Jeff Vandermeer: Expedíció (Déli Végek trilógia 1.) /2014/

"Az ​X Térséget a kormányzat már harminc éve környezeti katasztrófa sújtotta övezetnek álcázza, így mostanra az érintetlen és burjánzó vadonnak látszó terület csupa misztikum és rejtély az emberek szemében. A Déli Végek nevű titkos ügynökség ez idő alatt számos expedíciót küldött a hely felderítésére – szinte mindegyik tragikus véget ért.

Most indul útnak a tizenkettedik expedíció.

A kutatócsoport négy nőből áll: egy antropológusból, egy geodétából, egy pszichológusból és egy biológusból. A küldetésük felderíteni a terepet és mintákat gyűjteni, feljegyezni minden tudományos megfigyelést a környezetről és egymásról, valamint mindenek felett elkerülni az X Térség természetfeletti hatását.

Az expedíció mindenre felkészülve indul útnak, és hamar megdöbbentő felfedezéseket tesz – például talál egy megmagyarázhatatlan topográfiai jelenséget és olyan életformákat, amik meghaladják a megértés képességét –, de mégsem ezek, hanem a tagok egymás elől gondosan elrejtett titkai változtatnak meg mindent.

Jeff Vandermeer Déli Végek-trilógiájának az első kötete szépirodalmi magasságokba emelkedő, sodró lendületű, mélyen elgondolkodtató sci-fi, ami az ismeretlennel való szembenézésről szól. Mind a világban, mind magunkban legbelül."

Kiadó: Agave Könyvek

Kiadás éve: 2014, 2018

Ára: 2200 Ft- 2900 Ft

Az elmúlt néhány hetem legnagyobb okossága amit össze tudtam szedni, az az, hogy a Doxyciyclin Al nevezetű antibiotikum betegtájékoztatója szerint a gyógyszer alkalmas a kolera gyógyítására (is). Mondhatom, hogy a megkönnyebbülésem szavakban alig-alig kifejezhető, eme tény miatt. Azért azt jó tudni, hogy ha elkezdene itt drága kis hazánkban tombolni a kolera, akkor nem lennénk teljesen tehetetlenek… Lehet hogy az influenza ellen nincs mit tenni, de a kolera ellen igenis van! (Oké… az influenza az vírus, a kolera baktérium, és vírusok ellen nincs orvosság, legfeljebb csak védőoltás, de azért amikor negyven fokos lázzal, fejem búbjától a lábam ujjáig bezáróan minden izomcsoportomban fájva olvastam a tájékoztatóban ezt a kolerás passzust, hajszálnyira kerültem attól hogy ó… a tököm… lennék inkább kolerás… mert persze az influenzám átcsapott hörghurutba, majd onnan éppen hogy csak megúsztam a tüdőgyulladást… szóval jah… a kolera sokkal jobb lett volna…(határozottan nem lett volna jobb!)).

Azt hihetné az ember, hogy amikor beüt a ménkű, és beköszönt a teljes lerobbanás, akkor annak legalább annyi értelme lesz, hogy az ember lánya legalább rommá olvashatja magát… de nem. Én nem tudom milyen influenzavírus poénkodik manapság odakint, de az amelyik engem megtámadott, az olyan ízületi fájdalmakat generált, hogy még a telefont sem voltam képes pár percnél tovább a kezeimben tartani. Még a kisujjamnak az utolsó ujjperce is sajgott. Szóval a leroggyanásom alatt lőttek az összes olyan tevékenységnek amiben csak egy kicsit is mozogni lett volna szükséges…

Nem volt jó.

Ha esetleg bárki aki ezen sorokat olvassa, hasonló helyzetben van mint amiben én voltam, hosszú-hosszú napokon keresztül, akkor annak két dolgot üzennék:

1, jobbulást! Lehet hogy most úgy érzed, hogy ez sosem lesz jobb, de hidd el… jobb lesz az!

2, bármennyire is kétségbe vagy esve, a Bright c. 2017-es Will Smith filmet ne nézd meg! Mondom, ne! (Hasonlóan nem ajánlom A víz érintése c. remeket se, annak ellenére, hogy azért most odáig meg vissza vannak a kritikusok…)

És akkor ennyit erről…

Jöjjön az Expedíció.

Hogy miért is olvastam el? Mert belefutottam a könyvből készült film előzetesébe, és az nagyon felpiszkálta a fantáziám. Lévén türelmetlen típus vagyok, így eszemben sem volt kivárni, míg a film a mozikba kerül, úgy határoztam, hogy én előbb elolvasom a könyvet, mert egy jó kis sci-fi mindig jól jön. A könyv befejezése után az első gondolat, ami kikívánkozott belőlem: ez érdekes volt.

Még mielőtt belemennék az ettől részletesebb boncolgatásba, javaslom megtekintésre a film trailerét:

Az előzetesből nekem egy dolog azonnal lejön: a filmnek így első saccra sem lesz túl sok köze a könyvhöz. Persze ettől a film még lehet majd piszkosul jó, a kritikusok már most agyon dicsérik, szóval én biztosan meg fogom nézni, de azért jó tudni, hogy itt a könyvhűség egy kicsit, enyhén baráti módon meg lesz hágva.

A könyvről pedig azt jó tudni mindenekelőtt, hogy meglehetősen megosztja az olvasóközönséget. Annak ellenére, hogy a mű 2014-ben Nebula, és Shirley Jackson díjas lett, az olvasók nagy százalékánál nem arat osztatlan sikert. Hogy miért nem? Mert szürreális, ami már eleve meg tudja nehezíteni egy könyv befogadását, illetve tipikusan olyan regényről beszélünk, ami arra az elméletre épül, hogy nem a cél a kaland, hanem maga az utazás a kaland, és hogy nem megtudni valamit éppen annyira izgalmas lehet, mint választ találni minden felvetett kérdésünkre.

Az Expedíció nem az a történet, ahol minden meg van magyarázva, hanem az a sztori, ahol semmi nincs megmagyarázva. Ami vagy fog tetszeni az olvasónak, vagy nem. Én kedvelem az elvont dolgokat, így én kifejezetten élveztem azt hogy a képeivel az író folyamatosan edzésben tartotta az agyamat, de azt is meg tudom érteni, ha valaki dühösen lecsapja az olvasást követően az első kötetet arra hivatkozva, hogy na ennek aztán semmi értelme nem volt. Merthogy van is neki értelme, meg nincs is. Nem az az értelme, hogy vajon mi is az az X Térség, hogyan is került oda, és miért is, hogy van-e itt valami, amit le kell-e győzni vagy nincs… Szerintem itt a lényeg az, hogy mennyire nehezen tudnánk felfogni, értelmezni, ha valami számunkra teljesen ismeretlen dologgal kellene szembesülnünk, ami minden szempont szerint életidegen a számunkra. Kérdés az hogy egyáltalán mindent meg kell-e magyaráznunk, vagy vannak dolgok, amik olyanok amilyenek, és nekünk csak egy feladatunk van velük, úgy elfogadni őket, ahogy vannak. Mivel az ember alapvetően szeret mindent megmagyarázni, és mivel sokkal könnyebben tudunk elfogadni olyan dolgokat, amikre van racionális és ésszerű indoklás, így az Expedíció rendesen feladja nekünk a labdát.

Néhány mondatban a sztoriról. Van ez az X Térség, ami egyszer csak megjelent, növekszik, és amit az állam katasztrófa sújtotta területnek nyilvánított. Senki nem tudja mi zajlik a területen belül, mert akik eddig oda bemerészkedtek, azok vagy eltűntek, feltételezhető módon meghaltak, vagy visszatértek ugyan, de nem önmagukként, mintha csak egy külső héj, üres burok maradt volna belőlük, a lényegi részük mintha köddé vált volna… És akik visszatértek azok is meghaltak később rákban. Szóval nagy röviden, akármi is az az X Térség, nem nagy barátja az embernek.

Aztán van ez a mostani kis társaság, akik a tizenkettedik expedíciót volnának hivatottak végrehajtani… Négy nőről van szó, nevüket nem tudjuk, megkülönböztetésük a szakmájukon keresztül történik: geodéta, biológus, pszichológus, antropológus. A történet E/1-ben íródott, a biológus szemszögén keresztül látjuk a dolgokat, és bár főhősnőnk már az elején leszögezi, hogy kis füzetébe semmi mást nem akar lejegyzetelni csak az objektív tudományos tényeket, egész ügyesen sikerül neki már az első oldalakon elvinni a dolgokat saját személyes hangvételbe.

Mondom mi tetszett nekem ebben a felállásban.

Adott egy biológus, aki a tudomány embere ugyebár… Egy olyan személy, akinek az a feladata, hogy megértsen dolgokat, magyarázatot találjon dolgokra, és tegye mindezt objektívan, törekednie kell a megismerésre, és az Ő feladat feldolgozni a szokatlant is. Tehát nem egy laikusról, vagy egy műkedvelőről van szó, hanem valaki olyanról akinek a hivatása a tudásvágy. És ezt az embert beteszi az írónk egy olyan környezetbe, ahol nem feladat megérteni a körülményeket, ahol nem feladat megmagyarázni a kialakult helyzetet, ahol még az is kihívásszámba megy, hogy megpróbál elképzelni ez ember lánya egy világítótorony-alagutat, ami az egyik oldalon még olyan mintha kiemelkedne a földből, a másik oldalon meg már mégis inkább a föld alá hanyatlik, ahol az alagútban élő lény külseje leírhatatlan, és ahol semmi nem olyan mint amilyennek tudni szeretnénk, vagy amilyennek ismerni véltük.

Ez a koncepció, hogy a tudomány egyik emberét állítja az író szembe a megmagyarázhatatlansággal, csak még tovább mélyíti a szakadékot a két pólus közt, ami nekem igazán tetszett. Megkapjuk egy tudósember saját belső vívódását, aki akarna tudni, de nem képes rá, akinek nincsenek meg a válaszai, mert „még nem tudjuk, mik is lennének a megfelelő kérdések”. Állandóan azon nyavalygok, hogy friss megközelítésekre vágyom a könyvekben, és azt kell mondanom hogy ez itt részben teljesül is. Azért mondom azt hogy részben, mert vannak azért olyan elemek is a könyvben amikkel itt-ott már korábban is találkozhattunk, nekem például megállás nélkül a Lost c. sorozat jutott eszembe míg olvastam a történetet, bár itt nem egy szigeten vagyunk, de azért egy csapatról van szó, akikkel furcsa, logikátlan, szürreális dolgok történnek.

Kis csődületünk dolgát még az is nehezíti, hogy az X Térség az emberi pszichére is rendkívüli módon hat, az őrületbe kergeti az embert, paranoiássá teszi, egymás ellen fordítja amúgy is bizalmatlan szereplőinket.

Tulajdonképpen már a könyv elején megtudjuk azt, hogy ez az expedíció sem lesz sikeresebb korábbi társainál, és hogy itt is bőszen halni fognak az emberek. Nem csinál titkot abból az író, hogy feltett szándéka akit csak lehet kiírni a könyvből, amilyen sebesen csak lehet.

A könyv eredeti címe az lenne hogy Annihilation. Ez a szó nyers fordításban azt jelenti, hogy megsemmisítés, megsemmisülés, elpusztítás, elpusztulás. Szerintem sokkal jobb lett volna, ha nem fordítják le szokás szerint echte magyarra a címet, mert bár az első kötet az tényleg egy expedícióról szól, itt ki is merültek a párhuzamok. Ha maradtunk volna az eredeti címnél, akkor lehet hogy nem lenne annyi csalódott olvasó, akik értelmetlennek érzik az egész művet, mert nem arra számítana az egyszeri ember, hogy majd jól bemegy az expedíció az X Térségbe, és jól meg is mondja mi is ott a stájsz. Akkor lehet hogy eleve arra számítana a naiv olvasó, hogy a megsemmisülés egy formájával fog szembe kerülni, ami olyan amilyen, és ami kb. annyira megmagyarázható, mint a halál maga. Illetve aki ezt a témát nem érzi közel magához, az lehet hogy megkímélné magát az egész olvasási élménytől, ami azon emberek esetében, akiknek nem tetszett a könyv, nagy valószínűséggel mély megkönnyebbülést jelenthetett volna. De mivel a mi kis hazánkban mindent kényszer-szerűen félre kell fordítani, így sajnos ez a könyvcím sem maradt ki a szórásból, aminek szokás szerint az lett a vége, hogy a cím mindenre utal, csak arra nem amire kéne neki.

