Lora Leigh: Érzéki alakulat /2013/

Az idő mint olyan, egy meglehetősen irritáló valami, már ha az én álláspontomat nézzük. Mondhatni hogy allergiás vagyok rá. Nem azért mert rossz szokása elrohanni mellettünk, vagy azért mert öntörvényű, és mindig ott bandukol mellettünk, hű árnyékként, emlékeztetve minket mindig arra, hogy nincs rá hatásunk, hogy bármi is legyen egy adott pillanat tartalma, mire azt végiggondoljuk, tudatosítjuk, már el is vesztettük, ott sincs, cserbenhagyott minket... Nem. Nem ezek miatt a dolgok miatt vagyok rosszban az idővel. Hanem azért, mert rossz tanácsadó. Gondoljunk bele. Tesszük amit tennünk kell, nap nap után, legtöbbször már automatikusan, berögződve, fásultan. Aztán amikor nem számítunk rá, egyszer csak lecsap az a mellkasszorító érzés, amit az a reflexszerű gondolat követ, hogy "mi a jó fenét csinálok én itt?". Nem tudom hogy ki mennyire szokta hagyni, hogy ez a gondolat eluralja, de engem rendszerint maga alá szokott gyűrni. Mert innen már csak egy lépés az "annyival értelmesebben is el tudnám foglalni magam" pánik, aztán ha jól belelovalom magam, akkor ott szokott csúcsosodni, hogy "elvesztegetem azt amit soha nem fogok tudni már pótolni, amit még a leggazdagabbak sem tudnak pótolni soha semmilyen körülmények közt sem - az úr ami mindenek felett úr, hátat fordít nekem, és ez az úr nem más, mint az idő". Ez persze nem túl lelkes nézet, és ilyenkor szoktam kényszeresen azzal kompenzálni, hogy alkotok valamit. Teljesen mindegy hogy mit. Legyen az egy esete a barátokkal, vagy játék a fiammal, vagy egy jó könyv, vagy bármi, amiben örömömet lelem, és amit tartalmasnak ítélek. És ezekkel a tartalmas pillanatokkal kapcsolatban telhetetlen vagyok. Vannak kompromisszumos pillanatok, amikor valami első ránézésre totális időpocsékolásnak tűnik, de muszáj, tenni kell, csinálni kell, nincs mese, nem lehet megkerülni. Ilyenkor lép életbe a "na keressünk ebben értelmet, fogjuk meg valahol, hogy maximálisan kiélvezhessük" fázis. Ezek a középkategóriás pillanatai az életnek, az az öröm, amibe vegyül némi üröm, de felszínen tart, nem árt, nem használ, de relatíve elfogadható. Ebből van a legtöbb. Vannak a pozitív, meghatározó pillanatok, amiken még évtizedekkel később is sírva röhögünk, vagy meghatódunk. És van ennek az ellenpólusa, a "nem tudom ennek mi értelme volt" pillanatok, a "hát ez aztán..." életérzéssel, és az "inkább álltam volna fejen" konklúzióval. Na ma a sok közepes és meghatározó pillanatom mellett, besikeredett egy ilyen pillanat is, ami azzal kezdődött, hogy bekapcsoltam a TV-t. Eleve nem szoktam ilyet csinálni, de ma úgy éreztem, hogy megérdemlek egy TV előtt elköltött, "lábam a nyakamban" stílusú vacsorát, szigorúan félig fekvő helyzetben. Gondoltam, ha másoknak megy így is a kikapcsolódás, akkor nekem is menni fog. Hát kikapcsolódnom nem sikerült, viszont kulturális sokkot kaptam... Kapcsolgatok jobbra-balra a sok, remek kereskedelmi adó közt... Hopp, egy újabb dokumentumfilm Pompei-ről, delfinek vadászási szokásai, avagy hogyan működjünk együtt a sirályokkal, reklám, reklám, reklám, reklám... ééééééééééés aztán jött az, ami még nem volt. Sok komoly kereskedelmi adónk közül az egyiken belebotlottam egy olyan "műsor"-ba, aminek az volt a becses