2018. január 7., vasárnap

Utólagos ünnepi beszámoló, és egy kis fullasztó romantika Catherine Anderson szemüvegen keresztül: Szélbe írt sorok /2016/



Eljutottunk ide is, az évszám már 2018, nem 2017, én pedig végre leülhettem, és nekiveselkedhettem az év első bejegyzésének, véleményének. De mielőtt nagyon belemerülnék jelen könyvünk boncolgatásába, engedtessék meg nekem hogy néhány szót szóljak az elmúlt hét történéseiről. Volt ugyebár egy karácsonyunk…

Korábbi szösszenetemben kifejtettem, hogy amúgy én szeretem ezt az ünnepet, még akkor is ha idegbajjal határos minden évben a kivitelezése. És akkor most néhány mondatban az idegbajról…

1, Nem tudom ki hogy van vele, de én nagyon sokszor netről rendelek meg nagyjából mindent. Mert kényelmes, mert házhoz hozzák, mert sok esetben kedvezményesebb áron szerzem be online azt amit akarok, mintha a boltban venném meg. Tiszta haszon – gondolná az ember… És ez így is van csak nem karácsonykor. Merthogy ilyenkor nagyon sokan rendelnek meg nagyon sok mindent online, és emiatt a black friday-tól az év végéig bezáróan behavazódnak a futárszolgálatok, és ilyenkor szoktam tapasztalni néha vicces, néha kevésbé vicces dolgokat. Vicces volt például tavaly, amikor nyomtatót rendeltem. Mivel én élet-halál kérdést csinálok egy termék megvásárlásából is, így nyakig merültem az általam választott készülék műszaki leírásába, amiből kiderült, hogy a nyomtató mellé nem jár automatikusan adatkábel, így ha nem vagyok szemfüles, akkor ugyan lesz nyomtatóm, csak nem fogom tudni használni, mert nem tudom majd hogyan rákötni a gépre, notira. Így én balga barom, beraktam a kosaramba egy adatkábelt is, gondolván hogy a két cucc majd nagyjából egy nap fog megérkezni (aki rendelt már online az tudja, hogy egyes weboldalak termékenként intézik a futárszolgálattal történő kiszállítást, amiben szerintem sem én nem látom a logikát, sem a futárszolgálatok). Mondanom sem kell hogy tévedtem, de nem is kicsit. Nagyjából egy héten keresztül a legnagyobb hajtásban napi rendszerességgel járt hozzánk a futár – sikerült jól össze is haverkodnunk -, de adatkábelt azt nem hozott. Mint kiderült a fejetlenség nem csak a futárszolgálatot érte utol az adott időszakban, hanem a weboldalt is, akik ahelyett hogy odacseszerintették volna azt a nagyjából 40 centis USB-s adatkábelt akárhova is a megrendeléseim közé, teljesen külön kezelték azt, és mivel már senki nem tudta volna megmondani hogy hol is áll a feje, így nyomtatni már csak két ünnep közt sikerült nekem. Nem vagyok egy nagy reklamálós fajta, így nem is csináltam ebből gondot, minden estre sem a futár, sem én nem tudtuk megállni szenvedős nevetés nélkül, amikor csóri ember megállt a kapunk alatt a kezében szorongatva egy 300 Ft-os magányos adatkábelt.
Az idei tapasztalatom kevésbé volt vicces. Könyvet rendeltem, ráadásul pont olyat, amit már úgy kellett körözni, mert már sehol nem lehet kapni – a weboldal szerint az utolsó példányt sikerült betennem a kosaramba. Az a boldogság, hogy sikerült! Hogy másnap már a kezemben tarthatom azt a hőn áhított olvasnivalót! Vártam a futárt mint a messiást. Jött is, csörgetett is a telefonon, a legrosszabb pillanatban. Felvettem a telefont, közöltem vele, hogy a nap bármelyik pillanata jó lett volna, csak ez a mostani nem, és megkértem, hogy vagy később próbáljuk meg, vagy ha lehet akkor következő nap (ez a futárszolgálat az a futárszolgálat volt, ami nem ad a futárhoz közvetlen elérhetőséget, ha adott volna, akkor lebeszéltem volna a pasassal, hogy mikor ne  jöjjön). Megbeszéltük, hogy akkor majd másnap… Vártam másnap is mint a messiást, nem jött. Harmadnap reggel felhívtam, hogy akkor most mi van? Közölte velem, hogy jaaa… nála már nincs ott a könyv. Kérdezem tőle, hogy akkor hol van? Hát ő azt nem tudja, hívjam fel a futárszolgálat központját. Felhívom a központot, ahol a kezelő kedvesen közli velem, hogy a könyvet már visszaküldték az üzletnek, merthogy azzal lett leadva, hogy én megtagadtam a kézbesítést. Mondanom sem kell, hogy ettől az információtól a másodperc tizedrésze alatt felszökött bennem a pumpa, a fejem egészséges színe átminősült vérvörösbe a szemem fehérjével együtt, a fülemen pedig gőzkibocsátás indult. Mély levegőt vettem, hangom idegösszeroppanás közeli remegését elrejtve megköszöntem a vonal túlvégén lévő hölgy segítségét, és tárcsáztam a boltot. Újabb kedves hölgy a vonal végén, elmondom neki türelmesen hogy szó sincs itt olyasmiről, hogy megtagadtam volna a kézbesítést, és hogy nagyon remélem a könyv meg van még, és nem csapott le valaki más az utolsó példányra. Hölgyike szintén nagyon kedvesen tájékoztat, hogy a könyv meg van még, de már sztornózták a megrendelésem, így legyek olyan kedves (igen, itt már kezdtem azt érezni, hogy a világ összes kedvessége amik adott pillanatra ki vannak porciózva, ezekben a telefonos eszmecseréimben kezdenek összpontosulni) belépni az online webshopba és leadni újból a rendelésem. Mint akit kergetnek, olyan gyorsasággal száguldottam fel az oldalra, raktam a kosárba a könyvet, és rendeltem meg újra, kiegészítő információnak beírva oltári nagy kapitális betűkkel azt, hogy mikor ne hozzák a könyvet. Mondanom sem kell, hogy bár az infó rákerült a csomagomra, ugyanaz a futár kapta meg a könyvet kézbesítésre, aki korábban, és aki ebben az esetben is magas ívből tett arra, hogy mi van írva a csomagolásra, és persze hogy pont abban az időben érkezett meg, amikor pont nem volt jó. Kiegészítés: még jó hogy bolondbiztosan működöm, így sikerült átvennem a szállítmányom – ebben a szakaszban már ott tartottam, hogy akkor is át fogom venni a könyvet, ha a futár pont akkor érkezik meg, amikor én épp egy száll mosolyban vagyok, semmi másban, és marhára le fogom szarni, ha emiatt megrökönyödik. Kiegészítés kettő: fel voltam öltözve, amikor végül is beállított, és még futotta arra is az erőmből, hogy ne húzzak be neki mosolyogva egy akkorát, amitől kiperegnek a fogai. Tudom, a futár csak a munkáját végzi, és tudom azt is, hogy nem fog lelki dilemmát csinálni egy könyv kiszállításából, de van amiből nem csinálunk viccet. Ilyen például az, ha az ember lánya egy könyv utolsó példányát rendeli meg. Ez szent dolog, kész, passz.