És hogy szerintem miért is lett még a kritikusok szemében ez a könyv akkora nagy siker…

Az egész történetet átszövő hangulat kivitelezése egyenesen mesteri. Egyszerre nyomasztó, fullasztó, és reménytelen. Rémisztő is, mert az egész X Térség megfoghatatlan, mintha ez egész egy nagy lélegző entitás lenne, ami ugyanúgy vizsgálja a benne tartózkodókat, ahogyan azok próbálják meg vizsgálni azt, és akarva akaratlan hatnak egymásra. Az X Térség egyszerre tűnik élettelennek, és élőnek, a maga bizarr élőlényeivel, hangjaival, és jelenségeivel. Tovább fokozza ezt a sötét hangulatot az író azzal, hogy beleszövi a sztori szálaiba a titkolózást is, azt engedi sejtetni, hogy vannak akik többet tudnak, tudhatnak erről az egész szokatlan jelenésről, csak direkt tartják vissza az információkat, kísérleti szempontok miatt, vagy azért hogy az expedíció tagjai megmaradhassanak objektívek, ne befolyásolja semmi az ítéletüket. Nem tudjuk mi minden történhetett az X Térségben amióta megjelent, de kapunk érzékletes képeket vérrel borított falakról, lépcsőkről, kihalt faluról, ahol emberalakú képződmények sorjáznak, amik mintha figyelnének, amik bár első ránézésre halottnak tűnnek, mégis mintha élnének…

Ha valami matt nem fáradtam bele a könyvbe, az a hangulata volt.

El kell ismerni, hogy az Expedíció nem könnyű olvasmány, olyan mint egy önmagába visszaforduló végtelen jel, történnek benne dolgok, de mégsem történik benne semmi, és ha az ember lánya nem jó időben kapja kézhez a művet, akkor nagyjából az első száz oldal csiki-csuki, értelmetlen alig történései után be fogja zárni. Ha megfelelő, arra fogékony állapotban ütjük fel a könyvet… nos… a helyzet akkor sem jobb, főleg ha az ember annyit képes agyalni dolgokon mint én, mert ebben az esetben az egyetlen amit a mű maga után hagy, az a végtelen ciklusú gondolkozhatnék, ami szintén minden csak nem kényelmes. De legalább próbál elgondolkodtatni a maga szokatlan, és nem feltétlenül pihentető módján, és ha mást nem is, de ezt azért illik értékelni.

Jelenleg most a második kötet felénél tartok, és azt hiszem itt ért utol az átmeneti kimerültség. A Lost mellett a másik mű ami rendre az eszembe jut az a Solaris, és ez marhára felbőszít. Megmondom miért… Nem tartom magam egy ostoba embernek, de a Solarist a mai napig nem vagyok képes értelmezni. A Solarisról pedig rendszeresen a Twin Peaks jut eszembe, aminek szintén nem volt semmi értelme, de annak legalább bevallottan nem volt semmi értelme. Hogy mi a közös a Déli Végek trilógiában, és ebben a másik kettőben? Bár kedvelem az elvont, szürreális, néha totálisan értelem nélküli dolgokat, ez az állapot esetemben csak ideig óráig fenntartható. Ha a türelmi idő letelik, akkor elvontság ide vagy oda, meg gondolkozhatnék ide vagy oda, én is eljutok odáig, hogy akkor most már szórakozzon a nénikéjével az aki akar, én itt befejeztem, mert egyszerűen még ha képes is vagyok értékelni az egyedi látásmódot, és a magyarázat nélküli magyarázatot, elmém eléggé korlátolt ahhoz, hogy bizonyos idő letelte után elkezdjen racionális, érthető magyarázatot szomjúhozni. És ha ezt a magyarázatot nem kapja meg ritka rövid időn belül, akkor elveszti a lelkesedését, elmegy a kedve a folytatástól, és átmegy durciba. Ezen a ponton jó ha fél év múlva képes vagyok meggyőzni magam arról, hogy be kellene fejezni azt a hamis módon félbehagyott történetet.

Összegezve: Az Expedíció egy tetszetős kis történet, aminek meglehetősen komoly alapjai vannak, kiváló eszközökkel, szürreális képi elemekkel, és gyönyörűen megmunkált hangulattal operál, akár lehetne kifacsartnak is jellemezni, mert mind a mondanivalója, mind az író által megteremtett világ kifacsart, ellenben pont ezen sajátosságai miatt rétegkönyv, nem való mindenkinek. Bár hozza a sci-fi sajátságos jegyeit, a pszicho-thriller vonal legalább ugyanolyan erős benne, így a tipikus sci-fi kedvelőket nem biztos hogy meg fogja győzni. Ami a kritikusok szerint a könyv erőssége, az lesz az olvasói réteg szerint a legnagyobb hátránya is – rétestészta effekt, nem szólok semmiről, nincs kézzel fogható mondanivaló, vagyis ami van az nem olyan egyszerű, nincs benne idegen faj ami megtámadja a Földet, és nem azon kell a hősöknek agyalni hogyan kerüljük el a fénysebességgel felénk száguldó végleges kihalásunkat.

Nekem személy szerint amúgy tetszett a könyv. Nem állítom, hogy többször el fogom olvasni, de amíg tartott az olvasási élmény, addig lekötött, kifejezetten szórakoztatónak, és élvezetesnek ítéltem. Igaz, hogy ehhez egy akkora engedményt tettem, amit amúgy nem szokásom: elengedtem minden előítéletemet, és hagytam hadd vigyen az író arra amerre akar. Így tulajdonképpen nem voltak elvárásaim, és így nem is tudtam csalódni. De ide kell biggyesztenem azt is, hogy meg tudom érteni azokat, akiknek nem vált a kedvencükké ez a mű. Meg tudom érteni, mégpedig azért tudom megérteni, mert a nagyon ritka alkalmaktól eltekintve, amikor az ember tényleg kívánja az agyalást, olvasni elsősorban azért szoktunk, hogy kikapcsolódjunk. Hogy letegyük a hétköznap terheit, és átteleportáljuk magunkat egy olyan valóságba, ahol igazán magunkénak tudjuk érezni a történéseket, a fantáziavilágot, amiben zajlanak azok a történések, és hogy szimpatizálni tudjunk a szereplőkkel, barátaik lehessünk, vagy akár mi magunk lehessünk hősök, hősnők. Egy olyan könyv, ahol a valóság szurokfekete, ahol a lapokat átitatja ez az epe ízű ismeretlenség, ami a megkérdezésed nélkül rád fog telepedni, akár el is fog pusztítani, a magány érzete, és az hogy nincs kiút, nincs menekvés, és hogy minden pozitív kis gondolatod nem más mint illúzió… nah… ez nem pihentető. Abszolút semmi köze nincs a pihentetéshez, vagy a kikapcsolódáshoz. Ráadásul az én piciny agyam megállás nélkül a véglegességhez, az elkerülhetetlenhez kapkodott, meg nem tudom magyarázni miért, ami még vitriolosabbá tette az élményt. Ettől függetlenül még mindig fenntartom azt az állításomat, hogy a könyv tetszett, de mint említettem, nem valószínű hogy még egyszer el fogom olvasni.

Elsősorban azoknak ajánlanám, akik kedvelik az elvontságot, és akiket nem idegesít fel az, ha egy történetnek se eleje, se vége nincs. Tudom még javasolni azoknak, akik szeretik egy film könyvalapját megismerni – én marha kíváncsi leszek mit fognak kihozni a filmből. És nem utolsó sorban azoknak is ajánlom, akik olvasták valaha Lem Solaris-át, és meg is értették miről is szól – előrébb vagytok mint én!

Értékelés: 7 pont

Tovább

Teaszünet-díj

Aranyosi Ervin: Reggeli tea

Megkóstoltad a teámat,

ugye ízlik, csuda jó!

Belefőztem jó kedvemet, 

ami tovább adható,

Főztem bele egy kis mosolyt, 

csiklandozó kacagást.

Ragyogja be nevetésünk 

ma reggeltől a lakást!

Emlékeim szerint már több alkalommal alig pár összetett mondatban kifejeztem korábban, hogy mennyire nagy öröm bloggerként visszajelzéseket kapni az olvasóktól. Én kritikus vagyok, ezt mindenki tudja rólam, így én örömmel fogadom azt is ha valakinek a véleménye ütközik az enyémmel – hisz a világ azért olyan csodás, mert annyira sokszínű, és pont az az egyik legnagyobb bája, hogy nem ugyanúgy gondolkozunk. Persze, az ember gyarló, így értelemszerűen jobban esik az ha valakivel egy húron pendülünk, de én nagyjából bármilyen visszajelzést örömmel fogadok, mert lehet hogy olyan állásponttal fogok találkozni, amire én korábban nem gondoltam. Szóval, nagy röviden, én hiszek a kommunikációban, és mit ad isten még dumálni is szeretek, így a blogban végzett munkám egyik legkedvesebb pontja az amikor olvasói visszajelzést kapok. A másik nagyon szuper része, amikor azt a visszajelzést nem olvasótól kapom, hanem „szakmabelitől” – lássuk be akad azért nem egy blog ami könyvekkel foglalkozik, és vannak olyan blogok, amik régebben futnak, mint az enyém, nagyobb tapasztalattal rendelkeznek, mi több még népszerűbbek is. Ha ilyen blogger jelez vissza, akár észrevétellel, akár buksisimivel, hát én akkor nagyon azt sem tudom mit csináljak. A visszajelzések csúcsa, amikor szerzővel, íróval beszélgethet el az ember, vagy akár fordítóval. Ez az a pont amire néha nincsenek is szavak… (Pl: Lőrinc L. Lászlóval eddig nem egyszer „találkoztam” dedikálások alkalmával, de mind a mai napig ha úgy van remegő térdkaláccsal megyek oda az asztalához, mert egyszerűen nem vagyok képes szabadulni attól az érzéstől, hogy az Ő könyvein nőttem fel, és ez nekem akkora érzelmi sokk, hogy a bárgyú vigyorgáson kívül nem vagyok képes másra ha látom, pedig egy annyira kedves, közvetlen, ennivaló figura, hogy az hihetetlen, vagy említhetném még Dora Craiban-t is akár, aki a Helena-trilógia szerzője, és aki elsők közt volt molyon, aki bejelölt, és akinek a kedvessége mindig lenyűgöz, vagy ott van akár Bleeding Bride, akinek a személyisége olyan színes, sziporkázó, és lehengerlő, hogy nem lehet nem figyelni rá, de ott van a fordítók közt Lukács Andi is, akit sportszerűen szokásom emlegetni az FTT kapcsán…).

Félreértés ne essék, nem szokásom sorrendbe rakni hogy kinek adok a véleményére jobban, kinek kevésbé, egyszerűen csak más érzés, amikor mondjuk bloggertől kapunk elismerést (vagy éppen dádát).

Most Ariadne, egy nagyon régi, és kedves blogbarátném tüntetett ki a figyelmével, és adta nekem ezt a díjat.

Blogjának címe, ahol a sok jó és szórakoztató vélemény mellett, ennek a díjnak a szabályairól és a jelölés menetéről is olvashattok:

http://ariadneolvasmanyai.blogspot.hu/2018/01/teaszunet-dij.html

Ezúton is nagyon szépen köszönöm, hogy gondoltál rám, kedves Ariadne! Igazán jól esik a kedvességed!

És akkor lássuk a szabályokat:

1. Köszönd meg a jelölést annak, akitől kaptad a díjat, említsd meg és linkeld be a blogját. Másold be a szabályokat a bejegyzésedbe te is!

