Kresley Cole: Méreghercegnő (Az Arkánum Krónikák 1.) /2014/

Kérjetek és megadatik...

Az előző bejegyzésemben hangosan arról panaszkodtam hogy hiányoznak nekem a pararománcban jeleskedő írónők, akik közt ott szerepel Kresley Cole is, a Halhatatlanok alkonyat után sorozat kapcsán. Nem kerülte el mindent látó szememet ennek a könyvnek a megjelenése, bár azt nem állíthatom, hogy nagy hirtelen nem lettem lányos zavarban tőle. A helyzet a következő...

Az írónővel meglehetősen kalandosan indult a kapcsolatom. A pár évvel ezelőtt lezajlott pararomantikus dömping az én figyelmemet nem Cole-ra terelte kezdetben. Rugalmas embernek tartom ugyan magam, de a fent említett sorozatról már csak a fülszövegek alapján is kiderül, hogy a kötetek a pararomantikus paranormálisai, határozott hangsúllyal a PARÁN. Mert az addig oké, amikor vannak vámpírok, meg vannak démonok, meg vannak angyalok - három különböző írónőtől, három különböző könyvben. De amikor egy sorozaton belül dobálózni kezdünk vámpírokkal, démonokkal, valkűrökkel, lidércekkel, boszorkányokkal - és még lehetne sorolni -, akik még ráadásul versengenek is egymással, és fajtájukon belül is vannak belőlük ilyenek, meg olyanok, mert az egyik füstté válik, a másik meg vörössé, az egyiknek szarva van, a másiknak hegyes füle... Hát kérem szépen, akkor az ember rugalmasnak hitt elméje is megakad egy pillanatra, mondván hogy ácsi... És felszökken a kérdés: vajon tényleg befogadóképes vagyok én egy ennyire, de ennyire szokatlan világra? Bátornak is tartom ám magam, mégsem voltam annyira bátor, hogy azonmód fejest ugorjak Kresley Cole pararomantikus sorozatába. Helyette mindenki mást elolvastam, akiket kevésbé láttam szélsőségesnek. Mai napig tartom azt az álláspontom, hogy a kezdeti fenntartásom, és vonakodásom megalapozott volt. Merthogy... A könyvpiacon van egy tendencia - majdnem minden piacra nagy általánosságban is elmondható -, ami a következő: miután megszületik valami formabontóan új, és friss valami, szinte azonnal megjelenik annak kismillió követője is. Az alap ugyanaz, érezhető a termékek közt a párhuzam, csak esetleg máshogy vannak tálalva, díszítve, cizellálva. Ami ezután törvényszerűen bekövetkezik: mivel azért minden eredetit követő termék törekszik arra hogy megalkossa a saját újdonságát, így az ötlettár elkezd megcsappanni, minél több a követő, annál nagyobb az esélye annak, hogy az ember lánya valami otromba nagy baromságba fog botlani... Mivel az emberi elme felfogását szem előtt tartva már minden használható ötlet elkelt, felhasználásra került, így már csak a rendkívüli maradhat esetleg bent a pályán. És a rendkívülibe, úgy hogy az pozitívan is hasson, rémesen nehéz beletrafálni. Az esetek többségében a végeredmény inkább lesz harsány, ostoba, és ordenáré. Könyvet viszont nem lehet megítélni csak a borítója alapján, így az ember lánya ott állhat egy kötet fölött mélázva, sokáig ízlelgetve a tényt, hogy a fifty-fifty, az bizony, fifty-fifty fog maradni... Vagy jó lesz az a könyv, vagy sem. Analitikus típus lévén, én azért a környezeti hatásokat is bevonom általában a képbe, és elkezdek azokkal is súlyozgatni. Például: mennyire vagyunk benne az adott termék aktuális hisztijében? Még csak az első hullámnál, vagy már a lecsengésnél tartunk? Értelemszerűen a lecsengés felé haladva, annak nő az esélye, hogy az adott könyv inkább lesz tucat, mint eredeti... Aztán van a gagyifigyelő reflex. Nem tudom hogy ez mennyire általános tulajdonság az embereknél, de nekem - minden szerénység nélkül állítva -, meglehetősen jól működik. Mondjuk volt is edzve eleget. Tudni kell, hogy a gagyifigyelő reflex egy amúgy jól programozható érzék. Valahol olyan, mint egy jól megírt számítógépes rutin. Minél több adatot kap, annál jobban tud reagálni. Fejleszthető, első indulását követően minden tapasztalatból levonja a megfelelő konzekvenciákat, amiket fel is használ a későbbiekben, így tehát intelligensnek is tekinthető. Minden paraméterre kiterjed a figyelme... Könyvek esetében, olyanokra kell mondjuk gondolni, mint hogy melyik kiadó adta ki a művet, milyen a könyv külseje, megjelenése, ki fordította, mennyire népszerű, mennyire figyelemfelkeltő a fülszöveg... Óóóó a fülszöveg! A gagyifigyelő reflexnek külön adatbázisa van a fülszövegek elbíráslásához. Ha az embernél a szem a lélek tükre, akkor a könyvnél a fülszöveg a... Hmm... Ezt lehet hogy nem gondoltam át eléggé... Legyen mondjuk a kapu. Nagyon nem mindegy hogy most egy omladozó, málló, roggyant valami, amibe épp hogy csak hálni jár a lélek, vagy egy borostyánnal körbefuttatott öntöttvas csoda... Az előbbin nem szívesen halad át az ember, míg a másodikon áhítattal sétál keresztül. A fülszöveg megszerkesztése, nyelvezete, figyelemirányítása nagyon meghatározó, mert az az első komolyabb benyomás ami az olvasót éri - közvetlenül a vizuális aktus után, ami a könyv borítójával történik. A jó fülszövegek hívogatnak, csábítanak, piszkálnak... Huncutok. Kacérok. Ha egy fülszöveg igénytelen, összecsapott, vagy trendinek akar látszani, de fogalmazásában nem alapos, emiatt fals, akkor a többi esetlegesen beérkezett adatot is kielemezve, a mérleg nyelve inkább az elutasítás, mintsem a megvásárlás felé fog billenni. Mert amilyen a mosdó...
Úgy látszik ma közhelyes napom van.
Mondjuk azt hangsúlyoznám, hogy nem minden múlik a fülszövegen. A gagyifigyelő reflexnek ez csak egy része. Az hogy minden paramétert számításba véve, végül hol fog landolni a könyv, az egy nagyon komplex rendszeren múlik. És akkor is csak százalékos arányt vetít elő. De ha eleget van használva ez a képesség, akkor az idő múltával, igazán pontosan fog tudni működni.
Szégyen-nem szégyen, de a gagyifigyelő reflexem Cole praromantikus sorozatánál totális csődöt mondott. Míg Ward esetében, és Singh esetében egy szemernyi kétségem sem támadt arról, hogy a megvásárolandó könyv jó, addig Cole esetében megrekedtem azon a bizonyos fifty-fiftyn. És onnan se előre, se hátra... De a gondviselés elintézte helyettem a dolgot. Kifogytam Wardból, és társaiból, és gyilkolni tudtam volna még egy kis paranormálitásért, így azt mondtam üsse kavics... Megvesszük. Nem mondom, hogy nem féltem, amikor felütöttem az első kötetet. Aztán volt egy gyönyörű másfél hetem, amíg elolvastam az összes addig megjelent részt. És kicsattanóan boldog voltam! Ami nálam ritka...

Aztán megint összezavartak engem. Az írónő is, meg a kiadó is. Mert a sorozat mellett megjelent Cole egy másik sorozata is, a MacCarrick fivérek. Amiben skótok vannak... És ennyi. Meg abroncsos szoknya, meg konvenciók... Meg a skótok. Én pedig nem vagyok az a nagy kosztümös/romantikus könyvimádó. Szoktam olvasni olyanokat is, és van néhány szívemnek nagyon is kedves írónőm ebben a kategóriában, de azért álljunk meg egy ásóhajításnyira... Vámpírok, meg lidércek után, meg megbűvölt ereklyék után, nincs semmi más? Csak a skótok? Persze hogy megint nem tudtam eldönteni, hogy akkor most mi van. Mert van itt egy másik törvényszerűség is: az hogy egy író egy témában kiemelkedő, az nem fogja determinálni, hogy minden témában az lesz. Szóval a skótok felett is üdültem egy darabig. Aztán megunva saját döntésképtelenségemet, kihasználva egy átmeneti elmezavaromat, félig tudatosan megvettem a könyveket. És magam sem hittem el, hogy Cole képes volt ezen a kategórián belül is szórakoztatót, és igényeset alkotni. Azóta persze már imádom a skótokat... (Figyelmeztetés magamnak: attól hogy vannak könyvek amiben skótok vannak, az még nem jelenti azt hogy minden könyv jó, amiben skótok vannak.)

Így lettem én Kresley Cole munkásságának a csodálója. Teljesen jól el is voltam azzal a biztos tudattal, hogy kiismertem az írónőt, és ezáltal méretre szabott keretek közé illesztettem... Én elégedett voltam, az analitikus hajlamom nyugodt volt, az univerzum egyensúlya pedig a természet törvényeinek megfelelően működött. És akkor jött ez a könyv... El bírjátok képzelni, ahogy lassan hazafelé andalogva egy téli, rideg estén, a könyvesbolt kirakatából rám kacsint ez a mű? Majdnem elsétáltam mellette, mert a borítója annyira jellegzetesen tinisztoris, és vörös pöttyös, hogy az már valami égbekiáltó... Aztán megláttam a nevet. Megtorpantam... Aztán jött a MIVAN? - fázis... Van új Kresley Cole könyv? Vagyis... Öööö... Akkor most van új Kresley Cole könyv? Persze utcai andalgás, otthon, család, tűzhely, szerető férj, mind elfelejt, ajtó nyit, boltba be... A következő megtorpanásom a fülszöveg után történt, mert bárhogy is akartam meggyőzni magam az ellenkezőjéről, bármilyen perspektívából is néztem a könyvet, ez bizony egy tinisztori volt... Igen, az a fajta, amiben van némi hókuszpókusz, meg némi románc, meg TINÉDZSEREK, akinek TINÉDZSERPROBLÉMÁIK vannak...! És akkor még ott a jó öreg apokalipszis, mint kihagyhatatlan tényező... Ami nekem ebből lejött: Kresley Cole írt egy olyan könyvet, ami egy nem hétköznapi szituációban, nem hétköznapi képességeken keresztül mutatja be az amúgy hétköznapi tinik felnőtté válásának válságát, és nehézségeit, az önmegismerés kátyúit. És ez azért nem volt jó pont, mert az ilyen típusú könyvek mindegyike erről szól, és amúgy is, a skótok, meg a vámpírok után, most hogyan jönnek ide a tinik? Ki érti ezt a világot? Már megint miért billent meg a világ természetes rendje? Nagy dühömben, márcsakazértis alapon, megvettem a könyvet... És itthon ültem felette pár hónapot. Aztán tegnapelőtt belekezdtem...

