vigyorogva ütötte hozzá a sajátját.
- Ahelyett hogy a lányomat
lázadásra ösztönzöd – taszigálta Meredith egyre kintebb a konyhából, a
hálószoba irányába – inkább menj, és faragj embert magadból. Én csak egy
jólszituált puccsnak engedem, hogy megdöntse a diktatúrámat.
- Halló! – rikácsolt bele Addison
kedvetlenül a kitartóan csörgő telefonba. Hétszentség, hogy ha egyszer végre
kimenekül ebből a patkányfészekből, legalább egy évig fog aludni egy olyan
ágyban, ami széltében-hosszában akkora, mint egy lakás. Memóriahabos párnákba
fogja fojtani minden fájdalmát, és kétségbeesését. Összeráncolt szemöldökkel
meredt a telefon kijelzőjére, majd a zokogó görcs határán egyensúlyozva
konstatálta, hogy az óra még éppen csak elütötte a kilencet. Ami azt jelenti,
hogy aludt úgy durván… vagy fél órát. – Mi van? – tette vissza a készüléket a
füléhez morogva.
- Addison ott vagy?
Remek, az anyja… Más sem
hiányzott már a boldogságához.
- Igen itt vagyok. – Ugyan hol
máshol is lehetne?
- Tegnap is kerestelek, de nem
hívtál vissza.
- Ha most csak azért hívtál fel,
hogy emiatt szemrehányást tegyél nekem, akkor most leteszem…
- Természetesen nem csak ezért
hívtalak…
Ki gondolta volna?
- Akkor megkérhetnélek, hogy térj
a lényegre?
- Devon jövő héten hazalátogat,
mi pedig egy gondolatnyira vagyunk San Francisco-tól…
- Hát ez sajnálatos, mert én pont
nem vagyok San Francisco-ban…
- Hogyhogy?
Anyja hangja egy oktávval fentebb
csúszott ezzel is hangsúlyozva döbbenetét. Ezek szerint minden természeti
tőrvényszerűségnek ellentmond, ha elhagyja a várost… Azért ez meglepő egy olyan
családban, aminek a tagjai többet vándorolnak, mint évszázadokkal korábban a
nomádok…
- Ezt hosszú lenne most telefonon
elmesélni… - hanyatlott vissza Addison feje a párnára.
- De mégis hol vagy?
- Sringdale-ben.
- Az melyik államban van?
- Teljesen mindegy. Hiába is
keresnéd a térképen, nem találnád meg. Már azon is csodálkoznék, ha a wikipedia
nyilvántartaná…
- De hogy kerülsz te oda?
- Nagyon röviden, útban voltam
New York-ba, amikor lerobbantam itt…
- De miért akartál te New York-ba
utazni…?
Vajon annak, hogy „ezt hosszú
lenne telefonon elmesélni”, melyik része volt az, amit az anyja nem tudott
értelmezni?
- Találkozzatok Devonnal, add át
neki, hogy csókolom, aztán majd ha New York közelében jártok szóljatok…
- De Addison…!
- Anya, nem vagyok a
legfényesebben, alig aludtam valamit. Ha egy kicsit összeszedtem magam, majd
visszahívlak. Apát is puszilom! – kinyomta a telefont. Nem szokott ennyire
udvariatlan lenni a szüleivel, de most nem volt olyan passzban, hogy többtíz
perces bájcsevegésbe kezdjen a testvéréről, a politikai helyzetről, vagy az
egészséges táplálkozásról.
A takarót a fejére húzva próbált
láthatatlanná válni.
A telefon újra zord csörgésbe
kezdett. Számíthatott volna rá…
- Mondtam hogy később
visszahívlak… - motyogta kedvetlenül a készülékbe.
- Ne haragudj, nem tudtam, hogy
rosszkor hívlak…
Addison gyors pillantást vetett a
kijelzőre, mert úgy vélte, hogy a vonal túlsó végén lévő kellemes férfihang nem
az anyjához fog tartozni.
- Nem, nem! – tiltakozott aztán
hangosan. – Egyáltalán nem hívsz rosszkor Evan. Azt hittem az anyám lesz az…
- Akkor már mindent értek. Hogy
vagy? Kerestelek korábban, de nem vetted fel…
- Mit mondhatnék? – tornászta fel
magát Addison ülőhelyzetbe. – Kicsit zűrösen alakult az elmúlt néhány napom.
- Zűrösen? Neked? – nevetett fel
jóízűen egykori egyetemi barátja a túloldalon. – Addison, neked sosem volt
semmi zűr az életedben.
- Igen, erre kezdek magam is
rádöbbenni… - vallotta be elnyújtva Addison, maga előtt babrálva a takaró
szélét. – Hogy van Claire? És a gyerekek?
- Húúú, te tényleg nagyon
kétségbe lehetsz esve, ha a feleségem hogyléte felől érdeklődsz!
Addison szemöldöke felfelé
rándult.
- Miért? Mindig meg szoktam
kérdezni, hogy vagytok.
- Ez igaz, de azt soha nem
szoktad megkérdezni, hogy Calire hogy van…
- Nem is igaz.
- Dehogynem. Soha nem ejted ki a
nevét a szádon.
És tényleg. Így visszagondolva,
hosszú évek távlatára, be kellett látnia, hogy Evan-nek igaza van. Olyan mélyen
gyökerezett benne a nő iránti ellenszenv, hogy nem bírta rávenni magát arra,
hogy egyáltalán a létezését elfogadja. De ez nem az Ő hibája volt! Claire az a
fajta nő volt, aki aranykanállal a szájában született, és mindent a lába elé
tettek. Nem kellett soha megdolgoznia semmiért. A sors személyre szabott
terülj-terülj asztalkámmal látta el, és még vonzó is volt. Olyannyira, hogy
amikor végzős korukban Evan megismerte, nyálcsorgatva hűséges ölebként követni
kezdte. Aminek persze egyenes irányú következménye volt, hogy a barátságuk hátrébb
sorolódott a férfi fontossági sorrendjében, Ő pedig ismét egyedül maradt. Utálta
Claire-t… és utálta Evan-t is. A boldogságuk az igazság lángoszlopaként
virított a szemei előtt, karnyújtásnyi közelségre, és ahelyett hogy elismerte
volna, hogy fél – hogy retteg az egyedülléttől -, és hogy igenis irigy, mi több
féltékeny, azzal kompenzálta belső feszültségét, hogy kiállhatatlanul
viselkedett Claire-rel. És erre pont egy átvirrasztott éjszaka után kell
rádöbbennie, miután már alig néhány órával korábban letisztázta magában, hogy
ettől szarabb már nehezen lehetne a helyzete.
- Jesszusom… - nyögött fel, majd
úgy dőlt el az ágyban, mint egy fél tégla. – Csapnivaló barát voltam, igaz?
- Inkább mondanám azt, hogy
szűklátókörű… esetleg túlérzékeny…
- Hülye?
Evan mélyen felsóhajtott.
- Régen volt már, ráadásul tudom
miért voltál olyan, amilyen. Ne légy túl kemény magadhoz. Az önostorzás, még
senkit nem vitt előrébb.
- Sajnálom… - köszörülte meg
Addison a torkát.
- Ez már majdnem egy évtizede
volt, és minden undokságod ellenére, elvettem a nőt, akit szeretek, és két
gyönyörű gyerek apja vagyok. – nevetett fel szórakozottan Evan. - Ha eddig nem
dühített fel az akkori viselkedésed, akkor hidd el, ezután sem fog… De azért
köszönöm. És most már megöl a kíváncsiság… Mire fel ez az önismereti válság?
