2014. október 20., hétfő

Tahereh Mafi: Ne érints /2013/

Ahogy az már lenni szokott, a könyvről alkotott véleményem előtt, néhány személyesebb gondolat fog következni.
Sajnos nem bírom megállni, hogy ne tegyek ide néhány kéretlen mondatot, az elmúlt időszakban velem megesettekről - pedig minden akaratomat háborúba küldtem, tudván hogy annak sok jó vége nem lesz, ha most kinyitom a szám. De akármennyire is igyekeztem meggyőzni magam annak a bölcsességnek a helyességéről, miszerint akkor okosabb az ember ha hallgat, úgy érzem jelen helyzetem/helyzetünk, megérdemel annyit, hogy ha már máshol nem is, de legalább a saját blogomban elmondhassam - minden kulturális, és értelmiségi vénámat összeszedve - mi, miért érintett rosszul az elmúlt néhány hétben - annak ellenére, hogy a szintén érintetteknek vélhetően már tele van mindene a témával, amiről most szó lesz. És a téma, amit ilyen körmönfontan felvezettem, nem más, mint egyik kedvenc közösségi oldalam, a MOLY, és annak néhány tagja közt - bele értve magam is - lezajlott - részemről teljesen logikátlan, és érthetetlen - vita, melynek központjában a vélemények helyénvalósága/nem helyénvalósága szerepelt. Röviden, az történt, hogy sokadmagammal együtt kispadra küldtek bennünket a moderátorok, mondván, hogy egyes véleményeink sértőnek bizonyultak. Most bele lehetne menni abba, mi számít sértőnek, mi nem, de ez felesleges szócséplés volna, mert mint utóbb kiderült, nekem homlokegyenst más elképzeléseim vannak a sértő tartalomról, mint másoknak - ezen már meg sem lepődöm. Szerintem a sértő magatartás nem egy vélemény tartalmában keresendő, hanem annak kifejezési eszköztárában, személyeskedő hangvételében, esetlegesen brutális bunkóságában, mérhetetlen, humorosnak nem értelmezhető szabadszájúságában. Amúgy ha lesarkosítva nézzük, egy vélemény soha nem lesz egyértelműen mindenki számára pozitív, mert amit egy egyén jónak vél, azt biztos hogy egy másik egyén nem fog jónak vélni, ergo, ezt a logikát követve, egy véleménynek legalább annyi kedvelője lesz, mint nem kedvelője. Ez van. Olyan ez, mint az élet maga, valakinek tetszeni fogunk, valakinek nem, és arra törekedni, hogy mindenkinek tetszünk, egyrészt elpocsékolt idő, másrészt önmagunk áltatása, és szimpla hazudozás önmagunknak is, és másoknak is. És én erre nem vagyok hajlandó törekedni. A technika világában mindenkinek adott, hogy kikerülje azokat az ingereket, amiket önmaga számára kedvezőtlennek talál, tehát amiatt konfrontálódni valakivel, mert neki ez tetszett, mi az hogy másnak nem? - szerintem értelmetlen mulatság. Szerintem. És még sokan mások szerint is, de szintén kiindulva az előző logikámból, vannak akik szerint nem. És hát, mint kiderült, azok kaptak nagyobb teret, akik szerint van értelme, egy véleményeket is leközlő közösségi oldalon, sértő tartalomra hivatkozva kibannolni azokat, akinek a véleménye nem egyezik, a nem tudni kiknek a véleményével. Szabályrendszer pár lépésben: van ennek a site-nak durván 110 ezer tagja. Adott egy beszólás, vélemény, bármi. Ha ez a bármi kap tíz sértő értékelést, akkor kapufa. Az illető, aki írta, mehet amerre lát. A bejelentés anonim, tehát nem tudni kinek, mivel, miért, és hogyan sikerült belegyalogolni otromba módon az érzelmeibe. Nekem ezzel csak két bajom akad:
1, mivel az egész anonim, nem tudom ki miért jelentget (lehet akár csak rosszindulat is, hisz nincs is a klikkesedésnél szebb dolog, meg amúgy is milyen poén már ezt vagy azt kitenni csak úgy heccből száradni), így vagy elhiszem vagy nem, hogy tényleg jelentget valaki. Mert mi van, ha teszem azt csak egy valakinek nem vagyok szimpatikus a véleményemmel, aki mondjuk pont olyan helyzetben van, hogy megteheti, hogy kitilt? Ezen kevés információ alapján, még csak esélyem sincs megkérdőjelezni semmit, mivel minden olyan rohadt titkos...
2, egy 110 ezres közösségben - ahogy azt nem egy tag levezette a site-on - 10 vélemény mennyiben reprezentatív? 10 vélemény a globális egészet figyelembe véve, 0,000095%. Nem hiszem, hogy erre kellene felépíteni mindent, de ez én vagyok. Illetve felmerül a kérdés, hogy mi van akkor, ha a 10 sértő jelentés mellé, mondjuk bekerül 10 csillag is... Bevallom őszintén, ennyire mélyen már nem voltam hajlandó elmerülni a témába, mert már ott eldurrant az agyam, hogy minden előzetes figyelmeztetés nélkül, több hónappal korábbi valami miatt érezhettem magam kellemetlenül, és tehettem mindezt nem egyedül. Persze a kollektív bünti után, mindenki visszamehetett játszani a játszótérre a pajtásaival, ha akart - megjegyezve persze azt, hogy legközelebb ha tiltást kap, csak akkor léphet újra vissza, amennyiben a sértőnek vélt tartalmat törli (nem, nem átszerkeszti).
Eleve ott úgy érzem hogy ismét nem korrekt az eljárás, hogy minden figyelmeztetés nélkül, több hónapra visszamenőleg lettek megállapítva a büntetések, plusz, a legtöbb büntetés majd ugyanarra a kategóriára lett szabva: az erotikus/romantikus katyvaszokra, és az azt véleményezőkre. Már akkor éreztem, hogy itt készül valami, amikor elkezdték kitakarni az olyan borítókat, amik túl sokat - megint csak értelmezésfüggő - engednek láttatni az emberi testből, hivatkozva a google alapelveire.
Ad egy: a google, mielőtt elkezd más portájára tojni, szétnézhetne a saját kis területén is, mert ahogy az ember bepötyögi a keresőbe, hogy makuka, valahol a harmadik oldal magasságában már az emberi tomporokról lesz szó...
Ad kettő: nem a felhasználó tehet arról, hogy a kiadók olyan borítóval adják ki a könyveket, amilyenekkel kiadják.
Ad három: nem a felhasználó tehet arról, hogy a fent említett közösségi site a google segítségével tartja fenn magát.
Ad négy: nem értem a logikát... Ott van példának okért a "szürke" trilógia, aminek a borítóján nincs semmi megbotránkoztató... És ott van Dawn: Játszma c. könyve, aminek borítóján hófehér álomködbe burkolva két feltehetően meztelen fiatal pózol, ezzel erősítvén a tökéletes szerelem illúzióját. Szóval akkor most hogy is van ez? Költői kérdés... A lényeg: mennyiben a felhasználó tehet arról, hogy a sok konzervatív vagdalkozásban tökre üresek lesznek a digitális polcai? Hisz szerencsétlen felhasználó nem tett mást, csak elolvasott egy nyavalyás könyvet, ami miatt most álljon a sarokba, főleg ha még volt olyan bátor, hogy mert még véleményt is alkotni róla.
Tényleg rövidre zárva, nekem ebből a mizériából csak egy dolog szűrődött le - a kedvetlenség. Én balga barom, azt hittem, hogy a nevén nevezni valamit, vagy pocséknak titulálni azt, ami nyilvánvalóan az, nem számít fejvesztéssel járó főbűnnek. Tévedtem. És bevallom átmenetileg el is ment a kedvem az olvasástól, az írástól, meg úgy minden mástól is. Aztán egy nap, egy-két hét kényszernyugi után reggeli fogmosás közben - ugyan mikor máskor - agyoncsapott a felismerés. Nem azért kezdtem el véleményt alkotni, hogy azzal mindenkinek a kedvében járjak. Két nagyon nyomós okom volt:
1, mindenki pénzből él, és szerintem egy olyan országban ahol az ember elvileg szabadon alkothat véleményt, igenis adottnak kell lennie a figyelmeztetésnek, ha valami nem jó - ezzel az egyén kezébe adva a döntés jogát, hogy költsön-e ezreket egy olyan könyvre, amiről 10 bloggerből kilencnek ugyanolyan lesújtó a véleménye. Persze ennek fordítottja is igaz, az is kibukik, ha valami igazán jó, és érdemes rá odafigyelni...
2, mert egyszerűen csak úgy éreztem megtehetem, kinevethetem, kisírhatom magam, elmondhatom mennyire hatott rám egy könyv, és hogy miért, illetve hogy esetleg miért nem. Le lehet szúrni miatta, de úgy vettem észre a közvetlen környezetemben, hogy képes vagyok - amennyiben jó formában vagyok - úgy eladni egy véleményt, hogy az figyelemfelkeltő legyen, humoros legyen, vagy éppen szomorú legyen, letaglózó, vagy felpezsdítő. Szerettem volna olyan emberek társaságába kerülni, akik hasonlóan gondolkoznak, vagy akik pont ellentétesen gondolkoznak, mint én, akikkel együtt lehet nevetni, vagy akár jóízűt vitázni (vita alatt az olyan kommunikációs formát értem, ahol megjelennek az érvek).
Aztán ritka hamar letisztáztam azt is magamban, hogy ha eddig nem vette el az emberiség a kedvem önmagától, akkor ez most sem fog összejönni. Innentől, ezektől a gondolatoktól lassan feloszlott a köd, és a kábultság körülöttem. Miután elpárolgott az első, majd a második dühöm is, és rendbe raktam magamban mindent, akkor kristályosodott ki csak bennem, hogy elsősorban nem a bosszúság, nem az indulat volt az, ami a legjobban utolért, hanem a csalódás. Megrendítőnek tartom azt, hogy ahelyett hogy végre már elfogadnánk azt, hogy nem vagyunk egyformák, hogy igenis mindenki más, más véleménnyel, más vágyakkal, elképzelésekkel... Ahelyett hogy hagynánk, hogy mindenkinek meglegyen a nagy globális egészből, a maga kis szelete, már megint a kollektív tudatot erősítjük, és azt morális "jó és rossz" keretek közé szorítva akarjuk leerőltetni kivétel nélkül mindenkinek a torkán. És azért csalódtam, mert amíg ez eddig is így volt az élet más-más területein, addig a könyveknél nem. De hála most már ki tudja hogy minek, mostantól már a könyvélményeknél is oda kell majd figyelnie az ember lányának, hogy miket is fogalmaz meg, mert különben irgum-bugum. Hát köszönöm. Köszönöm de ezt én a legnagyobb tisztelettel, elutasítom. Nem fogok elnézést kérni a véleményeim miatt, és főleg nem fogok senkivel kenyértörésig vinni egy olyan könyvet, ami ráadásul még rossz is volt. Én nem így látom a világot - ha szabad megjegyeznem: szerencsére! - és ha tótágast fogok állni, akkor sem leszek képes ezzel az eszmével azonosulni. Így sajnos nem tudom mennyire leszek produktív a fent említett site-on a jövőben. Amit ígérhetek, hogy az FB-n mindig ott leszek, oda minden friss infót ki fogok tenni - addig, amíg onnan is ki nem bannolnak... Még az a mázli, hogy a saját blogomból nem tudom kitiltani magam, mert van egy olyan érzésem, hogy ha ez lehetséges volna, akkor már megtörtént volna. És akkor erről ennyi elég is volt (sok is volt).
Térjünk rá a lényegre, a könyvre.