2, Vásároljunk karácsonyfát!
Bár az esetek többségében büszke vagyok arra hogy a gondolkozásom olykor-olykor eltér a megszokottól, ha karácsonyfa vásárlásról van szó, akkor tipikus feleség, és nő vagyok, és ilyenkor a tipikus karácsonyfa-vásárlási klisészerű párbeszéd szokott zajlani jó uram, és szerény személyem közt. „Minek akkora fa…?” „Elfoglalja az egész szobát… aludni hol fogunk… a kádban…?” „Egyáltalán hová akarod tenni…?” „Nézd… van itt kisebb fa is… nem helyes? Jó lesz ez nekünk!” – ezek kedves párom észérvei, amik amúgy jogosak. Az én érveim kimerülnek rendszerint abban, hogy: nem, nem helyes a kisebb fa, a nagyobb kell, és nem tudom hova fogom tenni, de most miért is kellene ilyen apró-cseprő részletkérdésekkel foglalkoznom…? És nézd… hát nem szép ez a két méter tíz centis ezüstfenyő, ami majdnem olyan széles, mint amilyen magas? Tény hogy a lakásban sehol nincs hely felállítani, de tudod mit…! Majd átrendezem a lakást… (Igen, férjem mosolya ilyenkor nem szokott őszinte lenni…)
Szerencsétlen eladók a világ összes türelmével végig hallgatják bájos kis vitánkat, a férfi eladók szemében ilyenkor mély együttérzés parázslik, van amelyik még bajtársiasan vállon is veregeti az uramat, enyhe fejrázás kíséretében, ezzel üzenve neki azt, hogy „öreg, jobb ha feladod… ismerem ezt én is, és tapasztalatból mondom barátom, jobb ha nem akaszkodsz össze az asszonnyal karácsony előtt pár nappal…”. Így rendszerint győz a női akarat, és ésszerűtlenség. Még az a mázli, hogy a környékünkön nagyjából hat helyen lehet fát vásárolni, és hogy így az általam választott szépségeket nem kell túl messziről haza cipelni. Az idei fácskánk is nyomott vagy húsz kilót, és még összekötözve is olyan széles volt, hogy nem lehetett átérni. Mire eljutottunk az ajtónkig férjem jóvoltából most karácsonykor is áteshettem a „hogyan káromkodjunk húsz percen keresztül úgy, hogy közben nem ismétlünk meg egy kifejezést sem” mesterkurzuson – ez a kurzus akkor szokott tetőzni, amikor befaragjuk, illetve beállítjuk a fát (vagyis, amikor drága párom befaragja, és beállítja, én ilyenkor megint csak tipikus nőként egyujjas munkaerőként funkcionálok – mutogatok neki, mit hogyan csináljon, és haszontalan instrukciókkal látom el, amiket Ő lesújtó pillantások özönével szokott megköszönni). Persze abban a szent pillanatban amikor a fácskánk teljes pompájában, ünnepi díszbe öltözve ott csillog-villog a szoba közepén, szélén, akárhol, akkor helyre áll a világbéke, és mi bárgyún egymásra mosolyogva nyugtázzuk, hogy még mindig szeretjük egymást.

3, Csomagoljuk be az ajándékokat!
Azt az embert, aki feltalálta a gyorsmasnit, szeretném én egyszer a kezeim közé kaparintani, és arra kényszeríteni, hogy egy héten keresztül reggeltől napestig gyorsmasnival kötözzön be mindent, amit csak lehet. És azt az embert állítanám mellé, aki forgalomba engedi manapság a csomagolópapírokat. Merthogy, most vagy én vagyok béna, ami nem kizárt, vagy tényleg mindkét termék csak silány minőségben kapható kis országunkban, de nekem egy ötször öt centis ajándék becsomagolásához nagyjából három ív papírra van szükségem, mert mindenfelé szakad az átkozottja, teljes egyetértésben a gyorsmasnival. Nagyjából a harmadik ajándék csomagolásánál, és a huszadik jól elszúrt gyorsmasni után szoktam eljutni odáig, hogy nekem kell egy feles, ha nem kettő. És bár ha valami tényleg távol áll tőlem, akkor az a házi pálinka, ilyenkor tényleg be is szoktam verni egyet… vagy kettőt. Onnantól pedig már minden mindegy… Tény: nem nyernének szépségversenyt a csomagolásukért az ajándékaink.