Addison semmit nem akart mondani.
De igazán, tényleg semmit… Így aztán önmagát is meglepte, amikor a szája
kinyílt és elkezdtek belőle ömleni a szavak. Aztán a lendület elintézte a
többit. Mire felocsúdott, már cifra káromkodások özönével tarkítva ecsetelte az
előző éjszaka történéseit.
- Szóval, nem is tudom miért
érint ennyire rosszul egy olyan ember véleménye, aki ad egy, nem is ismer, ad
kettő, akinek a viselkedése, és a stílusa olyan kritikán aluli, hogy azt nehéz
szavakba önteni. Szerinted megbolondultam? Mert én úgy érzem, hogy igen! Máskor
mindig elmentem az ilyen tuskók mellett… Most meg? Szánalmasan gubbasztok egy
ágyban, egy végigzokogott éjszaka után… és ödémásak a szemeim! Tudod te milyen
borzalmasan festek, amikor ödémásak a szemeim…?
- Igen, véletlenül tudom… -
szúrta közbe kuncogva Evan. – Adhatok neked egy tanácsot, Addison? Menj, és
kérd meg ennek a pasasnak a kezét…
- Mondd, itt voltál te, mialatt
felvázoltam, hogy milyen ember is Tanner Crawford? Az ilyet nem férjül kell
fogadni, hanem légycsapóval kell elhessegetni… Vagy könnygáz-spray-vel.
- Lehet… De inkább abba gondolj
bele, hogy mikor volt utoljára, hogy egy hímnemű lény ilyen hatással lett volna
rád…
- Ez nem számít!
- Csak ez számít! Mellesleg már
megint okosabbnak hiszed magad mindenkinél…
- Menj a fenébe, Evan! Te a
barátom vagy. Kutya kötelességed volna támogatni mindenben.
- Épp azt teszem. Arról nem
tehetek, hogy neked nem tetszik, amit hallasz. Ha beismered, ha nem, ez a
Tanner fasírtot csinált a nagyra becsült távolságtartásodból, és most emiatt ki
vagy bukva. A pasasnak nagyon jó érzéke van ahhoz, hogy rátapintson a
hiányosságaidra, ami azt is jelenti, hogy látja az előnyeidet is. Máskülönben
nem akart volna kedves lenni veled… Ha nem számítottál volna neki, akkor
magasról tett volna a feszültségeidre, és az első falnál lerendez. Szerintem
nincs is itt akkora probléma, mint amekkorának te be akarod állítani, csak a
drámára való hajlamod megint gőzerővel dolgozik…
- Utállak. – fortyant fel
Addison. – Amúgy meg teljesen mindegy mit miért csinált Tanner, tegnap este
akkor is ocsmányul viselkedett…
- Akárcsak te. Szerinted ha egy
férfi igyekezetét, annyival elintézik, hogy elmehet vele a francba, az hogy fog
esni az egójának? Annak az egónak, amitől mi hímek fajtán csúcsának tartjuk
magunkat?
Addison elgondolkozva rágcsálta
az ajkát.
- Látod ezt, ebből a
megközelítéséből, még át sem gondoltam.
- Neked kéne a legjobban tudni,
hogy amikor az ember elveszíti az önkontrollját, akkor sokszor mond olyat, amit
nem úgy gondol, vagy még amit tényleg úgy is gondol, azt sem képes emberi
stílusban megfogalmazni. Nyugodtan szidd csak ezt a hapsit… Csak közben ne
felejtkezz el a „más szemében a deszkát, a magaméban pedig a gerendát se…”
elvről.
- Kegyetlen vagy.
- Csak őszinte… Egy barátnak nem
őszintének kell lennie?
- De… De nem lehetne, hogy
tapintatosabban légy őszinte?
- Te nem értesz a tapintathoz,
Addison.
Van benne valami…
- Nyugtass meg hogy nem csak
azért hívtál fel, hogy kendőzetlenül beolvass nekem.
- Hát tényleg nem szerepelt a
terveimben, hogy kiselőadást fogok neked tartani a normál emberi működés
alapfogalmairól… Bevallom önző okok vezéreltek, amikor felvettem a telefont.
Lenne egy-két első ránézésre nyerő befektetés, amit szeretném ha átnéznél…
- Nem unod még, hogy minden
befektetésedet rám sózod? Egyszer majd akaratlanul ugyan, de csődbe foglak juttatni…
- Erről is szerettem volna
beszélni veled…
- Jaj ne! Már csődbe is vittelek?
- Szó sincs róla. Sőt! Pont ennek
az ellenkezője, de ezt hosszú lenne telefonon átbeszélni. Pár hét múlva New
York-ban leszek, üzleti ügyben. Összefuthatnánk…
- Nagyon örülnék neki!
- Akkor ezt megbeszéltük. Hívlak,
amint tudom a pontos dátumot.
- Várni fogom. Örültem hogy
hallhattalak.
- Én is… Átdobom az anyagot neked
emailben. És Addison! Kapd el a tökeinél fogva ezt a Tanner-t.
Addison még hallotta ahogy Evan
jót derül a saját viccén, aztán már csak a vonalbontást jelző szaggatott
sípolás volt a társa.
Nem volt ideje elmerülni
szegényes gondolataiban, mert halk kopogás hallatszott az ajtó felől. Addison
gyomra görcsbe rándult. Már csak az elképzeléstől is kiverte a víz, és szédülni
kezdett, hogy Tanner az, aki a kint áll a folyosón.
- Meredith vagyok… - szűrődött be
a nő kedves hangja a szobába, Addison mellkasáról pedig nagy robajjal szakadt
le a mázsás súly. Mivel az alvásra alkalmasnak nyilvánított szatén, és
csipkecsodái még mindig a bőröndjének a legalján hevertek, így jobb híján a
takaróba burkolózva slattyogott el az ajtóig. Résnyire kinyitotta…
- Hát veled meg mi történt? – kapta
Meredith a szája elé az egyik kezét. A másikban egy tálcát egyensúlyozott, amin
valami íncsiklandó illatú étel gőzölgött, friss paradicsommal, uborkával, egy
nagy pohár jéghidegnek látszó narancslé társaságában. A kávé csak a
megkoronázása volt a fejedelmi reggelinek. Annyi ideje sem volt hogy kinyissa a
száját, és megköszönje a nő fáradozását – mert abban egészen biztos volt, hogy
nem Tanner főzött neki -, Meredith már bentebb is tolta, és belépett a szobába.
– Ez valami allergia? – mutatott a szemére.
Addison megrázta a fejét.
- Ez történik akkor, ha sírok. –
felelte a tálcára szegezett tekintettel.
- Ezzel csinálnunk kell valamit.
– jelentette ki ellentmondást nem tűrően Meredith. – Tanner nem láthat meg
ilyen állapotban.
- Hidd el, nekem sem vágyam a sógorod
szeme elé kerülni így. – vette el Addison a tálcát a nő kezéből. – Még a végén
előnyhöz juttatnám a mi kis harcunkban.
- El nem tudom képzelni mit
csináltatok egymással tegnap, de mindketten tragikusan festetek. – ingatta a
fejét a nő. – Ami kifejezetten vicces is lehetne, ha nem kedvelnélek téged, és
nem szeretném Tanner-t.
- Köszönöm. – motyogta válaszul
Addison, miközben törökülésbe tornázta magát a kanapén, és lassan falatozni
kezdett.
