2017. október 20., péntek

RS Grey: Scoring Wilder – Testcsel /2016/

0 megjegyzés


Brutálisan gyorsan kivégeztem ezt a könyvet. Egész pontosan tegnap kezdtem el olvasni, és ma be is fejeztem… Ebben alapvetően még nincs is semmi furcsa – eleve gyorsan olvasok. A dolog pikantériája nem a sebességben, hanem a sebesség okában rejlik. Általában a nagyon jó könyvek szoktak nálam pár óra leforgása alatt elfogyni, de itt ennek pont az ellenkezője teljesült.

Mondom, hogy volt…

Tegnap délután, munkaidő vége, namostmáraztánmindenkihagyjonengembékén életérzés, szobám, én, könyv… Tökéletes, ugye? Hát én is így gondoltam. A történethez hozzátartozik, hogy kaptam egy kedves baráti figyelmeztetést, hogy csak óvatosan ezzel a remekkel, merthogy nem a legjobb, de én azt gondoltam – korábbi tapasztalataimra hagyatkozva (leszokhatnék már arról, hogy mindig abból indulok ki, hogy azt hiszem a korábbi tapasztalataim elegek ahhoz, hogy rezzenéstelen arccal tűrjem a legrosszabbat is…) - hogy bírni fogom a strapát…

Hát nem bírtam…

Ha egy szóval kellene jellemeznem könyvünket, akkor az ez lenne: agyzsibbasztó.
Van az az agyzsibbadás, ami kifejezetten kellemes (példának okért: egy fél órás masszázs alatt nyáladzó kelkáposztává válni)… aztán van az a fajta, ami átfordul öngerjesztő ciklusba, mert már abba is elkezd belezsibbadni az agyad, hogy zsibbad az agyad, és így tovább, és így tovább…
Na, könyvünk ez utóbbi hatást éri el, de rekordidő alatt.

Ismeritek az érzést, amikor egy nagyon jó könyvet olvastok, és sutyiban mindig azt figyelitek mennyi van még hátra belőle? (Már előre rettegve a pillanattól, hogy nemsokára vége az idillnek…?). Tudtátok, hogy van ennek egy ellentettje is? (Hallottam már róla, hogy van, csak én még személy szerint nem találkoztam vele…) Az ellentettje az, amikor a kínlódás már olyan mértékű, hogy legszívesebben ott helyben pusztulnál el, csak ne kelljen tovább szenvedni.
Egész pontosan a negyedik fejezetnél tartottam, amikor suttyomban hátra lapoztam a könyv végére meglesni az oldalszámot, hogy ezáltal meg tudjam saccolni hogy órára átszámítva mennyi ideig fog még ez nekem fájni.
A negyedik fejezetnél…
A könyv harminckét fejezetes!!!! (Plusz az utószó… meg még néhány gondolat…)
Nem… higgyétek el, lövésetek sincs róla, hogy mit éreztem akkor. Sápadt voltam. Ez fix. Hullafehér…
És akkor úgy határoztam jön a ragtapasz módszer. Lehet hogy nem fogom magam rendesen kialudni, még az is lehet, hogy sírni is fogok… nem számít! Én ezt a könyvet, csak addig fogom olvasni, amíg feltétlenül szükséges, egy pillanattal sem tovább, mert már a Dalai Láma is megmondta, hogy az idő nem ad második esélyt, ha elszúrtad, akkor ott vége… amit elpazarolsz az nem jön vissza már. És ugyan ki vagyok én, hogy nekiálljak egy Nobel-békedíjas bölccsel vitatkozni?
Így összeszorítottam a fogam, és rendületlenül törtem előre.



"Az ​olimpiai válogatóra készülő, tizenkilenc éves Kinsley Bryantnek úgy hiányzik Liam Wilder, mint púp a hátára, hiszen fontos lenne, hogy semmi ne vonja el a figyelmét a felkészülésről. Az Amerika kedvenc rosszfiújaként számon tartott Liam profi futballista, és minden megvan benne ahhoz, hogy a lányok szó nélkül ledobják magukról a textilt.
*Észbontóan jóképű – kipipálva.
*Olyan hátsó, amellyel képes összeroppantani egy parmezán sajtot (méghozzá a drágábbik fajtát) – kipipálva.
*Annyi magabiztosság, amennyivel képes lenne kiiktatni a Föld gravitációs vonzását – duplán kipipálva.
Ráadásul Kinsleynek szigorúan tilos Liamhez közelednie, aki maga a tiltott gyümölcs. Az edzője ezt világosan az értésére adta. („Próbáljatok csak meg közel kerülni Wilderhez a focipályán kívül, és olyan gyorsan repültök a csapatból, hogy időtök sem lesz megszámolni a tetoválásait!”) De Kinsley számára ettől csak még vonzóbbá válik a fiú. Sőt, mivel Kinsley már számba vette a látható helyeken lévő tetoválásokat, nem végez félmunkát, ha már belefogott. A saját szabályai szerint próbál közelebb kerülni Liamhez, aki elhatározza, hogy megismerteti a lánnyal a „csapatszellem” egy teljesen más értelmezését."
Kiadás éve: 2016
Kidaó: Könyvmolyképző
Ára: 2800 Ft





