Huh...
És öööö...
Huh...
Na szóval...
A probléma a következő...
Tudom, hogy tudjátok, hogy menthetetlen szófosó vagyok...
Ki tudja? Lehet, hogy még van aki kedveli is (ha mást nem, hát döbbenettel vegyes hidegrázással figyeli), hogy képes vagyok egy nyamvadt időjárásról is hosszú összetett mondatokat, és tirádákat összehozni... Nem tudom... Ami biztos: igyekszem minden egyes alkalommal egy kicsit visszafogni magam, mert tudom, hogy mindannyian emberek vagyunk, és ha már az esetek egy részében magamnak is sok vagyok, akkor másoknak meg pláne. Így majd minden véleményem előtt elhatározom, hogy ez lesz az... Ez lesz az, amikor mindenféle elrugaszkodás, és kismillió kitekintés, életbölcsesség, nyavalygás - röviden: önmagam - nélkül, célirányosan, és profin odateszem a lényeget, levezetem hidegen, csak a tárgyi alapokra hagyatkozva, és lesz ami lesz. Nem fogok össze-vissza csapongani, habzó szájjal kisregényt írni, meg belemenni mindenbe, aminek amúgy köze nincs a könyvhöz... Elhatározom. Tényleg. Minden. Egyes. Alkalommal... És nem. Nem jön össze. Most sem fog összejönni... (Szerintem kerek e világon én vagyok az egyetlen flúgos, aki élet-halál kérdést csinál egy olvasásból, és mellette még megmagyarázási kényszerben is szenved, hogy megindokolja miért...)
Van ez a szavacska, hogy "miért?". Aztán van ennek a szép egyszerű válasza is: azért mert csak. A helyzet a következő. Bár szívből rühellem, mert borogatja a rendet, mégis a legkedvesebb kérdésem a "miért?"... És bár szintén gyűlölöm, de számomra az "azért mert csak" nem válasz. Így a helyzet a következő: amikor valaki kijelenti bármiről is, hogy az úgy van, vagy úgy kell lennie, akkor én élből feldobom azt, hogy "miért?", és várom az indoklást... Indoklásnak csak az ésszerű, és lekövethető dolgokat fogadom el, az érzelmi síkon lejátszódó heves kitöréseket nem, és a közhelyes frázisokat, meg az "azért mert ez van"-okat sem. Következmény: mivel feltételezem, hogy mások is annyira össze vannak gabalyodva az értelmi többsávos sztrádájukon mint én, így belém ivódott a kényszer, hogy amikor felröppen a "miért?", én kéretlenül is nekiállok megindokolni, hogy miért... Így sajnos vélhetően az a végső konklúzió, hogy képtelen leszek arra, hogy csak a rideg tények mentén formáljak véleményt, mert egy adott témának - jelen esetünkben könyvnek -, van sok szemszöge, és nem is én lennék én, ha nem nem vezetném le jó hosszan, hogy a melyik "miért?"-re, miért éppen az a válaszom ami.
Nyugi, nekem is legalább annyira zavaros volt ez, mint Nektek...
Ahhoz, hogy a következőkben a miérteket kellően szépen fel tudjam vázolni, kell még egy kis gyorstalpaló tanfolyam is a férfiakhoz, és a nőkhöz fűződő viszonyomról.