- Ne köszönj semmit. Mindketten
szánalmasak vagytok, és mindkettőtökre módfelett dühös is vagyok. Mint két
pubertáló tini a középiskolában. Szégyent hozok a nemek közti harcra…
- Nos, köszönöm az
egyenességedet… is. És a reggelit is. – hümmögött Addison.
- Nem volt nagy fáradtság. –
legyintett Meredith. – Átjöttünk pár órája Hope-pal, szeretett volna
megismerkedni veled, de csak a bácsikája zord ábrázatában volt szerencsénk
gyönyörködni, hosszú-hosszú perceken keresztül…
Addison úgy tett, mint aki nem
hallja meg a célozgatást Tanner nem túl virágos hangulatára.
- És itt van még a lányod? –
kortyolt egy nagyot a narancsléből. – Szívesen megismerkednék én is vele. – ez
a mondat csak részben volt hazugság. Egy hányada a személyiségének tényleg szerette
volna megnézni magának azt a mosolygós, és bájos kislányt, aki azokon a
fényképeken olyan boldognak tűnt… Csak sajnos a személyiségének egy másik része
– a dominánsabb része – elképzelni sem tudta, mit is tudna kezdeni egy tízéves
gyermekkel… tinivel… kistinédzserrel… vagy hogyan is szokták ezeket a
palántákat emlegetni.
- Hope már elment az egyik
barátnőjével. – ült le mellé Meredith. – Majd legközelebb.
Addison magára erőltetett egy
mosolyt.
Aztán beállt a kínos csend.
Amiről Addison-nak esze ágában
sem volt tudomást venni. A feszengést előidéző hallgatáson kívül, már csak az
volt kényelmetlenebb, ha kényszerszófosásba kezd az ember lánya…
Amikor befejezte a falatozást, az
üres tányért, és tálcát letette maga elé a földre. Azt hitte Meredith néhány
perc alatt feladja, és kimenekül a szobából, de a nő csak tűnődve mustrálgatta.
- Mit mondott neked, amivel
sikerült ennyire felzaklatnia? – szegezte végül nyíltan neki a kérdést.
- Mindegy. – rázta meg a fejét
Addison. – Maradjunk annyiban, hogy a sógorod nagy szája, az éleslátásával
vetekszik, én pedig tartok tőle, hogy van amiben igaza volt…
- Tanner sosem volt a szavak
embere. – simogatta meg a karját Meredith. – Bármit is mondott neked tegnap,
azt már legalább tucatszor megbánta.
- Nem hiszem, de azért kedves
tőled, hogy vigasztalni próbálsz.
Meredith erélyesen bólintott, aztán
lehajolt a tálcáért, és elindult kifelé.
- Hozok valamit a szemedre. –
szólt vissza az ajtóból. – Addig zuhanyozz le, és szedd össze magad. A
problémák attól biztosan nem fognak megoldódni, hogy egy kanapén gubbasztasz,
csapzottan.
És már ott sem volt.
Addison ajkai félmosolyra
húzódtak. Az volt a helyzet, hogy egyre jobban kezdte megkedvelni ezt a szédült
nőszemélyt.
6. fejezet
Duruzsoló moraj bélelte ki a
kocsma belső légterét. Sehonnan nem lehetett büfögéssel tarkított harsány
nevetést hallani, mindenki csendesen szopogatta az italát, és néha
egyezményesen mindenkinek a feje, hol nemet intett, hol bősz bólogatásba
kezdett. Mintha a vendégek is átérezték volna színvonalon aluli érzelmi
állapotát. Még Jim is horkantgatások nélkül kortyolgatta a sörét, nem
osztogatta életbölcsességeit, sőt leginkább rá se hederített.
Tanner bosszús volt. Egész nap
azzal győzködte magát, hogy az a tompa szorító érzés a mellkasában oldódni fog,
ha emberek közé megy. Ha a napi rutin eltereli majd róla a figyelmét. Minő
meglepetés, ismét tévedett. A sors kegyes barátként odaállt mellé, és
körbekacagta, mivel pont akkor, amikor a legnagyobb szüksége lett volna arra,
hogy ismerős emberek a saját nyomorukat a nyakába zúdítsák, hirtelen senkinek
nem akadt semmi mondanivalója. Este tíz magasságában már azért fohászkodott,
hogy Julie lépjen be az ajtón, és idegesítse fel egy újbóli flörtölési
kísérlettel, de még a lány is cserbenhagyta. A kis csókolózós jelente
Addison-nal, olyan jól sült el, hogy Julie-ról azóta sem hallott semmit. És ez
a tény teljesen tegnap éjszakáig erős megkönnyebbüléssel töltötte el, most
viszont már annyira irritálta a teljesen logikátlan bűntudata (merthogy az
volt, teljesen logikátlan, egész nap azzal szórakozott, hogy érvek tömegét
sorakoztatta fel amellett, miért is jogtalan a belsőjét marcangoló kellemetlen,
légszomjat előidéző feszítés), hogy elkezdett azzal kacérkodni hogy valamilyen
módon iderángatja azt a csitrit. Persze ezt az alternatívát még maga sem
gondolta komolyan. Egy kocsmai verekedést viszont annál inkább.
Helyzetén az sem könnyített egy
szemernyit sem, hogy Addison az egyik legtávolabbi sarokba húzódva, tüntetőleg
rá sem bagózva munkálkodott a notebook-ján, idestova már este nyolc óta… Tehát
már két órája és 25… nem már 26 perce. Ott ücsörgött, és feltételezhetően
dolgozott… És ezalatt az idő alatt egyszer sem nézett fel rá. Ahogy senki másra
sem. És bassza meg, de a nő gyönyörű volt. Kipihentnek tűnt, az arca kisimult,
a szemei csillogtak. Az egyik lábát felhúzta maga elé, talpa a szék elején
támaszkodott, meztelen lábfeje sportszerűen kacsintgatott Tanner felé,
halványrózsaszín körömlakkos ujjaival. Haja kibontva omlott a vállaira, az
ajkai pedig hol megrándultak, hol rágcsálta őket, amivel az egekbe pumpálta
Tanner vérnyomását, akinek fogalma sem volt meddig fogja még bírni ezt a
kínzást.
- Felülmúlod az elvárásaimat a
bénaság terén, fiam. – szürcsölt egy nagyot Jim a söréből.
- Azt hittem ma már meg sem fogsz
szólalni. – szakította el Tanner a tekintetét a nőről.
- Vártam, hogy mi fog kisülni,
ebből a mai napi kis színjátékotokból azzal a virágszállal… Nem tudom mit
csináltál fiam, de rendesen elkúrtad a dolgot…
- Jim…
- Ne jimezz itt nekem! – hördült
fel az öreg. – Elég idős vagyok már ahhoz, hogy úgy beszéljek, ahogy nekem
tetszik. Megszokhattad volna már végre. Unalmas minden este ugyanazt a
grammatikai vitát lefolytatni veled… Inkább azt áruld el, mi volt a baj! Nem
állt fel?
- Jim! Már megbocsáss, de ennek
már csak a feltételezését is visszautasítom!
- Most miért? Van az úgy, hogy
nem működik…
- Nem, nincs.
- Tudok rá jó megoldásokat
ajánlani, ha gondolod. Az én koromban már nem tréfa az ilyen ügy… Mindenki arra
a nyomorult kék pirulára esküszik, de tudod, én azt nem szedhetem, a
vérnyomásom miatt, így az asszonnyal rá lettünk utalva egyéb alternatívákra… És
meg kell mondjam…
Tanner tiltakozva emelte fel a
kezét.
- Nem akarom tudni!