2. Mielőtt megválaszolnád a kérdéseket, illesz be egy idézetet, amiről azt gondolod, hogy a legjobban illik hozzád, jellemez téged!

3. Válaszold meg a 8 kérdést, amiket a téged díjazó blogger tett fel!

4. Írj újabb 8 kérdést, amiket majd a te jelöltjeid fognak megválaszolni!

5. Jelöld meg azokat a bloggereket a blogjaikkal együtt, akiket megjutalmazol a díjjal, s magyarázd meg pár szóval, miért pont rájuk esett a választásod! +1 Kívánj valami szépet az általad díjazott bloggereknek!

Idézet, ami jellemez… Hmm… Ez rendesen feladja nekem a labdát, mert fogalmam sincs hogyan préseljem bele magam egy rövid idézetbe, de mivel imádjuk a kihívásokat, így azt hiszem az alábbi gondolatot választom, nem azért mert ilyen vagyok, hanem azért mert arra törekszem, hogy ennek a figyelembevételével éljek:

„Amikor meghalunk, semmit sem viszünk magunkkal. Csak életünk tetteinek gyümölcseit, és szellemi minőségünket.”

Dalai Láma

És akkor Ariadne kérdései és az azokra adott válaszaim:

1. Ha feltehetnél egy kérdést valakinek (élhetett az illető a régmúltban is), ki lenne az, és mit kérdeznél?

Jó kérdés… már csak annyi a feladatom, hogy leszűkítsem a választ egy emberre…

Vagyis hát, helyesbítek, a személy az nagyjából adott, én Albert Einsteinnel szeretnék beszélni ha lehetne, de itt meg az a bökkenő, hogy hozzá annyi felvetésem lenne, hogy azzal hónapokig tudnám szórakoztatni… De ha nagyon le akarnám szűkíteni akkor az lenne az egyik legfontosabb kérdésem irányába, hogy hogyan tudott megbékélni öregkorára azokkal a társadalmat érintő hiányosságokkal, amik szkeptikussá tették, illetve hogy hogyan sikerült békére találnia egy olyan világban, ahol mind a társadalmi, mind a vallási nézetek tekintetében nyíltan meglátta a hibákat, és szenvedte is azokat? Egyáltalán sikerült-e elfogadnia azt a tényt, hogy az ember olyan, amilyen, és hogy ezért minden ember által teremtett rendszer tökéletlen, és így nagyjából a tökéletlenségünk, és gyarlóságunk lesz a vesztünk, és az ebből fakadó önnön butaságunk? Illetve, ha sikerült ezekben a kérdésekben dűlőre jutnia, akkor azt hogyan csinálta? Mert lehet hogy nekem fele annyi eszem van mint neki, ha nem negyedannyi, de nagyon szeretném tudni a megoldást, hátha nekem is sikerülne kivitelezni…

2. Mit tartasz a legnagyobb erősségednek könyvvéleményezésnél?

Nah… ez könnyű…

A legnagyobb erősségem, egyben a legnagyobb hátrányom is. Az analizálási kényszerem, hogy mindent részleteiben akarok feldolgozni.

3. Olvasmányélményeid helyszínei közül, hova látogatnál el szívesen?

A legjobb válasz erre, hogy: hová nem? Van egy olyan helyszín, ami nem egy könyvben megjelent, és ami a valóságban is nagyon a szívem csücske lenne, ez pedig nem más, mint New Orleans.

4. Ha lehetőséged lenne kiadatni egyetlen egy könyvet, miről szólna?

A kérdés egyenesen remek! A válasz azonban olyan lesz, mint a Twin Peaks, se eleje, se vége… Én azt vallom, hogy ha ott lesz az az adott könyv, mert már megírtam, akkor tudni fogom, hogy ezt be kell adnom, meg kell próbálnom kiadatni. Az egyik legnagyobb bajom jelenleg is az, hogy bár írogatok, mivel az írásaim zöme inkább szórakoztató blablabla, és kevésbé komoly mondanivalóval rendelkező mű, így mindig komolytalannak érzem az írásaimat. Arra várok, hogy olyan könyv szülessen meg az elmémben, ami egyszerre szórakoztat, és van némi érdemi közlendője is, hogy most a téma konkrétan mi lesz, azt még egyelőre nem tudom.

5. Tervezted valaha, hogy blogíráson kívül másképp is foglalkozz az írással?

Tervezni tervezem. A gyakorlati kivitelezés még egyelőre várat magára.

6. Mi volt a tavalyi év legpozitívabb élménye számodra? (Nem kell feltétlenül könyvnek lennie)

Ajjaj… Persze ilyenkor jön az agyi zárlat, amikor nagy hirtelen semmi nem jut eszembe.

És persze ilyenkor jön az is, hogy ahogy leírom ezt a mondatot, rögtön bőség zavarába kerülök…

Úgyhogy rögtön két dolgot is ki kell emelnem…

Az egyik, hogy folytattam a blogot, és hogy voltak akik még emlékeztek rám, és lelkesen fogadtak – én lelkileg arra készültem, hogy a kutya nem fog már foglalkozni velem, amit amúgy meg is értettem volna, de az, hogy ennyi ember örült a visszatértemnek, és hogy ennyire kedvesen, szeretettel fogadtak, az leírhatatlanul jó érzés volt.

A másik, hogy tavaly (pár nappal átnyúlva részben az idei évbe) kétszer is ugrott egy nagyot a munkahelyemen a szakmai előmenetelem. 11 éve dolgozom már ugyan annál a cégnél, és most olyan lehetőséget kaptam, amit még képtelen vagyok feldolgozni agyilag – az okosok azt mondták, hogy majd menet közben kénytelen leszek felfogni (mit mondjak erre? igazuk van!).

7. Pár mondatban elmondanád, hogy mit tanácsolnál a jövő bloggereinek?

Pár mondatban…

Nagyon nem tanácsolnék semmit, leginkább biztatnám őket, hogy mindenképp ugorjanak bele, és kezdjék el, mert nagyon sokat tudnak fejlődni a blogírás által, és rengeteg hasznos tapasztalattal lehetnek gazdagabbak. Ne szégyelljék a véleményüket, használják a fantáziájukat, gondolkodjanak, gondolkodjanak, gondolkodjanak…! És mindig törekedjenek a még jobbra, önmagukban is, és az írásaikban is, és küzdjenek azért amiben hisznek, és amit fontosnak tartanak. Találják meg az értéket, ami mellett ki tudnak állni, találják meg önmagukat, és ha ez meg van, akkor legyenek hűek önmagukhoz is, meg az elveikhez is. Mindegy milyen blogot írnak, csak kommunikáljanak, mert a mai világ alapja a kommunikáció, így azok vannak előnyben akik ebben hatékonyak (amúgy itt nem feltétlenül csak a bloggerkedésre gondolok).

8. Van olyan dolog az életedben, amit szeretnél megtenni, mégis mindig halogatod?

Igen, van, nem is egy. Itt megint van egy vezérelvem, mint a könyvkiadásnál. Keresztanyám szokta mindig mondogatni, hogy ha valaki nem lép, nem változtat a helyzetén, akkor annak még nem fáj eléggé. Szerintem ez egy igen bölcs meglátás. Ennek az egyik nyakatekert származtatása az a részemről, hogy ha halogatod, akkor még nem értél meg hozzá. Lehet hogy furcsa, de nekem van egy olyan elképzelésem, hogy minden okkal történik, és minden akkor történik amikor történnie kell neki. Vannak dolgok, amiket lehet siettetni (például az hogy ma sütök-e muffint, vagy holnap, az nem lesz nagyon meghatározó jellegű), de vannak olyan nagyobb kaliberű elképzelések, amiknél nem feltétlenül jó dolog ha elébük szalad az ember. Így az olyan dolgaimra, amik jelentősen befolyásolnák a hétköznapjaimat, kivárással tekintek. Eljön majd az a pont, amikor az addig halogatott dolgot meg kell cselekedni. Amikor ez tudatosodik az emberben, akkor kell a tettek mezejére lépni. Ha halogatod, akkor még nem akarod eléggé, vagy nincs még itt az ideje a dolognak.

(Aztaaaa, de rohadt filozofikusra vettem a stílust…)

És akkor most jöjjön az én 8 kérdésem a jelöltjeimnek:

1, Mi a legnagyobb félelmed? Kérlek pár mondatban indokold is meg miért az, ami.

2, Melyik könyv volt eddig a legnagyobb hatással rád, és miért?

3, A könyvek olvasásán, és véleményezésén kívül, milyen meghatározó hobbit vagy tevékenységet végzel?

4, Melyik az a rossz tulajdonságod, ami leginkább hátráltat a céljaid elérésében, és hogyan tudsz ellene küzdeni?

5, Kutya vagy macska? Miért? Ha van háziállatod, akkor kérlek pár mondatban mutasd be!

6, Melyik könyvbéli karakterrel sikerült eddig a legjobban azonosulnod, és miért pont vele?

7, Ki a példaképed? Miért? (Bárkit mondhatsz, csak pár szóval indokold)

8, Ki lennél a Micimackóból? (Amióta pszichológiai jellemzést írtak a mesére, engem azóta foglalkoztat ez a kérdés…) Miért?

És akkor jöjjön az én három jelöltem, akiknek érdemes elmélyedni a gondolataiban (és itt jegyezném meg, hogy tudnék sokszor hármait is jelölni... meh...):

Annie mindenes blogja

Könyvek és én - Amilgade blogja

Könyvek erdeje - Shanara blogja

Zárásként pedig, engedjétek meg, hogy a legjobbat kívánjam Nektek, teljesüljön minden vágyatok, nevessetek sokat, egyetek jóízűeket, élvezzétek az életet, olvassatok sok jó könyvet, lazítsatok ha kell akkor hangosan, és merészen! Minden kihívást fogadjatok lelkesen, tudva, hogy bármire képesek vagytok, ha akarjátok! Jó egészséget kívánok, és köszönöm, hogy gondolataitokkal színessé teszitek, és kiegészítitek a gondolataimat!

Kedves Olvasóim, fenti soraim természetesen rátok is vonatkoznak!

Tovább

Sue Fortin: Sister, Sister /2017/

A thriller, avagy a lélektani krimi – ahogy anyám szokta volt emlegetni – szívemnek egyik igen erős kategóriája. Van nekem ez az idegbajom, hogy mindenre logikus és lekövethető magyarázatokat keresek, még az olyan dolgokra is, amikre nincsenek is ilyen magyarázatok, így számomra egy jól felépített thriller igazi agyi csemegét jelent. A thriller könyvek/filmek egyik alapja, hogy az elkövető motivációját boncolgatja, személyiségének defektjeit tárja fel, és próbálja azokat az indoklásain keresztül érthetővé tenni. Itt két eset szokott nagy átlagban megesni:

1, az elkövetőnek olyan súlyos traumája van a múltban, amit nem képes feldolgozni, és így kisiklik, belső feszültségét kényszeresen gyilkosságokban kezdi levezetni;

2, az elkövető nem rendelkezik a múltjában semmi rendkívülivel, egyszerűen csak olyannak született, aki képtelen az együttérzésre, és a normális emberi érzelmekre, szociopata, esetleg pszichopata (vagy más mentálhigiénés betegségben szenved), és ez szadista jelleggel párosul – itt jegyezném meg, hogy nem minden emberből lesz sorozatgyilkos, akinek mentális rendellenessége van, érdekesség például, hogy egyes kutatások szerint nem ritka hogy a legjobb orvosok szociopata személyiségjegyekkel rendelkeznek, ezzel cáfolandó azt, hogy a jó orvos egyik feltétele az együttérzés képessége. Persze ezzel megint nem azt állítom, hogy a jó orvos akkor jó orvos, ha nem érez együtt a páciensével, szimplán csak arra kívánok utalni, hogy azon orvosok akik első ránézésre ridegebbnek hatnak, még lehetnek nagyon jó szakemberek, mert esetükben pont az lesz a profizmusunk alapja, hogy minden érzelmi dilemma nélkül képesek a problémamegoldásra fókuszálni. Szerény szubjektív véleményem pedig csak annyi, hogy én nem várom el az orvosomtól a babusgatást, nálam lehet nyugodtan nyersnek lenni, mert majd a családom babusgat, Ő pedig a legjobb tudását hozva inkább csak gyógyítson meg.