4, Hiába az előző évek tapasztalatai, és a mérföld hosszú bevásárlólista, mindig kiderül 24-én hogy valami kardinális fontosságú dolog hiányzik, ami nélkül nem lehet megfőzni az ünnepi menüt. Olyan dolgokat szoktam elfelejteni, mint az olaj, vagy a hagyma… Vagy a franciasalátából a saláta alap. Persze ennek ellentetje az amikor megveszek olyat is, amire semmi szükség, vagy hogy jóval többet veszek abból, amire szükség van. Nálunk a főzésért a férjem a felelős – mindenki legnagyobb szerencséjére. Oké, nem szeretek főzni, de amúgy tudok. Így azzal azért tisztában vagyok, hogy melyik ünnepi fogáshoz mire van szükség. Csak az én agyam nem tud hosszabb távon olyan apróságokkal foglalkozni, mint hogy a húslevesbe mondjuk nem árt ha van répa… Így 24-én reggel én már üzembiztosan beállok arra hogy a délelőtt folyamán ingázni fogok a bolt, és a lakás közt – ezúton is szeretnék elnézést kérni, minden bolti alkalmazottól, és eladótól, akik ahelyett hogy otthon készülnének az ünnepekre, abban kénytelen gyönyörködni, ahogy én nagyjából fél óránként megjelenek, és egy vagy két élelmiszerrel gazdagabban távozok a munkahelyükről. És ami még nagyon fontos: mindenkinek szeretném megköszönni a munkáját, akik az ünnepek alatt is dolgoznak, kezdve a bolti alkalmazottaktól, a buszvezetőkön, villamosvezetőkön át, a kórházi dolgozókig, rendőrökig, tűzoltókig bezárólag – sajnos a tapasztalat mondatja velem azt, hogy nagyon sokan nem tudják azt, hogy ebben az országban nem mindenkinek adatik meg az hogy az ünnepekkor otthon legyenek a családjukkal, mert munkaszüneti nap ide vagy oda, ügyeleti idő az van, és bent kell lenni akkor is. Ügyeleti idő nálunk is van, csak én nem karácsonykor szoktam dolgozni, hanem szilveszterkor. Idén is (ahogy szokás szerint mindig) 31-én 14-22 közt dolgoztam, és azért szilveszterkor, mert sok kolléga egyedülálló, avagy fiatalabb mint én, így nekik az óév búcsúja még buli, én pedig már évek óta nem szilveszterezek – nehezen megy nekem a parancsra vigadás. Idén azzal köszöntöttem 2018-at, hogy Diablo III maratont tartottam a férjurammal, és egy szem csemetémmel, miközben a szomszéd mulatós slágerek hadával szórakoztatott minket. Jah… kétségkívül beleillik a profilomba a „hosszú fekete haj…” és folklór társai, így el lehet képzelni mekkora boldogság terült szét az arcomon, amikor felzengett Zámbó Jimmy Egy jó asszony mindent megbocsájt c. slágere. (Igen, ilyenkor szoktam ismét eljutni odáig, hogy nekem szükségem van egy felesre… ha nem kettőre…)

Miután ezen idegbajok lecsöngenek, szokott beköszönteni nálunk a szenteste, és ezzel egyidejűleg az ünnep ünnepi része is. Pihenünk egy kicsit, eszünk egy keveset, ajándékokat bontunk, és mostanra már tradícióvá vált nálunk hogy felavatjuk mazsolám kapott játékait – a karácsony nem karácsony nálunk társasjáték nélkül, vagy puzzle nélkül. Ez utóbbi nálam egyenlő a szemöldökrángásos türelemjátékkal, de hősiesen szoktam tartani magam. Aztán karácsony másnapjával indul a népvándorlás – édesanyám meglátogatása, vagy az Ő látogatása nálunk, anyósom meglátogatása… és mire észhez térünk vége is van a karácsonynak, és lehet megint dolgozni menni, aztán szilveszter, újév, csapó, és kezdődik előröl a mókuskerék. Itt tartunk most, én pedig már megint ott tartok, hogy szükségem lenne egy felesre… ha nem kettőre. (Absztinensből lassan gyakorló alkoholista leszek…)

Catherine Adnerson Szélbe írt sorok c. könyvét még az ünnepek előtt kezdtem el olvasni, és a héten sikerült is befejeznem, ami nálam lajhárokat megszégyenítő sebesség. Egyetlen magyarázatom erre a lassúságra, hogy zsúfoltra sikeredtek az ünnepek, és nem jutottam el odáig, hogy a terveimet megvalósítsam: ne csináljak semmit a pihenésen, és az olvasáson kívül. Így szokás szerint már megint csúszásban vagyok önmagamhoz képest, és kezdem azt hinni, hogy valamit rosszul csinálok, ami az időm menedzselését illeti.

