2013. október 10., csütörtök

Sherrilyn Kenyon: Éjféli gyönyörök (Sötét Vadászok 7.) /2013/

"A nagyrészt görög származású Sötét Vadászok körében nem örvend nagy népszerűségnek a nemesi származására módfelett büszke római - Valerius.
Amikor a férfi találkozik a pimasz és csábító Tabitha Devereaux-val, aki nem más, mint a volt Sötét Vadász, Kyrian sógora, Val halálos ellensége, kapcsolatuk azonnal igen hevessé válik. A nőnek egyáltalán nem áll szándékában komolyan venni őt.
Amit Tabitha azonban igen komolyan művel, az a vámpírvadászat és a gyilkolás. Mindkettejüknek hamarosan szembe kell nézniük a legveszedelmesebb démonnal. A végső győzelemért Valnak fel kell adnia büszkeségét és meg kell tanulnia bíznia, hogy megvédelmezhesse Kyriant, azt a férfit, akit gyűlöl és azt a nőt, aki az őrületbe kergeti."

Kiadó: Ulpius
Oldalak száma: 396
Ára: 3799 Ft


Van egy komoly gondom. De meglepő, ugye? A problémám gyökere, hogy el nem tudom képzelni, miért is funkcionálok úgy az utóbbi időben, hogyha nincs is semmi bajom, akkor megyek és keresek magamnak egyet. Vélhetően nagyon unatkozhatom, ha már ezzel igyekszem elszórakoztatni saját magam... Vagy csak ingerhiányos a környezetem - ami egyenesen hatalmas nagy ökörség, mivel szorgosan azzal tartom fenn napi szinten az érdeklődésem, hogy vitába bocsátkozom boldog boldogtalannal, akaratomtól függetlenül. Szóval nem tudom hol a bibi, de hogy valami nagyon nem működik a természet törvényeinek megfelelően körülöttem, az biztos. Szóval a feltételezett gondnak titulált valami szerves része az alig elfuserált természetemnek köszönhető. Néha visszaolvasom miket írtam ebbe a blogba, és akaratlanul felmerül bennem a kérdés, vajon a leírt szavakon keresztül, milyen benyomást kelthettem eddig? Nem önismereti galiba okozza ezt a halvány gondolatfoszlányt, hanem egyszerűen csak annak a ténynek a fondorlatossága, hogy a teljes tortának, mindig csak egy szeletére kapunk rálátást, még egy személyes ismeretség esetén is. A minap az egyik főnököm - akivel mellesleg valamilyen morbid, és nagyon jó összhangban létezünk - hangosan kikacagott, amikor közöltem vele, hogy a lelkem egy érzékeny kicsi kis pillangó. Észrevétele szerint, ha ez meg is állja a helyét, akkor az a pillangó tuti hogy fekete, és halálpillangónak nevezhető. Vagy acélból van. Nem vitatkozom ezzel az állításával. Viszont annyi kiegészítést megérdemel a dolog, hogy minden vehemenciám ellenére, imádom az öniróniát, és magamon tudok a legjobban kacagni. És úgy általában szeretek minden helyzeten nevetni, főleg az olyan kényszerhelyzeteken, amin már leginkább sírni kellene. Akkor lesz csak igazán eleven hangulatú a humoros vénám - bár ez a humor néha merészen fájdalmas tud lenni. A lényeg, hogy képtelen vagyok a nyugodalomra, és mindig kotorásznom kell azon lehetőségek közt, amikben megmérettetik mind a kitartásom, mind az erőm, mind minden másom. Persze a kudarc, mint opció, egyenesen kizárt. Talán emiatt rodeózom már hónapok óta az erotikus/romantikus könyveken is. Más épeszű magyarázatot képtelen vagyok találni arra a lendületre, amivel ezeket a könyveket falom. Csakhogy van egy hatalmas ficak az egyenletben. Méghozzá az, hogy az elme kapacitása korlátozott, és egyszer ott lesz a