"A tizenhat éves Evangeline Evie Greene irigylésre méltó életet él mígnem rémisztő hallucinációi támadnak. Amikor egy apokaliptikus esemény megtizedeli louisianai szülővárosának lakosságát, megölve mindenkit, akit szeret, Evie rájön, hogy a hallucinációk voltaképpen a jövőre vonatkozó látomások voltak amelyek továbbra sem szűntek meg. Az életéért küzdő és válaszok után kutató lány kénytelen segítséget kérni a lápvidék rossz oldalán élő osztálytársától, Jack Deveaux-tól. De egyedül egyikre sem képes.

A meglehetősen hosszú bűnlajstrommal rendelkező Jack, a maga komisz vigyorával és kirívó viselkedésével, nem olyan fiú, akivel Evie barátkozni szokott. Bár egyszer már gúnyt űzött Evie-ból és mindabból, amit képvisel, Jack most mégis vállalja, hogy megvédi a lányt. Evie tudja, hogy nem bízhat feltétel nélkül a fiúban, de vajon képes lesz neki ellenállni, ha egyszer letörli a képéről azt a komisz vigyort?"

Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalak száma: 474
Ára: 2999 Ft

Az alapok...

Totálisan meglepő módon, van egy tinink, Evie (Evangeline - gyönyörű név), aki teljesen addig élvezte a gondtalan gazdag fiatalok életét, míg el nem kezdett hangokat hallani, és ezáltal be nem sétált a pszichotikus skizofrén elmebaj pompázatos világába. Míg a barátai a nyári szünidőt infantilizmusuk kiteljesítésével ütötték el, addig hősnőnk a sárga laposok közt leszedálva próbálta visszanyerni elméje épségét. Evidens: Evie nem őrült, nincs neki semmi baja, azon fölül hogy egy tarot kártyalap élő megfelelője, olyan képességekkel, amiket ide nekem is de azonnal, és aki a világvége utáni utolsó játszmában Császárnőként kell hogy megvívjon a Halállal. Na? Elég Cole-os, nem? Na de haladjunk csak sorjában...

A könyv szerkezeti felépítése nagyon jó. Az apokalipszis után kezdődik, egy elmeroggyant fazon szemszögén keresztül E/3-ban, aki arra használja fel a világvégét, hogy kísérletezik, teszi mindezt fiatal lányokon, akiket étellel, és vízzel beédesget az aktuális házába, hogy aztán a létező legrosszabb dolgokat tegye meg velük, míg meg nem halnak. Idilli. Evie is a hálójába kerül... Gondoljuk mi. Becsalogatja magához ártatlan hősnőnket, akit megetet, némi kábítószerrel felturbózott ennivalóval, és arra kéri, hogy meséljen magáról. És itt kezdjük el visszarepülve az időben Evie szemszögén át látni a történéseket. A könyv felénél még egyszer visszaugrunk a jelenbe, majd megint Evie szemszöge következik teljesen a történet végéig, ahol a szálak összefutnak. Ez azért hatásos így, mert kapunk egy csipetnyi ízelítőt már a legelején abból, hogy hová tartunk, aztán éles váltásban visszarepülünk a kezdeti, számunkra is átlagos hétköznapig, hogy aztán onnan majd fokozatosan eljussunk a totális pusztulásba. Ha mondhatok ilyet, egyenesen remegtem a gyönyörtől, amiért ez így lett felépítve. Annyi disztópia után, ahol soha nem magát az eseményt láttuk, éltük meg, hanem annak már csak a következményeit, az hogy Cole ezt így bevállalta, végigvezette, elismerésre méltó. Így folyamatában ismerjük meg a dolgokat, a következményekkel is fokozatosan szembesülünk, az pedig csak a végén kristályosodik ki, hogy mi is az igazi cél. Ezt nevezem én szerkezetnek. Merthogy itt van szerkezet, aminek még van lekövethető logikája is.

Visszakanyarodva a szereplőkhöz...

Szóval Evie elkezdi az újabb évet az iskolában a menő pasija oldalán, a menő kocsijukban, a menő barátaival... Mégsem érzi magát otthonosan. Telve van kételyekkel, feszültséggel, ráadásul a rémálmai, a látomásai, és a hangok újra kísérteni kezdik. Nem akarja elveszteni a pozícióját, önmagát, és az akkor fontosnak vélt dolgait, így titkolózik mindenki előtt. Kétségbe van esve, bár önuralma minden morzsáját mozgósítja, hogy ez ne látszódjon meg rajta.

Megint csak, alig soha elő nem fordult mozzanatként, a sulijába új diákok érkeznek, akik sem nem gazdagok, sem nem kedvesek, sem nem barátkozós típusúak, és még cajunok is. Naná, hogy ez egyikük magas is, meg jóképű is, és még pimasz is, és erős is, és minden aminek lennie kell ahhoz, hogy a nők térde tíz mérföldes körzetben már csak az illatának az árnyékától is megroggyanjon. Jönnek az ellentétek, amik vonzzák ugyan egymást, de jelenleg még éppen inkább taszítják...

Ebben a szakaszban, amíg el nem jön a teljes pusztulás, nem nagyon ismertem fel Cole-t a saját írásában. Jól megírt ez a rész is, de mivel egy kedves 16 éves, magát dilisnek tekintő hölgyike a szócsövünk, aki minden tekintetben olyan ártatlan, mint a frissen esett hó, így írónőnk megszokott csípős humora, leginkább sehol nincs...

Jack... Kétségkívül van a srácban potenciál, de érezhetően fiatal még. Míg Cole eddigi összes főhőse szilárd, morgó, tesztoszterontúltengéses alfa volt, addig Jack még csak alfácska, aki hajlamos csapongani, és hisztizni. Azért szórakoztatott nagyon a románcuk, mert felidézte ugyan bennem a saját fiatalságomat, de eszembe is juttatta velem, hogy én már érett (hah!), felnőtt (persze, persze) nő (ez legalább stimmel) vagyok, és hogy felnőttként, egy-egy általuk megélt helyzetben én most hogyan reagálnék. Vicces volt. És ami rossz hír Jack számára, hogy ha én lettem volna, felnőtt fejjel, egyszer-egyszer Evie helyében, akkor jól meg lett volna rángatva, és fel lett volna képelve... Verbálisan. Na jó... Lehet hogy olykor-olykor gyakorlatban is.

És akkor ide nekem az Apokalipszist...

A Villanás... A mindent elsöprő vég, ami egyben kezdete is a szokásos jó és rossz közötti küzdelemnek, amit jelenleg tarot kártyalapokat megszemélyesítő rendkívüli képességekkel rendelkező fiatalok vívnak meg. Ne aggódjatok... Nekem is zavaros volt. Merthogy az is.

Megpróbálom röviden összefoglalni... (enyhe spoiler veszély!)

A Villanás leginkább egy erőteljes napkitörésnek tudható be. Evie látomásai sok esetben furcsák, nem ebben az időben játszódók, vagy meseszerűek, lovagként megjelenő Halállal, és kivont karddal, meg ilyenekkel. A hang a fejében állandóan a tarot kártyák szimbólumait sorolja. Az Alkimista, a Halál, az Íjász, a Bolond, és így tovább... És akkor itt van még Evie azon képessége is, hogy amikor csak akar virágba tud borulni... Az akaratával teremt mag nélkül növényeket, amik mérgezőek is lehetnek, és olyan indákat amik akár egy házat is játszi könnyedséggel roppantanak ketté. Ja igen... Eveinek karmai is vannak. Meg gyorsan regenerálódik... Nagyon szuperhősösben nyomja a kiscsaj...

21 Arkánum van a tarotban, ami 21 különös képességgel rendelkező tinit jelent a valóságban, akiknek játszaniuk kell. Az életükkel. Addig kell vadászniuk egymásra, amíg csak egy nem marad belőlük. Igen, itt egy kicsit átmentünk hegylakósba...

De ahhoz hogy egyáltalán odáig eljusson a sztori, először szövetségek születnek, hogy a nagyobb egységekbe verbuválódott csapatok, kisebb csapatokra tudják egymást ritkítani. De idáig az első kötet nem jut el, csak mintegy előre vetíti ezt. Mondom... Zavaros...

És még mindig a világvége...

A fenti helyzet mondhatni pocsék... De írónőnk szerint nem elég pocsék, mert teremtett még ide nekünk egy-két akadályt. Miután az emberiség tetemes része kihal, és a társadalmi rend, mint fogalom, megszűnik, megjelennek a rabszolga-kereskedők... A piaci kereslethez mérten relatíve kevés nő maradt életben, ezt ellensúlyozandó, abból a kevésből is magántulajdon, és/vagy cserealap válik. Ez eddig tiszta...

Mivel a Föld kiég, így megsülnek az állatok is végleg, meg a növényzet is, meg a víz is elpárolog... És akkor mi jelenik meg? Hát a kannibalizmus! Oké... 

Akkor összesítem: vannak a Arkánumok, vannak a rabszolga-kereskedők, és vannak a kannibálok. Eddig.

De mint a viccben: van másik!

Azok akik nem éreztek késztetést a rabszolgapiaci karrierre, és/vagy nem voltak hajlandók megenni felebarátjuk lábszárát, milíciákba verődtek. Kezdetben nem voltak rosszak, de most azok, mert lett egy új tábornokuk, akinek semmi nem szent...

És nem, még nincs vége a sornak...

A Villanást követően néhány - elég sok, úgy majdnem mindenki - ember alkalmazkodván az új környezethez, enyhén kifordult önmagából. Belőlük lettek a zsákosok. Emberi nyelvre lefordítva, ők amolyan szellemzombivámpír kombóvá váltak...

Szellemek, mert sóval kell dobálni őket... Azt valamiért nem szeretik.

Vámpírok, mert - egyszerű -, vért isznak.

Zombik, mert úgy néznek ki, és nincs öntudatuk.

Na kérem, ezt tessék felülüberelni!

Bevallom őszintén, hogy a könyv nagyjából felénél, amikor az elsivatagosodott tájon kutatnak víz, és benzin után, és a felsoroltak közül színre lép néhány rossz arcú fickó, hát én úgy érzetem magam, mintha a Mad Max legújabb részébe csöppentem volna. Hogy aztán két oldallal később már a Resident Evil-ben lehessek...

És amikor itt tartottam akkor fogtam is bizony elég erősen a fejem, hogy te jó isten, ebből mi lesz...? És tudjátok mit? Cole kivágta magát. A könyv végére minden szépen rendeződik, egyértelművé válik, és a lezárás is pont jó... Az már más kérdés, hogy így visszaolvasva a fentebbi soraimat, csak olyan kifejezések jutnak az eszembe, mint az ökörség, a hülyeség, meg az ostobaság. De ebben rejlik Kresley Cole szépsége. Az legabszurdabbat is képes úgy kínálni, úgy eladni, hogy olvasás közben egyszerűen nem tűnik fel, hogy mennyire abszurd is azaz abszurd.