Catherine Anderson amúgy egy érdekes téma számomra. Hölgyeményünknek van vagy harminc magyarul megjelent könyve, és én mind a harmincat olvastam is, mégsem írtam róla soha ezidáig véleményt. Jogosan merül fel a kérdés, hogy vajon miért nem? A válasz pedig amennyire egyszerű, annyira bonyolult is egyszerre. Először is, Catherine Anderson nem alapvető olvasmány nálam, a könyvei jellege miatt: Ő az az írónő, aki a nagybetűvel szedett romantikus könyvek megalkotásának egyik koronázatlan királynője. Az Ő könyvei nem csak hogy csöpögnek az ősi értelemben vett romantikától, hanem egyenesen áznak benne, nekem meg ezt igazán nehéz normál állapotomban megemészteni. A másik pedig az, hogy hölgyeményünk irományai még a jól edzett romantikus műfajt kedvelő olvasókat is megosztja, harmadrészt pedig, Catherine Anderson az egyik legnagyobb egykaptafás írónő akit eddig látott a világ. Minden könyve ugyan arról szól, ugyanazt a klisét lövi el újra és újra és újra, ami miatt akár még meg is lehetne unni, de ez sok esetben mégsem következik be. Nekem pedig itt van az első otromba nagy kérdőjel ami megjelenik a könyvei kapcsán: vajon hogyan nem untak/untunk még bele az irományaiba? Sőt! Miért van az hogy ha esetleg veszi a bátorságot, és mégis eltér a sablontól, ahelyett hogy ezt ujjongva ünnepelnénk, teljes kétségbeesésbe fulladunk, és elkezdjük követelni a jól megszokott sémát? Ez az egyik nagy anomália, amit felfedezek az írónő könyveit illetően, a másik pedig az, hogy normál józan parasztival vizsgálva a műveit, tele van tűzdelve mindegyik buktatókkal – nagyjából csak buktatókból állnak a történetei -, és ennek ellenére nem túlzás kijelenteni azt, hogy rajonganak a könyveiért.

Buktatók:

1, Catherine Anderson meggyőződéses római katolikus, amit nem rest minden könyvébe beleintegrálni. Mindegy egyes könyvében – de tényleg minden egyes könyvében – megjelenik a vallás, mindig kifejtésre kerül, hogy vagy egyik, vagy másik szereplő rendszeresen jár templomba, hogy vagy egyik, vagy másik, vagy mindkettő szereplő szülei rendszeresen járnak templomba, és hogy hithű katolikusok, sőt, nem egyszer még az is letisztázásra kerül, hogy a majdan megszületendő gyermek is ebben a szellemben fog nevelkedni. Sokszor még a konfliktus részét is képezi a vallás – főhősünk eme szellem miatt kötelességének érzi, hogy elvegye hősnőnket, vagy azért lesz a kezdetben esetleges névházasság ötlete elvetve, mert ha a szereplők közül valamelyik házasodni kényszerül, akkor azt vagy rendesen fogja csinálni, templommal, harangszóval, holtomiglan holtáiglannal együtt, vagy sehogy. Na már most, szerény véleményem szerint a vallást bármilyen nem vallási kontextusba behelyezni sok esetben nem a legjobb ötlet, mert ahány ház annyi szokás, és a vallás megléte, nem léte, mibenléte nagyjából minden második ember meggyőződését kikezdheti vagy így, vagy úgy. Én azt hiszem, hogy Catherine Anderson könyvei csak azért nem buknak bele ebbe a témába, mert írónőnk nagyon ügyesen tud egyensúlyozni. Bár szervesen beleépíti a könyveibe a hitet, igyekszik azt a racionalitás talaján kezelni, nem sulykol, nem erőltet, éppen hogy csak indexel, így még az olyan emberek számára is emészthető formát kap a dolog, akinek az a meggyőződése mint nekem: a templomba járás nem tesz jobban kereszténnyé, mint a garázsba járás autóvá.

2, Kemény, alig-alig ésszel felfogható konfliktusok…
A könyv konfliktusát elsősorban a könyv alaptémája és jellege határozza meg. Például, ha egy pararomantikus könyvet ír valaki, abba nagyjából bármilyen konfliktus belefér, a halott, szellemként kísértő szerelmestől kezdve, a soha meg nem öregedő démonon/vámpíron át, a fogpiszkálóvaldarabollakfelmertazmégeddignemvolt témákig bezáróan bármi. De egy „egyszerű” romantikus könyv konfliktushelyzetei már nem mozoghatnak ennyire széles spektrumon. Gondolnám én, meg szerintem sokan mások is rajtam kívül… De nem így gondolja Catherine Anderson. Nála mindig vannak olyan érdekességek, amikre leginkább csak a szemünk kikerekedésével tudunk reagálni. Könyveiben fordult már elő deréktól lefelé megbénult hősnő, autóbalesetben agysérülést szenvedett afáziás hősnő, agorafóbiás hősnő, sőt egyszer még olyan is, aki visszautazott az időben… (na igen, ez utóbbit inkább hagyjuk is…). Amúgy a legtöbb esetben a bántalmazott nő karaktere jelenik meg a könyveiben, akit vagy megerőszakoltak, vagy aki menekül a brutális férje elől, vagy egyedül, vagy a gyerekével, vagy a lovával, de ezt sem szokta elaprózni alkotónk – ha már erőszak, akkor azt minimum öt ember követi el a szűz hősnő ellen, ha már bántalmazó férj, akkor az minimum vagy szociopata vagy alvilági főnök, akinek egy kisebb hadsereg áll a rendelkezésére likvidálni szeretett volt vagy akár jelenlegi feleségét… Van hogy beficcen itt még egy-két tömegmészárlás, vagy elmegyógyintézetben töltött pár hónap… Ecseteljem még? Lényeg: ha a túlzások mesterét kellene keresni a szimpla romantika égiszén belül, akkor én azt mondom, hogy Catherine Anderson profizmusát nehéz lenne űberelni. Ami jó kérdés: hogyan képes a közvélemény ezt ilyen nagy lelkesedéssel fogadni, mi több még igényelni is? A válasz pedig szerintem abban rejlik, hogy olvasás közben az ember ezen nem kezd el agyalni, mert a kivitelezés szintén profi. Én majd minden könyvének úgy ugrottam neki, hogy volt bennem nem kevés félsz (volt olyan eset, amikor sajnos ez a félsz reálisnak is minősült), hogy te jesszusisten ebből mi lesz, de aztán az esetek többségében mégis olyan sztorit kaptam, amit élvezet volt olvasni. A karakterábrázolása annyira meggyőző, annyira tiszta, a szereplői annyira következetesek, és emberségesek, hogy ez akaratlanul is bevonz, és hiába áll távol tőlem ez a világ, mégis nem egyszer eljutottam odáig, hogy azt mondtam magamban, a világ lehetne akár még szép hely is, ha olyan emberek élnének benne, mint az ott leírt szereplők. Hihetővé tudja varázsolni még a nagyon szélsőséges állapotokat is, mert a karakterei olyan egyéniségek, akikről el tudjuk hinni olvasás közben azt, hogy csupán csak a ragaszkodásuk, és a szeretetük erejével hegyeket képesek megmozgatni.