"Senki sem tudja, miért végzetes Juliette érintése, de a Regeneráció kormányának tervei vannak vele. És terveik között szerepel, hogy fegyverként használják a lányt. 
De Juliette-nek is megvannak a maga tervei. 
Soha életében nem volt szabad, ám végre felfedezi magában az erőt, hogy visszavágjon. És megtalálja a jövőt az egyetlen fiúval, akiről azt hitte, örökre elvesztette."

Kiadó: Gabo
Oldalak száma: 290
Ára: 2490 Ft








Szeretem az eredeti látásmódot, ebben nincs semmi új. És bocsássátok meg nekem, amiért nem egy eredendően ránézésre is rossz könyvet vettem fel a repertoárba - amin ugyan lehet sziporkázni -, de sajnos az agyi kapacitásom elkezdett sikoltozni valami olyasmi után, amiről érdemben lehet is nyilatkozni. Nem kell aggódni, lesz még olyan alkalom is, amikor visszatérve a gyökerekhez, olyan könyvet fogok véleményezni, ahol minden hülyeségem ki fogja tudni magát élni, de az nem ma lesz - de ahogy ismerem magam nem is lesz sokára. Mi keltette fel a figyelmem jelen könyvünkre? Töredelmesen bevallom, hogy a kényszer. Olvasni akartam valamit, ami kicsit más, és ami remélhetőleg nem rossz. A romantikus irodalommal nincs semmi baj, csak néha meg lehet csömörleni tőle, és én megint eljutottam odáig, hogy még egy csókra csücsörödő ánuszrózsa, és tökön fogom szúrni magam - nem csak képletesen. Ugyanez lett a helyzet a "szeretlek, nem én szeretlek, de én jobban szeretlek, nem mert én még jobban szeretlek, de nem mert én még annál is jobban szeretlek" típusú szösszenetekkel is. Így elkezdtem kotorászni, és ez a könyv olyannak tűnt - az első oldal felütése után - amiben lesz más is a fentebb említetteken kívül. Persze ez is az a fajta mű, ami érinti a románcot - mert miért ne - de nem is az volt a célirány, hogy olyan könyvbe kezdjek bele, ami mellőz minden langymeleg érzelmet, hanem az hogy ne legyenek az érintett könyvben dárdaként feszülő péniszek... Meg bamba nők. És bugyuta párbeszédek.
És igen, már az első oldal elolvasása determinálta számomra, hogy ez jó élmény lesz, merthogy az eredetiség... Szeretem azt a fajta közlésformát, amiben a hangsúlyt amolyan passzív-agresszív módon érzékelteti a szerző. Gondolom mindenki találkozott már azzal, amikor egy mondat, vagy egy gondolat két részre oszlik: az elvártra, és a valódi közleményre, és ahol a valódi közlemény azzal kapja meg az őt megillető figyelmet hogy áthúzásra kerül.


Idézet a könyvből (az első oldalról):
"- Cellatársat Szobatársat kapsz - mondták nekem.
- Reméljük, hogy itt rohadsz el. A jó magaviseletedért. - mondták nekem.
- Ugyanolyan pszichopata, mint te. Nem kell magányosnak lenned. - mondták nekem."

És ennek képtelen voltam ellenállni. Egyrészt, mert ez a fajta kifejezőeszköz nagyon praktikus, és nagyon érzékletes. Sokkal jobb, mintha valaki körbemagyarázná az érintett szereplő lelkivilágát. Jelen helyzetben pedig egyenesen lehengerlő, mert a lehető legegyszerűbb módon megmutatja a hősnő lelki vívódását, saját belső kettősségét - ahogy a totális reményvesztettség, és beletörődés kardoskodik a reménnyel, és az élni akarással. Ezt fokozza még azzal az írónő, hogy hagyja a karakterét lélegezni, nem görcsöl rá, hagyja, hogy a képzeletbeli személy a saját tempójában oldódjon. Gyönyörű az az óvatosság, amivel Juliette halad. Semmit nem vesz készpénznek rögtön, mindig ott bujkál benne a józanság, és a realitás iránti érzék, nem ellenszenves, nem akar mindenáron kőkeménynek mutatkozni. Egyszerűen csak az aki, egy olyan világban, aminek kismillió gondja van, és mindezzel meg is van békélve, még a saját helyzetével is. Nem hisztizik, nem sopánkodik, nem agresszív, röviden: nem az a fajta érzelmi roncs, aki megérett egy kiadós felpofozásra. Teljesen rendben van a lány.

