Lora Leigh: Buja szándékok (Buja fiúk 4.) /2014/

Ó ezek a huncut buja fiúcskák már megint nem bírtak nyugton maradni! És persze én sem bírtam megállni, hogy négy elolvasott Lora Leigh könyv után, ne vessem rá magam az ötödikre is. Jó nekem... Persze be kell vallanom, hogy nem ért meglepetésként hogy a Buja fiúk sorozat harmadik kötetének össznépi terhességgel megáldott záróakkordja után, újabb csalafinta alkotás is megjelent, ami közvetlenül ugyan annyira már nem - de azért mégis - köthető a Mackay unokatesók erotikus - és legfőképpen nagypofájúságáról híres - kalandjaihoz. Nem voltam rest ugyanis utánaolvasni, hogy meddig merészkedett az írónő a srácokkal... És hát azt kell mondjam, lassan a sorozat olyan hosszú lesz, mint a Forsyte Saga... Ami természetesen remek hír! Ne komolytalankodjunk már! Mi lenne az erotikus piaccal, Lora Leigh nélkül? Megmondom én mi lenne... Sylvia Day... Na az lenne. Pfff... Meg bagzáskényszeres, miákoló macskák... na azok lennének... korbáccsal, meg nyakörvvel... Grrr. És íme, az örök dilemma. Van az a skála, aminek az egyik végén az abszolút jó, a másik végén az abszolút rossz található. Egy könyv sem dekkolhat egyik végponton sem, mivel nincs tökéletesen rossz könyv, sem tökéletesen jó. Mind valahol a skálán belül ingadoznak. A mi skálánk annyiban sajátos, hogy az egyik végén - tökéletesen pászosan - ott terpeszkedik Sylvia Day Megigézve c. remeke (nem, nem az abszolút jó oldalon, hanem kizárásos alapon a másik oldalon, és nem, egyáltalán nem zavar, hogy most mondtam ellent alig pár sorral fentebb lévő kijelentésemnek - Day az a kivétel, ami erősíti a szabályt), a másik póluson pedig nincs más csak a baromi nagy köd, napsütéses időben pedig egy hatalmas kérdőjel. Lora Leigh pedig középtájt lengedezik, esetenként fentebb csúszva, néha lentebb süllyedve... És hogy miért is nem ismerem el a hölgyemény munkájának kiemelkedő színvonalát? Indoklás a következő néhány ezer mondatban, kicsit lentebb...

"Egy fiatal nő története, akinek egyetlen emléke sincs, amelyre öröm volna visszagondolni. Mígnem a múltjából érkező fuvallat életre nem kelti vágyakkal teli képzeletét.

Janey Mackay nem akar mást, mint végre maga mögött hagyni fájdalmas múltját. Itt az ideje, hogy a saját lábára álljon és nővé váljon, de a bátyja, Natches a széltől is óvja. És nem ő az egyetlen…

Amióta látta a lányt bikiniben, Alex Jansen őrnagy igyekszik elfojtani magában a tüzet, amelyet Janey gyújtott benne. Ha csak megérintené a lányt, halál fia lenne – ezt a Mackay fiúk garantálják. Álmainak és szenvedélytől izzó képzeletének lányalakja mind ez ideig szerelem nélküli légüres térben élt, tartott a férfiaktól, akikről úgy vélte, veszélyt hoznának rá. Alex eltökéli, hogy bebizonyítja neki az ellenkezőjét, méghozzá hosszú – gyakran kínzóan lassú – ölelésekkel.

Mindenki biztos benne, hogy Janey végre szabad, hiszen kínzója már alulról szagolja az ibolyát. Aztán valaki hátborzongató üzeneteket kezd hagyni a lánynak, és Alex nem nyugszik, amíg végképp biztonságban nem tudja. És amíg teljesen az övé nem lesz – testestül-lelkestül…"

Kiadó: Ulpius

Oldalak száma: 444

Ára: 3499 Ft

Így három "buja", és egy "érzéki alakulatos" könyv után, nyilvánvaló, hogy írónőnk az a fajta szakács, aki nem éppen vállalkozószelleméről híres. Megtalált egy receptet, rájött hogy képes ehető formában megfőzni, és ráépített egy egész szakácskönyvet a dologra. Még azt sem lehet nagyon mondani, hogy a fűszerezéssel agyonkísérletezte volna magát... De azt is illik idebiggyeszteni, hogy ezzel a betonba öntött állandóságával, Leigh lett a "nagymama kosztja" poszt büszke tulajdonosa - ami röviden annyit jelent, hogy bármikor amikor ellátogatunk a világába, mindig ugyanazt esszük, van egy megszokott házias illata az egésznek, és a statikusságot egyáltalán nem bánjuk, sőt az agyunk már egyenesen követeli is azt, mert ami nagyi, az egyenlő megszokottság, stabilitás, és gyomorrontás, mert ritkán látjuk, és akkor mindig megtöm bennünket. (Remélem érthető a párhuzam)

Úgy is fogalmazhatnék, hogy Lora Leigh a világítótorony, ami segít hazatalálni egy viharosan háborgó tengeren töltött évtized után... A hölgyeményre lehet számítani, mert jobbára mindig ugyanazt írja le, ugyanazokkal a kifejezésekkel, és beválik a logisztika, mert egy-két förmedvény után, egyenesen megkönnyebbülés az Ő könyvét felütni, mert habár huszadjára olvassa az ember lánya ugyanazt, az az ugyanaz legalább elfogadható. (Kacérkodtam azzal a gondolattal, hogy azt írom ide, hogy "jó", de végül féltem ennyire merész lenni...)

Az írónő receptje pofátlanul pofon egyszerű...

Végy egy tesztoszteronágyút, akkora locsolócsővel, aminek már csak a látványa is szemidegbénulást idéz elő. Adj hozzá katonai/rendőri/különleges osztagos múltat, majd szorozd fel öttel, vagy hárommal - a mellékszereplőknek is fröcsögniük kell a férfi nemi hormonoktól -, majd keverj hozzájuk egy nőt - lehetőleg ne a stupid, korlátolt agyú, hisztérika típusból, elég a hétköznapi csajos forma, masszív szexuális öntudattal.

Ha ez megvan, helyezd őket egy abszurd helyzetbe - lehet családon belüli gabalydától kezdve, fegyvercsempészeten át, iraki raboskodáson, és kínzáson keresztül bármi -, rázd az összetevőket jól össze, majd az így kapott maszlagot fólia alatt detonációs pontig hevítsd (eszközként ne a sütőt használd, hanem a frusztrációt). Ha érzed hogy közel a vég, engedd fel a szelepeket. Nem kell megijedni, ha a szelepek kinyitása után, heveny nedvedzést tapasztalsz - ez a folyamat velejárója. Az elkészítési idő hangulattól függ (de ahogy az élet többi részénél, úgy itt is: a jó munkához idő kell!).

Megjegyzés: általában nem díszítjük tálaláskor - elég díszes ez így önmagában is -, illetve egyszerre sokat nem javallott belőle fogyasztani, mert könnyen megüli a gyomrot.

Mindezek ellenére - vagy talán pont ezért - én kedvelem Lora Leigh könyveit. Nem rántanak ugyan magukkal, de nem is idegesítenek fel, ami azért már nagy szó az én esetemben! (Hihetetlen, hogy most már lassan azt is pozitívan fogom értékelni, ha egy könyv végére sikerül érnem - idegösszeomlás nélkül...)

Magához a történethez nem nagyon tudok hozzáfűzni semmit. Az előzményekből megismert Natches kishúga, és a szintén előzményekből ismert Crista Jansen bátyja kötnek közelebbi ismeretséget egymással jelen alkotásunkban. A pasas több mint egy évtizeddel idősebb lánykánknál, ami gyönyörű lehetőséget kínál arra, hogy Natches minden védelmi ösztöne riadókészültséget vegyen fel... (Az Ő kicsi húga még kilencvenévesen sem lehet ivarérett!) Bikáink majd minden második oldalon ki akarják herélni egymást, vagy be akarják törni egymás fejét, orrát, hörögnek, morognak. Női szereplőink jó kotlós módjára mindenhová követik uraikat és parancsolóikat... Aztán van még itt szex, normál, és egy kicsit hardcore formában, annak is minden velejárójával együtt. De a kedvencem: itt is képbe kerül a szaporodás, mert miért is ne. Férfiúnk annyira átmegy keménybe, hogy olyan erővel lövell ki a magja, amibe belerokkan a gumi. És most lelőttem a könyv egyetlen poénját... 

Ami viszont új: évszakváltás köszöntött írónőnkre! Miután négy könyvön keresztül, kontextuson innen és túl is, minden női főhőse úgy illatozott Lora Leigh-nek, mint a nyár, ebben a műben ez egy az egyben kimarad. Egy kósza gondolat, nem sok, annyi utalás, és párhuzam sem lelhető fel benne, hölgyeményünk kipárolgása, és az évszakok aromája közt. Pedig már úgy vártam! De nem... Kérem szépen, meg lettem lepve. Szerencsére, azért nem annyira, hogy sokkot kapjak... Komfortérzetem rögtön visszatért, amikor írónőnk mindent édesnek, és lángolónak festett le az ominózus kamatyok alkalmával (megint és még mindig).

De azért a többi stratégiailag fontos pont, maradt ott ahol eddig. Szexpozíciók, és behatolási utak terén ugyanazzal a fokozatossággal, és lendülettel haladunk előre, ahogy eddig. Van normál szex, orális szex - tipikus "nyeld ahogy nyomom" fajta, amíg gúvadni nem kezd a szem -, anális szex... Szex a konyhában, szex a kocsiban, szex az utcán, szex az irodában... Mint már említettem, minden ugyanúgy zajlik, ahogy annak előtte.

Szövegezésében - nem fogjátok elhinni - de ugyanaz tapasztalható, mint az előző könyvekben. Szinte szóról szóra. Nedves, szűk, hatalmas, mindenki megöl mindenkit az idegeket tépő gyönyör közben, pasasunk kényszeres szófosó, akárcsak a társai a korábbi történetekben... Apropó, azt még elfelejtettem megemlíteni, hogy kisasszonykánk szűz... Istenem, imádom ezt a perverz mellékzöngét! A korosabb férfi, a harmatos, érintetlen leányzó, és a dominancia itt is, meg ott is... Nem azért, de mintha ezt is olvastam volna már valahol... Azt a rohadt elégedetlen fajtámat!

Olyan kirívó baromságot, amitől földhöz vágtam volna magam kínomban (leszámítva a már felsoroltakat), jelentem nem találtam - de ez már lehet hogy csak Day könyvének mellékhatása - miszerint az olyan jelentek, amiben nem varázslók tűzik pálcájukra alakváltó tüzelő párjukat, nemes egyszerűséggel már nem hatnak rám. (Bízom abban, hogy ez nagyon nem így van...)

Akik még nem olvastak erotikus/romantikus könyvet, de szeretnék valahol elkezdeni ennek a közegnek a feltérképezését, azoknak javasolni merem Lora Leigh könyveit, mert bár vannak bennük meredek eszmefuttatások, még mindig inkább élvezhetőbbek (nem, nem abban a formában), mint élvezhetetlenek. A keményvonalasokhoz nem szólnék külön... Akik edzésben vannak, azok már tudják mire számíthatnak. Vagy nem... Ismerve az eddigi tapasztalatokat, ezen környezeten belül, ami biztos, az a meglepetés, avagy a totális döbbenet, annak a konklúziójával, hogy mindig lehet mélyebbre süllyedni. Szerintem örüljünk, hogy ezen a bizonyos háborgó tengeren, legalább egy olyan írónő akad, aki képes ugyanazt a szintet hozni, amit már megszoktunk tőle.

Értékelés: 6 pont 

Tovább

Ahol Megtalálod a Csődörödet Falva kontra kékharisnya 8.

- Egy kád! – bukott ki Addison-ból a megrökönyödés. – Vagyis inkább medence… - pontosított szinte azonnal, ahogy a kellemes sárgás meleg fény elöntötte a fürdőszobát. A sarokban terpeszkedő masszírozásra, pezsgőfürdőzésre specializálódott monstrumot valószínűleg már eleve úgy tervezték, hogy vonzza a tekinteteket. Hogy ha az ember ránéz, rögtön leküzdhetetlen vágyat érezzen egy naphosszig tartó kényeztető testáztatásra. Sok habbal, és aromaterápiás illatfelhőbe bugyolálva.