Én a thriller könyvek/filmek közül – a fentiek fényében szerintem most már egyértelmű – azokat preferálom jobban, amikben sorozatgyilkosok, vagy többszörös emberölések szerepelnek. Ezen a kategórián belül, annak fényében hogy most mennyire a karakterábrázoláson van a hangsúly, megint csak két kategóriát tartok nyilván:

1, a könyv alapja az elkövető személyiségének részletes boncolgatása, tetteinek miértjeire próbál válaszokat kreálni (értelemszerűen ez akkor kivitelezhető, ha az elkövetőnek van múltja, amire a motivációit építeni lehet);

2, a könyv alapja a bűncselekmény brutalitása, rendkívülisége, ami már eleve felkelti a figyelmet, és eleve megtermeti a hangulatot is – itt nem feltétlenül szükséges hogy az elkövető motivációi agyon legyenek indokolva, itt minden probléma nélkül belefér, hogy a gyilkosunk azért öl így, mert:

a, szexuálisan aberrált, és ebben a gyilkolási formában éli ki a perverzióját;

b, pszichopata-szadista, akinek mondjuk a hatalom érzete jelent kielégülést;

c, valamilyen egyéb mentális problémával küzd, ami számára jól megindokolható módon vezet az általa elkövetett gyilkosságokhoz – mivel az emberi elme rendkívüli, így annak a működési rendellenességei is rendkívüliek lehetnek, lehet például valaki sorozatgyilkos paranoia miatt is, vagy ott van a pszichológiai körökben még mindig vitát képező disszociatív személyiségzavar is.

Ezek a kategóriák szubjektív rendezési elven alapulnak, nem ritka, hogy egy film vagy könyv ötvözi ezeket, csak vagy az egyik, vagy a másik rész egy kicsit hangsúlyosabb a történetben. Én személy szerint azokat a sztorikat kedvelem jobban, ahol nem feltétlenül kapok mindenre magyarázatot, ahol elgondolkozhatom a miérteken, és/vagy morális krízisbe hajszolhatom magam, amit amúgy szeretek a kínlódásig duzzasztani. Akinek volt már mentálhigiénés problémákkal küzdő ismerőse, vagy rokona, az kicsit talán jobban át tudja érezni, mennyire nagyon bonyolultak lehetnek ezek a kórképek, és bár eszemben sincs amellett érvelni, hogy egyes valós sorozatgyilkosok tettei miért elfogadhatóak (mert nem elfogadhatóak), a tudományokba vetett hitem, és szeretetem mégis azt az álláspontot képviseli, hogy a beteg embereknek gyógymódra lenne szükségük – persze az volna a legoptimálisabb ha a gyógymód még azelőtt alkalmazható lenne, mielőtt az instabil elkövető életében katalizátorként megjelenik valami, ami miatt mészárlásba kezd. Ezzel persze egy nagyon komoly probléma van: bár a tudomány ma már sokkal többet tud az elme működéséről, mint pár évtizeddel korábban tudott, mégsem találhatunk a legtöbb agyat érintő betegségre végleges gyógymódot, ennek oka pedig az, hogy az agy a legkomplexebb, legösszetettebb, legbonyolultabb szervünk, így annak orvoslása is a legnehezebb kihívások egyike. A legtöbb mentálhigiénés problémát tünetileg tudjuk kezelni gyógyszerekkel – ami már eleve hatalmas segítség azoknak akik ilyen betegségekben szenvednek -, ritkább esetben műtétekkel javíthatók az életkörülmények, de sajnos az orvostudomány jelenlegi fejlettsége mellett, a legtöbb elmebetegség véglegesen nem kezelhető, nem olyanok mint a nátha, amire ha bekapunk néhány szem antibiotikumot, akkor már rendben is vagyunk. Megint csak személyes megjegyzésem: bízom abban, hogy az orvostudomány fejlődésével itt is születni fognak majd jobb és hatékonyabb megoldások, mert nem minden elmebetegség jár együtt gyilkos hajlammal (sőt!), vagy akár értelmi fogyatékossággal, és nagyon sokan nagyon örülnének annak (nem csak a betegek, hanem azok rokonai, szerettei is), ha olyan kezelésben részesülnének, ami az életkörülményeiket normalizálhatja – utalok itt például arra, hogy a skizofréniára alkalmazott gyógyszerek egy része elég erős tompító hatással bír, így bár a betegséget kezeli, sajnos kemény mellékhatásai is vannak.

És igen… így szokott nálam elindulni a végtelenített morális vita magammal, hogy vajon mennyire az egyén felelőssége saját tette, ha az agyi működésében ez a tette, amúgy jól megindokolható, és ráadásul zavar van az illető fejében a jó, és rossz értelmezését illetően. Ebbe a kis végtelenített örvénybe most nem kívánok elmélyedni, mert se vége se hossza nincs a témának, elég annyi, hogy ezzel a kérdéssel hosszú évek óta foglalkoznak pszichológusok is, illetve a bíróságok is, és jelenleg sincs (és szerintem ebben a kérdésben nem is lesz, és nem is lehet) olyan célirány meghatározva, ami egyértelműen megadná, hogyan is kell kezelni az ilyen eseteket – a vallási kérdéseket (amik szintén felszínre szoktak ilyenkor kerülni) pedig még csak meg sem említeném.

A lényeg, hogy vagy azért, mert mániám megérteni a dolgokat, illetve önmagamat, vagy azért mert van közvetlen tapasztalatom az elmebetegséget illetően (nem, nem én vagyok elmebeteg a szó orvosi értelmezését illetően), már tinikorom óta lelkesen boncolgatom a mentálhigiénés bajokat, elolvasok velük kapcsolatban bármit ami a kezeim közé kerül, és igen, most vagy sajnos vagy nem, de a rendkívül szélsőséges esetek, legyenek azok bármilyen bizarrok, kiemelten vonzzák az érdeklődésemet. Így én nem egy életrajzi könyvet olvastam el sorozatgyilkosokról – Dahmer, Ted Bundy, Gacy, Ridgway -, és nem egy dokumentumfilmet néztem meg a témával kapcsolatban. És valószínűleg ezért szeretem a thrillert is, mint műfajt – itt megjegyezném, hogy eme kategóriában is vannak ám elvárásaim, így ritkán tudnak lenyűgözni (már ha ebben a kontextusban ez a megfelelő jelző). Mivel a thriller egyik feladata a lélektan boncolgatása, így egy jól megírt, vagy vászonra vitt történet nálam csak újabb lehetőség a gondolkodásra, ami mint tudjuk nekem az első számú hobbim.

Alice: Gyönyörű, kedves, manipulativ, hazug. 

Clare: Intelligens, lojális, paranoiás, féltékeny 

Clare úgy gondolja, Alice egy manipulatív hazudozó, aki el akarja rabolni tőle az életét. 

Alice úgy gondolja, Claire féltékeny, amiért hosszú idő után újra felbukkant, és a családjukban elfoglalt helye miatt. 

Egyikük igazat mond. Másikuk egy megszállott őrült. Két testvér. Egy igazság

Sue Fortin páratlanul izgalmas a pszichológiai thrillereiben soha nem tudhatod mi lesz a következő lépés.

Kiadó: Álomgyár

Kiadás éve: 2017

Oldalak száma: 398

Ára: 3499 Ft

Kicsit furcsa, de ha kedvenc történeteket kellene megjelölnöm, akkor nem rögtön könyvek jutnak az eszembe thriller tekintetében, hanem inkább filmek. Ezt is meg tudom indokolni miért… Vegyük azt az esetet amikor a sztori alapja a gyilkosságok brutalitásában rejlik. Bár nem kicsi a fantáziám, esetemben ha olvasom azokat a gyilkosságokat, akkor kevésbé kavarnak fel, mint mondjuk ha látom őket. Példának okáért ott van rögtön a Hetedik c. film (rögtön ennek a kategóriának az egyik csúcsa). Annak a filmnek a rendezése, a képi világa, a hangulata, és még a szereplők is, annyira remekbe lettek szabva, hogy egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy olvasva jobban tudna hatni a közönségre. Vagy ott van példának okáért a Harcosok klubja (ha már disszociatív személyiségzavar). De meg lehetne említeni a Legbelső félelem című filmet is, vagy az örök klasszikust, A bárányok hallgatnak-ot. Ezen filmek mindegyike a kategória magas csúcsa – ha esetleg valaki nem látta volna valamelyiket, akkor az gyorsan pótolja.

Könyvek tekintetében, nem hiszem hogy nagyon nagy titkot árulok el, ha azt mondom hogy Karen Rose könyvei nálam ott vannak az élmezőnyben, illetve van egy olyan könyv ami nagyon nagy kedvencem, ez pedig Martina Cole Szatírja. És itt említeném meg Gillian Flynn Holtodiglanját is, amivel rögtön át is lépünk a thriller kategória egy másik alfajába, azon könyvek, vagy filmek csoportjába, ahol vagy nincs egyáltalán gyilkosság, vagy jó ha egy gyilkosság található bennük, és a sztori alapja az az adott körülmény lélektani és/vagy pszichológiai vonzataiban, annak részletes leírásában rejlik. Itt rögtön tudok még két másik példát is hozni könyvben, és filmben is, az egyik az S. J. Watson: Mielőtt elalszom c. könyve – aminek a filmes megfelelője kis hazánkban a nagyon fantáziadús Amnézia címet kapta (angolul a film címe megegyezik a könyv címével) -, a másik pedig a Paula Hawkins: A lány a vonaton c. műve, aminek véletlenül filmes formában is ugyanez lett a címe. A Holtodiglan mind könyvben, mint filmben fantasztikus volt – szerény megítélésem szerint a film még kicsit jobb is lett, mint a könyv (ha valaki eddig még nem látta, akkor az pótolja), a másik kettő a maga kategóriájában mind könyvben, mind filmben élvezhető volt, és szórakoztató, de egyik sem társult nálam hűha élménnyel – A lány a vonaton esetében a könyv jobb volt, mint a film.

És hogy most miért is emlegettem fel ezeket a sztorikat? Hát azért mert jelen könyvünk, nem a sorozatgyilkosos thrillerek kategóriáját erősíti, hanem ez utóbbi típus tartományát, tehát itt a könyv egyedisége nem abban rejlik, hogy véres gyilkosságok özönét zúdítja az olvasóra, hanem abban, hogy az adott áldozat szemén keresztül a lélektani nyomást részletezi, amit az adott szituáció eredményez.

Mit kell tudni az ilyen jellegű könyvekről nagy általánosságban? Az első, és legfontosabb jellemzője az ilyen típusú, jól megírt könyveknek, hogy lassúak, mondhatni, helyenként vontatottnak hatnak. Mivel a cselekmény nem a legpörgőbb, a hangsúly inkább az érzelmi, pszichológiai állapotokra tevődik, így azon olvasók számára akik inkább alciófixáltak, ezen könyvek akár lehetnek unalmasak is.

És ha már jó könyv… Az ilyen thrillerek esetében nem árt az eredeti(bbnek ható) ötlet. A Mielőtt elalszom c. könyvben a hősnőnek sérült a rövid és hosszú távú memóriája is, így minden nap úgy kel föl, hogy nem tudja hol van, és mindenki idegen számára – elég hátrányos szituáció. A lány a vonaton esetében az alapgondolat az – minden reggel a vonatról nézem azt a nőt, magam sem tudom megindokolni normálisan hogy miért – ami izgalmas. A Holtodiglan egy ízig, vérig thriller, ahol semmi nem az aminek látszik, és a szépsége abban rejlik, hogy az olvasó most már aztán ha beledöglik is, de tudni akarja, hogy mi a fene történik itt, és hogy vajon ki is az igazi rosszfiú…

Jelen esetünkben a történet alapja egy évtízedek óta nem látott nővér hirtelen felbukkanása, ami amúgy nem rossz gondolat, csak volt már rá precedens más köntösben (örökbefogadott lány esete, akinek a megjelenése kenterbe vágja a családi békét – itt jut eszembe az a film aminek az a címe hogy Az árva (2009), ezt is tudom ajánlani megnézésre -, vagy egy idegen befurakodása a csendes hétköznapokba – Egyedülálló nő megosztaná (könyv és film) -, vagy amikor a gyermekkel vannak komoly bajok – A jófiú film (1993) -, és lehetne még sorolni…). Persze korábban is mondtam már, és ez azóta sem változott, hogy az eredeti ötlet ugyan jó ha van, de nem feltétel, ha a kivitelezés, amúgy remek.