Ami még szintén tetszett, hogy ahogy hősnőnk egyre inkább megtalálja önmagát, ahogy egyre erősebb lesz, úgy jelenik meg fokozatosan az írónő általam ismert, és kedvelt csípős humora is. A végén már le sem tagadhatná Cole, hogy ez az Ő könyve. Minden kuszasága, minden hihetetlensége, és minden logikai bakija ellenére (honnan van szemcsés, letisztított házi só, ha minden elégett, és az óceánok elpárologtak?), én imádtam ezt a történetet. Ismét egy új oldaláról ismertem meg az írónőt, és most sem sikerült csalódnom benne. Természetesen a korábbi könyvei egy hangyányit azért közelebb állnak a szívemhez, mint ez, de ez nem azért van, mert ez a könyve esetleg gyengébbre sikerült, hanem csak azért, mert én az alfákat kedvelem, nem az alfácskákat, marha rég volt már az amikor én szűz voltam, és az ártatlanságom is jócskán megkopott már, így lelkileg nem olyan könnyű nekem már átvenni ezt a fonalat.

Értékelés: 8 pont

Tovább

Jamie Mcguire: Red Hill /2014/

Gondolom sokan meg voltatok győződve arról, hogy én már ebben az életben soha nem fogok ebbe a blogba írni. Bevallom őszintén az elmúlt pár hónap folyamán én is nem egyszer hittem ezt. Jelen könyvünk sem éppen egy ma megjelent darab - töredelmesen belátom, nagyon lemaradtam az új megjelenéseket illetően. Szégyellek már állandóan elnézést kérni a nagy szünetek és kihagyások miatt... Ettől függetlenül mélyen sajnálom hogy tavaly ősztől mostanáig elhanyagoltalak benneteket, illetve az olvasást is - nem beszélve az írásról. Mentségemre legyen mondva igen komplex történések hátráltattak - és hátráltatnak most is. Ha eltekintek az ÉLET-től, mint tényezőtől (aminek még mindig meg van a maga morbid humora), olyan dolgok is közbe jöttek, mint az írói válság, vagy a "miért nem találok olyan könyvet ami érdekelne?" dilemma. 

Az írói válsághoz sok hozzáfűznivalóm nincs. Aki ír az tudja, hogy amikor elkezdenek az események csúcsosodni, amikor az ember lánya csak kapkodja a fejét a kötelezettségei közt - ráadásul úgy, mintha kötéltáncot járna -, akkor az agya nem fogja tudni felvenni az aktuális, folyamatában íródó történetével a fordulatszámot. Így a Tanner és Addison sztoriját követőknek, csak azt tudom mondani, hogy mea culpa - szakadjak meg amiért még mindig nem fejeztem be... (Önostorozás). Igazán bosszantó volt az elmúlt időszaknak az a tendenciája, hogy ahányszor leültem, hogy végre finisbe rakjam a szereplőket, egyszerűen nem jöttek a gondolatok. Amik jöttek azok másnap nyüszögve szembesültek a ctrl+alt+del billentyűkombinációval. Valahogy semmi nem volt elég jó... Semmi nem volt elég hatásos. Minden megkezdett fejezet vérszegénynek hatott, és mivel amúgy imádom a szereplőimet, úgy határoztam, hogy nem gyaláznám meg őket, valami teljesen snassz, és szörnyen slampos lezárással. Így jelenleg ihletvárás van ezerrel, hátha képes vagyok kiizzadni magamból valamit, ami méltó a már megírt fejezetek hangulatához, humorához, és érzelmi színvonalához - már ha van a történetnek egyáltalán ilyenje. Igyekszem minél hamarabb levadászni egy múzsát, és felpörgetni ezen a fronton is a dolgokat, és nagyon röstellem, hogy a követőknek nem tudok ettől kedvezőbbet nyilatkozni. Csak bízni tudok abban, hogy akad még türelmetek kivárni, amíg a végére érek.

Visszatérve az olvasáshoz...

December magasságában aztán meguntam ezt a jojózást, és úgy döntöttem, kell valami igazán kívánatos szellemi táplálék az agyamnak, ami visszalendít oda, ahol lennem kell. Kell egy könyv, ami fellelkesít, amiért rajongani tudok, és ami elüt a sok bugyuta romantikustól, erotikustól, amik kitöltötték közel két évemet. Elmondom mi hiányzott... Nalini Singh hiányzott... Kresley Cole hiányzott... Ward, Karen Rose, Kenyon... Na, ők hiányoztak. A történeteik, amik többről szóltak, mint két éretlen szexfüggő mamlasz végtelen ciklusú párosodásáról. A szereplőik hiányoztak, akik erősek, de közel sem tökéletesek. Akiknek van múltjuk, ami kihat a jelenükre. Akik egyszerre sarkallnak imádatra, és bosszúságra, mert olykor előítéletesek, olykor fafejűek, és olykor annyira sebezhetőek... A vér hiányzott, a harc, a küzdelem, hogy szurkolhassak a karaktereknek, hogy győzedelmeskedjenek, és révbe érjenek, beteljesüljenek. Felforgattam az egész könyvpiacot, hátha elkerülte a figyelmem valami. Hátha akad még az Ő sztorijaikhoz hasonló... Vagy hátha valamelyik kiadó menet közben lett annyira bátor, hogy elkezdte megjelentetni a könyveiket. Szomorúan tapasztaltam, hogy ilyenről szó sincs. Ez az ágazat eltűnt, mint az a bizonyos szürke szamár a ködben... Viszont lett helyettük sok romantikus blablabla, amik ellen alapesetben semmi kifogásom - teljesen addig a pontig, amíg adott nekem a választás lehetősége. Amíg eldönthetem, hogy meg akarom-e azt venni, ami dömpingszerűen elárasztja a piacot, vagy a sem - mivel ott a lehetőség, hogy van helyette más. Hát itt nincs más - és ezzel most nem arra akarok rávilágítani, hogy ami van az teljesen rossz, vagy igénytelen, hanem csupán arra a tényre, hogy a mi kis országunkban a kiadók minden túlgondolás nélkül kijelenthetik, megtehetik, hogy megmondják helyettem, hogy nekem mit kell, vagy lehet olvasnom. És amennyiben ez nem tetszik, akkor keressek rajongói fordításokat, vagy olvassak angolul. Olvasok én angolul, ha kell, de még mindig az az álláspontom, hogy szemben az anyanyelvemmel, az angol nem annyira színes, nem annyira ízletes... Így ha választanom kell, akkor én még mindig a magyart preferálom - mély sajnálatomra. És akkor ha már itt tartunk, valaki mondja, vagy magyarázza meg nekem, hogy az Egmont részben becsődölése után, miért nem vette egyik kiadó sem át Nalini Singh történeteit? Szerintem lennénk párszázan, akár ezren, akik a gyönyörtől sírva fakadnánk, ha az egyik kiadó úgy döntene, hogy tessék lányok, legyen meg a ti akaratotok... De nem. Mert ami külföldnek jó, az nekünk nem, és akárhogy is nézzük, a kiadók monopol helyzete nem túl sokat segít azon, hogy ez a helyzet változzon. Mert ami odakint gördülékenyen zajlik, az nálunk persze hogy nem, és azért nem, mert csak... Imádom ezt a mentalitást.

És akkor menet közben az Ulipus is meghanyatlott - őszintén nem csodálkozom rajta... Viszont ami tetszett, hogy a Könyvmolyképző megversenyeztette az olvasókkal, hogy melyik Ulipusos sorozatot folytassa, vegye át. Ez egy igen jó kezdeményezés volt szerintem, reméljük, hogy gyakorlatban is úgy lesz, ahogy azt a köz kívánta. Mellesleg a fentebbi negatív, kiadókat érintő észrevételek után, most mondanék valami pozitívat is: a Könymolyképző kezdi magát szépen kinőni. Nekem eleinte nem volt szimpatikus kiadó, mert kezdetben a célcsoportja a fiatal tinédzserek voltak, és hát ezzel én, és az éltes korom nem nagyon tudtunk mit kezdeni. De az utóbbi időben a könyveik kezdenek szélesebb spektrumban mozogni. Beléptek az enyhe erotikába, a fantasyba, a komolyabb hangvételű szórakoztató irodalomba, és én ennek nagyon, de nagyon örülök.

Visszakanyarodva...

Szumma szummárum, miután totálisan kétségbeestem - mert nem akartam egy újabb tucatkönyvet olvasni a bősz nagy egymásra találásról, és csak, és kizárólag arról -, fogtam a régi, fent említett írók könyveit, és újraolvastam őket. És meg is jött a lelkesedés! Olyannyira, hogy mikor letettem az utolsó kötetet, megint majdnem zokogásba kezdtem, hogy ezután nincs tovább... De mivel nem vagyok az a végtelenül szenvedős típus - jaj, dehogynem -, ismét úgy határoztam, felveszem a nekem dobott kesztyűt, és akkor is találok valamit magamnak, amiben van vér, meg humor, meg románc, meg... mindenből egy kicsi. És ekkor botlottam bele jelen könyvünkbe.

"Scarlet, Nathan és Miranda. Három idegen, mégis közös sors.

Scarlet és két lánya egyedül néznek szembe a mindennapok nehézségeivel. Nathant elhagyta felesége, és már nem emlékszik, milyen érzés szerelmesnek lenni; csak kislánya, Zoe tartja benne a lelket. Miranda legnagyobb gondja az, hogy az új VW Bogara nem elég nagy ahhoz, hogy nővérével és két barátjukkal elmenekülhessenek egy hétvégre a záróvizsgák elől.

Amikor világszerte jelentések érkeznek egy halálos járványról, mely nem csak öl, de élőhalottá változtatja a fertőzötteket, ezek a hétköznapi emberek, rendkívüli körülményekkel szembesülnek, és sorsuk hirtelen összefonódik. 

Mikor rájönnek, hogy nem tudnak elfutni a veszély elől, Scarlet, Nathan és Miranda kétségbeesetten kutatnak menedék után egy félreeső, Red Hill nevű farmon.

Itt kell szembeszállniuk a rájuk támadó zombik seregével. És küzdeniük a saját életükért, ami egyben az emberiség túlélését is jelentheti. Amikor vége a világnak, túlélhet-e a szeretet?"

Kiadó: Maxim

Oldalak száma: 360

Ára: 3999 Ft

Jamie Macguire neve ismerősen csenghet azoknak akik olvasták a "sorscsapás" könyveket - amikhez nekem amúgy sok közöm nem volt (megint csak a csömör miatt, ami a szimpla romantikát érinti). De az olvasók véleménye szerint az írónő tud, és ki vagyok én hogy a köz akaratával szembe menjek, így alapozva a nagyérdemű pozitív elbírálására, azt mondtam, ám legyen... Zombik is, meg akció is, meg egy olyan írónő, aki már letett valamit az asztalra. Elméletbeli következtetés: ez a történet rossz nem lehet... És ahogy az nagy általánosságban lenni szokott esetemben, ez az elméleti feltevés a gyakorlatban, csupán csak részben állta meg a helyét...

