Nem tudom ki mint szokta tölteni az ünnepeket, de nálunk van egy családi hagyomány, amit még a gyerekkoromból hoztam magammal. A sok sütés-főzés, fadíszítés, rokonlátogatás, és heveny agybaj közt, az egyik nap nem telik mással csak Disney és egyéb díjnyertes kategóriájú animációs mesék nézésével. Hogy miért is csináljuk mindezt? Egyrészt, mert csak technikailag sikerült felnőnünk, másrészt pedig azért, mert ha azt akarom hogy valami érzelmileg komolyan meghasson, akkor még mindig a mesékhez nyúlok. Gondolom most felmerül a kérdés, hogy ennek ugyan mi köze van Addison Moore könyvéhez. Bizton állíthatom nemsokára ki fog derülni, hogy mégis hol is van itt az összefüggés, de egy kicsit még visszakanyarodnék. Idén a mesefilmes repertoárba olyan remekek kerültek be, mint a Shrek, vagy a Turbo - amit szégyen nem szégyen, de nem vagyok képes értelmezni. Merthogy van egy csiga, aki beesik egy utcai versenyen résztvevő agyonszuperált autó motorjába, kap egy kis nitro-t, ami átrendezi a genetikai állományát, és már mehetünk is versenyezni a profi emberek és járgányaik közé, csigaként... Hát jó. Számomra ennek a sztorinak az volt az üzenete, hogyha én emberként úgy döntenék, hogy pelikán akarok lenni, és szárnyalni vágyok, akkor nyugodtan álmodozzak csak, hátha egyszer egy sirály a fejemre szarik, és már hopp! kész is a megvalósítás. Azért vannak olyan korlátok, amiktől akkor sem fog tudni szabadulni az ember, ha a feje tetejére áll. Így nekem ez a mese egy csöppet nyögve nyelős élményre sikeredett. Kilencszázszori ismétlés keretén belül megtekintésre került az Aranyhaj és a nagy gubanc is, ami szerintem az Így neveld a sárkányodat után a második legnagyobb durranása volt az elmúlt éveknek... És nem fogjátok elhinni Kedves Olvasóim, de itt kezdődne az a bizonyos párhuzam.
"Mi történik, amikor két ember, aki nem hisz a szerelemben, őrülten egymásba esik úgy, hogy azt életükben elképzelni sem tudták? Vonatszerencsétlenség.
Amikor a húszéves Kendall Jordan átkel az országon a Garrison egyetemre, az utolsó dolog, ami eszébe jutna, egy egyéjszakás kaland. Sajnos az elbűvölő Cruise Elton pontosan ezt kínálja neki.
Kendall már régen ráébredt, hogy a szerelem illúzió, amely nem tart örökké, és ezt Cruise is teljes mértékben osztja - valami a lány lelkében mégis azt súgja, hogy szőröstül-bőröstül magának követelje a fiút. Ezért azután maga is szeretne részt venni a játszmában, és azt javasolja, hogy Cruise tanítsa ki őt a Garrison egyetem női playboyának szerepére.
Közben feltámadnak az igazi érzelmek, és sem Kendall, sem Cruise nem tudja, miképp kezelje ezeket. Minden, amiről úgy képzelték, hogy tudják, megváltozik akkor, amikor megtalálják egymásban azt, akit szeretni kell."
Kiadó: Ulpius
Oldalak száma: 390
Ára: 3499 Ft
Szóval Addison Moore és a Szeretni valakit. Bevallom őszintén a könyv egyharmadáig nem tudtam mire vélni a sok negatív kritikát, és véleményt, ami a művet érte. Az írónő stílusa helyenként túl terjengős, túl körbejárós, de mindenképpen olvasható, és el kell ismerni helyenként meglepően vicces is. Én voltam a legjobban meglepve, hogy képes vagyok egy new adult irományon olyan jókat derülni, mint derültem. Persze a könyv végére a kezdeti lelkesedés merész zuhanásnak indult, és a végső konklúzióm az maradt, hogy még csak behatárolni is képtelen vagyok, hogy most akkor min is vagyok túl.
Első problémám a könyvvel:
Ez egy new adult iromány, ami azt jelenti hogy van ugyan benne erotika, de módjával, és hangsúlyosabb a szerelmi rész, meg persze azt is jelenti hogy a szereplőink fiatalok. Zsengék, ha úgy tetszik, amiből következik, hogy hölgyeményünk szűz. Ezzel nem is lenne baj. Ami egyenesen sikítva nem illik bele a képbe az a bevezetés. A történet első két oldala nem azt sejteti, hogy itt románc lesz, meg mély szerelmi ballada, hanem azt, hogy már megint beleszaladtunk egy enyhén perverz irányításmániás férfi, és egy ártatlan nő huzavonájába. Kapásból ki is ült a homlokomra a kérdőjel, hogy ez a felvezetés mi a francot keres egyáltalán itt. Persze csak hogy nehogy már elszakadjunk ettől a már jól megszokott, jól bevésődött, beidegződött, unalomig ismételt szituációtól, ez a momentum rendre visszaköszön a történet végéig, hol szöges nyakörv, hol étteremben való kamatyolás, hol valami más képében. Mondhatom, annyira hiányzott ez ide, mint hóembernek a napsütés.
