Ahol Megtalálod a Csődörödet Falva kontra kékharisnya 3.

 - Szóval ez lenne az… - nyitotta ki Tanner a műhely feletti kis szobácskának az ajtaját. Hiába próbálta, képtelen volt kikapcsolni magában a kényszert, hogy ne a nő szemén keresztül vizslassa ezt a jobbára lyuknak is alig nevezhető valamit. Hirtelen a helyiség minden kisebb bakija, ordibálva követelni kezdte a figyelmét. Az ócska hangulatlámpán el volt rojtosodva az ernyő, a falak a sarkokban pókhálókkal voltak kidekorálva, nem beszélve az enyhe sárga foltokról, itt-ott. A függöny, ha lett volna olyan bátor, hogy lecsipeszelje a karnisról, valószínűleg megállt volna a saját lábán, annyi kosz telepedett le rá, és ráadásul mindenhol ujjnyi vastagon állt a por. Minden normális lakásban vázák, és szobrocskák képezik a díszítést... Hát ebben a szobában nem. Itt keréktárcsák, tömítőgyűrűk, és mindenféle autóalkatrészek igyekeztek emelni a nem létező pompát. És igen, meglehetősen dohos volt még a levegő is. – Nem egy ötcsillagos szállodaszoba, de a funkcióját ellátja.

- Megvan a hangulata, az már biztos. – motyogta a totális döbbenet jegyében Addison, miközben azon tanakodott magában hogy vajon mégis milyen funkciója lehet ennek a szobának. Raktár… éléskamra – mivel az egyik polc tele volt különböző befőttekkel -, garázs… feketelyuk.

- Ne felejtse szem elől a lényeget – lépett el a nő mellett Tanner – van ágy! – mutatott megjátszott lelkesedéssel a szoba közepén árválkodó egyszemélyes, kockás huzatú kanapéra, majd kétszer jó erősen rá is vágott a háttámlára. Természetesen jókora porfelhő távozott a huzatból a ténykedése nyomán.

- Máris lelkesebb vagyok… - morogta fojtottan Addison, de mivel nem akart hálátlannak tűnni igyekezett kipréselni magából egy mosolyt. A legjobb indulattal is csak egy savanyú grimasz lett a végeredmény.

- Azért remélem nincs porallergiája… - merengett félhangosan Tanner, ahogy próbálta a legészrevétlenebbül megszabadítani a kézfejét valami ragacsos trutymótól. Még csak belegondolni sem volt hajlandó abba, hogy vajon milyen szerves, vagy szervetlen anyagba tenyerelhetett bele.

- Hát ha eddig nem volt, most majd lesz. – dünnyögte az orra alatt a nő, olyan idegesítő helytelenítő fintorral az arcán, amitől Tanner zsebében azonnal kinyílt a bicska.

- Tőlem aludhat a kocsijában is, ha akar… - vetette oda foghegyről – Ha gondolja, még az autópályára is visszavontatom.

- Nem, nem… arra nem lesz semmi szükség. –rázta meg Addison a fejét. Lassan már térden állva fohászkodott gondolatban a diplomatikus oldalának, hogy csak most ne hagyja cserben… Teljesen feleslegesen.  A mihaszna még csak életjelet sem adott magáról.  Egy bölcs nő, mindig észreveszi mikor gyalogol bele egy hím büszkeségébe… Ha már a diplomatikusságnak lőttek, legalább az értelme legyen kéznél. - Így is nagyon hálás – krákogott – vagyok, amiért ennyit fáradozott értem. – krákogott újra.

- Azért túlzásokba nem kell esni. – felelte Tanner fapofával, majd ledobta a kanapéra a tiszta ágyneműt, amiért korábban beszaladt a főépületbe. – Ha bármire szüksége van – indult el az ajtó felé – akkor oldja meg egyedül. Amennyiben életveszélybe kerül, akkor a másik épületben megtalál… Életveszély alatt pedig az olyanokat értem, mint szívroham, agyvérzés, tűzvész, földrengés, meteor becsapódás, és társai. Holmi bogárfóbia, meg fürdőszobában talált kígyó miatt ne merészeljen felverni, mert akkor nagyon dühös leszek.

- Megleszek, Tanner, és köszönöm… - préselte ki a formalitás szabályainak megfelelően a leginkább ideklappoló mondatot Addison. Akaratlanul is megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor sikerült teljesen gúnymentesen egymás mellét tennie, a „Tanner”, és a „köszönöm” kifejezéseket.

- Nincs mit. - ingatta a fejét a férfi. Olyan könnyű volt átlátni a nőn, mint egy szitán. Szinte gyöngyözött a homloka az erőlködéstől, hogy lenyelje a szájára toluló, több mint valószínű, hogy sértő szavak özönét. Szinte már látni vélte ahogy Addison feje fölött, a visszafojtott energiától elkezd egyre jobban összesűrűsödni a levegő, mígnem egyöntetű fekete felleget nem alkot, hogy aztán abból indulhassanak portyára a rosszindulat kövér villámjai. Úgy határozott, hogy ezt a kifejletet már inkább nem várja meg. Szótlanul folytatta az útját kifelé. Már majdnem sikerült lelécelnie, amikor a nő hangja utolérte.

- Várjon!

- Igen? – fordult vissza lemondóan az ajtóból. Túl szép is lett volna, hogy igaz legyen.

Addison egy kis lépéssel közelebb húzódott felé.

- Lenne még egy aprócska problémám… - makogta jól láthatóan zavarban. Kézfejét tördelte, és a tekintete ide-oda cikázott a padló, Tanner lába, és mellkasa közt. Mindenfelé nézett, csak a szemébe nem.

- Nem megbántásként mondom Addison, de amióta belépett a kocsmámnak az ajtaján, magának nincs is mása, csak problémája.

A nő feje kicsit visszakozva ugyan, de egy elfogadható biccentésbe bicsaklott.

- Nos, ez a probléma egy kicsit más keletű…

- Éspedig? – vonta fel kérdőn a szemöldökét Tanner. Majd megölte a kíváncsiság, hogy megtudja, vajon mégis milyen probléma lehet az, ami Addison méretesen nagy egóját ilyen rövid idő alatt képes pórázra kötni.

- Nem tudom egyedül kikapcsolni a ruhámat. – suttogta lángoló fejjel a nő.

- Elnézést, de mit is mondott? – fordította még inkább a nő felé a fülét Tanner. Kizárt, hogy jól hallotta, amit hallott.

Addison vett egy mély levegőt, és egy pillanat erejéig úgy tűnt az égiekhez fohászkodik türelemért.

- Nem tudom egyedül kikapcsolni a ruhámat! – ismételte meg egy idő múlva jóval magabiztosabban, majd lendületesen megfordult. – Látja ezt a rengeteg gombot?

Ó igen… Tanner már jó pár alkalommal megfigyelte azokat a gombokat az este folyamán.

- Arra kér, hogy gomboljam ki a ruháját?

- Nahát, hogy magának milyen éles elméje van! – csattant fel a nő most már türelmetlenül.

- Nincs az én elmémmel semmi gond! Ha azt akarja, hogy segítsek magának levetkőzni, akkor miért nem azt mondja? – vigyorgott Tanner, miközben Addison háta mögé lépett – Ne feceregjen! – pirított rá a nőre, amikor az megpróbált megfordulni. Tenyere a keskeny vállakra siklott. Hirtelen mintha nehezebbé vált volna a szoba levegője.

Addison egy szemvillanásnyi időre azt is elfelejtette, hogy hol van, és kivel. Vagy hogy éppen melyik évszázadban… Mitől olyan forró ennek a pasasnak a keze? És miért érzi úgy, mintha nem is lenne ruha közöttük? És már megint az a fűszeresen fanyar illat… A pulzusa érezhetően megugrott, ahogy Tanner ujjai elmozdultak a nyaka irányába. Most csak képzelte, vagy a férfi tényleg finoman megsimogatta a füle alatt? Te jó ég, csukódott le a szemhéja… Nem, nem csak képzelte…

Tanner minden akarata ellenére sem volt képes a „kéjes” szócskát kikergetni az elméjéből. Csak össze akarta fogni a nő haját… Semmi több. Nem olyan bonyolult ez! A homloktól indulva minden kósza hajszálat hátraseper az ember, aztán összefogja az egész zuhatagot a tarkón, majd teker rajta egyet, és feltornyozza az egész gubancot az illető fejetetejére. Világos. Akkor mégis mi a francot keresett az ujjbegye Addison nyakának a hajlatán? És mit keres ott még most is? A nő ütőere csak úgy kalapált az érintése alatt. Vajon a dühtől, vagy valami mástól? Lassan úgyis teljesen mindegy lenne… Keserédes örömmel nyugtázta magában, hogy már megint feszülni kezd rajta a nadrág. Elhúzta a kezét a selymes tapintású bőrfelületről, majd minden finomkodást nélkülözve két-három mozdulattal lófarokba fogta a nő haját. A vastag varkocsot szorongatva, rá kellett ébrednie arra, hogy ettől hülyébb ötlete is ritkán volt eddig… Ha csak egy kicsit hátrébb vonná a nő fejét, és ha csak egy kicsit jobban kidomborodna az a fenék. Jesszus… El fog durranni…

- Fogja meg! – mordult rá nem túl szívélyesen a nőre.

Addison szemei tüstént kipattantak. Fogja meg?! Mit fogjon meg? Annyira ezért még nem ment el az esze…! Megpróbált nagy harciasan előrébb lépni, de rögtön érezte hogy megfeszül a fejbőre.

- Engedjen el! – sziszegte a fogai közt. Egyáltalán mikor fogta meg Tanner a haját?

- És akkor hogyan fog megszabadulni a ruhájától? Nem tűnik egy kényelmes éjszakai viseletnek… - mutatott rá a tényekre laza hangsúllyal a férfi. Addison már nyitott szájjal kapkodta a levegőt dühében…

- Inkább alszom ebben a… ebben a… - próbált kitalálni valami frappánsat.

- Ruhában? – segítette ki a férfi.

- Ha nagyon tudni akarja, Mr. Crawford – jött egyre jobban indulatba Addison – hamarabb fekszem egy áspisokkal teli verem fenekére meztelenül, minthogy bármelyik testrészét is megfogjam!

Tanner olyan hirtelen engedte el a haját, hogy majdnem előrebukott. Még mindig szaporán emelkedő mellkassal, szemében csillogtatva az összes dühét, fordult a férfi felé. A pasas tekintetéből csak úgy sütött a szemrehányás…

- Fogja. Meg. A. Haját! – nyomatékosított külön mindegy egyes szót, kiváltképp az utolsót. – A haját, Addison… A haját…

- Ne mondja ki még egyszer, ha kérhetem. – emelte fel Addison kimerülten a kezét. A megkönnyebbüléstől majdnem összecsuklott a lába. – Félreértettem…

- Nem mondja? – nézett rá lesújtóan a férfi. – Nem semmi fazonok rohangálhatnak a nagyvárosok utcáin, ha rögvest képes a legrosszabbat feltételezni.

- Nem csak én tehetek róla! – tiltakozott hevesen. – Ismerje el, hogy nem volt a legszerencsésebb megfogalmazás!

- Milyen megfogalmazás? Szó sincs itt semmiféle megfogalmazásról… Csupán két szót tettem egymás mellé, miközben a haját szorongattam. Árulja már el nekem, mégis mit lehetett volna ezen rosszul megfogalmazni?

Addison kedvetlenül lehajtotta a fejét. Próbálta a fapadló rostjaiban megtalálni az igazságot, vagy legalábbis azt a választ, amivel rekordidő alatt kikecmereghetne ebből az egész helyzetből – a „helyzet” alatt mindent értett, ami a kocsija lerobbanása óta történt -, de sajnos a simára csiszolt felület rá se hederített.

- Sajnálom. – préselte ki végül magából. – Én csak azt gondoltam…

- Az a baj, hogy nagyon is jól el tudom képzelni, hogy mit is gondolt. – vágott nyersen a szavaiba a férfi. – És a legdühítőbb az egészben az, hogy képtelen vagyok eldönteni, hogy most magát becsülte-e túl, ami figyelembe véve azt a nagy száját könnyűszerrel feltételezhető is, vagy pedig engem becsült ennyire alá… Mindenesetre, ha nem csalnak az emlékeim, akkor ezt a fajta táncot még mindig ketten járják, aranyom…

- És nem is én kezdtem el simogatni a saját nyakam! – vesztette el most már Addison is a türelmét.