Merthogy itt is kétféle módon lehet a zombis témát megközelíteni:

1, Nem kell várni tőle semmit, mivel már hatvanmillió bőrt lenyúztak róla... Jönnek a rehabos mozgású, meghalni csak nehezen képes hullák, akik hörögnek, meg embereket esznek, meg megfertőznek mindenkit, és akkor mi meg menekülünk, meg siránkozunk, meg hisztérikusan  - felszerelve a shotguntól a palacsintasütőig mindennel -, aprítjuk a népet... Szóval igen, nem feltétlenül az ideák Kánaánja a zombiterep, de mint mindenből, ebből is esetenként ki lehet hozni valami jót, valamit többet (lásd: Eleven testek, The Walking Dead, vagy példának okáért a World War Z).

2, Igenis el kell várni tőle az újdonságot, a frissességet, a másságot, a lendületet... Mert léteznek a témában kimagasló történetek, amik a maguk módján többek, mint a nagy átlag.

Pesszimista ember lévén, én mindig a legrosszabbra készülök, és a legjobbat remélem, így ennek a könyvnek a felnyitásakor is úgy voltam vele, hogy kellően fel vagyok vértezve a fájdalomra...

Aztán persze kiderült hogy mégsem...

Én egy marha nagy The Walking Dead fanatikus vagyok. De tényleg. Ha tehetném, és ha lenne időm, akkor állandóan a tv előtt ülnék és nézném a sorozatot, mert morbid, mert klasszikus, mert valahol undorítóan gusztustalan - és ezáltal számomra gyönyörű -, meg van benne lelki kín is, meg vérfröcsögés... Meg még egy kis vérfröcsögés... Meg halál... Ennyi, nem szaporítom tovább a szót. Lényeg: az első pillanatától imádom a sorozatot, és mániákusan követem is. Szerintem nem árulok el nagy titkot abból, ha kijelentem, hogy a Red Hill majdnem totálisan egészben koppintása a sorozatnak, illetve a sorozatot megelőző képregénynek. Igen, most lehetne azzal érvelni, hogy mivel ez egy zombis izé, így sok újat nem lehet kihozni belőle, merthogy a mozgástér szűk, adottak a stratégiailag fontos pontok:

1, nagy tömegű emberhorda öntudat nélkül, akiket csak az éhség hajt;

2, emberi jellemgyengeségek, hisztik, a helyzet okozta hitetlenkedés, és sokk kedvezőtlen hatásai az ép elmére;

3, hová menjünk? Evidens: egy olyan helyre, ami minél távolabb van az emberektől, ami rendesen elszeparálható a külvilágtól, ami könnyen védhető, és a többi, és a többi;

4, hirtelenség: reggel még minden átlagos, délben már ketté akarja a szomszédod harapni a nyaki artériád;

5, miből lesz a zombi? Vírus, vagy átok, vagy szimplán csak telítődött a Pokol... (majd minden esetben a vírus kerül ki győztesen... Miért? Miért nem lehet egyszer a kiinduló pont az, hogy egy űrből érkező rádióhullám befolyásolja az emberi DNS láncot, ami miatt átmegyünk nyáladzó, embereket szétmarcangolni akaró idiótákba... Mert mondjuk az idegenek így kezdenek egy háborút, egy amúgy fül számára hallhatatlan hanggal, ami atom szintű rezgéssel átrendezi a DNS láncban lévő fehérjéket... Vagy mit tudom én, nem vagyok sejtbiológus, de megkockáztatom, hogy az űrből érkező jel sem nagyobb baromság, mint egy olyan vírus, aminek 0 perces a lappangási ideje, és aminek a lefolyása kimerül pár órában...)

6, menekülés, kapkodás, és a hadd hulljon a férgese fázis... Ebbe a szakaszba annyi, de annyi helyzetkomikumot, és annyi de annyi nehézséget bele tudnék tenni... Könyörgöm, mindenki hallott már zombikról, olvasott róluk, meg nézett róluk filmet, akkor hol itt baj? Egyszerű, mint a fapapucs... Követni kell a bibliákat. Macsetét elő a sufniból, és aztán hajrá-hajrá... És rohanás közben lehet arról vitatkozni, hogy a fikciókkal szemben, mennyire rohadtul nehéz valakinek a koponyacsontjába állítani egy villát, hogy érdekes módon a foszló hullák szaga meglehetősen BÜDÖS, vagy hogy Bear Grylls útmutatásai alapján melyik bogyó ehető, melyik nem, és lehet fintorogva őzvért inni, meg elbújni az állat döglött testébe, elkerülendő a hipotermiát... De nem. Ilyenek még elő sem kerülnek a könyvben, mert ezek az egyszeri ember kényelmi, és ízlési paramétereit nagyjából sokkolnák, így maradunk a jól megszokott keretek közt: készen, jól felszerelten ott vár a családi ház az erdő szélén, ahová menni lehet, kajával, villannyal, mindennel, fegyverarzenál a szomszédnál - mondjuk Amerikában ennek még van is némi realitásalapja -, és persze hogy az összeverbuválódott menekültcsoport tagjai közt akadnak egyedülálló, jóképű, túlélésre szakosodott hímek, akik szerelembe zuhannak majd az egyik vagy másik, néha hisztérikusan viselkedő hölgyeménybe, és lesz még itt szex is... Tudjátok mit... A könyv elolvasása után, figyelve a relatíve ideális körülményeket, rájöttem, hogy én egy zombiapokalipszisre vágyom! Egy nap pokoljárás után, kint lehetnék a szabadban, a friss levegőn, emberek sehol, csak az a pár fazon akikkel addig menekültem... Kis kertemben paradicsom, kutamból forrásvíz, párnácskám tollacskákból, puha dunyha takaróm meleg... Tiszta wellness.

Ez az idilli környezet annyira csúcsszuperre sikerül, hogy amikor a sztori végén megjelenik a kormány, és annak katonái - ááááá... nem is igazi apokalipszis ez! hát megmarad a kormány, meg vannak katonák, meg megmentés, és tűzijáték, meg boldogság... -, akkor szereplőink úgy határoznak nem kérnek a továbbiakban sem a civilizációból... Menjen a gárda amerre akar, mentse meg azokat, akik ragaszkodnak hozzá, nekik jó ott ahol vannak... Meg letisztázzák, hogy nem is volt ez annyira rossz. Még olyan kijelentés is elhangzik, hogy volt sok jó következménye is ennek a globális összeomlásnak, mert az értékek, meg a szeretet, meg a család...

Hát rendben... Az én olvasatomban, ha a páromat azért vesztem el, mert miután kicsit megcsócsálják, átmegy hús fixált, táplálkozászavaros, felpuffadt, oszlásnak indult, ronda fogú, furcsa nyöszörgő hangokat kiadó egyedbe, aki az agyvelőmet kívánja elfogyasztani reggelire... Hát nem tudom... Nem feltétlenül érezném úgy, hogy a szeretet, meg a család, meg az optimizmus, és be happy... Mondjuk azt is be kell látnom, hogy a tömeg sötétebb felének a pusztulása, kifejezetten elnyerné a tetszésem, csak hát ezzel is van egy kis bibi... Mindenki feltételezi magáról azt, hogy Ő nem tartozik a sötétebb oldalra, hogy nem idióta... Mert a hülyeség is olyan, mint az elmebaj, mindenki azt hiszi magáról, hogy Ő nem az... És ezt a logikát követve, ki tudja, lehet hogy én is a korlátoltabb elmei képességekkel bírókkal együtt hullanék. (Mondjuk már az, hogy eleve elgondolkoztam ezen a felvetésen, mutatja azt, hogy elvileg nem vagyok hülye, vagy hogy ha az is vagyok, már elindultam a beismerés fázisa felé, ami ugyebár a gyógyulás első jele...)

És akkor ha már úgyis spoilerezek...

Van ez a lányka, Miranda, aki egy fiatal kis hölgyike. Nem volt vele komolyabb bajom. Egész normálisan megalkotott karakter. Együtt menekül kezdetben a párjával, aki a legjobb barátja is, és akivel már évek óta együtt vannak. De a srác elhalálozik... Istenem, van ilyen, ha zombik közé merészkedsz. Na de, nem is lenne könyv egy könyv, ha nem lenne ott rögtön egy katonai múlttal rendelkező, meglehetősen szimpatikus pasifigura, aki szintén elvesztette a párját, és akinek a feje fölött ott lebeg a felkiáltójel, hogy "igen! Ő lesz az, akivel Miranda össze fog jönni!"... És az ember lánya elkezdi olvasás közben rágcsálni a körmét, mert hát romantika... Bimbózó szerelem, és társai... És akkor jön az írónő, és egy laza csuklómozdulattal kivégzi ártatlan báránykáinkat. Én miután elolvastam ezt a kardinális fontosságú fordulatot - majd még egyszer elolvastam, aztán még egyszer, biztos, ami biztos alapon, hogy tényleg jól értelmeztem-e a leírtakat -, egy otromba nagy "WTF???!!!!"-kal az összeráncolt homlokomon, összezártam a könyvet, letettem, és három hétig hozzá sem nyúltam. Ez a könyv nem egy dráma... Nem egy szépirodalmi, komoly mondanivalóval, és jelentőséggel bíró történet. Ez szimplán csak egy szórakoztatóirodalmi blablabla... Így nem értem miért kell beterelni a drámaiságba. Ha oda kívánja terelni az írónő, akkor kéretik kevesebb klisét, és közhelyet alkalmazni, akkor legyen az egész egy dráma, és a végén tekintet nélkül pusztuljon el mindenki, mert azért azt lássuk be, hogy egy komoly apokaliptikus helyzetben, nagyon nem lennének ennyire szuperek a körülmények, és annak az esélye hogy az egyszeri ember meghal, meglehetősen magas, csak az nem lenne tisztázott, hogy mikor... Akkor foglalkozzunk egy kicsit azzal is, hogy egy egyszerű tüdőgyulladásba is könnyűszerrel el lehet patkolni, ha nem jutunk antibiotikumhoz, hogy a sebláz elég gyakori elhalálozási ok volt régebben, és hogy eleve kihívás ivóvizet találni a nagy büdös semmi közepén - hacsak nincs egy közművesített nyaralód... Hogy nem ruccanhatunk csak úgy le a közértbe kenyérért, meg felvágottért, ha éhesek vagyunk, és vadászni megtanulni sem feltétlenül annyira könnyű, főleg mondjuk lőszer nélkül... A hétköznapi ember el van tunyulva... Nagyon sokan az életükben nem beleztek még ki nyulat, vagy nem törték el egy csirke nyakát (én sem), és ez eleve determinálja, hogy kényszerhelyzet ide, vagy oda, marha nehéz meló lenne megszokni az új elvárásokat, és a betanulási időszakban feltételezhetően akadnának, akik meghalnának. Szóval ha drámázni akarunk, van itt drámai összetevő sok száz... Csak akkor már illik tisztességesen összeválogatni azokat. Az nem járja, hogy elindítok egy langymeleg, kliséken alapuló semmilyen történetet, aztán meg arcon csapom az olvasót egy ilyen "mindenkit gyilkoljunk ki a sztoriból" fordulattal. Ez a Trónok harcában üt, méghozzá rendesen, de a Red Hill az semmilyen formában nem emlegethető együtt Martin eposzával...