3, Túlidealizálás. Idealizálni kell egy romantikus könyvben. Kötelező, mert ez az egyik legnagyobb vonzereje ezeknek a sztoriknak. A nagyjából tökéletes pasi, aki magas is, és jóképű is, vagy legalábbis természetellenesen vonzó, akinek nem csak a csábereje nagy, hanem az… egyénisége is. Minimum stabil egzisztenciával rendelkezik, de az sem baj, ha sikeres, és mocskosul gazdag (ez az a passzus, amivel én sok esetben nem tudok azonosulni ugyebár, de ami azért majd minden ilyen romantikus hangulatú könyvben jelen van). Szóval, az idealizálást el kell tudni fogadni, és nekem ezzel nincs is az esetek többségével bajom. A probléma nálam akkor kezdődik, amikor már nem idealizálunk, hanem álmodozunk, elfelejtve a racionalitás legutolsó morzsáját is. A túlidealizálás nagyon könnyen visszafelé elsülő fegyver lehet, mert ha a dolog átlendül a paci túloldalára, akkor annak az lesz az eredménye, hogy az olvasó nem fogja tudni befogadni az írottakat, nem fog tudni azonosulni vele, és az egész élmény átmegy science fiction-be, ami csak akkor nem baj ha éppen Star Trek-et olvas az ember. Nos Catherine Anderson olyan ívű álmodozásokra képes, amit csak ámulattal vegyes csodálattal lehet bámulni. Ha az erotikus romantikus könyvek kapcsán azt mondom hogy olyan pasast még nem szültek a világra, amik azokban a könyvekben megjelennek, akkor nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy olyat se, amiket Catherine Anderson megír. Főhősei olyan jellemmel rendelkeznek amik szentek sokaságát taszítanának sírógörcsbe, mert olyan gerincük, tisztességük, tartásuk, és türelmük van, ami a valóság talaján egyszerűen nincs. És vinné el a fene, de pont ez az egyik legnagyobb előnye az írónőnek. Én nem tudom hogyan csinálja, de a szereplői minden abszurditásuk ellenére is megszerethetőek, akár még irigyelhetőek is. Én úgy gondolom, hogy Cathrine Anderson egyik legnagyobb varázsa abban rejlik, hogy a stílusával, és szemléletével képes megszólítani a minden emberben ott rejlő naivitást, és ártatlanságot. Képes felkelteni bennünk a mesékre fogékony oldalunkat, és ezt a hétköznapokban oly gyakran mellőzött részünket kezdi el mesterien táplálni. Nagyon egyszerűen fogalmazva, akinek szíve van, az nem fog tudni elmenni úgy az írónő könyvei mellett, hogy ne merüljön beléjük, és tenni fogja ezt még akkor is, ha az eszével tudni fogja, hogy amit olvas, az enyhén szólva is kívül esik a saját kis dimenziónkon.

4, Lassúság. Catherine Anderson könyvei komótosak. Nagyon. És nincsenek tele eget rengető, és véres izgalmakkal, ellenben hosszú hosszú oldalak szólnak az éppen adott lelki válság részletes ábrázolásáról, hol egyik, hol másik szereplő szemszögén keresztül. Az esetek többségében ezt is jól tudja kezelni az írónő, de vannak könyvei ahol már annyira lelassulnak a dolgok – és ezzel együtt az ember pulzusa is -, hogy el lehet szundítani tőle. Ritka, de van ilyen.

Észrevételeim szerint ezek lennének a legnagyobb gáncsai Catherine Anderson könyveinek. És lássuk be, hogy ezek a gáncsok nem kis gáncsok, a hétköznapokban ezek közül egy is elég egy írónőnek, hogy elvérezzen miattuk. Akkor mégis miért van az hogy jelen írónőnk nem hogy nem vérzik el, de még sikert sikerre is halmoz? Ezt egy mondattal tudom megindokolni: azért mert jók a könyvei. Persze, lehet boncolgatni a hiányosságokat végtelenül hosszan, és részletezni mi az ami esetlegesen hiba a történeteiben, de az a helyzet, hogy egy dolgot nagyon jól csinál hölgyeményünk: nagyon jól tud hangulatot teremteni. Én úgy vagyok vele, hogy Catherine Anderson az a fajta írónő, aki nem történeteket ír, hanem aki világot teremt. Amit elég csak egyszer megteremteni, és ha ez sikerül, akkor hiába egykaptafa minden sztorija, az olvasók kérni fogják a száz plusz egyedik hasonszőrű könyvet is, mert élvezik azt a világot, amiben a mese játszódik. Mert mint a drog, be fogja őket szippantani ez az idealizált valóság be fog kúszni a bőrük alá, és hozzá akarnak majd tartozni amíg csak lehet, amikor csak lehet.

