Rohadt rántotta… Mikor kezdett el
vajon a tojás ennyire tapadni a teflonhoz? Tanner lágyan szerette a rántottát.
A jó rántotta mindig híg egy kicsit, és nem olyan mint a gabonapehely. A
szalonnát pedig hirtelen lesütve, kicsit puhán kedvelte, és nem pedig olyannak,
mint a vakaró. Úgy látszik, hogy megbolondult a villanytűzhelye. Vagy a
serpenyői… Vagy esetleg az egész világnak elment az esze, és Ő az utolsó, aki
még nincs teljesen megzavarodva. Vagy pont fordítva van. Ki tudja?
Nem is figyelve arra hogy mit
csinál, kinyitotta a hűtőajtót, és a legelső dolgot, ami a kezébe akadt
kikapta. Bármi is az, megsütve minden bizonnyal részét képezheti egy késői
reggelinek. Virsli… Még jó hogy nem kolbász… Ezen a ponton veszítette el a
maradék hidegvérét. Fogta a légmentes csomagolásba zárt, húst valószínűsíthetően
sohasem látott szójakészítményt, és egy erőteljes dobással bevágta a csapba. A
jó rohadt életbe! Tenyereivel a munkapultra támaszkodott, és vett néhány korty
mély levegőt. Megcsókoltad. Voltál olyan idióta, hogy megcsókoltad… Pont azt
tetted, amit soha nem akartál megtenni, és ahelyett hogy most falba vernéd a
fejed, közel vagy ahhoz, hogy úgy vigyorogj, mint egy fakutya. Gratulálok
öregem, minden elismerésem, fingod sincs arról, hogy mit is jelent a
következetesség!
Jobb kifejezés híján, elvontatta magát a csapig, és újra a
kezébe ragadta a zacskót. Csak úgy ősemberesen a fogával felbontotta a
csomagolást, majd egyesével elkezdte a rudakat belehelyezni a forró serpenyőbe.
Mégis mi a jó francot gondolt, amikor másodszor is elkapta Addisont? És mi a jó
francot gondol most is? Addison-nak virslit adni? Díjnyertes ötlet haver… Főleg
ha félbevágott kiflivel, és majonézzel tálalod. Köszönjük Fraud! Morogva kapta
le az egész serpenyőt a tűzhelyről, majd a tartalmát a szemetesvödörbe
ürítette. Amúgy meg kit érdekel, hogy mit gondol Addison? Hisz nem más a nő,
csak egy ismeretlen, akit a véletlen pont a kocsmájába kalauzolt. Előfordult az ilyen
már máskor is… Akkor meg nem fordult a fejében, hogy az éppen aktuális család
vagy a széltében-hosszában két méteres szőrös monstrum akarna-e virslit enni
vagy sem… Jó, oké, azokat az embereket nem is akarta megcsókolni… Mondjuk az is
egy jó kérdés, hogy Addison miért váltja ki belőle a párzási kényszert… Nem
volt csúnya nő, de nem is volt egy magazin címlapjára kívánkozó alkat sem. Ha
az összképet vizsgálta az ember, akkor átlagosnak lehetett elkönyvelni. Persze
ez csak addig állta meg a helyét, míg ki nem nyitotta a száját… És azok az
ajkak… És íme, újra témánál vagyunk! Amúgy meg teljesen mindegy, hogy mi az ami
miatt nem tudja tartani a három lépés távolságot ettől a némbertől… A fő
probléma az hogy nem tudja távol tartani magát. Hogy most ez a nő furcsán
sötétzöld íriszének volt betudható – eddig nem is vette észre mennyire érdekes
színű szeme van Addisonnak, ami mondjuk nem is csoda, hisz eddig jobbára
mindent nézett a nőn, csak a szemeit nem… -, vagy annak a hihetetlenül hosszú
és lágy hajának, ami úgy futott keresztül az ember ujjain, mint a selyem, vagy
esetleg az ajkainak, amik olyan édesek voltak, mint a méz… De lehet a dolognak
köze a tökéletes testéhez is… Na jó, klasszikus értelemben véve Addison tényleg
nem volt szép. De vibrált. És részleteiben maga volt a tökéletesség. Az a
fajta, amiben órákig lehet gyönyörködni az éjszaka közepén, míg a másik alszik.
Szar ügy. És ha ez nem lett volna elég, még azt is be kellett ismernie, hogy a
nő csípős nyelve nemhogy nem lohasztotta a gerjedelmét, de még fokozta is. És
itt kanyarodunk be a miértekhez… Miért csókolta meg, amikor Julie már nem volt
a műhelyben? Mert meg kellett tennie. Abban a közel fél percben, míg a nő
szónokolt, elvesztette minden visszafogottságát, a józanságával egyetemben.
Olyan volt az egész, mint egy lavina, ami ha megindul, visz mindent ami az
útjába áll. Az sem érdekelte volna ha a merészsége miatt, kap Addisontól egy
akkora pofont, hogy kiakad miatta az álkapcsa. De nem… A nőnek esze ágában sem
volt pofon vágni. Nem. Helyette olyan szorosan tapadt hozzá, hogy amit eddig
még nem látott a testén, azt centire pontosan érezhette. Így utólag
visszagondolva, az volt az igazi teljesítmény, hogy képes volt leállítani
magukat. Nem sok híja volt, hogy le ne rángassa a nőről azt a csipkecsodát,
főleg amikor Addison a lábait a csípője köré akarta fonni. Bárki is varrta azt
a lepedőt, megérdemelné a súlyát aranyban. Mert az volt az a mozzanat, ami
visszatérítette Tannert a helyes kerékvágásba. Ha akkor Addison öle
odapréselődik a farkához, semmi nem állíthatta volna meg őket. Bizony „őket”.
Nem csak őt… Addison legalább annyira be volt indulva, mint Ő maga. Ami persze
megválaszol még egy nagyon fontos kérdést. Kié a felelősség? Hülye lesz majd
magára vállalni ezt az egészet…
Halkan megnyikordult mögötte az
ajtó. Sok mindenre számított, de arra a képre semmi sem készíthette fel, ami
akkor várta, amikor megfordult. Addison olyan volt, mint akit skatulyából
húztak ki. Szűk, sötét, térdig érő szoknya, és teljesen a testére tapadó,
karcsúsított fehér ing feszült a testén. Gombokkal. Sok apró gombbal… Franc. A
megjelenést a laza konty, és a felhőkarcolónyi magassarkú tette tökéletessé.
- Igazán nem kötözködésből –
köszörülte meg Tanner a torkát -, de nincs olyan ruhád, ami egy leheletnyivel
kényelmesebb? – mivel ez a szerelés, egyből minden tinikoromban látott
titkárnős felnőtt filmet az eszembe juttat…
Addison kicsit esetlenül fektette
a combjaira a kézfejét.
- Mivel nem számítottam arra,
hogy útközben le fogok robbanni, így sajnos kimaradtak a csomagolás során a
hétköznapi farmerjaim, és az ahhoz passzoló egyszerű felsőim… - dünnyögte.
Tanner kétkedve ráncolta össze a
homlokát, mire a nő arcára azonnal kiült a harciasság.
- Rendben, beismerem… Nincsenek
ettől egyszerűbb ruháim.
- Pizsama?
- Ha valamiben sosem fog látni
engem Tanner Crawford, az a pizsama!
- Annyira jellemző, hogy megint
félreérted, amit mondani akarok. – morogta Tanner, immár teljesen kedvetlenül. –
Miben szoktál aludni? Pólóban? Kockás férfiboxerben, laza pamutnadrágban? Senki
nem kényszerít arra, hogy egy ilyen jelmezben grasszálj naphosszat. Már csak
ránézésre is fojtogató…
- Amiben általában aludni
szoktam, az nem lenne megfelelő viselet egy reggeli elköltéséhez… - válaszolta
hasonló hangnemben Addison.
- Csak segíteni akartam. – emelte
fel Tanner védekezőleg a kezeit. – De ha neked így is jó…
- Tökéletes.
- Akkor rendben.
Visszafordult a serpenyőkhöz,
amiben a „vakaró”, és a „gabonapehely” gőzölgött, majd két tányérra porciózta
az ételt. Lazán, mintha nem is érezné a hátába fúródó tüskék tömegét, szelte
fel a kenyeret, majd a darabokat szép nyugodtan egy kosárba halmozta. Ezután
ugyanolyan nyugodalmas tempóban mindent átpakolt az ablak mellett elhelyezkedő
kis kétszemélyes asztalkára. Szigorúan két fordulóval. Ha nincs veszekedés,
akkor jön a kínos csend… Rém pihentető.
- Foglalj helyet. – mutatott a
vele szemben árválkodó székre, miután leült, és olyan vehemensen döfte föl a
villájára az első falatot, mint aki attól fél, hogy a gaz ételje akármelyik
pillanatban fogja magát és elszökik. És láss csodát, a villa nem hajlott el a
szalonnától, viszont a tojáshoz inkább egy kanál illett volna, mert pergett a
szélrózsa minden irányába. Amíg nem törik miatta ketté a fogsora, és belső
vérzés nélkül meg tudja emészteni, addig mindegy…
Addison körömcipője megkoppant a
padlón. Először tétován, mintha azon hezitálna, hogy inkább éhen hal, mintsem
hogy vele egy asztalhoz üljön, majd egyre gyorsabban, amikor az ösztönei és a
józan esze vélhetően legyőzték a pikírt természetét. Tanner megvárta míg a nő
elhelyezkedik szemben vele, aztán hátradőlt, és összefonta a karjait a
mellkasán. Addison szemeiből csak úgy hullámzott felé a bizalmatlanság.