vég, amikor is az agysejtek arra menekülnének már amerre csak tudnak, sikítva, frászt kapva. Na ilyenkor szoktam én elővenni mondjuk a Kis Herceget. Vagy Az ember tragédiáját. Vagy Homérosz Iliász-át - nyugodtan tessék kinevetni, legalább tizenkétszer futottam neki, és mind a tizenkétszer félbe kellett hagynom a nyelvezet idegenszerűsége miatt, és a körmondatok terjedelme miatt, pedig ez utóbbiban én sem vagyok piskóta. És a mostani helyzetet figyelve, lassan be kell látnom, hogy kénytelen leszek átmenetileg megint erre a területre kavarni a tudatom, mert lassan el fogom felejteni miért is imádom én az irodalmat. Újra fel kell fedeznem miért csodálatos az írott szó varázsa, és ha ezt nem fogom nagyon gyorsan beiktatni a napirendbe, akkor ritka rövid időn belül el fogom veszíteni azt a szenvedélyt, ami az utóbbi években annyi gyönyörteljes, vagy olykor annyi megindító pillanatot okozott. És köszönhetem majd mindezt annak, hogy zanzásodott az agyam a végeláthatatlanul sok kemény fallosz, és nedves redők tömegétől. Lassan már rémálmaim lesznek, amikben táncoló péniszek ölelnek körbe, miközben háttérzeneként mindenhonnan korbácsok csattognak dolby digital-ban. És hogy hogyan is hat mindez a könyvélményeimre? Egyenesen rémesen. Azt mondják az okosok, hogyha valaki depressziós, az nem érzi az ételek ízét - nem tudom hogy ezt vajon képletesen, vagy szó szerint kell-e értelmezni, de az leszögezhető, hogy míg az étvágyam töretlenül megvan még, a könyvek pikantériája iránti érzékem gyors kopást kezd mutatni. Vagy csak már megint übernagyok az elvárásaim. 
A sorozatoknak egy nagyon nagy csapdája van. Átmehetnek laposba. Unalmasba. Az első tíz alkalom nyújtotta élvezet, a huszonötödik esetben már csak egy szájhúzogatásra lesz elég. És ugyan én tényleg szeretem Sherrilyn Kenyon stílusát, és eszem ágában sincs megkérdőjelezni a hölgyemény tehetségét, azt be kell látnom, hogy a Sötét Vadász sorozat is hanyatló ágba kezd keveredni. Mire eljutunk Acheron történetéig, már el fogom veszteni a lelkesedésem nagy részét. Abban vélem felfedezni a hibát, hogy a történet frissességének a kedvéért, olyan csavarok kerülnek kivitelezésre, amik néha már az abszurditás határát súrolják. Ilyen például, hogy New Orleans városát lassan már csak halhatatlanok lakják. Kezdetben vala a sok Sötét Vadász akik nagyon titkosan léteztek, az árnyékban védve a lakosság békés álmát. Aztán egy-két halandónak leesett a tantusz, hogy ezek a halhatatlanok vannak. A Sors kegyének, és néhány régen elfeledettnek vélt görög istennek - nem elfelejtkezve az atlantiszi befolyásról - köszönhetően, néhány halandó lányka szerelembe esett ezekkel a tökös pasasokkal, és visszaadva nekik a lelküket, átmeneti halandóságba taszították őket. Aztán a másik alternatíva az volt, hogy eleve nem halandó bonyolódott bele egy halhatatlanba, hanem mondjuk egy isten vagy démon leszármazottja, így eleve nem volt szó már halandóságról. És ugye milyen már az, hogy egyesek meghalhatnak mások pedig nem, így drága írónőnk elkezdett rágyúrni arra, hogy vagy senki ne haljon meg, vagy ha esetleg mégis meghal valaki, az illető akkor se maradjon tartósan a túlvilágon. Ez a fondorlat ebben a történetben hatványozottan jelentkezik.

Spoiler következik!