És itt jön a harmadik sarkalatos pont: a thriller akkor profi, ha jól van felépítve. Itt sok esetben nagyon kell ügyelni arra, hogy mikor milyen információt ad át az író az olvasónak, és nagyon oda kell figyelni a karakterábrázolásra is. Ha ebből a kettőből valamelyik, vagy mindkettő bukik, akkor a sztori slampos lesz, könnyen kikövetkeztethetővé válik, és/vagy nem lesz szinkronban a történet a jellemmel aki köré épül. Mondanom sem kell, hogy ha idáig eljutunk, akkor az a könyv nem lesz élvezhető.

Bevallom férfiasan, eleinte tartottam ettől a könyvtől. Elég vegyes visszajelzéseket kapott, és mint fentebb is említettem, nekem itt is vannak elvárásaim, azt meg szerintem említenem sem szükséges, hogy a kritikus fajtám eleve rendkívül könnyen kiakad, ha valami nem klappol az elképzeléseimnek megfelelően. Szóval, annak ellenére, hogy nem szeretek előre ítélkezni, volt bennem egy erős tartás. Mondjuk ez lehet hogy annak is betudható, hogy nincs már sok új a nap alatt, így bármennyire is vágyik a lelkem a klisék mellőzésére, lassan kijelenthető, hogy olyan nincs, hogy egy könyvben ne legyen klisé (igyekszem megszokni ezt a gondolatot).

Ha nagyon gyorsan összegeznem kellene akkor azt kellene mondanom, hogy a félelmem kissé túlzó volt, mert amúgy a könyv – és ezzel engem is meglepett – kifejezetten szórakoztatóra sikeredett.

És ami furcsa…

Thrillerhez képes a Sister, Sister egy meglehetősen lineáris mű. Sőt, olyannyira lineáris, hogy én már egy kicsit át is toltam magamban az egyszerűbb krimi kategóriába, merthogy amúgy ha a történéseket vesszük, akkor inkább minősül annak, mint thrillernek. Thrillerré azért válik, mert E/1-ben íródott, és így egy személy érzelmi kavalkádját követhetjük nyomon, aki nem más, mint az a hölgyemény, aki sok évnyi nélkülözés után visszakapja a testvérét. Akinek évek teltek el úgy az életéből, hogy azon tanakodott hová tűnhetett szeretett húga, és aki már kis milliószor elképzelte, milyen lesz ha újra találkozni fognak, és aki aztán azzal kényszerül szembesülni, hogy az elképzelés és a valóság nincsenek szinkronban, sőt, ettől jobban el sem térhetnek, és aki nem kicsi érzelmi krízisbe kerül azért, mert nem úgy reagál a testvére jelenlétére, ahogyan szerinte kellene neki. Majd ahogy egyre inkább eldurvul a helyzet, egyre jobban meghasad, és feldarálódik saját érzelmei közt, mivel nem tudja, hogy most tényleg baj van a húgával, vagy csak a féltékenység, és helyzetük szokatlansága az, ami a kellemetlen érzéseit szüli? Aztán eljön a fordulópont, ahol már nem az a kérdés, hogy a húga bajt okoz-e, hanem az hogy hogyan fog hősnőnk kilábalni ebből az egészből, mivel addigra a családja is ellene fordul, viselkedését irracionálisnak, és túlzónak tartják.

És hogy mi is a furcsa…

Pont emiatt a lineárissága miatt tetszett meg a könyv, és pont emiatt a lineárissága miatt vesztett is nálam nem egy pontot. Az, hogy ennyire egyszerű a cselekmény, sajnos determinálja azt is, hogy könnyen kikövetkeztethetővé válik a vége. Ami nem lenne nagy baj, ha a pszichológiai része kellően ki lenne domborítva. Viszont itt a pszichológiai, érzelmi rész hullámzóan jelenik meg, van amikor nagyon jól eltalálja az írónő a dolgokat, van amikor disszonánsnak hat a hősnő érzelmi parádéja. Így tulajdonképpen kicsit olyan érzés a könyvet olvasni, mint két szék közül a földre ülni. Ha a végén nagyobb csavart rakott volna bele, valamit amire nem lehet számítani, akkor ez a probléma meg lett volna oldva, vagy ha az érzelmi, pszichológiai ábrázolás rétegesebb lett volna, akkor szintén meg lett volna oldva a helyzet, de így az a pohár egy kicsit szerintem inkább félig üres, mint félig teli.

Aztán… a mellékszereplők reakciói is esetenként kicsit hiteltelenek. Van egy rész, ahol a férj által festett portré szétszabdalásra kerül, és férjuram rögtön a feleségét gyanúsítja meg a tettel – aki egyébként a hősnőnk. Bárhogyan is nézzük, a nagy hirtelen hazatelepült hugica, ha vérrokon, ha nem, jelen körülmények közt egy idegen. Bármennyire is aranyos, meg cukimuki, akkor is egy idegen. A feleséged azonban a feleséged, hosszú évek óta. Amit én elvártam volna: némi fenntartás azzal kapcsolatban hogy ki tette tönkre a festményemet, még akkor is, ha az asszonnyal az előző este összebalhéztunk. Illetve ezt a fenntartást elvártam volna minden egyéb esetben, amikor felvetem, hogy a húgommal nincs minden teljesen rendben. És azért vártam volna el, mert még nem kaptam elég mély kidolgozást arra, hogy miért is hisz a családom jobban egy idegennek, mint nekem. Érintőlegesen kapunk némi információt arra vonatkozóan, hogy hősnőnk néha nem volt a legstabilabb érzelmileg, de könyörgöm kinek nincsenek olykor nehéz szakaszai? Ez még nem jelenti egyenes ágon azt, hogy biztosan Ő túlozza el a dolgokat, mert nem képes megbirkózni a testvére hirtelen megjelenésévél. Illetve, igen, még ha be is hülyülök, akkor is van nekem egy olyan teljesen naiv ideám, hogy a férjem inkább az én szavaimnak adjon hitelt, ne egy vadidegen szavának. Ezt az írónő megkísérli megindokolni azzal, hogy pasasunknak hízeleg a fiatalabb lány vonzalma, de mivel ezzel párhuzamosan beidealizálja hősnőnk és hősünk házasságát, így rögtön le is lövi az ebben rejlő potenciákat, mivel ha olyannyira ideális az a házasság, akkor apjok nem fog félrelépni, és így még ha valahol vonzódik is a tesóhoz, azt egy laza csuklómozdulattal le is fogja zárni, és ha ide eljutunk, márpedig eljutunk, akkor a féltékenységi szál megtorpedózásra kerül. Az édesanya reakciói sincsenek helyenként szinkronban azzal, amivel korábban megismertet minket az írónő, de itt legalább ezt el lehet fogadni, hisz a szülői szeretet elfogult, és ha belegondolunk egy olyan anya érzelmi állapotába aki sok év nélkülözés után visszakapja a másik lányát, a részrehajlás már nem is tűnik annyira hihetetlennek, vagy szokatlannak.

Szóval tetszett az alapelgondolás egyszerűsége, mert a kevesebb néha több, de hiányzott nekem e mellé a részletesebb karakterábrázolás.

És nagyjából ez a legnagyobb hibája a történetnek. A feszültséget jól építi fel az írónő, a történet maga következetes, szépen lépésről, lépésre halad, nem csapong. Fogalmazásában egyszerű, párbeszédes, nagyjából kijelenthető, hogy olvasatja magát.

Tetszett azért is, mert képes játszani az érzelmekkel, gond nélkül feléleszti a dühöt is, és az unszimpátiát is – ez utóbbit nálam sikerült hősnőnk vonatkozásában is felkelteni, és az azért volt jó, mert szerintem a könyv egyik tudatos célja ez volt. Illetve ami miatt még megfogott, hogy sikerült belehajszolnia egy kisebb morális válságba is, aminek az alapja a családon belüli titkok voltak, illetve az a komoly kérdéskör, melynek címe: miért is nem szerencsés egy házasságon belül hazudozni? (Ez utóbbi kérdés egy szép kis tovább gondolást is eredményezett esetemben, a könyv lezárását követően, kiegészítve azzal a bölcs megállapítással, hogy a hazug embert hamarabb utolérni, mint a sánta kutyát, illetve azzal, hogy a hazugságokra előbb-utóbb úgyis fény derül…)

Persze, van jobb könyv is ebben a kategóriában, de olvastam ettől már sokkal rosszabbat is. Ezt a könyvet olyanoknak tudom ajánlani, akik szeretnének megismerkedni közelebbről ezzel a kategóriával – felvezetésnek tökéletes. A keményvonalas thriller kedvelőknek, kikapcsolódás gyanánt tudom javasolni, amikor vágynak valamire ami kicsit krimi, kicsit thriller, de nem akarnak eljutni a totális elborzadás szintjéig, ilyen alkalomra szintén azt tudom mondani, hogy nagyszerű választás lehet.

És akkor még egy kis off így a végére, csak azért mert ez most a könyvtől függetlenül eszembe jutott a filmek kapcsán. Az elmúlt pár év egyik legjobb thriller élménye nekem a vásznon a Hush című 2016-os film volt. Alapja egy süket írónő, aki az erdő közepén éldegél, és éppen legújabb könyvét írogatja, amikor arra vetődik egy sorozatgyilkos, aki meg akarja ölni. Az egész sztori egy este alatt játszódik, és azért keltette fel az érdeklődésemet, mert mivel főhősnőnk süket, így nem hall… Ez elég nagy hátrány, ha éppen vadásznak rád.

Trailer:

Értékelés: 6 pont

Tovább

Utólagos ünnepi beszámoló, és egy kis fullasztó romantika Catherine Anderson szemüvegen keresztül: Szélbe írt sorok /2016/

Eljutottunk ide is, az évszám már 2018, nem 2017, én pedig végre leülhettem, és nekiveselkedhettem az év első bejegyzésének, véleményének. De mielőtt nagyon belemerülnék jelen könyvünk boncolgatásába, engedtessék meg nekem hogy néhány szót szóljak az elmúlt hét történéseiről. Volt ugyebár egy karácsonyunk…

Korábbi szösszenetemben kifejtettem, hogy amúgy én szeretem ezt az ünnepet, még akkor is ha idegbajjal határos minden évben a kivitelezése. És akkor most néhány mondatban az idegbajról…

1, Nem tudom ki hogy van vele, de én nagyon sokszor netről rendelek meg nagyjából mindent. Mert kényelmes, mert házhoz hozzák, mert sok esetben kedvezményesebb áron szerzem be online azt amit akarok, mintha a boltban venném meg. Tiszta haszon – gondolná az ember… És ez így is van csak nem karácsonykor. Merthogy ilyenkor nagyon sokan rendelnek meg nagyon sok mindent online, és emiatt a black friday-tól az év végéig bezáróan behavazódnak a futárszolgálatok, és ilyenkor szoktam tapasztalni néha vicces, néha kevésbé vicces dolgokat. Vicces volt például tavaly, amikor nyomtatót rendeltem. Mivel én élet-halál kérdést csinálok egy termék megvásárlásából is, így nyakig merültem az általam választott készülék műszaki leírásába, amiből kiderült, hogy a nyomtató mellé nem jár automatikusan adatkábel, így ha nem vagyok szemfüles, akkor ugyan lesz nyomtatóm, csak nem fogom tudni használni, mert nem tudom majd hogyan rákötni a gépre, notira. Így én balga barom, beraktam a kosaramba egy adatkábelt is, gondolván hogy a két cucc majd nagyjából egy nap fog megérkezni (aki rendelt már online az tudja, hogy egyes weboldalak termékenként intézik a futárszolgálattal történő kiszállítást, amiben szerintem sem én nem látom a logikát, sem a futárszolgálatok). Mondanom sem kell hogy tévedtem, de nem is kicsit. Nagyjából egy héten keresztül a legnagyobb hajtásban napi rendszerességgel járt hozzánk a futár – sikerült jól össze is haverkodnunk -, de adatkábelt azt nem hozott. Mint kiderült a fejetlenség nem csak a futárszolgálatot érte utol az adott időszakban, hanem a weboldalt is, akik ahelyett hogy odacseszerintették volna azt a nagyjából 40 centis USB-s adatkábelt akárhova is a megrendeléseim közé, teljesen külön kezelték azt, és mivel már senki nem tudta volna megmondani hogy hol is áll a feje, így nyomtatni már csak két ünnep közt sikerült nekem. Nem vagyok egy nagy reklamálós fajta, így nem is csináltam ebből gondot, minden estre sem a futár, sem én nem tudtuk megállni szenvedős nevetés nélkül, amikor csóri ember megállt a kapunk alatt a kezében szorongatva egy 300 Ft-os magányos adatkábelt.

