2013. november 16., szombat

Ahol Megtalálod a Csődörödet Falva kontra városi kékharisnya - még nincs címe a történetnek 1.



Szóval elkezdtem. Vegyes érzelmeim vannak, nem tudom még mi lesz belőle, lehet hogy semmi, lehet hogy a semmi szorozva valamivel, ami ugyebár még mindig semmi... Majd meglátjuk... Azt a mindenit, de lelkes vagyok! Na mindegy. Egy-két helyen nem egészen úgy alakultak a dolgok, mint ahogy azt felvázoltam, ennek oka, hogy a férfi szereplő alapvető jellemzői nem igazán fogják engedni a kacérkodást, egy fiatal éretlen csitrivel. Na jól van, nem magyarázom tovább a bizonyítványom, jöjjön aminek jönnie kell...


Prológus

- Addison… - lépett be John Benett a tárgyalóba. Madárszürke öltönyében, ősz halántéka és közel hetvenéves kora ellenére is még mindig vonzó hatást keltett. A Benett Corporation vezérigazgatójának olyan kisugárzása volt még mindig, amitől mindenki rögtön vigyázzba vágta magát. Kivéve Addison-t. A lány valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva, mindig úgy reagált az ilyen kisugárzású emberekre, hogy legyőzve mindennemű késztetését, már csak azért is egyenesen a szemükbe nézett, kihúzta magát, és minden higgadtságát bevetve, egyetlen üzenetet adott válaszul, ami nem volt más, mint a „ne packázz velem”. Hamar felismerte, hogy a dörgölőzést, és édelgést nem neki találták ki, így ez a viselkedésminta maradt az egyetlen még választható opció. Egyszerűen genetikailag volt alkalmatlan arra, hogy megtalálja melyik a legkényelmesebb szög, amivel a kellő hatásfokkal lehet a főnökség valagát nyalni.
Ahogy a vállalat atya úr istene egyre közelebb ért, Addison is vett egy mély levegőt, és lesimítva testhezálló fekete ruhájának szűkre szabott szoknya részét, talpra ügyeskedte magát. Határozottan pocsék ötlet volt ezt a göncöt magára vennie reggel, de mivel azt szerette volna, hogy a profizmusa legyen az első, ami szembe tűnik egy figyelőnek, így kénytelen volt a kényelmetlen ruha minden idegesítő varrását, cipzárját, és címkéjét elviselni. Pedig pazar darab volt ez a maga nemében. Ujjatlan, karcsúsított, teljesen zárt a nyakáig, a hátán végig apró gombokkal teljesen a fenekének a felső hajlatáig – a mögött volt rejtve a cipzár, aminek a fogai egész álló nap dörzsölték a bőrét. Konkrétan fel sem tudta volna venni egyedül ezt a szabászati csodát, mivel bármennyire is sokoldalúnak tartotta magát, a könyökízületei neki is csak a rendeltetésüknek megfelelően működtek. Milyen jó, ha az embernek vannak kedves szomszédjai, akik az ilyen roppantul idétlen szituációkban ki tudják segíteni!
- Mr. Benett. – nyújtotta ki kezét a férfi felé, miközben a leghivatalosabb hangszínét igyekezett megütni. Izzadt a tenyere, a pulzusa az egekben volt, és szinte a fizetését merte volna tenni arra, hogy vagy hulla sápadt, vagy pipacspiros a feje. Égő fülei inkább ez utóbbit támasztották alá. Mr. Benett határozottan megragadta a kezét, inkább ridegen, és rutinosan, mintsem érdeklődve megrázta azt, majd hanyag mozdulattal a szék felé mutatott, mintegy engedélyezve Addison-nak, hogy újra visszaülhet a helyére. Majd maga is elfoglalta a helyét az asztalfőn.
- Mint tudja, a New York-i leányvállalatunk vezetésére meghirdetett pozíciót, nemcsak ön, hanem egy másik nagyreménységű munkatársa is megpályázta…
- Hallottam róla… - dörmögte az orra alatt Addison, és nem bírta elnyomni az arcára kiülő, alig leplezett megvetést tartalmazó grimaszt. Mr. Benett ajkának enyhe rándulása jelezte, hogy nem siklott el mindent látó tekintete mellett ez a megnyilvánulás. Hogy most ajka a helytelenítés, a düh, vagy esetlegesen a jókedv miatt rándult-e meg, nos ez egy olyan kérdés volt, amire még az égiek sem tudták volna a választ.
- Mr. Carpenter – folytatta az öreg mintha mi sem történt volna – referenciái önmagukért beszélnek. Amióta a cégünknél dolgozik, több nagyszabású projektet vezényelt le, és minden ügyfelünk maximálisan meg volt elégedve a teljesítményével. Többek közt ennek is köszönhetjük, hogy bővült az ügyfélkörünk, és ezáltal a profitunk is. Mr. Carpenter kinyitotta a cégnek a következő évszázad kapuját…
- Mr. Benett – szakította meg Addison a legtiszteletteljesebb hangfekvéssel, ami csak tőle telt, a szóáradatot, mert kezdett a gyomorfekélye komoly bevérzésbe kezdeni a munkatársa méltatásától. – Nagy öröm számomra, hogy ennyire meg van elégedve Mr. Carpenter tevékenységével – minden igyekezete ellenére, nem lehetett nem kihallani szavai mögül a gúnyt -, de nagyra értékelném, ha rátérne arra, amiért magához rendelt. Nem mintha nem élvezném Mr. Carpenter kívülről tökéletesnek látszó munkájának az ecsetelését – ezt már nyíltan gúnyosan mondta -, de erősen kétlem, hogy ez lenne az oka az ittlétemnek.
Mr. Benett egy pillanatig elgondolkodva vizslatta, aztán halványan elmosolyodott.
- Tudja Addison, én mindig is ezt kedveltem magában a leginkább. Sosem rest a lényegre térni. Nem bírja a semmit mondást, a haszontalanságot. Ez teszi magát a szakma egyik legjobbjává. – Az öreg mély levegőt vett, mielőtt folytatta volna. – De ugyebár, mindig van egy „de”…
Addison arcán ismét átfutott egy fintor. Fogadni mert volna arra hogy nincs utálatosabb kötőszó a „de”-nél…
- Addison, lássuk be Ön képtelen arra, hogy visszafogja magát, ha a véleményéről van szó…
- Mr. Benett…
Az öreg kissé megemelte a kezét.
- Nem tudja, hogy mikor van itt az ideje a hallgatásnak. – Mr. Benett megemelkedő szemöldöke beszédesebb volt mindennél. – Még csak hírből sem ismeri a diplomatikusságot, és nem foglalkozva a következményekkel, mindig nyersen lép fel, még akkor is, ha azzal teszem azt, megsérti az ügyfeleinket. A munkatársak akik a keze alá dolgoznak, rettegéssel élik a hétköznapjaikat…