Soha nem ítélek meg egy könyvet az első pár oldala alapján. Hiszek abban, hogy az igazán jó könyvek, már az indításnál komoly ívet írhatnak le, de ez nem törvényszerű. Bőven találkoztam már olyan könyvvel, ahol a kissé lagymatag indítás után, olyan hajrá következett, hogy csak pislogtam tőle. Így jelen estünkben sem akartam súlyos következtetésekbe bonyolódni húsz mondat után. Nem akartam, és nem is tettem, de ez nem jelenti azt, hogy az első három bekezdés után nem ülte meg a gyomromat a zsigeri rettegés.

„Hogyan írjunk rossz könyvet?” című haladó kurzusunk következik…

1, A rossz könyv egyik nélkülözhetetlen alapja az olyan hős és/vagy hősnő, akivel a bolygó 94%-a képtelen lesz azonosulni.

A 94% komoly statisztikai adat, a népességnek ekkora százaléka utálja a munkáját, és él az átlag színvonalon, vagy az alatt. (Átlag alatt ha már a globális egészet nézzük, azt kell érteni, hogy van fedél a fejed felett, tudsz enni, inni, nem fagysz meg télen, ha beteg vagy akkor van gyógyszer amit bevehetsz, tehát egy olyan átlagot képzeljünk el, ami inkább hajaz a keleteurópai színvonalhoz, mint a nagy amerikai álomhoz.)
Tehát, a bolygó 94%-nak a hétköznapi élete tele van nehézségekkel, komoly döntésekkel, és azok következményeivel, a szüntelen rohanás miatt nem ér rá átgondolni a mókuskerekét, megállás nélkül csak hajt, hogy létezhessen. Ha mázlija van, akkor megtalálja a módját, hogy ebben a létezésben élni tudjon, elkötelezi magát egy szívügye mellett, vagy talál magának egy szenvedélyt, amiben örömét leli– például könyveket olvas. Adj egy ilyen embernek a kezébe egy olyan hősnőt, aki a los angeles-i felsőközéposztály (magyar besorolásban: felsőtízezer) dívája, aki egyenesen éteri szépség, és még ráadásul tehetséges focista is, és tele van visszatetszést keltő személyiségjegyekkel. Mert az hogy szép, tehetséges, és gazdag még nem lenne probléma, csakhogy hősnőnk minden olyan tulajdonsággal rendelkezik, ami miatt a hétköznap embere szívből utálja a kiváltságos gazdagat. Harsány, beképzelt, anyuci pici elkényeztetett lánya, állandóan visítozik, feltűnési viszketegségben szenved, meg van győződve arról, hogy bármit is csinál az jól áll neki, és arról is, hogy neki bármit szabad. Képtelen viselkedni, bunkó, felszínes, egoista, gyerekes, önbizalom-túltengésben szenvedő kis cafka, aki meg van győződve arról, hogy ha Ő nem lenne akkor a világ elfelejteni forogni a saját tengelye körül.
Bevallom őszintén, én azt hittem, hogy ez a jellemrajz csak egy álca, hogy majd ahogy az lenni szokott, ahogy haladunk a történettel, úgy mélyül el majd Kinsley személyisége… de nem. Egy jottányit nem mozdul semerre a karakter, amilyen a könyv elején, olyan a könyv végén, nincs karakterfejlődés, nincs mélyülés – viszont sekélyesedni sikerül egyszer-egyszer, ami amúgy bravúros teljesítmény, ha azt vesszük, hogy a csaj természetes mélysége is csak maximum lézerrel mérhető be pontosan.
Hogyan lehet tökéletesíteni az első pontot? Úgy, hogy a pocsék természetű, és kiváltságos helyzetben lévő főszereplő mellé, hasonló kaliberű főhőst, illetve udvartartást kreálunk.