- Gondolkoztam… - dőlt egy kicsit
előrébb, majd összeszűkült szemmel figyelte, ahogy a nő szája kinyílik, majd
lassan becsukódik, lenyelve a riposztot, ami valószínűleg gőzerővel akart
kitörni belőle. – Tisztáznunk kell egy-két dolgot, és most nagyon szeretném, ha
a vitatkozás helyett, inkább úgy viselkednél, mint egy érett felnőtt nő.
Addison ajkai ismét nyílni
kezdtek, és most már nem volt semmi ami megállíthatta volna a kibuggyanó
szóáradatot.
- És mégis, ha szabad tudnom, Mr.
Crawford, az ön olvasatában, mégis milyennek kell lennie egy felnőtt nőnek?
- Egy felnőtt nő, egy okos nő –
nyomta meg Tanner a második jelzőt – jelen helyzetben a kezébe kapná a villát,
és elkezdene a táplálkozásra fókuszálni. Amíg falatozol, addig én elmondom mire
jutottam amíg gondolkoztam…
Addison morogva ugyan, de eleget
tett a felszólításnak. Íme, a bizonyíték, hogy csodák márpedig léteznek…
- Szóval – kezdett Tanner a jó
előre kigondolt monológba, miközben narancslevet töltött két pohárba – nem
tudta nem elkerülni a figyelmemet, ez a kettőnk közt zajló igencsak heves
valami…
Villa és tányér csörömpölő hangja
úszott keresztül a levegőn, az a fajta, ami akkor keletkezik, amikor a két
dolgot egymáshoz vágják.
- Nem zajlik köztünk semmiféle
heves valami!
Na, ennyit a csodákról.
- Ahogy gondolod, Addison, de ez
a semmiféle valami csak egyre rosszabb lesz, ahogy halad az idő. Épp ezért
gondoltam azt, hogy helyre kellene tennünk ezt a semmiféle valamit, mielőtt még
a hétköznapi témákba belemerülnénk, illetve mielőtt még olyan irányt vennének a
dolgok, amit egyikünk sem szeretne. Vitatkozhatsz napestig velem, ha akarsz, de
ezzel nem leszünk előrébb…
- Mégis mit akar, mit tegyek? –
dőlt most már a nő is hátra a széken, dúlva-fúlva, mint egy támadásra kész
hárpia.
- Mindenekelőtt sokat segítene a
problémánk megoldásában, ha nem tagadnád tovább azt, ami nyilvánvaló. Azt hogy
vonzódsz hozzám, ahogy én is hozzád.
- Különös fogalma lehet a
vonzalomról, mint olyanról…
- Jaj, ne kezdjük el ezt! Egy
szóval sem állítottam, hogy ez a vonzalom nekem tetsző érzés volna. Bitang
irritáló természeted van, olyan fensőbbséges, és dölyfös… - legyintett
ingerülten Tanner a kezével. – Ráadásul akkor is kötözködsz, amikor arra semmi
okod…
- Hogy én kötözködök? Én? –
Addison olyan sebesen pattant fel a székről, hogy az kis híján felborult. –
Magának teljesen elment az esze! Amióta betettem a kocsmájába a lábam, nem
csinál mást, csak sérteget!
- Hát sértegetésért neked sem
kell ám a szomszédba menni! – szökkent talpra most már Tanner is. – Látod? –
mutogatott idegesen a lányra. – Épp erről beszéltem! Olyanok vagyunk, mint az
óvodások! Szerinted ez normális?
- Vannak emberek akikkel csak így
lehet kommunikálni…
- Ja, bagoly mondja…
- Maga egy analfabéta az alapvető
udvariasság tekintetében!
- És még mindig: bagoly mondja…
Addison pipacspiros fejjel nézte
egy hosszú pillanatig, aztán jó szokásához híven lendületesen hátat fordítva,
angolosan távozni készült a körömcipőin… Legalább a lábai lennének formátlanok!
Széles térdkalács, oszlopboka, vagy valami… de nem. Még a vádlijának is
olyannak kell lennie, mint amilyen a nagykönyvben meg van írva.
- Addison, ha ki mersz lépni azon
az ajtón, akkor kereshetsz magadnak másik autószerelőt! – mennydörögte Tanner.
Vészesen közel kezdett kerülni ahhoz az állapothoz, amikor általában szét
szokott verni valamit. Figyelembe véve, hogy amikor legutóbb ennyire elöntötte
az agyát az indulat, alig múlt tizennyolc éves, el kellett ismernie, hogyha az
idegei felhergeléséről van szó, akkor Addison egy zseni. – Komolyan mondom. Vagy
leülsz, és megeszed a reggelidet, ami már lassan ebéd, és közben összeszeded
magad, vagy mehetsz amerre látsz. És tájékoztatásul közlöm, hogy a legközelebbi
autószerelő két várossal arrébb található…
A nő kezében szorongatva az
ajtókilincset, hullámzó mellkassal fordult vissza felé.
- Zsarolni akar?
- Csak próbálok hatni a józan
ítélőképességedre, már ha van neked egyáltalán ilyen. Nem az én kocsim van
lerobbanva, és nem én vagyok ráutalva egy másik ember jóindulatára. Ha már
vagyok akkora ökör, hogy tényleg segíteni akarok neked, akkor szerintem a
legkevesebb amit megtehetsz, hogy szépen leülsz, és meghallgatod amit mondani
akarok.
Addison olyan erővel szorította
össze az állkapcsát, hogy az izmainak a rángását még a kis helység másik
végéből is tisztán ki lehetett venni. Szinte látni lehetett az erőlködést is,
ahogy arra kényszeríti magát, hogy eleresztve a kilincset, visszainduljon az
asztalhoz. Tanner is visszasétált a székéhez, majd leült rá. Bevárta amíg a nő
is elhelyezkedik szemben vele.
- Utánajártam az alkatrészeknek,
amik kellenek a kocsidba. Elég sok dolgot be tudtam szerezni innen a
környékről, de sajnos a hengerfejekkel nem volt ennyire egyszerű dolgom. Két
beszállítót találtam, az egyiket Salt Lake City-ben a másikat Denverben. Ez
utóbbi ígérte hamarabbra a szállítást, de ez a hamarabb is azt jelenti, hogy legkorábban
jövő hét csütörtökön. Ami sajnos egyet jelent azzal, hogy a maival együtt hat
napig ki kell bírnunk egymást…
- És mégis miből gondolja, hogy
hajlandó leszek hat napig aszalódni a padlásán?
- Mert valószínűleg én vagyok az
egyetlen Springdale-ben, aki nem metszené fel az ereit tőled ennyi idő alatt…
- Na jó, nekem ebből elegem van.
– pattant fel Addison ismét az asztal mellől, de Tanner a csuklója után kapott.
- Jól van, rendben, sajnálom. –
motyogta, miközben nagyon remélte hogy az arcán nem egy kelletlen fintor ül,
hanem a megbánás mély árkai. – Rossz húzás volt ezt mondanom, de nem bírtam
megállni, hogy ne tegyem… Mellesleg mi értelme volna elutasítani a padlásom
nyújtotta kényelmet, ha már vagyok olyan hülye, hogy felajánlom neked ingyen és
bérmentve? Tekintsd békejobbnak, ha úgy tetszik…
A nő jól láthatóan kétségekkel
küzdött egy-két kusza másodpercig, aztán visszahuppant a székre.
- Szóval hat nap. – dünnyögte. –
Hat teljes napig kell majd kerülgetnem magát…
- Nos… - krákogott Tanner –
nagyjából igen. Itt térnék rá a mondandóm lényegi részére. Figyelembe véve, azt
a nem létező semmit, ami miatt hajszál híján a motorháztetőn kötöttünk ki az
előbb, az volna a korszakalkotó javaslatom, hogy tartsuk magunkat távol egymástól. Végül is a padlásom teljesen el van szeparálva a kocsmától, illetve
a lakrészemtől. Napközben ugyan a műhelyben leszek, de nincs kőbe vésve, hogy
akkor is egy légtérben kell tartózkodnunk…
- Van internet elérhetőség a
vendégszobájában? – szakította félbe Addison, gúnyosan megnyomva az utolsó
szót.
- Fogadjunk, hogy azt hiszed,
hogy azt fogom mondani, hogy nincs…
- Valóban. Meg lennék lepve, ha
ebbe a kietlen pusztába is betört volna már a technika…
- Hát a vendégszobáig, mi
tagadás, nem sikerült neki betörnie, viszont a kocsmában van wifi…
- Remek! – csapta össze a nő a
tenyerét. – Akkor itt is van a megoldás. Amíg maga a műhelyben bütyköli a
bütykölnivalóit, addig én a kocsmában leszek, és dolgozom…
- És miből gondolod, hogy
beengedlek egyedül a kocsmába?
- Mert ha nem teszi, akkor
kénytelen lesz elviselni, ahogy részleteiben kikérdezem arról, hogy éppen mit,
és miért csinál az autómon. – villantott fel Addison egy kegyetlen mosolyt.
- Jogos. Meg vagyok győzve.
- Aztán délután helycsere, amikor
kinyitja a kocsmát, vagy amit akar…
- És végül csütörtökön találkozunk,
amikor könnyes búcsút intve egymásnak rendezzük a cehhet. Elfogadható?
Addison orra kis fintorba
húzódott.
- Nekem tökéletesen, ha magának
is.
- Tökéletesen. Kezet rá. –
nyújtotta előre a jobbját Tanner. A nőnek határozott kézfogása volt, amolyan
rideg, hivatalos… Személytelen. És ez most miért is baj? – Akkor most már
ehetünk?
Addison még életében nem evett
annyira száraz rántottát, mint ami előtte terpeszkedett a tányéron. A
szalonnáról nem is beszélve, amit konkrétan ketté lehetett törni. Viszont az
ízvilággal sok problémája nem akadt, így komótosan falatozott. Az egyetlen
dolog a menüből ami ellen semmi kifogást nem tudott felhozni, az a kenyér volt.