- Meg tudod, sok múlik azon is,
hogy milyen a partner. Ha sokat sziszifuszizik, totojázik, vagy tunya… biztos
te is ismered azt a deszka típust… na az barátom, nagyon lohasztóan hathat a
férfivágyra. Nem szuperált a kicsike?
- Semmi közöd hozzá, vénember.
Jim mindentudó bólogatásba
kezdett.
- Kicsit merev a lányka, mi? Én
azt mondom, hogy az ilyen típusnál a férfi kezében kell lennie a gyeplőnek.
Térdeltesd le a kész tények elé, aztán instruáld részletesen…
- Mondd csak, Jim, hogy tudtad te
elérni, hogy bárki is hozzád menjen?
Jim arcán kaján vigyor ömlött
szét.
- Jó részletesen instruáltam.
Tanner sem bírta megállni halvány
mosolygás nélkül.
- Sem Addison-nal, sem velem,
nincs semmi probléma.
- Akkor megkérdezhetem, hogy
ahelyett hogy hevesen döngölnéd valahol, miért itt cseverészel velem?
- Ez bonyolult.
- Én meg egy sok
élettapasztalattal rendelkező vénség vagyok. Igaz hogy szivatóval indulok, de
itt – bökött Jim a mutatóujjával a saját halántékára – még minden rendben van.
- Kezd zavarossá válni a kép…
Jim homlokán megrezdültek
bozontos szemöldökei.
- Egy nap alatt zavarosodott be?
- Nem. Valószínűleg már a
kezdetekben is zavaros volt, csak én nem vettem észre.
- Hát akkor nem lehetett túl
zavaros…
- Ezzel most semmit nem segítesz,
ugye tudod?
- Rébuszokban beszélsz, fiam. Az
tény hogy nem vagyok hülye, de kódot fejteni már a katonaságnál sem tudtam…
Tanner a szeme sarkából észlelte,
hogy Addison lehajtja a notebook-jának a tetejét, és szedelőzködni kezd.
Érdekes, eddig minden baja volt, amiért a nő ilyen közel volt hozzá, most mégis
elkapta a pánik, amiért Addison távozni készül. Akárki találta is ki, hogy úgy
működjön a nemek közti kémia, ahogy működik, megérdemelne egy jó erős tökön
rúgást.
Addison továbbra is tudomást sem
véve róla kisétált az ajtón. Tanner pedig olyan erősen szorította össze az
állkapcsát, hogy azt hitte menten kitörnek a fogai. Kész vicc már ez az egész.
Bármennyire is akadékoskodott ellene, Meredith-nek igaza volt abban, hogy
egyikük viselkedését sem lehetett felnőtt emberekéhez méltónak ítélni.
Energikusan megtörölte a kezét az
egyik rongyban.
- Jim megkérhetnélek, hogy zárj
be helyettem? – fordult újra az öreg felé.
- Mi az, csak nem kizavartalanodott
a kép?
- Még nem, de percről percre,
egyre tisztább lesz minden…
- Akkor mit ácsorogsz még itt?
Menj utána! – mordult fel az öreg megemelve a korsóját. – Csak ne felejtsd el
instruálni…
- Hidd el Jim, Addison nem az a
fajta nő, akit nagyon vezetni kellene…
- Akkor meg pláne mit keresel még
itt?
Tanner vigyorogva meglapogatta az
öreg hátát, majd kijött a pultból, és egyenesen a garázs felé vette az irányt.
Talán ez a szakasza volt a napnak
a legrosszabb. Az este. Egyedül. Munka után, amitől nem sikerült annyira
lezsibbadnia, mint szerette volna. Délután akarata ellenére elnyomta az álom,
így most cseppet sem érezte magát fáradtnak, ami egyet jelentett azzal, hogy
nagy valószínűséggel megint sokáig fog forgolódni, a sötétben. Már előre tudta,
hogy minden nyugtalanító gondolata, amiket sikerült egy kicsit kiszorítani a
tudatából az elmúlt néhány óra folyamán, újult erővel fognak lecsapni rá. Miért
mindig az éjszaka a legnehezebb? Azt tanítják a szülők a kisgyermekeknek, hogy
a sötétben nincsenek szörnyetegek. Jaj, dehogyis nincsenek! Igaz, hogy
nincsenek karmaik, nem bűzlenek, és nem akarják kiszívni a koponyákból az
agyvelőt, de igenis veszedelmesek. Hajlamosak az embert az őrület határáig
kergetni…
Addison egy halk sóhajjal tolta
le a combjáról a nadrágot, majd kilépett a szárakból. A fehér lenvászon ing
alig érintette a testét, amikor kibújt belőle. Hagyta, hogy a nyáresti szellő
csiklandozza a bőrét. Nem sietett befeküdni az ágyba. Odalépett a kanapéhoz, és
a földre dobálta a takarót, és a párnákat. Előző esti hánykolódása miatt, a
lepedő összegyűrve, csinos kupacokba fodrozódva hevert a bútordarabon. Megfogta
az anyag két végét, és megemelte. Figyelte ahogy a levegő a vászon alá kap,
majd lassan visszaengedi a szövetet immáron sokkal kisimultabban. Lehajolt,
hogy a széleket eligazgassa, amikor egy forró érintés cirógatta meg a gerincét.
Az ijedtségtől, úgy pördült meg, mint akit megcsíptek.
A félhomályos szobában Tanner
alakja robosztusnak hatott. A kintről beszűrődő világítás kísérteties fényt
kölcsönzött kék szemeinek. Mellkasa szaporán emelkedett és süllyedt, és Addison
érezte a testéből kiáramló meleget. Szíve meglódult, szája kiszáradt. A férfi
felbukkanása, így közel a boszorkányok órájához, csak egyet jelenthetett. És
Tanner mintha csak a gondolataiba olvasott volna, egy nagy lépéssel előtte
termett, és minden szó nélkül az ajkára szorította a száját. Durván, eszelősen
csókolta. Amikor Addison kinyitott a száját hogy levegőt vegyen a férfi nyelve
hevesen betolakodott. Mindketten felnyögtek. Nem volt ideje arra, hogy
tudatosítsa magában ezt a váratlan fordulatot, mert Tanner ujjai már a
melltartója kapcsánál babráltak. A fehérnemű engedett, és egy pillanattal
később már meredező csupasz mellbimbóit Tanner pólója cirógatta. Az érzés
végigbizsergett minden porcikáján, majd az ölében kezdett összpontosulni.
Szemérme rekordidő alatt nedvesedett be, mintha az eddig szorgosan
visszatartott vágy ezt a percet várta volna, hogy kirobbanhasson a testéből.
Görcsösen viszonozta a csókot, és olyan éhesen nyomta a csípőjét a férfinak,
mintha az élete múlott volna rajta. Tanner ujjai a bugyija pántja alá csúsztak,
és próbálták lesegíteni róla a huncut kis darabot, de mivel teste szorosan a
férfi testéhez tapadt, és mivel nyelve őrült iramban dörzsölte Tanner nyelvét,
a falatnyi csipke megrekedt a szemérménél. Tanner karjai felkúsztak a testén,
egyik kezével elkapta a tarkóját, másikkal a hajába markolt, és elkezdte
hátrafelé tolni a kanapé irányába.
Addison-nak teljesen mindegy
volt, hogy merre mennek, csak Tanner abba ne hagyja, amit elkezdett. De a férfi
elszakította a száját a szájától, amikor a kanapénak a széle a térdhajlatába
nyomódott. Addison panaszosan felnyögött.