Én nem bírom elviselni a sztereotip nőket, és ebből kiindulva, sajnálom, de pocsék sztereotip barátnő vagyok... Semmi, de semmi tehetségem nincs a női problémákkal azonosulni. Egyenesen gutát kapok a női dolgoktól, és minden készségem ide vagy oda, egyszerűen képtelen vagyok olyan dolgokon hisztizni, amin az általános nő órákat bír... Nem hiányzik semmilyen módon az a fajta "barátnői" jóakarás, ami nem vezet semmi máshoz, csak önmagam állandó megkérdőjelezéséhez, és a kétségbeeséshez... Lever a víz, ha részletekbe menően világosít fel egy csaj a ciklusáról, a pasija ágybéli teljesítményéről, avagy a legújabban megszerzett ruhájáról, és/vagy kiegészítőjéről. Semmi érzékem nincs a giccshez, a díszítéshez, sem a szívecskékhez, sem a pletykához, sem a bájolgáshoz. Nem bírom elviselni az őszintétlenséget, a praktikákat, a felszínességet és az amatőr manipulációt. Nem tudok így működni, sosem tudtam, és soha nem is fogok tudni így működni. Nem is akarok, és ezt nem köszönhetem másoknak, csak az életem folyamán mellém szegődő férfiaknak, akik mindamellett hogy vállvetve álltak mellettem még akkor is amikor meg voltam bolondulva, megtanítottak arra, hogyan legyen tartásom, hogyan legyek büszke magamra, és hogyan legyek olyan nő, amilyen nő szeretnék lenni. Akik készséggel elláttak tanáccsal, és minden további nélkül el is küldtek a bús francba, amikor arra volt szükség.
Tizenöt éves korom óta pasik közt élem az életem. Szerintem mondanom sem kell, hogy a makacsságom, és a türelmetlenségem eredményeként, ilyen idős koromra én már bőszen túl voltam néhány dolgon, és már akkor is fakó volt a romantikáról alkotott ábrándom. Épp akkor történt, hogy az élet magasról téve arra - jó szokásához híven -, hogy én pont antiszocializálódni kívánok, az utamba ejtett néhány PASIT. (Volt belőlük pár a környezetemben, lévén műszaki középiskola, az évfolyamon összesen vagy hat lánnyal...) De ezek a PASIK mások voltak. Különlegesek. Nem voltak ők a suli sztárjai, sőőőt, inkább voltak a suli kockái, de higgyétek el ha mondom, nagyon hosszú idő után éreztem azt először mellettük, hogy figyelve van rám. Hogy értékelnek, hogy megbecsülnek, hogy számítok, méghozzá nem is keveset. Összenőttem velük. Részemmé váltak. Felszabadítottak. Miközben ők lassan igyekeztek férfivá érni, igazi nőt faragtak belőlem a humorukkal, a logikusságukkal, az egyenességükkel, azzal, hogy nekik jó voltam úgy, ahogy vagyok, nem ítéltek el, nem kértek számon, nem kritizáltak, egyszerűen csak élvezték, hogy velük vagyok, ahogy én is élveztem hogy velük lehetek, mert mellettük biztonságban voltam. És azóta is biztonságban vagyok. Segítettek abban hogy büszkén felvállalhassam magam, minden hülyeségemmel együtt, megtanítottak arra, hogyan kezeljem magam, és másokat, és megértettek, még akkor is ha hajmeresztő ökörségbe fogtam. Az a lendület, amit tőlük kaptam, talán életem egyik legnagyobb profitja volt, és azóta sem győzök hálát adni érte. A hűség fogalmát sem a nők tanították meg nekem, hanem a férfiak. Míg a nők hűsége irányomban, egy barátságon belül, sok esetben annyiban kimerült, hogy ki lettem osztva, és le lettem építve ha rizikóssá vált egy helyzet, addig a férfi barátaim hűsége akkor volt a legerősebb, amikor a legrizikósabbá vált a helyzet. A vitakészséget sem a nőktől tanultam meg, mert érzelmekkel vagdalkózni, és hisztizni nem éppen megfelelő érvelési technika... A mély érzelmeket, azt hogy a "szeretlek" nem csak egy elcsépelt szó, nem fogjátok elhinni, de szintén a férfiaktól tanultam meg. A következetességet, azt, hogy soha nem az a lényeg mit mondasz, hanem az hogy mit teszel, azt is férfiaktól tanultam meg, mert igen, nekik néha könnyebb tenni, mint ódákat szavalni... Értékelni a gesztusokat, csendben maradni, kivárni, és elfogadni szintén a férfiaktól tanultam meg. Átgondolni mielőtt mondunk valamit, gondolni a következményekre, felelősséget vállalni... Na igen. Ezeket is tőlük tanultam meg. Mert lehet, hogy sok férfi nem képes az érzelmeit a nők számára megfelelő formában kiönteni, de ha meg van az érzelmi motiváció, akkor a stabilitásuk kikezdhetetlen. És én ezt marhára csodálom bennük.