Én a saját szemszögemből csak annyival egészíteném ezt ki, hogy nekem hangulat kell a könyveihez. Évente körülbelül egyszer jutok el odáig, hogy szükségem van az Ő látásmódjára, az Ő világára ahhoz hogy egyenesbe jöjjek, amúgy nem vagyok képes tisztességesen elolvasni a könyveit. Ha nincs meg rá a fogékonyságom, akkor egyáltalán nem tudok elmerülni a történeteiben, és ilyenkor jobb ha nem is erőltetem a dolgot. De ha summáznom kellene, akkor azt kell mondjam, hogy jó írónőnek tartom a maga kategóriájában, és szeretem a könyveit, van olyan amit már többször is olvastam.



"Miután évekig félelemben élt, Amanda Banning úgy dönt, elmenekül a férjétől, és Oregonba költözik a kislányával, hogy új életet kezdjen. Barátok és pénz híján ez azonban meglehetősen nehéznek bizonyul. A megpróbáltatásokkal teli mindennapokban titkos vágyait papírfecnikre írja, és mindet szélnek ereszti, így tartva életben a reményt, hogy egyszer minden jobbra fordul, és újra megtalálhatja a boldogságot. 
A szélbe írt sorok rendre Jeb Sterling földjén kötnek ki, és a férfinak fogalma sincs arról, hogy a birtokán szanaszét heverő üzenetek hamarosan megváltoztatják az életét. Nem érti, miért érzi szükségét, hogy Amanda segítségére siessen, amikor a nő háza egy jégvihar miatt átmenetileg lakhatatlanná válik. Talán az asszony bátorsága, talán a gyönyörű barna szeme a magyarázat, de bármi is legyen az, a férfi, aki már lemondott a szerelemről, eltökéli, hogy semmivel sem törődve valóra váltja Amanda álmait."

Kiadó: General Press
Kiadás éve: 2016
Ára: 3290 Ft



A Szélbe írt sorok sem mentes a fentebbi jellemzés alól. Amanda a hősnőnk, lányával menekül brutális férje elől, amikor is a véletlennek köszönhetően a sors az útjába löki Jeb-et, akinek hős lovagias természete egyenesen determinálja nekünk a nagybetűs szerelmet is, meg azt is hogy hősnőnket ki fogják húzni a csávából. Amanda pénzszűke miatt egy olyan házat bérel, ami éppen hogy csak össze nem omlik, hősünk közvetlen szomszédságában, és azzal vezeti le a nehéz helyzetéből eredő felgyülemlett feszültségét, hogy kis rózsaszín papírcetlikre írja le a kívánságait, amiket szélnek ereszt. Persze ezek a kívánságok rendre Jeb telkén kötnek ki – illetve néhány egy másik szomszédén – aki nem tudja mire vélni először a furcsa üzeneteket. Történik ekkor hogy a kis településre beköszönt az évszázad legnagyobb téli vihara, magával hozva több méternyi havat, és mínusz harminc fokos hideget. Mivel Mystic Creek az a kisváros, ahol még azelőtt egymásra néznek a szomszédok, mielőtt megfagynának, és nem csak az után, így Jeb betéved Amandához, ahol Sherlock Holmes-t megszégyenítő gyorsasággal levágja, hogy újsütetű szomszédja nem más, mint a fura kis üzenetek szerzője. És mivel Jeb nem csak a nevét tekintve nagypapás, hanem erkölcsi, és morális rendszerét tekintve is valahol a kettővel korábbi generáció értékrendjének egyik jeles képviselője, így felajánlja hősnőnknek, hogy költözzön át hozzá, amíg el nem vonul a cudar idő. Amanda nem lévén más lehetősége elfogadja a nagylelkű ajánlatot, és innentől megindul kedves kis utazásunk a bimbódzó románc világába.

Innentől nem részletezném agyon a történetet, mert az olyan volna, mint az elsős elemi matematika ismertetése, hogy a kettő meg kettő az egyenlő néggyel. Címszavakban: Jebnek hamar feltűnik, hogy Amandának nincs könnyű helyzete, azt is hamar felismeri, hogy hölgyikénk bántalmazva volt, lassan kibontakozik és viszonzásra lel a szimpátia, majd a szerelem is, menet közben kikristályosodik hogy van még nem kevés tennivaló Amanda férje körül, illetve az is nyilvánvalóvá válik, hogy Jebnek olyan családja van, ahol az összefogást éteri magaslatokban értelmezik. Majd a vége felé tetőzik a szerelem, megoldódik a konfliktus, és mindenki boldogan él, míg világ a világ.

Ami tetszett a történetben…

Ez a cetlikre írogatós ötlet nagyon aranyos volt. Még aranyosabbá tette az írónő azzal, hogy ezt amolyan terápiás formában később is alkalmazzák szerelmeseink. Amanda a múltban szerzett tapasztalatai, félelmei, sérelmei miatt nem tud olyan könnyen megnyílni, nem olyan egyszerű neki az érzelmeiről, fenntartásairól Jebnek beszélnie. Ezt azzal hidalják át hőseink, hogy házon belül is ilyen kis üzenetekkel kommunikálnak. Ez a megoldás engem totálisan megvett. Nem túl szokványos, racionális, lekövethető, ötletes, megható. Jó volt.