- Tudom. – mordult fel Tanner. –
Nem fogom abbahagyni. Fordulj meg! – szólította fel, mire Addison szívverése
még nagyobb lendületet vett, már majdnem az ájulás szélére sodorva. Remegő
lábakkal teljesítette a kérést, vagy parancsot… Tanner ujjai játékosan
végigfutottak a gerincének a vonalán, megragadták a vállát, és addig nyomták míg
kezeivel meg nem támaszkodott a kanapén. A férfi teste hátulról hozzányomult, egy
gyengéd érintés előreseperte a haját, szabaddá téve ezzel a nyakát.
- Ki foglak nyalni, Addison. –
suttogta a fülébe Tanner, majd a nyakába csókolt. – Addig fogom ízlelgetni a
puncidat, amíg össze nem rándul a gyönyörtől, és utána… - dörzsölte a fenekének
gyémántvágásra is tökéletesen alkalmas, lüktető erekcióját a férfi – Utána
keményen birtokba foglak venni. Be fogok csúszni ide – siklott Tanner marka a
szemérmére -, ebbe a forró, nedves, és szűk csatornába, és addig fogok mozogni
benned, amíg már nem leszel képes másra gondolni, csak rám…
- Istenem… - szökött ki Addison
ajkai közül, miközben azt sem tudta eldönteni, hogy ezt most fohásznak
szánja-e, vagy egy kacskaringós káromkodás felvezetőjének. Combjai
összeszorultak, csapdába ejtve ezzel a férfi kezét. Kész tényként könyvelte le
magában, hogy Tanner-nek nem kell nagyon igyekeznie… Már most sem tudott
egyébre gondolni, csak az izmos testre, ami hátulról hozzápréselődött, és a
gyönyörre, amit majd kapni fog tőle.
Tanner fogai játékosan a nyakába
martak, majd a nyelvével tompította az édes sajgást amit okozott. Végighúzta ajkait
a gerincén, néha nyalogatta, furfangos csókokat helyezett el a lapockájánál,
majd egyre lejjebb, míg le nem térdelt mögé. Bugyiját egy határozott
mozdulattal lerántotta, és termetes tenyerével megszorongatta a fenekét.
- Kibaszottul gyönyörű vagy! –
hördült fel ércesen a férfi, amikor farpofáit széthúzta, biztosítva ezzel a
teljes hozzáférést a nőiességéhez. Addison szemei hátrafordultak az üregükben
amikor megérezte Tanner száját a punciján. Összerezzent. Bódult tudata már nem
volt képes értelmes, összefüggő gondolatokra. Szemérmessége azt sem tudta hová
piruljon, mert több évnyi tapasztalattal a háta mögött, sem élt még át ehhez
hasonlót. Megrészegítette az a tudat, hogy teljesen kitárulkozva hajol be egy
olyan férfinak, akit szinte alig ismer, buján, és ahelyett hogy szégyenkezne
még szélesebbre tárja a lábait, hogy még mélyebben érje a cirógatás. Minden
porcikájában remegett, és eltöltötte az érzékeit a lába közül kiáramló cuppogó
hangok özöne, és önmaga illata. Nem ismert magára, amikor Tanner nyelve néhány
nyalintás, és egy-két játékos pöccintgetés után berontott a hüvelyébe. Ahelyett
hogy a jólneveltsége győzedelmeskedett volna, fenekét hátratolva követelt még
többet abból a fájdalommal vegyes kéjérzésből, amit a férfi gerjesztett a
testében. Lihegett, és amikor Tanner hüvelykje a csiklóját kezdte dörzsölni már
majdnem nyüszített is. Annyira fel volt izgulva, hogy attól félt a lábai nem
fogják megtartani. Hangosan nyögve harapott bele saját felkarjába, hátha az
apró fájdalom majd visszaadja neki azt a kontrollt, amit talán soha nem is
birtokolt. Tanner szabad keze oldalról a teste alá nyúlt, és keményen megragadta
a mellét. Gyömöszölte, ingerelte, míg a bimbója össze nem zsugorodott, utána az
ujjai alatt görgette a végtelenül érzékeny csúcsot. Addison alhasa
összehúzódott, majd elernyedt, abban a ritmusban, amit a férfi diktált neki.
Megszédült ahogy egyre elemibb erővel, és egyre szaporábban hullámzott
keresztül rajta a vágy, amíg egybefüggővé nem vált. Tanner azon a határvonalon
tartotta, ahonnan már csak pillanatok kérdése lett volna a megkönnyebbülést
hozó gyönyör, de mindig amikor már elélvezett volna, a férfi taktikát váltott.
Simogatásai lágyabbak lettek, kezét el-elemelte a csiklójáról, mellének a külső
ívét becézgette, aztán amikor Addison teste elernyedt, légzése egy kicsit
lenyugodott újból kezdte előröl az egészet. Néhány perc leforgása alatt Addison
tucatszor került az orgazmus határára, és ugyanannyiszor fojtotta panaszos
nyögésbe a csalódottságát, amikor Tanner megtagadta tőle a kielégülést.
- Tanner! – sikkantott fel,
amikor a férfi nyelve elszakadt a puncijától, és befurakodott a farpofái közé.
Akaratlanul szökkent egyet előre, amikor a nedves érzés az ánuszát érte.
- Nyugalom… - mordult fel a férfi
megragadva a csípőjét. Mint akit satuba fogtak, nem tudott mozdulni se előre,
se hátra. A hátán borzongás futott végig, teljesen a nyakáig ennek a fajta közeledésnek
a szokatlanságától. A másodperc tizedrészéig kényelmetlen szorongás ülte meg a
gyomrát, az arcát pír lepte el, és legszívesebben egy párna alá dugta volna a
fejét, de Tanner ujja visszavándorolt a csiklójára. A dörzsölés keltette erős
inger majdnem letaglózta. A levegőt kapkodva próbált elhúzódni sikertelenül.
Szemérme pulzálni kezdett, és olyan síkossá vált, mint talán még soha ezelőtt.
Testét ellepte a veríték, minden porcikájában reszketni kezdett, és bár valahol
mélyen egy hang azt mormolta benne, hogy szégyenkeznie illene amiért ennyire
nyilvánvalóan élvezi a férfi kutakodását, nem volt ideje erre a hangra
összpontosítani. Tanner mintha érezte volna, mi játszódik le benne, a csípőjét
tartó kezét besiklatta a lábai közé, és minden finomkodást nélkülözve két
ujjával belédöfött. Addison-nak levegőt venni sem volt ideje. A körkörös és
erőteljes masszírozás átlendítette azon a ponton, amin már hosszú percek óta
egyensúlyozott. Körmeit a kanapé szövetébe mélyesztette, és elkínzott kiáltás
szakadt fel a torkából. A robbanás elsöprő erejétől egy-két kósza könnycsepp
szabadult ki szorosan zárt pillái alól. A megkönnyebbülés hullámai minden
csontját kocsonyássá tették. Remegett a keze, a lába, de még a puncija is. Ha a
férfi nem karolja át a csípőjét, rongybabként csuklott volna össze. A világ
átmenetileg megszűnt létezni, csak saját lihegése, és Tanner szapora
lélegzetvételei voltak valósak, és a kábulat, aminek meglétéről eddig csak
halvány sejtése volt.
Tanner még néhány másodpercig
tartotta Addison reszkető testét. Amikor már úgy látta, hogy a nő képes lesz
saját erejéből megtámaszkodni, eleresztette a csípőjét, és a farmerjához nyúlt.