Ezzel az egésszel nem azt akarom kidomborítani, hogy nincsenek értelmes nők, és hogy mindegyik nő kész csalódás. Nem. Nagyon sok értelmes nő van. A környezetemben is akad belőlük pár, csak azoknak nagyobb a lelki pénisze, mint sok férfi valós lándzsája... És nehezen boldogulnak, mert a sztereotípia annyira erős, annyira nehéz tőle elszakadni, hogy a legtöbb nőnek, még ha alkalmas is lenne rá, nem sikerül, mert a tömeg van előnyben.
Ennek a litániának pedig a lényege ez volna: a férfiak logikáját, és érzelmi felépítését sokkal könnyebben le lehet követni, mint egy nőjét, a szabályrendszerük jobban behatárolható, és így jobban is kezelhetők. Ezzel szemben a nők hamarabb reagálnak érzelmileg, mint hogy gondolkodjanak, emiatt impulzívabbak, nehezebben kontrollálhatók. Logikus ember lévén, és a fentebb kifejtett okokból kifolyólag, én személy szerint inkább a lelki pénisz növögetésében hiszek, és a bizalmam jobban húz a férfiak felé, mint a nők felé.
De azt is ide kell biggyeszteni, hogy hiába meghatározóbb az életemben a tesztoszteron, attól én még nő vagyok, és mint ilyen, rendelkezem néhány nagyon is tipikus női vonással... Példák:
Külsőség:
Soha nem volt vágyam pasisan kinézni, nem is engedné meg a testalkatom, meg még hiú is vagyok, ezért a "soha nincs egy göncöm, amit felvegyek!" teljes mellszélességgel teljesül. Minden lelki bánatra gyógyír számomra is egy új kacat, egy új pipere, egy új fehérnemű... Bármi, amiben úgy érzem, hogy kívánatos, szexi nő vagyok. De... Ennek is van nálam egy határa. Soha nem jártam szoláriumba, mert a művi dolgoktól rekordidő alatt kapok agyfaszt... Nincs műkörmöm építve... Nem vagyok agyonsminkelve... Nem veszek fel 28 centis sarokkal rendelkező cipőt, ha csak a boltba szaladok le... Sőőőt... Munkába járni is olyan ruhákban szoktam, amik félúton vannak a kényelmes, és a csinos közt. Igyekszem stílusos, és igényes lenni, de nem ez a mindenem.
Csoki és egyéb nyalánkságok:
Igen, az is tipikusan jellemző rám, hogy az első gondolatom, amikor elegem van, hogy mindenféle óvatosság nélkül befalok valamit, ami bűnösen édes, és olvadós, és ami kenterbe veri az egész életen át tartó diétámat. Ez van. Szerintem minden dupla x kromoszómával rendelkező lény ezen a bolygón szimbiózisban él a csokoládéval. Ezen nincs mit tovább elemezni.
Diéta:
Hajjaj... Az van. Mindig, és állandóan. Én imádok enni, de tényleg... Viszont amikor a tavalyi nadrágomat idén csak kínkeserves erőlködéssel tudom magamra venni, miközben a levegő-visszatartástól lilul a fejem, akkor szimbiózisban élés a csokival ide vagy oda, jön a kalóriatábla, meg társai, és a kínzás, meg a kérődzés... Nem szeretem. Egyenesen rühellem, amikor a zellerszár rágcsálását nevezem nassolásnak (amivel egyébként megszentségtelenítem a "nassolás"-t, mint kifejezést), de azt még inkább rühellem, ha nem jönnek rám a ruháim... Így amióta elkezdtem tini lenni, állandó odafigyelés mellett zajlik a táplálkozásom, ami mellesleg rohadt stresszes egy dolog.