- Azért ez túlzás! – fakadt ki most már Addison. – Nem állítom, hogy nem vagyok szigorú, vagy maximalista, de soha nem szoktam ok nélkül durva lenni.
- Úgy véli? – szegezte neki elnyújtva a kérdést a vezérigazgató.
- Igen, úgy vélem. – vágta rá Addison.
- Akkor is úgy vélte, amikor múltkor azt a postázóban dolgozó fiatalembert mindenki szeme láttára olyan kegyetlenül leteremtette?
- Nem voltam kegyetlen. – tiltakozott határozottan Addison. – Amiatt az analfabéta miatt, majdnem lecsúsztunk az egyik pályázatról, mert ahelyett hogy a dolgát végezte volna, az egyik titkárnővel kacérkodott, fittyet hányva a határidőkre. Nem olyan bonyolult munka egy postázóban dolgozni… Kap az ember egy levelet, amit iktatni kell, és elküldeni egy megadott helyre, egy megadott időn belül. Már megbocsásson uram, de ha valakinek ez is kihívást jelent, az jobban járna, ha elkezdene gondolkozni azon, hogy pályát módosít. Ilyen kilengő libidó mellett, tudnám javasolni a pornóipart… - szúrta még közbe túlzott kedvességgel, majd egyenesen a férfi szemébe nézve fojtatta. - Ha akkor rajtam múlt volna, az a srác már nem dolgozna itt…
- De nem Önön múlt…
- Nem. Mély bánatomra… - motyogta Addison kedvetlenül.
Mr. Benett kissé előrébb dőlt a székében.
- Addison, maga túl merev.
Merev… Ezzel sem vádolták meg még soha. Addison ingerülten kifújta a levegőt.
- Nem hiszem, hogy merevebb lennék bárkitől is…
- Jaj, dehogynem! – paskolta meg jóindulatúan az öreg a kézfejét. – Maga sosem volt fiatal? Sosem követett el hibákat? Úgy értem, mire használta Ön az egyetemi éveit?
- Meglepő módon tanulásra, uram. – vágta ki magát duzzogva Addison. Nem bírt tovább egyhelyben ücsörögni. Amilyen kecsesen engedte a ruhája, felállt a párnázott, bőrborítású székből, és az ablakhoz sétált. San Fransisco utcái úgy hevertek a lábai előtt, mintha leigázta volna őket. Valahol tényleg úgy is érezte, hogy győzelmet aratott, valamilyen láthatatlan ellenséggel szemben. Imádott itt élni, imádta a munkáját, és imádta a kihívásokat, és a felelősséget, amivel a munkája járt. Egyedül tornázta fel magát idáig. Rengeteg energiát ölt abba, hogy a legjobb legyen. Az egyetem évei alatt, és most is. Ha ehhez az kellett, hogy lemondjon a szórakozásról, ám legyen… Sosem érezte azt, hogy kimaradt volna bármiből is. És most itt van karnyújtásnyira előtte az a pozíció, amiért ennyit küzdött. És azért nem fogja megkapni, mert nem elég kedves… Piszokul fájt ennek már csak a gondolata is. – Nagyon kedves öntől uram, hogy rávilágított azon hiányosságaimra, amikkel eddig is tisztában voltunk. – szólalt meg hűvösen. – Mentségemre legyen mondva, azon személyiségjegyeimet, amik erősen kikezdhetők, bőven kompenzálja a szakmai tudtásom, és a tapasztalatom. De ha jól vettem ki az eddigi szavaiból, akkor ez itt kevés…
- Én ilyet egy szóval sem állítottam. – vágott közbe Mr. Benett. – Meghoztam a döntésemet, és ha volna még egy kis türelme, akkor meg is osztanám önnel.
Addison a férfi felé fordult.
- Hallgatom. – felelte sután, miközben legszívesebben már sikítozott volna kínjában.
- Ugyan Ön ezt soha nem fogja beismerni, de Mr. Carpenter, és Ön remek kis csapatot alkotnak. Kiegyensúlyozzák egymás hibáit. Ezért úgy határoztam, hogy mindkettőjüket New Yorkba küldöm. Azonos hatáskörrel. Minden projekt, amit önök fognak irányítani, csak akkor lesz kivitelezhető, ha mindketten aláírják a terveket…
- Mi van? – hördült fel Addison, minden jólneveltségét elfelejtve. – Ezt nem gondolhatja komolyan, uram!
- De. Vezérigazgatóként adott számomra a lehetőség, hogy döntéseket hozzak. Akár szokatlan döntéseket is, ha a helyzet úgy kívánja.
- De ez ostobaság! – emelte meg a hangját Addison. – Nem gondolhatja komolyan, hogy én és az a pöffeszkedő, kedélyeskedő ffff… - még idejében vett egy mély levegőt, így le tudta nyelni az igencsak ideillőt szót, majd mintha misem történt volna fojtatta is - , együttműködve igazgassuk a new york-i irodát. Ott fog elgáncsolni az az ember, ahol csak tud!
- Akárcsak Ön Őt… - szúrta közbe az öreg komótosan.
- Attól azért én jóval profibb vagyok! – kérte ki magának Addison, és most már szó szerint fújtatott a dühtől. – És mi van, ha nem vállalom? – szaladt ki a kérdés a száján, mielőtt átgondolhatta volna.
Az öreg is felállt a székéből, és lassan közelebb lépett hozzá.
- Ne hamarkodja el a döntést, Addison. Attól függetlenül, hogy a feltételek eltérnek attól, amire számított, ez még nagy előrelépés lehet a karrierje szempontjából.
Addison legszívesebben belekiabálta volna a főnöke szemébe, hogy magas ívből tojik a karrierjére. És legszívesebben bősz toporzékolásba kezdett volna. Milyen jó, ha az embernek van önuralma…
- Vegyen ki egy kis szabadságot. – indult el a férfi a tárgyaló ajtaja felé. – Ha jók az értesüléseim, amióta elkezdett nálunk dolgozni, nem vett ki egyetlen napot sem.
- Nem akarom szabadságolni magam!  
- Pedig jót tenne önnek. Egy kicsit el tudna távolodni ettől az egésztől, mérlegelhetné a lehetőségeit…
- Még nem válaszolt a kérdésemre, uram. Mi lesz, ha nem vállalom a pozíciót?
Mr. Benett kezében a kilinccsel visszafordult.
- Akkor Mr. Carpenter egedül fogja vezetni a new york-i kirendeltséget, Ön pedig dönthet a felől, hogy a jelenlegi pozíciója hosszútávon is elégedettséggel tölti-e el. – ezzel kinyitotta az ajtót, és otthagyta Addisont kavargó gondolataival.