A kínok kínját élte át, míg azon ügyeskedett, hogy a végletekig felizgassa
Addison-t. A nő illata, édes íze drog volt az érzékeinek. Farka lüktetve
követelte a behatolást minden apró sóhaj, minden hangosabb nyögés, minden
önkéntelen mozdulat után, amik néma könyörgésnek is beillettek volna. Semmit
nem látott már, és semmi nem is érdekelte már azon a gyönyörű, párnás puncin
kívül, ami harmatosan várta, hogy elmerüljön benne. Lerángatta a cipzárját,
letolta a csípőjéről a nadrágot, együtt az alsónadrágjával, megragadta Addison
csípőjét, és egy nagy lökéssel, brutálisan behatolt a nőbe.
- A kurva életbe… - nyögött fel,
amikor félig elmerült a síkos barlangban. Bármennyire is felizgatta Addison-t,
a nő hüvelye rászorult a farkára, pulzálva lüktetett körülötte, és átmenetileg
nem engedte tovább. Majd megőrült, de próbálta fékezni az ösztönét, hogy még
mélyebbre furakodjon. Egy halk szisszenéssel visszavonult, de csak azért, hogy
egy újabb határozott lökéssel még bentebb juthasson. Addison feje
előrebicsaklott, és tompán felsikoltott, amikor még pár centi eltűnt a testében
a farkából. A forróságtól, amit a nő öle ontott magából, azt hitte menten meg
fog gyulladni. Addison belső izmai ritmikusan gyúrták a vesszejét, seperc alatt
a végső határig sodorva. Hörögve még egyszer kivonta magát a selymes kis
punciból, aztán egy utolsó rohammal teljesen eltűnt a nőben. Mélyen benntartva
magát, ráhajolt Addison hátára, megnyugtatóan simogatva a karját, az oldalát… A
nő apró nyöszörgésekkel támasztotta a homlokát a kanapé háttámlájának. Tarkója
csatakos volt az izzadtságtól, mindkét karja remegett, és leginkább úgy nézett
ki, mint aki legszívesebben ebben a szent percben, és azon a szent helyen
szeretne összecsuklani.
- Minden rendben? – suttogta
Tanner aggódva a nyakába. Nem az volt a szándéka ezzel a lerohanással, hogy
Addison-t végelgyengüléssel a mentőnek kelljen kórházba szállítania. A nő
erőtlenül bólintott egyet.
- Biztos? – erősködött tovább
Tanner. – Csak egy szavadba kerül…
- Nem… - ingatta a fejét Addison.
– Annyira tökéletes így…
Hát jó! Nincs olyan férfi, aki
egy ilyen kijelentéssel vitába óhajtana szállni.
- Már csak egy kicsit kell
kibírnod, aranyom. – túrt Tanner a gesztenyebarna fürtök közé az ujjaival.
Gyengéd erőszakkal belemarkolt a nő hajába, és felhúzta a fejét, kicsit oldalra
billentve. Nyelvével megkereste a nő ajkait, és játékosan körbefutott rajtuk. –
Kibírsz még egy kicsit? – húzta vissza a csípőjét. – Fogod tudni tartani ezt az
isteni feneket addig, amíg el nem élvezek?
- Igen. – nyögött Addison a
szájába.
- Akkor kapaszkodj mindkét
kezeddel a kanapé támlájára. – egyenesedett fel.
A nő szó nélkül fentebb húzta magát,
amitől kecsesen homorúvá vált a hátának az íve.
- Nagyobb terpeszt… - utasítgatta
tovább rekedten Tanner. A látványtól kiszáradt a szája. Ahogy Addison combjai
még jobban eltávolodtak egymástól még levegőt venni is elfelejtett. – Maga vagy
a megtestesült bujaság. – futtatta végig a tenyerét a nő oldalán. – Ha látnád
magad… A hajad csapzott, csillog a bőröd, fel vagy hevülve… Maga a tökély. – és
lendült. Keményen, erősen, minden izmát megfeszítve tolakodott vissza a
punciba, ami már remegve várta. Ami követelte tőle, hogy szabadítsa meg, adja
meg neki amire vágyik, a megkönnyebbülést, a gyönyört. Addison testében egy
pillanatra sem csökkent a vágy, még mindig sikamlós volt, még mindig ritmikusan
össze-összehúzódott körülötte, ahogy beléhatolt. És a nő testében lenni maga
volt a színtiszta mámor.
Tanner minden akaratereje
tovaszállt. Szeretett volna gyengéd lenni, finom, óvatos, de már nem bírt
parancsolni az ösztöneinek. Frusztráltan, összeszorított állkapoccsal
rendületlenül lökött újra és újra, szíve eszeveszetten kalapált, mellkasa
rendszertelenül emelkedett és süllyedt. Minden vadállatiassága kitört belőle,
egyik tenyerével a nő mellét, másikkal a fenekét markolászta. Birtokba akarta
venni, el akarta telíteni olyannyira, hogy Addison-nak ne legyenek kétségei
afelől, hogy hozzá tartozik, ami mellesleg egy abszurd baromság volt. De ez
most egyáltalán nem érdekelte. Most csak az hajtotta, hogy a mozdulatai, a
gyönyör amit adni képes, mélyen a nő zsigereibe épüljön, hogy majd amikor nem
lesz mellette, Addison akkor is hiányolja, vágyjon rá, az érintésére. Egy
utolsó szemétnek érezte magát emiatt a gondolat miatt, de minden rosszérzését
feledtette vele a farkát dörzsölő édes kis csatorna, és Addison apró,
irgalomért esedező sikolyai. Golyói egyre jobban felhúzódtak, alhasa, gerince
már bizsergett, combjai remegtek, de nem lassított.
- Gyere velem, Addison. –
csúsztatta a nő csípőjéről a kezét a lábai közé. – Csak még egyszer… -
ingerelte ujjbegyével a nő duzzadt csiklóját. Addison háta megfeszült, egyre
kevésbé bírt ellentartani a lökéseinek, enyhe remegéshullámok rázták a testét.
– Ez az, kicsim. – bátorította Tanner amikor a nő térdei megrogytak. – Élvezz
el nekem, még egyszer. – súgta, és ahogy Addison megértette a szavait,
gyönyörteli sóhaj szakadt ki a tüdejéből, fejét hátravetette és a
szívdobbanásainak a ritmusára elkezdte szorítani, egyre mélyebben magába vonni.
Tanner egy pillanatra sem hagyta abba a pumpálást. Figyelte ahogy Addison
kéjjel vegyes agóniája a tetőpontjára hág, és már a nő gyönyörének a puszta
látványa is elég volt ahhoz, hogy önuralma utolsó morzsáit is elveszítse. Még
egy utolsó rohamra indult, durván belökte magát Addison legmélyére, és úgy élte
meg az utolsó másodpercet, mintha attól tartana hogy soha többé nem lesz
alkalma ilyen közel kerülni ehhez a pőre, vegytiszta extázishoz. Elfojtott
nyögéssel kihúzódott a nőből, majd marokra fogta a farkát. Még az első húzás
végére sem ért, amikor feltartóztathatatlanul kirobbant belőle a magja,
beterítve Addison hátát, és fenekét. Az izmai kontrollálhatatlanul
összehúzódtak, az élvezet minden hulláma felért egy szenvedéssel, és mintha
sose akart volna véget érni ez a fájdalmas boldogság. Újabb és újabb
összehúzódások rántották görcsbe, újabb és újabb adagot fröcskölt a nő selymes
bőrére, annyit, amin már önmaga is meglepődött volna, ha lett volna az agyának
fölös kapacitása ilyen kérdések megvitatására. Mire lecsengett az orgazmusa,
úgy érezte magát, mint akit kifacsartak, megrágtak, kiköptek, és kimángoroltak.