- Igen, ez egy kád… - dünnyögött helyeslően a háta mögött Tanner. – Egy fürdőszobában. Minő meglepő fordulat…

Addison fintorogva fordult a férfi felé.

- Tudtad hogy egyes kultúrkörökben a gúnyolódást a lassú, és fantáziátlan agy eszközének tekintik?

- Van ahol pedig előjátéknak… - vigyorgott Tanner elrugaszkodva az ajtófélfától. Végig egyenesen Addison szemébe nézve letolta magáról az alsónadrágot, és egy rutinos mozdulattal a szennyes kosárba dobta.

Íme! A férfi. Teljes valójában… Pőrén. Meztelenül. Totálisan csupaszon. Ettől ruhátlanabb minden kétséget kizáróan már nem is lehetne. Addison nehezen nyelt egyet.

- Ha ki akarod próbálni a kádamat… a fürdőszobámban… - gúnyolódott tovább játékosan Tanner – akkor az volna a javaslatom, hogy le azzal a bugyival. És persze a melltartóval is…

Addison homloka ráncba szaladt.

- Szóval most azt akarod, hogy fürödjünk? Mármint együtt?

Tanner tekintetében komótosan felcsillant az értetlenkedés.

- Lehet hogy én vagyok túl maradi, de elképzelésem sincs ugyan mi mást lehetne még csinálni ezen kívül egy kádban… Főleg egy botrányosan izgató, heves, maximális kielégülést nyújtó majdnem szex után.

Addison hümmögve fordult újra a kérdéses tárgy felé. És íme az éjszaka másik nagy dilemmája. A meleg fürdő, ami után már több mint egy napja áhítozott, szemben „a hogyan maradjunk ridegek a viszonyunkban” kurzussal.

- Na, most mi a baj? – simult Tanner tenyere a csípőjére, a bugyija derékgumírozása alá.

- Semmi. – rázta meg a fejét Addison. – Csak azt hittem, hogy tusolni fogunk. – vonta meg a vállát.

Tanner apró puszikat szórva a vállára tolta egyre lentebb a csipkés anyagot a combján.

- Tusolás? Fürdés? Víz, víz… Nincs nagy különbség…

Ó, dehogyis nincs…

- Egészen biztos vagy ebben? – sóhajtott nagyot Addison, amikor megviselt fehérneműje a bokáján landolt.

- Miért érzem úgy, hogy az a csinos buksid, már megint teljesen feleslegesen problémázik valamin? – pattintotta ki a melltartója kapcsát a férfi.

- Talán mert tényleg nem hagy nyugodni valami…

- Költői kérdés akart lenni, Addison… - simította le a vállain a pántokat Tanner, aztán maga felé fordította. – De mivel valószínűleg úgyis képtelen leszel magadban tartani, így ki vele! Mi zavar?

- Úgy érzem nem kellene együtt enyelegnünk egy fürdőkádban. – lépett egy kicsit hátrébb a férfitől Addison. Tanner szikár termete a kis helységben még erőteljesebben érvényesült, mint a hálószobában. Széles válla, hosszú izmos combjai, büszke tartása, és a hangulatvilágítás miatt háborgó kéken csillogó szemei szinte minden mást kiparancsoltak a látómezejéből. – Mármint – szántott keresztül idegesen rakoncátlan hajzuhatagán -, nagyon kellemes így veled. Hazudnék, ha ennek az ellenkezőjét állítanám, de ez az egész – mutatott körbe lendületesen a karjaival -, egy kicsit sok. – fújta ki a levegőt zavartan. – Nem érzem helyesnek. Ez az egész kezd nem arról szólni, amiben megállapodtunk.

- Mert miben is állapodtunk meg…? – fonta keresztbe Tanner a karjait a mellkasa előtt.

- Szexben…? – a felfelé magasodó hangsúly miatt, ez inkább hangzott kérdésnek, kijelentés helyett, ami miatt Addison képzeletben jó alaposan bokán is rúgta magát.

- Szexben… - ismételte meg elnyújtva Tanner. – Oké. Megállapodtunk a szexben. És ez miért is zárja ki az együttfürdés lehetőségét?

- Ezt most komolyan kérdezed, vagy már megint csak heccből ugrálsz az idegeimen?

- Teljesen komolyan kérdezem. – felelte a férfi, olyan mimóza tekintettel, amit egy újszülött is elirigyelhetett volna tőle. – Mondhatni majd megöl a kíváncsiság. Bátor ember vagyok… Merészen állok szembe érveid, és ellenérveid hadával.

Addison minden harci kedvét egy éles pillantásba tömörítette, hátha azzal sikerül egy kicsit az előtte tornyosuló hímet némi önbizalmi válságba kergetnie… A Tanner arcán apránként elterülő gonoszkodó mosoly, minden bizonnyal azt volt hivatott reklámozni, hogy a várt hatásnak még csak a közelébe sem ért. Félig bosszús, félig lemondó sóhaj röppent ki az ajkai közül.

- Nézd… Elhiszem, hogy neked, mint a futó viszonyok koronázatlan királyának, nincs ebben semmi szokatlan, de nekem van. – dacoskodott tovább. – Most egy kád víz, és forró fürdő, aztán pedig mire észbe kapok már együtt fogunk aludni…

Tanner szemei összeszűkültek.

- És, ha szabad tudnom… mi kifogásod van az együtt alvás ellen? – érdeklődött szenvtelenül.

- Mi kifogásom…? – nyílt el Addison szája a döbbenettől. – Várjunk csak! Te úgy gondoltad, hogy én…? Hogy te…? Vagyis hogy mi…? – hüledezett, vagyis jobbára inkább csak hápogott, egy partra vetett hal kecsességével.

- Igen. Én – nyomta meg Tanner a szót indulatosan – voltam akkora idióta, hogy azt feltételeztem – ezek szerint teljesen hibásan -, hogy nem leszel olyan buta, hogy egy kényelmes ágy helyett, inkább egy lesántulást elősegítő, rozoga kanapét választasz, aminek a rúgói a bordáidat csiklandozzák… Kész őrület, hogy milyen ostobaságok meg nem fordulnak a fejemben!

- Nem fogok veled aludni! – csattant fel Addison.

- Ezt már alig pár másodperccel ezelőtt kristálytisztán a tudtomra adtad, aranyom! – kapott Tanner az törölköző után, majd jól látható bosszúsággal lazán a csípőjére tekerte. – Áruld már el nekem, hogy mi bajod van neked? – tárta szét a karjait. – Elismerem, nem mindennapi szórakozás az éles nyelveddel csatázni, de most erre mi szükség volt? Nem a kezedet kértem meg, csak igyekeztem kihozni a helyzetből a legtöbbet. Kedves szerettem volna lenni…

- De ez nem a kedvességről szól! – vágott közbe Addison minden türelmét vesztve. – Nem kell a kedvességed!

- Ó, pardon… De a farkam, az bezzeg kéne!

És ennyi volt. A világ a másodperc tört része alatt zsibbadtságba fulladt. Az idő megfagyott, miközben a szavak úgy pattogtak vissza a szépen csempézett falról, mintha csak csúfolódnának. Addison kínos lassúsággal érezte ahogy minden csepp vér kiszalad az arcából. Mégis mire számított? Már az elején tudta, hogy ez mennyire hülye ötlet, de belement… Belement, és még csak meg sem tudja indokolni rendesen hogy miért. Mert lázadni akart, mert vágyott ennyi idézőjeles szabadságra… Mert a vele szemben álló férfi minden nőnemű lényből ugyanezt hozta volna ki. Ezek aztán komoly ürügyek… Most pedig itt áll anyaszült meztelenül, szemben egy vadidegennel, porig alázottnak érzi magát, és – hála annak a magasságosnak – még a könnyei is elkezdtek potyogni. Ha most valaki azt mondaná neki, hogy még ettől is van lentebb, azt seperc alatt herélné ki.

Dühösen megtörölte a kézfejével a szemeit, mielőtt – követve a férfi példáját - az egyik felakasztott törölköző után nyúlt volna. Sosemvolt szemérmességének már úgyis mindegy volt… Királynői tartással bebugyolálta magát a szövetbe, szemei állandóan a fényesre suvickolt padlót pásztázták, mert bármennyire is erősnek akart tűnni, nem bírta rávenni magát arra, hogy Tanner szemébe nézzen. Határozottan nem akarta tudni, milyen pillantással méregeti a férfi.

- Szabad lesz? – köszörülte meg a torkát, ahogy egyenesen a férfi elé lépett. Nem volt annyira meggyőzően fensőbbséges a hangszíne, mint szerette volna, de a helyzethez mérten elfogadhatónak volt mondható.

- Nem lesz szabad. – jött a morgással vegyített válasz, hasonlóan lekezelő modorban.

- Ó, ugyan már… - hanyatlottak előre Addison vállai, mintha az univerzum terhei jelenleg túl nagy kihívást jelentettek volna nekik. Pedig mi volt a nagy világmindenség, Tanner lábikráihoz képest… - Viselkedj már úgy, mint egy felnőtt!

- Nézz rám!

- Ezt nem hiszem el…

Erős kezek ragadták meg a karját, és keményen megszorították.

- Nézz rám! – parancsolt rá újra Tanner valamivel szelídebben.

Hogy most vajon a bőrébe mélyedő ujjak fájdalmas nyomásától, vagy a férfi hangszínének hirtelen változásától történt-e, de újabb könnyek lepték el a szemét. Minden megmaradt önérzetébe kapaszkodva emelte fel a fejét, ajkait olyannyira összeszorítva, hogy az állkapcsában rángani kezdett egy ideg. Hidegnek akart látszani, eltökéltnek, mint akinek nem számít semmit az előbbi kis közjáték. De bármennyire is akarta ezt, sajnos be kellett látnia, hogy valamiért az előbbi néhány perc sokkal fájdalmasabban érintette, mint bármi, úgy az elmúlt öt évben. Ide értve az előléptetését is… Ami mellesleg már hosszú órák óta eszébe sem jutott.

Tanner hosszú ujjai lesiklottak a karján, majd megállapodtak a kézfejénél. A férfi nem csúsztatta a kezébe a kezét, csak hüvelykjével cirógatta a csuklója feletti érzékeny bőrt, miközben kutakodva vizslatta.

- Nem tudom, mit mondjak most… - dünnyögte. – Nem lett volna szabad ilyen hangnemet megütnöm…

- Ne! – vonta arrébb Addison a kezeit. Tanner érintése olyan volt az érzékeinek, mintha tüzes vassal piszkálgatták volna. – Felesleges bármit is mondanod. – vett egy mély levegőt – Igazad volt.

- Addison…

- Esküszöm, ha most valamilyen társadalmilag elvárt illúziószerű szabadkozásba fogsz kezdeni, én hisztérikus görcsöt fogok kapni. – tört ki paprikásan. – Én nem tudom ezt kezelni. Nincs benne tapasztalatom, és nincs rajtam olyan gomb, aminek a nyomogatásával váltogatni tudom az érzelmes, és a rideg oldalamat. Szexről volt szó… Nem enyelgésről, meg együtt alvásról! Én még azokkal sem aludtam együtt soha, akikkel kialakult valamilyen kapcsolatom. Ha engedem hogy belépjen a képbe ez a fajta kedveskedős, romantikázós dolog, akkor azzal olyan, mintha azt ismerném el, hogy ez az egész – hadonászott nagy elánnal a férfi és saját maga közt – többről szól... De nem szól többről! Hisz nem is szólhat! Nem is ismerlek… Tudod mit – ejtette le a kezeit maga mellé erőtlenül – ez az egész egy kész agyrém, és lassan már belebolondulok abba, hogy állandóan ezt elemzem. Akármi is legyen ez az „ez”… Lehet hogy én az a fajta vagyok, aki teljesen alkalmatlan az ilyen afférokra…

- Az a fajta vagy. – szúrta közbe Tanner a sziklaszilárd meggyőződés hangján. – Szerinted miért viselkedtem veled úgy, ahogy viselkedtem? Miért nem rohantalak le azonnal? Szerinted mire fel ez a sok odafigyelés - és ha már itt tartunk - akkor a kedvesség?