Friss, ropogós, aranybarna… Olyan fajta házi kenyér, amit a nagyvárosok utcáin
soha nem találna meg az ember lánya. Nem is tudta hogy mennyire éhes, amíg az
első falatot a szájába nem tette. A kezdeti feszült hangulat ellenére, olyan
csendes egyetértésben ettek egy asztalnál Tanner-rel, ami már-már családiasnak
volt nevezhető. Furcsa. A kis malőrjük után a műhelyben, Addison első gondolata
az volt, hogy menekül amerre lát. Minden hadakozása ellenére, teljesen
világosan felismerte, hogy a férfi veszélyes. Tipikus példája volt annak, hogyha
a kémia egyszer beindul, akkor ott fuccs a józanésznek. És Addison világ
életében büszke volt a józan eszére. Nem volt hajlandó közel harminc évesen
elkezdeni ellentmondani a saját természetének. Teljesen letaglózta Tanner hozzáállása
az ügyükhöz. Valamiért elszámította magát. Lelkiekben arra készült, hogy a
pasas majd ráhajt, hogy erőltetni fogja a műhelyben elindított kis kalandjukat…
Mondani sem kell, hogy mennyire megkönnyebbült amikor Tanner felvázolta az
ajánlatát. Ha elkerülik egymást, akkor minden rendben lesz… Ezt akarta. Ez volt
a helyes út, amit akarnia kellett. Akkor most mégis miért van elszontyolodva?
- Nagyon tetszik a ház
felosztása… - mondta, csak hogy mondjon valamit, mielőtt újra végtelen ciklusba
zavarodott volna az agya a Tanner-t érintő kérdések halmazán. – Nagyon
praktikus a helykihasználás.
A férfi úgy nézet rá, mintha két
feje nőtt volna. Most miért? Még mindig jobb téma volt ez, mint az időjárás...
- Amikor jó pár éve megvettem ezt
a házat – szólalt meg végül vontatottan Tanner, mint aki maga sem hiszi, hogy
belemegy egy ilyen felületes csevegésbe – annyira rossz állapotú volt, hogy
jobbára csak a négy fala állt biztosan. Az öreg, aki a haláláig itt élt, nem
nagyon foglalkozott az ingatlan karbantartásával. Nem volt normális fűtés, a
villanyhálózat csapnivaló volt, a víz pedig be sem volt vezetve… Emiatt, és az
örökösök türelmetlensége miatt nagyon jutányos áron sikerült megvásárolnom a
telket, és házat is. Majd két évembe telt míg lakhatóvá tettem, de megérte. A
ház alapterülete túl nagy volt, nagyobb mint amit egy ember be tudna lakni…
Ekkor született meg bennem a kocsma gondolata. Középen elválasztottam a házat,
behúztam egy falat, és külön bejáratot alakítottam ki a kocsmához, illetve a lakrészhez
is. Ez utóbbihoz kettőt is. Az egyiket az utcafrontról, a másikat pedig a belső
udvarról. Az utcafronti a nappaliba nyílik, ami a mögött az ajtó mögött
található – bökött ujjával Addison háta mögé – a belső udvaré pedig az az ajtó volt,
amin bejöttél.
- Ötletes.
Tanner megrántotta a vállát.
- Inkább célszerű. A lakrész
funkcióját tekintve korrektnek mondható. Van egy kényelmes, tágas nappalim, egy
szintén tágas hálóm, és egy minden igényt kielégítő fürdőm, és konyhám…
- Ami meglepően jól felszerelt… -
szúrta közbe Addison, ahogy a szemeit végighordozta a kis helyiségen. Gyönyörű,
valószínűleg kézzel készített tömörfa konyhabútor foglalta el az átellenes
sarkot, amibe minden olyan eszköz beépítésre került, amire szüksége lehet egy
színvonalas konyhának. A hűtő is szépen be volt süllyesztve a bútorba, akárcsak
a mosogató, vagy a tűzhely. A munkapult világos márványszínű volt, ami
tökéletesen harmonizált a szekrények sötét színével. A falak krémszíne és a
rusztikus hatású kőpadló terrakotta árnyalata pedig kellemesen otthonossá,
kuckóssá varázsolták a hatást. Mindent egybevetve a berendezés kitűnő ízlésre
vallott. – Nehezen ismerem el, de le vagyok nyűgözve. – köhécselte.
- Képzelem mennyire nehéz volt
ezt kimondani. – vigyorgott Tanner. – Részemről az öröm, ha sikerült valamiben
elnyernem a tetszésedet.
Addison testén egy hőhullám
cikázott végig. Miért? De tényleg… Miért van az, hogy egy ilyen egyszerű
mondatot is rögtön kétértelmű frázisnak könyvel el az agya? Figyelte ahogy a
férfi kortyol egyet a narancslevéből… Hogy vinné el a fene! Még ezt is képes
olyan érzékien csinálni, hogy az embernek rögtön minden az eszébe jut róla,
csak természetesen a szomjoltás nem.
- És mi a műhely története? – krákogta,
mivel a hangja úgy döntött szabadságolni óhajtja magát.
- Nos, a műhely egy véletlen
eredménye. – felelte még mindig vigyorogva a férfi. – Eredetileg egy két autós
garázs állt a helyén. Egyszer az egyik szomszéd betakarítógépe lerobbant, én
pedig megjavítottam neki. Pár hét múlva már mindenki nálam állt meg, hogy
tegyem rendbe a járművét. Egyre komplexebb problémák merültek fel, és így a
garázs is fokozatosan műhellyé avanzsált. A végén eljutottunk odáig, hogy
kénytelen voltam bejelenteni a tevékenységemet az adóhatóság felé… - Tanner
bekapott egy újabb falat szalonnát, majd a villával felé bökött. – És mi a te
történeted? Mi vett rá, hogy elhagyva a komfortzónádat nekivágj egy rozzant
kocsival a nagy semminek?
- Munka. – vágta rá Addison
gondolkodás nélkül. – Előléptettek… mondhatni… - húzta el a száját – és az új
pozíciómat New Yorkban tölteném be. Ennyi. Nem túl kalandos történet.
- És nem is vagy túl lelkes tőle,
ha jól látom…
Addison letette a villát, és
kényelmesen hátradőlt a székben.
- Nem egészen úgy alakult a
dolog, ahogy szerettem volna. Van egy-két előre nem látott akadály, amiket
kénytelen leszek legyőzni, ha meg akarom tartani a kinevezésem. Márpedig meg
akarom tartani a kinevezésem…
Tanner elgondolkodva vizslatta
egy darabig.
- Szóval akkor ha jól értem… -
köszörülte meg a torkát – Van egy kinevezésed, ami nem egészen olyan, mint
amire számítottál, mégis elfogadtad, és emiatt keresztülutazol az egész
kontinensen… Mi több, ha minden jól megy, akkor gondolom New Yorkba is költözöl.
- Igen. Nagyjából ez a helyzet. –
bólogatott Addison. – Bár így az összefoglalóját hallgatva elég furcsának
hangzik a dolog…
- Nem, ez nem furcsa… Ez
egyenesen abszurd. Mert költözz, ha előléptetnek, és úgy léptetnek elő, ahogy
azt te is gondolod, de egy félmegoldás miatt felrúgni mindent… Mit szólt hozzá
a családod?
- A családom? – hökkent meg
Addison.
- Igen a családod. A szüleid, a
testvéred vagy testvéreid, ha vannak, nénikék, bácsikák…
- A szüleim jelenleg
Connecticut-ban élnek, így biztos örülni fognak ha New Yorkba költözöm, bár még
nem szóltam nekik erről az egészről.
- Miért nem? – vonta fel a
szemöldökét kíváncsian Tanner.
- Úgy veszem észre, hogy kezdünk
egy kicsit túl személyesbe átmenni… - replikázott Addison harciasan.
- Sajnálom. Nem akartalak
megsérteni. – fújt visszavonulót azonnal a férfi, majd a tányérokért nyúlt, és
felállt.
- Nem szeretek a szüleimről
beszélni. – robbant ki Addisonból a beismerés, mielőtt még átgondolhatta volna.
– Azért nem szóltam eddig nekik, mert nem lenne túl sok értelme. Lehet hogy
mire New Yorkba érek, ők elköltöznek valahová máshová. Amióta nyugdíjba mentek
úgy jönnek-mennek keresztül-kasul az államok közt, mint a flipper golyója. A
szokásos, kötelező telefonbeszélgetések megvannak, de már közel három éve nem
találkoztam velük. Elmondásuk szerint San Francisco ez alatt az idő alatt
egyszer sem esett az útjukba. De ezzel szemben ahányszor hazalátogatott a
bátyám, isten tudja hogy éppen honnan, őt mindig sikerült az útjukba ejteniük.
Ez van. Nem mintha haragudnék rájuk… Rendes emberek. Az apám tanár, az anyám
könyvelő, a bátyám pedig minden olyan szervezetnek az aktív tagja, amik nehéz
sorsú embereken segítenek szerte a világon. Egymaga kitesz egy teljes emberjogi
mozgalmat… Mi ez, ha nem a tökéletes család?
- Szóval haragszol rájuk…
- Ó nem is kicsit! – lendült bele
egyre jobban Addison. – Az összes komplexusomat nekik köszönhetem…
Tanner rekedten felnevetett, majd
a konyhapultnak dőlt a csípőjével.