- Én nem is simogattam a nyakát! – hördült fel Tanner nem túl meggyőzően – Vagyis – helyesbítette aztán morogva magát, amikor Addison szúrósan kétkedő pillantásai mélyrehatóan vizslatni kezdték – nem azért, és főleg nem úgy simogattam meg a nyakát… Egyszerűen csak útban volt a haja. – legyintett. – Akarja, hogy kivadásszam ebből a nyomorult göncből, vagy sem? Megfelel a kisasszonynak így megfogalmazva a kérdés, vagy esetleg kívánja, hogy újragondoljam…?

- Az attól függ… Most is elkezd majd tolakodóan simogatni?

- Tolakodóan… Hah! Tudja Addison, ami önnek egy áspisokkal teli verem, az nekem a kasztráció… Így már elégedett?

- Maradéktalanul.

- Remek. Akkor lesz szíves idetipegni a virgácsain, amíg még van türelmem tötyörészni azokkal a nyamvadt gombokkal?

Addison magában morogva lépett közelebb a férfihez, majd nagy kedvetlenül megfordult, és még mielőtt Tanner-nek esélye lett volna újra szekírozásba kezdeni, a jobb válla elé seperte azt a fején lévő kazalt, ami reggel még frizura volt. Csupán az anyag helyenként feszülése jelezte, hogy a férfi munkához látott. Nem érezte sem a testéből kiáramlót hőt, sem az illatát, de még csak a lehelete sem csiklandozta a tarkóját... A legnagyobb távolságból ügyködött, amit csak a jelen helyzet fizikai törvényszerűségei engedélyeztek. Ettől sterilebb már csak akkor lehetett volna, ha csipesszel nyúl hozzá. De miért is bőszíti ez fel? A ruha megfeszült rajta deréktájt, aztán egy arasznyival lentebb, majd még egy kicsit lentebb. Amikor az enyhe húzó érzés a csípőjét érte, akaratlanul is benntartotta a levegőt.

Oké… fújta ki Tanner a levegőt hangtalanul. Valaki igazán megmagyarázhatná a világ férfijainak, miért kell apró, helyes kis gombokat varrni, egy felfoghatatlanul szűk ruhának a felső fenékdomborulatot érintő területére… Mi értelme van? Praktikai szempontból, semmi jelentősége nincs a dolognak, erre a nyakát merte volna tenni. Viszont annál sejtelmesebb, izgatóbb. Incselkedő… Mintha kacéran azt kiabálnák azok a kis borsószemnyi, szövettel bevont műanyagdarabok, hogy „nézd csak… már majdnem ott vagyunk… de mégsem”. A kezét kéne eltörni annak a ruhatervezőnek, aki ezt így, ebben a formában a piacra merte szabadítani. Még három kötözködő szövettel bevont műanyagdarab szemezett vele kibontatlanul, amiből mind a három a barackok közt húzódó, rendesen elképzelt árkocska felett pihent. Díjnyertes popsi… Akaratlanul felmordult, aztán próbálta az önkéntelen reakciót egy marha béna torokköszörülés mögé bújtatni. Pancser… Szorosan összezárta a szemét, és megrázta a fejét. Csak három rohadt gomb… Nem téma. Összeszorítod a fogad, és menni fog. Serényen, mint akit kergetnek! Mert ha még tovább tökölsz, akkor nem marad elég vér a fejedben… Csak ne nyúlj a fenekéhez! Nem, még csak az újbegyeddel sem… Mondom nem! A francba…

Csak a mutatóujjának a hegye. Csak az siklott végig, alig pár centit az egyik halom tetején, és mégis annyira letaglózta a vágy, hogy azt hitte menten összecsuklik. Lehet hogy Addisonnak fel sem tűnt semmi ebből az apró mozdulatból, hisz tényleg alig ért hozzá… De a tudat, és ahogy a tekintete végigkövette saját teljesen illetlen, és minden józan intelemre fittyet hányó tettét, úgy begerjesztette, mint még soha semmi. Volt valami pikánsan perverz abban, hogy a nőnek még csak sejtelme sem volt arról mi zajlik a háta mögött. Legszívesebben kicsatolta volna az övét, és bokáig tolta volna a nadrágját. Nem vacillált volna a gombokkal, egyenesen szétszakította volna ezt a fránya ruhát, félrehúzta volna a bugyit, és egy hangos nyögéssel tövig merült volna ebben a kívánatos testben. Vajon Addison milyen az ágyban? Vajon ott is karattyol megállás nélkül? Vajon mocskosan karattyol, ha már karattyol? Valószínűleg ott sem fogja vissza magát… Tanner visszakényszerítette a kezét a legfelső gombhoz, és finoman átbújtatta azt a lyukon… Majd a következőt is. Mire az utolsóhoz ért, már szakadt róla a víz. Pattanásig feszültek az idegei. Nem volt már mai tacskó, de mégsem tudott visszaemlékezni arra, mikor érzett utoljára ennyire elementáris valamit. Vibrált a testében a feszültség, mintha minden egyes sejtcsoportját vonzotta, ingerelte volna az előtte álló nő. A nadrágjában egyre jobban elhatalmasodó, lüktető érzésen túl, minden szerve fájdalmasan érzékennyé kezdett válni. Az orrát csiklandozta a lány édeskés illata, a szeme szinte falta bőrének gyöngyházfényét, az apró pihéket a nyakán… Minden, de kivétel nélkül minden elsüllyedt körülötte, nem hagyva más fókuszpontot a figyelmének, csak Addisont. Még mielőtt kapitálisan nagy baromságot követett volna el, sebesen kioldotta az utolsó gombot is, és olyan gyorsan lépett hátra, mintha megégette volna magát. Csak most vette észre, hogy olyan hangosan fújtat, mintha legalábbis lefutotta volna a maratont. Ha ez nem tűnik fel Addison-nak, akkor már semmi sem…

- Cipzár. – fordította félig felé az arcát a nő, tekintetét lesütötte, és jól láthatóan kipirult.

Ó, igen… bizony feltűnt neki… és feltételezhetően nem csak a lihegés…

Tanner kíváncsian lépett vissza Addison hátához, direkt jóval közelebb, mint ahol korábban volt. A nő kiszúrta, hogy mi zajlik mögötte. Mondjuk nem volt nehéz dolga, ha azt vesszük, hogy hajszál híja volt csak annak, hogy bele ne markoljon a fenekébe… Addison tudta, mégsem csinált semmit. Miért? Ha nem a nőről lett volna szó, Tanner ezt a passzív-agresszív semmilyen viselkedést, elfogadásnak könyvelte volna el. De ha valamit megtudott eddig Addison-ról, akkor az az volt, hogy nála soha nem lehetett tudni… Megragadta a cipzár végét, miközben kicsit közelebb hajolt, és mélyen magába szívta a nő hajának az illatát. Nem kerülte el a figyelmét, hogy amikor kifújta a levegőt, akkor a lány nyaka lúdbőrös lett. Mint ahogy az sem, hogy enyhén megremegett. Őrjítő lassúsággal elkezdte lefelé húzni a cipzárt. Amikor már a nő hátának a közepénél járt lepillantott. A szétnyíló ruha fokozatosan látni engedte a kecses lapockák csücskeit, a gerinc ívét… a fekete csipkés melltartó kapcsát. Rendben, fújta ki lassan a levegőt, ennek már a fele sem tréfa. Egyre csak az zakatolt az agyában, hogy le kell hajolnia, és végig kell futtatnia a nyelvét a csigolyák vonalán. Csak finoman… érzéssel. Annyira elkalandoztak a gondolatai, hogy még a keze is megtorpant. Addison szaggatott levegővételei miatt – ami szintén nem kerülte el a figyelmét -, egy röpke pillanatra az ujja vége beszorult a nő háta, és a ruha közé. Nem bírta tovább. Megrántotta a cipzárt, és lendületesen lehúzta. Végig. A gömbölyded tomport a melltartóhoz passzoló sötét csipkecsoda takarta, aminek olyan szellős volt a kivitelezése, hogy többet engedett látni, mint amennyit elrejtett. Annak ellenére, hogy nem tanga volt. Tanner amúgy sem kedvelte túlzottan a tangákat. Sokkal jobban szerette azokat a fehérneműket, amik engedték a képzeletet játszani. Ebből a szempontból ez a bugyi csillagos ötösre vizsgázott. Rögtön kiszáradt tőle a szája. Nem bírta parancsolni a kezeinek. Óvatosan félrehajtotta a ruha két oldalát, és pillekönnyen megsimogatta a feltárult bőrfelületet, majd óvatosan lentebbsiklott, és a bugyi felső szegélyénél is végigtáncoltatta az ujjait. Addison összerezzent, ő pedig majdnem felüvöltött a kínlódástól. Minden erejére szüksége volt ahhoz, hogy a tenyerét a nő szemérme helyett, annak vállaira tegye.

- Ha nem lennék meggyőződve arról – szólalt meg rekedten – hogy maga is azon nők egyike, akiknek a szépség csupán csak egy eszköz a kezükben, akkor most elmondanám, hogy mennyire csodálatosnak tartom a bőrét… Hogy mennyire gyönyörű… Szinte követeli, hogy megérintse az ember… – tenyere önmagától csúszott fel Addison nyakára - Hogy megízlelje… - suttogta a fülébe. Legszívesebben megfordította volna, és a nyelvével tört volna utat a szájába. Ehelyett azonban, mellőzve minden udvariasságot ellépett a nőtől, majd egy szó nélkül megfordult, és otthagyta. Kénytelen volt otthagyni, mert ha csak még egy percig maradt volna, akkor olyat tett volna, amit biztos hogy azonnal meg is bánt volna. A történtek után be kellett látnia, hogy nemcsak szimplán vonzódik Addisonhoz, hanem a szó legállatiasabb értelmében gerjed rá. Legutóbb, amikor hasonló habitusú nőbe botlott, az oltárnál találta magát. Majd két évvel később elváltan. És akkor a negyedét sem érezte annak, amit most. Esze ágában sem volt ugyanazt a hibát még egyszer elkövetni. Ha az allergiások képesek magukat távol tartani a rohamaikat kiváltó dolgaiktól, akkor neki is kutya kötelessége megtanulni, hogyan maradjon távol Addison-tól.

Addison még mindig a szoba közepén állt kezeivel tartva magán a ruháját, miközben minden porcikájában reszketett. Mi a jó nyavalya volt ez? Úgy érezte, hogy elkocsonyásodtak a térdei. Nem mert megmozdulni, mert attól félt, hogy kiszaladnak alóla a lábai. A hűvös nyári levegő kellemesen cirógatta a hátát, mégis úgy érezte, hogy pillanatokon belül spontán öngyulladást fog produkálni. Hallotta, ahogy Tanner elhagyta a helységet. Tudta, hogy már nincs ott… És mégis, még mindig ott volt minden érintésének a visszhangja a bőrén. Megrémült a testének a reakciójától. Persze, máskor is volt már felizgulva, de nem ennyire, és főleg nem ennyitől. Hisz akár le is tagadhatta volna az egészet! Annyira nem történt konkrétan semmi… És mégis szinte minden történt. Halkan felnyögött ahogy a kanapéhoz botorkált, és lerogyott rá. Életében nem volt még ettől erotikusabb, fullasztóbb, kínzóbb, édesebb élménye… Felbolydultak a zsigerei, a lába köze lüktetett, a szája kiszáradt, a fejét mintha vattába csomagolták volna. Ilyen körülmények közt nem lehet logikusan gondolkodni! Lefejtette a vállairól a ruhát, aztán megemelte a fenekét, és gyorsan kibújt a szoknyarészből is. Mint egy alvajáró terítette le a lepedőt, majd tehetetlen tömegként csapódott be az ágyba. A teljes ágyneműgarnitúra fehér volt. Fehér párna, fehér takaró, fehér lepedő… piszkosul jó illatú párna, takaró, és lepedő. Vajon most a tisztán mosott vásznon is tényleg csak Tanner illatát érzi, vagy csak az agya űz gúnyt belőle? Arcát a párnába temette, és fojtottan elsikította magát. Nedves volt, frusztrált, és cseppet sem örült ennek az egésznek. Ha nem feszéjezte volna az idegen környezet, már rég feloldotta volna magában ezt az édes, fájdalmas görcsöt… Isten volt a tanúja rá, hogy nem kellett volna sok hozzá! Igaz, hogy az is csak legfeljebb tűzoltásnak lett volna jó, de legalább egy ideig jó lett volna. Mégis mi ütött belé, hogy ennyire elvesztette a kontrollt? Ennyire fáradt lenne? Vagy ennyire hülye? Egyik sincs kizárva… De egy biztos. Amint visszanyeri az önuralmát, el fogja felejteni ezt az egészet. Amire végképp nem volt szüksége az egy futó románc, egy teljesen kezelhetetlen férfival. Aki ráadásul még veszélyesen jól is néz ki, és olyan hangja van, amikor suttog, hogy attól minden bugyi nedvesedni kezd tíz mérföldön belül. Mindig is büszke volt a helyzet, és emberítéletére. Itt az alkalom, újra bizonyítani azt, hogy nem ejtették teljesen a fejére. A probléma csak az volt ezzel az egésszel, hogy most először életében, az ösztönei homlokegyenest mást súgtak, mint amit az esze…

Tovább

Ahol Megtalálod a Csődörödet Falva kontra városi kékharisnya 2.