***

Alig három kínkeserves semmittevéssel töltött órával később, Addison még mindig ugyanazokat a köröket rótta az elméjében. A legrosszabb az volt, hogy még munkát sem nagyon tudott keríteni, amivel lefoglalhatta volna magát. A pályázat miatt, minden határidős munkáját jóval a határidők lejárta előtt befejezte. Vicces volt, hogy szorgalma leginkább csak annak volt köszönhető, hogy nem akarta úgy itt hagyni a csoportját, hogy befejezetlen projektje van. Ennek örömére, most mindenki, jómagát is beleértve, lóbálhatta a lábát a munkaidő végéig. Soha nem gondolta volna, hogy egyszer egy ilyen szituációban fogja találni magát. Amikor lediplomázott közgazdaságtanból, majd nem sokkal később marketingből, meg volt győződve arról, hogy minden az elképzelései szerint fog majd alakulni. Az első komoly munkahelyét is a Benett Corporation-nél találta meg. A létra legalján kezdett mindenesként… A legapróbb folyamatokat is volt alkalma a részletekig megfigyelni. Lenyűgözte, hogyan épülnek ki a vállalati arculatok, vagy hogyan tervezik meg egy-egy termék propagandáját. Semmi köze nem volt a reklámok vizuális felépítéséhez, nem is igen értett ezekhez a dolgokhoz. Ez a grafikusok munkája volt, a művészeti szakértőké. Az ő munkaköre az agy volt. Az alapok. Megkeresni a cégeket, akik magukat, vagy valamijüket népszerűsíteni óhajtották. Ő tervezte meg a pályázatokat, ő fogta csokorba a különböző osztályok munkáját. Felügyelte az ötletbörzéket, figyelte a fogyasztói visszajelzéseket, nyakig merült, ha kellett, a piacgazdasági mutatókban. Tudta mire nyitottak az emberek, mire kevésbé, és mindig abba az irányba terelgette az osztályok munkáját, amerre kellett ahhoz, hogy a mutatók hozzák az elvárt szintet. Kemény tárgyalópartner volt, és igen, volt hogy egy-egy cég vezetőségének az elvárásait a realitásokhoz szabta. És igen, volt hogy ezt meglehetősen kendőzetlen formában tette. De sosem értette miért is kellene ehhez bájolognia. Akiknek dolgoztak, akartak valamit, leginkább figyelemfelkeltést, nagyobb népszerűséget, pozitívabb megítélést. Ő tudta hogyan lehet ezt kivitelezni… Egyszerű. Az üzlet, az üzlet. A mutatók nem lesznek jobbak, ha mámorosan, kedveskedve dünnyögünk egymásnak, nem?
Közel hatszázadik alkalommal lökte meg tollának a végével a kis golyóbisos örökmozgót az asztalán. Tik-tak, tik-tak, tik-tak… Panaszosan felnyögött, és homlokát a hideg asztallapra szorította. Szemét, tolakodó, William Carpenter… A kivágódó ajtó hangjára felkapta a fejét.
- Látványosan szenvedsz… - jegyezte meg elégedetten, kaján vigyorral a száján a világ legutálatosabb férfija.
- Fesd falra az ördögöt… - morgolódott magába Addison. – Mit akarsz, Will? – erőltetett az arcára egy kényszeredett mosolyt.
A férfi mit sem törődve a nem túl szívélyes fogadtatással, lehuppant az íróasztal előtt terpeszkedő székre. Undorítóan jól nézett ki, méret után készült sötétkék, majdnem fekete háromrészes öltönyében, fehér ingjében, és sötétszürke, ezüstösen fénylő nyakkendőjében. Dióbarna haja lazán a homlokába hullva, kicsit lazított az amúgy formális megjelenésén. Az ember azt hihetné, hogy a mogyoróbarna szemek, mindig melegen csillognak… de nem. Ebben a szempárban, ami most Addisont méregette, sok minden fellelhető volt – rosszindulat, önelégültség, szadista öröm, hatalommánia -, de melegség az egy csepp sem.
- Gondoltam megbeszélhetnénk, hogyan és mikor fogunk utazni a Nagy Almába. – rakta keresztbe Will a lábait ahogy hanyagul hátra dőlt. – Ha már úgyis együtt fogunk dolgozni, akkor akár már most is elkezdhetjük…
- Én biztos, hogy nem fogok veled együtt dolgozni.  – horkant fel Addison harciasan.
Will érdeklődve felvonta a szemöldökét.
- Nem nagyon van választásod. – vigyorogta. – De tudod mit, kegyes leszek veled. Ha nem akarsz velem dolgozni, akkor megengedem hogy alattam dolgozz… John-nal majd én megbeszélem a részleteket.
- Ízléstelen vagy.
- Igen, az vagyok… - bólogatott a férfi, helyeslően, mint akinek soha nem is volt szégyenérzete. – De ezt eddig is tudtuk. Téged pedig külön élvezet szekálni, mert mindig olyan könnyen felpaprikázod magad.
- Nincs jobb dolgod, mint itt fárasztani engem? – hunyta le lemondóan a szemét Addison. – Még egyelőre nem tudom hogyan, de el fogom érni Mr. Benett-nél, hogy ezt az egész sületlenséget elfelejtse. Ahhoz hogy én veled dolgozzam, el kellene távolíttatnom a homloklebenyemet…
Will Addison füleinek túl harsányan felnevetett, aztán felvette azt az idegesítően önbizalomtól, és önnön nagyságrendűségétől fénylő arcát, amitől a nőnek alapból öklendezni támadt kedve.
- John nem fogja meggondolni magát. – jelentette ki fellebbezhetetlenül.
- Miből gondolod? – érdeklődött negédesen Addison.
- Onnan, hogy már én is megpróbáltam lebeszélni róla. Hidd el, minden tárgyalókészségemet bevetettem, mivel nekem sem vágyálmom egy ilyen karót nyelt, idegbeteg némberrel, mint te, együtt vezetni a kirendeltséget. De John hajthatatlan. A fejébe vette, hogy mi vagyunk egy egésznek a két fele. Úgyhogy – szökkent lendületesen talpra a férfi – ez van, ami van. Csak hogy tudd, Addison – fordult még vissza az iroda ajtajából -, én nem fogok visszatáncolni. Ha az kell ehhez a lehetőséghez, hogy elviseljem minden hisztidet, akkor el fogom viselni, de ne hidd, hogy majd meghunyászkodva átengedem neked a terepet. Lehet, hogy John nem képes belátni, de mi ketten tudjuk, hogy nem fogunk tudni együttműködni. Előbb-utóbb valamelyikünk be fogja adni a kulcsot, és jó ha már most felkészülsz lelkileg, mert nem én leszek az a valaki. – kétszer megpaskolta az ajtófélfát, és már ott sem volt. Egy valamit el kellett ismerni, Will nagyon értett a hatásos ki, és belépőkhöz. Addison visszaejtette a homlokát az asztallapra. Nagy igazság volt abban, amit Will mondott. Kizárt hogy ők ketten valaha zökkenőmentesen együtt dolgozzanak. Will minden volt, ami Addison sohasem. Nagyszájú, tenyérbe mászó, társaság kedvence… aki után bolondultak a nők. Ez egy olyan része volt a férfinak, amit Addison képtelen volt felérni ép ésszel. Minden nő mazochista? Kinek kellene egy ilyen farok? Megbízhatatlan, odafigyelésre képtelen, önző alak… Szinte minden taszította ebben a pasiban. De úgy tűnt, ő az egyetlen, akire így hat a férfi varázsereje. Mindezeken felül viszont, azt is be kellett látni, hogy tényleg voltak jó ötletei. És azt is el kellett ismerni, hogyan nagyon jól tudta ösztönözni a munkatársakat. A nőket legalábbis…
Addison hirtelen úgy érezte, hogy túl szűk rajta a ruha, és hogy lassan, de biztosan meg fog fulladni. Nem volt túl nagy az irodája, de most még annál is kisebbnek tűnt. Homlokában egyre erősebb nyomást érzékelt, és alig tudta levetkőzni magáról a kényszert, hogy szétverjen valamit. Lehet hogy Mr. Benett-nek volt igaza. El kellene mennie szabira, hogy nyugodtan átgondolhassa ezt az egészet. A hónap végéig még három hét volt hátra. Ha kivenné ezt a három hetet, és pihenne egy keveset, lehet hogy nem látná ennyire gyászosnak a helyzetét. Értékelni kellene ezt is… hogy kapott egy kis időt, hogy rendbe szedje a gondolatait. Elmehetne hamarabb New York-ba, elkezdhetne megbarátkozni a várossal. Még sosem járt New York-ban… Egyre szimpatikusabbnak tűnt az ötlet. Amikor pedig az ebédidőben kilépett a folyosóra, és meglátta ahogy Will jókedvűen kacarászva csapja a szelet a portán ücsörgő gyakornoknak, mint akinek semmi gondja, egyenesen elfutotta a méreg. Hát teljesen elment az esze? Ha Will Carpenternek megy az, hogy fel se véve ezt a váratlan fordulatot, udvarolgat a munkahelyén, akkor neki is menni fog! Nem fog maga alá roskadva, savanyú ábrázattal le-föl járkálni itt napokig, vállán a világ súlyával… Arról ugyan fogalma sem volt, mihez is fog kezdeni a következő hetekben, de abban biztos volt, hogy nem a sebeit fogja nyalogatni. A közeli kis ebédlő helyett, ahol rendszeresen étkezni szokott, a vezérigazgató irodája felé vette az irányt.