Spoiler vége

Összegezve: egy közepesnél jobbra nem tudom értékelni ezt a könyvet. Lendületében még talán el is menne, de nem eléggé kidolgozott, sok benne a már több tucatszor korábban ellőtt elem, érzelmileg ahol kellene, nem elég hangsúlyos, a végjátékában pedig erőltetett.

Értékelés: 5 pont

Legközelebb várhatóan hét végén fogok jelentkezni egy rendhagyó bejegyzéssel. Megnéztem - végigszenvedtem - A szürke ötven árnyalata filmadaptációját... És hát nem tudok elmenni mellette szó nélkül... Igaz, hogy azt sem ma vetítették a mozikban, de... De akkor sem tudok elmenni mellette szó nélkül, ha aktuális, ha nem... 

Tovább

Interjú Levia Anne írónővel, A múlt ára című könyv szerzőjével

Mikor kezdtél írni, és mikor jött el az a pillanat, amikor komolyan elkezdett foglalkoztatni annak a gondolata hogy kipróbálod magad íróként? Mi terelt rá erre az útra? Meghatározó dolog volt, vagy csak szépen idővel kiforrta magát a dolog?

A történetmesélés mindig is az életem része volt. Már általános iskolás koromban önként vállaltam, hogy az akkori kis írásaimat felolvassam. Később ezeket a történeteket versek váltották fel, mint szerintem szinte mindenkinek az „őszinte-szerelmes” időszakban. :) De a történetek igazán sosem tűntek el. „A múlt ára” egy olyan könyv, amit 15 éves koromban kezdtem el írni egy spirálfüzetbe hétvégente a kollégiumba történő visszautazás során.

Később azonban teljesen más irányt vett az életem, az írás csak egyszerű hobbivá vált számomra, olyan időtöltéssé, amire alig jut lehetőség. A végére szinte el is tűnt.

Akkor került újra a felszínre és vett erőt rajtam az „alkotási vágy” amikor anya lettem. Előszedtem azt a „nagyon régi” füzetet és a történet szálán elindulva gyakorlatilag azt újraírtam, kibővítettem. Többnyire éjjel, az alvás rovására.

Szórakoztató irodalmon belül tevékenykedsz - részemről teljesen érthető okokból -, de nem a mostanában annyira felkapott egyszerű románc, és erotika kategóriában - részemről: hál' Istennek. Mi vonzott a krimi felé?

Általában a romantikus könyvek közül is azok tetszenek, amelyeknek komolyabb története van, így próbáltam olyat írni, ami szívesen olvasnék.

Ha krimi kerül a kezembe, vagy csak valami egyszerű nyomozós történetet és felbukkan egy nő, már azon kezdek drukkolni, hogy vajon összejön-e valakivel. Bizonyos szinten azt hiszem, egyszerűen javíthatatlan vagyok.

Kedvenc kérdésem (ami miatt szerintem már azon írók akik egyeztettek velem agyérgörcsöt kaptak): mennyire vagy kritikus az írásoddal szemben? Egyáltalán létezik olyan pillanat, amikor egy író ki tudja jelenteni, hogy "igen, ez most így jó"?

Szörnyen kritikus vagyok. Az az igazság, hogy amikor a szerkesztővel végeztünk és a korrektorhoz került a könyv, (a korrektor ilyenkor már főképpen csak a helyesírást ellenőrzi még egyszer, hogy ne maradjon benne hiba), megkértem a szerkesztőt, hogy nekem már ne küldje vissza, ha jót akar, mert bele fogok javítani a történetbe, és akkor kezdhetjük elölről.

Nem tudom, hogy létezik-e az a pont, amikor kijelenteném, hogy „ez így teljesen kész”…

Minden írónak van a saját történetében egy kedvenc karaktere. Neked ki volt az a könyvedben, és miért? Illetve, volt-e olyan karaktered, akivel nagyon nehezen tudtál azonosulni?

Az abszolút kedvencem: Kenan. (És ahogy a visszajelzéseket kapom a legtöbben így vagyunk ezzel…) Talán az összetettsége miatt, hogy hiába tűnik negatív figurának, baj esetén számíthatnak rá a többiek. Nem lehet egyszerűen jónak vagy rossznak beskatulyázni.

Ami igazán nehéz volt, arra nem is egy karaktert választanék ki, hanem egy jelenetet: még hozzá a végjátékot a raktárban... 

Honnan jött az ötlet az alvilági figurákra, amnéziára, és tökös újságíró nőkre?

Amikor elkezdtem írni a történetet, akkor még nagy álmom volt, hogy újságíró legyek, innen jön Carolina foglalkozása. A jóképű, veszélyes rosszfiúk pedig szerintem bevallva, vagy tagadva, de majdnem minden nő gyengéi, és attól tartok én bevallottan bűnös vagyok. :)

Ha saját magadnak kellene bekategorizálnod a művedet, akkor hová sorolnád, és kiknek ajánlanád elsősorban?

Elsősorban felnőtt nőknek ajánlanám némely jelenete miatt.

Arra gondolsz, hogy inkább krimi, vagy inkább romantikus? Azt hiszem ezt a kérdést az olvasókra bízom. :)

Korábbi levélváltásaink alapján szóba került, hogy tervezed a könyv folytatását (várjuk, várjuk!)... Szabad erről tudni valamit egy kicsit bővebben? Kik körül fog forgolódni majd az újabb felvonás? (És ha nem vagyok pofátlan - az vagyok - a történet alapjáról is kaphatnánk egy kis csemegét? :))

Persze! A készülő könyvnek a "A szabadság ára" címet adtam. A történet 3 évvel később indul, Maggie lesz a narrátora, az ő szemszögéből „látjuk” az eseményeket. (Visszatérnek egy-egy jelenetre A múlt árának egyéb szereplői is.) 

Maggiet kirúgják az újságtól és azt tervezi, hogy összehoz ez ütős cikket, amivel majd visszakerülhet. Felkeresi egy rendőr ismerősét, aki titokban "megsúgja", hogy lányok tűnnek el egy sztriptíz bár környékéről a "japán-negyedből", és a rendőrség nem tud beszivárogni, mert egy az egyben a jakuza területe.

Maggie úgy dönt itt a soha vissza nem térő lehetősége az áttörésre, pincérnőnek áll a bárban, és elkezd nyomozni a már ismerős „körültekintésével” és „profizmusával”. Egy igazán rázós helyzetben pedig a közben Chicagóba visszatérő régi ismerősbe fut.

Kiadás, és nehézségei... Milyen tapasztalataid vannak a könyvkiadással kapcsolatban? Mit üzennél a szárnyaikat még csak most bontogató íróknak?

Szerintem érdemes első körben megmutatni egy-két ismerősének a kéziratot. Ha tetszik nekik, akkor egy-két független személy (értem ez alatt, hogy az íróval szemben nem elfogult), véleményét meghallgatni. Itt gondolok arra, hogy regisztrálni amatőr írós oldalra, vagy blogot indítani, esetleg ilyen jellegű facebook-os csoportba belépni.

Ha a visszajelzések többsége pozitív, akkor pedig érdemes belevágni. :)

A szárnyaikat most bontogató íróknak pedig üzenném, hogy merjék megpróbálni! Egy-két visszautasítás még nem a világ vége, de ha el sem küldik, akkor az a biztos kudarc.

Milyen tulajdonságaidat tartod az erősségeidnek, és mik azok a tulajdonságaid, amik néha megnehezítik az alkotás folyamatát? - lábjegyzet: nekem például néha nagyon nehezen fordul rá az agyam a történetre amit írok. Ha elkapom a fonalat, akkor megy minden mint a karikacsapás, de alkalmanként a hétköznapi mókuskerék annyira felőröl, hogy nem tudok visszakanyarodni a fantáziámba...

Nekem az írás, nem a fő „tevékenységem”. Most jelenleg GYES-en lévő anyuka vagyok, így a gyerekeim és a róluk történő gondoskodás töltik ki a napjaimat. Emiatt éjjel szoktam nekifogni, amikor már a ház elcsendesült, a másnapi ebéd fő, és amikor nincs vasalnivaló.

Egyébként nálam is nagyjából így van, ahogy leírtad: van, amikor annyira gyorsan megy az írás, hogy szinte gépelni sem tudom a sok ötletet, de van, hogy ugyanazt az egy szót bámulom órákig. Sokszor tudni kell felfüggeszteni, félretenni, és semmiképpen sem szabad erőltetni.

Nálam még az is vicces, hogy az aktuális hangulatomtól függ, hogy éppen milyen jelenetet „tudok” megírni. Van, hogy csak az adott érzésről eszembe jut valami, gyorsan „papírra vetem”, és amikor oda kerülök, hogy pont beillik, akkor felhasználom.

Szerinted miben rejlik a siker kulcsa? (lehet általánosságban is gondolkozni)

Mindenképpen kitartónak kell lenni hozzá és nem szabad feladni az első nehézségnél. Sokan vannak, akiknek remek ötleteik vannak, de amikor elakadnak, akkor nem csak egyszerűen félrerakják, hanem végleg be is fejezik.

Szintén korábbi levélváltásaink alkalmával szóba került, hogy te is hódolsz az olvasás élvezetének, és megemlítettél nem egy, manapság nagyon sokak által kedvelt írót... Ha példaképet kellene választani, akkor melyik írót választanád? Illetve - csak hogy legyünk már egy kicsit sablonosak is :) - ha meg kellene határoznod egy abszolút kedvenc írót, akkor kit neveznél meg?

Nagy kedvencem Nalini Singh. Mondjuk ő főleg fantasy-t ír, de szeretem a történet vezetését, a színes, lenyűgöző világot, amit teremtett a műveiben és a könnyed erotikát. Egyszer majd szeretnék én is ennyire magával ragadóan írni, mint ő.

Az általad elolvasott/kedvelt könyvek, saját érzéseid szerint, mennyire hatottak a saját stílusodra? Hatottak rá egyáltalán?

Egészen biztos vagyok benne, hogy igen. Szerintem mindenki, aki olvas egy kicsit magáévá teszi az adott könyvet, már azzal is, ha egyszerűen tovább gondolja, hogy mi lett volna, ha…

Voltál-e már valaha alkotói válságban? Ha igen: van-e olyan recept, ami a gyors gyógyuláshoz vezet? Ha nem: hogyan csinálod?

Többször is, mint azt be merném vallani. A múlt ára még a spirálfüzetek előkerülésétől számítva is majd egy teljes évig készült. Az a baj, hogy válságra nincs bevált receptem. Amikor nem megy, egyszerűen nem erőltetem, hanem fogom és félreteszem. Volt, hogy egy hónapig hozzá se nyúltam.