Félelmetesen sötét volt az éjszaka, és ahogy a jobb napokat látott furgon falta maga alatt a mérföldeket, kezdett egyre feszültebbé válni a csend. Addison kedvelte a csendet. Nagyon is. De Mr. Crawford szótlansága, egyet jelentett a nemtetszéssel, és a modortalansággal. Nem mintha azt kívánta volna, hogy a férfi megállás nélkül csacsogjon, holmi felszínes témákról, de azért a normál udvariasság keretein belül kipréselhetett volna magából egy-két szót. Már csak azért is tanúbizonyságot tehetett volna ennyi figyelmességről, mert Addison kezdte magát egyre kényelmetlenebbül érezni. De ha így, akkor legyen így. Ha Mr. Crawford tüntető némaságba óhajt burkolózni, akkor tegye azt. Egy biztos, a dac elég erős motiváció, és Addison sosem félt a kihívásoktól. Ha a pasas nem hajlandó kinyitni a száját, akkor bizony ő sem fogja megkönnyíteni a helyzetet. Lopva a férfira pillantott. Leginkább semmit nem látott, mivel az egyetlen fényforrás az utat pásztázó fényszóró volt. Mr. Crawford magabiztosan vezetett, egyik kezét a kormányon nyugtatta, a másik keze lazán a combjára volt ejtve. Arra a combra, amin csak úgy feszült a farmer. Minden idegenkedése ellenére, Addison akaratlanul is lajstromba vette a férfi meglehetősen meggyőző testi adottságait, még a bárban… vagyis a kocsmában. Magas volt. Ahogy Addison is a maga 174 centijével, de a férfi még így is jó egy fejjel fölé tornyosult. Egyszerű sötét pólót viselt, ami törvényszerűen feszült meg a vállain és a mellkasán amikor mozgott, nem beszélve arról, hogy a bicepszénél egyenesen majd szétszakadt. De most őszintén… Az ilyen kontúros izomzat ugyan melyik nőnek ne tűnne fel? Addison sok sportos férfit látott már élete folyamán, volt hogy modellekkel kellett együtt dolgoznia, mégis az azokon a férfiakon megmutatkozó izomzatot, egy napon sem lehetett említeni Mr. Crawford izomzatával. Valamiért messziről sikított a pasas testfelépítéséről, hogy nem holmi sportszerű súlyemelésnek köszönheti az alakját, hanem az egyszerű fizikai munkának. Robosztus volt, masszív, és arányos. A sok hobbi gyúróval ellentétben, akiknek valamelyik testrészük mindig gyengébben volt kidolgozva, Mr. Crawford egyöntetűen keménynek tűnt mindenhol. Még a fenekénél is… Igen, Addison ezt is alaposan megfigyelte, amíg követte a férfit a kocsijához. Ha ehhez még hozzátesszük a meghatározhatatlanul fura homokszínű haját, ami kissé csapzottan keretezte amúgy markáns arcvonásait… Oké, be kellett látni, hogy Mr. Crawford külseje egyáltalán nem taszító. Mi több, még lehengerlően vonzó is lehetett volna, ha nincs az a piszok rossz stílusa, ami teljesen lerombolta az összképet. Addison mély sóhajtással terelte vissza a figyelmét az országútra. Ölni tudott volna egy meleg fürdőért. Amíg gyalogolt fel sem tűnt neki, mennyire felsértette érzékeny bőrét az aszfalt, de most hogy már jó tízedik perce egyhelyben ücsörgött, és a vérkeringése helyreállt, azt hitte menten meg fog bolondulni a szúró, lüktető, fájó érzéstől, ami a lábfejét kínozta. Automatikusan lenyúlt, és megtapogatta a bokáját. Enyhén meg volt duzzadva, és már csak ettől az egyszerű érintéstől is villámok cikáztak végig a testén. Felszisszent.

- Fáj a lába? – morogta mellette Mr. Crawford, tekintetét továbbra is az úton felejtve.

Addison azonnal kihúzta magát az ülésben.

- Most komolyan… Mégis milyen választ vár egy ennyire elképesztően ostoba kérdésre? – kérdezett vissza dölyfösen. Ami fix, Mr. Duzzogó lesz az utolsó, akivel bárminemű fájdalmát meg fogja osztani.

- Jellemző… - dörmögte az orra alatt Tanner.

- Mi jellemző?

- Maguk városiak… Egy egyszerű érdeklődő kérdésre sem képesek egyenes választ adni, inkább rögtön harciaskodnak. Ne gondolja aranyom, hogy álmatlanul fogom tölteni az éjszakámat a lába miatt, csak amilyen ridegen kuporog itt mellettem, kezdtem attól félni, hogy kikristályosodik a szélvédő. Gondoltam oldom egy kicsit a feszültségét…

- A feszültségemet… - visszhangozta Addison elnyújtva. – Hát ez jó. Tájékoztatásul közölném, hogy semmivel sem vagyok feszültebb az átlagnál.

Tanner halkan felnevetett. A hangban megbújó enyhén rekedtes mellékzöngétől, Addison hátán végigfutott valamilyen meghatározhatatlan izgalom.

- Ha maga mindig ennyire feszült, - morogta monotonon a férfi - akkor javasolnám, hogy rúgja seggbe a pasiját, mert az a szerencsétlen valamit nagyon elbaltázik.

- Mondja, maga mindig ennyire tolakodóan tuskó, vagy csak engem részesít ebben a kegyben?

- Mit mondhatnék… - vonta meg hanyagul Tanner a vállát - mindig próbálok eleget tenni az elvárásoknak.

- Tudja, pont az ilyen jellemző viselkedés miatt nem kell seggbe rúgnom semmilyen szerencsétlen alakot, aki valamit vélhetően nagyon elbaltázik.

A férfi válasz gyanánt halkan felhorkantott, Addison pedig egyre jobban elkezdett kijönni a sodrából.

- Mi az? Ez is annyira jellemző? – replikázott indulatoktól vöröslő fejjel.

- Nem feltétlenül, viszont nagyon sok mindent megmagyaráz… - felelte komótosan Tanner, továbbra sem pillantva a nőre. – Hogy hívják?

- Ez is egyike az általános érdeklődés tartományában mozgó kérdéseinek? – fújtatott továbbra is Addison.

- Tudja úgy halottam, hogy egyes kultúrkörökben, megszokott módja egy társalgás beindításának a bemutatkozás. De maga tudja… ha önnek megfelel az, hogy továbbra is össze-vissza fogom szólongatni, ahogy éppen hozza a helyzet, akkor ne válaszoljon.

- Addison. – bökte ki néhány másodpercnyi hallgatás után a nő.

- Jól meggondolta… - kekeckedett tovább Tanner.

- Mondja, maga képtelen arra hogy esetenként befogja a száját, és inkább ne mondjon semmit?

Tanner lassan a nő felé fordult.

- És maga? – kérdezett vissza és a nyomaték kedvéért addig figyelte Addisont, amíg az rá nem pillantott. Kár volt bevárnia ezt a pillantást. Valamiért arra számított, hogy Addison szeméből csak úgy sütni fog a gúny, és a megvetés, ezzel szemben a másodperc tized részéig olyan fokú sebezhetőséget látott megcsillanni a tekintetében, amitől menten görcsbe rándult a gyomra. Visszairányította a figyelmét az országútra. – Hol robbant le az autója?

- Fogalmam sincs. Elég sokat kellett sétálnom, amíg megláttam a kocsmáját. – felelte Addison tompán, miközben még mindig azon rágódott magában, hogy vajon mégis mi a nyavalya történt az elmúlt egy perc folyamán. Mi volt abban az egyszerű kérdésben, ami ennyire megrázta? Eddig is tudta, hogy nem a simulékonyságáról híres… Akkor mégis miért ütötte szíven, amikor a férfi visszakérdezett? Logikus megközelítés szerint, csak egy válasz volt erre az egészre. Egy pillanat erejéig felismerte önmagát a férfiban. A hideg, visszautasító stílusában. Vajon a kollégái, az ismerősei, a barátai – ugyan kit akar becsapni, nem voltak barátai -, olyannak látják, mint amilyennek Ő most Mr. Crawfordot? Tényleg ennyire zárkózott, közömbös, fásult, és rideg volna? Megfűszerezve persze egy csipetnyi szarkazmussal, és iróniával… Nem túl sok derültségre okot adó kép volt ez.

- Én Tanner vagyok. – köszörülte meg a torkát a férfi.

- Tudom. – vágta rá ingerülten Addison.

- Tudom, hogy tudja. Csak ahányszor azt mondja hogy Mr. Crawford, elmegy az életkedvem.

És újra csend. Vannak emberek akik genetikailag olyannyira nem kompetensek, hogy még csak egy egyszerű társalgást sem képesek a normák szerint levezényelni. Tanner úgy érezte, hogy pechére sikerült megtalálnia a leginkompetensebb nőt a világon. Vagy annak sikerült megtalálnia őt. Részletkérdés. A lényeg, hogy soha ebben az életben nem izzadt még bele annyira a kínlódásba, hogy fenntartsa a látszatát annak, hogy felnőtt ember, és nem holmi durcás óvodás. Nem volt könnyű természete, ezzel eddig is tisztában volt. De a mellette kuporgó nő idegesítően felsőbbrendű kisugárzása a legrosszabb oldalát hozta ki. Azt a fajtát, ami együtt jár a copfhúzogatással, és az állandó szekírozással. Pedig Addison külleme amúgy minden kritériumnak megfelelt volna. Túlságosan is, ami azt illeti. Amikor besegítette a nőt a furgonba, és azokon a farpofákon megfeszült az a szoknyának titulált valami, ami inkább volt második bőrnek nevezhető, mint ruhának… Nos, akkor minden önuralmára szüksége volt, hogy ne csapjon rá egy nagyot a gömbölyded formákra. Mint egy szép, érett barack. Egy kemény, formás selymes barack… Lehet hogy nem is rácsapni kellett volna, hanem beleharapni egy jóízűt. Már csak a gondolattól is érezte ahogy vérkészletének tetemes százaléka leáramlik a nadrágjába. Nagy ügy. Amilyen régen volt nővel, az volna a meglepő, ha nem izgulna fel. Lopva Addisonra pillantott. Lehetőségek tárháza lehetne ez az asszony. Azok az ajakak… Halk sóhaj hagyta el a száját. Remek. Milyen pihentető is az emberi biológia. Ha egyszer a keménység felüti a fejét, onnantól minden gondolat a szexről szól… De akkor is… azok az ajkak. Az alsó kicsit húsosabb, mint a felső. És amikor véletlenül nem kotyog valamiről, akkor olyan gúnyos, öntudatos halvány kis mosolyra húzódik. Vajon Addison tudja ezt magáról? Hogy minden gondolata, érzelme kiül az arcára, ha akarja, ha nem? Úgy lehetne olvasni belőle, mint egy nyitott könyvből. Tanner az életét merte volna tenni arra, hogy a nő párás tekintete, több mint izgató, amikor a csúcson van. Na ebbe határozottan nem kellene belegondolni. Ahogy Addison magát simogatja… Te jó isten! Ember fogd már vissza magad! Nem feltétlenül nyerő ötlet a nadrágodba élvezni, ezelőtt a némber előtt. Rendben. Vonzó. Oké. De lehet hogy neked már egy fűszálra is merevedésed lenne. Az hogy egy városi liba izgat fel, nem jelent semmit. Formás fenék, hetyke, körzővel tervezett cicik, és egy olyan száj, ami minden férfinak ugyanazt juttatja az eszébe. Felfogtuk. Nyugtázzuk. Továbblépünk. Higgadj! Tanner hangosan kifújta a tüdejében rekedt levegőt. Eddig azt sem vette észre, hogy elfelejtett lélegezni. A combján lévő keze megremegett. Rendben. Otthon kivered majd magadnak. Máskor is csináltad már. Megkönnyebbülsz, és minden marad a régiben. Vett egy mély levegőt. Ó, csak jutnánk már el odáig!