Másik nagy plusz pont a könyv mellet, az a szerkezete. Rövid fejezetek, ütősek, velősek, nem kanyarog össze-vissza, nem elmélkedik évezredeken keresztül. Tömör, célirányos, frappáns. Nagyon szépen alkalmazza a szerző a képeket is, olyan bámulatosan jó hasonlatokat alkalmaz, amikért én ölni volnék képes. Ami egy kicsit már néha zavaró: a fókuszt sokszor szóismétléssel erősíti az írónő. Ez az első húsz oldalon nyomatéknak még tökéletes. A századik oldalnál már van egy fura visszhangszerű utórezgése a dolognak, amitől seperc alatt érzi magát megszálltnak, vagy tudathasadásosnak az olvasó, de tudjátok mit... nekem még ez is belefért. Belefért. Belefért.

A többi karakter. Van nekünk egy szép szál legényünk: Adam. Nagy fondorlatossággal ki lehet következtetni, hogy Ő lesz az a fiú, aki elrabolja lánykánk szívét, és fordítva. Adamről azt kell tudni, hogy nem egy szószátyár fajta, amikor lenne alkalma beszélni, akkor rendszerint el van verve, és vagy vérzik, vagy fulladozik a repedt/törött bordái miatt. De azt a keveset, amit mond, azt jól mondja, így pasikánk is kap egy respectet. Ennek ellenére, aki az én fantáziámmal el tudod rendesen játszani, nem a gáncs nélküli lovagunk volt, hanem a sötétség koronázatlan hercege: Warner. Mert bizony Ő dumál, méghozzá nem is keveset, és ami megdöbbentő, nem mindig mond hülyeséget. Hiába Ő az utálandó rossz, sok helyzetben olyan ügyesen érvel, és magyaráz, hogy képtelenség elmenni mellette egy vállrándítással. Remekül fel van építve a személyisége, és bár nem tudunk meg túl sokat róla, két dolog biztos: komplex személy, enyhe pszichopata felhanggal. Kedveljük, mert pont ezáltal válik ütőssé, ott lapul benne az érző ember, és az embertelenség is. Nem tudom mi lesz vele a folytatásban, de remegve várom. Rajtuk hármójukon kívül a többi szereplő elhanyagolható. Részben a vesszőfutásszerű szerkezetnek köszönhetően, a többi jellem felületes, nem sok mondanivalót közvetítő, de a kerek sztori miatt szükségszerűek. Szintén a folytatásra van bízva, melyik karakter merre, illetve hogyan fejlődhet - a kérdés nyitott, bármi lehet még belőlük.

A történet. Hát jaj. Ha van valami hátulütője a történetnek akkor ez az. Ami előny: csak a könyv vége szalad át érdekesbe, úgy tartalmilag a könyv kétharmadáig minden szuperül funkcionál. Az alap ugye az, hogy Juliette olyan képességgel rendelkezik, hogy akit megérint az meghal. Emiatt be van zárva. Remekül operál a szerző ezzel az erővel, olyan szép kis lelki dilemmát kanyarít mellé, amiért minden elismerésem... Olyan hibákat, olyan szemszögeket csempész bele, ami tényleg bajjá varázsolja ezt a fajta mutációt. Felvezeti minden rossz oldalát ennek az állapotnak, méghozzá kitűnően. Ezért volt a könyv végével egy nagyon ronda veszekedésem.
Spoiler tábla:



Szóval Warner kihozatja Juliettet a gyogyóból, merthogy kamatoztatni akarja hölgyikénk képességét a Regenráció elit seregében, aminek célja leigázni az emberiséget. Világos. Adam, aki szintén tagja ennek a hadseregnek, elmélyülten belehabarodik hősnőnkbe, és mivel nem ért egyet Ő sem a rezsimmel - és mivel van egy öccse, akiről gondoskodni akar - elkezdi megtervezni a szökésüket. Egy kis csihipuhi, és némi vérzés árán sikerül is lelépniük. Addig menekülnek, míg egy kis segítséggel meg nem találják az ellenállást, ahol minden szép, és tiszta, és kedves. És ahol kiderül, hogy több olyan ember is van, akik szuperképességek birtokában vannak. Az egyik telekinetikus, a másik átlátszóvá tud válni, a harmadik az áramot vezeti, a negyedik gumiember... Vélemény: na ne már! Most komolyan!? Átmentünk X-Men-esbe? De miért???
Amikor Castle a főmufti belebegtet valamit pusztán az akaratával a szobába, én majdnem felsikoltottam, hogy íme Magneto! Főleg, hogy hölgyikénk ebben a kontextusban pillanatok alatt lényegül át Vadócba. És igen, van itt egy kis Rozsomák is, csak puncival, és ikrekként. Kérdem én: miért? De miért?!
Annyira, de annyira jól indult, annyira, de annyira szuper volt! Az egész galiba, meg lelki dráma, meg a gonosz főhős, meg minden! Aztán jön egy ilyen! Pfff...

De nem akarok túl gonosz lenni, és nem is leszek, mert a könyv amúgy remek. Stílusilag jól van összerakva, karakterügyileg színvonalas, és igen, elég volt ennyi ahhoz, hogy jöjjön a folytatás. Apropó folytatás... Hol van a folytatás? Hát az még nincs. És nem is biztos hogy lesz - amit nem egészen értek miért. Oké, itt-ott kikezdhető a sztori, de összességében nem beszélhetünk rossz műről. Szóval kedves kiadó: hol van a folytatás? - érzem én, hogy ez is költői kérdés fog maradni.

Összegezve: Tahereh Mafi könyve jó. Érdemes elolvasni, időt szánni rá - aztán szemeket, és állkapcsot szorosan összezárva nem belemenni az esetleges, a művet érintő kétes kérdésekbe, és kivitelezési hiányosságokba. Amennyiben valakinek van tehetsége megkerülni a veszélyforrásokat, és nem agyonanalizálni a történet minden aspektusát, nos az remekül fog szórakozni. Aki van annyira elmerülős, és mindent annyira darabokra cincálós mint én, annak sajnos azt kell mondjam, hogy a könyv vége fájni fog egy kicsit - főleg az a kék testhez állós szuperhős-rucis jelenet a finisben... Na az a kegyelemdöfés. De ha mérlegreteszünk mindent, még akkor is minden csupa napsütés, és pozitívum. Szóval, hajrá!

Értékelés: 8 pont (a stílus miatt) 
Share:

2 megjegyzés:

  1. Szia ha számít valamit a véleményem ne hagyd abba az írást.Itt vagyok rá élő példának
    hogy többször nem értettünk egyet mégis beszélgetünk egymással.Én ezért nem írok semmilyen blogos oldalra,vitatkozni és érvelni csak azzal tudok akinek arca van.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Milyen, igazad van a nem egyetértésről! :D Bár mindenki annyira rugalmas lenne, mint te, és bár mindenkivel ennyire könnyen menne az élmények, és a vélemények cseréje. Ne haragudj hogy csak most válaszolok, de sajnos egy kicsit elúsztam - szokás szerint. Köszönöm a kedvességed, a biztatásod! Kimondhatatlanul jól esik. Nem szeretném az írást abbahagyni, és nem is fogom... A jó öreg dac... Kedveljük, keblünkre öleljük! :D Remélem mihamarabb hallok majd felőled. :)

      Törlés