E L James: A sötét ötven árnyalata 2012

És újabb csillag bukott alá az égből. Kecses íve reményt adott, hogy talán, most az egyszer olyan látványt fog biztosítani, ami megrenget eget-földet. De nem. Egy szép, fokozatos felfelé ívelés után, olyan satnya landolást tanúsított, ami már-már komikusnak is nevezhető. Kedves olvasóim, ti tudhatjátok a legjobban, mennyire megfogott engem a sorozat első része. Nem állítom, hogy az első könyv hibátlan lett volna, de be kell ismerni nem kevés potenciált foglaltatott magában. Amit a második könyvben sikerült az írónőnek, olyan pimaszul egyszerű mozdulattal agyon tipornia, ami valamilyen nehezen megfogalmazható bamba tisztelet ébresztett bennem. Tiszteletet a butaság oltárán. Nehéz lesz összefoglalnom azt a sok mindent, ami balul sült ki szerintem a folytatásban. A romantikát kedvelő emberek a fejemet fogják a kapukra tűzni, de szerény véleményem szerint a sorozat második kötete, egy egyszerű langymeleg szappanopera vonalait követi. Aki olvasta tőlem az első könyv kritikáját, az tudja hogy egy félelmem volt csak: Christian Grey romantikus hőssé avanzsálása. És öregem, sikerült az írónőnek telibe trafálnia az egyetlen rettegésemet, és kiviteleznie egy olyan folytatást, ami a realitás talaján soha ebben az e világi életben nem állná meg a helyét.

 Mert rakjuk csak össze:

Christian Grey egy narkós kurva gyermekeként nevelkedik négyéves koráig. Ez idő alatt az anyja stricije abból űz sportot, hogy a gyereken oltja el a cigarettáját, meg agyba-főbe veri. Az anyja halála után a gyermek a Grey házaspárhoz kerül. Katatón. Két évig egy árva mukkot sem szól. Bezárkózik, fóbiája van az emberek érintésétől, és mániája a rendszeres táplálkozás, mert nem keveset éhezett. Kicsit rossz lapok a sorstól...

A tinédzser Christian nem képes feldolgozni ezeket az élményeket, így kerül a képbe a kissé idősebb domina, aki megtanítja a fiút, hogyan lehet képes kontrollálni a haragját, és a fájdalmát.

Következmény: egy céltudatos, éles eszű férfi, akinek a teljes szexuális élete, egy dolgon alapul, a dühön.

Az írónő saját magával is ellentmondásba keveredik. Az első könyvben elmondottak szerint, Christian ugyan kontrollmániás, és kétségkívül domináns, de mindez a gyönyör érdekében zajlik (konkrétan az első könyvben ez úgy zajlik hogy Ana felhozza a "fájdalom vörös szobáját", mire Christian felhúzott szemöldökkel helyesbít, miszerint az a "gyönyörök vörös szobája"). Ezzel szemben a második részben, Christian szadista, aki az anyja viselkedését bosszulja meg minden alávetettjén. Könyörgöm döntsük már el, mert nagyon nem mindegy. Az első esetben ugyanis, arról van szó, hogy valaki szereti a szélsőségeket. Istenem, előfordul. Ehhez nem kell feltétlenül lelki nyomoréknak lenni. De a második eset... Na az már érdekesebb. Mert ha hitelezünk az írónő szavainak, akkor a Christian szexuális életét mozgató agresszió kézzel fogható, valóságos, és kényszerítő hatású. És ezt nem fogja valaki, csak úgy, röpke öt hét alatt levedleni. Szép is volna! Reggel felkelek, eldöntöm, hogy nem cipelem tovább a béklyóimat, és kész! Ha valakinek ilyen mély sebei vannak, és szembetalálkozik az utcán a nagy szerelemmel, első körben több mint valószínű cinikusan vállat von. Bármekkora is legyen az inspiráció. Aztán, ha feltételezzük, hogy a nagy Ő ott marad a közelben, és az érzelmek úgy elhatalmasodnak az emberünkön, ami már tarthatatlan... Nos több mint valószínű, Ő akkor is tartani fogja. Merthogy a dolog ettől egy csöppet bonyolultabb. A szélsőséges szokások biztonságosak. Kiszámítottak. Kontrolláltak. Ez tesz szabaddá. És mit tesz a szerelem? Azon túl persze, hogy öl, butít és nyomorba dönt... kikapja a kontrollt a kezedből. És persze egy önmagát szadistának valló, irányításmániás férfinek, ez nem jelent semmit. Sőt, ahelyett hogy még jobban bezárkózna, még ki is virul, magas ívből ejtve a saját belső vívódásait, és összesen öt hét (!) alatt eljut a tipikus, rózsaágyon való kedveskedő romantikázásig. Sőt fokozzuk még tovább: elhatározza, hogy megnősül. És még tovább: jöhetnek gyerekek is! Hát persze... Kell nekem ennek az Anastasia Steele-nek a telefonszáma. Karbantartást végezhetne néhány, megjegyzem jóval kevesebb fájdalmon átesett, barátomon is, akiknél a feloldási határidő, nem napokban, hanem években volt számolható.