Az idei tapasztalatom kevésbé volt vicces. Könyvet rendeltem, ráadásul pont olyat, amit már úgy kellett körözni, mert már sehol nem lehet kapni – a weboldal szerint az utolsó példányt sikerült betennem a kosaramba. Az a boldogság, hogy sikerült! Hogy másnap már a kezemben tarthatom azt a hőn áhított olvasnivalót! Vártam a futárt mint a messiást. Jött is, csörgetett is a telefonon, a legrosszabb pillanatban. Felvettem a telefont, közöltem vele, hogy a nap bármelyik pillanata jó lett volna, csak ez a mostani nem, és megkértem, hogy vagy később próbáljuk meg, vagy ha lehet akkor következő nap (ez a futárszolgálat az a futárszolgálat volt, ami nem ad a futárhoz közvetlen elérhetőséget, ha adott volna, akkor lebeszéltem volna a pasassal, hogy mikor ne  jöjjön). Megbeszéltük, hogy akkor majd másnap… Vártam másnap is mint a messiást, nem jött. Harmadnap reggel felhívtam, hogy akkor most mi van? Közölte velem, hogy jaaa… nála már nincs ott a könyv. Kérdezem tőle, hogy akkor hol van? Hát ő azt nem tudja, hívjam fel a futárszolgálat központját. Felhívom a központot, ahol a kezelő kedvesen közli velem, hogy a könyvet már visszaküldték az üzletnek, merthogy azzal lett leadva, hogy én megtagadtam a kézbesítést. Mondanom sem kell, hogy ettől az információtól a másodperc tizedrésze alatt felszökött bennem a pumpa, a fejem egészséges színe átminősült vérvörösbe a szemem fehérjével együtt, a fülemen pedig gőzkibocsátás indult. Mély levegőt vettem, hangom idegösszeroppanás közeli remegését elrejtve megköszöntem a vonal túlvégén lévő hölgy segítségét, és tárcsáztam a boltot. Újabb kedves hölgy a vonal végén, elmondom neki türelmesen hogy szó sincs itt olyasmiről, hogy megtagadtam volna a kézbesítést, és hogy nagyon remélem a könyv meg van még, és nem csapott le valaki más az utolsó példányra. Hölgyike szintén nagyon kedvesen tájékoztat, hogy a könyv meg van még, de már sztornózták a megrendelésem, így legyek olyan kedves (igen, itt már kezdtem azt érezni, hogy a világ összes kedvessége amik adott pillanatra ki vannak porciózva, ezekben a telefonos eszmecseréimben kezdenek összpontosulni) belépni az online webshopba és leadni újból a rendelésem. Mint akit kergetnek, olyan gyorsasággal száguldottam fel az oldalra, raktam a kosárba a könyvet, és rendeltem meg újra, kiegészítő információnak beírva oltári nagy kapitális betűkkel azt, hogy mikor ne hozzák a könyvet. Mondanom sem kell, hogy bár az infó rákerült a csomagomra, ugyanaz a futár kapta meg a könyvet kézbesítésre, aki korábban, és aki ebben az esetben is magas ívből tett arra, hogy mi van írva a csomagolásra, és persze hogy pont abban az időben érkezett meg, amikor pont nem volt jó. Kiegészítés: még jó hogy bolondbiztosan működöm, így sikerült átvennem a szállítmányom – ebben a szakaszban már ott tartottam, hogy akkor is át fogom venni a könyvet, ha a futár pont akkor érkezik meg, amikor én épp egy száll mosolyban vagyok, semmi másban, és marhára le fogom szarni, ha emiatt megrökönyödik. Kiegészítés kettő: fel voltam öltözve, amikor végül is beállított, és még futotta arra is az erőmből, hogy ne húzzak be neki mosolyogva egy akkorát, amitől kiperegnek a fogai. Tudom, a futár csak a munkáját végzi, és tudom azt is, hogy nem fog lelki dilemmát csinálni egy könyv kiszállításából, de van amiből nem csinálunk viccet. Ilyen például az, ha az ember lánya egy könyv utolsó példányát rendeli meg. Ez szent dolog, kész, passz.

2, Vásároljunk karácsonyfát!

Bár az esetek többségében büszke vagyok arra hogy a gondolkozásom olykor-olykor eltér a megszokottól, ha karácsonyfa vásárlásról van szó, akkor tipikus feleség, és nő vagyok, és ilyenkor a tipikus karácsonyfa-vásárlási klisészerű párbeszéd szokott zajlani jó uram, és szerény személyem közt. „Minek akkora fa…?” „Elfoglalja az egész szobát… aludni hol fogunk… a kádban…?” „Egyáltalán hová akarod tenni…?” „Nézd… van itt kisebb fa is… nem helyes? Jó lesz ez nekünk!” – ezek kedves párom észérvei, amik amúgy jogosak. Az én érveim kimerülnek rendszerint abban, hogy: nem, nem helyes a kisebb fa, a nagyobb kell, és nem tudom hova fogom tenni, de most miért is kellene ilyen apró-cseprő részletkérdésekkel foglalkoznom…? És nézd… hát nem szép ez a két méter tíz centis ezüstfenyő, ami majdnem olyan széles, mint amilyen magas? Tény hogy a lakásban sehol nincs hely felállítani, de tudod mit…! Majd átrendezem a lakást… (Igen, férjem mosolya ilyenkor nem szokott őszinte lenni…)

Szerencsétlen eladók a világ összes türelmével végig hallgatják bájos kis vitánkat, a férfi eladók szemében ilyenkor mély együttérzés parázslik, van amelyik még bajtársiasan vállon is veregeti az uramat, enyhe fejrázás kíséretében, ezzel üzenve neki azt, hogy „öreg, jobb ha feladod… ismerem ezt én is, és tapasztalatból mondom barátom, jobb ha nem akaszkodsz össze az asszonnyal karácsony előtt pár nappal…”. Így rendszerint győz a női akarat, és ésszerűtlenség. Még az a mázli, hogy a környékünkön nagyjából hat helyen lehet fát vásárolni, és hogy így az általam választott szépségeket nem kell túl messziről haza cipelni. Az idei fácskánk is nyomott vagy húsz kilót, és még összekötözve is olyan széles volt, hogy nem lehetett átérni. Mire eljutottunk az ajtónkig férjem jóvoltából most karácsonykor is áteshettem a „hogyan káromkodjunk húsz percen keresztül úgy, hogy közben nem ismétlünk meg egy kifejezést sem” mesterkurzuson – ez a kurzus akkor szokott tetőzni, amikor befaragjuk, illetve beállítjuk a fát (vagyis, amikor drága párom befaragja, és beállítja, én ilyenkor megint csak tipikus nőként egyujjas munkaerőként funkcionálok – mutogatok neki, mit hogyan csináljon, és haszontalan instrukciókkal látom el, amiket Ő lesújtó pillantások özönével szokott megköszönni). Persze abban a szent pillanatban amikor a fácskánk teljes pompájában, ünnepi díszbe öltözve ott csillog-villog a szoba közepén, szélén, akárhol, akkor helyre áll a világbéke, és mi bárgyún egymásra mosolyogva nyugtázzuk, hogy még mindig szeretjük egymást.

3, Csomagoljuk be az ajándékokat!

Azt az embert, aki feltalálta a gyorsmasnit, szeretném én egyszer a kezeim közé kaparintani, és arra kényszeríteni, hogy egy héten keresztül reggeltől napestig gyorsmasnival kötözzön be mindent, amit csak lehet. És azt az embert állítanám mellé, aki forgalomba engedi manapság a csomagolópapírokat. Merthogy, most vagy én vagyok béna, ami nem kizárt, vagy tényleg mindkét termék csak silány minőségben kapható kis országunkban, de nekem egy ötször öt centis ajándék becsomagolásához nagyjából három ív papírra van szükségem, mert mindenfelé szakad az átkozottja, teljes egyetértésben a gyorsmasnival. Nagyjából a harmadik ajándék csomagolásánál, és a huszadik jól elszúrt gyorsmasni után szoktam eljutni odáig, hogy nekem kell egy feles, ha nem kettő. És bár ha valami tényleg távol áll tőlem, akkor az a házi pálinka, ilyenkor tényleg be is szoktam verni egyet… vagy kettőt. Onnantól pedig már minden mindegy… Tény: nem nyernének szépségversenyt a csomagolásukért az ajándékaink.

4, Hiába az előző évek tapasztalatai, és a mérföld hosszú bevásárlólista, mindig kiderül 24-én hogy valami kardinális fontosságú dolog hiányzik, ami nélkül nem lehet megfőzni az ünnepi menüt. Olyan dolgokat szoktam elfelejteni, mint az olaj, vagy a hagyma… Vagy a franciasalátából a saláta alap. Persze ennek ellentetje az amikor megveszek olyat is, amire semmi szükség, vagy hogy jóval többet veszek abból, amire szükség van. Nálunk a főzésért a férjem a felelős – mindenki legnagyobb szerencséjére. Oké, nem szeretek főzni, de amúgy tudok. Így azzal azért tisztában vagyok, hogy melyik ünnepi fogáshoz mire van szükség. Csak az én agyam nem tud hosszabb távon olyan apróságokkal foglalkozni, mint hogy a húslevesbe mondjuk nem árt ha van répa… Így 24-én reggel én már üzembiztosan beállok arra hogy a délelőtt folyamán ingázni fogok a bolt, és a lakás közt – ezúton is szeretnék elnézést kérni, minden bolti alkalmazottól, és eladótól, akik ahelyett hogy otthon készülnének az ünnepekre, abban kénytelen gyönyörködni, ahogy én nagyjából fél óránként megjelenek, és egy vagy két élelmiszerrel gazdagabban távozok a munkahelyükről. És ami még nagyon fontos: mindenkinek szeretném megköszönni a munkáját, akik az ünnepek alatt is dolgoznak, kezdve a bolti alkalmazottaktól, a buszvezetőkön, villamosvezetőkön át, a kórházi dolgozókig, rendőrökig, tűzoltókig bezárólag – sajnos a tapasztalat mondatja velem azt, hogy nagyon sokan nem tudják azt, hogy ebben az országban nem mindenkinek adatik meg az hogy az ünnepekkor otthon legyenek a családjukkal, mert munkaszüneti nap ide vagy oda, ügyeleti idő az van, és bent kell lenni akkor is. Ügyeleti idő nálunk is van, csak én nem karácsonykor szoktam dolgozni, hanem szilveszterkor. Idén is (ahogy szokás szerint mindig) 31-én 14-22 közt dolgoztam, és azért szilveszterkor, mert sok kolléga egyedülálló, avagy fiatalabb mint én, így nekik az óév búcsúja még buli, én pedig már évek óta nem szilveszterezek – nehezen megy nekem a parancsra vigadás. Idén azzal köszöntöttem 2018-at, hogy Diablo III maratont tartottam a férjurammal, és egy szem csemetémmel, miközben a szomszéd mulatós slágerek hadával szórakoztatott minket. Jah… kétségkívül beleillik a profilomba a „hosszú fekete haj…” és folklór társai, így el lehet képzelni mekkora boldogság terült szét az arcomon, amikor felzengett Zámbó Jimmy Egy jó asszony mindent megbocsájt c. slágere. (Igen, ilyenkor szoktam ismét eljutni odáig, hogy nekem szükségem van egy felesre… ha nem kettőre…)