Első fejezet


Azt a büdös, keserves, szerencsétlen mindenit neki! Miért van az, hogy amikor egyszer az életben végre rászánja magát arra, hogy spontán csináljon valamit, a sors rögtön keresztbe tesz neki? Miért kell mindennek az életében végül mindig közhelyesen végződnie? Elgyötörten vizslatta még pár hosszú másodpercig a motorháztető alól felkúszó sejtelmes füstöt. Egy idióta. Semmi kétség. Egy meggondolatlan, hülye, kapkodó liba. Miért? De tényleg miért is nem tudott nyugton maradni a fenekén? Miért kellett rögtön hazamennie, miután mindent megtárgyalt John Benett-el? És legfőképp, miért nem bírt várni még egy napot az indulással? Miért van az, hogy csak a végleteket ismeri? Ha akkor csak egy kicsit megfontoltabb… Ha várt volna még egy napot. Vett volna egy repülőjegyet a másnapi new york-i járatra, és első osztályon utazhatott volna. Ma pedig a saját ágyában aludhatna. Kényelmesen. Könyörgöm, még arra is képtelen volt, hogy átöltözzön! Mondjuk ez nem a saját hibája volt… Ez csak és kizárólag Mrs. Morris-nak volt köszönhető, mert nem volt otthon amikor nem sokkal dél után bekopogott hozzá. Ki tudja merre kóválygott az öregasszony. Felfoghatatlan, hogy ahelyett hogy otthon kötögetett volna, elcsalingázott valamerre. Az viszont csakis a saját butaságának köszönhető, hogy a végzet eme intését teljesen figyelmen kívül hagyva, berámolt az utazótáskájába, és már száguldott is a garázs felé. Mit lehet erre mondani? Akkor jó ötletnek tűnt… Az apja öreg Mustang Gran Torino-ja… Az tehet mindenről. Ez a csodálatos éjfekete, bőrüléses szépség. Évekkel ezelőtt vezette utoljára. Nem is. Az önsajnálata tehet mindenről. Az súgta neki a munkahelyéről kilépve, hogy ne repülővel menjen. Hisz bőven van ideje arra, hogy felautózzon New York-ba. Az pedig csak szimplán a hülyeségének volt köszönhető, hogy meg volt arról győződve, hogy ez a bárgyú csotrogány, több évnyi semmittevés után is gond nélkül működni fog. Annyira egyszerűnek tűnt az egész. Elindulni az 5-ösön, majd Bakersfield-nél letérni a 15-ösre, majd a 70-esen, vagy a 76-oson végigcsorogni New York-ig. Megszakításokkal, és kényelmes tempóban, egy hét, és már ott is van. Ráadásul úgy, hogy nem egy nagyvárost érint. Leszámítva az út első szakaszát, ahol leginkább a kietlen pusztaságon kell keresztülhajtani. Persze nem is róla lett volna szó, ha nem robban le a kocsi alatta minden előzetes figyelmeztetés nélkül… Utah-ban… a senki földjének a közepén. Nem mintha a kilátás nem lett volna festői. Szép kihalt, tele kavicsokkal, vörösben játszó földdel, amíg a szem ellát. Itt-ott egy-egy árva gyökérzet, vagy fa. Kiszáradt, korhadt fa… Remek. És akkor még ott volt ez a nyomorult ruha is! Addison érezte, ahogy a düh egyre inkább elhatalmasodik rajta. Lassan este kilencet ütött az óra. Már nyolcadik órája vezetett egyfolytában, melege volt, szakadt róla a víz, ami nem is csoda így július elején, és ami a legbosszantóbb volt, hogy még ki sem nagyon tombolhatta magát, mert a szoknya szűk szabása a rugdosást sem engedte. A magassarkújáról már nem is beszélve. Felemelte a fejét a kormányról, kecsesen kicsusszant az ülésről, bezárta maga után a kocsi ajtaját… kulcsra – a pedánssága még érintetlenül tobzódott szokásos keretein belül -, komótos lassúsággal kilépett a cipőjéből, aztán minden erejét összegyűjtve, olyan messzire hajította a vagyont érő Prada-kat, amilyen messzire csak bírta. Legszívesebben kiabált is volna hozzá, de közönség hiányában, nem szórakoztatta volna annyira a dolog, mint amennyire kellett volna. Elsimította a ruháin a képzeletbeli gyűrődéseket, laza kontyba tűzött tincseit is eligazgatta, majd retiküljét harciasan a vállára dobva, harisnyás lábaival nekiindult az országútnak.