Dráma:
Először is leszögezném, hogy a drámázás, nem egyenlő a hisztizéssel. A hiszti minden fajtáját elutasítom, de a drámázásban kijelenthetem, hogy profi vagyok. A környezetem azért nem utált még meg a drámáim miatt, mert a túlzások mestere is vagyok, ráadásul van egy előadásmodorom, ami sok esetben bírja a gúny, az arrogancia, a szatíra, és a cinizmus jegyeit, megspékelve némi beteg humorral... Ha hozzátesszük, hogy alapvetően kézzel-lábbal magyarázok, beszédes arcmimikával, akkor szerintem kikövetkeztethető, hogy a legtöbb drámai kirohanásom, egyfelől döbbenetes, másfelől viszont egész szórakoztató dolog tud lenni.
És nagyjából ennyi...
(Megkérdeztem a férjemet, mint hiteles forrást, részéről is nagyjából ennyi...)
Talán még az hozzátehető, hogy szeretek táncolni... És tudok is táncolni... Meg tök harsányan, és falsan énekelni a kedvenc dalaimat takarítás és készülődés közben...
És hogy ez most miért is volt fontos...
Mert a fentiek miatt, meglehetősen vegyes érzéseim támadtak a könyvtől...
"Miközben Gwendolyn Kidd Cosmopolitan koktélt iszik, találkozik álmai férfijával. És a találkozásból furcsa kapcsolat lesz a titokzatos férfival, aki éjszakáról éjszakára megjelenik a szobájában, mindig többet akarva.
Gwen már éppen azon tanakodik, hogy véget kellene vetnie ennek az őrült kapcsolatnak, amikor megjelenik pokolfajzat húga, Ginger legjobb barátnője, és figyelmezteti Gwent, ha neki meg a húgának nem jön meg az esze, ,,mindketten megdöglenek". Gwen úgy dönt, a problémát rátestálja húga motoros barátjára.
Ezzel azonban felhívja magára a denveri alvilág figyelmét, ezért Cabe ,,Hawk" Delgadónak - aki nem más, mint a titokzatos férfi - kell vigyáznia Gwen testi épségére.
Így kezdődik a kommandós és a Cosmo-lány ember ember elleni küzdelme, és miközben Hawk a maga egyéni módján teszi a szépet Gwennek, a lány túlél egy bombatámadást, egy lövöldözést, egy-két emberrablást, dögös motorosok és szívdöglesztő rendőrnyomozók heves ostromát, és megismeri a szívszorító okot, amiért Hawk igyekezett távolságot tartani tőle.
S miközben mindez történik, Gwen megtudja azt is, hogy a húga komoly bajban van, és el kell döntenie, kinek az életét kívánja megmenteni: pokolfajzat húgáét vagy álmai férfijáét."
Kiadó: Gabo
Oldalak száma: 564
Ára: 2990 Ft
Úgy kezdődött, ahogy mindig. Este, csendes szoba, hangulatvilágítás, én és a könyv. Az első oldal felütése után, nagyot dobbant a szívem. A hősnő bolond. Én meg szeretem a bolondokat. Teljes a siker. Jött az érzés, hogy ez jó lesz! És emiatt annyira lelkes lettem, hogy majdnem egy szuszra kivégeztem a könyv felét... Ami határozottan nem volt jó ötlet, két okból sem:
1, aznap három óra alvással mentem be dolgozni - egy liter kávé, és két energiaital is kevés volt ahhoz, hogy észhez térjek...
2, a kezdeti lelkesedés szép lassan meghanyatlott, és amikor végül leraktam a könyvet, már ott tartottam, hogy nem tudtam eldönteni, hogy most kacagjak, vagy zokogjak.