De az ellenkezője is előfordul, hogy ha napközben támad valami jó ötletem, azt a kezem ügyébe kerülő bármilyen papírra fel szoktam jegyezni. Így nem egyszer megtörtént, hogy némelyik fecnim, még a „gépbe kerülés” előtt gyújtósként vagy rajzlapként végezte… Lehet tippelni, hogy miért.

Mit szeretnél üzenni az olvasóidnak?

Köszönöm Mindenkinek, aki elolvassa a könyvemet, és kívánok hozzá nagyon jó szórakozást!

A könyvről alkotott véleményemet itt olvashatjátok.

Tovább

Levia Anne: A múlt ára /2014/

Azzal nyitnám a soraimat, hogy sűrű elnézéskérésemet tolmácsolnám felétek Kedves Olvasóim! Mind magánéleti, mind egyéb fronton bekövetkezett kisebb, nagyobb zökkenőim eredményeként az utóbbi hónapokban nem volt lehetőségem foglalkozni a bloggal, illetve a könyvolvasással, és az írással sem. Nagyon sajnálom, hogy így alakult, és azon vagyok, hogy mihamarabb újra csatasorba állhassak. Csak bízni tudok abban, hogy az erőfeszítéseimet megkoronázandó, nagyon hamar újra itt leszek majd Veletek, és hogy sikerül majd újabb szórakoztató véleményekkel megszépítenem a napjaitokat. A folyamatban lévő Addison és Tanner sztori sincs elfelejtve, amint az agyam helyrebillen, és újra képes leszek elmerülni kis romantikus kalandjukban, be is fogom fejezni. Hiszem, hogy erre sem kell majd újabb hónapokat várni.

Addig is, amíg én szorgalmasan azzal szórakoztatom magam, hogy kiskanállal lapátolom az élet produkálta trutyit magam körül (de lett volna más kifejezés is a trutyi helyett, ami alkalmazni tudtam volna...), lenne itt egy könyv, amit ajánlanék figyelmetekbe.

Abban a szerencsében részesültem, még tavaly év végén, hogy egy hazai író első könyvének értékelésére fel lettem kérve. Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy mély hálámat fejezzem ki Levia Anne felé, aki birkatürelemmel viseltetett irántam, és minden zokszó nélkül kivárta, hogy alig két hónap alatt elolvassam a könyvét, és megírjam róla a véleményemet. Nagyon köszönöm  a kedvességedet, és a kitartásodat! Nem tudom szavakba önteni, mennyire hálás vagyok Neked!

Az írónővel interjú is készült, amit itt olvashattok.

És akkor térjünk is rá jelen bejegyzés lényegi részére.

"Mit tennél, ha egy nap arra ébrednél, hogy mindent elvesztettél?

Ködbe vesztek az emlékek, oda lett a múltad. Nem tudod kik a barátaid és kik az ellenségeid.

Carolinát, az ismert újságírót, súlyos autóbalesete után cserbenhagyjak. A kórházban emlékek nélkül ébred – mostantól csak az ösztöneire hallgathat. Üldözik, élete veszélyben van, és csak egy valakire számíthat. Vajon visszaszerezhető minden, vagy a szerelem is az emlékekkel együtt veszett el örökre?

Minden feltörő emléke keserédes, és veszelyes irányba űzi. A remény hajtja, hogy mindez a küzdelem megéri.

Levia Anne páratlanul izgalmas romantikus krimije az újrakezdésről, a kitartásról, a reményről, a hűségről, a szerelemről és az igaz barátságról szól, egy olyan korban, amikor ezek a szavak már nem sokat jelentenek."

Kiadó: Álomgyár kiadó

Oldalak száma: 224

Ára: 2790 Ft

Gondolom vannak köztetek olyanok, akik szoktak sorozatokat nézni. Na nem az olyan brazil szappanoperás, agyrémes, "Ricardo, így meg úgy szeretlek, de a testvéred apjának, a fivérének az unokaöccse a férjem, és bár a gyermekem az nem az övé, hanem a tiéd, a család miatt nem lehetünk egymáséi... mert megölted a nagyanyám fivérének gyermekének az unokahúgát" típusra gondolok itt, hanem az igényesebb fajta CBS, NBC, AMC és társaik által forgalmazott sorozatokra. Aki figyelemmel kíséri az amerikai csatornák termését, az tudhatja, hogy ezen adók nagyon széles spektrumon termelnek. Vannak családi drámáik, politikai drámáik, sci-fi, horror és egyéb termékeik, és igen nagyon nagy a verseny is köztük. Ami majd minden csatorna esetében előfordul az a krimi. Mert a krimi jó, a krimi majd mindenkinek elnyeri a tetszését, és meg lehet közelíteni ezt a kategóriát kismillió szemszögből. Lehet komoly életszagú krimit forgatni, lehet kicsit viccesebb krimit készíteni, és lehet olyan krimit is alkotni, ami egy kicsit természetfeletti. Részemről teljesen mindegy melyik témakörben történik az adott sorozat realizálása, én mindegyikre vevő vagyok. És hogy ez most hogy is jön ide...

Ha A múlt árát valamelyik sorozathoz hasonlítanom kellene, akkor azt mondanám, hogy kicsit olyan mint a Mentalista, vagy mondjuk a Forever - ami amúgy egy éppen első évadját élő kis szösszenet, és nekem nagyon elnyerte a tetszésemet. Ezekre a sorozatokra nagyjából az jellemző, hogy lendületesek, nem lelkiznek mindent agyon - bár néha azért egy kis lelki válságot belecsempésznek a szálakba -, és hogy mindegyikben van romantika - mert mint tudjuk anélkül nem történet egy történet. Kikapcsolódásnak mindegyik tökéletes, mert maximálisan ellátja azt a feladatot, amire rendeltetett - kirángat a hétköznapok világából, és amíg nézzük őket, addig maximális szórakozást is nyújtanak. Nem lehet őket abbahagyni, mert amikor kell viccesek, amikor kell érzelmesek, és van bennük vér. Ergo, az én kis szentháromságomat csont nélkül teljesítik.

Levis Anne története ugyanezt az elméletet követi.

Carolina, az újságíró, úgy ébred egy kórházban, hogy nincsenek emlékei, nem tudja mi történt vele, és egy biztos kiindulási pontja van, méghozzá az, hogy marha zűrös egy életet élhetett, mert olyan alvilági figurák keresik fel, akiktől józan ember sikítva menekül. Nem tudja ki a barát, ki az ellenség, és seperc alatt fenyegetések tömegével kell megbirkóznia. Aztán innentől a dolgok lavinaszerű sebességgel beindulnak, esély sincs a mély lelki traumák feldolgozására, mert az információk peregve cserélik egymást, csak győzze főhősünk az agyával követni is őket. Megjelenik Rossz Fiú NO.1, majd alig pár oldallal később megjelenik Részben Rossz Fiú NO.1, akinek leghűbb barátja Rossz Fiú NO.2 - és akiről a sztori végére kiderül, hogy inkább csak Részben Rossz Fiú NO.2. Dilemmák hadával kell szembesülnünk párkapcsolati fronton is, hiszen már az első pár oldal után teljes a zavar, hogy hősnőnk a sok hím közül melyiknek mikor adta oda magát, ha egyáltalán odaadta magát - mivel Carolina sem tudja mi a helyzet, így mi sem, ha tisztán akarunk látni, akkor hölgyikénk tempóját követve kell a történeti gubancokat szépen, lépésről lépésre kioldanunk. És míg a cselekmények a maguk természeti rendjét követve haladnak amerre haladnak, vissza-visszatekintéseket is kapunk, amikor főszereplőnk elméje életre kel, és felszabadít néhány emléket. És akkor még nem esett szó, a szélvészkisasszony hugicáról, aki egy hurrikán kecsességével robban be a történetbe...

Szóval mit nem lehet a sztori olvasása közben tenni? Unatkozni. Számomra nagyon kellemes élményt nyújtott a könyv olvasása, mert nem a drámára épít, egy céliránya van csupán, szórakoztatni, és ezt teljesíti is. Van benne románc, a karakterek vonzóak - főleg a férfiak -, van benne izgalom, vannak benne banditák, és van benne humor... És ettől több nem is kell. Nem közvetít véresen komoly konklúziókat, nem késztet végtelen ciklusú agymenésbe, egyszerűen csak ott van, és kikapcsol. És ez az én kicsit jelenleg háborgó elmémnek így tökéletes is volt.

De még mielőtt azt hinnénk, hogy a nagy válságomban agylágyulást kaptam, azért lenne egy-két, nem túl drasztikus, ám de mégis észrevételem.

A történet elején hirtelen túl sok szereplő kerül megmozgatásra, és ettől helyenként zsúfoltnak hat (Adam, Michael a két Ortega az ügyész az FBI-os)... Pocsék névmemóriámnak köszönhetően rendre össze akartam keverni Adamet meg Michaelt - két átlagos név, és amikor Michael megjelenik, hirtelen összezavarodtam, hogy akkor most ki is az aki már (kicsi spoiler) meghalt? Ez az átmeneti zűrzavar persze a a történet előrehaladtával feloszlik, és a kép lassan letisztul, de az első információhullám számomra egy kicsit tempósra sikeredett. Elgondolkoztam azon, hogy lehet hogy ez tudatos volt az írónő részéről, hisz csak egy amnéziás hősnő a főszereplő, és hát belegondolva magunkat egy hasonló szituációba, azt kell mondjam, vélhetően mi is csak kapkodnánk a fejünket, hogy akkor most mi is van...

Carolina személyisége kedvelhető, karakán mivolta ellensúlyozza a történet lendületét, ettől függetlenül helyenként egy kicsivel több dráma el fért volna a sztoriban... Mondjuk itt feszül némi ellentmondás, mert ha megkapta volna azt a leheletnyivel több lelki nyavalygást a történet íve, kétségbeesést, és összezavarodottságot, akkor azáltal Carolina rengeteget vesztett volna az erejéből, szóval ezért úgy vagyok vele, hogy így is rendben valónak találom a művet.

Ettől több "problémát" felsorakoztatni nem tudok.

A stílus jó, ahol kell humoros, a karakterek kedvelhetők (főleg a húg, meg a gaz bérgyilkos - róluk annyit kell tudni, hogy nem fognak eltűnni, tervben van a folytatás is, de erről többet megtudhattok az interjúból), a visszamerengések/emlékképek/felvillanások ábrázolása jól beintegrált.

Összességében kijelenthető, hogy alapvetően jó könyvről beszélünk. Ha figyelembe vesszük, hogy ez az első könyve az írónőnek, akkor pedig pláne. Azon napokra javasolt, amikor egyszerű kikapcsolódásra vágyunk, semmi másra csak szórakozásra.

Értékelés: 7 pont

Tovább

Tahereh Mafi: Ne érints /2013/

Ahogy az már lenni szokott, a könyvről alkotott véleményem előtt, néhány személyesebb gondolat fog következni.