- Jól van? – kúszott el bódult agyáig Addison kérdése.

- Soha jobban! – vágta rá, majd ismét megköszörülte a torkát. – Miért kérdezi?

- Csak mert olyan furcsán sóhajtozik…

- Biztos a refluxom…

Addison nem túl nőiesen horkantott egyet.

- Lehet hogy meg kellene vizsgáltatnia.

Ó, ha tudná!

- Mondja csak Addison, annyi legalább biztos, hogy az államhatáron belül robbant le? – tekerte vissza a beszélgetés menetét Tanner a megszokott, és biztonságot nyújtó gúnyos mederbe.

- Nem is tudom… - adta a hülyét Addison – mégis melyik állam határára gondol?

- Utah…?

- Hát nem Coloradoban vagyunk? – dobta vissza túljátszva, tányérnyira kikerekedett szemekkel a labdát a lány.

- Az agyamra megy, ugye tudja… - morogta Tanner válaszul. Végszóra a furgon fényszórójából kiszabadult pászmák megcsillantak egy fekete karosszérián.

- Ez lesz az. – dőlt kissé előrébb Addison az anyósülésen.

- Biztos benne? – ráncolta össze a szemöldökét Tanner, ahogy egyre közelebb értek.

- Talán csak felismerem a saját kocsimat. – reflektált ridegen a lány, lesújtó pillantásokat lövellve felé.

- És tényleg biztos abban, hogy ez a maga kocsija? – ismételte meg a kérdést, biztos, ami biztos alapon Tanner, miközben lehúzódott, és beparkolt a Mustang elé.

- Miért, lát a környéken esetleg egyéb más járművet is, ami jobban megfelelne az elvárásainak? – szaladt fel Addison szemöldöke a homlokán.

- Jól van, na. Nem kell minden feltett kérdésemet a személye elleni támadásnak vélni. Egyszerűen csak nem gondoltam volna, hogy egy ilyen szépséggel furikázik. – magyarázta Tanner, miközben kinyitotta az ajtót, és kiszállt a furgonból. Nem várta meg, hogy a lány követi-e, ehelyett emelt hangon folytatta a mondandóját. – Az olyan fajta nők, mint maga, inkább hibridekkel szaladgálnak, vagy valamilyen menő európai sportkocsival. Egy Mustang meglepő fordulatnak számít… és nem feltétlenül a környezettudatos gondolkodásmód mintaképe.

- Na mert a maga furgonja aztán minden környezetvédőnek az álmai közé tartozik! – kontrázott hevesen Addison. Tanner kissé félrebiccentett fejjel figyelte, ahogy a nő szűk szoknyája ellenére próbál úgy kikászálódni az anyósülésről, hogy annak lehetőleg ne bokatörés legyen a vége.

- Segítsek? – érdeklődött pimaszul. Azok a hamvas, kemény barackok szabályos tolatással bukkantak fel a furgon ajtajában.

- Nem szükséges, köszönöm. – sziszegte Addison összeszorított álkapcsokkal. Egy panaszos nyikkanás mellet végül sikerült az aszfaltra szökkennie. Rohadt ruha! Csak jusson el ma éjszaka egy szállodába… Minden nyamvadt cafatját rituálisan fogja elégetni ennek a göncnek! 

Ahogy a talpa a földet érte, akaratlanul is felszisszent. Szép lesz, ha még le is sántul…

- Minden rendben, Addison? – lépett közelebb hozzá Tanner, majd megragadta a könyökét, és segített neki felegyenesedni. Addison ajkai kiszáradtak. Hullámokban érkezett felé a férfi testének a melege… és az illata. Akaratlanul nyelnie kellett. – Jól van? – ismételte meg Tanner a kérdést, de Addison csak bólintani volt képes. Hevesen reszketni kezdett a lába, és magában hálát adott az éjszakáért, mert így legalább biztos lehetett abban, hogy a férfi nem lát a benne dúló zavaros folyamatokból semmit tükröződni az arcán. Próbálta normalizálni a szívverését, és jobbára nem mert levegőt venni, mivel az a fűszeres, friss karakteres illat, ami körbelengte Tannert, elektromos kisülések tucatját idézte elő az agyában. Méghozzá kellemes, és izgató kisülések tucatjait.

- Szólaljon már meg, Addison! – ösztönözte a férfi parancsoló hangnemben. – Előre figyelmeztetem, nem fogom szájból szájba lélegeztetni…

Addison akaratlanul is felkuncogott. Tanner gerincén édes borzongás futott végig. Miért nem képes ez a némber többet viháncolni?

- Csak megszédültem. – makogta nem túl meggyőzően a lány.

- Mikor evett utoljára?

- Reggel…

- A hét melyik napján?

- Ma. Ma reggel. – nézett fel Addison fintorogva a férfira.

- Miért nem képesek maguk városi tyúkok, úgy táplálkozni, mint a normális emberek? – morogta az orra alatt Tanner, majd egy kicsit távolabb lépett a nőtől. Bőven elege volt mára a barackokból. Olyannyira hogy kezdett attól tartani, hogy hosszú ideig hanyagolnia kell majd ennek a gyümölcsnek a fogyasztását. Szeme észrevétlenül lekalandozott Addison melleinek az irányába… És az almákat is határozottan kerülnie kellene egy darabig. Elengedte a nő könyökét, és megfordulva öles léptekkel a Mustanghoz sétált, menet közben lopva megigazítva magán a nadrágot. Mindenről Addison bőrének a simasága tehet… Semmi kétség. Vagy az az édes illatfelhő, ami körülölelte. Szinte biztos hogy a hajából áradt…. A francba… Kezdhetne már lankadni… Kissé túl határozottan nyitotta fel a motorháztetőt.

Addison még mindig mély levegővételekkel próbálta tompítani zilált idegzetét. Fel nem tudta fogni mi is zajlott le a szervezetében. Nőből volt, és mint ilyen olvasott már olyan könyveket, amikben részletesen leírták a nagy tudású szerzők, hogy milyen érzés az, amikor az ember lányát letaglózza a vágy… na de ez. Ez az érzés, ami még mindig bizsergette a testét, minden volt csak nem komfortos. Lábelgyengülés? Reszketés? És úgy kapkodta a levegőt, mint aki menten meg akar fulladni. Közhelyes, és dühítő. Az hogy ráadásul pont egy ilyen férfi hat rá így, mint Tanner… egyenesen abszurd. Mindenről a szexuális életének a hiánya tehet. Ettől rögtön eszébe is jutott, hogy a nagyon gyors pakolás közben, mit is felejtett otthon… Ragyogó. Rá lesz kényszerülve a régi, jól bevált módszerre. A fürge ujjaira. Kedve lett volna ettől a gondolattól kínkeserves kacagásba kezdeni. Nem volt prűd, csak nem volt sem ideje, sem kitartása pasizni. Ettől függetlenül azonban még egészséges szexuális étvággyal rendelkezett, amit időnként le kellett vezetnie valahogy… Hogy most ezeket a megkönnyebbüléssel teli perceket egy zizegő szilikon darabnak köszönhette, hát na… Az vesse rá az első követ, aki soha nem maszturbált. De miért is gondolkozik egy kies országút szélén, az éjszaka kellős közepén ilyenekről? Fázósan maga köré fonta a karjait és odabicegett Tanner mellé.

- Na, mi a helyzet? – kukkantott be a férfi feje mellett a motorháztető alá. Tanner kérdőn felvont szemöldökkel sandított fel rá.

- Most itt fog egész végig a nyakamban lihegni? – tudakolta mézes-mázosan. – Attól nem fogom hamarabb megjavítani a kocsiját… - bár kit tudja, ha még sokáig fogja a szerszámja böködni a farmerja cipzárját, akkor még az is előfordulhat, hogy rekordsebességre fog kapcsolni. Kivette a hátsó zsebéből a kulcscsomóját, amin volt egy kisméretű ceruzalámpa. Felkattintotta, és bevilágított a gépkocsi lelkébe. – Nem hallott furcsa kattogást vezetés közben? – tudakolta közben a lánytól.

Addison megvonta a vállát.

- Előfordult, hogy kattogott, de ezek a régi kocsik mindig kattognak, vagy nem?

Tanner a felkarjára fektette a homlokát. A sors minden volt hozzá a mai napon, csak kegyes nem…

- Jegyezze meg, Addison – felelte kioktatóan, miközben lassan felegyenesedett – egy autó esetében, függetlenül gyártási évtől, típustól, és állapottól, sosem jó előjel, ha kattogást hall. – mondandóját nyomatékosítandó erőteljesen visszazárta a Mustang motorháztetejét. – Akarja hallani a rossz hírt, vagy sem?

Addison összeszűkült szemekkel, jól látható kétségbeeséssel rágcsálta az alsó ajkát.

- Ki vele, ne kerteljen!

- Ennek a jószágnak – paskolta meg a karosszériát finoman Tanner – egy teljes motorgenerálra van szüksége. A hengerfejeknek annyi, és nagyjából minden másnak is. Az is csoda, hogy eddig kibírta…

- Rendben. – toporgott idegesen egyik lábáról a másikra Addison. – És ez annyit jelent, hogy…?

- Hogy be kell vontatni, meg kell rendelni hozzá az alkatrészeket, ami már csak azért sem lesz egyszerű, mert ehhez a járgányhoz már nem gyártanak alkatrészeket… Meg kell várni, míg megérkeznek…

Addison becsukta a szemét, halványan megrázta a fejét, és feltartott tenyérrel jelezte, hogy ennyi információ untig elég volt számára.

- Mennyi idő, amíg helyre tudja hozni? – kérdezte halkan.

- Ez attól függ, hol találok hozzá alkatrészt. Ha sikerül valahonnan a környékről megszereznem a dolgokat, akkor nagyjából egy hét…

- Egy hét?! – sikantott fel Addison. – Egy hét?! Egy hét…?!

- Igen, egy hét. – szállt be most már Tanner is a kántálásba. – 7 nap, 168 óra…

- Ó, hogy én hogy utálom magát! – fakadt ki dúlva-fúlva Addison.

Tanner a csípőjével a kocsi oldalának támaszkodva lazán keresztbefonta mellkasa előtt a karjait.

- Én sem vagyok oda magáért aranyom, - dörmögte – de vajmi kevés közöm van ahhoz a helyzethez, amiben most magácska leledzik. Nem kellett volna felelőtlenül nekiindulnia ezzel a csotrogánnyal az útnak…

- Maga… maga… - fújtatott tovább Addison, miközben lendületesen grasszált fel és alá a kocsi mellett, olyan villámló tekintettel, amivel akár még embert is lehetett volna ölni – maga…

- Én…?