***

 - De Tanner… – vetett rá igézőnek alig-alig nevezhető pillantásokat a vele szemben ülő csitri, miközben igyekezett csábítóan csücsöríteni. Az összhatás rémisztőnek volt nevezhető. – Jövő héten már be fogom tölteni a 21-et… Most azaz egy hét ide vagy oda…
- Nem érdekel, hogy a jövő héten, vagy hogy a jövő évezredben fogod-e betölteni a 21-et, Julie. – válaszolta Tanner magára erőltetve a világ összes nyugalmát. – Ebben a kocsmában addig nem fogsz alkoholt inni, amíg én vagyok a tulajdonos.
A kiscsaj kedvetlenül elhúzta a száját, majd a pultra dőlve próbálta a figyelmet a melleire terelni. Abszolúte felesleges mozdulat volt, mivel az a deréknál véget érő anyagdarab amit viselt, akkor sem takart semmit, amikor teljesen egyenesen állt.
- Nem vagy igazságos. – nyafogta túljátszott duzzogással. – Mikor fogsz rám végre nőként nézni?
Tanner felhorkantott.
- Legkorábban 15-20 év múlva.
- Tudod mi a te legnagyobb bajod? – bökte vörösre lakkozott körmeit a lány Tanner felé.
- Égek a vágytól, hogy megtudhassam tőled.
- Túlságosan el vagy telve magaddal. Azt hiszed, hogy túl jó vagy…
Tenner nem bírta megállni, hogy ne nevessen fel hangosan ezen a megállapításon.
- Így igaz, Julie. Meg vagyok győződve arról, hogy megismételhetetlen a tökéletességem. De akkor sem foglak sörrel kiszolgálni. Sem semmi mással… - vetett jelentőségteljes pillantást a lányra, remélve hogy az megérti a szavak mögött rejtőző mélyebb tartalmat. – Nagyon jól tudod, hogy az anyád felettem járt a suliban négy évvel.  És azt is nagyon jól tudod, hogy jóban vagyok az anyáddal. Én a helyedben nem kísérteném azzal a sorsot, hogy feleslegesen felidegesítesz. Még a végén elkottyantom magam, és kiderül, hogy hol is szoktál táborozni péntek esténként. – jelzésértékűen az órára pillantott. – Fél tizenegy múlt, Julie… - mondta ki aztán hangosan is, amikor a leányzó csak bamba pislantásokkal méregette.
- Ezzel most azt akarod mondani, hogy menjek haza? – sipított fel Julie.
- Mégis szerinted mi mást akarhattam volna ezzel mondani?
- 20 éves vagyok, Tanner! Nem kettő!
- Ezt gond nélkül el is fogom majd fogadni akkor, amikor elkezdesz úgy viselkedni, ahogy az egy felnőtt nőtől elvárható. De addig, amíg ilyen göncökben – hordozta végig a tekintetét beszédesen a lányon – fogsz itt lábatlankodni a kocsmámban, körülöttem legyeskedve, addig szó sem lehet arról, hogy ne úgy nézzek rád, mint egy nevelésre szoruló csitrire.
- Pofátlan vagy! – hördült fel Julie. – Bántanak a szavaid… - tette még hozzá színpadiasan szomorúan. 
És íme, megérkezett a váltás is, konstatálta Tanner kiábrándultan. Amikor Julie nem boldogult a csáberejével, akkor elővette a sajnálnivaló formáját. Majd minden héten eljátszották ezt a műsort. Jobb napjain Tanner el bírta viselni a felszínes kiscsaj minden hullámzását, de ma nem volt a legjobb hangulatában. Egyszerűen képtelen volt napirendre térni afelett, hogy az egyik ismerősének a lánya nem képes lekattani róla. Amikor felszínre tört benne a humor, akkor annyival letudta ezt az egész faramuci helyzetet, hogy vannak a Földön olyan helyek, ahol az ilyen szituációkból szoktak születni azok a bizonyos beszámolók, amik úgy kezdődnek, hogy „Kedves Playboy, soha nem gondoltam volna, hogy egyszer ilyen is megtörténhet velem…”. Rosszabb napjain, mint amilyen a mai is volt, legszívesebben megráncigálta volna az előtte tollászkodó lányt. Harminchat éves múlt, egy csődbe ment házassággal és többtucat kalanddal a háta mögött – ezen teljesítményére nem feltétlenül volt büszke -, de még mindig nem tudta még csak érintőlegesen sem behatárolni, hogy mit is akarhatnak a nők. A probléma abban kezdett kiteljesedni, hogy lassan már nem is akarta ezt megtudni.
- Menj haza, Julie. – dörmögte az orra alatt, és tovább törölgette a kezében szorongatott poharat, ami már most is annyira csillogott, hogy meg lehetett vakulni tőle.
- De én nem akarok hazamenni… - lehelte fátyolosan a lány.
Tanner szorosan összezárta a szemeit, és lassan elszámolt magába tízig. Ködösen hallotta, hogy kinyílik a kocsma ajtaja, és hogy a szokásos zajok lassan elhalkulnak. Nem tudta miért állt be ez a szokatlan változás, de nem is érdekelte, mivel azzal volt elfoglalva, hogy visszaszorítsa az agyában egyre hevesebben emelkedő pumpát a megszokott mértékig. Óvatosan kinyitotta a szemét, miközben kifújta a levegőt. Tudta hogy szikrákat szór a tekintete, és még csak meg sem kísérelte ezt véka alá rejteni.
- Elnézést… - motyogta egy lágy hang valahonnan oldalról, de Tanner agyát megülte a vörös köd. Gombóccá gyűrte a kezében szorongatott törlőrongyot, és a pultra vágta. Julie tekintete elnyílt, valószínűleg megérezte a közelgő vihart, ami már csak másodpercekre volt a kitöréstől. Jól látható riadalommal ellépett a pulttól.