Ha jól követtem nyomon, akkor meghal Kyrian, és Amanda is, majd feltámadnak halhatatlanként, mert Ash rövidre zárja a kérdést. Meghal Nick, hogy Sötét Vadászként feltámadhasson. Meghal Valerius, hogy visszakaphassa a lelkét, azért hogy utána Zarek párjának köszönhetően, ambróziát nyalogatva halhatatlanná válhasson. Tabitha pedig azért lesz halhatatlan, mert milyen már az hogy míg az ikertestvére halhatatlan, Ő halandó. Akik olyan szerencsétlenül patkolnak el, hogy esélyük sincs feltámadni, az Nick édesanyja, és Tabitháék egyik nővére Tia. De ki tudja, lehet hogy Tia még valamikor, valahogyan vissza fog teleportálni az élők világába.

Spoiler vége.

Na már most ez nekem egy kicsit kezd erőltetettnek hatni. Mint ahogy maga a történetvezetés is. Annyira vártam már Valerius könyvét. Van egy olyan perverzióm hogy bukok az arrogáns, nagyképű bunkókhoz. És hát Valerius eddigi repertoárja bőven kimerítette ezeket a jellemvonásokat. Gondoltam, lesznek majd az Ő sorai közt szép számmal riposztok, kötekedések, gúnyolódások. Erre fel mit kaptam? A simulékonyságot, és a lelki kifinomultságot, méghozzá töményen, karöltve az egyedüllétet felvázoló drámás képsorok özönével. Nem állítom, hogy emiatt kétségbeestem volna, egyszerűen csak homlokegyenest az ellenkezőjét kaptam annak, amire számítottam. Így hangulatilag is egy teljesen más területem kelt életre a könyvtől. Azon lestrapált részem, ami születésemtől kezdve vegetál, így teljesen el van kanászosodva, és legalább annyira termékeny, mint a Góbi sivatag. Na, ebbe magot ültetni esetleg csak csákánnyal, vagy légkalapáccsal lehet. Valerius kemény, határozott vesszeje jobbára egy keserves nyikkanást követően, játszi könnyedséggel tört ketté ezen a kemény terepen. Pedig még locsolgatással is próbálkoztam hadd puhuljon az a kéreg - maradva a metaforánál, és nem, nem vodkával locsolgattam. Lehet hogy azzal kellett volna... Szóval nagyon lesarkosítva, vannak a főhőseink, akik találkoznak, összejönnek, nagyon de nagyon szerelmesek lesznek, aztán jönnek a démonok - mindenki meghal, majd majdnem mindenki fel is támad azzal a biztos tudattal hogy többet ilyen velük elő nem fog fordulni, aztán vége. Khm... hát jó, rendben. Nekem megfelel, ha mindenki másnak is. Most legalább kihagytuk a menedék padlásán veszteglő sárkányt - aki nem emlékszik eme momentumra, az olvassa újra az eddig kiadott történeteket. 
Amin még sikerült behalnom az volt, hogy a Sötét Vadászok nem mindegyikének van vezetékneve. Így lett Kiryan-ból Hunter. Mind tudjuk szerintem, mit jelent a "hunter". Valós név, mint ahogy a Smith is. Arról is tudjuk mit jelent, mégsem fordítjuk le unos-untalan. Merthogy pocsékul hangzik. Gondoljunk bele, milyen muris lett volna, ha a Mr. és Mrs. Smith című filmet lefordítottuk volna... Kovács és Kovácsné... moziba csalogató, de igazán. Így én nem értem, hogy ebben a könyvben minek kellett a "hunter"-t lefordítani. Ráadásul úgy, hogy a legízesebb magyar lehetőséget választjuk. A Vadászné túl röhejes lett volna, így a fordítónk maradt a szokványosabb megoldásnál: "Vadász asszony". Aucs. Nincs mit hozzáfűznöm.