- Ezt most úgy kell értsem, hogy vért kellett izzadnod azért, hogy visszafogd magad? Hogy bejuss a bugyimba?

- Nem, a fene essen beléd! – mordult rá Tanner. – Ezt értsd úgy, hogy egy olyan nőt mint te, tisztességes férfi nem húz fel magára, egy kietlen utcasarok szélén! Istenem… - legyintett egyet a férfi. – Minek tartasz te engem? Igent mondtál nekem, Addison. Belementél a játékba, még akkor is ha teljesen nyilvánvalóan látszott rajtad, hogy ismeretlen területre léptél ezzel. Én csak igyekeztem a szorongásodon enyhíteni. A franc se gondolta, hogy te pont azt fogod sértésnek venni, ha kedves veled az ember!

- Értsd már meg, hogy itt nem a kedvességről van szó! – fakadt ki Addison.

- Nagyon is jól értem, hogy miről van szó! Nem vagyok idióta!

- Ezt inkább nem kommentálnám, ha megengeded…

- Vigyázz magadra, kislány, mert lassan egy olyan határ közelébe fogsz kerülni, amit nem tanácsos piszkálgatni…

- Ne fenyegess engem!

- Akkor ne viselkedj ennyire éretlenül!

- Csak annyira vagyok éretlen, mint te idióta!

- Sokkal jobban tetszettél nekem, míg el volt foglalva a szád…

- Hogy te mekkora egy szemétláda vagy!

- Inkább leszek szemétláda, mint gyáva…

- Nem vagyok gyáva!

- De az vagy. Ez az egész – mutatott végig rajta a férfi – egy jól felépített álca, egy műanyag burkolat, ami mögé elbújsz. Nem velem van itt a baj, angyalom, hanem veled. Eldöntesz valamit, majd elvárod, hogy minden úgy alakuljon ahogy te akarod, ahogy neked kényelmes, és azt is elvárod, hogy mindenki alkalmazkodjon hozzád. Mintha te lennél az univerzum közepe! Lerobban a kocsid, amit te nem tartottál karba, és fel vagy háborodva, mert nem dobja el kezét-lábát mindenki azonnal, hogy kivakarjon a csávából. Úgy jársz-kelsz itt, mintha minden jogod meglenne ítélkezni mindenki felett, annak ellenére, hogy semmivel sem vagy jobb, mint az itt élők. Aztán belebetegszel, ha valaki elkezd odafigyelni rád, mert a hülye önérzeted képtelen ezzel mit kezdeni, de persze ezért sem te vagy a hibás, hanem az, aki mert téged emberszámba venni. A legnagyobb bajod, hogy magad sem tudod hogy mit akarsz, és ahelyett hogy megkímélnéd a környezetedet, és elkezdenéd használni a fejed, inkább a környezetedet okolod mindenért, mert így az egyszerűbb. Önző vagy, és képtelen vagy szembenézni a saját hibáiddal, és ezért vagy igazán gyáva…

- Örülök hogy sikerült ennyire kiismerned, ennyi idő alatt… - szúrta közbe Addison epésen. Minden átmeneti érzelmi gyengeségét pár másodperc alatt elfújta az a mérhetetlen düh, amit a férfi szavai gerjesztettek benne. Minden porcikájában remegett a visszafojtott indulattól. – Semmit nem tudsz rólam. Semmit az égegyadta világon… Te vagy az utolsó, akinek joga van ítélkezni felettem.

- Ha ez így van, és így is érzel, akkor kérlek világosíts fel: mit is keresünk meztelenül a fürdőszobámban? – vonta fel Tanner gúnyosan a szemöldökét.

- Ez egy nagyon jó kérdés, és már a választ is tudom: fogalmam sincs mit keresek itt. Nyilvánvalóan nagy tévedés volt ez az egész, és még szerencse hogy ez azelőtt kiderült, hogy lefeküdtünk volna egymással.

- Szívemből szóltál…

- Akkor most már leszel kedves elállni az ajtóból? Nem szívnék veled egy levegőt a továbbiakban, ha nem bánod…

- Óhajod parancs. – lépett egyet hátra a férfi, karjával megjátszott udvariassággal kifelé invitálva.

Addison úgy érezte, hogy semmi nem tudná jelenleg boldogabbá tenni, mint egy acélbetétes bakancs… aminek eleje éppen Tanner heréibe integrálódik. Minden higgadtságát magára erőltetve lépett ki a fürdőszobából, pillantásra sem méltatva a férfit, majd felszegett fővel kimasírozott a szobából. Amikor meggyőződött arról, hogy Tanner nem követi, megszaporázta a lépteit. A garázsban már futva szelte a lépcsőfokokat, és mire lerogyott a szebb napokat is megélt kanapéra, már minden testrészét rázta a néma zokogás.

***

Hogy azért kedves Addison-nal mert meg akarta könnyíteni a helyzetét? Mégis mi az isten ütött belé, hogy ekkora ökörséget mondott? Meg hogy a nő gyáva? Ennyi erővel saját magát is nyugodtan elküldhette volna a bús fenébe, mert a gyávaságért neki sem kellett a szomszédba mennie. Ahelyett hogy elmondta volna az igazat, miszerint azért viselkedik vele úgy ahogy, összehordott mindenféle baromságot, és még jó hangosan szajkózta is őket. És mindennek az oka az volt, hogy a sértett büszkesége nehezen bírta lenyelni, hogy a nő nem kér a kedvességéből. Pedig ha nagyon leegyszerűsítjük a dolgokat, Addison-nak igaza volt. Az enyelgésnek nem lett volna szabad részét képeznie egy olyan viszonynak, amiben megállapodtak. Na igen… Ha nagyon leegyszerűsítjük. Csak az volt a helyzet, hogy minden ami Adisonnal volt kapcsolatos, annyira volt egyszerű, mint egy kvantumfizikai egyenlet. Zseninek kellett volna lennie ahhoz, hogy minden nehézség nélkül átlásson azon a káoszon, amit a nő megjelenése generált az érzelmeiben. Azért volt vele kedves, mert kedves akart lenni. Erre ösztönözte a nő szemében megbújó alig-alig észrevehető érzékenység, és bizonytalanság. Valamilyen teljesen őrült belső bizonyosság diktálta azt neki, hogy ez a helyes, ezt kell tennie, és az egész annyira természetesen jött, mint a levegővétel. Mennyivel szemben hangzott volna ez így, mint az a sok durva sértés, ami végül is elhagyta a száját. Tanner legszívesebben szembeköpte volna magát az igénytelen viselkedése miatt. Még ha volt is igazság abban, amit az indulat hevében Addison fejéhez vágott, akkor sem ez lett volna a helyes módja a véleménynyilvánításnak. Tényleg nem ismerte a nőt… Tényleg nem volt semmi joga ahhoz, hogy így kielemezze. Főleg nem belső megérzésekre, és félinformációkra alapozva… De olyan nagyon elborította a düh az elméjét. Fel sem fogta mennyire akarja Addison-nal ezt az átkozott éjszakát, mindaddig, míg a nő karcsú alakja el nem tűnt az ajtóban. Akkor pedig már késő volt. Amit kimondott, azt már nem lehetett visszaszívni, meg nem történtté tenni. És most, alig pár óra távlatából pedig már szinte törvényszerűnek hatott az egész. Mert mi értelme is volna Addison után menni? Sűrű bocsánatkérés után, beédesgetni az ágyába? Mi lenne abban a logikus, hogy megkaparint valamit, amit aztán majd nélkülözhet, ami már most biztos hogy hiányozna neki? Mikor veszett el ennyire Addison-ban? Melyik pillanat volt az, amikor a vágyat felváltotta valami sokkal elemibb, sokkal gyötrőbb, és sokkal kontrollálhatatlanabb érzelem? A válasz mindvégig ott volt az orra előtt, csak nem vett róla tudomást. Abban a pillanatban, amikor Addison először kinyitotta a száját, és nekikezdett replikázni, már akkor ott motoszkált a zsigereiben hogy ez a nő fel fogja borítani a nyugalmát… De neki nem volt esze arra a kis belső hangra figyelni! Nem! De szép dolog is a férfiúi gőg, és az önáltatás, miszerint a kezében van a bölcsek köve. Gratulálok öregem, célirányosan elszúrtad ezt az egészet, most pedig megeheted amit főztél… Magadra vess… Idióta…

Tanner kedvetlenül törölte bele a száját egy szalvétába. A palacsinta émelyítően édesre sikerült, a kávé iszapállaga pedig egyenesen felfordította a gyomrát. A tej, mint utóbb kiderült, valamikor fél évszázaddal ezelőtt megsavanyodott a hűtőben, narancslét pedig elfelejtett venni amikor legutóbb bevásárolt… Ami szintén valamikor a múltszázad közepén történhetett. Semmi kétség… ma holtbiztos hogy még a csillagok is kedvezőtlenül állnak.

Megszokásból megdörzsölte borostás állát. Oké, illett volna a reggeli rutint a tisztálkodással kezdeni… Mi sem lett volna egyszerűbb, mint bemenni abba a helységbe, ahol az a perszóna alig néhány órával korábban meztelenül várta… Sosem hitte volna, hogy kihívásszámba fog menni nála egyszer a tusolás… Már éjjel is úgy kellett meggyőznie magát arról, hogy álljon be a zuhany alá, mielőtt lefekszik aludni. Vagyis lefekszik az ágyra, hogy a sötétben meredten bámulhassa a plafont. Te jó ég, mi lett belőle?

- Szia Tanner bácsi! – rontott be az ajtón Hope, megakadályozva ezzel további töprengését, hogy vajon melyik szintjén is akadt el a törzsfejlődésnek.

- Szúrsz… - dörzsölgette meg a kislány a száját, miután egy cuppanós puszit nyomott az arcára.

- Büszke vagyok anyádra, amiért tipikus nőnek nevel…

- Milyen szép napunk van! – csilingelte Meredith, ahogy szokásához híven belibbent a helységbe.

- Fesd falra az ördögöt… - morogta Tanner, miközben azt figyelte hogyan próbálja meg a nő, a kezében szorongatott, két jól megrakott papírszatyrot a munkapultig elcipelni. Már attól émelyegni kezdett, ahogy a lakását érezhetően telíteni kezdte a pozitív energia, és a kicsattanó jókedv. Most komolyan… Miért kell még a sornak boldog rokonsággal is büntetnie?

- Uramisten, de szarul nézel ki! – hördült fel Meredith amikor mosolyogva felé fordult.

- Agglegény vagyok… Jogom van néha szarul kinézni…

- Mi történt? – tette csípőre a kezét a nő, amolyan mindentudó arckifejezést öltve, megfűszerezve az egész tartását a gyerekneveléshez olya nagyon szükséges „valld be az igazat, ne packázz velem” attitűddel.

- Semmi olyan dolog nem történt, aminek a részleteit veled kívánnám megtárgyalni – fogta meg a tányérját Tanner. A majdnem teljesen érintetlen, és mellesleg ehetetlen palacsinta romjait a szemetesbe ürítette, majd a tányért behelyezte a mosogatóba.

Meredith idegőrlő módon minden mozdulatát összeszűkült szemekkel figyelte.

- Hol van Addison? – szegezte neki a kérdést.

- Ha van egy kis esze, akkor még javában alszik a vendégszobában…

- Mármint a garázs felett? A padláson?

- Az nem padlás! Az egy emeleti szint, amit történetesen padlásnak használtam…

- Mit keres ott Addison?

- Azt, amit előző éjjel is keresett… Ott szállásoltam el, amit te is nagyon jól tudsz, így most nem igazán értem a megrökönyödésedet.

- Mit csináltál már vele, Tanner?