Hősnőnk nem csak bolond, de tipikus nő is. Minden porcikájában. Annyira, hogy az már valami észbontóan professzionális. És emellett valamilyen szinten kedvesen bugyuta is, akire nem lehet hosszabb távon haragudni. Én meg ahogy haladtunk előre a történetben, egyre inkább pattogtam mint egy pingponglabda, hogy most megfojtsam-e, vagy megöleljem-e emiatt. Voltak dolgai, amikkel relatíve könnyen, és gyorsan tudtam azonosulni, és voltak dolgai, amikkel egyáltalán nem. Olyannyira nem hogy jól fel is idegesítettem magam miatta, amit levezetendő, fél órás monológot adtam elő a munkahelyemen két szerencsétlen kollégámnak a sztoriról, megtoldva azt egy röpke tizenöt perces összefoglalóval a nőknek a társadalmon belüli elhelyezkedéséről, és annak égbekiáltó igazságtalanságáról, beleszőve saját sanyarú sorsomat is...
Elmondom, mi volt az a néhány dolog, ami kiakasztott hősnőnkben...
A barátnők...
Oké, én elhiszem, hogy sok nő ápol barátságot sok másik nővel, és még azt is elhiszem, hogy vannak olyan barátságok, ahol a féltékenység, és az amúgy szerintem teljesen egészségtelen női versengés, nem ölte még meg a bizalmat... De azt már nem akarom elhinni - pedig érzésem szerint muszáj lesz -, hogy egy nőnek minden vele történt eseményt meg kell osztania a kis csapatával, mintegy kollektív tudatot létrehozva ezzel, amiben minden érintett fél képes asszimilálni minden eseményt, és beintegrálni azt a saját valóságába.
Példa: (spoiler)
Elmondja Cabe Gwennek, hogy a kislánya és a felesége brutális körülmények közt halt meg. Azt is elmondja neki továbbá, hogy erről a tényről csak a családja tud, és most már a lány. Én megértem Cabet. Megtapasztalja a létező fájdalmak egyik legnagyobbikát, amivel kénytelen együtt élni, annak ellenére, hogy az minden nap hasogatja... Nem biztos, hogy ezt azzal a legjobb kompenzálni, hogy mindenkinek bereklámozza a nyomorúságát, hogy még a környezete is sajnálkozó pillantásokkal ostromolja, emlékeztetve ezzel a veszteségeire. Erre fel hősnőnk mit tesz? Összeül a brancsával, és néhány Cosmo társaságában kibeszélik az egészet... Na álljon meg a menet. Pofám nem lett volna bárkivel megosztani ezt a belső információt, mert ezt az információt nekem szánták, és csak nekem, hogy megértsek néhány dolgot, és ezt arra felhasználni, hogy a saját belső ingadozásaimat stabilizáljam, ráadásul úgy, hogy kipletykálom az egészet a barátnőimnek, várva azt hogy ők is megerősítsenek engem, részemről ez egy olyan mérvű visszaélés a bizalommal, amit nem tudnék egykönnyen megbocsátani. Plusz mérhetetlen önzőség is, mert nem szól másról, csak arról, hogy hősnőnk gátlástalanul minden eszközt felhasznál saját maga megnyugtatására, nem is gondolva az esetleges következményekre... Így leírhatjuk ide azt is, hogy még ostobaság is az egész. És bennem meg felmerült a kérdés... Ha annyira odavan Cabe-ért, mint állítja, akkor miért ennyire nehéz neki maga elé helyezni a férfit, néhány kósza pillanat erejére? Abba már bele sem megyek, hogy az egész mekkora egy önellentmondás, mert ha annyira szeretem, mint állítom, akkor pont a bizalmával nem élek vissza, mivel ha visszaélek a bizalmával, akkor nem szeretem annyira, mint amennyire állítom, hogy szeretem...