- Ennek ellenére csillog a
szemed, amikor róluk beszélsz…
- Igen, a dühtől…
A férfi továbbra is mosolyogva
nézte úgy, hogy most már Addison sem bírta megállni somolygás nélkül. És szépen
lassan valami megváltozott. Nem tudta volna meghatározni hogy mi is volt az a
valami, de egyszer csak ott volt az a légkör. A megértés, és egyetértés
légköre. Az a bíztató hangulat, ami minden embert arra késztet, hogy kinyíljon,
hogy bevalljon olyan dolgokat is, amiket soha az életben nem akart volna bevallani
senkinek, nemhogy egy vadidegennek. Szinte fojtogatta a nyomás, hogy még többet
meséljen a családjáról, annak ellenére hogy az esze ennek pont az ellenkezőjét
diktálta. Legszívesebben az összes gyerekkori, és tinédzserkori bakiját
felsorolta volna, minden kritikus krízispillanattal együtt, ami egykor kínosan
érintette, és amin most már csak nevetni volt képes… Élete legzavarbaejtőbb, és
egyben legizgalmasabb érzelmi hulláma száguldott végig a testén. És a
legfélelmetesebb is… Hirtelen talpra szökkent, és remegő kézzel lesimította a
szoknyáját.
- Én… - hebegte – azt hiszem, ideje
volna indulnom. – De hogy hová, vagy minek?
- Igen. – köszörülte meg Tanner
is a torkát, ahogy a mosogató felé fordult. – Kicsit elszaladt az idő.
- Igen. Nos… Köszönöm az ebédet.
Nagyon… khm… ehető volt.
A férfi szája sarkában ismét
megjelent az a gúnyos, fesztelen mosoly.
- Reméljük nem kapunk tőle
ételmérgezést.
- A székrekedés esélyesebb volna…
De legalább a refluxa pihenhet egy keveset.
Tanner jóízűen felkacagott.
- Tudod, Addison – szólalt meg
aztán elgondolkozva –, ha éppen nem vagy egy hárpia, igazán kellemes tud lenni
a társaságod.
- Tudja Tanner, maga is egészen
elviselhető volt, de ennek ellenére, amit megbeszéltünk az még áll.
- Hát persze. A legnagyobb
örömmel foglak elkerülni a következő napokban.
- Akárcsak én magát. – sétált Addison
mosolyogva az ajtóhoz, de mielőtt kinyithatta volna, az magától kivágódott, és
egy szélvész kecsességével egy teltkarcsú, meglehetősen szép vonásokkal
rendelkező hölgyemény viharzott be rajta.
- Tanner Crawford, te gazember! –
sziszegte a fogai közt, Addison-t méregetve. – Nem akartam elhinni, amit Julie
mesélt a közértben…
Tanner, mintha mi sem történt
volna, csupáncsak futó pillantásra méltatta az érkezettet, és hanyagul tovább
pakolta a mosogatóba a koszos poharakat, és tányérokat.
- El tudom képzelni, mit mondhatott
Julie… - dörmögte.
- Most teljesen mindegy mit
mondott Julie! – lépett beljebb a nő. – Végre hazahozol egy nőt, és nekem a
közértből kell értesülnöm róla? Ráadásul a legnagyobb pletykafészektől, aki a
községben lakik…
- Lehet hogy az én gondolkozásom
van kifacsarodva, Meredith, de szerintem semmi közöd ahhoz, hogy mikor milyen
nőt látok vendégül a házamban.
- Mikor, milyen nőt? Te sosem
látsz vendégül senkit, Tanner, nemhogy nőket!
Addison tekintete úgy pattogott a
két személy közt, mint a pingponglabda. Már megint mibe keveredett? Mégis hány
nő van ebben a porfészekben, aki kapcsolatot ápol Mr. Jóképű de Bunkó-val?
Egyre nagyobb esélyét látta annak, hogy a következő hat napban valamelyik
háremhölgy által meg lesz tépve, ráadásul ok nélkül… Vagyis, részben ok nélkül.
Illő volna már azokat a csókokat elfelejtenie…
- Akkor azt hiszem én megyek is…
- somfordált óvatosan az ajtóhoz.
- Dehogy megy! – karolt bele a
Meredithnek nevezett nő, és olyan erőteljesen húzta vissza az asztalhoz, ami
már-már csodálatraméltónak számított, figyelembe véve, hogy a nő majd másfél
fejjel volt alacsonyabb tőle. – Üljön csak le. – terelte a székhez. Addison
segélykérő pillantások tucatjait lövellte Tanner felé, de a gaz férfija a
mellkasa előtt karba font kezekkel a teljes egykedvűség jegyében pillantott
vissza rá.
- Hogy találkoztatok? Mióta
ismered Tanner-t? Annyira jó, hogy végre sikerült valakit összeszednie, ennek a
mamlasznak! Félre ne értsd, imádom Tanner-t, de ami a nőket illeti, volna még
mit tanulnia… - Meredith szóáradatát csak Tanner halk horkantásai zavarták meg
itt-ott. – Biztos nagyon romantikus a történetetek… – sóhajtott fel a nő
álmodozva.
- Az. Egyenesen vadregényes! –
motyogta a férfi leginkább csak magának, Meredith meg mintha meg sem hallotta
volna, lelkes pillantásokkal várta hogy Addison megszólaljon. Addison fejében
viszont csak egy mondat kattogott rendületlenül, méghozzá az, hogy halványlila
fogalma sincs arról, hogy vajon milyen gyorsítót szedhet a vele szemben ülő nő,
de hogy kellene neki is belőle, az is biztos.
- Tegnap éjszaka ismertem meg
Tanner-t. – nyögte ki végül. Meredith szemei tányérnyira tágultak.
- Csak tegnap? És máris
hazahozott?
- Hát nem nagyon hagytam neki más
választási lehetőséget…
- Biztos mély benyomást tettél
rá…
A férfi karcosan felnevetett.
- Ezt lehet hogy tőle kellene
megkérdezni… - makogta Addison.
- Mély benyomást tett rád? –
fordult Meredith Tanner felé.
- Még soha senki nem tett rám
ennyire mély benyomást. Egy élet kevés lesz, hogy kiheverjem.
- Tanner, kérem! – csattant fel Addison
a kényelmetlenségtől feszengve.
- Miért magázod Tanner-t? –
ráncolta össze a homlokát Meredith. – Miért magáz? – fordult a nő ismét a férfi
felé.
- Ez az úr-szolga viszony már csak ilyen…
- Hülye. – legyintett Meredith.
- Tanner! – kiáltott fel végképp
türelmét vesztve Addison, majd hátratolta a széket és felállt. – Nem tudom hogy
már megint milyen bohózatba csöppentem, de eszem ágában sincs hagyni, hogy
megint rám hivatkozva kecmeregjen ki az egyik afférjából!
- Meredith nem az afférom, hanem
a minden lében kanál sógornőm. – válaszolta nyugodtan a férfi, majd a
sógornőjéhez fordulva folytatta – Addison pedig egy nő, akinek tegnap este a
közelben robbant le a kocsija. Ennyi a nagy romantikus történet…
- Akkor ti nem is…? – szánkázott
Meredith tekintete ide-oda kettejük közt.
- Nem. – ingatta a fejét Tanner.
- De akkor miért mondta azt
Julie, hogy ti épp a motorháztetőn… khm … tudod… amikor rátok nyitott?
- Nem tudom. Még csak a
motorháztető közelében sem voltunk…
Meredith ajkai pajkos mosolyra
húzódtak.
- Szóval akkor csak félreértette,
ahogy szakmai dolgokról cseverésztek a műhelyben?
- Lehet hogy tettem egy-két olyan
dolgot, ami ettől egy kicsit többet enged sejtetni… - köhécselt Tanner zavartan. –
És meg is kaptam érte a magamét Addison-tól, szóval szépen kérlek, ne kezdj
semmiféle kerítési manőverbe, mert össze fogunk veszni.
- Rendben. – állt fel most már Meredith
is, majd Addison-hoz fordult. – Elnézésedet kérem… általában nem vagyok ennyire
lendületes…
- Jaj, dehogynem. – szúrta közbe
Tanner.
- De annyira megörültem, amikor
Julie elmesélte, hogy mit látott. Tanner sosem hoz haza senkit, amióta…
- Ennyi elég volt, Meredith! –
dörrent föl a férfi. – Nem hiszem hogy Addison ismerni szeretné a nőkkel
kapcsolatos múltamat.
- Milyen igaz! – rejtette el
cinkos mosolyát a tenyere mögé a nő. –
Tudok esetleg segíteni valamiben?
- Ami azt illeti tudsz. Addison
munka ügyben utazott éppen, amikor megfeneklett nálunk, így minden gönce ilyen
szűk, és konvencionális. – mutatott Tanner felé. – Ha tudnál neki esetleg
egy-két kényelmesebb holmit kölcsönözni, azért biztos nagyon hálás volna…
- Én nem… - hárította volna el
Addison az ajánlatot, de mire felocsúdott, már az ajtó felé vonszolta Meredith.
- Jaj, ne butáskodj már! Biztos
van otthon egy-két olyan ruhám, ami jó lesz rád. Csak kényelmesebb lesz egy
fokkal, ha olyan nadrág lesz rajtad, amiben kapsz is levegőt…
- Minden bizonnyal… - motyogta
Addison.
- Csak még valami… - állította
meg őket Tanner hangja, amikor már majdnem kiléptek az ajtón. A férfi pár
ruganyos lépéssel beérte őket, majd jelentőségteljesen Meredithre nézett. –
Megbocsájtanál egy percre? – kérdezte végül kedélyeskedve miután hosszú
pillanatok múlva is ott ácsorgott mellettünk a nő, felhőtlen jókedvvel, és
természetesen várakozásteljesen. Válaszul Meredith Addison-ra kacsintott, aztán
könnyed léptekkel arrébb húzódott.
- Tudom, hogy az etikett minden
szabályának ellentmond… - köszörülte meg a torkát Tanner – de figyelembe véve a
körülményeket, szerintem jó volna ha a továbbiakban megpróbálnál te is tegezni
engem. Egy ilyen kis községben, mint a miénk, hamarabb kel szárnyra a pletyka,
ha valaki színpadiasan magázódik, mintha köntörfalazás nélkül káromkodna… Olyan
ez, mint az ajtókon való benyitogatás, kopogtatás nélkül…
Addison még mindig az előbbi pár
percben lezajlottak hatása alatt volt.