Második problémám a könyvvel:
A női karakter megint valami borzalmasan idióta. Mondjuk ezen volt időm agyalni nem keveset az elmúlt időben, így egy kis látásmódváltás következik. Én - és még hiszem hogy jópáran vagyunk így vele - holt biztos, hogy mielőtt elkezdenék szedni egy fogamzásgátlót, kikérdezném az orvosomat arról, hogy mi vele a teendőm. Amúgy nem is nagyon kell őket kikérdezni, mert elmondják ők maguktól, de ez már más tészta. Ha esetleg mégis bamba volnék, és lemaradnék az orvosi utasításról, akkor elolvasnám a mellékelt kis fecnit, ami minden gyógyszer dobozában fellelhető. De mivel én voltam olyan hülye, hogy figyeltem biológiaórán általánosban, így már eleve tudnám, hogy a fogamzásgátló hormonokkal akadályozza meg a peteérést, és mint ilyen, nem azonnali hatású. Hiába vannak már olyan készítmények, amik ilyen-olyan gyors hatást fejtegetnek, a fogamzásgátlás témája nem ismeri a viccet, így jobb biztosra menni. De ez én vagyok, és nem hősnőnk. A helyzet az, hogy sajnos a realitás talaján szerzett tapasztalataim viszont azt támasztják alá, hogy rengeteg hősnőnkhöz hasonlatos, szeleburdi, szövegértésre képtelen, agyi kapacitását nem kihasználó ember lézeng az utcákon, így most már azt is el tudom képzelni, hogy a felvázolt hősnők egytől egyig megtalálhatók az életben, és én vagyok az akinek képletesen értve két feje van - természetesen sok más nőtársammal egyetemben. A viszonyítási alap nem mindegy. Eddig azt mondogattam, hogy a józan paraszti ész, minden ember sajátja, és nem tudom elképzelni hogy valakinek ilyenje ne legyen, és emiatt minden ilyen jellegű könyv olvasása közben lehangolódtam. Most viszont úgy döntöttem, hogy elfogadom - ha már ennyien írnak ilyen hősnőkről kell lennie benne valaminek - hogy a kiindulási pont az együgyű, buta, kelekótya, mamlasz hősnő, és én pedig a magasan efölé helyezkedő réteg részét képezem. Hogy ez mekkora gördítés, és milyen pofátlan! És önelégült, és beképzelt, és arrogáns... Pont ezért tetszik. Hát nem lenne jobb nekünk, magasan fölül elhelyezkedő réteg képviselőinek, ha végre elfogadnánk önnön nagyságunkat? Na jó, most megyek lepofozom magam arról a piedesztálról, amire sikerült rekordidő alatt fellőnöm magam. Persze ez az egész csak vicc, és még mindig az a meggyőződésem, hogy a realitás talajának semmi köze ezekhez a hősnőkhöz, de azért jó volt eljátszani a másik lehetőséggel.
Harmadik bajom a könyvvel:
A férfi főhős. Szóval Cruise egy csődőr, na jó nekem kis csődör. Valamiért a mindenkit karóba húzó egyetemista srác felvázolt képe, nem hatott meg eléggé, ki is derül a könyv végére hogy miért. Én szeretem az ellentéteket, szeretek írás közben is játszani velük, mert senki nem annyira egyszerű, hogy csak vagy ilyen legyen vagy olyan, de a szélsőségekkel óvatosan kell bánni, mert ha nagyon éles szöget zárnak be, akkor az meggyilkolja a karakter hitelességét. Ennek a szemléletnek a szellemében, fussunk csak neki még egyszer. Szóval Cruise egy csődör, aki a hírnevét a durván fél év alatt nyújtott teljesítményének köszönheti, merthogy mielőtt összetört volna a becses kis szíve, évekig andalgott együtt egy lánnyal, akinek a kezét is meg akarta kérni, és nem fogjátok elhinni, de egy hitgyülekezetben ismerkedtek meg. Cruise felfogása a véres szakításukig az erényöv volt, a szüzesség megőrzése, dédelgetése, óvása, és ami a legfontosabb olyan embernek való odaajándékozása, aki azt megérdemli. Aztán a gaz barátnőről kiderül, hogy csak a sebességváltóval nem feküdt még össze, emiatt Cruise összeomlik, és puncik hadában keres vigasztalást. Oké, rendben, van ilyen, előfordul, csak ez 390 oldalba sűrítve egy kicsit meredek. Nem feltétlenül az igaz szerelem képét támasztja alá, hanem inkább a serdülő kamaszok csapongó érzelemvilágát, ami miatt az egész történet hitelessége bicsaklik.