- Maga öntelt, pökkhendi, nagypofájú…

- Arrogáns. Ezt kérem, ne felejtse ki. – emelte fel a mutatóujját Tanner. - Módfelett büszke vagyok erre a tulajdonságomra…

- Maga arrogáns, lekezelő, bunkó! – fejezte be indulatosan a jelzők felsorolását a lány, aztán dühösen belerúgott meztelen lábfejével az abroncsba. Tanner már csak a látvány miatt is felszisszent, aztán szótlanul figyelte, ahogy a nő halkan jajongva fél lábon szökdécselni kezd, olyan cifra káromkodások közepette, amibe még Tanner füle is belepirult. Aztán az egész kifakadás, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is múlt. Addison halkan pihegve a kocsi oldalának dőlt, és tenyerébe temette az arcát. Haja lágyan omlott a hátára, a kezdeti konty már teljesen kibomlott, és úgy ölelték körbe a selymes tincsek a nő vállát, és karjait, mint egy puha takaró.

- Ugye most nem fog sírva fakadni? – fészkelődött Tanner kényelmetlenül. Ha a nő most bömbölni kezd, nem lesz választása, kénytelen lesz megtépni. Vagy saját magát…

Addison félreseperte az elkószált fürtöket az arcából, majd lesújtó pillantást küldött a férfi felé.

- Én nem maradhatok itt egy hétig! – jelentette ki határozottan. – Biztos van valamilyen más megoldás is. Nem akarja valaki eladni Springdale-ben a kocsiját?

- Nem tudok róla – ingatta a fejét komótosan Tanner.

- Nem létezik, hogy nincs abban a porfészekben egy elárvult traktor, amire nincs senkinek szüksége! Vagy egy robogó…? Bicikli…?

Tanner továbbra is lassan ingatta a fejét.

- Sajnos nem fogok tudni ilyen megoldással szolgálni. De ha ennyire sürgős, akkor talán egy lovat tudok keríteni valahonnan…

- Lovat… - ismételte meg Addison hitetlenkedve.

- Úgy bizony. Egy lovat. Tudja a városi közhiedelmekkel ellentétben ezek a haszonállatok még nem haltak ki…

- Menjen a picsába, Tanner! – bökött Addison az ujjával a férfi mellkasába. Mielőtt még elhúzhatta volna a kezét Tanner elkapta a csuklóját.

- Figyeljen ide, Addison – váltott komoly hangnemre a férfi – ki van merülve. Én is ki vagyok. Elmúlt éjfél. Elhiszem, hogy most fel van dúlva, de ma már úgysem fog tudni semmit sem csinálni, ha tótágast áll akkor sem. Vontassuk be a kocsiját a műhelybe. A műhely közvetlenül a kocsma mellett van, és van egy vendégszobám a felső szinten. Nem túl nagy, de van benne egy ágy, és még le is zuhanyozhat…

- Mi ütött magába? Most miért ilyen kedves? – szegezte neki a kérdést egyenesen a nő.

- Mert ha elfogadom, ha nem, nyilvánvaló, hogy ma már nem fogok tudni megszabadulni magától… - Tanner elengedte a nő csuklóját. – Plusz felkoncolnának a városban, ha megtudnák hogy itt hagytam egyedül…

- Hát ez megnyugtató…

- Na mit mondd, Addison? Van önben annyi vállalkozó szellem, hogy hazajön velem? – hergelte tovább Tanner a nőt. – Ha jól viselkedik, még lehet hogy meg is etetem…

- Ja, hogy aztán majd az ételmérgezés vigyen el.

- Kedves öntől, hogy feltételez rólam ennyi találékonyságot, de ki kell ábrándítanom. A magafajtákat jobban szeretem egyszerűen csak megfojtani.

Addison tekintete a távolba révedt, és csak úgy sütött belőle a tanácstalanság. Tanner nem bírta ki, és kézfejével a nő válla mögé igazította a tincseit. Csak a hajához ért hozzá, de már ettől is feljebb szökött a pulzusa… Idegőrlő.

- Nincs választása, aranyom. – dörmögte lágyan, túl lágyan, amikor a lány tekintete újra a tekintetébe fúródott.

- Tudom. – suttogta válaszul Addison.

- Üljön be a kocsiba - bökött Tanner az állával a Mustang felé - én hozom a vontatókötelet…

A lány egy lemondó sóhaj kíséretében hátat fordított neki, és átsétált a vezetőoldalra.

Tovább

Ahol Megtalálod a Csődörödet Falva kontra városi kékharisnya - még nincs címe a történetnek 1.

Szóval elkezdtem. Vegyes érzelmeim vannak, nem tudom még mi lesz belőle, lehet hogy semmi, lehet hogy a semmi szorozva valamivel, ami ugyebár még mindig semmi... Majd meglátjuk... Azt a mindenit, de lelkes vagyok! Na mindegy. Egy-két helyen nem egészen úgy alakultak a dolgok, mint ahogy azt felvázoltam, ennek oka, hogy a férfi szereplő alapvető jellemzői nem igazán fogják engedni a kacérkodást, egy fiatal éretlen csitrivel. Na jól van, nem magyarázom tovább a bizonyítványom, jöjjön aminek jönnie kell...

Prológus

- Addison… - lépett be John Benett a tárgyalóba. Madárszürke öltönyében, ősz halántéka és közel hetvenéves kora ellenére is még mindig vonzó hatást keltett. A Benett Corporation vezérigazgatójának olyan kisugárzása volt még mindig, amitől mindenki rögtön vigyázzba vágta magát. Kivéve Addison-t. A lány valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva, mindig úgy reagált az ilyen kisugárzású emberekre, hogy legyőzve mindennemű késztetését, már csak azért is egyenesen a szemükbe nézett, kihúzta magát, és minden higgadtságát bevetve, egyetlen üzenetet adott válaszul, ami nem volt más, mint a „ne packázz velem”. Hamar felismerte, hogy a dörgölőzést, és édelgést nem neki találták ki, így ez a viselkedésminta maradt az egyetlen még választható opció. Egyszerűen genetikailag volt alkalmatlan arra, hogy megtalálja melyik a legkényelmesebb szög, amivel a kellő hatásfokkal lehet a főnökség valagát nyalni.

Ahogy a vállalat atya úr istene egyre közelebb ért, Addison is vett egy mély levegőt, és lesimítva testhezálló fekete ruhájának szűkre szabott szoknya részét, talpra ügyeskedte magát. Határozottan pocsék ötlet volt ezt a göncöt magára vennie reggel, de mivel azt szerette volna, hogy a profizmusa legyen az első, ami szembe tűnik egy figyelőnek, így kénytelen volt a kényelmetlen ruha minden idegesítő varrását, cipzárját, és címkéjét elviselni. Pedig pazar darab volt ez a maga nemében. Ujjatlan, karcsúsított, teljesen zárt a nyakáig, a hátán végig apró gombokkal teljesen a fenekének a felső hajlatáig – a mögött volt rejtve a cipzár, aminek a fogai egész álló nap dörzsölték a bőrét. Konkrétan fel sem tudta volna venni egyedül ezt a szabászati csodát, mivel bármennyire is sokoldalúnak tartotta magát, a könyökízületei neki is csak a rendeltetésüknek megfelelően működtek. Milyen jó, ha az embernek vannak kedves szomszédjai, akik az ilyen roppantul idétlen szituációkban ki tudják segíteni!

- Mr. Benett. – nyújtotta ki kezét a férfi felé, miközben a leghivatalosabb hangszínét igyekezett megütni. Izzadt a tenyere, a pulzusa az egekben volt, és szinte a fizetését merte volna tenni arra, hogy vagy hulla sápadt, vagy pipacspiros a feje. Égő fülei inkább ez utóbbit támasztották alá. Mr. Benett határozottan megragadta a kezét, inkább ridegen, és rutinosan, mintsem érdeklődve megrázta azt, majd hanyag mozdulattal a szék felé mutatott, mintegy engedélyezve Addison-nak, hogy újra visszaülhet a helyére. Majd maga is elfoglalta a helyét az asztalfőn.

- Mint tudja, a New York-i leányvállalatunk vezetésére meghirdetett pozíciót, nemcsak ön, hanem egy másik nagyreménységű munkatársa is megpályázta…

- Hallottam róla… - dörmögte az orra alatt Addison, és nem bírta elnyomni az arcára kiülő, alig leplezett megvetést tartalmazó grimaszt. Mr. Benett ajkának enyhe rándulása jelezte, hogy nem siklott el mindent látó tekintete mellett ez a megnyilvánulás. Hogy most ajka a helytelenítés, a düh, vagy esetlegesen a jókedv miatt rándult-e meg, nos ez egy olyan kérdés volt, amire még az égiek sem tudták volna a választ.

- Mr. Carpenter – folytatta az öreg mintha mi sem történt volna – referenciái önmagukért beszélnek. Amióta a cégünknél dolgozik, több nagyszabású projektet vezényelt le, és minden ügyfelünk maximálisan meg volt elégedve a teljesítményével. Többek közt ennek is köszönhetjük, hogy bővült az ügyfélkörünk, és ezáltal a profitunk is. Mr. Carpenter kinyitotta a cégnek a következő évszázad kapuját…

- Mr. Benett – szakította meg Addison a legtiszteletteljesebb hangfekvéssel, ami csak tőle telt, a szóáradatot, mert kezdett a gyomorfekélye komoly bevérzésbe kezdeni a munkatársa méltatásától. – Nagy öröm számomra, hogy ennyire meg van elégedve Mr. Carpenter tevékenységével – minden igyekezete ellenére, nem lehetett nem kihallani szavai mögül a gúnyt -, de nagyra értékelném, ha rátérne arra, amiért magához rendelt. Nem mintha nem élvezném Mr. Carpenter kívülről tökéletesnek látszó munkájának az ecsetelését – ezt már nyíltan gúnyosan mondta -, de erősen kétlem, hogy ez lenne az oka az ittlétemnek.

Mr. Benett egy pillanatig elgondolkodva vizslatta, aztán halványan elmosolyodott.

- Tudja Addison, én mindig is ezt kedveltem magában a leginkább. Sosem rest a lényegre térni. Nem bírja a semmit mondást, a haszontalanságot. Ez teszi magát a szakma egyik legjobbjává. – Az öreg mély levegőt vett, mielőtt folytatta volna. – De ugyebár, mindig van egy „de”…

Addison arcán ismét átfutott egy fintor. Fogadni mert volna arra hogy nincs utálatosabb kötőszó a „de”-nél…

- Addison, lássuk be Ön képtelen arra, hogy visszafogja magát, ha a véleményéről van szó…

- Mr. Benett…

Az öreg kissé megemelte a kezét.

- Nem tudja, hogy mikor van itt az ideje a hallgatásnak. – Mr. Benett megemelkedő szemöldöke beszédesebb volt mindennél. – Még csak hírből sem ismeri a diplomatikusságot, és nem foglalkozva a következményekkel, mindig nyersen lép fel, még akkor is, ha azzal teszem azt, megsérti az ügyfeleinket. A munkatársak akik a keze alá dolgoznak, rettegéssel élik a hétköznapjaikat…

- Azért ez túlzás! – fakadt ki most már Addison. – Nem állítom, hogy nem vagyok szigorú, vagy maximalista, de soha nem szoktam ok nélkül durva lenni.

- Úgy véli? – szegezte neki elnyújtva a kérdést a vezérigazgató.

- Igen, úgy vélem. – vágta rá Addison.

- Akkor is úgy vélte, amikor múltkor azt a postázóban dolgozó fiatalembert mindenki szeme láttára olyan kegyetlenül leteremtette?

- Nem voltam kegyetlen. – tiltakozott határozottan Addison. – Amiatt az analfabéta miatt, majdnem lecsúsztunk az egyik pályázatról, mert ahelyett hogy a dolgát végezte volna, az egyik titkárnővel kacérkodott, fittyet hányva a határidőkre. Nem olyan bonyolult munka egy postázóban dolgozni… Kap az ember egy levelet, amit iktatni kell, és elküldeni egy megadott helyre, egy megadott időn belül. Már megbocsásson uram, de ha valakinek ez is kihívást jelent, az jobban járna, ha elkezdene gondolkozni azon, hogy pályát módosít. Ilyen kilengő libidó mellett, tudnám javasolni a pornóipart… - szúrta még közbe túlzott kedvességgel, majd egyenesen a férfi szemébe nézve fojtatta. - Ha akkor rajtam múlt volna, az a srác már nem dolgozna itt…

- De nem Önön múlt…

- Nem. Mély bánatomra… - motyogta Addison kedvetlenül.