- Flúgos vagy. – bukott ki
belőle. Egyáltalán milyen kifejezés az hogy „flúgos”? Bármilyen is volt,
teljesen lefedte azt, amit érzett. Hasonlatos volt a zakkanthoz, vagy a
dilinyóshoz… de egyik sem hangzott ennyire szépen. – Ahogy az egész családod is
flúgos.
Tanner arcán kisfiús vigyor
terült szét.
- Na látod, fog ez a tegezősdi
menni!
Addison csak a fejét ingatta.
- Végül is… Ha Rómában vagy,
viselkedj úgy, mint a rómaiak.
3. Fejezet
- Ezeket találtam csak, amik jók
lehetnek rád. – szűrődött le a lépcsőről energikus léptek zajával párhuzamosan
Meredith hangja, majd a nő is megjelent néhány pillanattal később a nappali
ajtajában. – Sajnos sem a magasságunk, sem a méreteink nem egyeznek, de remélem
azért ezek nem fognak leesni rólad. Mindig csodáltam azokat a nőket, akik
képesek megőrizni a karcsúságukat. – csacsogta – Én Hope születése után
képtelen voltam leadni azt a tíz kilót, ami rám telepedett.
Addison halványan elmosolyodott.
- Szerintem nincs semmi baj az alakoddal.
– futatta végig a tekintetét a nőn, és komolyan is gondolta amit mondott. Igaz
hogy Meredith itt-ott kicsit párnásabb volt, a jól megszokott átlagnál, de
arányosan volt az, és közvetlen, barátságos tekintete minden lényt megához
vonzott, függetlenül nemtől, vagy kortól. – Ő Hope? - mutatott Addison az egyik fotóra, ami a
kandallópárkányon állt. Egy tízéves forma világosbarna hajú nevető kislányt
ábrázolt a kép, akiből csak úgy sugárzott a boldogság.
- Igen. – sétált Meredith a
fényképhez, majd jól kivehető büszkeséggel simított végig a keret egyik
oldalán. – A szemem fénye. – egy másik képért nyúlt, leemelte a kandallóról, és
leült Addison mellé a kanapéra. – Ő pedig itt Blake.
A fotó valamivel régebben
készülhetett, egy kicsit már megsárgult, de ez semmit nem rontott a rajta
szereplő férfi nyílt kisugárzásán. Valamivel masszívabb, és testesebb termetű
volt Blake, mint Tanner, de le sem lehetett volna tagadni a két férfi közt
fellelhető rokoni kapcsolatot. Blake-nek is ugyanolyan árnyalatú volt a haja,
mint Tanner-nek, csak a szeme volt valamivel szürkébb, sötétebb. Komolyabb.
Addison elgondolkodva szorongatta a keretet.
- Tagadhatatlanul vonzóak ezek a
Tanner fiúk, mi? – kuncogott fel mellette Meredith.
- Én inkább azt mondanám, hogy
impulzívak…
Meredith kuncogása kacagásba váltott.
- Ez annyit tesz diplomatikus
formában, hogy Tanner-nek sikerült az agyadra mennie?
- Röviden, és tömören
megfogalmazva, igen. – felelte Addison
mosolyogva, miközben visszaadta Meredithnek a fényképet.
- Ne hagyd, hogy az első benyomás
megtévesszen. – tette vissza a nő a kandallóra a fotót. – Tanner sokszor morog,
de ez nem jelent semmit. Ő az egyik legegyenesebb, és legbecsületesebb ember,
akit ismerek. Bár én elfogult vagyok… - legyintett fintorogva, ahogy letette a
kezében szorongatott ruhák halmazát a kanapé előtti kis dohányzóasztalra.
- Blake is ilyen? – érdeklődött
finoman Addison. Na nem mintha olyan sokat akart volna tudni a Tanner fiúkról…
Meredith arcán halvány szomorúság
suhant keresztül.
- Igen. Blake is ilyen volt. –
amikor meglátta Addison kérdő tekintetét folytatta. – Idén múlt tíz éve hogy
Balke meghalt.
- Sajnálom. – suttogta Addison. –
Nem akartam…
- Nem, nem, semmi baj. – paskolta
meg Meredith a térdét kedvesen – Régen volt. Tanner mindig azt
hajtogatja, hogy ideje volna már túllépnem rajta, hisz már úgysem fog
visszajönni hozzánk. Hisz fiatal vagyok, meg miegymás… De én még mindig nem
érzem magam késznek arra, hogy beengedjek valaki mást. Vagyis – simított ki egy
kósza tincset a homlokából – nem találkoztam azóta senki olyannal, aki miatt el
kellett volna kezdenem azon gondolkozni, hogy be akarom-e engedni, vagy sem.
Néha születnek erre a világra olyan különleges emberek, akiket lehetetlen
pótolni. És néha születnek olyan kapcsolatok is, amik beivódnak az ember bőre
alá, a részévé válnak, és bármi történik is, mindig ott maradnak, mintegy
visszhangként… Szerencsésnek mondhatom magam, amiért megélhettem ezt.
Addison menten úgy érezte, hogy
zokogó görcsöt fog kapni. A gégéje le-föl ugrált, és olyan mélyen vette a
levegőt, ahogy csak bírta, hogy vissza tudja nyelni a könnyeit. Soha nem
tartotta magát romantikus alkatnak, most mégis úgy érezte, hogy Ő is szeretne
egy ilyen kapcsolatot. Szeretné átélni az ennyire mély ragaszkodást, ha csak
egy rövid ideig is. Soha nem morfondírozott azon, hogy mennyire tartalmas az
élete, elégedett volt a helyével a világban, az életével, soha nem akart
tipikus háziasszonyként, otthon ücsörögve, két és fél gyermeket nevelni… Nem
akart családot. A családra, mint olyanra, mindig csak egy nélkülözhetetlen,
funkciójában behatárolt valamiként tekintett, ami a működőképes társadalom
alapköve. A szaporodási ösztön, és az önámítás egy furcsa elegye, amibe
előszeretettel temetkeztek nyakig a párok. Egy nem reális valami, ami pont
azért bukik el az esetek felében, mert a résztvevők nagy százalékának
halványlila segédfogalma sincs arról, hogy ki is Ő, és mit is akar
valójában. Addison tudta, hogy mit akar, és ennek megfelelően tervezte meg
mindig a lépéseit. Most, Meredith-t hallgatva, először kérdőjelezte meg a gondolkodásmódjának
a helyességét.
- Hogyan történt? – kérdezte
óvatosan.
- Autóbaleset. – vonta meg a
vállát Meredith. – Az egyik reggel… Amikor kinyitottam a bejárati ajtót, és ott
álltak a rendőrök, már tudtam, hogy valami nagy baj van. Onnantól elég kuszák
az emlékeim… Mind a mai napig nem tudom, miért is kerültem akkor kórházba. A
legközelebbi, amire emlékszem, hogy Tanner ott ül az ágyam mellett, a kezemet
szorongatva. Olyan erős volt, olyan határozott. Kivette az irányítást a
kezemből, mindent elintézett helyettem, mindvégig mellettem volt. Néha az
agyamra ment már, de Ő akkor sem hagyott egy pillanatra sem egyedül. Épp
várandós voltam Hope-pal, amikor Blake meghalt. A harmadik hónapban jártam, és
nem igazán álltam a helyzet magaslatán… Tanner akkoriban Denverben élt, azzal
a… – ijedten a szájához kapott.
- Kivel? – tette fel a kérdést
kendőzetlen kíváncsisággal Addison, miközben porig szidta magát gondolatban, amiért arra használja újsütetű barátnője közléskényszerét, hogy információt halászik Tanner-ről.
Meredith hezitált egy pillanatig,
aztán mintha összeesküvésre készülne, közelebb hajolt hozzá.
- Még véletlenül sem szabad soha
elmondanod Tanner-nek, hogy ezt tőlem tudod!
- Ígérem, egy szót sem szólok
neki…
- Szóval akkoriban Tanner a
feleségével élt Denverben. Lisa… Hogy én hogy nem bírtam azt a nőt! – sóhajtott
fel színpadiasan Meredith. – Önző volt, akaratos, és azt várta volna
Tanner-től, hogy mindent úgy csináljon, ahogy az neki tetszik. Sosem értettem,
hogy miért megy férjhez egy ilyen típusú nő. Ha idomított kutyát szerzett volna
be, Tanner helyett, mindannyian boldogabbak lettünk volna. Persze Tanner is úgy
meg volt bolondulva érte, hogy ezt sem tudta merre van az előre. Még az
egyetemen ismerkedtek meg…
- Egyetemen? – szaladt fel
Addison szemöldöke a homlokán. Egy újabb pont a sztereotípiák, és az első
ítélkezés ellen…
- Igen, az egyetemen. –
bólogatott Meredith. – Nem tudtad?
Mégis honnan a jó fenéből kellett
volna tudnia? Addison nemet intett a
fejével.
- Tanner valamilyen mérnöki
szakon végzett… - folytatta Meredith rendületlenül. – Meg nem tudom neked
mondani pontosan, hogy konkrétan melyik szakon, de az biztos, hogyha
motorokról, csapágyakról, hajtóművekről van szó, függetlenül attól hogy most
autóról, repülőről, vagy hajóról beszélünk, akkor kimeríthetetlen a tudása.
Denverben is egy motordiagnosztikai laborban dolgozott, de hogy most melyiknél,
vagy hogy mit is csinált ott, azt nem tudom. A lényeg, hogy szép kilátásai
voltak, jól keresett, Lisa pedig úgy bánt vele, mint egy kiállítani való
majommal. Amikor Blake meghalt, és Tanner hazajött, úgy hullott szét a
házasságuk, mint a kártyavár. Tanner látta, hogy nem leszek képes egyedül
feldolgozni a veszteségemet, ráadásul útban volt Hope is… Soha nem kértem rá,
de mire a terhességem utolsó hetébe értünk, már visszaköltözött ide, elvált
volt, és megvette azt a lerobbant házat, amiben jelenleg él. És soha egy szóval
sem panaszkodott nekem. Ami a leginkább megviselte, az Lisa válóperi igénye volt.