elnevezése, hogy Magánnyomozók. Gyerekek, a kötél idegeim ellenére is csak tíz percig bírtam. Nem értem... De tényleg. Nem. Értem. Arról szól ez a valami, hogy kreálnak egy mondvacsinált izét, aztán beledobálnak a történetbe sok olyan embert, akik képtelenek színészkedni, de azért próbálkoznak, majd eljátsszák, hogy jönnek a profik, akik mellesleg ugyanolyan bénák, és levezetik nekünk abszolút beetethető kezdőknek, hogy a túlhisztizett, és annál slamposabb probléma hogyan oldható meg... Igénytelen az egész, de nem kicsit. Na jó, gondoltam, lapozzunk... éééééés nem fogjátok elhinni, de indul a VV6! Bravúros! Az előző ötből is kimaradtam, szóval tőlem aztán... Lényeg a lényeg, míg prosztataproblémákra, hüvelygombára, aranyérre, hasmenésre, székrekedésre, szőrtelenítésre, fejfájásra, megfázásra, és a többi, és a többi testi, lelki, és egyéb szempontból eredő ilyen-olyan kínok meggyógyítására alkalmas kencék tömegét bámultam bambán, megállás nélkül azon kattogott az agyam, hogy hogyan hagyhattam, hogy ennyi időm rámenjen erre a tartalmatlan, bugyuta, értelmetlen semmire. És máris elkezdtem másképp látni saját magam! Na így lehet az ilyen semmitmondó, rossz, értelmezhetetlen pillanatokból profitálni! Én rengeteg időt áldozok olvasásra, írásra, családra, munkára, és néha egy-egy pocsék könyv után azt érzem, hogy lehetett volna ez másképp is, tehettem volna valami mást is azalatt az idő alatt, míg azon oldalakat bújtam, ahol két érzelmi analfabéta közösült, párzott, reszelt, állatias ösztöneiktől vezérelve egyesült. Jelen tapasztalatom mellett azt kell mondjam, hogy ide nekem még egy tucatot ezek közül a könyvek közül! Mert bármekkora idiótaság is fogadjon ezen könyvek oldalain, még mindig több értelem van bennük, mint a kereskedelmi adók műsoraiban. Mert oké, hogy nem feltétlenül okoz mindegyik ilyen könyv katarzist, de míg olvasom őket, használom az agyam. Dolgoztatom a képzelőerőm, ha jól vannak összerakva, még érzelmileg is motiválódom tőlük, röviden: élek miközben olvasom őket. Tapasztalok, szélsőséges állapotokat élek meg miattuk, kikapcsolódom általuk. Értelmet találok bennük, még akkor is , ha esetleg nem a legjobb irományok. Ha ezzel szembe kell állítanom egy tamponreklámot... Inkább hagyjuk is. Amit egy kicsit tragikusnak élek meg, az az, hogy ezen műsorokat feltételezésem szerint biztos hogy sokak kísérik figyelemmel - máskülönben nem vetítenék őket, nemde? Felmerül a kérdés: kik néznek ilyeneket? Kik azok, akik ezeken nevelkednek? Mert ezzel szemben a saját kis közösségemben, akár munkahelyi szinten, akár baráti szinten, senki nem nézi ezeket a műsorokat. Így felmerül a következő kérdés is: tényleg biztos hogy annyian vannak, akik nézik őket? És innen jöhetnek az összeesküvés-elméletek, miszerint szisztematikusan butítják, vagy legalábbis próbálják butítani a népet. Emiatt pedig rendszeresen felháborodom. Most eddig a szintig nem jutottam el, mert leültem a notebook-kal a kezemben - még mindig szigorúan félig fekvő helyzetbe hoztam magam - és percek óta itt fejtegetem a kínomat. Pozitív lett a végkifejlet? Kétségkívül. Van okom panaszra? Nincs. És itt a vége. Ezen gondolatok fényében esnék neki Lora Leigh jelen alkotásának, amiről elöljáróban annyit, hogy "te jó úr Isten"...