Mr. Benett kissé előrébb dőlt a székében.

- Addison, maga túl merev.

Merev… Ezzel sem vádolták meg még soha. Addison ingerülten kifújta a levegőt.

- Nem hiszem, hogy merevebb lennék bárkitől is…

- Jaj, dehogynem! – paskolta meg jóindulatúan az öreg a kézfejét. – Maga sosem volt fiatal? Sosem követett el hibákat? Úgy értem, mire használta Ön az egyetemi éveit?

- Meglepő módon tanulásra, uram. – vágta ki magát duzzogva Addison. Nem bírt tovább egyhelyben ücsörögni. Amilyen kecsesen engedte a ruhája, felállt a párnázott, bőrborítású székből, és az ablakhoz sétált. San Fransisco utcái úgy hevertek a lábai előtt, mintha leigázta volna őket. Valahol tényleg úgy is érezte, hogy győzelmet aratott, valamilyen láthatatlan ellenséggel szemben. Imádott itt élni, imádta a munkáját, és imádta a kihívásokat, és a felelősséget, amivel a munkája járt. Egyedül tornázta fel magát idáig. Rengeteg energiát ölt abba, hogy a legjobb legyen. Az egyetem évei alatt, és most is. Ha ehhez az kellett, hogy lemondjon a szórakozásról, ám legyen… Sosem érezte azt, hogy kimaradt volna bármiből is. És most itt van karnyújtásnyira előtte az a pozíció, amiért ennyit küzdött. És azért nem fogja megkapni, mert nem elég kedves… Piszokul fájt ennek már csak a gondolata is. – Nagyon kedves öntől uram, hogy rávilágított azon hiányosságaimra, amikkel eddig is tisztában voltunk. – szólalt meg hűvösen. – Mentségemre legyen mondva, azon személyiségjegyeimet, amik erősen kikezdhetők, bőven kompenzálja a szakmai tudtásom, és a tapasztalatom. De ha jól vettem ki az eddigi szavaiból, akkor ez itt kevés…

- Én ilyet egy szóval sem állítottam. – vágott közbe Mr. Benett. – Meghoztam a döntésemet, és ha volna még egy kis türelme, akkor meg is osztanám önnel.

Addison a férfi felé fordult.

- Hallgatom. – felelte sután, miközben legszívesebben már sikítozott volna kínjában.

- Ugyan Ön ezt soha nem fogja beismerni, de Mr. Carpenter, és Ön remek kis csapatot alkotnak. Kiegyensúlyozzák egymás hibáit. Ezért úgy határoztam, hogy mindkettőjüket New Yorkba küldöm. Azonos hatáskörrel. Minden projekt, amit önök fognak irányítani, csak akkor lesz kivitelezhető, ha mindketten aláírják a terveket…

- Mi van? – hördült fel Addison, minden jólneveltségét elfelejtve. – Ezt nem gondolhatja komolyan, uram!

- De. Vezérigazgatóként adott számomra a lehetőség, hogy döntéseket hozzak. Akár szokatlan döntéseket is, ha a helyzet úgy kívánja.

- De ez ostobaság! – emelte meg a hangját Addison. – Nem gondolhatja komolyan, hogy én és az a pöffeszkedő, kedélyeskedő ffff… - még idejében vett egy mély levegőt, így le tudta nyelni az igencsak ideillőt szót, majd mintha misem történt volna fojtatta is - , együttműködve igazgassuk a new york-i irodát. Ott fog elgáncsolni az az ember, ahol csak tud!

- Akárcsak Ön Őt… - szúrta közbe az öreg komótosan.

- Attól azért én jóval profibb vagyok! – kérte ki magának Addison, és most már szó szerint fújtatott a dühtől. – És mi van, ha nem vállalom? – szaladt ki a kérdés a száján, mielőtt átgondolhatta volna.

Az öreg is felállt a székéből, és lassan közelebb lépett hozzá.

- Ne hamarkodja el a döntést, Addison. Attól függetlenül, hogy a feltételek eltérnek attól, amire számított, ez még nagy előrelépés lehet a karrierje szempontjából.

Addison legszívesebben belekiabálta volna a főnöke szemébe, hogy magas ívből tojik a karrierjére. És legszívesebben bősz toporzékolásba kezdett volna. Milyen jó, ha az embernek van önuralma…

- Vegyen ki egy kis szabadságot. – indult el a férfi a tárgyaló ajtaja felé. – Ha jók az értesüléseim, amióta elkezdett nálunk dolgozni, nem vett ki egyetlen napot sem.

- Nem akarom szabadságolni magam!  

- Pedig jót tenne önnek. Egy kicsit el tudna távolodni ettől az egésztől, mérlegelhetné a lehetőségeit…

- Még nem válaszolt a kérdésemre, uram. Mi lesz, ha nem vállalom a pozíciót?

Mr. Benett kezében a kilinccsel visszafordult.

- Akkor Mr. Carpenter egedül fogja vezetni a new york-i kirendeltséget, Ön pedig dönthet a felől, hogy a jelenlegi pozíciója hosszútávon is elégedettséggel tölti-e el. – ezzel kinyitotta az ajtót, és otthagyta Addisont kavargó gondolataival.

***

Alig három kínkeserves semmittevéssel töltött órával később, Addison még mindig ugyanazokat a köröket rótta az elméjében. A legrosszabb az volt, hogy még munkát sem nagyon tudott keríteni, amivel lefoglalhatta volna magát. A pályázat miatt, minden határidős munkáját jóval a határidők lejárta előtt befejezte. Vicces volt, hogy szorgalma leginkább csak annak volt köszönhető, hogy nem akarta úgy itt hagyni a csoportját, hogy befejezetlen projektje van. Ennek örömére, most mindenki, jómagát is beleértve, lóbálhatta a lábát a munkaidő végéig. Soha nem gondolta volna, hogy egyszer egy ilyen szituációban fogja találni magát. Amikor lediplomázott közgazdaságtanból, majd nem sokkal később marketingből, meg volt győződve arról, hogy minden az elképzelései szerint fog majd alakulni. Az első komoly munkahelyét is a Benett Corporation-nél találta meg. A létra legalján kezdett mindenesként… A legapróbb folyamatokat is volt alkalma a részletekig megfigyelni. Lenyűgözte, hogyan épülnek ki a vállalati arculatok, vagy hogyan tervezik meg egy-egy termék propagandáját. Semmi köze nem volt a reklámok vizuális felépítéséhez, nem is igen értett ezekhez a dolgokhoz. Ez a grafikusok munkája volt, a művészeti szakértőké. Az ő munkaköre az agy volt. Az alapok. Megkeresni a cégeket, akik magukat, vagy valamijüket népszerűsíteni óhajtották. Ő tervezte meg a pályázatokat, ő fogta csokorba a különböző osztályok munkáját. Felügyelte az ötletbörzéket, figyelte a fogyasztói visszajelzéseket, nyakig merült, ha kellett, a piacgazdasági mutatókban. Tudta mire nyitottak az emberek, mire kevésbé, és mindig abba az irányba terelgette az osztályok munkáját, amerre kellett ahhoz, hogy a mutatók hozzák az elvárt szintet. Kemény tárgyalópartner volt, és igen, volt hogy egy-egy cég vezetőségének az elvárásait a realitásokhoz szabta. És igen, volt hogy ezt meglehetősen kendőzetlen formában tette. De sosem értette miért is kellene ehhez bájolognia. Akiknek dolgoztak, akartak valamit, leginkább figyelemfelkeltést, nagyobb népszerűséget, pozitívabb megítélést. Ő tudta hogyan lehet ezt kivitelezni… Egyszerű. Az üzlet, az üzlet. A mutatók nem lesznek jobbak, ha mámorosan, kedveskedve dünnyögünk egymásnak, nem?

Közel hatszázadik alkalommal lökte meg tollának a végével a kis golyóbisos örökmozgót az asztalán. Tik-tak, tik-tak, tik-tak… Panaszosan felnyögött, és homlokát a hideg asztallapra szorította. Szemét, tolakodó, William Carpenter… A kivágódó ajtó hangjára felkapta a fejét.

- Látványosan szenvedsz… - jegyezte meg elégedetten, kaján vigyorral a száján a világ legutálatosabb férfija.

- Fesd falra az ördögöt… - morgolódott magába Addison. – Mit akarsz, Will? – erőltetett az arcára egy kényszeredett mosolyt.

A férfi mit sem törődve a nem túl szívélyes fogadtatással, lehuppant az íróasztal előtt terpeszkedő székre. Undorítóan jól nézett ki, méret után készült sötétkék, majdnem fekete háromrészes öltönyében, fehér ingjében, és sötétszürke, ezüstösen fénylő nyakkendőjében. Dióbarna haja lazán a homlokába hullva, kicsit lazított az amúgy formális megjelenésén. Az ember azt hihetné, hogy a mogyoróbarna szemek, mindig melegen csillognak… de nem. Ebben a szempárban, ami most Addisont méregette, sok minden fellelhető volt – rosszindulat, önelégültség, szadista öröm, hatalommánia -, de melegség az egy csepp sem.

- Gondoltam megbeszélhetnénk, hogyan és mikor fogunk utazni a Nagy Almába. – rakta keresztbe Will a lábait ahogy hanyagul hátra dőlt. – Ha már úgyis együtt fogunk dolgozni, akkor akár már most is elkezdhetjük…

- Én biztos, hogy nem fogok veled együtt dolgozni.  – horkant fel Addison harciasan.

Will érdeklődve felvonta a szemöldökét.

- Nem nagyon van választásod. – vigyorogta. – De tudod mit, kegyes leszek veled. Ha nem akarsz velem dolgozni, akkor megengedem hogy alattam dolgozz… John-nal majd én megbeszélem a részleteket.

- Ízléstelen vagy.

- Igen, az vagyok… - bólogatott a férfi, helyeslően, mint akinek soha nem is volt szégyenérzete. – De ezt eddig is tudtuk. Téged pedig külön élvezet szekálni, mert mindig olyan könnyen felpaprikázod magad.

- Nincs jobb dolgod, mint itt fárasztani engem? – hunyta le lemondóan a szemét Addison. – Még egyelőre nem tudom hogyan, de el fogom érni Mr. Benett-nél, hogy ezt az egész sületlenséget elfelejtse. Ahhoz hogy én veled dolgozzam, el kellene távolíttatnom a homloklebenyemet…

Will Addison füleinek túl harsányan felnevetett, aztán felvette azt az idegesítően önbizalomtól, és önnön nagyságrendűségétől fénylő arcát, amitől a nőnek alapból öklendezni támadt kedve.

- John nem fogja meggondolni magát. – jelentette ki fellebbezhetetlenül.

- Miből gondolod? – érdeklődött negédesen Addison.