Vagy ott van a barátnő, aki együtt él már jó ideje a pasijával, és epekedve várja, hogy az megkérje a kezét... Drága Gwenünk szimplán csak terelésből felhozza a témát a pasinak (?!), majdnem hogy számon kérve, miért nem lépett eddig. Nos... Először is, a férfiak, férfi mivoltukból adódóan, nem élnek-halnak az esküvőkért. Másodszor... Ez most komoly? Mi köze van neki ahhoz, hogy a pasi miért nem kérte meg eddig a csaj kezét. Én kis naiv, mindig abból indulok ki, hogy két értelmes felnőtt képes megbeszélni az ilyen irányú dolgait, így nekem nem kell rögtönítélő bíróságként megjelennem, és igazságot osztanom, avagy felszólításokat hajigálnom egy olyan pasi felé, akihez alapjáraton a semminél is kevesebb a közöm. De még ha a tervezett vőlegény a barátom is volna, akkor sem lépnék rá erre az aknamezőre, mert ahhoz aztán pláne semmi közöm. Ráadásul ott van még az a nem elhanyagolható tény is, hogy én, mint olyan nő, akinek már kérték meg a kezét, azon az állásponton vagyok, hogy az emberem azért kérje már meg a kezem, mert ezt akarja tenni, és ne azért, mert az egyik barátnőm a tűsarkújával beleállt a lelkivilágába.
Vagy ott van a majd az egész könyvön átívelő, "ezt tettem, jól tettem-e?" körkérdés, amitől a guta ütött agyon. Csináltál amit csináltál, mondtál amit mondtál, viseld következményeit. Az agyam száll el azon, hogy azt is ki kell tárgyalni a brigáddal, ha valaki ferdén fingott...
(Spoiler vége... egyelőre)
A következetesség totális hiánya.
Kellesz... Nem kellesz. Most elhagylak... Nem, mégsem most hagylak el...
Kérlek, döntsd már el! Vagy tarts ki mellette, vagy ne, de szépen kérlek, ne ugrálj a kérdésen minden második oldalon, mert hisztérikus görcsöt fogok kapni...
Pasik mindenhol, avagy a bőség zavara...
Elmondom hány szuperalfa van a könyvben.
1, Cabe, mint szuperalfa
2, Tack, a motorosbanda vezére - szuperalfa NO.2
3, Troy - a legjobb barát, semmilyen szinten nem alfa
4, Mitch Lawson - a nyomozó, aki megint csak szuperalfa...
És nem fogjátok elhinni, de mindegyik Gwenért van oda. Ez a könyv egy olyan könyv, amiben le van írva az, hogy egy motorosbanda gyermekei, és vagy két tucat kommandós, majdnem ölre mennek egymással, csak mert mindkét tábor vezére igényt tart ugyanarra nőre, és mert ők igazán kemény csávók... Rögtön megelevenedett előttem a Sons of Anarchy, és ugyanebben a pillanatban beúszott a képzeletbeli szemem elé a "hát ez ki van zárva!" tábla is.
Én szeretem a túlzásokat, de tényleg... De ez már olyan túlzás, ami nagyon sok.
Érzelmi csapongás...
Én vagyok elfuserálva, ez biztos, de ha nekem van egy pasim, aki boldoggá tesz, és akit akarok, meg akibe nyakig vagyok pistulva, akkor nem kell másik. Nem rohanok ölelő karjába egy másiknak, és nem is igénylem egy másiktól a kényeztetést. Nem fogok mindenkihez kiscica módjára odadörgölőzni, és marha morcosan fogok viselkedni, ha nem tartják tőlem a három lépés távolságot. Megint csak a bizalommal való visszaélés, és egyebek miatt...
Üresfejűség...
Idézet:
"Ez nem jutott eszembe! Miért nem jutott eszembe?!"
Hát azért nem drágám, mert a fejed tele van saját magaddal, illetve Jimmy Choo-val, és Valentinoval. Több racionalitás, kevesebb divat, cukorborsó, és minden rendben lesz!