Liam Wilder…

Aki nem más, mint Kelsey, csak punci helyett farokkal, kevésbé harsány kivitelezésben, egy kis szerénységgel megspékelve, valamennyivel könnyebben emészthető mint hősnőnk, de semmi tartalmasat nem tud felmutatni azon kívül, hogy szuperszexi, vannak tetkói, jól focizik, menő a kérója, meg a kocsija, meg hogy ha leveszed róla a kötelező körítést, akkor Ő a srác a szomszédból (akarta volna ezt kihozni az írónő, csak helyette egy égbekiáltó papucsot sikerült neki).

És végül a barátnők és ellenségek…

Ezt nem spiláznám agyon: lásd hősnőnk.

Mit érez az olvasó, ha az első pontot sikerül kitűnően teljesíteni? Azt fogja érezni, hogy minden oldal olyan mint a táblán csikorduló köröm, irritálni fogja a karakter, mert nem fogja tudni magát a helyébe képzelni, sőt… ha igazán mesterien csináltuk akkor sikerül eljuttatni az olvasónkat oda, hogy egyenesen a hideg fogja rázni a főszereplőtől.

Jelentem, írónőnk csont nélkül eljut idáig.

2, Kell a francnak egy könyvbe konfliktus!

Az a legjobb ha úgy írjuk meg a történetünket, hogy ne történjen benne semmi. Ha megfelelően gondoskodtunk a főszereplő személyiségének vékonyságáról, akkor ez a pont már részben előre megírja magát, hiszen ha a karakter olyan mint a facsipesz, illetve a körülményei is ultrahiperszuperek, akkor már determináltuk is, hogy nincs is miről írni.

Ez így néz ki:
Íme ez itt Kelsey, aki szép, tehetséges, gazdag, és ezt tudja is magáról, egy tengerparti nagyvárosban él, mindene megvan amit csak ember kívánhat magának, sőt még azon felül is. Íme Liam, aki szép, tehetséges, gazdag, és ezt tudja is magáról, egy tengerparti nagyvárosban él, mindene megvan, amit csak ember kívánhat magának, sőt még azon felül is. És íme itt vannak a barátaik, akik szépek, tehetségesek, gazdagok, és ezt tudják is magukról, egy tengerparti nagyvárosban élnek, mindenük megvan, amit csak ember kívánhat magának, sőt még azon felül is. Kelsey és Liam megismerkednek. Kelsey és Liam barátai megismerkednek. Kelsey és Liam egymásba szeretnek. Kelsey és Liam barátai egymásba szeretnek. Mindenki boldog. Történet vége.

A baj az, hogy ha ez a könyv így került volna nyomtatásba, akkor az nem lett volna ennyire jövedelmező az írónőnek…
Tehát…

3, Mivel csak kellene egy kis konfliktus, találj ki valamit, bármit, akármit, és erőltesd bele a történetbe!

Még akkor is, ha emiatt az egész olyan fals lesz, hogy könnyezni kezd tőle az ember füle.
Kezdünk azzal a mondvacsinált hisztivel, hogy nem lehet hőseink közt semmi, merthogy Liam az edző, Kelsey meg a csapat egyik tagja. Nyüglődünk rajta egy sort, azért, hogy aztán egy oldal leforgása alatt mindenféle komolyabb következmény nélkül megszűnjön az egész probléma. Behozzuk a féltékeny expasit, csak hogy legyen, meg a gonosz csapatkapitányt, hogy még húsz oldal ki legyen töltve, meg a sajtót, mert már végképp nem tudunk mit kitalálni. Jönnek-mennek ezek a történések, de semmi hatásuk, ennyi erővel azt is le lehetett volna írni, hogy elmentek a boltba, vettek sajtot, felvágottat, csináltak melegszendvicset, ettek, ittak, büfögtek…
Na ennél a pontnál van az, hogy ha nagyon ügyesek voltunk, akkor az olvasónk már:
a, sír
b, félúton abbahagyta a történetünket
c, dühöng
e, mindhármat egyszerre csinálja.