"Olyan egyszerű dolognak indult. Nathan Malone mindössze meg kellett volna, hogy mentsen három lányt egy kolumbiai drogbárótól. A terv szerint elfogják, amíg a drogkartellben tevékenykedő kémet, a kormány egykori ügynökét kimentik. Azonban a küldetése menthetetlenül zátonyra futott… Feleségének, Bellának azt mondták, hogy Nathan soha többé nem tér haza.

Bella három hosszú éven át gyászolta a férjét. Fogalma sem volt róla, hogy a férfi életben maradt. Új személyazonosságot kapott; a Nathan nevű férfi végérvényesen meghalt. Ha hazatérhetne a feleségéhez, megtarthatná-e előtte az inkognitóját? És, ha közben mindkettejüket felfalja a vágy? Sőt, az is lehet, hogy a veszély újra kiragadja Bellát Nathan karjaiból…"

Kiadó: Ulpius

Oldalak száma: 468

Ára: 3499 Ft

Néhány mondatban a könyv bevezetéséről...

Alkotói szabadság uralja századunk művészeteit, mi sem mutatja ezt jobban, minthogy a könyvek szerkezete néha radikálisan változik. Olyan ez mint a ruhában a divat. Nincs sok új a nap alatt, viszont mindig vissza-visszaköszönnek az előző évszázadban már feltalált szerkezeti allűrök. Nekem ugyan még nem nagyon volt közöm olyan könyvhöz, aminek több szintes előszava lett volna, de most már kijelenthetem, hogy ezen is túl vagyok. Lora Leigh Érzéki alakulata két előszóval indul, majd az első fejezetben is ugrálunk előre az időben, hol heteket, hol hónapokat. Emiatt a felvezetés állaga egy kissé darálós jelleget ölt, viszont a funkcióját maximálisan ellátja, helyzetbe hozza az olvasót. Nem tudom hogyan viszonyuljak ehhez a megoldáshoz. Látom az előnyeit is, de ugyanígy érzem a hátrányait is. Kimaradnak a cselekmény boncolgatásán belül a komolyabb merengéssel töltött visszatekintgetős alkalmak, csupán utalásokat kapunk, mert hát már úgyis tudjuk, amit tudnunk kell. Ezzel szemben viszont nem satnyul az érzelmi rész felvázolása. Bár erotikus/romantikus könyvről van szó, Lora Leigh itt is megcsillantja a tehetségét, egy-két masszív érzelmi hullámvasút leírásánál, és bevallom őszintén ezen jelenetei magával is ragadtak. Persze nem ez jellemzi az egész könyvet, de amíg tartottak ezek a szakaszok, szépen bele is folytam a sztoriba.

A történet... Hmmm... Lássuk csak. Egy SEAL-es tengerészgyalogos, akit akció közben elkapnak, majd hónapokon keresztül kínoznak, és aki szabadulása után annyira rommá van törve, hogy felismerhetetlen lesz az arca, meg úgy minden mása is. Aki ahelyett hogy hazamenne a nejéhez rehabilitálódni, inkább eljátssza a halottat, vagyis halott marad, és új személyazonossággal, egy titkos szervezet, még titkosabb tagja lesz. Akiből kivész minden jó, hideg lesz, mint a kő, és olyan profi gyilkossá válik, hogy pusztán csak meg kell jelennie egy helyen, és önszántukból dőlnek kardjukba a terroristák. Hadd ne mondjam, a főhős annyi tesztoszteront termel, hogy az valósággal csúszóssá teszi a könyv lapjait. Na és persze nem csak a lapokat, hanem hősnőnk lábainak édes közét is, így síkosítás tekintetében tényleg nincs okunk panaszra. A kémiát nekünk is illene ezek után megéreznünk - ugyan már, nehogy kimaradjunk már valamiből! -, ezért írónőnk sok ízes, pikáns jelenetet fogalmazott meg számunkra, hátha... de nem. Nem bizony, mert Lora Leih-vel érzésem szerint egy kicsit elszaladt a paci. Ez a ló ugyan még ugyanaz a ló, csak a megülés szöge más, nyílt pornós jelleget öltött, ahol már nem kecmecelünk az árnyaltsággal, hanem annak nevezzük a dolgokat amik. Szilárdan, velősen, nyersen, valósan. A könyv első fele még csak hagyján, de miután hőseink belelendülnek a kamatyba lesz itt minden a - és előre is elnézést - faszon keresztül a geciig. Nos jó, rendben... Mocskos beszéd kipipálva. Beleillett-e a könyv alapkontextusába ez a fajta vehemencia? Bele. Néztem-e nagyokat néha, miközben olvastam. Hát hogyne! Kérlek alássan, egy ilyen mondatra, mit lehetne mást csinálni?