- Miből gondolod, hogy bármit is csináltam vele? – csattant fel Tanner. – És miből gondolod, hogy én csináltam vele valamit? Mi van ha Ő csinált velem valamit? Ez a női összetartás egy hangyányit bosszantó tud ám lenni! Ha valami nem stimmel, akkor az mindig csak a férfi hibája lehet. Nem egyoldalú ez egy kicsit? Addison egy nagyszájú, kellemetlenkedő némber… Annyira hihetetlen, hogy lehet hogy Ő tolt el valamit? Mondjuk nagyon is el tudnám róla képzelni azt, hogy rideg módon elutasítja azt aki csupán kedves akar lenni vele! Vagy azt, hogy olyannyira csak önmagát látja, hogy észre sem veszi, mennyire könnyen képes átgázolni mások érzelmein! Sőt, azt is kinézem belőle, hogy ha még ezt tudja is, akkor sem fog foglalkozni vele, mert egész egyszerűen a saját kis világába nem fér be más, csak saját maga. Szóval áruld el nekem… Miért is kellene nekem foglalkoznom Addison lelkivilágával? Miért is kellene nekem bocsánatot kérnem tőle, mikor Ő is legalább annyira felelős, mint én? És a legjobb… Miért is foglalkoztat ez az egész annyira, hogy még megborotválkozni sem vagyok képes? Most le kellene vernem a csempét a falról? Attól szerinted jobb volna? Komolyan elgondolkoztam ezen a kérdésen… De bizonytalan vagyok. És úgy szétverni a fürdőszobát, hogy nem vagyok meggyőződve arról, hogy az újraépítése után jobb lesz, nem volna túl költséghatékony megoldás… Szóval nem… Nem érdekel hol van Addison, és hogy mit csinál.

Meredith tátott szájjal meredt rá, ami csak megerősítette Tanner-t abban hogy egy kicsit elvetette a sulykot. Ingerülten keresztülszántott ujjaival borzas haján, majd mint akinek nincs jobb teendője hátat fordítva sógornőjének bősz mosogatásba kezdett. Hope halk léptekkel odasomfordált mellé, és elmélyülten figyelte a pulton lassan szikkadásnak induló néhány palacsintát.

- Hidd el, aranyom, jobban jársz ha abból nem eszel… - súgta oda Tanner a kislánynak. Meredith száját egy halk „pff” hagyta el, majd lendületesen leszelt egy falatnyit az egyik szeletből, és bekapta. Természetesen azon mód köpte is ki.

- Tettél bele mást is a cukron kívül? – kérdezte szemrehányóan.

Tanner megvonta a vállát, elzárta a vizet, és szárazra törölte a kézfejét az egyik konyharuhával.

- Mi ez? – bökött fejével a papírzsákok felé.

- Vettem egy-két dolgot a közértben. Ha már vendéged van, gondoltam főzhetnénk neki valami rendes ételt is… Mielőtt a skorbuttól elkezdenének kiperegni a fogai.

- Rém vicces vagy, Meredith... – vigyorodott el Tanner gúnyosan.

- Segíts nekem összeütni egy korrekt reggelit, Hope. – fordult sógornője a lánya felé.

Tanner odahajolt a kislányhoz.

- Tudtad, hogy az olyan társadalmi rendszereket, ahol egy személy utasításait követi a pórnép, diktatúrának nevezik? Volt már szó erről az iskolában?

Hope felkuncogott. Tanner jó összeesküvő módjára még közelebb hajolt a kislányhoz.

- A legtöbb diktatúrát előbb-utóbb megbuktatták… Nem kellett hozzá más, csak a nép fellázadása… A puccsról tanultatok már?

- Tanner! Szállj ki a lányom fejéből.

Tanner Hope-ra kacsintva emelte fel az öklét, amihez a lány vigyorogva ütötte hozzá a sajátját.

- Ahelyett hogy a lányomat lázadásra ösztönzöd – taszigálta Meredith egyre kintebb a konyhából, a hálószoba irányába – inkább menj, és faragj embert magadból. Én csak egy jólszituált puccsnak engedem, hogy megdöntse a diktatúrámat.

- Halló! – rikácsolt bele Addison kedvetlenül a kitartóan csörgő telefonba. Hétszentség, hogy ha egyszer végre kimenekül ebből a patkányfészekből, legalább egy évig fog aludni egy olyan ágyban, ami széltében-hosszában akkora, mint egy lakás. Memóriahabos párnákba fogja fojtani minden fájdalmát, és kétségbeesését. Összeráncolt szemöldökkel meredt a telefon kijelzőjére, majd a zokogó görcs határán egyensúlyozva konstatálta, hogy az óra még éppen csak elütötte a kilencet. Ami azt jelenti, hogy aludt úgy durván… vagy fél órát. – Mi van? – tette vissza a készüléket a füléhez morogva.

- Addison ott vagy?

Remek, az anyja… Más sem hiányzott már a boldogságához.

- Igen itt vagyok. – Ugyan hol máshol is lehetne?

- Tegnap is kerestelek, de nem hívtál vissza.

- Ha most csak azért hívtál fel, hogy emiatt szemrehányást tegyél nekem, akkor most leteszem…

- Természetesen nem csak ezért hívtalak…

Ki gondolta volna?

- Akkor megkérhetnélek, hogy térj a lényegre?

- Devon jövő héten hazalátogat, mi pedig egy gondolatnyira vagyunk San Francisco-tól…

- Hát ez sajnálatos, mert én pont nem vagyok San Francisco-ban…

- Hogyhogy?

Anyja hangja egy oktávval fentebb csúszott ezzel is hangsúlyozva döbbenetét. Ezek szerint minden természeti tőrvényszerűségnek ellentmond, ha elhagyja a várost… Azért ez meglepő egy olyan családban, aminek a tagjai többet vándorolnak, mint évszázadokkal korábban a nomádok…

- Ezt hosszú lenne most telefonon elmesélni… - hanyatlott vissza Addison feje a párnára.

- De mégis hol vagy?

- Sringdale-ben.

- Az melyik államban van?

- Teljesen mindegy. Hiába is keresnéd a térképen, nem találnád meg. Már azon is csodálkoznék, ha a wikipedia nyilvántartaná…

- De hogy kerülsz te oda?

- Nagyon röviden, útban voltam New York-ba, amikor lerobbantam itt…

- De miért akartál te New York-ba utazni…?

Vajon annak, hogy „ezt hosszú lenne telefonon elmesélni”, melyik része volt az, amit az anyja nem tudott értelmezni?

- Találkozzatok Devonnal, add át neki, hogy csókolom, aztán majd ha New York közelében jártok szóljatok…

- De Addison…!

- Anya, nem vagyok a legfényesebben, alig aludtam valamit. Ha egy kicsit összeszedtem magam, majd visszahívlak. Apát is puszilom! – kinyomta a telefont. Nem szokott ennyire udvariatlan lenni a szüleivel, de most nem volt olyan passzban, hogy többtíz perces bájcsevegésbe kezdjen a testvéréről, a politikai helyzetről, vagy az egészséges táplálkozásról.

A takarót a fejére húzva próbált láthatatlanná válni.

A telefon újra zord csörgésbe kezdett. Számíthatott volna rá…

- Mondtam hogy később visszahívlak… - motyogta kedvetlenül a készülékbe.

- Ne haragudj, nem tudtam, hogy rosszkor hívlak…

Addison gyors pillantást vetett a kijelzőre, mert úgy vélte, hogy a vonal túlsó végén lévő kellemes férfihang nem az anyjához fog tartozni.

- Nem, nem! – tiltakozott aztán hangosan. – Egyáltalán nem hívsz rosszkor Evan. Azt hittem az anyám lesz az…

- Akkor már mindent értek. Hogy vagy? Kerestelek korábban, de nem vetted fel…

- Mit mondhatnék? – tornászta fel magát Addison ülőhelyzetbe. – Kicsit zűrösen alakult az elmúlt néhány napom.

- Zűrösen? Neked? – nevetett fel jóízűen egykori egyetemi barátja a túloldalon. – Addison, neked sosem volt semmi zűr az életedben.

- Igen, erre kezdek magam is rádöbbenni… - vallotta be elnyújtva Addison, maga előtt babrálva a takaró szélét. – Hogy van Claire? És a gyerekek?

- Húúú, te tényleg nagyon kétségbe lehetsz esve, ha a feleségem hogyléte felől érdeklődsz!

Addison szemöldöke felfelé rándult.

- Miért? Mindig meg szoktam kérdezni, hogy vagytok.

- Ez igaz, de azt soha nem szoktad megkérdezni, hogy Calire hogy van…

- Nem is igaz.

- Dehogynem. Soha nem ejted ki a nevét a szádon.

És tényleg. Így visszagondolva, hosszú évek távlatára, be kellett látnia, hogy Evan-nek igaza van. Olyan mélyen gyökerezett benne a nő iránti ellenszenv, hogy nem bírta rávenni magát arra, hogy egyáltalán a létezését elfogadja. De ez nem az Ő hibája volt! Claire az a fajta nő volt, aki aranykanállal a szájában született, és mindent a lába elé tettek. Nem kellett soha megdolgoznia semmiért. A sors személyre szabott terülj-terülj asztalkámmal látta el, és még vonzó is volt. Olyannyira, hogy amikor végzős korukban Evan megismerte, nyálcsorgatva hűséges ölebként követni kezdte. Aminek persze egyenes irányú következménye volt, hogy a barátságuk hátrébb sorolódott a férfi fontossági sorrendjében, Ő pedig ismét egyedül maradt. Utálta Claire-t… és utálta Evan-t is. A boldogságuk az igazság lángoszlopaként virított a szemei előtt, karnyújtásnyi közelségre, és ahelyett hogy elismerte volna, hogy fél – hogy retteg az egyedülléttől -, és hogy igenis irigy, mi több féltékeny, azzal kompenzálta belső feszültségét, hogy kiállhatatlanul viselkedett Claire-rel. És erre pont egy átvirrasztott éjszaka után kell rádöbbennie, miután már alig néhány órával korábban letisztázta magában, hogy ettől szarabb már nehezen lehetne a helyzete.

- Jesszusom… - nyögött fel, majd úgy dőlt el az ágyban, mint egy fél tégla. – Csapnivaló barát voltam, igaz?

- Inkább mondanám azt, hogy szűklátókörű… esetleg túlérzékeny…

- Hülye?

Evan mélyen felsóhajtott.

- Régen volt már, ráadásul tudom miért voltál olyan, amilyen. Ne légy túl kemény magadhoz. Az önostorzás, még senkit nem vitt előrébb.

- Sajnálom… - köszörülte meg Addison a torkát.

- Ez már majdnem egy évtizede volt, és minden undokságod ellenére, elvettem a nőt, akit szeretek, és két gyönyörű gyerek apja vagyok. – nevetett fel szórakozottan Evan. - Ha eddig nem dühített fel az akkori viselkedésed, akkor hidd el, ezután sem fog… De azért köszönöm. És most már megöl a kíváncsiság… Mire fel ez az önismereti válság?

Addison semmit nem akart mondani. De igazán, tényleg semmit… Így aztán önmagát is meglepte, amikor a szája kinyílt és elkezdtek belőle ömleni a szavak. Aztán a lendület elintézte a többit. Mire felocsúdott, már cifra káromkodások özönével tarkítva ecsetelte az előző éjszaka történéseit.

- Szóval, nem is tudom miért érint ennyire rosszul egy olyan ember véleménye, aki ad egy, nem is ismer, ad kettő, akinek a viselkedése, és a stílusa olyan kritikán aluli, hogy azt nehéz szavakba önteni. Szerinted megbolondultam? Mert én úgy érzem, hogy igen! Máskor mindig elmentem az ilyen tuskók mellett… Most meg? Szánalmasan gubbasztok egy ágyban, egy végigzokogott éjszaka után… és ödémásak a szemeim! Tudod te milyen borzalmasan festek, amikor ödémásak a szemeim…?

- Igen, véletlenül tudom… - szúrta közbe kuncogva Evan. – Adhatok neked egy tanácsot, Addison? Menj, és kérd meg ennek a pasasnak a kezét…

- Mondd, itt voltál te, mialatt felvázoltam, hogy milyen ember is Tanner Crawford? Az ilyet nem férjül kell fogadni, hanem légycsapóval kell elhessegetni… Vagy könnygáz-spray-vel.

- Lehet… De inkább abba gondolj bele, hogy mikor volt utoljára, hogy egy hímnemű lény ilyen hatással lett volna rád…

- Ez nem számít!

- Csak ez számít! Mellesleg már megint okosabbnak hiszed magad mindenkinél…

- Menj a fenébe, Evan! Te a barátom vagy. Kutya kötelességed volna támogatni mindenben.