- Nem fogom még egyszer elmondani Julie, úgyhogy jól nyisd ki a füled. – dörögte Tanner.
- Ne haragudjon… - úszott keresztül ismét az a kellemes hang a levegőn.
- Ne most! – szólt ingerülten Tanner, le nem véve a szemét az előtte remegő lányról. Nem tudta ki áll a pult szélén, de nem is érdekelte. Majd szépen kivárja, amíg rá kerül a sor. – Húsz évesen, nem azzal kellene foglalkoznod Julie, hogy az agyamra mész! Mégis mit akarsz elérni ezzel? Szerinted mit akarhatna egy olyan idős férfi, mint én, egy olyan idős lánytól, mint te…?
Julie szóra nyitotta a száját, de Tanner feltartott keze belefojtotta a szót.
- Ki ne merd mondani! Ha csak egy szót is szólsz, én esküszöm az élő istenre, hogy nem foglalkozva azzal, hogy kik vannak itt, a térdemre fektetlek, és elverlek…
Julie szája ismét nyílni készült.
- Nem, még csak elképzelés szintjén sem úgy foglak elverni. Ez a verés komoly lesz babám, és a végén ráadásul még a szádat is kimosom szappannal. Aztán hazaviszlek az anyádhoz, és mindenről beszámolok neki, és addig fogok könyörögni neki, míg el nem küldd a szomszédos államba egyetemre. Mert hogy ott volna a helyed, és nem itt! – mutatott lendületesen körbe a kocsmában.
- Elnézést… - hömpölygött be a hallójáratába ismét ez a szó.
Tanner dühödten fordult a hang irányába.
- Mi van?
Egy meglehetősen nyúzott külsejű nő összevont szemöldökei néztek vele farkasszemet. Egy meglehetősen magas, és csípőre tett kezekkel toporgó nő összevont szemöldökei – pontosított magában.
- Befejezte a nevelési tanácsadást? – kérdezte felsőbbségesen a hölgyemény. – Csak mert ha nem, akkor jó volna ha ezt most jelezné, mert nincs semmi kedvem végigvárni a következő kirohanásának a végét.
- Parancsol? – vonta fel Tanner a szemöldökét a szokatlanul csípős hangnem miatt. Egy este két hisztis nőt már képtelen lett volna elviselni.
- Ami azt illeti, parancsolnék valamit, igen. Mondjuk egy kis figyelmet. Ha nem csalnak az ösztöneim, ez itt – mutatott körbe a nő kecsesen a helységen – egy bár…
- Kocsma. – javította ki azonnal reflexből Tanner.
A nő elfintorodott.
- Akkor kocsma… A lényeg ugyanaz. Ha bejön egy fizető vendég, azzal illene foglalkozni, nem? Nem hiszem, hogy a tulajdonos értékelné azt az üzletpolitikát, hogy magasról fütyül a potenciális vásárlókra.
Tanner agyát elfutotta a pulykaméreg.
- A tulajdonos azt is meglehetősen rossz szemmel nézi, ha az esetleges potenciális vásárlók belekotyognak az üzletpolitikájába.
Addison arcán akaratlanul is átfutott egy kesernyés mosoly.
- Maga a tulajdonos… - jelentette ki a kézenfekvő következtetést. A pult mögött tornyosuló hegyomlás, csak hányavetin megrántotta a vállát. Remek. Egyre jobb kilátások. Ujjbegyével elkezdte lüktető homlokát dörzsölgetni. – És mondja jó tulajdonos uram – folytatta anélkül, hogy kikapcsolta volna a hangszínében a leereszkedést – lehetne arról szó, hogy segít nekem?
- Hát hogyne! – vágta rá a férfi túlságosan is segítőkészen. – Mit szeretne a kisasszony?
- A kisasszony nagyon szeretne egy autószerelőt, mivel a kisasszony autója pár mérföldnyire lerobbant az úton.
A pult mellett eddig szótlanul ácsorgó túlsúlyos csupaszakáll férfi halkan elböffentette magát, a Julie nevű csaj pedig idétlenül felkuncogott.
- Nos, akkor nagyon rossz hírem van a kisasszony számára – felelte fapofával a tulajdonos -, mivel az egyetlen autószerelő, aki Spingdale-ben működik, most nem ér rá.
- Biztos nagyon elfoglalt lehet az illető, így tizenegy óra magasságában… - most komolyan, végig ebben a gúnyos modorban fogunk társalogni? - futott át Addison agyán a költői kérdés.
- Igen. Az illető most éppen nyakig van merülve a munkában.
- Semmi kétségem sincs efelől, mindazonáltal nagyra értékelném, ha ideadná a telefonszámát a szerelőnek, hogy megpróbálhassam magam megbeszélni vele a dolgot.
A pocakos szőrös ember ismét fojtottan böfögött egyet.
- Az úrnak komoly reflux problémái lehetnek… - jegyezte meg Addison nagy komolyan.
- Nem tudom. Elképzelhető. Kívánja, hogy felébresszem, hogy személyesen is meg tudja tőle kérdezni? – kérdezte a férfi szintén rezzenéstelenül.
- Arra nem lesz semmi szükség, de a telefonszámért még mindig igazán hálás volnék…
- Ó, hát hogyne! – csapott a homlokára a pasi túldramatizáltan. - A telefonszám… - kikapott a zsebéből egy tollat, és lefirkantotta a számokat egy szalvétára, majd a papírt a pultra helyezte közvetlenül Addison elé.
- Köszönöm. – erőltette ki az ajkain a szót a lány. Tanner közel volt ahhoz hogy vigyorgó görcsöt kapjon. Mindig is felpiszkálták az ilyen típusú nők, mint ez is itt. Ugyan nem volt cipő a lábán, és szakadt volt a harisnyája, mégis minden porcikájából csak úgy áradt az öntudat. Hiába lett volna vonzó, a szépsége csupán addig tartott, amíg ki nem nyitotta a száját.