Anderson legtöbb hősnőjéről elmondható, hogy szimpatikus nőfigurák. Érettek, legalábbis érettebbek, mint a manapság születő könyvek hősnői, olyan problémákkal küzdenek, amiknek van némi közük a valósághoz (pl.: pénztelenség, egyedülállóság, gyermeknevelés, vagy olykor-olykor valamilyen betegség, vagy annak következményei), és úgy próbálnak meg harcolni, és talpon maradni, ahogy azt amúgy sok esetben az átlagember is szokta. Összeszorított foggal, nem keseregve, hanem felszegett fejjel, még ha fáj is. Büszkék, van tartásuk, nem omlanak azonnal bele bárki karjába, és nem nyavalyognak a segítségért, sok esetben nem is kérnek semmiféle segítséget, de abban az esetben elfogadják, ha tudják, hogy nincs más lehetőségük – van annyi eszük, hogy tudják melyik az a pont, ahol engedni kell a büszkeségből, még ha ez amúgy nehéz is. Hál’ istennek Amanda is ilyen.

Humor…
Igen, Anderson könyveiben meg szokott jelenni az ízléses humor. Nem az a fajta, amitől harsány kacagásba kezd az ember, hanem az a fajta, ami tényleg jó kedvet eredményez. Nincsenek teletűzdelve az oldalak olcsó poénok százaival, jó ha van a könyvben vagy öt olyan mondat, ami vicces, viszont azok a mondatok tényleg viccesek. És mivel ennyire kevés a csattanók száma, nem nagyon számít rájuk az ember, és pont ezért tudnak szép ívvel beütni.

Szeretem azt is a könyveiben, és ez itt is megjelenik, hogy bár túlidealizál, vannak jelenetek ahol igyekszik ezt tompítani, ahol kis apróságokon keresztül megmutatja hogy mégiscsak emberekről ír, és nem szentekről. Megjelenik a könyveiben a düh, a félelem, a bizalmatlanság, a kiszolgáltatottság, és ezekkel közel tudja hozni a szereplőit a valósághoz, és ezzel együtt az olvasóhoz is. (Példa: bár nem ebben a történetben, hanem egy másikban, ahol szintén bántalmazva volt a hősnő, amikor eljut gerlepárunk a nagy szerelmes légyottig, főhősünk nem bírja tartani a tempót, és hát idő előtt megéli a gyönyörnek azt a bizonyos csúcsát… igen, van ilyen… még ha erre igyekeznek is rácáfolni az erotikus romantikus könyvek írói… és vesszek meg de nekem ez a mozzanat pont ezért volt abban a könyvben szimpatikus – amúgy a könyv címe melyben ez megesik az a Csillogás volt.)

Nem nagyon volt olyan dolog a történetben ami elnyerte volna a nemtetszésemet, leszámítva a fent már általánosságban ecsetelt buktatókat – amik mint ahogy kifejtettem jelen esetünkben nem igazán számítanak valós buktatóknak. Ha összegeznem kellene akkor azt kellene mondanom, hogy írónőnk most is hozta a formáját, és olvasmányos, kedves kis sztorit hozott össze, bár nekem nem ez lesz a kedvenc történetem tőle. Én nagyon szeretem tőle A nap fénye című művét (ebben van az agysérülést szenvedett afáziás hősnő), vagy az Édes semmiségek című kötetét, de többször olvastam már tőle a Hetedik mennyországot is, vagy a Nyári szellőt (agorafóbiás a hölgyemény, és ez a sztori az 1800-as évek végén játszódik a vadnyugaton).

Viszont annyit még idebiggyesztenék a végére, hogy CA olvasókat megosztó írónő – és szerintem pont azért az, mert nem fél hozzányúlni a vagy lelkileg, vagy testileg sérült emberekhez, hogy megírjon egy érzelmes könyvet. És ez a rendkívülisége az, ami vagy tud hatni az olvasó szociális, és egyéb érzékenységére, vagy nem. Olyanoknak, akik nem fogékonyak az ilyen típusú fonalakra, azoknak nem feltétlenül ajánlom a könyveit – de én ezen emberek esetében is tudom tanácsolni, hogy egyszer próbálkozzanak meg valamelyik művével. Ha valaki példája lehet annak, hogy a szociális érzék mennyire keskeny lehet, akkor sajnos az én vagyok, de érzelemszegény nem vagyok, és ha engem meg tudott győzni CA azzal, hogy amúgy jó írónő, akkor szerintem mást is képes lenne, aki alapból nem kapkod az ilyen jellegű irományok után. A lényeg az, hogy a megfelelő pillanatban kell kézbe venni a könyveit.


Értékelés: 8 pont
Share:

3 megjegyzés:

  1. Drága Roselyn!
    Én is a netről rendeltem az egyik karácsonyi ajándékot (na jó, többet is, de ezzel akadt gondom), mert így könnyebb, gyorsabb, olcsóbb lett volna. Nem volt kiírva, hogy utolsó példány, így nem is idegeskedtem. Kiszállítás 2-3 nap, na mondom szuper, egy héttel karácsony előtt itt lesz. Gondoltam én kis naív. Egy hét múlva (karácsony hetében szerdán) írt a bolthálózat egyik vevőszolgálatosa, hogy sajnálattal értesít, hogy pont az a könyv hiányzik a csomagomból, ami ajándék lett volna, de a többi másnap érkezik. Én meg mint az őrült másnap miután megérkezett a csomag (és megbizonyosodtam róla hogy tényleg nincs benne, amit akartam), berohantam a helyi könyvesboltba, és megvettem majdnem dupla annyiért (teljes áron) a könyvet. Persze nem láttam a pipától, mert sose szeretek utolsó pillanatra hagyni semmit, tekintve iszonyatos állapotok uralkodnak ünnep közeledtével a városba, de szerencsére az utolsó pillanatban elhoztam ebből a boltból is az utolsó példányt.