Tanner az utolsó pillanatig bízott abban, hogy a felesége kitart mellette, de
nem így történt. Azóta nem volt egy komoly kapcsolata sem. Nem vagyok annyira
naiv, hogy ne tudjam mit művel, amikor pár napra beutazik a városba, de soha
senkit nem hozott még haza. Ezért örültem meg annyira amikor Julie ma délelőtt
nagy puffogva azt mesélte, hogyan nyitott rátok… - villantott fel egy huncut
mosolyt – Így utólag, lehet hogy jobban jártam volna, ha visszaveszek egy
keveset a lelkesedésemből. Akkor felpróbálod a ruhákat?
Az éles váltástól Addison agya
átmenetileg elzsibbadt, így csak egy komolytalan mosollyal, és bólintással
tudott reagálni. Meredith tovább csacsogott, jobbára mindenről, ide-oda
csapongva, de Addison füléig már nem jutottak el a mondatok. Gondolatai
nyugtalanítóan csak egy dolog körül forogtak, méghozzá Tanner Crawford körül.
Nem tudott szabadulni az epés szájíztől, amit a férfi története keltett benne.
Egyrészt dühös volt magára, amiért az előítéletei ennyire elvakították,
másfelől viszont csak ingerültebb lett a hallottaktól. Ha összetette a pasi
külsejét, és hozzáadta az eddigi viselkedését, nyugodtan merülhetett el abban a
tényben, hogy a pasas nem más, mint egy idegeket gyilkoló lepedőakrobata, aki
mindenkivel lekezelő. Egy felületes, érzelemszegény valaki, akit jobb olyan
nagyívben kikerülni, amennyire az csak lehetséges. De a jelenlegi állás
szerint, ha a férfi külsejét összevetette a Meredith által meséltekkel, akkor
az érzelemszegény lepedőakrobata leradírozódott a tábláról, és a helyét átvette
a „minden nő álma” típus, akit már csak egy hajszál választ el a szentté
avatástól. Semmi kétsége nem volt afelől, hogy Meredith leírása egy kicsit
ferde, mondhatni jóindulatúan túlzó, de ha csak a fele igaz volt annak, amit a
férfiről mondott, akkor lekönyvelhető, hogy sikerült jól félreismernie
Tanner-t. És ennek már csak a feltételezése is borzasztó volt. Eddig
körmeszakadtáig kapaszkodott abba, hogy elvből nem vonzódik, soha semmilyen
körülmények közt a „bunkó bika” típushoz, és ez segített is neki a helyén
kezelni Tanner-t. De mi lesz ezek után? Mi van, ha a férfi ne adj isten, megint
megkörnyékezi? Vagy ami még rosszabb, Ő környékezi meg a férfit? Mire
hivatkozva, és legfőképpen hogyan fogja elküldeni a bús francba? Mi van, ha a
most hallottak miatt elveszti a méregfogát, és átmegy lányosan összezavarodottba és
pirulósba? Egy dolog valakit, akiről feltételezzük, hogy emberszámba is
alig-alig vehető elhajtani melegebb éghajlatra, és megint más valakit úgy
leépíteni, hogy értékeljük, és számításba vesszük az érintett illető véleményét.
Automatikusan húzta magára már legalább a harmadik felsőt, és a második
nadrágot. Félig érzékelte, hogy Meredith minden egyes alkalommal, amikor magára
ölt valamit a ruhái közül, lelkesen tapsikolva dicséri, hogy minden milyen jól
áll rajta, de Addison csak hümmögésre volt képes, alkalmanként egy-egy
„igen”-re, vagy „nem”-re. Távol kell tartania magát Tanner-től, és ezt most már
véresen komolyan is kell gondolnia. Függetlenül attól, hogy a férfi mennyire
felel meg az ideális elképzeléseknek, vagy inkább álmoknak, vagy mennyire nem,
egy valami még mindig biztos volt. Tanner a kietlen puszta ura, és az is fog
maradni, Ő pedig osztályvezető lesz New York-ban egy neves marketingcégnél.
Ettől távolabb már – nem csak földrajzilag, hanem egyébként is – aligha állhattak
volna egymástól.
***
Már vagy huszadik perce nézte
merev tekintettel, a kocsi alatt fekve a kipufogócső végét, mintha arra lett volna
ráírva a válasz, minden kérdésére. Mindhiába. Nem tudta eldönteni melyik
állapot volt rosszabb, amikor még felszínes tyúknak hitte Addisont, vagy most,
amikor nem volt képes kiverni a fejéből a nő csillogó tekintetét, miközben a
családjáról beszélt… Vagy amikor beismerte hogy tetszik neki a konyhája. A
konyhája! Soha ebben a büdös életben nem volt még olyan nő, akit azért csodált
volna, mert az szépnek találta a konyháját. Mindenesetre holt biztos volt
abban, hogy nem volt szüksége arra az elismerésre akkor, és ott, mert azóta
megállás nélkül az a fantázia kattogott a tudatában, miszerint hogyan zajlana
amikor megmutatja Addison-nak a hálószobáját… és a fürdőszobáját. Vagy a
nyamvadt pincéjét… Mondani sem kell, hogy mindegyik elképzelés hangos
nyögésekkel, és izzadt összefonódott testek képével végződött. Már állandósult
a görcs az ágyékában, mégsem volt képes leállítani magát. Bármelyik oldalról
vizsgálta is, rekordidő alatt, és fénysebességgel nyelte el az érzelmi krízis,
nem beszélve a fizikai kényszerről, amit az alfele egész napos feszülése tett
elviselhetetlenné. Változatlanul nem akart viszonyt kezdeni a nővel. Hisz nem
ment el teljesen az esze! Még. De egyre jobban tudatosodott benne a tény, hogy
akár a bolygó másik felébe is költöztethetné Addisont, akkor sem volna képes
hat teljes napig türtőztetni magát. Na jó, már csak öt és fél napig… Tök
mindegy. Ha kiláncolná magát valahová, az sem volna elég biztos módszer arra,
hogy kivonja magát a nő bűvköréből. Egyenesen szánalmasnak érezte magát, annak
a kínlódásnak a mennyiségétől, amit cirka nem egészen egy nap alatt sikerült
összeügyeskednie. Soha nem gondolta volna, hogy egyszer ilyen helyzetben fogja
találni magát. Amikor Blake először mesélt neki Meredith-ről, jóindulatú
mosollyal hallgatta, de magában azt gondolta, hogy az ilyen fokú bolondéria,
csak azokat sújtja, akik gyenge akaratúak. Nem mintha Blake valaha is gyenge
akaratú ember lett volna, egyszerűen csak sokkal simulékonyabb, kedvesebb volt
a természete, mint neki. Blake-et mindenki rögtön megkedvelte, mert könnyed
volt, természetes, és jó volt a humora. Valahogy kitűnő érzéke volt ahhoz, hogy
bárkivel megtalálja a közös hangot. Ezzel szemben Ő inkább hirtelen típus volt.
Soha nem tudott idétlenül vigyorogni, vagy bájologni. Magas ívből tett mindenki
véleményére, és mindig őszintén felvállalta a véleményét, még akkor is ha tudta
hogy ezzel meg fog sérteni valakit. Már hosszú évekkel ezelőtt elfogadta azt a
tényt, hogy neki soha nem lesz része abban az önfeledt mámorban, amiben a
testvérének része lehetett. Hazudna, ha azt állítaná, hogy nem irigyelte
Blake-et a boldogságáért. Irigyelte, de megelégedett annyival, hogy része lehet
benne, még ha csak megfigyelőként is. Persze a dolgok azóta nagyon
megváltoztak. Ha Blake most itt lenne, valószínűleg könnyesre röhögné magát
azon ahogy viselkedik. Ugyan már, hisz nem sok választotta el őt magát sem
attól, hogy egy jóízűt röhögjön saját magán.
Két vászoncipőbe bújtatott láb
jelent meg az autó faránál, és két nagyon formás térdkalács, és boka… és vádli.
A selymes, hibátlan aranyfényű bőr olyanná varázsolta az összképet, ami
vetekedett egy mívesen elkészített reneszánsz festmény tökéletességével. Na jó, gyorsan le kell innia
magát, mielőtt még elkezdene rímekben gondolkozni… Nyögve lökte ki magát a
kocsi alól. Baromi rossz ötlet volt. Alulról felnézni Addison-ra jobbára egyet
jelentett az eltökéltségének egy halálos ítélettel. Rövid fehér sort, és
szintén fehér lenvászon ing fedte a nő testét, ami csak még hangsúlyosabbá
tette az anyag alatt elbújó szintén fehér melltartó vonalát. Miért is bízott
abban, hogy Meredith-nek lesz annyi esze, hogy egy krumpliszsákot húz majd
Addison-ra?
- Nem akartalak megzavarni –
mosolygott le rá a nő –, de ha nem gond szeretnék egy kicsit dolgozni…
Tanner olyan gyorsan pattant fel
a földről, mint akit tüzes vassal piszkálgatnak alulról.
- Adjam oda a kocsma kulcsát? –
kérdezte miközben a tenyerét egy olajfoltos kendőbe törölgette. Zseniális vagy
öregem! Ez ám aztán az eredeti kérdés!
- Csak ha nem okoz gondot… -
felelte Addison feszülten.