A hölgyemény előhalászta a táskájából az érintőképernyős telefonját, aminek akkora volt a kijelzője, mint egy kisebbfajta tv-nek, és lendületesen bepötyögte a számokat. Pár pillanattal később a kocsma telefonja csörögni kezdett. Tanner lazán a készülékhez ballagott, és felvette a kagylót. – Tanner Crawford.
Élmény volt nézni, ahogy a nő arcát elöntötte a vörös szín.
- Rém vicces, mondhatom. – szűrte a fogai közt, miközben visszatette a telefonját a táskájába. – De most komolyan. Hol találhatnék egy szerelőt ebben a nevenincs koszfészekben?
Tanner is letette a kagylót, és ráérősen a pult széléhez sétált.
- Mint ahogy már említettem, ennek a nevenincs porfészeknek a neve Springdale. És csak a miheztartás végett, ez a szülővárosom… Nem nagyon bírom, ha degradálóan nyilatkoznak róla.
- Meg vagyok lepve…
- Mint ahogy azt sem kultiválom, ha velem szemben lép fel valaki lekezelően…
- Biztos vannak komplexusai, azért…
- És hát az a helyzet, hogy ennek a nevenincs porfészeknek, az egyetlen autószerelője én vagyok. – dőlt lazán a könyökére. – Így ha megenged nekem egy javaslatot, szerintem legyen nagyon kedves velem…
- Majd ha befagy a pokol. – vágta rá feszes vigyorral az ajkain Addison. Ő is közelebb lépett a pulthoz, és nem sokkal a férfi könyökei mellé tette a tenyereit, majd egy kicsit előre hajolt. Őrület milyen világító kék szemei vannak ennek a fazonnak… Akaratlanul is egy halk sóhaj szökött ki a tüdejéből. – Meglehetősen gyakorlott tárgyalópartner vagyok, Mr. Crawford. Szerintem minden probléma orvosolható, amennyiben jól közelítjük meg azt.
- Kivételesen egyetértünk. – hümmögött a férfi.
- Látom – hordozta végig a tekintetét Addison a kocsmán, illetve azon a pár emberen, akik bent lebzseltek -, hogy nem túl jó a forgalma…
- Ez pont elég forgalom az én igényeimnek…
- És ráférne egy kis felújítás is a helyre…
- Eddig még nem panaszkodott senki nekem ezzel kapcsolatban. Magát leszámítva, persze…
- Hajlandó vagyok megfizetni a kényelmetlenséget, amit okozok, méghozzá bőkezűen Mr. Crawford.
A férfi jóízűen felnevetett. Elszakította a tekintetét Addison tekintetétől, kihúzta magát, és ezzel egy fejjel a nő fölé magasodott.
- Hölgyem… A kényelmetlenséget, amit eddig okozott, egy olyan karóhoz tudnám hasonlítani, amit feldöftek a legnemesebb testrészembe. Kétlem, hogy meg tudná ezt fizetni…
Addison dühösen a pultra csapott.
- Legyen már belátóbb, csak egy kicsit Mr. Crawford! Több órányi út van mögöttem. Fáradt vagyok, kimerült, több mérföldet gyalogoltam… úgy szaglok, mint egy rakodómunkás! És nincs időm arra hogy itt rostokoljak, ráutalva egy vidéki bunkó kegyére…
- Amikor azt tanácsoltam, hogy legyen kedves velem, akkor azt nem éppen így értettem. – szúrta közbe vigyorogva Tanner. Kezdte szórakoztatni a nő szerencsétlensége.
- Csak annyit kérek magától, hogy üljön be a kocsijába, vigyen vissza az autómhoz, és vessen rá egy pillantást… Ki tudja? Lehet hogy fél perc alatt helyre is tudná hozni. Megfizetem a fáradtságát, és már itt sem vagyok. Teljesen tiszta üzlet. Mindenki jól jár.
- Ó igen, biztosan, ha maga mondja… És azt is elárulná nekem, hogy amíg én magát fuvarozom, addig ki fog ügyelni helyettem a kocsmára?
- Majd én bezárok helyetted, Tanner. – szólalt meg a hordóhasú szőrös ember, akinek a feje eddig a pultot támasztotta.
Addison és Tanner is a férfi felé fordult.
- Nagyon rendes vagy Jim, de inkább haza kellene menned…
- Ne akard megmondani nekem, hogy mit csináljak. – kászálódott le a pasas a bárszékről.
- Nem vagy olyan állapotban…
- És azt se akard megmondani nekem, hogy milyen állapotban vagyok. Ne feledd – bökött mutatóujjal Jim Tanner-re – a te édesanyád, nekem volt nagyon jó barátom, és emlékeim szerint nem úgy nevelt, hogy visszautasíts egy bajba került virágszálat…
- Virágszál? – mordult fel Tanner. – Inkább egy agyonszáradt városi kóró…- morogta halkan, de ahhoz nem elég halkan, hogy Addison meg ne hallja.
- Vigyázz a szádra Tanner Crawford! – emelte meg a hangját Jim, mielőtt Addison replikázni kezdhetett volna. – Menj, vidd el a hölgyet a kocsijához. A kocsmát be tudom zárni én is… Lehet hogy a te lelkiismereted nem kezdene el gyötörni téged, ha ezt a lányt nem segítenéd ki, de az enyém igen. Főleg ha már olyan kedvesen foglalkozott a hölgy a refluxommal.  Légy tekintettel az egészségemre, túl öreg vagyok én már az ilyen izgalmakhoz…
- Ja. Persze. – bólogatott kedvetlenül Tanner. Fanyalogva kioldotta a derekán a kötényének a csomóját, kivette a kocsikulcsokat a fiókból, és továbbra is magában morgolódva kijött a pultból. Már az ajtónál járt, amikor visszanézett a még mindig a helység közepén szobrozó lányra. – Akkor most jön, vagy marad?
Addison egy pillanat erejéig a plafont bámulta, mintha onnan várna segítséget, majd egy mély levegővétel után elindult Tanner széles vállai után.