- Onnan, hogy már én is megpróbáltam lebeszélni róla. Hidd el, minden tárgyalókészségemet bevetettem, mivel nekem sem vágyálmom egy ilyen karót nyelt, idegbeteg némberrel, mint te, együtt vezetni a kirendeltséget. De John hajthatatlan. A fejébe vette, hogy mi vagyunk egy egésznek a két fele. Úgyhogy – szökkent lendületesen talpra a férfi – ez van, ami van. Csak hogy tudd, Addison – fordult még vissza az iroda ajtajából -, én nem fogok visszatáncolni. Ha az kell ehhez a lehetőséghez, hogy elviseljem minden hisztidet, akkor el fogom viselni, de ne hidd, hogy majd meghunyászkodva átengedem neked a terepet. Lehet, hogy John nem képes belátni, de mi ketten tudjuk, hogy nem fogunk tudni együttműködni. Előbb-utóbb valamelyikünk be fogja adni a kulcsot, és jó ha már most felkészülsz lelkileg, mert nem én leszek az a valaki. – kétszer megpaskolta az ajtófélfát, és már ott sem volt. Egy valamit el kellett ismerni, Will nagyon értett a hatásos ki, és belépőkhöz. Addison visszaejtette a homlokát az asztallapra. Nagy igazság volt abban, amit Will mondott. Kizárt hogy ők ketten valaha zökkenőmentesen együtt dolgozzanak. Will minden volt, ami Addison sohasem. Nagyszájú, tenyérbe mászó, társaság kedvence… aki után bolondultak a nők. Ez egy olyan része volt a férfinak, amit Addison képtelen volt felérni ép ésszel. Minden nő mazochista? Kinek kellene egy ilyen farok? Megbízhatatlan, odafigyelésre képtelen, önző alak… Szinte minden taszította ebben a pasiban. De úgy tűnt, ő az egyetlen, akire így hat a férfi varázsereje. Mindezeken felül viszont, azt is be kellett látni, hogy tényleg voltak jó ötletei. És azt is el kellett ismerni, hogyan nagyon jól tudta ösztönözni a munkatársakat. A nőket legalábbis…

Addison hirtelen úgy érezte, hogy túl szűk rajta a ruha, és hogy lassan, de biztosan meg fog fulladni. Nem volt túl nagy az irodája, de most még annál is kisebbnek tűnt. Homlokában egyre erősebb nyomást érzékelt, és alig tudta levetkőzni magáról a kényszert, hogy szétverjen valamit. Lehet hogy Mr. Benett-nek volt igaza. El kellene mennie szabira, hogy nyugodtan átgondolhassa ezt az egészet. A hónap végéig még három hét volt hátra. Ha kivenné ezt a három hetet, és pihenne egy keveset, lehet hogy nem látná ennyire gyászosnak a helyzetét. Értékelni kellene ezt is… hogy kapott egy kis időt, hogy rendbe szedje a gondolatait. Elmehetne hamarabb New York-ba, elkezdhetne megbarátkozni a várossal. Még sosem járt New York-ban… Egyre szimpatikusabbnak tűnt az ötlet. Amikor pedig az ebédidőben kilépett a folyosóra, és meglátta ahogy Will jókedvűen kacarászva csapja a szelet a portán ücsörgő gyakornoknak, mint akinek semmi gondja, egyenesen elfutotta a méreg. Hát teljesen elment az esze? Ha Will Carpenternek megy az, hogy fel se véve ezt a váratlan fordulatot, udvarolgat a munkahelyén, akkor neki is menni fog! Nem fog maga alá roskadva, savanyú ábrázattal le-föl járkálni itt napokig, vállán a világ súlyával… Arról ugyan fogalma sem volt, mihez is fog kezdeni a következő hetekben, de abban biztos volt, hogy nem a sebeit fogja nyalogatni. A közeli kis ebédlő helyett, ahol rendszeresen étkezni szokott, a vezérigazgató irodája felé vette az irányt.

Első fejezet

Azt a büdös, keserves, szerencsétlen mindenit neki! Miért van az, hogy amikor egyszer az életben végre rászánja magát arra, hogy spontán csináljon valamit, a sors rögtön keresztbe tesz neki? Miért kell mindennek az életében végül mindig közhelyesen végződnie? Elgyötörten vizslatta még pár hosszú másodpercig a motorháztető alól felkúszó sejtelmes füstöt. Egy idióta. Semmi kétség. Egy meggondolatlan, hülye, kapkodó liba. Miért? De tényleg miért is nem tudott nyugton maradni a fenekén? Miért kellett rögtön hazamennie, miután mindent megtárgyalt John Benett-el? És legfőképp, miért nem bírt várni még egy napot az indulással? Miért van az, hogy csak a végleteket ismeri? Ha akkor csak egy kicsit megfontoltabb… Ha várt volna még egy napot. Vett volna egy repülőjegyet a másnapi new york-i járatra, és első osztályon utazhatott volna. Ma pedig a saját ágyában aludhatna. Kényelmesen. Könyörgöm, még arra is képtelen volt, hogy átöltözzön! Mondjuk ez nem a saját hibája volt… Ez csak és kizárólag Mrs. Morris-nak volt köszönhető, mert nem volt otthon amikor nem sokkal dél után bekopogott hozzá. Ki tudja merre kóválygott az öregasszony. Felfoghatatlan, hogy ahelyett hogy otthon kötögetett volna, elcsalingázott valamerre. Az viszont csakis a saját butaságának köszönhető, hogy a végzet eme intését teljesen figyelmen kívül hagyva, berámolt az utazótáskájába, és már száguldott is a garázs felé. Mit lehet erre mondani? Akkor jó ötletnek tűnt… Az apja öreg Mustang Gran Torino-ja… Az tehet mindenről. Ez a csodálatos éjfekete, bőrüléses szépség. Évekkel ezelőtt vezette utoljára. Nem is. Az önsajnálata tehet mindenről. Az súgta neki a munkahelyéről kilépve, hogy ne repülővel menjen. Hisz bőven van ideje arra, hogy felautózzon New York-ba. Az pedig csak szimplán a hülyeségének volt köszönhető, hogy meg volt arról győződve, hogy ez a bárgyú csotrogány, több évnyi semmittevés után is gond nélkül működni fog. Annyira egyszerűnek tűnt az egész. Elindulni az 5-ösön, majd Bakersfield-nél letérni a 15-ösre, majd a 70-esen, vagy a 76-oson végigcsorogni New York-ig. Megszakításokkal, és kényelmes tempóban, egy hét, és már ott is van. Ráadásul úgy, hogy nem egy nagyvárost érint. Leszámítva az út első szakaszát, ahol leginkább a kietlen pusztaságon kell keresztülhajtani. Persze nem is róla lett volna szó, ha nem robban le a kocsi alatta minden előzetes figyelmeztetés nélkül… Utah-ban… a senki földjének a közepén. Nem mintha a kilátás nem lett volna festői. Szép kihalt, tele kavicsokkal, vörösben játszó földdel, amíg a szem ellát. Itt-ott egy-egy árva gyökérzet, vagy fa. Kiszáradt, korhadt fa… Remek. És akkor még ott volt ez a nyomorult ruha is! Addison érezte, ahogy a düh egyre inkább elhatalmasodik rajta. Lassan este kilencet ütött az óra. Már nyolcadik órája vezetett egyfolytában, melege volt, szakadt róla a víz, ami nem is csoda így július elején, és ami a legbosszantóbb volt, hogy még ki sem nagyon tombolhatta magát, mert a szoknya szűk szabása a rugdosást sem engedte. A magassarkújáról már nem is beszélve. Felemelte a fejét a kormányról, kecsesen kicsusszant az ülésről, bezárta maga után a kocsi ajtaját… kulcsra – a pedánssága még érintetlenül tobzódott szokásos keretein belül -, komótos lassúsággal kilépett a cipőjéből, aztán minden erejét összegyűjtve, olyan messzire hajította a vagyont érő Prada-kat, amilyen messzire csak bírta. Legszívesebben kiabált is volna hozzá, de közönség hiányában, nem szórakoztatta volna annyira a dolog, mint amennyire kellett volna. Elsimította a ruháin a képzeletbeli gyűrődéseket, laza kontyba tűzött tincseit is eligazgatta, majd retiküljét harciasan a vállára dobva, harisnyás lábaival nekiindult az országútnak.

***

 - De Tanner… – vetett rá igézőnek alig-alig nevezhető pillantásokat a vele szemben ülő csitri, miközben igyekezett csábítóan csücsöríteni. Az összhatás rémisztőnek volt nevezhető. – Jövő héten már be fogom tölteni a 21-et… Most azaz egy hét ide vagy oda…

- Nem érdekel, hogy a jövő héten, vagy hogy a jövő évezredben fogod-e betölteni a 21-et, Julie. – válaszolta Tanner magára erőltetve a világ összes nyugalmát. – Ebben a kocsmában addig nem fogsz alkoholt inni, amíg én vagyok a tulajdonos.

A kiscsaj kedvetlenül elhúzta a száját, majd a pultra dőlve próbálta a figyelmet a melleire terelni. Abszolúte felesleges mozdulat volt, mivel az a deréknál véget érő anyagdarab amit viselt, akkor sem takart semmit, amikor teljesen egyenesen állt.

- Nem vagy igazságos. – nyafogta túljátszott duzzogással. – Mikor fogsz rám végre nőként nézni?

Tanner felhorkantott.

- Legkorábban 15-20 év múlva.

- Tudod mi a te legnagyobb bajod? – bökte vörösre lakkozott körmeit a lány Tanner felé.

- Égek a vágytól, hogy megtudhassam tőled.

- Túlságosan el vagy telve magaddal. Azt hiszed, hogy túl jó vagy…

Tenner nem bírta megállni, hogy ne nevessen fel hangosan ezen a megállapításon.

- Így igaz, Julie. Meg vagyok győződve arról, hogy megismételhetetlen a tökéletességem. De akkor sem foglak sörrel kiszolgálni. Sem semmi mással… - vetett jelentőségteljes pillantást a lányra, remélve hogy az megérti a szavak mögött rejtőző mélyebb tartalmat. – Nagyon jól tudod, hogy az anyád felettem járt a suliban négy évvel.  És azt is nagyon jól tudod, hogy jóban vagyok az anyáddal. Én a helyedben nem kísérteném azzal a sorsot, hogy feleslegesen felidegesítesz. Még a végén elkottyantom magam, és kiderül, hogy hol is szoktál táborozni péntek esténként. – jelzésértékűen az órára pillantott. – Fél tizenegy múlt, Julie… - mondta ki aztán hangosan is, amikor a leányzó csak bamba pislantásokkal méregette.

- Ezzel most azt akarod mondani, hogy menjek haza? – sipított fel Julie.

- Mégis szerinted mi mást akarhattam volna ezzel mondani?

- 20 éves vagyok, Tanner! Nem kettő!

- Ezt gond nélkül el is fogom majd fogadni akkor, amikor elkezdesz úgy viselkedni, ahogy az egy felnőtt nőtől elvárható. De addig, amíg ilyen göncökben – hordozta végig a tekintetét beszédesen a lányon – fogsz itt lábatlankodni a kocsmámban, körülöttem legyeskedve, addig szó sem lehet arról, hogy ne úgy nézzek rád, mint egy nevelésre szoruló csitrire.

- Pofátlan vagy! – hördült fel Julie. – Bántanak a szavaid… - tette még hozzá színpadiasan szomorúan. 

És íme, megérkezett a váltás is, konstatálta Tanner kiábrándultan. Amikor Julie nem boldogult a csáberejével, akkor elővette a sajnálnivaló formáját. Majd minden héten eljátszották ezt a műsort. Jobb napjain Tanner el bírta viselni a felszínes kiscsaj minden hullámzását, de ma nem volt a legjobb hangulatában. Egyszerűen képtelen volt napirendre térni afelett, hogy az egyik ismerősének a lánya nem képes lekattani róla. Amikor felszínre tört benne a humor, akkor annyival letudta ezt az egész faramuci helyzetet, hogy vannak a Földön olyan helyek, ahol az ilyen szituációkból szoktak születni azok a bizonyos beszámolók, amik úgy kezdődnek, hogy „Kedves Playboy, soha nem gondoltam volna, hogy egyszer ilyen is megtörténhet velem…”. Rosszabb napjain, mint amilyen a mai is volt, legszívesebben megráncigálta volna az előtte tollászkodó lányt. Harminchat éves múlt, egy csődbe ment házassággal és többtucat kalanddal a háta mögött – ezen teljesítményére nem feltétlenül volt büszke -, de még mindig nem tudta még csak érintőlegesen sem behatárolni, hogy mit is akarhatnak a nők. A probléma abban kezdett kiteljesedni, hogy lassan már nem is akarta ezt megtudni.

- Menj haza, Julie. – dörmögte az orra alatt, és tovább törölgette a kezében szorongatott poharat, ami már most is annyira csillogott, hogy meg lehetett vakulni tőle.

- De én nem akarok hazamenni… - lehelte fátyolosan a lány.

Tanner szorosan összezárta a szemeit, és lassan elszámolt magába tízig. Ködösen hallotta, hogy kinyílik a kocsma ajtaja, és hogy a szokásos zajok lassan elhalkulnak. Nem tudta miért állt be ez a szokatlan változás, de nem is érdekelte, mivel azzal volt elfoglalva, hogy visszaszorítsa az agyában egyre hevesebben emelkedő pumpát a megszokott mértékig. Óvatosan kinyitotta a szemét, miközben kifújta a levegőt. Tudta hogy szikrákat szór a tekintete, és még csak meg sem kísérelte ezt véka alá rejteni.