Sajnos nem bírom megállni, hogy ne tegyek ide néhány kéretlen mondatot, az elmúlt időszakban velem megesettekről - pedig minden akaratomat háborúba küldtem, tudván hogy annak sok jó vége nem lesz, ha most kinyitom a szám. De akármennyire is igyekeztem meggyőzni magam annak a bölcsességnek a helyességéről, miszerint akkor okosabb az ember ha hallgat, úgy érzem jelen helyzetem/helyzetünk, megérdemel annyit, hogy ha már máshol nem is, de legalább a saját blogomban elmondhassam - minden kulturális, és értelmiségi vénámat összeszedve - mi, miért érintett rosszul az elmúlt néhány hétben - annak ellenére, hogy a szintén érintetteknek vélhetően már tele van mindene a témával, amiről most szó lesz. És a téma, amit ilyen körmönfontan felvezettem, nem más, mint egyik kedvenc közösségi oldalam, a MOLY, és annak néhány tagja közt - bele értve magam is - lezajlott - részemről teljesen logikátlan, és érthetetlen - vita, melynek központjában a vélemények helyénvalósága/nem helyénvalósága szerepelt. Röviden, az történt, hogy sokadmagammal együtt kispadra küldtek bennünket a moderátorok, mondván, hogy egyes véleményeink sértőnek bizonyultak. Most bele lehetne menni abba, mi számít sértőnek, mi nem, de ez felesleges szócséplés volna, mert mint utóbb kiderült, nekem homlokegyenst más elképzeléseim vannak a sértő tartalomról, mint másoknak - ezen már meg sem lepődöm. Szerintem a sértő magatartás nem egy vélemény tartalmában keresendő, hanem annak kifejezési eszköztárában, személyeskedő hangvételében, esetlegesen brutális bunkóságában, mérhetetlen, humorosnak nem értelmezhető szabadszájúságában. Amúgy ha lesarkosítva nézzük, egy vélemény soha nem lesz egyértelműen mindenki számára pozitív, mert amit egy egyén jónak vél, azt biztos hogy egy másik egyén nem fog jónak vélni, ergo, ezt a logikát követve, egy véleménynek legalább annyi kedvelője lesz, mint nem kedvelője. Ez van. Olyan ez, mint az élet maga, valakinek tetszeni fogunk, valakinek nem, és arra törekedni, hogy mindenkinek tetszünk, egyrészt elpocsékolt idő, másrészt önmagunk áltatása, és szimpla hazudozás önmagunknak is, és másoknak is. És én erre nem vagyok hajlandó törekedni. A technika világában mindenkinek adott, hogy kikerülje azokat az ingereket, amiket önmaga számára kedvezőtlennek talál, tehát amiatt konfrontálódni valakivel, mert neki ez tetszett, mi az hogy másnak nem? - szerintem értelmetlen mulatság. Szerintem. És még sokan mások szerint is, de szintén kiindulva az előző logikámból, vannak akik szerint nem. És hát, mint kiderült, azok kaptak nagyobb teret, akik szerint van értelme, egy véleményeket is leközlő közösségi oldalon, sértő tartalomra hivatkozva kibannolni azokat, akinek a véleménye nem egyezik, a nem tudni kiknek a véleményével. Szabályrendszer pár lépésben: van ennek a site-nak durván 110 ezer tagja. Adott egy beszólás, vélemény, bármi. Ha ez a bármi kap tíz sértő értékelést, akkor kapufa. Az illető, aki írta, mehet amerre lát. A bejelentés anonim, tehát nem tudni kinek, mivel, miért, és hogyan sikerült belegyalogolni otromba módon az érzelmeibe. Nekem ezzel csak két bajom akad:

1, mivel az egész anonim, nem tudom ki miért jelentget (lehet akár csak rosszindulat is, hisz nincs is a klikkesedésnél szebb dolog, meg amúgy is milyen poén már ezt vagy azt kitenni csak úgy heccből száradni), így vagy elhiszem vagy nem, hogy tényleg jelentget valaki. Mert mi van, ha teszem azt csak egy valakinek nem vagyok szimpatikus a véleményemmel, aki mondjuk pont olyan helyzetben van, hogy megteheti, hogy kitilt? Ezen kevés információ alapján, még csak esélyem sincs megkérdőjelezni semmit, mivel minden olyan rohadt titkos...

2, egy 110 ezres közösségben - ahogy azt nem egy tag levezette a site-on - 10 vélemény mennyiben reprezentatív? 10 vélemény a globális egészet figyelembe véve, 0,000095%. Nem hiszem, hogy erre kellene felépíteni mindent, de ez én vagyok. Illetve felmerül a kérdés, hogy mi van akkor, ha a 10 sértő jelentés mellé, mondjuk bekerül 10 csillag is... Bevallom őszintén, ennyire mélyen már nem voltam hajlandó elmerülni a témába, mert már ott eldurrant az agyam, hogy minden előzetes figyelmeztetés nélkül, több hónappal korábbi valami miatt érezhettem magam kellemetlenül, és tehettem mindezt nem egyedül. Persze a kollektív bünti után, mindenki visszamehetett játszani a játszótérre a pajtásaival, ha akart - megjegyezve persze azt, hogy legközelebb ha tiltást kap, csak akkor léphet újra vissza, amennyiben a sértőnek vélt tartalmat törli (nem, nem átszerkeszti).

Eleve ott úgy érzem hogy ismét nem korrekt az eljárás, hogy minden figyelmeztetés nélkül, több hónapra visszamenőleg lettek megállapítva a büntetések, plusz, a legtöbb büntetés majd ugyanarra a kategóriára lett szabva: az erotikus/romantikus katyvaszokra, és az azt véleményezőkre. Már akkor éreztem, hogy itt készül valami, amikor elkezdték kitakarni az olyan borítókat, amik túl sokat - megint csak értelmezésfüggő - engednek láttatni az emberi testből, hivatkozva a google alapelveire.

Ad egy: a google, mielőtt elkezd más portájára tojni, szétnézhetne a saját kis területén is, mert ahogy az ember bepötyögi a keresőbe, hogy makuka, valahol a harmadik oldal magasságában már az emberi tomporokról lesz szó...

Ad kettő: nem a felhasználó tehet arról, hogy a kiadók olyan borítóval adják ki a könyveket, amilyenekkel kiadják.

Ad három: nem a felhasználó tehet arról, hogy a fent említett közösségi site a google segítségével tartja fenn magát.

Ad négy: nem értem a logikát... Ott van példának okért a "szürke" trilógia, aminek a borítóján nincs semmi megbotránkoztató... És ott van Dawn: Játszma c. könyve, aminek borítóján hófehér álomködbe burkolva két feltehetően meztelen fiatal pózol, ezzel erősítvén a tökéletes szerelem illúzióját. Szóval akkor most hogy is van ez? Költői kérdés... A lényeg: mennyiben a felhasználó tehet arról, hogy a sok konzervatív vagdalkozásban tökre üresek lesznek a digitális polcai? Hisz szerencsétlen felhasználó nem tett mást, csak elolvasott egy nyavalyás könyvet, ami miatt most álljon a sarokba, főleg ha még volt olyan bátor, hogy mert még véleményt is alkotni róla.

Tényleg rövidre zárva, nekem ebből a mizériából csak egy dolog szűrődött le - a kedvetlenség. Én balga barom, azt hittem, hogy a nevén nevezni valamit, vagy pocséknak titulálni azt, ami nyilvánvalóan az, nem számít fejvesztéssel járó főbűnnek. Tévedtem. És bevallom átmenetileg el is ment a kedvem az olvasástól, az írástól, meg úgy minden mástól is. Aztán egy nap, egy-két hét kényszernyugi után reggeli fogmosás közben - ugyan mikor máskor - agyoncsapott a felismerés. Nem azért kezdtem el véleményt alkotni, hogy azzal mindenkinek a kedvében járjak. Két nagyon nyomós okom volt:

1, mindenki pénzből él, és szerintem egy olyan országban ahol az ember elvileg szabadon alkothat véleményt, igenis adottnak kell lennie a figyelmeztetésnek, ha valami nem jó - ezzel az egyén kezébe adva a döntés jogát, hogy költsön-e ezreket egy olyan könyvre, amiről 10 bloggerből kilencnek ugyanolyan lesújtó a véleménye. Persze ennek fordítottja is igaz, az is kibukik, ha valami igazán jó, és érdemes rá odafigyelni...

2, mert egyszerűen csak úgy éreztem megtehetem, kinevethetem, kisírhatom magam, elmondhatom mennyire hatott rám egy könyv, és hogy miért, illetve hogy esetleg miért nem. Le lehet szúrni miatta, de úgy vettem észre a közvetlen környezetemben, hogy képes vagyok - amennyiben jó formában vagyok - úgy eladni egy véleményt, hogy az figyelemfelkeltő legyen, humoros legyen, vagy éppen szomorú legyen, letaglózó, vagy felpezsdítő. Szerettem volna olyan emberek társaságába kerülni, akik hasonlóan gondolkoznak, vagy akik pont ellentétesen gondolkoznak, mint én, akikkel együtt lehet nevetni, vagy akár jóízűt vitázni (vita alatt az olyan kommunikációs formát értem, ahol megjelennek az érvek).

Aztán ritka hamar letisztáztam azt is magamban, hogy ha eddig nem vette el az emberiség a kedvem önmagától, akkor ez most sem fog összejönni. Innentől, ezektől a gondolatoktól lassan feloszlott a köd, és a kábultság körülöttem. Miután elpárolgott az első, majd a második dühöm is, és rendbe raktam magamban mindent, akkor kristályosodott ki csak bennem, hogy elsősorban nem a bosszúság, nem az indulat volt az, ami a legjobban utolért, hanem a csalódás. Megrendítőnek tartom azt, hogy ahelyett hogy végre már elfogadnánk azt, hogy nem vagyunk egyformák, hogy igenis mindenki más, más véleménnyel, más vágyakkal, elképzelésekkel... Ahelyett hogy hagynánk, hogy mindenkinek meglegyen a nagy globális egészből, a maga kis szelete, már megint a kollektív tudatot erősítjük, és azt morális "jó és rossz" keretek közé szorítva akarjuk leerőltetni kivétel nélkül mindenkinek a torkán. És azért csalódtam, mert amíg ez eddig is így volt az élet más-más területein, addig a könyveknél nem. De hála most már ki tudja hogy minek, mostantól már a könyvélményeknél is oda kell majd figyelnie az ember lányának, hogy miket is fogalmaz meg, mert különben irgum-bugum. Hát köszönöm. Köszönöm de ezt én a legnagyobb tisztelettel, elutasítom. Nem fogok elnézést kérni a véleményeim miatt, és főleg nem fogok senkivel kenyértörésig vinni egy olyan könyvet, ami ráadásul még rossz is volt. Én nem így látom a világot - ha szabad megjegyeznem: szerencsére! - és ha tótágast fogok állni, akkor sem leszek képes ezzel az eszmével azonosulni. Így sajnos nem tudom mennyire leszek produktív a fent említett site-on a jövőben. Amit ígérhetek, hogy az FB-n mindig ott leszek, oda minden friss infót ki fogok tenni - addig, amíg onnan is ki nem bannolnak... Még az a mázli, hogy a saját blogomból nem tudom kitiltani magam, mert van egy olyan érzésem, hogy ha ez lehetséges volna, akkor már megtörtént volna. És akkor erről ennyi elég is volt (sok is volt).