Share:

9 megjegyzés:

  1. Hali :)

    A prològus pár motívumban emlékeztetett a Gyönyörű rohadék című alkotásra (azt is bírtam :)
    A főhősnő kellőképpen arrogáns,ambiciózus és szerezhető karakter (csak ne vigye túlzásba :)
    A főhős pedig eddig nyújtotta az általam kedvelt szintet (szeretem a macsó,keménykötésű,"ki ha én nem" férfi karaktert,de Te tudod ;)
    Eddig nagyon tetszett és várom a folytatást.ÉS mivel egy hullámhosszon mozgunk,kétlem hogy csalódni fogok :p
    A fejezeteket pedig mentem gépre :p

    Üdv:
    Nicole
    :*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Annyira kedves hogy ilyen lelkes vagy. Én kevésbé vagyok az... Valamiért tartok ettől az egésztől. Soha nem raktam még így ki semmit ennyire közvetlenül. Lehet, hogy gyorsan el fogja kaszálni az eddig kialakult megítélésemet... :D Na de majd meglátjuk. Ha már elkezdtem, akkor be is fejezem... :D :*

      Törlés
    2. NEHOGY ABBA HAGYD!!
      Inkább csendben olvasok :) Engem nagyon érdekel és szeretem,ahogy írsz.Az előző történeted is felüdülés volt számomra. 3X olvastam -ez azért jelent valamit :)
      Tudom,hogy ez is jó lesz - ismerve téged és a habitusod -
      Kérem a következő fejezete(ke)t :D

      :*
      Nicole

      Törlés
  2. Nagyon ígéretes kezdet.:) Nem lehetne a címe egyszerűen Ahol Megtalálod a Csődörödet Falva? Szerintem eléggé figyelemfelhívó.:)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Őszintén, részemről maradhat akár ez is a címe. Címekben sosem voltam jó, mindig sikerül közhelyesen választanom... :D Hogy mennyire ígéretes... majd kiderül. :D De köszönöm. :)

      Törlés
  3. Válaszok
    1. Írom, írom... :D Ha lenne több időm, akkor még jobban írnám... Fene... :D

      Törlés