- Elnézést… - motyogta egy lágy hang valahonnan oldalról, de Tanner agyát megülte a vörös köd. Gombóccá gyűrte a kezében szorongatott törlőrongyot, és a pultra vágta. Julie tekintete elnyílt, valószínűleg megérezte a közelgő vihart, ami már csak másodpercekre volt a kitöréstől. Jól látható riadalommal ellépett a pulttól.

- Nem fogom még egyszer elmondani Julie, úgyhogy jól nyisd ki a füled. – dörögte Tanner.

- Ne haragudjon… - úszott keresztül ismét az a kellemes hang a levegőn.

- Ne most! – szólt ingerülten Tanner, le nem véve a szemét az előtte remegő lányról. Nem tudta ki áll a pult szélén, de nem is érdekelte. Majd szépen kivárja, amíg rá kerül a sor. – Húsz évesen, nem azzal kellene foglalkoznod Julie, hogy az agyamra mész! Mégis mit akarsz elérni ezzel? Szerinted mit akarhatna egy olyan idős férfi, mint én, egy olyan idős lánytól, mint te…?

Julie szóra nyitotta a száját, de Tanner feltartott keze belefojtotta a szót.

- Ki ne merd mondani! Ha csak egy szót is szólsz, én esküszöm az élő istenre, hogy nem foglalkozva azzal, hogy kik vannak itt, a térdemre fektetlek, és elverlek…

Julie szája ismét nyílni készült.

- Nem, még csak elképzelés szintjén sem úgy foglak elverni. Ez a verés komoly lesz babám, és a végén ráadásul még a szádat is kimosom szappannal. Aztán hazaviszlek az anyádhoz, és mindenről beszámolok neki, és addig fogok könyörögni neki, míg el nem küldd a szomszédos államba egyetemre. Mert hogy ott volna a helyed, és nem itt! – mutatott lendületesen körbe a kocsmában.

- Elnézést… - hömpölygött be a hallójáratába ismét ez a szó.

Tanner dühödten fordult a hang irányába.

- Mi van?

Egy meglehetősen nyúzott külsejű nő összevont szemöldökei néztek vele farkasszemet. Egy meglehetősen magas, és csípőre tett kezekkel toporgó nő összevont szemöldökei – pontosított magában.

- Befejezte a nevelési tanácsadást? – kérdezte felsőbbségesen a hölgyemény. – Csak mert ha nem, akkor jó volna ha ezt most jelezné, mert nincs semmi kedvem végigvárni a következő kirohanásának a végét.

- Parancsol? – vonta fel Tanner a szemöldökét a szokatlanul csípős hangnem miatt. Egy este két hisztis nőt már képtelen lett volna elviselni.

- Ami azt illeti, parancsolnék valamit, igen. Mondjuk egy kis figyelmet. Ha nem csalnak az ösztöneim, ez itt – mutatott körbe a nő kecsesen a helységen – egy bár…

- Kocsma. – javította ki azonnal reflexből Tanner.

A nő elfintorodott.

- Akkor kocsma… A lényeg ugyanaz. Ha bejön egy fizető vendég, azzal illene foglalkozni, nem? Nem hiszem, hogy a tulajdonos értékelné azt az üzletpolitikát, hogy magasról fütyül a potenciális vásárlókra.

Tanner agyát elfutotta a pulykaméreg.

- A tulajdonos azt is meglehetősen rossz szemmel nézi, ha az esetleges potenciális vásárlók belekotyognak az üzletpolitikájába.

Addison arcán akaratlanul is átfutott egy kesernyés mosoly.

- Maga a tulajdonos… - jelentette ki a kézenfekvő következtetést. A pult mögött tornyosuló hegyomlás, csak hányavetin megrántotta a vállát. Remek. Egyre jobb kilátások. Ujjbegyével elkezdte lüktető homlokát dörzsölgetni. – És mondja jó tulajdonos uram – folytatta anélkül, hogy kikapcsolta volna a hangszínében a leereszkedést – lehetne arról szó, hogy segít nekem?

- Hát hogyne! – vágta rá a férfi túlságosan is segítőkészen. – Mit szeretne a kisasszony?

- A kisasszony nagyon szeretne egy autószerelőt, mivel a kisasszony autója pár mérföldnyire lerobbant az úton.

A pult mellett eddig szótlanul ácsorgó túlsúlyos csupaszakáll férfi halkan elböffentette magát, a Julie nevű csaj pedig idétlenül felkuncogott.

- Nos, akkor nagyon rossz hírem van a kisasszony számára – felelte fapofával a tulajdonos -, mivel az egyetlen autószerelő, aki Spingdale-ben működik, most nem ér rá.

- Biztos nagyon elfoglalt lehet az illető, így tizenegy óra magasságában… - most komolyan, végig ebben a gúnyos modorban fogunk társalogni? - futott át Addison agyán a költői kérdés.

- Igen. Az illető most éppen nyakig van merülve a munkában.

- Semmi kétségem sincs efelől, mindazonáltal nagyra értékelném, ha ideadná a telefonszámát a szerelőnek, hogy megpróbálhassam magam megbeszélni vele a dolgot.

A pocakos szőrös ember ismét fojtottan böfögött egyet.

- Az úrnak komoly reflux problémái lehetnek… - jegyezte meg Addison nagy komolyan.

- Nem tudom. Elképzelhető. Kívánja, hogy felébresszem, hogy személyesen is meg tudja tőle kérdezni? – kérdezte a férfi szintén rezzenéstelenül.

- Arra nem lesz semmi szükség, de a telefonszámért még mindig igazán hálás volnék…

- Ó, hát hogyne! – csapott a homlokára a pasi túldramatizáltan. - A telefonszám… - kikapott a zsebéből egy tollat, és lefirkantotta a számokat egy szalvétára, majd a papírt a pultra helyezte közvetlenül Addison elé.

- Köszönöm. – erőltette ki az ajkain a szót a lány. Tanner közel volt ahhoz hogy vigyorgó görcsöt kapjon. Mindig is felpiszkálták az ilyen típusú nők, mint ez is itt. Ugyan nem volt cipő a lábán, és szakadt volt a harisnyája, mégis minden porcikájából csak úgy áradt az öntudat. Hiába lett volna vonzó, a szépsége csupán addig tartott, amíg ki nem nyitotta a száját.

A hölgyemény előhalászta a táskájából az érintőképernyős telefonját, aminek akkora volt a kijelzője, mint egy kisebbfajta tv-nek, és lendületesen bepötyögte a számokat. Pár pillanattal később a kocsma telefonja csörögni kezdett. Tanner lazán a készülékhez ballagott, és felvette a kagylót. – Tanner Crawford.

Élmény volt nézni, ahogy a nő arcát elöntötte a vörös szín.

- Rém vicces, mondhatom. – szűrte a fogai közt, miközben visszatette a telefonját a táskájába. – De most komolyan. Hol találhatnék egy szerelőt ebben a nevenincs koszfészekben?

Tanner is letette a kagylót, és ráérősen a pult széléhez sétált.

- Mint ahogy már említettem, ennek a nevenincs porfészeknek a neve Springdale. És csak a miheztartás végett, ez a szülővárosom… Nem nagyon bírom, ha degradálóan nyilatkoznak róla.

- Meg vagyok lepve…

- Mint ahogy azt sem kultiválom, ha velem szemben lép fel valaki lekezelően…

- Biztos vannak komplexusai, azért…

- És hát az a helyzet, hogy ennek a nevenincs porfészeknek, az egyetlen autószerelője én vagyok. – dőlt lazán a könyökére. – Így ha megenged nekem egy javaslatot, szerintem legyen nagyon kedves velem…

- Majd ha befagy a pokol. – vágta rá feszes vigyorral az ajkain Addison. Ő is közelebb lépett a pulthoz, és nem sokkal a férfi könyökei mellé tette a tenyereit, majd egy kicsit előre hajolt. Őrület milyen világító kék szemei vannak ennek a fazonnak… Akaratlanul is egy halk sóhaj szökött ki a tüdejéből. – Meglehetősen gyakorlott tárgyalópartner vagyok, Mr. Crawford. Szerintem minden probléma orvosolható, amennyiben jól közelítjük meg azt.

- Kivételesen egyetértünk. – hümmögött a férfi.

- Látom – hordozta végig a tekintetét Addison a kocsmán, illetve azon a pár emberen, akik bent lebzseltek -, hogy nem túl jó a forgalma…

- Ez pont elég forgalom az én igényeimnek…

- És ráférne egy kis felújítás is a helyre…

- Eddig még nem panaszkodott senki nekem ezzel kapcsolatban. Magát leszámítva, persze…

- Hajlandó vagyok megfizetni a kényelmetlenséget, amit okozok, méghozzá bőkezűen Mr. Crawford.

A férfi jóízűen felnevetett. Elszakította a tekintetét Addison tekintetétől, kihúzta magát, és ezzel egy fejjel a nő fölé magasodott.

- Hölgyem… A kényelmetlenséget, amit eddig okozott, egy olyan karóhoz tudnám hasonlítani, amit feldöftek a legnemesebb testrészembe. Kétlem, hogy meg tudná ezt fizetni…

Addison dühösen a pultra csapott.

- Legyen már belátóbb, csak egy kicsit Mr. Crawford! Több órányi út van mögöttem. Fáradt vagyok, kimerült, több mérföldet gyalogoltam… úgy szaglok, mint egy rakodómunkás! És nincs időm arra hogy itt rostokoljak, ráutalva egy vidéki bunkó kegyére…

- Amikor azt tanácsoltam, hogy legyen kedves velem, akkor azt nem éppen így értettem. – szúrta közbe vigyorogva Tanner. Kezdte szórakoztatni a nő szerencsétlensége.

- Csak annyit kérek magától, hogy üljön be a kocsijába, vigyen vissza az autómhoz, és vessen rá egy pillantást… Ki tudja? Lehet hogy fél perc alatt helyre is tudná hozni. Megfizetem a fáradtságát, és már itt sem vagyok. Teljesen tiszta üzlet. Mindenki jól jár.

- Ó igen, biztosan, ha maga mondja… És azt is elárulná nekem, hogy amíg én magát fuvarozom, addig ki fog ügyelni helyettem a kocsmára?

- Majd én bezárok helyetted, Tanner. – szólalt meg a hordóhasú szőrös ember, akinek a feje eddig a pultot támasztotta.

Addison és Tanner is a férfi felé fordult.

- Nagyon rendes vagy Jim, de inkább haza kellene menned…

- Ne akard megmondani nekem, hogy mit csináljak. – kászálódott le a pasas a bárszékről.

- Nem vagy olyan állapotban…

- És azt se akard megmondani nekem, hogy milyen állapotban vagyok. Ne feledd – bökött mutatóujjal Jim Tanner-re – a te édesanyád, nekem volt nagyon jó barátom, és emlékeim szerint nem úgy nevelt, hogy visszautasíts egy bajba került virágszálat…

- Virágszál? – mordult fel Tanner. – Inkább egy agyonszáradt városi kóró…- morogta halkan, de ahhoz nem elég halkan, hogy Addison meg ne hallja.

- Vigyázz a szádra Tanner Crawford! – emelte meg a hangját Jim, mielőtt Addison replikázni kezdhetett volna. – Menj, vidd el a hölgyet a kocsijához. A kocsmát be tudom zárni én is… Lehet hogy a te lelkiismereted nem kezdene el gyötörni téged, ha ezt a lányt nem segítenéd ki, de az enyém igen. Főleg ha már olyan kedvesen foglalkozott a hölgy a refluxommal.  Légy tekintettel az egészségemre, túl öreg vagyok én már az ilyen izgalmakhoz…

- Ja. Persze. – bólogatott kedvetlenül Tanner. Fanyalogva kioldotta a derekán a kötényének a csomóját, kivette a kocsikulcsokat a fiókból, és továbbra is magában morgolódva kijött a pultból. Már az ajtónál járt, amikor visszanézett a még mindig a helység közepén szobrozó lányra. – Akkor most jön, vagy marad?
Addison egy pillanat erejéig a plafont bámulta, mintha onnan várna segítséget, majd egy mély levegővétel után elindult Tanner széles vállai után.

Tovább