    Másik csomagnál szintén egy héttel karácsony előtt a futár közölte telefonon (épp dolgoztam), hogy nem volt otthon senki, majd másnap kézbesíti a csomagot. Mondtam, hogy az kizárt, a családom otthon volt, csengetett? Mondta hogy még az ajtón is kopogott. Ekkor finoman megkérdeztem, hogy ezek szerint bement a kapun? Nem ette meg a kutya? Válasz: nincs is kapu. Na itt derült ki, hogy a jó ember címet tévesztett, de ő már nem fordul vissza, majd másnap kiviszi. Másnap telefon csörög, ott van a házunk előtt. Na mondom akkor legyen kedves leírni, hogy néz ki a ház meg a kerítés. Mikor egyeztettük hogy hol is kell lennie, már nevettem kínomban, nagy nehezen útba igazítottam, majd gyors telefon haza, hogy álljanak már ki a kapuba, hátha az a jó ember nem megy el a ház mellett. Nagy nehezen átvételre került a rendelésem.
    Szóval veled érzek, úgy látszik az ünnepek (bár, ha nincs ünnep is ez van) táján megbolondul a nép.

    A beszámolód többi részén nézd el nekem, de már hangosan nevettem. A csomagolósdi is erősen hajaz arra, ahogy én csomagolok. Karácsonyfát szerencsére nem kellett venni.

    A könyvvéleményezésed most is nagyon tetszett, bár nem vagyok egy Catherine Anderson rajongó, egész kedvemre valónak tűnik a könyv.

    Kívánom, hogy a 2018-as évünk legyen szebb, jobb, boldogabb és nyugodtabb picit. :) Puszi és nagy ölelés

    VálaszTörlés
  2. Kedves Ariadne!
    Hát nem semmi volt az a futáros sztori sem, amit Te leírtál... Meg a könyves sem... Az a helyzet amúgy, hogy az ilyen szituk engem tényleg nagyon fel tudnak ám húzni. Az hogy utólag (ha minden jól megy) meg lehet őket mosolyogni, az egy dolog, de amikor már harmadik hete rohanok egy megrendelés után, az egyáltalán nem vicces (ilyen is volt, xbox játékot rendeltem... nehezen jött össze... :)). Könyvrendelésből meg soha semmilyen körülmények közt nem csinálunk tréfát! :D Andersont akkor olvass, ha nagyon de nagyon érzelmes hangulatba akarsz kerülni, amikor bírod a naivitás (mi az hogy bírod? amikor követeled, hogy Neked akkor épp az kell, de nagyon nagy dózisban! :D), és amikor abszolút nem akarod hogy közöd legyen a valósághoz. Na ilyen állapotban szerintem lehet hogy meg fogod kedvelni a könyvét. Amúgy a hétköznapokban nekem is nehezen megy megemészteni a műveit. :)
    Kívánok Neked nagyon nagyon sikeres, békés, boldog 2018-as évet! Teljesüljenek a reményeid, vágyaid! :)
    Puszi :* :* :

    VálaszTörlés
  3. Bavallom, hogy ezt a posztot nem a könyvről írt véleményed, hanem az ünnepi beszámoló miatt olvastam el. (Még ha ennyivel később is, de mindenképpen szerettem volna rászánni a megfelelő mennyiségű és minőségű időt.) Ahogy azt is bevallom, hogy nagyon jól szórakoztam rajta. :D Köszönet minden sziporkáért és hangos kacagásra késztető szituáció leírásért. :*
    Csomagoló vásárláshoz tipp: két beszerző helyem van és mindkettő esetében elégedett vagyok a minőséggel. Az egyik a Szinva Park I. emeletén a könyvesbolt közelében található kreatív bolt, a másik az Aldi, ahol olyan vastagsággal rendelkező csomagolópapírokat sikerült eddig beszereznem, hogy mindenki a csodájára jár. Csak ugye az utóbbi esetében résen kell lenni, már az akció elején lecsapni, mert korlátozott a készlet.
    És ha már karácsony, akkor nekem is van sztorim: Idén ugye dolgoztam, 24-én és 25-én is 12 órában. Drága férjem, az én szerelmetes Pacákom megígérte, hogy felállítja a fát (nekünk 1,8 m-es műfenyőnk van, tehát a helyzet sokkal egyszerűbb, mint az általad részletezett esetben). 24-én olyan 19:30 körül beesek az ajtó, lepakolok és indulok megcsodálni a fát, amitől az ünnepi hangulatom feléledését vártam. Ekkor jött a pofára esés: fa az volt, ott is állt, ahol megbeszéltük, de nem volt rajta egy szemernyi dísz sem. Mire a Pacákom ártatlan mosollyal: végül is azt ígértem, hogy felállítom a fát és azt megtettem. Végül is... Tényleg nem lehetett egy szavam sem. :) Az volt a magyarázat, hogy nem tudta, hogy hol vannak a díszek. Jelzem hatvan négyzetméteren lakunk és a díszek egy külön ilyen rendeltetésű, karácsonyi mintás dobozban pihennek az egyik szekrény felső polcán, ha kinyitja az ajtót - amit állítólag megtett -, akkor teljesen egyértelmű a dolog. Vagy mégsem. Mentségére legyen mondva, hogy másnap estére teljes pompájában díszelgett az ünnep fő jelképe. Azért muris volt egy csupasz fa alá odatenni a becsomagolt ajándékokat, de ez lett az idei karácsony különlegessége. :)

    VálaszTörlés