Sajgott a combja, a dereka, a golyói, de a farka még mindig félkeményen
ágaskodott. Erőtlenül rogyott le a kanapéra, az ölébe húzva Addison karcsú
testét. Élvezetének a bizonyítékát beszívta a pólójának a szövete, ami így
nedvesen tapadt a bőréhez.
- Jól vagy? – hintett apró csókot
a nő vállára, miközben kezével a hasát cirógatta. A kellő helyeken érzékien
domború test megrázkódott a karjai közt. – Fázol?
- Kicsit. – pihegte Addison.
Tanner kirángatta maga alól a lepedő nagyját, és belebugyolálta magukat. Addison addig fészkelődött, míg oldalra
nem fordult. Arcát a vállgödrébe fúrta, lábait teljesen felhúzta a melléig, és
összegömbölyödve befészkelte magát az ölelésébe. A franc tudja miért, de a
bájosan szendergő, védtelen, és kielégült Addison képe, olyan büszkévé tette,
mint még semmi ezen a világon. Büszkévé, és elégedetté. Meghatottá. Remek kis
egyveleg volt ez, főleg a mellkasát eluraló meleg érzéssel párhuzamosan… Mégis
csak egy gondolat ismétlődött Tanner fejében, ahogy a nő arcát cirógatta, és
mélyen beszippantotta az illatát, mégpedig az, hogy visszavonhatatlanul, és
most már minden kétséget kizáróan, nyakig ül a szarban.
***
Madárcsicsergésre ébredt,
szokatlanul kipihenten, és kellemesen zsibbadtan. Zárt szemekkel nyújtózkodott,
még a lábujjait is egyenként megmozgatta, miközben letörölhetetlen mosoly
kezdte eluralni a vonásait. Az oldalára fordult, magzatpózba, hátha az álom még
visszakúszik a tudatába, de úgy látszott hogy ezen a reggelen az álom, nem
kíván a továbbiakban közösködni vele. Lassan kinyitotta szemét. A redőny illesztései
közt beszöktek a napsugarak, furcsa árnyjátékra hívva ezzel a szoba bútorait, a
szőnyeget, és a függönyt. Addison elméjében hirtelen mintha felkapcsolták volna
a villanyt. Tisztán érezte hogy ezzel a képpel valami nagyon nem stimmel.
Először is, milyen redőny? A vendégszobának csúfolt raktár ablakán nem volt
redőny… És a kanapé sem volt soha ennyire kényelmes…
Aprót sóhajtva fordult a hátára.
Tanner hálószobájának a plafonja gúnyosan szemezett vele. Dühítő, hogy ez a
férfi mindig eléri, amit akar…
Energikusan talpra szökkent, de
nem jutott túl messzire, mivel csakhamar rájött hogy meztelen. Amin ugyebár
nincs mit csodálkozni, figyelembe véve, mit is művelt az elmúlt éjszaka. És már
ott is volt… Az a fejfogós életérzés, az a tipikus „másnap reggeli” hangulat, a
kínlódás, hogy vajon miért is nem nyílik meg a talpa alatt a talaj, és süllyed
el örök időkre. Addison rühellte ezt az érzést. Ki nem állhatta, hogy ezek a
pillanatok, olyan mélyen beívódtak az elméjébe, hogy még évekkel később is
legszívesebben a falba verte volna a fejét miattuk.
Már majdnem cirádás, le-föl menő
rokonságot érintő, bővítményes, jelzős szerkezetű szidalmazásba kezdett, amikor
észrevette a lazán az ágy szélére dobott köntöst. Világos vajszínű pihe-puha
köntöst… Mi a szösz? Amikor magára rángatta a ruhadarabot, két dolog viaskodott
a lelkében. Egy: irigység, mert a köntös lágy kelméje úgy kényeztette, mint egy
barátságos ölelés, és amúgy is, mi az már, hogy neki nincs ilyen köntöse…
Kettő: féltékenység… az anyag szabása nem igazán illett Tanner sziklaszerű
testfelépítésére. A ruhadarab vélhetőleg kettészakadt volna a férfi hátán,
illetve karjain. Egyszerű tény: a köntös, női köntös volt. Kézenfekvő kérdés:
vajon kié? Hát ez az! Hogy a fene essen belé! Miért érdekli az, hogy kié volt
ez a nyomorult szövetdarab? És ha egy volt barátnőé? Akkor mi van? Meredith
miért tartana itt köntöst? Nem, ez nem logikus…
Erélyesen megrázva a fejét indult
el a konyhába. Bármilyen hisztéria is szállta meg, itt az ideje kigyógyulnia
belőle. Akarta tudni milyen szerető Tanner? Hát tegnap éjjel megtudhatta! De
még hogy! Hát akkor meg? Minden kérdésére választ kapott, itt az ideje lezárni ezt
a témát. Oké, a pasas test és végtag koordinációja első osztályú… Oké, az
illata sem rossz – mi az hogy „nem rossz”? Az illata egyenesen vadító,
hipnotikus erejű, akárcsak a hangja… Na igen… A hangja… Addison teste
megborzongott az emléktől, ahogy Tanner a fülébe súgott. Az a hang a föld
összes nőstényére végzetes jellemzőkkel bír. Az a kicsit rekedtes, mély hangfekvés,
és hozzá az a játékos tónus, az ember lányának minden perverzióját feléleszti.
És akkor még szó sem esett a férfi testéről…
Addison nekidőlt az ajtófélfának,
onnan figyelte a melegítőnadrágban lebzselő Tanner-t. A férfi lehajolt, egy
törlőruhával felszárította azt a pár csepp narancslét, ami a padlót ékesítette.
A mozdulatsor közben nadrágja második bőrként feszült meg a fenekén. Karján ugráltak
az izmok, hasizma minden kockája kontúrosan emelkedett, és süllyedt a lélegzetvételeinek
megfelelően. Hibátlan bőrén megcsillant a kora reggeli napfény, haja kócosan,
borzas összevisszaságban keretezte az arcát. Hátat fordított Addison-nak de
csak azért hogy kinyissa a hűtőt, és kivegyen belőle valamit. Kézfejét az ajtón
nyugtatta, dereka keskeny volt, combja hosszú, és az a két kis mélyedés a
feneke felett, közvetlenül a gerincoszlop mellett… Nő legyen a talpán, aki nem
akarná azonnal megnyalogatni…
Na igen… A férfi teste. Mint egy
tökéletesen megírt szimfónia, vagy egy tökéletesen megpingált festmény. Szégyen
a teremtőre nézve… Vajon hány ember középszerűsége kellett ahhoz a perfekt
tervezéshez, ami most itt készíti pofátlan lezserséggel a reggelit?
Addison pillantása kicsit fentebb
rebbent. Tanner jobb oldalán, inkább a háta felé irányozva, egy tetoválás díszelgett,
közvetlenül a bordái alatt. Nem volt nagy motívum, onnan ahonnan állt nem is tudta
kivenni, mi is lehet valójában. Az biztos hogy valamilyen írás volt több
sorban, felette egy állat – talán madár képével…
Addison épp erősen hunyorgott,
hátha azzal több információhoz jut, amikor Tanner nagy robajjal becsapta a
hűtőajtót, és megfordult. Tekintete egyenesen a tekintetébe fúródott.