"Addig kúrom majd a szád, míg nem könyörögsz, hogy élvezzek el! Hogy megízlelj..."

Erre kapásból annyi volt a reakcióm, hogyha nekem egy tesztoszteronágyú ezt hörögné a mit tudom én melyik nyílásomba, egyből kényszert éreznék szájzárat kapni, miközben vadul kúrja a szám... De olyan szájzárat, amit csak műtéti úton lehet feloldani.

Aztán persze kicsit kapunk a másik alternatívából is, amikor a hősnő "jó kislány" lesz, miközben gyötrik a "puncikáját". Komolyan elgondolkoztam azon, hogy melyik alternatíva a rosszabb, amikor közönségesen - és ismét elnézést - szétb****ák a pi***dat, vagy amikor a puncikádban kotorásznak. És akkor csak hogy hűek legyünk a puncikához - képtelen vagyok erről lekattanni - hősnőnk, könyörgése is hasonló árnyalatot vesz, méghozzá a "lécci" kifejezéssel. Ez aztán... felnőtt. Ha ehhez még hozzátesszük, hogy hősünk komoly személyiségzavarral küzd, akkor könnyen lekövethető, hogy ebben a történetben tulajdonképpen senki nem normális. Még egy kicsit sem. Noah-nak, aki egyszer volt Nathan, mániája állandóan azt hangsúlyozni, hogy Nathan meghalt, és Ő nem Nathan, hanem egy teljesen más valaki, akiben kihalt minden ami tartalmat hordozott, és nem más már csak egy rideg porhüvely, aki minden tekintetben olyan kemény, mint egy szikla. Képzavar ez a javából, főleg amikor kamaty közben is hangosan kiabálja, hogy "Noah az aki téged dug..." Noah az akinek a farka az ilyen, olyan pinádban mozog, dolgozik, döfköd, blablabla... Én minden olyan személytől félek, aki E/3-ban nyilatkozik saját magáról. Hogy miért? Mert én is szoktam ilyet csinálni, és higgyétek el, nem túl megnyugtató dolog.

A visszatérő, kötelező Lora Leigh-s fordulat sem marad ki a könyvből: jelen hősnőnknek is olyan íze van, mint a napsütésnek, vagy a nyárnak. Lora Leigh minden hősnőjének olyan az íze, illata. Lehet hogy egy kicsit el kellene már ettől a képtől fordulni, mert egy hangyányit kezd már sok lenni belőle. Jól jönne már mondjuk egy olyan, hogy "húúúú, olyan párás vagy, mint téli éjszakán az ablaküveg", vagy "záporízű a nedved", esetleg "bimbód, mint egy hófedte hegycsúcs...", vagy mit tudom én, csak szakadjunk már le a nyárról, meg a rohadt napsütésről.

A slusszpoén... Na igen. Ami megkeserítette jó pár percig az életemet. Nathan/Noah míg a drogbárók tanyáján szenvedi a kínjait, bedrogozásra is kerül, egy találóan elnevezett, szexuális étvágyat növelő porral, a kurvaporral. Nem tudom mi mindent tudhat ez a szer, de az biztos, hogy hat évvel a kínzás után is, úgy működik még Nathan/Noah szervezete, hogyha felspanolja magát egy akció során, és megugrik az adrenalinszintje, akkor ezzel párhuzamosan kangörcsöt is kap. Hah! Látom én ebben a távlatot. Ez lesz majd egyszer a távoli jövőben a Viagra nagytesója. Képzeljük csak el. Drága, öreg tatát lekezelik egyszer, nagy dózisban, eszméletvesztésig ezzel az anyaggal, ami beépül a genetikai kódjába, és ottmaradva szaporodásra ösztönzi szegény szerencsétlent, amikor az adrenalinszintje megugorja a kellő magasságot. Hogy kell aktivizálni? Ijeszd meg a papát! Csóri öreg, slattyog ki éjszaka, immár huszadik alkalommal a toalettre - rohadt prosztata, és gondjai -, te pedig előugrasz a sötét sarokból, harci csatakiáltással. Reakció: merevedés, közvetlenül a szívinfarktus után. Hát nem remek? Lora Leigh-hez is hozzávágunk alkalomadtán egy egészségügyi szakkönyvet.