Térjünk rá a lényegre, a könyvre.

"Senki sem tudja, miért végzetes Juliette érintése, de a Regeneráció kormányának tervei vannak vele. És terveik között szerepel, hogy fegyverként használják a lányt. 

De Juliette-nek is megvannak a maga tervei. 

Soha életében nem volt szabad, ám végre felfedezi magában az erőt, hogy visszavágjon. És megtalálja a jövőt az egyetlen fiúval, akiről azt hitte, örökre elvesztette."

Kiadó: Gabo

Oldalak száma: 290

Ára: 2490 Ft

Szeretem az eredeti látásmódot, ebben nincs semmi új. És bocsássátok meg nekem, amiért nem egy eredendően ránézésre is rossz könyvet vettem fel a repertoárba - amin ugyan lehet sziporkázni -, de sajnos az agyi kapacitásom elkezdett sikoltozni valami olyasmi után, amiről érdemben lehet is nyilatkozni. Nem kell aggódni, lesz még olyan alkalom is, amikor visszatérve a gyökerekhez, olyan könyvet fogok véleményezni, ahol minden hülyeségem ki fogja tudni magát élni, de az nem ma lesz - de ahogy ismerem magam nem is lesz sokára. Mi keltette fel a figyelmem jelen könyvünkre? Töredelmesen bevallom, hogy a kényszer. Olvasni akartam valamit, ami kicsit más, és ami remélhetőleg nem rossz. A romantikus irodalommal nincs semmi baj, csak néha meg lehet csömörleni tőle, és én megint eljutottam odáig, hogy még egy csókra csücsörödő ánuszrózsa, és tökön fogom szúrni magam - nem csak képletesen. Ugyanez lett a helyzet a "szeretlek, nem én szeretlek, de én jobban szeretlek, nem mert én még jobban szeretlek, de nem mert én még annál is jobban szeretlek" típusú szösszenetekkel is. Így elkezdtem kotorászni, és ez a könyv olyannak tűnt - az első oldal felütése után - amiben lesz más is a fentebb említetteken kívül. Persze ez is az a fajta mű, ami érinti a románcot - mert miért ne - de nem is az volt a célirány, hogy olyan könyvbe kezdjek bele, ami mellőz minden langymeleg érzelmet, hanem az hogy ne legyenek az érintett könyvben dárdaként feszülő péniszek... Meg bamba nők. És bugyuta párbeszédek.

És igen, már az első oldal elolvasása determinálta számomra, hogy ez jó élmény lesz, merthogy az eredetiség... Szeretem azt a fajta közlésformát, amiben a hangsúlyt amolyan passzív-agresszív módon érzékelteti a szerző. Gondolom mindenki találkozott már azzal, amikor egy mondat, vagy egy gondolat két részre oszlik: az elvártra, és a valódi közleményre, és ahol a valódi közlemény azzal kapja meg az őt megillető figyelmet hogy áthúzásra kerül.

Idézet a könyvből (az első oldalról):

"- Cellatársat Szobatársat kapsz - mondták nekem.

- Reméljük, hogy itt rohadsz el. A jó magaviseletedért. - mondták nekem.

- Ugyanolyan pszichopata, mint te. Nem kell magányosnak lenned. - mondták nekem."

És ennek képtelen voltam ellenállni. Egyrészt, mert ez a fajta kifejezőeszköz nagyon praktikus, és nagyon érzékletes. Sokkal jobb, mintha valaki körbemagyarázná az érintett szereplő lelkivilágát. Jelen helyzetben pedig egyenesen lehengerlő, mert a lehető legegyszerűbb módon megmutatja a hősnő lelki vívódását, saját belső kettősségét - ahogy a totális reményvesztettség, és beletörődés kardoskodik a reménnyel, és az élni akarással. Ezt fokozza még azzal az írónő, hogy hagyja a karakterét lélegezni, nem görcsöl rá, hagyja, hogy a képzeletbeli személy a saját tempójában oldódjon. Gyönyörű az az óvatosság, amivel Juliette halad. Semmit nem vesz készpénznek rögtön, mindig ott bujkál benne a józanság, és a realitás iránti érzék, nem ellenszenves, nem akar mindenáron kőkeménynek mutatkozni. Egyszerűen csak az aki, egy olyan világban, aminek kismillió gondja van, és mindezzel meg is van békélve, még a saját helyzetével is. Nem hisztizik, nem sopánkodik, nem agresszív, röviden: nem az a fajta érzelmi roncs, aki megérett egy kiadós felpofozásra. Teljesen rendben van a lány.

Másik nagy plusz pont a könyv mellet, az a szerkezete. Rövid fejezetek, ütősek, velősek, nem kanyarog össze-vissza, nem elmélkedik évezredeken keresztül. Tömör, célirányos, frappáns. Nagyon szépen alkalmazza a szerző a képeket is, olyan bámulatosan jó hasonlatokat alkalmaz, amikért én ölni volnék képes. Ami egy kicsit már néha zavaró: a fókuszt sokszor szóismétléssel erősíti az írónő. Ez az első húsz oldalon nyomatéknak még tökéletes. A századik oldalnál már van egy fura visszhangszerű utórezgése a dolognak, amitől seperc alatt érzi magát megszálltnak, vagy tudathasadásosnak az olvasó, de tudjátok mit... nekem még ez is belefért. Belefért. Belefért.

A többi karakter. Van nekünk egy szép szál legényünk: Adam. Nagy fondorlatossággal ki lehet következtetni, hogy Ő lesz az a fiú, aki elrabolja lánykánk szívét, és fordítva. Adamről azt kell tudni, hogy nem egy szószátyár fajta, amikor lenne alkalma beszélni, akkor rendszerint el van verve, és vagy vérzik, vagy fulladozik a repedt/törött bordái miatt. De azt a keveset, amit mond, azt jól mondja, így pasikánk is kap egy respectet. Ennek ellenére, aki az én fantáziámmal el tudod rendesen játszani, nem a gáncs nélküli lovagunk volt, hanem a sötétség koronázatlan hercege: Warner. Mert bizony Ő dumál, méghozzá nem is keveset, és ami megdöbbentő, nem mindig mond hülyeséget. Hiába Ő az utálandó rossz, sok helyzetben olyan ügyesen érvel, és magyaráz, hogy képtelenség elmenni mellette egy vállrándítással. Remekül fel van építve a személyisége, és bár nem tudunk meg túl sokat róla, két dolog biztos: komplex személy, enyhe pszichopata felhanggal. Kedveljük, mert pont ezáltal válik ütőssé, ott lapul benne az érző ember, és az embertelenség is. Nem tudom mi lesz vele a folytatásban, de remegve várom. Rajtuk hármójukon kívül a többi szereplő elhanyagolható. Részben a vesszőfutásszerű szerkezetnek köszönhetően, a többi jellem felületes, nem sok mondanivalót közvetítő, de a kerek sztori miatt szükségszerűek. Szintén a folytatásra van bízva, melyik karakter merre, illetve hogyan fejlődhet - a kérdés nyitott, bármi lehet még belőlük.

A történet. Hát jaj. Ha van valami hátulütője a történetnek akkor ez az. Ami előny: csak a könyv vége szalad át érdekesbe, úgy tartalmilag a könyv kétharmadáig minden szuperül funkcionál. Az alap ugye az, hogy Juliette olyan képességgel rendelkezik, hogy akit megérint az meghal. Emiatt be van zárva. Remekül operál a szerző ezzel az erővel, olyan szép kis lelki dilemmát kanyarít mellé, amiért minden elismerésem... Olyan hibákat, olyan szemszögeket csempész bele, ami tényleg bajjá varázsolja ezt a fajta mutációt. Felvezeti minden rossz oldalát ennek az állapotnak, méghozzá kitűnően. Ezért volt a könyv végével egy nagyon ronda veszekedésem.

Spoiler tábla:

Szóval Warner kihozatja Juliettet a gyogyóból, merthogy kamatoztatni akarja hölgyikénk képességét a Regenráció elit seregében, aminek célja leigázni az emberiséget. Világos. Adam, aki szintén tagja ennek a hadseregnek, elmélyülten belehabarodik hősnőnkbe, és mivel nem ért egyet Ő sem a rezsimmel - és mivel van egy öccse, akiről gondoskodni akar - elkezdi megtervezni a szökésüket. Egy kis csihipuhi, és némi vérzés árán sikerül is lelépniük. Addig menekülnek, míg egy kis segítséggel meg nem találják az ellenállást, ahol minden szép, és tiszta, és kedves. És ahol kiderül, hogy több olyan ember is van, akik szuperképességek birtokában vannak. Az egyik telekinetikus, a másik átlátszóvá tud válni, a harmadik az áramot vezeti, a negyedik gumiember... Vélemény: na ne már! Most komolyan!? Átmentünk X-Men-esbe? De miért???

Amikor Castle a főmufti belebegtet valamit pusztán az akaratával a szobába, én majdnem felsikoltottam, hogy íme Magneto! Főleg, hogy hölgyikénk ebben a kontextusban pillanatok alatt lényegül át Vadócba. És igen, van itt egy kis Rozsomák is, csak puncival, és ikrekként. Kérdem én: miért? De miért?!

Annyira, de annyira jól indult, annyira, de annyira szuper volt! Az egész galiba, meg lelki dráma, meg a gonosz főhős, meg minden! Aztán jön egy ilyen! Pfff...

De nem akarok túl gonosz lenni, és nem is leszek, mert a könyv amúgy remek. Stílusilag jól van összerakva, karakterügyileg színvonalas, és igen, elég volt ennyi ahhoz, hogy jöjjön a folytatás. Apropó folytatás... Hol van a folytatás? Hát az még nincs. És nem is biztos hogy lesz - amit nem egészen értek miért. Oké, itt-ott kikezdhető a sztori, de összességében nem beszélhetünk rossz műről. Szóval kedves kiadó: hol van a folytatás? - érzem én, hogy ez is költői kérdés fog maradni.

Összegezve: Tahereh Mafi könyve jó. Érdemes elolvasni, időt szánni rá - aztán szemeket, és állkapcsot szorosan összezárva nem belemenni az esetleges, a művet érintő kétes kérdésekbe, és kivitelezési hiányosságokba. Amennyiben valakinek van tehetsége megkerülni a veszélyforrásokat, és nem agyonanalizálni a történet minden aspektusát, nos az remekül fog szórakozni. Aki van annyira elmerülős, és mindent annyira darabokra cincálós mint én, annak sajnos azt kell mondjam, hogy a könyv vége fájni fog egy kicsit - főleg az a kék testhez állós szuperhős-rucis jelenet a finisben... Na az a kegyelemdöfés. De ha mérlegreteszünk mindent, még akkor is minden csupa napsütés, és pozitívum. Szóval, hajrá!

Értékelés: 8 pont (a stílus miatt) 

Tovább