- Épp azt teszem. Arról nem tehetek, hogy neked nem tetszik, amit hallasz. Ha beismered, ha nem, ez a Tanner fasírtot csinált a nagyra becsült távolságtartásodból, és most emiatt ki vagy bukva. A pasasnak nagyon jó érzéke van ahhoz, hogy rátapintson a hiányosságaidra, ami azt is jelenti, hogy látja az előnyeidet is. Máskülönben nem akart volna kedves lenni veled… Ha nem számítottál volna neki, akkor magasról tett volna a feszültségeidre, és az első falnál lerendez. Szerintem nincs is itt akkora probléma, mint amekkorának te be akarod állítani, csak a drámára való hajlamod megint gőzerővel dolgozik…

- Utállak. – fortyant fel Addison. – Amúgy meg teljesen mindegy mit miért csinált Tanner, tegnap este akkor is ocsmányul viselkedett…

- Akárcsak te. Szerinted ha egy férfi igyekezetét, annyival elintézik, hogy elmehet vele a francba, az hogy fog esni az egójának? Annak az egónak, amitől mi hímek fajtán csúcsának tartjuk magunkat?

Addison elgondolkozva rágcsálta az ajkát.

- Látod ezt, ebből a megközelítéséből, még át sem gondoltam.

- Neked kéne a legjobban tudni, hogy amikor az ember elveszíti az önkontrollját, akkor sokszor mond olyat, amit nem úgy gondol, vagy még amit tényleg úgy is gondol, azt sem képes emberi stílusban megfogalmazni. Nyugodtan szidd csak ezt a hapsit… Csak közben ne felejtkezz el a „más szemében a deszkát, a magaméban pedig a gerendát se…” elvről.

- Kegyetlen vagy.

- Csak őszinte… Egy barátnak nem őszintének kell lennie?

- De… De nem lehetne, hogy tapintatosabban légy őszinte?

- Te nem értesz a tapintathoz, Addison.

Van benne valami…

- Nyugtass meg hogy nem csak azért hívtál fel, hogy kendőzetlenül beolvass nekem.

- Hát tényleg nem szerepelt a terveimben, hogy kiselőadást fogok neked tartani a normál emberi működés alapfogalmairól… Bevallom önző okok vezéreltek, amikor felvettem a telefont. Lenne egy-két első ránézésre nyerő befektetés, amit szeretném ha átnéznél…

- Nem unod még, hogy minden befektetésedet rám sózod? Egyszer majd akaratlanul ugyan, de csődbe foglak juttatni…

- Erről is szerettem volna beszélni veled…

- Jaj ne! Már csődbe is vittelek?

- Szó sincs róla. Sőt! Pont ennek az ellenkezője, de ezt hosszú lenne telefonon átbeszélni. Pár hét múlva New York-ban leszek, üzleti ügyben. Összefuthatnánk…

- Nagyon örülnék neki!

- Akkor ezt megbeszéltük. Hívlak, amint tudom a pontos dátumot.

- Várni fogom. Örültem hogy hallhattalak.

- Én is… Átdobom az anyagot neked emailben. És Addison! Kapd el a tökeinél fogva ezt a Tanner-t.

Addison még hallotta ahogy Evan jót derül a saját viccén, aztán már csak a vonalbontást jelző szaggatott sípolás volt a társa.

Nem volt ideje elmerülni szegényes gondolataiban, mert halk kopogás hallatszott az ajtó felől. Addison gyomra görcsbe rándult. Már csak az elképzeléstől is kiverte a víz, és szédülni kezdett, hogy Tanner az, aki a kint áll a folyosón.

- Meredith vagyok… - szűrődött be a nő kedves hangja a szobába, Addison mellkasáról pedig nagy robajjal szakadt le a mázsás súly. Mivel az alvásra alkalmasnak nyilvánított szatén, és csipkecsodái még mindig a bőröndjének a legalján hevertek, így jobb híján a takaróba burkolózva slattyogott el az ajtóig. Résnyire kinyitotta…

- Hát veled meg mi történt? – kapta Meredith a szája elé az egyik kezét. A másikban egy tálcát egyensúlyozott, amin valami íncsiklandó illatú étel gőzölgött, friss paradicsommal, uborkával, egy nagy pohár jéghidegnek látszó narancslé társaságában. A kávé csak a megkoronázása volt a fejedelmi reggelinek. Annyi ideje sem volt hogy kinyissa a száját, és megköszönje a nő fáradozását – mert abban egészen biztos volt, hogy nem Tanner főzött neki -, Meredith már bentebb is tolta, és belépett a szobába. – Ez valami allergia? – mutatott a szemére.

Addison megrázta a fejét.

- Ez történik akkor, ha sírok. – felelte a tálcára szegezett tekintettel.

- Ezzel csinálnunk kell valamit. – jelentette ki ellentmondást nem tűrően Meredith. – Tanner nem láthat meg ilyen állapotban.

- Hidd el, nekem sem vágyam a sógorod szeme elé kerülni így. – vette el Addison a tálcát a nő kezéből. – Még a végén előnyhöz juttatnám a mi kis harcunkban.

- El nem tudom képzelni mit csináltatok egymással tegnap, de mindketten tragikusan festetek. – ingatta a fejét a nő. – Ami kifejezetten vicces is lehetne, ha nem kedvelnélek téged, és nem szeretném Tanner-t.

- Köszönöm. – motyogta válaszul Addison, miközben törökülésbe tornázta magát a kanapén, és lassan falatozni kezdett.

- Ne köszönj semmit. Mindketten szánalmasak vagytok, és mindkettőtökre módfelett dühös is vagyok. Mint két pubertáló tini a középiskolában. Szégyent hozok a nemek közti harcra…

- Nos, köszönöm az egyenességedet… is. És a reggelit is. – hümmögött Addison.

- Nem volt nagy fáradtság. – legyintett Meredith. – Átjöttünk pár órája Hope-pal, szeretett volna megismerkedni veled, de csak a bácsikája zord ábrázatában volt szerencsénk gyönyörködni, hosszú-hosszú perceken keresztül…

Addison úgy tett, mint aki nem hallja meg a célozgatást Tanner nem túl virágos hangulatára.

- És itt van még a lányod? – kortyolt egy nagyot a narancsléből. – Szívesen megismerkednék én is vele. – ez a mondat csak részben volt hazugság. Egy hányada a személyiségének tényleg szerette volna megnézni magának azt a mosolygós, és bájos kislányt, aki azokon a fényképeken olyan boldognak tűnt… Csak sajnos a személyiségének egy másik része – a dominánsabb része – elképzelni sem tudta, mit is tudna kezdeni egy tízéves gyermekkel… tinivel… kistinédzserrel… vagy hogyan is szokták ezeket a palántákat emlegetni.

- Hope már elment az egyik barátnőjével. – ült le mellé Meredith. – Majd legközelebb.

Addison magára erőltetett egy mosolyt.

Aztán beállt a kínos csend.

Amiről Addison-nak esze ágában sem volt tudomást venni. A feszengést előidéző hallgatáson kívül, már csak az volt kényelmetlenebb, ha kényszerszófosásba kezd az ember lánya…

Amikor befejezte a falatozást, az üres tányért, és tálcát letette maga elé a földre. Azt hitte Meredith néhány perc alatt feladja, és kimenekül a szobából, de a nő csak tűnődve mustrálgatta.

- Mit mondott neked, amivel sikerült ennyire felzaklatnia? – szegezte végül nyíltan neki a kérdést.

- Mindegy. – rázta meg a fejét Addison. – Maradjunk annyiban, hogy a sógorod nagy szája, az éleslátásával vetekszik, én pedig tartok tőle, hogy van amiben igaza volt…

- Tanner sosem volt a szavak embere. – simogatta meg a karját Meredith. – Bármit is mondott neked tegnap, azt már legalább tucatszor megbánta.

- Nem hiszem, de azért kedves tőled, hogy vigasztalni próbálsz.

Meredith erélyesen bólintott, aztán lehajolt a tálcáért, és elindult kifelé.

- Hozok valamit a szemedre. – szólt vissza az ajtóból. – Addig zuhanyozz le, és szedd össze magad. A problémák attól biztosan nem fognak megoldódni, hogy egy kanapén gubbasztasz, csapzottan.

És már ott sem volt.

Addison ajkai félmosolyra húzódtak. Az volt a helyzet, hogy egyre jobban kezdte megkedvelni ezt a szédült nőszemélyt.

6. fejezet

Duruzsoló moraj bélelte ki a kocsma belső légterét. Sehonnan nem lehetett büfögéssel tarkított harsány nevetést hallani, mindenki csendesen szopogatta az italát, és néha egyezményesen mindenkinek a feje, hol nemet intett, hol bősz bólogatásba kezdett. Mintha a vendégek is átérezték volna színvonalon aluli érzelmi állapotát. Még Jim is horkantgatások nélkül kortyolgatta a sörét, nem osztogatta életbölcsességeit, sőt leginkább rá se hederített.

Tanner bosszús volt. Egész nap azzal győzködte magát, hogy az a tompa szorító érzés a mellkasában oldódni fog, ha emberek közé megy. Ha a napi rutin eltereli majd róla a figyelmét. Minő meglepetés, ismét tévedett. A sors kegyes barátként odaállt mellé, és körbekacagta, mivel pont akkor, amikor a legnagyobb szüksége lett volna arra, hogy ismerős emberek a saját nyomorukat a nyakába zúdítsák, hirtelen senkinek nem akadt semmi mondanivalója. Este tíz magasságában már azért fohászkodott, hogy Julie lépjen be az ajtón, és idegesítse fel egy újbóli flörtölési kísérlettel, de még a lány is cserbenhagyta. A kis csókolózós jelente Addison-nal, olyan jól sült el, hogy Julie-ról azóta sem hallott semmit. És ez a tény teljesen tegnap éjszakáig erős megkönnyebbüléssel töltötte el, most viszont már annyira irritálta a teljesen logikátlan bűntudata (merthogy az volt, teljesen logikátlan, egész nap azzal szórakozott, hogy érvek tömegét sorakoztatta fel amellett, miért is jogtalan a belsőjét marcangoló kellemetlen, légszomjat előidéző feszítés), hogy elkezdett azzal kacérkodni hogy valamilyen módon iderángatja azt a csitrit. Persze ezt az alternatívát még maga sem gondolta komolyan. Egy kocsmai verekedést viszont annál inkább.

Helyzetén az sem könnyített egy szemernyit sem, hogy Addison az egyik legtávolabbi sarokba húzódva, tüntetőleg rá sem bagózva munkálkodott a notebook-ján, idestova már este nyolc óta… Tehát már két órája és 25… nem már 26 perce. Ott ücsörgött, és feltételezhetően dolgozott… És ezalatt az idő alatt egyszer sem nézett fel rá. Ahogy senki másra sem. És bassza meg, de a nő gyönyörű volt. Kipihentnek tűnt, az arca kisimult, a szemei csillogtak. Az egyik lábát felhúzta maga elé, talpa a szék elején támaszkodott, meztelen lábfeje sportszerűen kacsintgatott Tanner felé, halványrózsaszín körömlakkos ujjaival. Haja kibontva omlott a vállaira, az ajkai pedig hol megrándultak, hol rágcsálta őket, amivel az egekbe pumpálta Tanner vérnyomását, akinek fogalma sem volt meddig fogja még bírni ezt a kínzást.

- Felülmúlod az elvárásaimat a bénaság terén, fiam. – szürcsölt egy nagyot Jim a söréből.

- Azt hittem ma már meg sem fogsz szólalni. – szakította el Tanner a tekintetét a nőről.

- Vártam, hogy mi fog kisülni, ebből a mai napi kis színjátékotokból azzal a virágszállal… Nem tudom mit csináltál fiam, de rendesen elkúrtad a dolgot…

- Jim…

- Ne jimezz itt nekem! – hördült fel az öreg. – Elég idős vagyok már ahhoz, hogy úgy beszéljek, ahogy nekem tetszik. Megszokhattad volna már végre. Unalmas minden este ugyanazt a grammatikai vitát lefolytatni veled… Inkább azt áruld el, mi volt a baj! Nem állt fel?

- Jim! Már megbocsáss, de ennek már csak a feltételezését is visszautasítom!

- Most miért? Van az úgy, hogy nem működik…

- Nem, nincs.