- Egyáltalán nem. - motyogta és
pár lépéssel elment a nő mellett. Nem, még csak véletlenül sem akarta észrevenni,
hogy a megszokott szűk konty helyett, most egyszerű lófarokba van fogva Addison
haja… Mégis észrevette. Mint ahogy azt is, hogy a sort úgy feszül a nő popsiján,
mintha egy második bőr volna. Pedig csak futólag pillantott rá a nő hátsó
vonalaira. Vajon létezik olyan fotografikus memória, ami csak specializáltan
egy személy testére vonatkozva lép működésbe? – Sikerült Meredith-nek minden
családi kis titokkal megismertetnie? – kérdezte hanyagul miközben kinyitotta a
kulcsokkal teli kis szekrényt. Komolyan, mint a középiskolában… Már csak a
nemtörődöm vállvonogatás hiányzott volna. Hová tűnt a férfiassága? Nem az… Az
elég egyértelműen adott magáról jelt, leginkább megállás nélkül. A másik
férfiassága, hová tűnt? Az a fajta, amihez a morgás, és a mellkasának az
ütögetése társul…
- Csak női dolgokról
beszélgettünk. – felelte fapofával Addison.
- Igazán? – lóbálta meg Tanner a
kulcsot a nő szeme előtt.
- Igazán. – kapta el Addison a
kulcsot, de Tanner továbbra is szorosan tartotta a csomót.
- Hogy hívják a volt feleségemet?
– érdeklődött vontatottan.
- Fogalmam sincs, miről beszélsz.
– suttogta megszeppenve a nő.
Tanner vészjóslóan halkan, fejét
csóválva ciccegett.
- Nem hazudsz túl jól, Addison.
- Na jó. – fújta ki a levegőt a
nő. – A volt feleséged Lisa. Az egyetemen ismerted meg - ezen a ponton bevallom
őszintén egy kicsit meglepődtem, mármint nem a házasságodon, mert azt egy
pillanatig sem tudom megkérdőjelezni, hogy biztos akadnak szép számmal olyan
nők, akik fejvesztve rohannának veled az oltárhoz…
- Addison…
- Szóval az egyetem után vetted
el, majd akkor váltatok el, amikor a bátyád halála miatt visszaköltöztél.
Meredith mutatott képet Blake-ről is, és Hope-ról is – aki mellesleg nagyon
szép kislány – és elmesélte, hogy mennyire sokat segítettél neki, a Blake
halálát követő időkben. De kérlek ne haragudj rá amiért ezeket elmondta…!
- Addison…
- Csak kedves akart lenni velem,
és talán emiatt egy kicsit közvetlenebb volt a kelleténél…
- Addison! - emelte fel a hangját Tanner egy kicsit. –
Nyugodj már meg. – elengedte a kulcscsomót, és lezseren elsepert a nő
homlokából egy kósza hajtincset. – Nincs semmi baj. Meredith nem azért mondta
el neked ezeket a dolgokat, mert kényszere van mindenkivel megosztani az életét
– bár ez is elég erősen szokott benne munkálkodni -, hanem mert egy született
kerítő, aki olyan, mint a bika, és a posztója – elhúzta a száját - vagy inkább
mint a cápa, és a vér, amikor azt hiszi hogy helyzetet talált.
- Akkor nem vagy dühös? Mármint
végzetesen dühös? Tudom hogy én csak egy idegen vagyok, és mint ilyennek
leginkább semmi közöm nincs a magánéletedhez…
- Ez tény, de most már úgysem
tudom kitörölni az emlékezetedből, amit megtudtál… Ha nagyon leegyszerűsítve
nézzük, akkor semmi jelentősége nincs ennek az egésznek, hisz nem változtat
semmit a helyzetünkön. Hat nap múlva te már úgyis úton leszel az új életed
felé, ahol majd úgyis elfelejted idővel ezt a kis közjátékot, addig pedig úgyis
elkerüljük egymást, nemde?
Igyekezett fesztelenül
mosolyogni, majd belegebedt az erőlködésbe, annyira igyekezett, de csak bízni
tudott abban, hogy remélhetőleg félig sikerrel is járt. Nagyban akadályozta a
mellkasát összeszorító kényelmetlen érzés a törekvéseit.
- De… - felelte tétován Addison,
az ujjai közt forgatva a kulcsokat. – Nem változtat semmin.
- Akkor… - bökte ki tompán. – én
megyek is vissza dolgozni. – helyesebben bámulni a kipufogócsövet…
- Én is, én is… - motyogta a nő
is elmélázva, aztán hirtelen ráemelte azokat a furcsán zöldes szemeit.
Tekintete homályos volt, mint aki gondolatban egészen máshol jár, méghozzá egy
olyan helyen, ami telve van sokat ígérő, és buja ígéretek tömegével. És
sóhajokkal… mély, könyörgő, vagy megkönnyebbülést jelző sóhajokkal.
- Ne nézz így rám. – mordult fel
Tanner.
- Én nem is… - ellenkezett
erőtlenül Addison.
- Ó, dehogyis nem, méghozzá elég
beszédes módon… - lépett egy kicsivel közelebb. – Pont ezt akartuk elkerülni,
emlékszel? De ha így fogsz rám nézni…
- Nem akarok így nézni rád…
- Mint ahogy én sem akarlak
berángatni az ágyamba, és addig mozogni benned, amíg bírjuk szusszal, mégis
máson sem jár a fejem egész nap, csak ezen.
Addison szemei önkéntelenül
lecsukódtak.
- Ne mondj ilyeneket, mert ezzel
sem segíted elő éppen a távolságtartást… - lehelte.
- Ha távolságot akarsz tartani,
akkor indulj el, de rögtön. – felelte ridegen Tanner. – Nem viccelek, Addison.
Vészesen fogy az önuralmam…
A nő szemei kipattantak.
- Hat nap… - dünnyögte.
- Igen – bólintott lassan Tanner
-, hat kurva hosszú nap…
- Vagy hat nap a totális őrültség
jegyében…
Tanner hangosan felmordulva
hajolt egyre közelebb Addison szájához.
- Ha én elvesztem a fejem, akkor
félő hogy sosem lesz kész a kocsid…
- Nem érdekel a kocsim… Csókolj
meg!
- Na bassza meg… - nyögött fel
Tanner, miközben a nő lehelete már a nyakát csiklandozta. Csak bámulta azokat a
csillogó ajkakat, és képtelen volt kiszakítani magát abból a kéjjel teli
burokból, amibe egyre gyorsabb ütemben süllyedtek.
- Miért van az, hogy még azt is
izgatónak találom, ahogy káromkodsz? – nézett a szemeibe összeráncolt
szemöldökei alól, párás tekintettel Addison. – Még soha nem izgultam fel
ennyire, ennyitől…
- Ha tovább fecsegsz arról, hogy
mennyire fel vagy izgulva, én nem állok jót magamért.
A nő tekintetében pajkos fény
gyúlt.
- Pedig nagyon fel vagyok
izgulva… - suttogta, majd lassan végighúzta a nyelvét a felső ajkán. – Olyan
duzzadt vagyok…
- Addison, hagyd abba…
- Olyan forró…
- Addison.
- Olyan nedves…
- Elég!- dörrent föl Tanner, és
két kezével elkapta Addison arcát két oldalt. – Azt akarod, hogy megdugjalak? –
taszította hátrébb a nőt. Addig tolta amíg fel nem préselődtek a kasznira. –
Mert ennek záros rövid időn belül az lesz a vége!
- Csókolj meg! – szólította fel
ismét a nő.
- Tudod, hogy mit kérsz ezzel? –
hörögte rekedten Addison ajkaiba Tanner.
A nő szaporán bólogatott, már
amennyire az erősen tartó kezek engedték.
- Csak csókolj már meg végre!
Tanner türelme ebben a
pillanatban fogyott el teljesen. Egy halk nyögéssel hajolt rá a nő ajkaira, és
hevesen, minden felhalmozott dühét, és szenvedélyét beleadva csókolta meg.
Nyelve nem várva bátorításra fúródott be a hívogató, és nedves szájüregbe.
Lélegzetvételének a ritmusa is Addison lélegzetvételéhez igazodott, szinte
kiszippantotta a nő tüdejéből a levegőt. Minden formában ahogyan az csak
lehetséges Addison-ban akart lenni azonnal. Kezei a keskeny derékra fonódtak,
és megemelték a karcsú testet. A nő egy halk nyikkanást követően a dereka köré
emelte a combjait, miközben erősen kapaszkodott a vállaiba. Nyelve ütemesen
dörzsölte a nyelvét, míg a ritmus sarkalta édes nyögések között ujjaival a
hajába szántott. Tanner maradék jóakarata úgy füstölt el vágytól gőzös
tudatában, mintha soha nem is létezett volna. Elkapta Addison copfjának a végét
és azzal rántotta hátra a fejét. Ajkaik elszakadtak egymástól.
- Nézz rám! – parancsolt a nőre.
Addison lassan kinyitotta a
szemeit, és egek azok a pillantások…
- Tudod, hogy mit teszel velem? –
kérdezte reszelősen, ahogy az ágyékát a nő szemérméhez nyomta. – Érzed, hogy
mit teszel velem?
- Érints meg… – nyöszörögte
Addison, csípőjét még erősebben hozzádörzsölve keménységéhez.