Persze mivel ez egy részben akciókönyv, vannak benne akciójelenetek is, puskákkal, meg fegyverekkel, meg marcona emberekkel, akik puszta kézzel ölnek, és szabadidejükben szemmel verik a gonoszt. Itt vagyon a második képzavar, mert valami miatt az én kicsi korlátolt agyam nehezen fogadta be, hogy az egyik pillanatban még de szűk, meg lucskos, meg kemény, meg nagy, meg térdelj, meg forró kis segg... aztán pedig éles váltásban, ilyen hadművelet, olyan hadművelet, hangtalan osonás, itt golyó, ott kaszabolás, autóval való gázolás... Komplex. Mindenképp nagyon komplex.

Amiben jól éreztem magam, azok az érzelmi jelenetek voltak. Egész kerekre sikerültek, tényleg közvetítik azokat a kétségbeeséssel tarkított állapotokat, amiket egy ilyen rendhagyó helyzetben, amiben hőseink is vannak, érezhet az ember. Azt most hagyjuk, hogy ennyire rendhagyó körülmény, mint ami jelen könyvünkben is megjelenik, soha az életben nem valósulna meg a realitás talaján. De legyünk nagylelkűek, és tételezzük fel, hogyha lenne, akkor az hasonló érzéseket generálna, mint amit felfest a könyv. Igen, és ha a nagyanyámnak töke lett volna, akkor Ő lett volna a nagyapám...

Amit jó tudni a könyvről még, olvasás előtt... Az eddigi Lora Leigh könyvekkel szemben, ezt a remeket egy férfi fordította. Az eddigieket nő. Soha nem olvastam el egyetlen Lora Leigh könyvet sem eredeti nyelven, így kicsit bicsaklik a viszonyítási alap. Ami tény, hogy ez a könyv nyers, erotikai szempontból egyenesen pornós, de... Erről legalább elmondható, hogy tényleg látott - még ha csak közvetetten is - "xy" kromoszómát. Hogy most emiatt érződik-e csúnya kifejezéssel élve közönségesebbnek, vagy eleve az írónő stílusa váltott színezetet, ez egy olyan kérdés, amire addig nem fogok választ kapni, míg neki nem esem az eredeti irományoknak, amit nem fogok megtenni, mert annyira egyik könyvét sem ítéltem fenomenálisnak hogy repetázzam belőlük. Mindenesetre egy újabb tapasztalattal ismét gazdagabb lettem. Ismét ráébredtem arra, hogy ennek a kategóriának a szépségei nem ismernek határokat. Ami miatt még mindig kitartok Lora Leigh mellett, az az, hogy egyes szakaszai a könyveinek, árulkodnak némi profizmusról. Hogy most a túlfantáziált történet, vagy a karakterek sablonossága, esetlegesen a helyenkénti durván lekommunikált kufirc kinek, mennyit vesz el a kedvéből, ez nagyon szubjektív. Részemről még mindig színesebb a sok macsó hímjével, mint a többi író a sok milliárdos BDSM gurukat felsorakoztató tucatkönyvével. Lora Leigh esetében szó szerint kézzel tapintható az izzadság a monstrum hősön, már annyira férfi, hogy csak a péniszét nem lógatja ki a könyvből... Barbár. És én, mint nem egészen egészséges mentális állapotú egyén, aki kedveli a barbárokat, örömmel dagonyázom az írónő által kreált pocsolyákban. A maga nemében szórakoztató, meredek történetvezetésű pornó... Hmmm. Szerintem ettől többet nem is érdemes mondani róla.

Értékelés: 5 pont