- Tudok rá jó megoldásokat ajánlani, ha gondolod. Az én koromban már nem tréfa az ilyen ügy… Mindenki arra a nyomorult kék pirulára esküszik, de tudod, én azt nem szedhetem, a vérnyomásom miatt, így az asszonnyal rá lettünk utalva egyéb alternatívákra… És meg kell mondjam…

Tanner tiltakozva emelte fel a kezét.

- Nem akarom tudni!

- Meg tudod, sok múlik azon is, hogy milyen a partner. Ha sokat sziszifuszizik, totojázik, vagy tunya… biztos te is ismered azt a deszka típust… na az barátom, nagyon lohasztóan hathat a férfivágyra. Nem szuperált a kicsike?

- Semmi közöd hozzá, vénember.

Jim mindentudó bólogatásba kezdett.

- Kicsit merev a lányka, mi? Én azt mondom, hogy az ilyen típusnál a férfi kezében kell lennie a gyeplőnek. Térdeltesd le a kész tények elé, aztán instruáld részletesen…

- Mondd csak, Jim, hogy tudtad te elérni, hogy bárki is hozzád menjen?

Jim arcán kaján vigyor ömlött szét.

- Jó részletesen instruáltam.

Tanner sem bírta megállni halvány mosolygás nélkül.

- Sem Addison-nal, sem velem, nincs semmi probléma.

- Akkor megkérdezhetem, hogy ahelyett hogy hevesen döngölnéd valahol, miért itt cseverészel velem?

- Ez bonyolult.

- Én meg egy sok élettapasztalattal rendelkező vénség vagyok. Igaz hogy szivatóval indulok, de itt – bökött Jim a mutatóujjával a saját halántékára – még minden rendben van.

- Kezd zavarossá válni a kép…

Jim homlokán megrezdültek bozontos szemöldökei.

- Egy nap alatt zavarosodott be?

- Nem. Valószínűleg már a kezdetekben is zavaros volt, csak én nem vettem észre.

- Hát akkor nem lehetett túl zavaros…

- Ezzel most semmit nem segítesz, ugye tudod?

- Rébuszokban beszélsz, fiam. Az tény hogy nem vagyok hülye, de kódot fejteni már a katonaságnál sem tudtam…

Tanner a szeme sarkából észlelte, hogy Addison lehajtja a notebook-jának a tetejét, és szedelőzködni kezd. Érdekes, eddig minden baja volt, amiért a nő ilyen közel volt hozzá, most mégis elkapta a pánik, amiért Addison távozni készül. Akárki találta is ki, hogy úgy működjön a nemek közti kémia, ahogy működik, megérdemelne egy jó erős tökön rúgást.

Addison továbbra is tudomást sem véve róla kisétált az ajtón. Tanner pedig olyan erősen szorította össze az állkapcsát, hogy azt hitte menten kitörnek a fogai. Kész vicc már ez az egész. Bármennyire is akadékoskodott ellene, Meredith-nek igaza volt abban, hogy egyikük viselkedését sem lehetett felnőtt emberekéhez méltónak ítélni.

Energikusan megtörölte a kezét az egyik rongyban.

- Jim megkérhetnélek, hogy zárj be helyettem? – fordult újra az öreg felé.

- Mi az, csak nem kizavartalanodott a kép?

- Még nem, de percről percre, egyre tisztább lesz minden…

- Akkor mit ácsorogsz még itt? Menj utána! – mordult fel az öreg megemelve a korsóját. – Csak ne felejtsd el instruálni…

- Hidd el Jim, Addison nem az a fajta nő, akit nagyon vezetni kellene…

- Akkor meg pláne mit keresel még itt?

Tanner vigyorogva meglapogatta az öreg hátát, majd kijött a pultból, és egyenesen a garázs felé vette az irányt.

Talán ez a szakasza volt a napnak a legrosszabb. Az este. Egyedül. Munka után, amitől nem sikerült annyira lezsibbadnia, mint szerette volna. Délután akarata ellenére elnyomta az álom, így most cseppet sem érezte magát fáradtnak, ami egyet jelentett azzal, hogy nagy valószínűséggel megint sokáig fog forgolódni, a sötétben. Már előre tudta, hogy minden nyugtalanító gondolata, amiket sikerült egy kicsit kiszorítani a tudatából az elmúlt néhány óra folyamán, újult erővel fognak lecsapni rá. Miért mindig az éjszaka a legnehezebb? Azt tanítják a szülők a kisgyermekeknek, hogy a sötétben nincsenek szörnyetegek. Jaj, dehogyis nincsenek! Igaz, hogy nincsenek karmaik, nem bűzlenek, és nem akarják kiszívni a koponyákból az agyvelőt, de igenis veszedelmesek. Hajlamosak az embert az őrület határáig kergetni…

Addison egy halk sóhajjal tolta le a combjáról a nadrágot, majd kilépett a szárakból. A fehér lenvászon ing alig érintette a testét, amikor kibújt belőle. Hagyta, hogy a nyáresti szellő csiklandozza a bőrét. Nem sietett befeküdni az ágyba. Odalépett a kanapéhoz, és a földre dobálta a takarót, és a párnákat. Előző esti hánykolódása miatt, a lepedő összegyűrve, csinos kupacokba fodrozódva hevert a bútordarabon. Megfogta az anyag két végét, és megemelte. Figyelte ahogy a levegő a vászon alá kap, majd lassan visszaengedi a szövetet immáron sokkal kisimultabban. Lehajolt, hogy a széleket eligazgassa, amikor egy forró érintés cirógatta meg a gerincét. Az ijedtségtől, úgy pördült meg, mint akit megcsíptek.

A félhomályos szobában Tanner alakja robosztusnak hatott. A kintről beszűrődő világítás kísérteties fényt kölcsönzött kék szemeinek. Mellkasa szaporán emelkedett és süllyedt, és Addison érezte a testéből kiáramló meleget. Szíve meglódult, szája kiszáradt. A férfi felbukkanása, így közel a boszorkányok órájához, csak egyet jelenthetett. És Tanner mintha csak a gondolataiba olvasott volna, egy nagy lépéssel előtte termett, és minden szó nélkül az ajkára szorította a száját. Durván, eszelősen csókolta. Amikor Addison kinyitott a száját hogy levegőt vegyen a férfi nyelve hevesen betolakodott. Mindketten felnyögtek. Nem volt ideje arra, hogy tudatosítsa magában ezt a váratlan fordulatot, mert Tanner ujjai már a melltartója kapcsánál babráltak. A fehérnemű engedett, és egy pillanattal később már meredező csupasz mellbimbóit Tanner pólója cirógatta. Az érzés végigbizsergett minden porcikáján, majd az ölében kezdett összpontosulni. Szemérme rekordidő alatt nedvesedett be, mintha az eddig szorgosan visszatartott vágy ezt a percet várta volna, hogy kirobbanhasson a testéből. Görcsösen viszonozta a csókot, és olyan éhesen nyomta a csípőjét a férfinak, mintha az élete múlott volna rajta. Tanner ujjai a bugyija pántja alá csúsztak, és próbálták lesegíteni róla a huncut kis darabot, de mivel teste szorosan a férfi testéhez tapadt, és mivel nyelve őrült iramban dörzsölte Tanner nyelvét, a falatnyi csipke megrekedt a szemérménél. Tanner karjai felkúsztak a testén, egyik kezével elkapta a tarkóját, másikkal a hajába markolt, és elkezdte hátrafelé tolni a kanapé irányába.

Addison-nak teljesen mindegy volt, hogy merre mennek, csak Tanner abba ne hagyja, amit elkezdett. De a férfi elszakította a száját a szájától, amikor a kanapénak a széle a térdhajlatába nyomódott. Addison panaszosan felnyögött.

- Tudom. – mordult fel Tanner. – Nem fogom abbahagyni. Fordulj meg! – szólította fel, mire Addison szívverése még nagyobb lendületet vett, már majdnem az ájulás szélére sodorva. Remegő lábakkal teljesítette a kérést, vagy parancsot… Tanner ujjai játékosan végigfutottak a gerincének a vonalán, megragadták a vállát, és addig nyomták míg kezeivel meg nem támaszkodott a kanapén. A férfi teste hátulról hozzányomult, egy gyengéd érintés előreseperte a haját, szabaddá téve ezzel a nyakát.

- Ki foglak nyalni, Addison. – suttogta a fülébe Tanner, majd a nyakába csókolt. – Addig fogom ízlelgetni a puncidat, amíg össze nem rándul a gyönyörtől, és utána… - dörzsölte a fenekének gyémántvágásra is tökéletesen alkalmas, lüktető erekcióját a férfi – Utána keményen birtokba foglak venni. Be fogok csúszni ide – siklott Tanner marka a szemérmére -, ebbe a forró, nedves, és szűk csatornába, és addig fogok mozogni benned, amíg már nem leszel képes másra gondolni, csak rám…

- Istenem… - szökött ki Addison ajkai közül, miközben azt sem tudta eldönteni, hogy ezt most fohásznak szánja-e, vagy egy kacskaringós káromkodás felvezetőjének. Combjai összeszorultak, csapdába ejtve ezzel a férfi kezét. Kész tényként könyvelte le magában, hogy Tanner-nek nem kell nagyon igyekeznie… Már most sem tudott egyébre gondolni, csak az izmos testre, ami hátulról hozzápréselődött, és a gyönyörre, amit majd kapni fog tőle.

Tanner fogai játékosan a nyakába martak, majd a nyelvével tompította az édes sajgást amit okozott. Végighúzta ajkait a gerincén, néha nyalogatta, furfangos csókokat helyezett el a lapockájánál, majd egyre lejjebb, míg le nem térdelt mögé. Bugyiját egy határozott mozdulattal lerántotta, és termetes tenyerével megszorongatta a fenekét.

- Kibaszottul gyönyörű vagy! – hördült fel ércesen a férfi, amikor farpofáit széthúzta, biztosítva ezzel a teljes hozzáférést a nőiességéhez. Addison szemei hátrafordultak az üregükben amikor megérezte Tanner száját a punciján. Összerezzent. Bódult tudata már nem volt képes értelmes, összefüggő gondolatokra. Szemérmessége azt sem tudta hová piruljon, mert több évnyi tapasztalattal a háta mögött, sem élt még át ehhez hasonlót. Megrészegítette az a tudat, hogy teljesen kitárulkozva hajol be egy olyan férfinak, akit szinte alig ismer, buján, és ahelyett hogy szégyenkezne még szélesebbre tárja a lábait, hogy még mélyebben érje a cirógatás. Minden porcikájában remegett, és eltöltötte az érzékeit a lába közül kiáramló cuppogó hangok özöne, és önmaga illata. Nem ismert magára, amikor Tanner nyelve néhány nyalintás, és egy-két játékos pöccintgetés után berontott a hüvelyébe. Ahelyett hogy a jólneveltsége győzedelmeskedett volna, fenekét hátratolva követelt még többet abból a fájdalommal vegyes kéjérzésből, amit a férfi gerjesztett a testében. Lihegett, és amikor Tanner hüvelykje a csiklóját kezdte dörzsölni már majdnem nyüszített is. Annyira fel volt izgulva, hogy attól félt a lábai nem fogják megtartani. Hangosan nyögve harapott bele saját felkarjába, hátha az apró fájdalom majd visszaadja neki azt a kontrollt, amit talán soha nem is birtokolt. Tanner szabad keze oldalról a teste alá nyúlt, és keményen megragadta a mellét. Gyömöszölte, ingerelte, míg a bimbója össze nem zsugorodott, utána az ujjai alatt görgette a végtelenül érzékeny csúcsot. Addison alhasa összehúzódott, majd elernyedt, abban a ritmusban, amit a férfi diktált neki. Megszédült ahogy egyre elemibb erővel, és egyre szaporábban hullámzott keresztül rajta a vágy, amíg egybefüggővé nem vált. Tanner azon a határvonalon tartotta, ahonnan már csak pillanatok kérdése lett volna a megkönnyebbülést hozó gyönyör, de mindig amikor már elélvezett volna, a férfi taktikát váltott. Simogatásai lágyabbak lettek, kezét el-elemelte a csiklójáról, mellének a külső ívét becézgette, aztán amikor Addison teste elernyedt, légzése egy kicsit lenyugodott újból kezdte előröl az egészet. Néhány perc leforgása alatt Addison tucatszor került az orgazmus határára, és ugyanannyiszor fojtotta panaszos nyögésbe a csalódottságát, amikor Tanner megtagadta tőle a kielégülést.