Negyedik bajom a könyvvel:
A hangulat. Hangulatilag olyan, mint egy hullámvasút. Mindent, de tényleg mindent átéltem közben, amit csak érzelmileg lehetséges. És ezt nem úgy értem, hogy együtt szerettem, sírtam, nevettem a szereplőkkel, hanem úgy, hogy volt itt minden a totális elborzadástól, a "te jó ég, hát már megint itt tartunk!"-on keresztül, a dicső unalomig. A könyv feléig még csak so-so, a második fele viszont... Egyrészt, mintha megint összeollóztak volna benne mindent, más történetekből... A gaz csábító, akit megkérünk hogy tegyen bennünket kéjelgő nővé. A gaz csábító, aki nem csak a szexuális gurunk lesz, hanem a professzorunk is - na itt konkrétan a fejem vertem a falba kínomban... A gaz csábító, aki megkötöz, meghág, de mégsem, mert ez azért nem képezheti szerves részét a visszavonhatatlan, és végzetes diákszerelemnek... A gaz csábító, akinek a szerelmi kórelőzménye buktat be majdnem mindent. Eredetiség minden mennyiségben... Ráadásul a sok burleszk hatású, rémisztően eltúlzó jelenet miatt úgy éreztem magam helyenként, mintha egy rajzfilmben lennék, ahol a hősök szemei szó szerint kocsányon lógnak, nyúlnak a végtagjaik, és akkor is felkelnek ha átmegy rajtuk az úthenger. Na igen ám, de ami aranyos egy mesében, az nem feltétlenül aranyos egy ilyen könyvben.
Ötödik bajom a könyvvel:
Röhögni fogtok, mert ez volt az ami miatt kis híján földhöz vágtam a könyvet. De nem tettem, mert nem az én könyvemről lévén szó, senkinek nem akarok kárt okozni. Ez úton szeretném megköszönni ismét kedves Moly-os barátnémnak a lehetőséget, hogy biztosította nekem ennek a könyvnek a megismerését. Lassan már kezdem magam szégyellni, mert nagyon el vagyok kényeztetve a sok utazókönyv által. Szó se róla, nagyon örülök, amikor ilyen formában találkozom könyvekkel, főleg ha akkora szívvel kapom őket, mint amekkora szívvel szoktam kapni őket, csak lassan nem tudom hogyan fogom viszonozni a sok kedves odafigyelést. Még egyszer nagyon szépen köszönöm!
Na de, ami miatt röhögni fogtok. Szóval zseniális hősnőnknek leesik, hogy a fogamzásgátló nem hat azonnal, és ahelyett hogy elmondaná szívszerelmének, hogy ezt bizony nem is kicsit benézte, az a korszakalkotó ötlete támad a következő kamatynál, hogy lecummantja hősünket... Ajve. Egyrészt a jelent hiteles volt, mert hősnőnk nem funkcionál rögtön ötcsillagos orális testnedvszívóként, másrészt viszont... Drága férfiúnk elhajol tőle, amikor maszatos (ejj, de kedvesen fogalmaztam!) szájával csókot akar hinteni az ajkaira. Hogy én ezt az életben is hogy utálom! Ha egy pasas igényli hogy a finisig vigye a kedves, majd fájának gyümölcsét vagy ilyen vagy olyan irányba lekezelje, akkor utána ne jöjjön már rá a finnyásság, ha meg kell csókolni a drágát. Hihetetlen, de annak a fának a gyümölcse is csak testnedv, még ha nem is a legkedveltebbek közül való, és ugyan már, ne kezdjünk már el undorodni magunktól, miután már könyékig jártunk a másikban.
Összefoglalva, azt kell mondanom, hogy a kezdeti erősebb felvezetés, rémesen el lett szúrva a könyv második felében, illetve azt is meg kell jegyeznem, hogy szerintem ez a könyv is a megosztó könyvek egyike lesz a stílusa miatt. Lesz akinek nagyon be fog jönni, mert értékeli, igényli az ilyen humort, és vevő rá, aztán lesz aki a falat fogja kaparni miatta. Nekem nem a stílussal volt bajom itt sem, hanem a történetvezetéssel, és a karakterekkel. Illetve a sok felesleges érzelmi leírással, amitől állkapocsgörcsöt lehet kapni miután beüt a Nagy Szerelem névre keresztelt krach.
Értékelés: 4 pont