Minden olyan cuki, meg aranyos...
Ezt ne már! Ha egy pasi véletlenül kedves, akkor milyen aranyos már tőle... Milyen cukika-mukika, hogy egyem meg a kis szívét... Meg minden mástól is azonnal olvadozunk, de tényleg, mert áááááhh!
Babám...
Köszcsi, puszcsi... de pá... csi...
Ezek voltak azok a sarkalatos pontok a hősnő személyiségében, amik felkergették az agyamban a pumpát. Illetve volt ennek egy következménye is. Cabe remek fickó, igen, én is örökbe fogadnám, de melyik nő nem...? Ott akadtam el agyban, hogy fel nem foghatom, hogy egy ilyen hapsi, ugyan miért bolondul bele egy ilyen nőbe. És itt van az a rohadt nagy "azért, mert csak!". A világban is akad jó pár megmagyarázhatatlan párkapcsolat, és ebből a szempontból a könyv nem idealizál, mert az egyetlen amivel megindokolja a férfi nagy rajongását, annyi, hogy "mert erre van szüksége...". Jó Cabe-nek, és marha szar már nekem, mert én ettől csak elszontyolodtam, és rögtön szögesdrótot vontam a lelki péniszem köré, majd fél napig fennhangon azt mormogtam, még a buszon is, hogy "akkor kapja be...".
És akkor most mély levegő, és jöjjenek a JÓ dolgok...
Nem fogok belekötni az abszurd történetvezetésbe, mert az minden abszurditása mellett nagyon jól fel lett volna építve, ha nem vágja haza a sok tesztoszterontúltengéses alfa, akik a bolygónkon élő kismillió nő közül, csak Gwent veszik észre...
Nem keresek hibát abban, hogy hősnőnk másfél évig kamatyolt úgy egy pasival, hogy az égegyadta világon semmit nem tudott róla... Érdekes. Nem szokványos - leginkább soha elő nem fordulható - elem, de mivel hősnőnk flúgos, így elnézzük neki, hogy csinál olyanokat is, amit mások nem.
Továbbá nagy fintorogva elismerem, hogy minden női hibája ellenére, Gwen egy jószívű némber, akit könnyűszerrel lehet kedvelni akkor, ha az eszénél van, ami amúgy ritka. Szórakoztató agymenései vannak, amitől mindenkinek kacaghatnékja támad, csak egyszerre több órán keresztül nehéz elviselni.
Akkor szummázzunk...
Ez egy olyan könyv, amit határozottan nem szabad komolyan venni. Helyenként a könyv sem veszi magát komolyan, ami kifejezetten imponáló. Bár a története itt-ott kileng a legszélsőségesebbekig, nem érezni ennek a meredekségét, mert Gwen szeleburdisága, és az hogy nem veszi magát komolyan a mű, elveszik a dolog élét. A férfi szereplők szimpatikusak, közvetítik azt a macsóságot, ami kell egy nőnek ahhoz, hogy átvegye egy ilyen jellegű könyv hangulatát... Tehát teljesíti azt a feladatot, amire született. Álomférfiakról szól, teljesen elrugaszkodva a valóságtól, de ezt fel is vállalja, sőőőt, szerintem helyenként még direkt használja is a túlzás eszközét a túlfokozáshoz - és ez is nagyon szimpatikus nekem, mert nem találkozni ezzel annyira gyakran. És ezek miatt a tulajdonságok miatt - plusz azért is, mert amúgy remekül elszórakoztam rajta -, nem vagyok képes lehúzni a könyvet. A maga idióta módján megeteti magát az emberrel, és hiába írtam kisregényt arról, hogy Gwen miért irritált, őt is megkedveltem (nem, soha nem lennénk barátnők...). Kicsit túl sok a műben a női nemi hormon, és ennyi... Ez a legnagyobb baja.
Értékelés: 7 pont