- Tanner! – sikkantott fel, amikor a férfi nyelve elszakadt a puncijától, és befurakodott a farpofái közé. Akaratlanul szökkent egyet előre, amikor a nedves érzés az ánuszát érte.

- Nyugalom… - mordult fel a férfi megragadva a csípőjét. Mint akit satuba fogtak, nem tudott mozdulni se előre, se hátra. A hátán borzongás futott végig, teljesen a nyakáig ennek a fajta közeledésnek a szokatlanságától. A másodperc tizedrészéig kényelmetlen szorongás ülte meg a gyomrát, az arcát pír lepte el, és legszívesebben egy párna alá dugta volna a fejét, de Tanner ujja visszavándorolt a csiklójára. A dörzsölés keltette erős inger majdnem letaglózta. A levegőt kapkodva próbált elhúzódni sikertelenül. Szemérme pulzálni kezdett, és olyan síkossá vált, mint talán még soha ezelőtt. Testét ellepte a veríték, minden porcikájában reszketni kezdett, és bár valahol mélyen egy hang azt mormolta benne, hogy szégyenkeznie illene amiért ennyire nyilvánvalóan élvezi a férfi kutakodását, nem volt ideje erre a hangra összpontosítani. Tanner mintha érezte volna, mi játszódik le benne, a csípőjét tartó kezét besiklatta a lábai közé, és minden finomkodást nélkülözve két ujjával belédöfött. Addison-nak levegőt venni sem volt ideje. A körkörös és erőteljes masszírozás átlendítette azon a ponton, amin már hosszú percek óta egyensúlyozott. Körmeit a kanapé szövetébe mélyesztette, és elkínzott kiáltás szakadt fel a torkából. A robbanás elsöprő erejétől egy-két kósza könnycsepp szabadult ki szorosan zárt pillái alól. A megkönnyebbülés hullámai minden csontját kocsonyássá tették. Remegett a keze, a lába, de még a puncija is. Ha a férfi nem karolja át a csípőjét, rongybabként csuklott volna össze. A világ átmenetileg megszűnt létezni, csak saját lihegése, és Tanner szapora lélegzetvételei voltak valósak, és a kábulat, aminek meglétéről eddig csak halvány sejtése volt.

Tanner még néhány másodpercig tartotta Addison reszkető testét. Amikor már úgy látta, hogy a nő képes lesz saját erejéből megtámaszkodni, eleresztette a csípőjét, és a farmerjához nyúlt. A kínok kínját élte át, míg azon ügyeskedett, hogy a végletekig felizgassa Addison-t. A nő illata, édes íze drog volt az érzékeinek. Farka lüktetve követelte a behatolást minden apró sóhaj, minden hangosabb nyögés, minden önkéntelen mozdulat után, amik néma könyörgésnek is beillettek volna. Semmit nem látott már, és semmi nem is érdekelte már azon a gyönyörű, párnás puncin kívül, ami harmatosan várta, hogy elmerüljön benne. Lerángatta a cipzárját, letolta a csípőjéről a nadrágot, együtt az alsónadrágjával, megragadta Addison csípőjét, és egy nagy lökéssel, brutálisan behatolt a nőbe.

- A kurva életbe… - nyögött fel, amikor félig elmerült a síkos barlangban. Bármennyire is felizgatta Addison-t, a nő hüvelye rászorult a farkára, pulzálva lüktetett körülötte, és átmenetileg nem engedte tovább. Majd megőrült, de próbálta fékezni az ösztönét, hogy még mélyebbre furakodjon. Egy halk szisszenéssel visszavonult, de csak azért, hogy egy újabb határozott lökéssel még bentebb juthasson. Addison feje előrebicsaklott, és tompán felsikoltott, amikor még pár centi eltűnt a testében a farkából. A forróságtól, amit a nő öle ontott magából, azt hitte menten meg fog gyulladni. Addison belső izmai ritmikusan gyúrták a vesszejét, seperc alatt a végső határig sodorva. Hörögve még egyszer kivonta magát a selymes kis punciból, aztán egy utolsó rohammal teljesen eltűnt a nőben. Mélyen benntartva magát, ráhajolt Addison hátára, megnyugtatóan simogatva a karját, az oldalát… A nő apró nyöszörgésekkel támasztotta a homlokát a kanapé háttámlájának. Tarkója csatakos volt az izzadtságtól, mindkét karja remegett, és leginkább úgy nézett ki, mint aki legszívesebben ebben a szent percben, és azon a szent helyen szeretne összecsuklani.

- Minden rendben? – suttogta Tanner aggódva a nyakába. Nem az volt a szándéka ezzel a lerohanással, hogy Addison-t végelgyengüléssel a mentőnek kelljen kórházba szállítania. A nő erőtlenül bólintott egyet.

- Biztos? – erősködött tovább Tanner. – Csak egy szavadba kerül…

- Nem… - ingatta a fejét Addison. – Annyira tökéletes így…

Hát jó! Nincs olyan férfi, aki egy ilyen kijelentéssel vitába óhajtana szállni.

- Már csak egy kicsit kell kibírnod, aranyom. – túrt Tanner a gesztenyebarna fürtök közé az ujjaival. Gyengéd erőszakkal belemarkolt a nő hajába, és felhúzta a fejét, kicsit oldalra billentve. Nyelvével megkereste a nő ajkait, és játékosan körbefutott rajtuk. – Kibírsz még egy kicsit? – húzta vissza a csípőjét. – Fogod tudni tartani ezt az isteni feneket addig, amíg el nem élvezek?

- Igen. – nyögött Addison a szájába.

- Akkor kapaszkodj mindkét kezeddel a kanapé támlájára. – egyenesedett fel.

A nő szó nélkül fentebb húzta magát, amitől kecsesen homorúvá vált a hátának az íve.

- Nagyobb terpeszt… - utasítgatta tovább rekedten Tanner. A látványtól kiszáradt a szája. Ahogy Addison combjai még jobban eltávolodtak egymástól még levegőt venni is elfelejtett. – Maga vagy a megtestesült bujaság. – futtatta végig a tenyerét a nő oldalán. – Ha látnád magad… A hajad csapzott, csillog a bőröd, fel vagy hevülve… Maga a tökély. – és lendült. Keményen, erősen, minden izmát megfeszítve tolakodott vissza a punciba, ami már remegve várta. Ami követelte tőle, hogy szabadítsa meg, adja meg neki amire vágyik, a megkönnyebbülést, a gyönyört. Addison testében egy pillanatra sem csökkent a vágy, még mindig sikamlós volt, még mindig ritmikusan össze-összehúzódott körülötte, ahogy beléhatolt. És a nő testében lenni maga volt a színtiszta mámor.

Tanner minden akaratereje tovaszállt. Szeretett volna gyengéd lenni, finom, óvatos, de már nem bírt parancsolni az ösztöneinek. Frusztráltan, összeszorított állkapoccsal rendületlenül lökött újra és újra, szíve eszeveszetten kalapált, mellkasa rendszertelenül emelkedett és süllyedt. Minden vadállatiassága kitört belőle, egyik tenyerével a nő mellét, másikkal a fenekét markolászta. Birtokba akarta venni, el akarta telíteni olyannyira, hogy Addison-nak ne legyenek kétségei afelől, hogy hozzá tartozik, ami mellesleg egy abszurd baromság volt. De ez most egyáltalán nem érdekelte. Most csak az hajtotta, hogy a mozdulatai, a gyönyör amit adni képes, mélyen a nő zsigereibe épüljön, hogy majd amikor nem lesz mellette, Addison akkor is hiányolja, vágyjon rá, az érintésére. Egy utolsó szemétnek érezte magát emiatt a gondolat miatt, de minden rosszérzését feledtette vele a farkát dörzsölő édes kis csatorna, és Addison apró, irgalomért esedező sikolyai. Golyói egyre jobban felhúzódtak, alhasa, gerince már bizsergett, combjai remegtek, de nem lassított.

- Gyere velem, Addison. – csúsztatta a nő csípőjéről a kezét a lábai közé. – Csak még egyszer… - ingerelte ujjbegyével a nő duzzadt csiklóját. Addison háta megfeszült, egyre kevésbé bírt ellentartani a lökéseinek, enyhe remegéshullámok rázták a testét. – Ez az, kicsim. – bátorította Tanner amikor a nő térdei megrogytak. – Élvezz el nekem, még egyszer. – súgta, és ahogy Addison megértette a szavait, gyönyörteli sóhaj szakadt ki a tüdejéből, fejét hátravetette és a szívdobbanásainak a ritmusára elkezdte szorítani, egyre mélyebben magába vonni. Tanner egy pillanatra sem hagyta abba a pumpálást. Figyelte ahogy Addison kéjjel vegyes agóniája a tetőpontjára hág, és már a nő gyönyörének a puszta látványa is elég volt ahhoz, hogy önuralma utolsó morzsáit is elveszítse. Még egy utolsó rohamra indult, durván belökte magát Addison legmélyére, és úgy élte meg az utolsó másodpercet, mintha attól tartana hogy soha többé nem lesz alkalma ilyen közel kerülni ehhez a pőre, vegytiszta extázishoz. Elfojtott nyögéssel kihúzódott a nőből, majd marokra fogta a farkát. Még az első húzás végére sem ért, amikor feltartóztathatatlanul kirobbant belőle a magja, beterítve Addison hátát, és fenekét. Az izmai kontrollálhatatlanul összehúzódtak, az élvezet minden hulláma felért egy szenvedéssel, és mintha sose akart volna véget érni ez a fájdalmas boldogság. Újabb és újabb összehúzódások rántották görcsbe, újabb és újabb adagot fröcskölt a nő selymes bőrére, annyit, amin már önmaga is meglepődött volna, ha lett volna az agyának fölös kapacitása ilyen kérdések megvitatására. Mire lecsengett az orgazmusa, úgy érezte magát, mint akit kifacsartak, megrágtak, kiköptek, és kimángoroltak. Sajgott a combja, a dereka, a golyói, de a farka még mindig félkeményen ágaskodott. Erőtlenül rogyott le a kanapéra, az ölébe húzva Addison karcsú testét. Élvezetének a bizonyítékát beszívta a pólójának a szövete, ami így nedvesen tapadt a bőréhez.

- Jól vagy? – hintett apró csókot a nő vállára, miközben kezével a hasát cirógatta. A kellő helyeken érzékien domború test megrázkódott a karjai közt. – Fázol?

- Kicsit. – pihegte Addison.

Tanner kirángatta maga alól a lepedő nagyját, és belebugyolálta magukat. Addison addig fészkelődött, míg oldalra nem fordult. Arcát a vállgödrébe fúrta, lábait teljesen felhúzta a melléig, és összegömbölyödve befészkelte magát az ölelésébe. A franc tudja miért, de a bájosan szendergő, védtelen, és kielégült Addison képe, olyan büszkévé tette, mint még semmi ezen a világon. Büszkévé, és elégedetté. Meghatottá. Remek kis egyveleg volt ez, főleg a mellkasát eluraló meleg érzéssel párhuzamosan… Mégis csak egy gondolat ismétlődött Tanner fejében, ahogy a nő arcát cirógatta, és mélyen beszippantotta az illatát, mégpedig az, hogy visszavonhatatlanul, és most már minden kétséget kizáróan, nyakig ül a szarban.

­***

Madárcsicsergésre ébredt, szokatlanul kipihenten, és kellemesen zsibbadtan. Zárt szemekkel nyújtózkodott, még a lábujjait is egyenként megmozgatta, miközben letörölhetetlen mosoly kezdte eluralni a vonásait. Az oldalára fordult, magzatpózba, hátha az álom még visszakúszik a tudatába, de úgy látszott hogy ezen a reggelen az álom, nem kíván a továbbiakban közösködni vele. Lassan kinyitotta szemét. A redőny illesztései közt beszöktek a napsugarak, furcsa árnyjátékra hívva ezzel a szoba bútorait, a szőnyeget, és a függönyt. Addison elméjében hirtelen mintha felkapcsolták volna a villanyt. Tisztán érezte hogy ezzel a képpel valami nagyon nem stimmel. Először is, milyen redőny? A vendégszobának csúfolt raktár ablakán nem volt redőny… És a kanapé sem volt soha ennyire kényelmes…

Aprót sóhajtva fordult a hátára. Tanner hálószobájának a plafonja gúnyosan szemezett vele. Dühítő, hogy ez a férfi mindig eléri, amit akar…

Energikusan talpra szökkent, de nem jutott túl messzire, mivel csakhamar rájött hogy meztelen. Amin ugyebár nincs mit csodálkozni, figyelembe véve, mit is művelt az elmúlt éjszaka. És már ott is volt… Az a fejfogós életérzés, az a tipikus „másnap reggeli” hangulat, a kínlódás, hogy vajon miért is nem nyílik meg a talpa alatt a talaj, és süllyed el örök időkre. Addison rühellte ezt az érzést. Ki nem állhatta, hogy ezek a pillanatok, olyan mélyen beívódtak az elméjébe, hogy még évekkel később is legszívesebben a falba verte volna a fejét miattuk.