- Jó reggelt! – üdvözölte cinkos
mosollyal a férfi. Vajon hogy csinálja, hogy még ez a két szó is olyan
elnyújtott szexis formában hagyja el a száját? És miért van az, hogy emiatt a
jelleg miatt mindent jelent ez a két szó, csak azt nem hogy „jó reggelt”? – Még
mielőtt nekem esnél, és átharapnád a torkom… - szegezte neki a mutatóujját
Tanner – tájékoztatásodul közölném, hogy próbáltalak tegnap éjjel
felébreszteni, de nem voltál hajlandó magadhoz térni. Nagyon ki voltál merülve,
ami – ugyan fáj beismernem – de nagyobb százalékban köszönhető, annak az
égetnivaló kanapénak, mint nekem… Ezért úgy döntöttem – tett egy tétova lépést
előre a férfi. -, hogy áthozlak ide. Az ágyamba… Hogy végre tisztességesen
kialudhasd magad… - amikor Addison egy árva szót nem fűzött ehhez hozzá, Tanner
még egy lépéssel közelebb merészkedett – Ha most is össze akarsz veszni velem
emiatt, lelked rajta, de előre figyelmeztetlek, hogy ez egy konyha… Tele van
olyan eszközökkel, amiknek igen széles spektrumú a felhasználási területük.
- Ó, igazán? – lépett Addison is
közelebb a férfihez. – Megtennéd, hogy szemlélteted ezt az elméleted mondjuk
egy… sajtreszelőn?
Tanner homloka ráncba szaladt,
mintha nagyon gondolkodna valamin.
- A sajtreszelő az egyik
legfantáziátlanabb konyhai eszköz. Mit szólnál mondjuk inkább egy fakanálhoz? –
fonta a derekára a karjait, és addig húzta, míg testük össze nem préselődött.
- Bevállalom, de csak egy
feltétellel – csuklott el Addison hangja, ahogy Tanner ujjai felkúsztak a
nyakára, majd a kulcscsontját kezdték birizgálni.
- És mi lenne az?
- Ha én is tesztelhetek rajtad
valamit…
- Kizárt dolog, kislány… -
ingatta a fejét a férfi – Még a végén valami perverz dolgot akarnál csinálni
velem.
- Amire gondoltam, abban nincs
semmi perverz…
Tanner ajkai kétkedő mosolyra
húzódtak.
- Nem hiszek neked.
- Az már a te bajod… Ha tudni
akarod, épp az járt a fejemben, hogy ha legközelebb hülye leszel, akkor a
palacsintasütővel foglak fejbe verni…
- Aucs. – vigyorodott el a férfi,
majd lehajolt, és száját a szájára préselte. Addig édesgette, míg Addison meg
nem adta magát, és egy halk sóhajjal be nem engedte kutakodó nyelvét a szájába.
- Ezt már szeretem… - szakította
meg a csókot Tanner néhány perccel később. – Hogy aludtál?
- Kell ezt még kérdezni?
- Nálad sosem tudhatja az ember…
A férfi a tűzhelyhez sétált.
Rutinos mozdulatokkal dobott bele egy szeletke vajat egy serpenyőbe. Addison
pár pillanatig figyelte ahogy a vaj sercegve elolvad, ahogy Tanner beleönti a
forró zsiradékba az omlett alapját – vagy legalábbis nagyon bízott abban, hogy
az üvegedényben felvert, sárgás színű, zöldséggel, és sonkával dúsított
kotyvalék omlettnek fog készülni – majd óvatosan közelebb sétált a férfihez.
Amíg Tanner a reggeli figyelésének szentelte minden energiáját, addig sunyiban
közelebbről is szemügyre vette a tetoválását.
- „Nem hallják immár a sirály
jaját,
S a parton megtörő hullám zaját;
Hol virág lélegzett, fejét virág
Nem
emeli az esős szélbe már;
Bár nincs eszük, s feküsznek
mereven,
Lényegük általüt a
százszorszépeken,
S nap felé tör, amíg csak a nap
áll…
- És nem vesz rajtuk erőt a halál.”
– fejezte be az idézetet Tanner. Addison-nak az sem tűnt fel, hogy hangosan
olvasta a sorokat.
- Ez gyönyörű. – bökte ki
pirulva, mert úgy érezte, hogy ugyan akaratlanul, de túl messzire merészkedett.
- Thomas Dylan… - felelte halkan
a férfi. – Anyám nagy kedvence volt. Valamiért rajongott az ilyen bús-romantikus
dolgokért. – levette a serpenyőt a tűzhelyről, aztán Addison felé fordult. –
Amikor kicsik voltunk, mindig azt mondogatta, hogy hinni kell a csodákban, a
szeretet határtalanságában, és társaikban. Aztán beteg lett, és nem sokkal
később meghalt. Tizennégy voltam akkor… Blake már inkább volt férfi, mint
gyerek, apám pedig összeomlott. Nem is nagyon talált már vissza a régi
önmagához. Egyetemre jártam, amikor elvitte egy szívroham. Ez nem sokkal a 21.
születésnapom után történt. Addig is közel álltunk egymáshoz Blake-kel, de
akkor a fájdalom – lefogadom, hogy ha anyám akkor élt volna, akkor azt mondta
volna, hogy nem a fájdalom, hanem a szeretet – még inkább összekovácsolt
minket. Egyik éjjel valahogy úgy alakult, hogy egy kicsit többet ittunk a
kelleténél… - Tanner arcára szomorkás mosolyt csalt az emlék – Na jó, nem
szépítek… Soha nem voltam még annyira berúgva, mint akkor… De Blake sem.
Homályosan emlékszem a tetováló szalonra, meg hogy siratóasszonyokat
megszégyenítő könnytengert produkálva varratuk magunkra ezeket a sorokat. Blake
is, én is… Ugyanoda. A vicc az a történetben, hogy másnap reggel, teljesen
józanul sem éreztük úgy, hogy elbaltázott lépést tettünk volna… Ezeknek a
soroknak ott a helyük. – Tanner pár pillanat erejéig csak nézett rá, aztán
megköszörülte a torkát, és visszafordult a serpenyő felé.
- És mi a madár története? –
érintette meg a kitárt szárnyú, félig tűzben égő madár képét Addison.
- Egy főnix… - fordult vissza
felé Tanner. Elkapta a csuklóját, odahúzta maga mellé, majd egyetlen
mozdulattal felültette a munkapultra. – Ez jóval egyszerűbb sztori…
- Éspedig?
Tanner pillantása az ajkát
simogatta, kézfeje a combján nyugodott.
- Nem akartam elfogadni a bátyám
halálát…
Addison maga sem tudta, hogy mi
ütött belé, de alig fél másodperccel később már hevesen csókolta a férfit,
erősen kapaszkodva kusza tincseibe.
- Ha ezt így folytatod –
bontakozott ki Tanner a csókból – akkor megint dobhatom majd ki a szemétbe a
reggelit… És amúgy is, ha lépést akarsz tartani velem, akkor kell a szénhidrát
a szervezetedbe… - döfött fel a villára egy falatot, és Addison szája elé
tartotta.
- Most komolyan meg akarsz etetni?
- Igen, úgy terveztem… Van ellene
valami kifogásod?
- Felnőtt nő vagyok, és nem
csecsemő…
- Én pedig felnőtt férfi vagyok…
És csak hogy tudd, amikor majd a sárgadinnye szeleteket fogom az ajkaid közé
csúsztatni, vagy esetleg a szőlőszemeket, úgy meg fogok keményedni, hogy órákon
keresztül fogsz majd nekem kegyelemért könyörögni… Úgyhogy nyisd ki szépen
azokat a csábos ajkaidat!
- Van olyan tevékenység ezen a
földön, ami nálad nem egyenértékű az előjátékkal?
- Ha rólad van szó Addison, akkor
nincs.