- Hol érintselek meg? – markolt
két kézzel a nő fenekébe, ezzel is közelebb vonva magához. Egyik tenyere
felkúszott Addison oldalán, majd előrecsúszott, teljesen addig míg be nem fedte
az egyik csodás halmot. Nem bírta megállni, hogy ne szorítsa meg egy kicsit azt
a pont tenyérbeillő domborulatot. Érezte ahogy a bimbó sziklakeménységűre
duzzad az érintése nyomán, Addison feje pedig egy kéjes nyögést követően
hátrabicsaklott. Az életét is odaadta volna azért, hogy a szájába vehesse azt
az izgalomtól összehúzódott gombocskát, de akkor el kellett volna húzódnia a nő
forró ölétől, amire képtelen volt. A sort varrása teljesen besimult Addison
ajkai közé, a farkával párhuzamosan. Képtelen volt visszafogni magát, az
ösztöne legyőzte a maradék ellenállását is, és döfött egyet. A mozdulat okozta
gyönyör leírhatatlan volt, akárcsak a nő száját elhagyó örömmel vegyes kín apró
sikolya is. Tanner felhördülve csippentette mutató és hüvelykujja közé a
felizgatott bimbót, és ütemes mozgásba kezdett. Nem látott már semmit maga
előtt, csak a karjai közt vonagló testet. Valahol az agya egy hátsó zugában
felrémlett, hogy talán ezt mégsem volna célszerű pont így csinálni, de nem
tudott odafigyelni ilyen apróságokra. A ritmikus mozgás, és dörzsölés az
ágyékán teljesen kirántotta a gyeplőt a kezéből. Nyelvét kidugva Addison
kulcscsontját kóstolgatva egyre vadabb ütemet diktált. Keze, amivel eddig a nő
popsiját gyömöszölte egy arasznyit lentebb, és bentebb siklott, teljesen az
édes nyílásig, amibe legszívesebben jelen pillanatban őrjöngve hatolt volna be.
A nőn feszülő nadrág annyira szűk volt, hogy sok mozgást nem engedett,
leginkább semennyit sem, de az anyag vékonysága mindenért kárpótolta. Ujjbegyei
síkos nedvességet tapintottak, amitől ha lehet még jobban elvesztette a
kontrollját. Semmi, de semmi nem maradt meg az elméjében a kielégülés utáni
vágyon kívül. Egy hangyányi megfontoltság sem maradt a tetteiben.
Fékevesztetten ingerelte, húzogatta Addison borsónyira gömbölyödött
mellbimbóját, csókolta, harapta hol a nyakát, hol a száját. Nyelve mindenhonnan
fel akarta itatni a nő édes ízét, miközben egyre vadabbul tolta előre a
csípőjét. Keze, lába remegett, férfiassága egyre jobban lüktetett, egyre
közelebb sodorva magukat ahhoz a ponthoz, ahonnan már nincs visszaút. Addison
teste reszketett a karjai közt, szemei a csodálkozástól kipattantak.
- Én… - lihegte. – Én mindjárt… -
nem tudta befejezni a mondatot, mert újabb remegés futott keresztül a
végtagjain. Szemeit lehunyva, fogait összeszorítva próbált küzdeni az érzékein
elhatalmasodó gyönyör ellen.
- Nézz rám. – kérte halkan Tanner,
miközben fokozta a lökései erejét. – Csak nézz rám, Addison.
A nő beharapva az alsó ajkát
kétségbeesetten pillantott fel rá.
- Én nem tudok… - nyöszörögte
zavartan. – Nekem így nem…
- De. – súgta határozottan vissza
Tanner, majd eleresztette Addison mostanra már valószínűleg agyongyötört
bimbóját, és becsúsztatta a kezét a nő lábai közé. Két ujját erősen rányomta
Addison csiklójára, miközben tovább mozgott. – Mindjárt… - nyögte, de hogy ez a
szó most a saját orgazmusának a közeledtét volt hivatott előre jelezni, vagy a
nőt szerette volna megnyugtatni… Ez egy olyan kérdés volt, aminek a megvitatására
sem a hely sem az idő nem volt alkalmas. Farka bizsergett, már majd szétrobbant,
golyói felhúzódtak, és a gerincében gyűlni kezdett az az ismerős, de mégis
mindig újszerű érzés, ami minden alkalommal a kielégülés előszeleként jelentkezett. Ujjaival szapora dörzsölésbe kezdett Addison szemérmén, mert érezte
hogy egy-két pillanat múlva már nem lesz képes visszatartani magát. A nő ajkai
hangtalan sikolyra nyíltak, ahogy végigborzongott a testén a feszültség. Combjai
görcsbe rándultak, a nyakán az izmok jól láthatóan kirajzolódtak, körmei Tanner
nyakába vájtak. Nem volt képes tovább türtőztetni magát. Száját Addison nyitott
szájára tapasztotta, nyelvével egy utolsó rohamra indult, míg csípője a saját
világát élve mozgott egyre hevesebben. Aztán már nem volt semmi más csak az a
színes robbanás, amibe minden alkalommal belehal az ember lelke egy kicsit. Hát
Tanner úgy érezte, hogy nem csak a lelke fog odaveszni ebben az elélvezésben,
hanem a teste is. Farka mintha soha nem akarná abbahagyni egyre csak pumpálta a
gyönyörének a kézzelfogható bizonyítékát a nadrágjába. Hullámokban vágtázott
végig a testén a beteljesülés, amíg már úgy nem érezte, hogy menten össze fog
roskadni. Kapkodva szedte a levegőt, szédült, és olyan szorosan hunyta be a
szemeit, hogy aranyos csillagok tucatjai kezdtek el ugrálni előtte. Egy utolsót
nyögve eresztette el Addison fenekét, combjait leemelve magáról talpra segítette
a nőt, aki legalább annyira remegett, mint Ő maga. Homloka gyöngyözött a
verejtéktől, de Tannert-t már ez sem érdekelte. Mire feleszmélt már apró puszik
tucatjait hintette a nő nedves arcára, és csukott szemhéjaira. Na remek… Már
itt is van… A szentimentális, érzelmi elgyengülős rész.
- Szóval… - köszörülte meg a
torkát, mert a hangja olyan rekedt volt, mintha lenyelt volna vagy fél kiló
üvegszilánkot. Mit is illik mondani az embernek, élete legelképesztőbb gyakorlatilag
alig szexuális aktusa után? Újra megköszörülte a torkát.
- Én soha… - pihegte még
mindig bódultan Addison – nem csináltam még csak hasonlót sem. – csillogó tekintetében
érzések tucatjai sorakoztak, kezdve a hitetlenkedéssel, a tanácstalanságon át,
a megkönnyebbülésig.
- Én sem egészen így terveztem
ezt az egészet. Valamikor tizennégy évesen élveztem utoljára a nadrágomba… -
húzta el Tanner keserűen a száját. – Kicsit össze is vagyok zavarodva emiatt,
mert nem tudom, hogy most bocsánatot kérjek tőled, vagy ódákat kezdjek zengeni
arról, hogy mennyire elveszi a tested az eszem…
- Zavarban vagyok. – nyögte ki a
nő, arcát a tenyerébe temetve. – Nekem sosem megy ennyire egyszerűen… -
motyogta inkább csak magának. – Mindig úgy kell görcsösen koncentrálnom, ha nem
akarok lemaradni…
Most erre ugyan mit lehetne
mondani?
- Még csak hozzám sem értél
rendesen… - folytatta rendületlenül Addison, mintha ott sem lenne. – Ez kész
őrület!
- Hé, - fogta Tanner két keze
közé a nő arcát – most nehogy kétségbeess nekem itt emiatt! Élvezted? –
szegezte neki a kérdést könyörtelenül. – Én úgy vettem észre, hogy nagyon is
élvezted, akárcsak én. Rémisztő, hogy mennyire elveszem benned, hogy mennyire
hat rám minden ami vagy, de pont ez benne a legjobb. Nem vagy kíváncsi arra,
hogy mire lenne képes velünk ez a vágy? Hogy mennyire vesztenénk el a fejünket,
ha legközelebb mondjuk teljesen meztelenül próbálkoznánk? Én már csak a gondolattól
is újra kemény leszek, Addison…
- Ez nagyon veszélyes játék! - felelte a nő, nyílt egyenes tekintettel. –
Ha két ember ennyire elementáris erővel vonzódik egymáshoz, akkor ott
előbb-utóbb az érzelmek is belépnek a képbe…
- Nem, ha ügyesen csináljuk. Nem
kell tennünk egyebet, csak átfogalmazni a megállapodásunkat néhány pontban. És
mellesleg alig egy hét múlva te már itt sem leszel. Nem tudom hogy te hogy vagy
vele, de nekem ettől több idő kell, hogy belehabarodjak valakibe.
Addison néhány gyötrően hosszú
másodpercig elgondolkodva nézett vele farkasszemet.
- Mondjuk ez igaz. – felelte végül
egy mély sóhajt követően. – Az érzelmekhez, és az elkötelezettség
kialakulásához, ettől jóval több idő kell.
- Nocsak… - vonta fel Tanner
játékosan a szemöldökét. – Egy olyan nő volnál, aki nem hisz a villámcsapás
gyorsaságával bekövetkező szerelemben? Hihetetlen…
- Te most gúnyolódsz velem?
Tájékoztatásul közlöm, hogy vagyunk még ezzel így páran a világon… Nem mindenkinek mindene a romantikus, végzetes
szerelem, és a boldogan éltek, míg meg nem haltak. Én inkább a biológiának, és
a statisztikáknak hiszek…
- Hát ezzel egyedül vagy ebben az
államban… - simogatta Tanner hüvelykujjával meg lágyan a nő felső ajkát. – Akkor
mit mondasz? Kiaknázzuk a testünk nyújtotta lehetőségeket, a következő bő öt
napban?
Addison az alsó ajkát rágcsálva
merengett maga elé egy percig.
- Rendben. – bólintott végül. –
Legyen. De először lefektetjük a szabályokat…
Tanner- nek esze ágában sem volt
megvárni a mondat végét. Minden előzetes figyelmeztetés nélkül lehajolt, és
megcsókolta a nőt. Röviden, hevesen, keményen, mintegy megpecsételve az
alkujukat. Amikor kiszakította magát az ölelésükből, Addison szemrehányó
pillantásainak a kereszttüzében találta magát.
- És a szabályok közül az egyik az lesz, hogy nem teperhetsz le bármikor, amikor éppen ahhoz szottyan kedved…- fejezte be fújtatva a nő.