Már majdnem cirádás, le-föl menő rokonságot érintő, bővítményes, jelzős szerkezetű szidalmazásba kezdett, amikor észrevette a lazán az ágy szélére dobott köntöst. Világos vajszínű pihe-puha köntöst… Mi a szösz? Amikor magára rángatta a ruhadarabot, két dolog viaskodott a lelkében. Egy: irigység, mert a köntös lágy kelméje úgy kényeztette, mint egy barátságos ölelés, és amúgy is, mi az már, hogy neki nincs ilyen köntöse… Kettő: féltékenység… az anyag szabása nem igazán illett Tanner sziklaszerű testfelépítésére. A ruhadarab vélhetőleg kettészakadt volna a férfi hátán, illetve karjain. Egyszerű tény: a köntös, női köntös volt. Kézenfekvő kérdés: vajon kié? Hát ez az! Hogy a fene essen belé! Miért érdekli az, hogy kié volt ez a nyomorult szövetdarab? És ha egy volt barátnőé? Akkor mi van? Meredith miért tartana itt köntöst? Nem, ez nem logikus…

Erélyesen megrázva a fejét indult el a konyhába. Bármilyen hisztéria is szállta meg, itt az ideje kigyógyulnia belőle. Akarta tudni milyen szerető Tanner? Hát tegnap éjjel megtudhatta! De még hogy! Hát akkor meg? Minden kérdésére választ kapott, itt az ideje lezárni ezt a témát. Oké, a pasas test és végtag koordinációja első osztályú… Oké, az illata sem rossz – mi az hogy „nem rossz”? Az illata egyenesen vadító, hipnotikus erejű, akárcsak a hangja… Na igen… A hangja… Addison teste megborzongott az emléktől, ahogy Tanner a fülébe súgott. Az a hang a föld összes nőstényére végzetes jellemzőkkel bír. Az a kicsit rekedtes, mély hangfekvés, és hozzá az a játékos tónus, az ember lányának minden perverzióját feléleszti. És akkor még szó sem esett a férfi testéről…

Addison nekidőlt az ajtófélfának, onnan figyelte a melegítőnadrágban lebzselő Tanner-t. A férfi lehajolt, egy törlőruhával felszárította azt a pár csepp narancslét, ami a padlót ékesítette. A mozdulatsor közben nadrágja második bőrként feszült meg a fenekén. Karján ugráltak az izmok, hasizma minden kockája kontúrosan emelkedett, és süllyedt a lélegzetvételeinek megfelelően. Hibátlan bőrén megcsillant a kora reggeli napfény, haja kócosan, borzas összevisszaságban keretezte az arcát. Hátat fordított Addison-nak de csak azért hogy kinyissa a hűtőt, és kivegyen belőle valamit. Kézfejét az ajtón nyugtatta, dereka keskeny volt, combja hosszú, és az a két kis mélyedés a feneke felett, közvetlenül a gerincoszlop mellett… Nő legyen a talpán, aki nem akarná azonnal megnyalogatni…

Na igen… A férfi teste. Mint egy tökéletesen megírt szimfónia, vagy egy tökéletesen megpingált festmény. Szégyen a teremtőre nézve… Vajon hány ember középszerűsége kellett ahhoz a perfekt tervezéshez, ami most itt készíti pofátlan lezserséggel a reggelit?

Addison pillantása kicsit fentebb rebbent. Tanner jobb oldalán, inkább a háta felé irányozva, egy tetoválás díszelgett, közvetlenül a bordái alatt. Nem volt nagy motívum, onnan ahonnan állt nem is tudta kivenni, mi is lehet valójában. Az biztos hogy valamilyen írás volt több sorban, felette egy állat – talán madár képével…

Addison épp erősen hunyorgott, hátha azzal több információhoz jut, amikor Tanner nagy robajjal becsapta a hűtőajtót, és megfordult. Tekintete egyenesen a tekintetébe fúródott.

- Jó reggelt! – üdvözölte cinkos mosollyal a férfi. Vajon hogy csinálja, hogy még ez a két szó is olyan elnyújtott szexis formában hagyja el a száját? És miért van az, hogy emiatt a jelleg miatt mindent jelent ez a két szó, csak azt nem hogy „jó reggelt”? – Még mielőtt nekem esnél, és átharapnád a torkom… - szegezte neki a mutatóujját Tanner – tájékoztatásodul közölném, hogy próbáltalak tegnap éjjel felébreszteni, de nem voltál hajlandó magadhoz térni. Nagyon ki voltál merülve, ami – ugyan fáj beismernem – de nagyobb százalékban köszönhető, annak az égetnivaló kanapénak, mint nekem… Ezért úgy döntöttem – tett egy tétova lépést előre a férfi. -, hogy áthozlak ide. Az ágyamba… Hogy végre tisztességesen kialudhasd magad… - amikor Addison egy árva szót nem fűzött ehhez hozzá, Tanner még egy lépéssel közelebb merészkedett – Ha most is össze akarsz veszni velem emiatt, lelked rajta, de előre figyelmeztetlek, hogy ez egy konyha… Tele van olyan eszközökkel, amiknek igen széles spektrumú a felhasználási területük.

- Ó, igazán? – lépett Addison is közelebb a férfihez. – Megtennéd, hogy szemlélteted ezt az elméleted mondjuk egy… sajtreszelőn?

Tanner homloka ráncba szaladt, mintha nagyon gondolkodna valamin.

- A sajtreszelő az egyik legfantáziátlanabb konyhai eszköz. Mit szólnál mondjuk inkább egy fakanálhoz? – fonta a derekára a karjait, és addig húzta, míg testük össze nem préselődött.

- Bevállalom, de csak egy feltétellel – csuklott el Addison hangja, ahogy Tanner ujjai felkúsztak a nyakára, majd a kulcscsontját kezdték birizgálni.

- És mi lenne az?

- Ha én is tesztelhetek rajtad valamit…

- Kizárt dolog, kislány… - ingatta a fejét a férfi – Még a végén valami perverz dolgot akarnál csinálni velem.

- Amire gondoltam, abban nincs semmi perverz…

Tanner ajkai kétkedő mosolyra húzódtak.

- Nem hiszek neked.

- Az már a te bajod… Ha tudni akarod, épp az járt a fejemben, hogy ha legközelebb hülye leszel, akkor a palacsintasütővel foglak fejbe verni…

- Aucs. – vigyorodott el a férfi, majd lehajolt, és száját a szájára préselte. Addig édesgette, míg Addison meg nem adta magát, és egy halk sóhajjal be nem engedte kutakodó nyelvét a szájába.

- Ezt már szeretem… - szakította meg a csókot Tanner néhány perccel később. – Hogy aludtál?

- Kell ezt még kérdezni?

- Nálad sosem tudhatja az ember…

A férfi a tűzhelyhez sétált. Rutinos mozdulatokkal dobott bele egy szeletke vajat egy serpenyőbe. Addison pár pillanatig figyelte ahogy a vaj sercegve elolvad, ahogy Tanner beleönti a forró zsiradékba az omlett alapját – vagy legalábbis nagyon bízott abban, hogy az üvegedényben felvert, sárgás színű, zöldséggel, és sonkával dúsított kotyvalék omlettnek fog készülni – majd óvatosan közelebb sétált a férfihez. Amíg Tanner a reggeli figyelésének szentelte minden energiáját, addig sunyiban közelebbről is szemügyre vette a tetoválását.

- „Nem hallják immár a sirály jaját,

   S a parton megtörő hullám zaját;

  Hol virág lélegzett, fejét virág

  Nem emeli az esős szélbe már;

Bár nincs eszük, s feküsznek mereven,

Lényegük általüt a százszorszépeken,

S nap felé tör, amíg csak a nap áll…

- És nem vesz rajtuk erőt a halál.” – fejezte be az idézetet Tanner. Addison-nak az sem tűnt fel, hogy hangosan olvasta a sorokat.

- Ez gyönyörű. – bökte ki pirulva, mert úgy érezte, hogy ugyan akaratlanul, de túl messzire merészkedett.

- Thomas Dylan… - felelte halkan a férfi. – Anyám nagy kedvence volt. Valamiért rajongott az ilyen bús-romantikus dolgokért. – levette a serpenyőt a tűzhelyről, aztán Addison felé fordult. – Amikor kicsik voltunk, mindig azt mondogatta, hogy hinni kell a csodákban, a szeretet határtalanságában, és társaikban. Aztán beteg lett, és nem sokkal később meghalt. Tizennégy voltam akkor… Blake már inkább volt férfi, mint gyerek, apám pedig összeomlott. Nem is nagyon talált már vissza a régi önmagához. Egyetemre jártam, amikor elvitte egy szívroham. Ez nem sokkal a 21. születésnapom után történt. Addig is közel álltunk egymáshoz Blake-kel, de akkor a fájdalom – lefogadom, hogy ha anyám akkor élt volna, akkor azt mondta volna, hogy nem a fájdalom, hanem a szeretet – még inkább összekovácsolt minket. Egyik éjjel valahogy úgy alakult, hogy egy kicsit többet ittunk a kelleténél… - Tanner arcára szomorkás mosolyt csalt az emlék – Na jó, nem szépítek… Soha nem voltam még annyira berúgva, mint akkor… De Blake sem. Homályosan emlékszem a tetováló szalonra, meg hogy siratóasszonyokat megszégyenítő könnytengert produkálva varratuk magunkra ezeket a sorokat. Blake is, én is… Ugyanoda. A vicc az a történetben, hogy másnap reggel, teljesen józanul sem éreztük úgy, hogy elbaltázott lépést tettünk volna… Ezeknek a soroknak ott a helyük. – Tanner pár pillanat erejéig csak nézett rá, aztán megköszörülte a torkát, és visszafordult a serpenyő felé.

- És mi a madár története? – érintette meg a kitárt szárnyú, félig tűzben égő madár képét Addison.

- Egy főnix… - fordult vissza felé Tanner. Elkapta a csuklóját, odahúzta maga mellé, majd egyetlen mozdulattal felültette a munkapultra. – Ez jóval egyszerűbb sztori…

- Éspedig?

Tanner pillantása az ajkát simogatta, kézfeje a combján nyugodott.

- Nem akartam elfogadni a bátyám halálát…

Addison maga sem tudta, hogy mi ütött belé, de alig fél másodperccel később már hevesen csókolta a férfit, erősen kapaszkodva kusza tincseibe.

- Ha ezt így folytatod – bontakozott ki Tanner a csókból – akkor megint dobhatom majd ki a szemétbe a reggelit… És amúgy is, ha lépést akarsz tartani velem, akkor kell a szénhidrát a szervezetedbe… - döfött fel a villára egy falatot, és Addison szája elé tartotta.

- Most komolyan meg akarsz etetni?

- Igen, úgy terveztem… Van ellene valami kifogásod?

- Felnőtt nő vagyok, és nem csecsemő…

- Én pedig felnőtt férfi vagyok… És csak hogy tudd, amikor majd a sárgadinnye szeleteket fogom az ajkaid közé csúsztatni, vagy esetleg a szőlőszemeket, úgy meg fogok keményedni, hogy órákon keresztül fogsz majd nekem kegyelemért könyörögni… Úgyhogy nyisd ki szépen azokat a csábos ajkaidat!

- Van olyan tevékenység ezen a földön, ami nálad nem egyenértékű az előjátékkal?

- Ha rólad van szó Addison, akkor nincs.

Tovább