Nem azzal van a bajom, ahová eljut a könyv. Mert mindenki képes rehabilitálódni. De nem ilyen könnyen. Aki ennyire könnyen levedli a múltat, az nem lehet olyan mély érzésű, mint a főhősünk. Ha pedig nem mély érzésű, akkor soha nem is került volna egy ilyen lelki katyvaszba. Csak nekem tűnik ez ellentmondásosnak? Nem a szerelem erejét kívánom kétségbe vonni. Azt állítják csodákra képes, és mivel eddig ezt nem sikerült senkinek megcáfolni, el kell tudnom fogadni a feltételezését annak, hogy ez így van... Egyszerűen csak arról van szó, hogyha valaki ennyire mélyen megsérül, és az ilyen fokozatokban is kiütközik, akkor annak az embernek a fájdalma sosem fog elmúlni. Megtanulhatja kezelni, megtanulhat együtt élni vele. Begyógyulhatnak annyira a sebek, hogy ne hasogassanak, de mindig lesznek gyengébb napok. A rémálmok, olykor a felszínre fognak törni, és a rosszabb napokon egy ilyen ember élete egy olcsó vívódás lesz a rettegés és a vágyódás közt. Rettegés, hogy elveszti a szeretteit, és vágyódás, hogy bár következne már ez be, mert akkor minden visszazuhanhatna az édes zsibbadásba, ami felszabadít.

És akkor még ott van a gyerek téma. Te jó ég! Ettől csak a fejemet fogtam... Nem azzal van baj hogy Christian bízik a jövőjében. Kívánom neki hogy bízzon, lángoljon, szeressen, béküljön meg... De hogy ezt a gyerekkérdést ennyire egyszerűen lezavarjuk. Jöhetnek, és kész. Na persze! Mert egy önutálattól szenvedő embernek, ez az első reakciója. Nem is az hogy: "Te jó ég, mit fogok én továbbörökíteni a saját fiamnak?" vagy "Hogyan leszek képes megtanítani bízni, és hinni önmagában, mikor én sem vagyok rá képes?", esetleg "Hogyan higgyem el, amikor majd átölel, és azt mondja szeret?" stb.

Nem. A mi jó Christianunk nem parázik. Mert ugyan utálja önmagát, de ott van Ana aki bizonyítja az ellenkezőjét... És mivel az új Christian bízik, mert eldöntötte hogy bízni fog, ez elég is.

Szerintem az írónő sikeresen összekeverte a helytelen önismeretet, az önutálattal. Ez utóbbinál az alany nagyon is tisztában van az értékeivel. És a tetteivel is. És ezért utálja magát. Ebből megint csak nem könnyű kigyógyulni. Mondhat a szenvedőnek, bárki bármit, attól Ő nem lesz képes jobban szeretni saját magát. Persze nem kizárt, hogy idővel igen, de ahhoz hogy ez változzon, hosszú és göröngyös út vezet. Ezzel szemben a helytelen önismeret csupán egy átmeneti fiatalkori probléma, míg az utunkat keressük. Legalábbis jobbik esetben. Rosszabbik esetben ez kitart az ember öregkori haláláig, de ez más téma, és egy könyvön belül nem szeretek öt-hat pszichoanalízisnél többet levezetni.

Más...

A főhősnőnk az első könyveben is sikeresen ráuszította az idegeimre a murmucokat. És persze hűnek kellett maradnia önmagához, és folytatnia ezt az idegesítő szokását. Valahol a százötvenedik "szent tehén" kifejezésnél, már ott tartottam, hogy Mrs. Robinson helyett, én fogom Anát legyilkolászni... 

Komolyan mondom a főhősnő kritikán aluli a könyvben. Az olyan alapvető fogalmak, mint a tapintat, vagy példának okáért a józan paraszti ész, egyszerűen hiányoznak a szótárából. Olyan kecsesen trappol be az érzékeny területekre, mint egy mamut. Ha Christian helyében lettem volna, holt biztos, hogy valahol a könyv felénél pofon gyűröm. Az még egy dolog, hogy önző fruska, aki képtelen arra hogy tisztelje a korlátokat, de buta is, mint a tök. Annyi potenciál volt a női alakban is, az első könyvben. Az oldalát erősíti, az ártatlanság, a romlatlanság. A legerősebb ellenpólusok. Ha ehhez még hozzátették volna a türelmet, a kedvességet, vagy akár az empátiát, és megsúlyozták volna mondjuk 30 pontos IQ emeléssel, még én is beleszerettem volna. Na de így...

És akkor miután ilyen kellemesen kikritizáltam magamból mindent, felmerül bennem egy kérdés...

Mi a jó francról fog szólni a harmadik könyv? Várjak bármit is a záró epizódtól? Vagy inkább készüljek a tipikus gyermekáldásos, kicsit izgulunk, de minden a legnagyobb rendeben dologra? Persze a "rendben" végig nagybetűvel írva...

Sajnálom, hogy ilyen élmény lett nekem ez a könyv. Annyival többet vártam tőle, és olyan mélyen csalódtam, hogy én is kénytelen leszek holnaptól a férjemet kikötözni az ágyhoz, és rezgő segédeszközökkel kényeztetni, vagy análisan megöklözni... akkor aztán Ő is csalódhatna, majd fordul a kocka... de semmi baj, hisz csak annyin múlik az egész, hogy eldöntöm: holnaptól újra jó kislány leszek.