Miután ezen idegbajok lecsöngenek, szokott beköszönteni nálunk a szenteste, és ezzel egyidejűleg az ünnep ünnepi része is. Pihenünk egy kicsit, eszünk egy keveset, ajándékokat bontunk, és mostanra már tradícióvá vált nálunk hogy felavatjuk mazsolám kapott játékait – a karácsony nem karácsony nálunk társasjáték nélkül, vagy puzzle nélkül. Ez utóbbi nálam egyenlő a szemöldökrángásos türelemjátékkal, de hősiesen szoktam tartani magam. Aztán karácsony másnapjával indul a népvándorlás – édesanyám meglátogatása, vagy az Ő látogatása nálunk, anyósom meglátogatása… és mire észhez térünk vége is van a karácsonynak, és lehet megint dolgozni menni, aztán szilveszter, újév, csapó, és kezdődik előröl a mókuskerék. Itt tartunk most, én pedig már megint ott tartok, hogy szükségem lenne egy felesre… ha nem kettőre. (Absztinensből lassan gyakorló alkoholista leszek…)

Catherine Adnerson Szélbe írt sorok c. könyvét még az ünnepek előtt kezdtem el olvasni, és a héten sikerült is befejeznem, ami nálam lajhárokat megszégyenítő sebesség. Egyetlen magyarázatom erre a lassúságra, hogy zsúfoltra sikeredtek az ünnepek, és nem jutottam el odáig, hogy a terveimet megvalósítsam: ne csináljak semmit a pihenésen, és az olvasáson kívül. Így szokás szerint már megint csúszásban vagyok önmagamhoz képest, és kezdem azt hinni, hogy valamit rosszul csinálok, ami az időm menedzselését illeti.

Catherine Anderson amúgy egy érdekes téma számomra. Hölgyeményünknek van vagy harminc magyarul megjelent könyve, és én mind a harmincat olvastam is, mégsem írtam róla soha ezidáig véleményt. Jogosan merül fel a kérdés, hogy vajon miért nem? A válasz pedig amennyire egyszerű, annyira bonyolult is egyszerre. Először is, Catherine Anderson nem alapvető olvasmány nálam, a könyvei jellege miatt: Ő az az írónő, aki a nagybetűvel szedett romantikus könyvek megalkotásának egyik koronázatlan királynője. Az Ő könyvei nem csak hogy csöpögnek az ősi értelemben vett romantikától, hanem egyenesen áznak benne, nekem meg ezt igazán nehéz normál állapotomban megemészteni. A másik pedig az, hogy hölgyeményünk irományai még a jól edzett romantikus műfajt kedvelő olvasókat is megosztja, harmadrészt pedig, Catherine Anderson az egyik legnagyobb egykaptafás írónő akit eddig látott a világ. Minden könyve ugyan arról szól, ugyanazt a klisét lövi el újra és újra és újra, ami miatt akár még meg is lehetne unni, de ez sok esetben mégsem következik be. Nekem pedig itt van az első otromba nagy kérdőjel ami megjelenik a könyvei kapcsán: vajon hogyan nem untak/untunk még bele az irományaiba? Sőt! Miért van az hogy ha esetleg veszi a bátorságot, és mégis eltér a sablontól, ahelyett hogy ezt ujjongva ünnepelnénk, teljes kétségbeesésbe fulladunk, és elkezdjük követelni a jól megszokott sémát? Ez az egyik nagy anomália, amit felfedezek az írónő könyveit illetően, a másik pedig az, hogy normál józan parasztival vizsgálva a műveit, tele van tűzdelve mindegyik buktatókkal – nagyjából csak buktatókból állnak a történetei -, és ennek ellenére nem túlzás kijelenteni azt, hogy rajonganak a könyveiért.

Buktatók:

1, Catherine Anderson meggyőződéses római katolikus, amit nem rest minden könyvébe beleintegrálni. Mindegy egyes könyvében – de tényleg minden egyes könyvében – megjelenik a vallás, mindig kifejtésre kerül, hogy vagy egyik, vagy másik szereplő rendszeresen jár templomba, hogy vagy egyik, vagy másik, vagy mindkettő szereplő szülei rendszeresen járnak templomba, és hogy hithű katolikusok, sőt, nem egyszer még az is letisztázásra kerül, hogy a majdan megszületendő gyermek is ebben a szellemben fog nevelkedni. Sokszor még a konfliktus részét is képezi a vallás – főhősünk eme szellem miatt kötelességének érzi, hogy elvegye hősnőnket, vagy azért lesz a kezdetben esetleges névházasság ötlete elvetve, mert ha a szereplők közül valamelyik házasodni kényszerül, akkor azt vagy rendesen fogja csinálni, templommal, harangszóval, holtomiglan holtáiglannal együtt, vagy sehogy. Na már most, szerény véleményem szerint a vallást bármilyen nem vallási kontextusba behelyezni sok esetben nem a legjobb ötlet, mert ahány ház annyi szokás, és a vallás megléte, nem léte, mibenléte nagyjából minden második ember meggyőződését kikezdheti vagy így, vagy úgy. Én azt hiszem, hogy Catherine Anderson könyvei csak azért nem buknak bele ebbe a témába, mert írónőnk nagyon ügyesen tud egyensúlyozni. Bár szervesen beleépíti a könyveibe a hitet, igyekszik azt a racionalitás talaján kezelni, nem sulykol, nem erőltet, éppen hogy csak indexel, így még az olyan emberek számára is emészthető formát kap a dolog, akinek az a meggyőződése mint nekem: a templomba járás nem tesz jobban kereszténnyé, mint a garázsba járás autóvá.

2, Kemény, alig-alig ésszel felfogható konfliktusok…

A könyv konfliktusát elsősorban a könyv alaptémája és jellege határozza meg. Például, ha egy pararomantikus könyvet ír valaki, abba nagyjából bármilyen konfliktus belefér, a halott, szellemként kísértő szerelmestől kezdve, a soha meg nem öregedő démonon/vámpíron át, a fogpiszkálóvaldarabollakfelmertazmégeddignemvolt témákig bezáróan bármi. De egy „egyszerű” romantikus könyv konfliktushelyzetei már nem mozoghatnak ennyire széles spektrumon. Gondolnám én, meg szerintem sokan mások is rajtam kívül… De nem így gondolja Catherine Anderson. Nála mindig vannak olyan érdekességek, amikre leginkább csak a szemünk kikerekedésével tudunk reagálni. Könyveiben fordult már elő deréktól lefelé megbénult hősnő, autóbalesetben agysérülést szenvedett afáziás hősnő, agorafóbiás hősnő, sőt egyszer még olyan is, aki visszautazott az időben… (na igen, ez utóbbit inkább hagyjuk is…). Amúgy a legtöbb esetben a bántalmazott nő karaktere jelenik meg a könyveiben, akit vagy megerőszakoltak, vagy aki menekül a brutális férje elől, vagy egyedül, vagy a gyerekével, vagy a lovával, de ezt sem szokta elaprózni alkotónk – ha már erőszak, akkor azt minimum öt ember követi el a szűz hősnő ellen, ha már bántalmazó férj, akkor az minimum vagy szociopata vagy alvilági főnök, akinek egy kisebb hadsereg áll a rendelkezésére likvidálni szeretett volt vagy akár jelenlegi feleségét… Van hogy beficcen itt még egy-két tömegmészárlás, vagy elmegyógyintézetben töltött pár hónap… Ecseteljem még? Lényeg: ha a túlzások mesterét kellene keresni a szimpla romantika égiszén belül, akkor én azt mondom, hogy Catherine Anderson profizmusát nehéz lenne űberelni. Ami jó kérdés: hogyan képes a közvélemény ezt ilyen nagy lelkesedéssel fogadni, mi több még igényelni is? A válasz pedig szerintem abban rejlik, hogy olvasás közben az ember ezen nem kezd el agyalni, mert a kivitelezés szintén profi. Én majd minden könyvének úgy ugrottam neki, hogy volt bennem nem kevés félsz (volt olyan eset, amikor sajnos ez a félsz reálisnak is minősült), hogy te jesszusisten ebből mi lesz, de aztán az esetek többségében mégis olyan sztorit kaptam, amit élvezet volt olvasni. A karakterábrázolása annyira meggyőző, annyira tiszta, a szereplői annyira következetesek, és emberségesek, hogy ez akaratlanul is bevonz, és hiába áll távol tőlem ez a világ, mégis nem egyszer eljutottam odáig, hogy azt mondtam magamban, a világ lehetne akár még szép hely is, ha olyan emberek élnének benne, mint az ott leírt szereplők. Hihetővé tudja varázsolni még a nagyon szélsőséges állapotokat is, mert a karakterei olyan egyéniségek, akikről el tudjuk hinni olvasás közben azt, hogy csupán csak a ragaszkodásuk, és a szeretetük erejével hegyeket képesek megmozgatni.

3, Túlidealizálás. Idealizálni kell egy romantikus könyvben. Kötelező, mert ez az egyik legnagyobb vonzereje ezeknek a sztoriknak. A nagyjából tökéletes pasi, aki magas is, és jóképű is, vagy legalábbis természetellenesen vonzó, akinek nem csak a csábereje nagy, hanem az… egyénisége is. Minimum stabil egzisztenciával rendelkezik, de az sem baj, ha sikeres, és mocskosul gazdag (ez az a passzus, amivel én sok esetben nem tudok azonosulni ugyebár, de ami azért majd minden ilyen romantikus hangulatú könyvben jelen van). Szóval, az idealizálást el kell tudni fogadni, és nekem ezzel nincs is az esetek többségével bajom. A probléma nálam akkor kezdődik, amikor már nem idealizálunk, hanem álmodozunk, elfelejtve a racionalitás legutolsó morzsáját is. A túlidealizálás nagyon könnyen visszafelé elsülő fegyver lehet, mert ha a dolog átlendül a paci túloldalára, akkor annak az lesz az eredménye, hogy az olvasó nem fogja tudni befogadni az írottakat, nem fog tudni azonosulni vele, és az egész élmény átmegy science fiction-be, ami csak akkor nem baj ha éppen Star Trek-et olvas az ember. Nos Catherine Anderson olyan ívű álmodozásokra képes, amit csak ámulattal vegyes csodálattal lehet bámulni. Ha az erotikus romantikus könyvek kapcsán azt mondom hogy olyan pasast még nem szültek a világra, amik azokban a könyvekben megjelennek, akkor nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy olyat se, amiket Catherine Anderson megír. Főhősei olyan jellemmel rendelkeznek amik szentek sokaságát taszítanának sírógörcsbe, mert olyan gerincük, tisztességük, tartásuk, és türelmük van, ami a valóság talaján egyszerűen nincs. És vinné el a fene, de pont ez az egyik legnagyobb előnye az írónőnek. Én nem tudom hogyan csinálja, de a szereplői minden abszurditásuk ellenére is megszerethetőek, akár még irigyelhetőek is. Én úgy gondolom, hogy Cathrine Anderson egyik legnagyobb varázsa abban rejlik, hogy a stílusával, és szemléletével képes megszólítani a minden emberben ott rejlő naivitást, és ártatlanságot. Képes felkelteni bennünk a mesékre fogékony oldalunkat, és ezt a hétköznapokban oly gyakran mellőzött részünket kezdi el mesterien táplálni. Nagyon egyszerűen fogalmazva, akinek szíve van, az nem fog tudni elmenni úgy az írónő könyvei mellett, hogy ne merüljön beléjük, és tenni fogja ezt még akkor is, ha az eszével tudni fogja, hogy amit olvas, az enyhén szólva is kívül esik a saját kis dimenziónkon.