A végére pedig egy nyitott körkérdés...
Aki olvasta a könyvet, és kedvet érez hozzá, az legyen olyan kedves megmagyarázni nekem, hogy mi értelme volt az epilógusnak... Nagy elánnal olvasom az utolsó oldalakat, majd elérek a lap aljára, merthogy pont úgy lett betördelve a történet, hogy az epilógus vége, a lap aljára esik. Lapozok, és semmi. Csak a nagy semmi fogad, a tök üres semmi. Fejem búbján újból csoportosulni kezdtek a kérdőjelek, hogy ez most vajon mi? A teljesen nyilvánvaló nagy semmin kívül... Részemről teljesen felesleges valami volt az epilógus. Így ha valaki meglelte benne az értelmet, az legyen olyan kedves, és homályosítson fel róla, mert véges tudományom, nem lelt rá a dolog bölcsességére. Félbehagyottnak, értelmetlennek éreztem a lezárást - és akkor még szépen is fogalmaztam. 

Röviden: mit tudom én. Nem szaladtam kínomban a falnak a könyvtől, de nem is sikerült nyakig merülnöm benne. Lineáris - ez a legjobban idepasszoló kifejezés, ami az eszembe jut. Nem leng ki se jó, se rossz irányban. Statikus, kissé középszerű. Azoknak semmiképpen nem ajánlom, akik csak egy kicsit is jártasak a görög mitológiában, mert az a katyvasz ami itt össze lett gyúrva, azaz öngyilkosság szélére kergetne egy józan ítélőképességű történészt. Ha meseként fogom fel, akkor szórakoztató, játékos, kicsit romantikus, kicsit finoman erotikus, idealizálós, itt-ott izgalmas, bár komolytalanul az. Egynek nem volt rossz mulatság, de sajnos nem fog mélyen maradandó élmény maradni.

Értékelés: 6 pont
Share:

4 megjegyzés:

  1. Nem értem a kiadót...már 19 könyv, és vagy 10 novella van lefordítva... ez meg csak a hetedik :( szerintem kevesen fogják megvenni, azok közül, akik ismerik a sorozatot. Egyébként kiválló a teljes sorozat.

    VálaszTörlés
  2. Van egy olyan sanda érzésem hogy az idézőjeles fáradtságom a történettel szemben is nagy részben köszonhető a könyvmegjelenés eszeveszettnek egyáltalán nem nevezhető ütemének. Olyan ez mint amikor elkezd főzni az ember lánya egy nagyobb családi csoportosulásra. Előző nap még nyálcsorgató az elképzelt menü, teljesen addig a pontig míg fakanállal a kezünkben hosszú órákon át felette nem állunk. Akkor jól lakunk a finomságok illatával és hiába készülünk el vele, mégsem tudunk lelkesen belakmározni belőle. Na én itt is hasonlót érzek. Kimerültem a várakozásban. Kenyon remek író és gyalázat hogy az eddig megjelent részek közül csak ennyit sikerült eddig bepréselni a magyar forgalomba. Ráadásul ha a kiadó ütemtervét nézem most legalább egy évig újabb szünet fog következni, feltéve ha lesz újabb rész, mert azon sem csodálkoznék ha nem lenne. Félek hogy ez nem az a sorozat lesz amit hiánytalanul a polcomon fogok majd tudni. Pedig én megvenném mindem részét függetlenül a benyomásoktól, mivel:
    1, nem szeretek semmit félbehagyni;
    2, Kenyon jó író, aki már nem egyszer bizonyította ezt - ebben a sorozatban például Talon, Zarek és Wulf sztorija is kimagaslóan profi volt, nekem legalábbis. Szóval tudom hogy lenne még benne - van benne - potenciál, csak tartok attól hogy ezt soha nem fogom megtapasztalni, vagy ha igen, akkor rajongói fordításban, vagy angolul.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Már lassan nem merek belefogni a sorozatokba. Már a legtöbb le van fordítva, akár évek óta, ami meg nincs, ott meg egyszerűen a kiadó a második kötetnél befejezi :( Így nem lehet...

      Törlés
    2. Hát így nem, teljesen egyetértek veled... Én is már tartok a sorozatoktól rendesen. Még csak kisakkozni sem lehet, hogy na melyikbe fogjak bele, mert az tuti lesz annyira népszerű, hogy folytatni fogják... Képtelenség a kiadók agyával gondolkozni...

      Törlés