4, Lassúság. Catherine Anderson könyvei komótosak. Nagyon. És nincsenek tele eget rengető, és véres izgalmakkal, ellenben hosszú hosszú oldalak szólnak az éppen adott lelki válság részletes ábrázolásáról, hol egyik, hol másik szereplő szemszögén keresztül. Az esetek többségében ezt is jól tudja kezelni az írónő, de vannak könyvei ahol már annyira lelassulnak a dolgok – és ezzel együtt az ember pulzusa is -, hogy el lehet szundítani tőle. Ritka, de van ilyen.

Észrevételeim szerint ezek lennének a legnagyobb gáncsai Catherine Anderson könyveinek. És lássuk be, hogy ezek a gáncsok nem kis gáncsok, a hétköznapokban ezek közül egy is elég egy írónőnek, hogy elvérezzen miattuk. Akkor mégis miért van az hogy jelen írónőnk nem hogy nem vérzik el, de még sikert sikerre is halmoz? Ezt egy mondattal tudom megindokolni: azért mert jók a könyvei. Persze, lehet boncolgatni a hiányosságokat végtelenül hosszan, és részletezni mi az ami esetlegesen hiba a történeteiben, de az a helyzet, hogy egy dolgot nagyon jól csinál hölgyeményünk: nagyon jól tud hangulatot teremteni. Én úgy vagyok vele, hogy Catherine Anderson az a fajta írónő, aki nem történeteket ír, hanem aki világot teremt. Amit elég csak egyszer megteremteni, és ha ez sikerül, akkor hiába egykaptafa minden sztorija, az olvasók kérni fogják a száz plusz egyedik hasonszőrű könyvet is, mert élvezik azt a világot, amiben a mese játszódik. Mert mint a drog, be fogja őket szippantani ez az idealizált valóság be fog kúszni a bőrük alá, és hozzá akarnak majd tartozni amíg csak lehet, amikor csak lehet.

Én a saját szemszögemből csak annyival egészíteném ezt ki, hogy nekem hangulat kell a könyveihez. Évente körülbelül egyszer jutok el odáig, hogy szükségem van az Ő látásmódjára, az Ő világára ahhoz hogy egyenesbe jöjjek, amúgy nem vagyok képes tisztességesen elolvasni a könyveit. Ha nincs meg rá a fogékonyságom, akkor egyáltalán nem tudok elmerülni a történeteiben, és ilyenkor jobb ha nem is erőltetem a dolgot. De ha summáznom kellene, akkor azt kell mondjam, hogy jó írónőnek tartom a maga kategóriájában, és szeretem a könyveit, van olyan amit már többször is olvastam.

"Miután évekig félelemben élt, Amanda Banning úgy dönt, elmenekül a férjétől, és Oregonba költözik a kislányával, hogy új életet kezdjen. Barátok és pénz híján ez azonban meglehetősen nehéznek bizonyul. A megpróbáltatásokkal teli mindennapokban titkos vágyait papírfecnikre írja, és mindet szélnek ereszti, így tartva életben a reményt, hogy egyszer minden jobbra fordul, és újra megtalálhatja a boldogságot. 

A szélbe írt sorok rendre Jeb Sterling földjén kötnek ki, és a férfinak fogalma sincs arról, hogy a birtokán szanaszét heverő üzenetek hamarosan megváltoztatják az életét. Nem érti, miért érzi szükségét, hogy Amanda segítségére siessen, amikor a nő háza egy jégvihar miatt átmenetileg lakhatatlanná válik. Talán az asszony bátorsága, talán a gyönyörű barna szeme a magyarázat, de bármi is legyen az, a férfi, aki már lemondott a szerelemről, eltökéli, hogy semmivel sem törődve valóra váltja Amanda álmait."

Kiadó: General Press

Kiadás éve: 2016

Ára: 3290 Ft

A Szélbe írt sorok sem mentes a fentebbi jellemzés alól. Amanda a hősnőnk, lányával menekül brutális férje elől, amikor is a véletlennek köszönhetően a sors az útjába löki Jeb-et, akinek hős lovagias természete egyenesen determinálja nekünk a nagybetűs szerelmet is, meg azt is hogy hősnőnket ki fogják húzni a csávából. Amanda pénzszűke miatt egy olyan házat bérel, ami éppen hogy csak össze nem omlik, hősünk közvetlen szomszédságában, és azzal vezeti le a nehéz helyzetéből eredő felgyülemlett feszültségét, hogy kis rózsaszín papírcetlikre írja le a kívánságait, amiket szélnek ereszt. Persze ezek a kívánságok rendre Jeb telkén kötnek ki – illetve néhány egy másik szomszédén – aki nem tudja mire vélni először a furcsa üzeneteket. Történik ekkor hogy a kis településre beköszönt az évszázad legnagyobb téli vihara, magával hozva több méternyi havat, és mínusz harminc fokos hideget. Mivel Mystic Creek az a kisváros, ahol még azelőtt egymásra néznek a szomszédok, mielőtt megfagynának, és nem csak az után, így Jeb betéved Amandához, ahol Sherlock Holmes-t megszégyenítő gyorsasággal levágja, hogy újsütetű szomszédja nem más, mint a fura kis üzenetek szerzője. És mivel Jeb nem csak a nevét tekintve nagypapás, hanem erkölcsi, és morális rendszerét tekintve is valahol a kettővel korábbi generáció értékrendjének egyik jeles képviselője, így felajánlja hősnőnknek, hogy költözzön át hozzá, amíg el nem vonul a cudar idő. Amanda nem lévén más lehetősége elfogadja a nagylelkű ajánlatot, és innentől megindul kedves kis utazásunk a bimbódzó románc világába.

Innentől nem részletezném agyon a történetet, mert az olyan volna, mint az elsős elemi matematika ismertetése, hogy a kettő meg kettő az egyenlő néggyel. Címszavakban: Jebnek hamar feltűnik, hogy Amandának nincs könnyű helyzete, azt is hamar felismeri, hogy hölgyikénk bántalmazva volt, lassan kibontakozik és viszonzásra lel a szimpátia, majd a szerelem is, menet közben kikristályosodik hogy van még nem kevés tennivaló Amanda férje körül, illetve az is nyilvánvalóvá válik, hogy Jebnek olyan családja van, ahol az összefogást éteri magaslatokban értelmezik. Majd a vége felé tetőzik a szerelem, megoldódik a konfliktus, és mindenki boldogan él, míg világ a világ.

Ami tetszett a történetben…

Ez a cetlikre írogatós ötlet nagyon aranyos volt. Még aranyosabbá tette az írónő azzal, hogy ezt amolyan terápiás formában később is alkalmazzák szerelmeseink. Amanda a múltban szerzett tapasztalatai, félelmei, sérelmei miatt nem tud olyan könnyen megnyílni, nem olyan egyszerű neki az érzelmeiről, fenntartásairól Jebnek beszélnie. Ezt azzal hidalják át hőseink, hogy házon belül is ilyen kis üzenetekkel kommunikálnak. Ez a megoldás engem totálisan megvett. Nem túl szokványos, racionális, lekövethető, ötletes, megható. Jó volt.

Anderson legtöbb hősnőjéről elmondható, hogy szimpatikus nőfigurák. Érettek, legalábbis érettebbek, mint a manapság születő könyvek hősnői, olyan problémákkal küzdenek, amiknek van némi közük a valósághoz (pl.: pénztelenség, egyedülállóság, gyermeknevelés, vagy olykor-olykor valamilyen betegség, vagy annak következményei), és úgy próbálnak meg harcolni, és talpon maradni, ahogy azt amúgy sok esetben az átlagember is szokta. Összeszorított foggal, nem keseregve, hanem felszegett fejjel, még ha fáj is. Büszkék, van tartásuk, nem omlanak azonnal bele bárki karjába, és nem nyavalyognak a segítségért, sok esetben nem is kérnek semmiféle segítséget, de abban az esetben elfogadják, ha tudják, hogy nincs más lehetőségük – van annyi eszük, hogy tudják melyik az a pont, ahol engedni kell a büszkeségből, még ha ez amúgy nehéz is. Hál’ istennek Amanda is ilyen.

Humor…

Igen, Anderson könyveiben meg szokott jelenni az ízléses humor. Nem az a fajta, amitől harsány kacagásba kezd az ember, hanem az a fajta, ami tényleg jó kedvet eredményez. Nincsenek teletűzdelve az oldalak olcsó poénok százaival, jó ha van a könyvben vagy öt olyan mondat, ami vicces, viszont azok a mondatok tényleg viccesek. És mivel ennyire kevés a csattanók száma, nem nagyon számít rájuk az ember, és pont ezért tudnak szép ívvel beütni.

Szeretem azt is a könyveiben, és ez itt is megjelenik, hogy bár túlidealizál, vannak jelenetek ahol igyekszik ezt tompítani, ahol kis apróságokon keresztül megmutatja hogy mégiscsak emberekről ír, és nem szentekről. Megjelenik a könyveiben a düh, a félelem, a bizalmatlanság, a kiszolgáltatottság, és ezekkel közel tudja hozni a szereplőit a valósághoz, és ezzel együtt az olvasóhoz is. (Példa: bár nem ebben a történetben, hanem egy másikban, ahol szintén bántalmazva volt a hősnő, amikor eljut gerlepárunk a nagy szerelmes légyottig, főhősünk nem bírja tartani a tempót, és hát idő előtt megéli a gyönyörnek azt a bizonyos csúcsát… igen, van ilyen… még ha erre igyekeznek is rácáfolni az erotikus romantikus könyvek írói… és vesszek meg de nekem ez a mozzanat pont ezért volt abban a könyvben szimpatikus – amúgy a könyv címe melyben ez megesik az a Csillogás volt.)

Nem nagyon volt olyan dolog a történetben ami elnyerte volna a nemtetszésemet, leszámítva a fent már általánosságban ecsetelt buktatókat – amik mint ahogy kifejtettem jelen esetünkben nem igazán számítanak valós buktatóknak. Ha összegeznem kellene akkor azt kellene mondanom, hogy írónőnk most is hozta a formáját, és olvasmányos, kedves kis sztorit hozott össze, bár nekem nem ez lesz a kedvenc történetem tőle. Én nagyon szeretem tőle A nap fénye című művét (ebben van az agysérülést szenvedett afáziás hősnő), vagy az Édes semmiségek című kötetét, de többször olvastam már tőle a Hetedik mennyországot is, vagy a Nyári szellőt (agorafóbiás a hölgyemény, és ez a sztori az 1800-as évek végén játszódik a vadnyugaton).

Viszont annyit még idebiggyesztenék a végére, hogy CA olvasókat megosztó írónő – és szerintem pont azért az, mert nem fél hozzányúlni a vagy lelkileg, vagy testileg sérült emberekhez, hogy megírjon egy érzelmes könyvet. És ez a rendkívülisége az, ami vagy tud hatni az olvasó szociális, és egyéb érzékenységére, vagy nem. Olyanoknak, akik nem fogékonyak az ilyen típusú fonalakra, azoknak nem feltétlenül ajánlom a könyveit – de én ezen emberek esetében is tudom tanácsolni, hogy egyszer próbálkozzanak meg valamelyik művével. Ha valaki példája lehet annak, hogy a szociális érzék mennyire keskeny lehet, akkor sajnos az én vagyok, de érzelemszegény nem vagyok, és ha engem meg tudott győzni CA azzal, hogy amúgy jó írónő, akkor szerintem mást is képes lenne, aki alapból nem kapkod az ilyen jellegű irományok után. A lényeg az, hogy a megfelelő pillanatban kell kézbe venni a könyveit.

Értékelés: 8 pont

Tovább