Ha igazán profi rossz könyv a cél, akkor még van egy nagyon ügyes kis praktika ami kelleni fog…

4, Tűzdeld tele a könyvet abszurd helyzetekkel, minél kínosabb, annál jobb!
(Érzésem szerint ez a pont nagyon hosszú lesz…)

Az ominózus negyedik fejezetnél beláttam, hogy agyi kapacitásom nem lesz képes mindent bent tartani, amit később szeretnék majd itt a blogban szóvá tenni, így életemben először jegyzetfüzetet kaptam a kezeim közé, és elkezdtem leírni azokat az idiótaság határait súroló vad baromságokat amik fizikai fájdalmat okoztak.
Másfél A4-es oldal jött össze…
Vázlatosan…
Címszavakban…
Kicsi betűkkel írva…
Engedelmetekkel ezt most megosztanám veletek…

4.1, Harry Potter jelmez – gólyaavatás
Emlékszem, hogy lázadó tiniként, amikor még éppen hogy csak 14 éves múltam, nekem is voltak absztrakt álmaim arról, hogy a nagy Ő majd milyen kínos helyzetekben fog rajtakapni, és hogy az amúgy miért is lesz majd vicces… 14 évesen gondolkoztam ezen… mondom 14 évesen. És akkor sem jutott eszembe az, hogy rikicssárga tütübe menjek fociedzésre! Értem én, hogy gólyaavatás, meg társai, na de akkor is… Először is, elvileg ez egy profi egyetemi focicsapat… erősen kétlem, hogy az edző hagyná, hogy a lányok tütüben edzenek… vagy az edző lehet hogy soha nem volt munka, és balesetvédelmi tájékoztatáson? Kettő, ez megalázó, és az amerikai egyetemeken is úgy tiltják már az ilyeneket, ahogy csak tudják, mert volt olyan hogy a sok idióta amerikai annyira túlzásba vitte a hülyeséget, hogy belehalt. Szóval lehet hogy ezt viccesnek szánta az írónő, csakhogy nem lett az. Kínos lett, és erőltetett.

4.2 Részegség, felkínálkozás, és korona
Adjunk példaképet a mai fiataloknak! Tizennyolc évesen a követendő trend: igyál, amennyit csak bírsz, minden pasi előtt kellesd magad, menj el egy zsúfolt buliba, és tegyél a fejedre rózsaszín játékkoronát! Hangoskodj ahogy csak tudsz, lehetőleg minden második szavad legyen a szexre történő utalás, mert ez az amitől észre fognak venni, és az az ami miatt majd a jóvágású menő csávó meglátja benned a tartalmat! Uram borogass! Ez most komoly…? A könyv kezdeténél még az járt a fejemben hogy nem fogom annyira szigorúra venni a véleményemet, mert lehet hogy csak az a baj, hogy nem az én korosztályom a könyv célközönsége. A könyv végére eljutottam oda, hogy én holt biztos hogy nem fogom a mai 16-20 éveseket azzal megsérteni, hogy azt mondom, hogy ez a könyv nekik íródott.

4.3 Hosszú haj, rövid ész avagy a focistaviccek helye
Hősnőnk megtudja, hogy az éppen aktuális országos viszonylatban ellenállhatatlannak titulált ulrabrutálszuperpasi lesz a segédedzője, és ez annyira komolyan megrendíti hogy másnap reggel újra rá kell csodálkoznia arra, hogy jaaa… hát őt minden nap látni fogja ezt a srácot. Mikroszkópikus méretű agya képtelen megtartani az információt, egyszerűen elfelejti, hogy a srác ott lesz aznap a pályán… meg amúgy minden más napon is, merthogy Ő a segédedző!
Nem tudom ki hogy van vele, de ha velem közölnék, hogy holnaptól (mit tudom én) Chris Hemsworth lesz a munkatársam, továbbá tételezzük fel csak a játék kedvéért hogy Chris Hemsworth ebben az univerzumban facér… és tételezzük fel hogy a kémia is működik kettőnk közt… továbbá tételezzük fel hogy modell alkattal rendelkezem… (Linda! Bilibe ér a kezed!)
Szóval tételezzük fel, hogy hősnőnk helyében vagyok, akkor én másra sem tudnék gondolni (persze letagadnám), csak arra, hogy nekem minden nap együtt kell majd dolgoznom az ultrabrutálszupercsávóval…

4.4 Legszexibb sportolónők
Legszívesebben annyival letudnám ezt a részt, hogy no komment…
Egy közönségszavazás eredményeként hősnőnk lesz a legszexibbnek tartott sportoló a mit tudom én már milyen viszonylatban… Ugyan ki más lenne? Megint csak: állítsunk példát a fiatalok elé! Ha profi sportoló vagy, akkor nehogy azt hidd, hogy az eredményeid miatt leszel elismert! Nem, ami fontos lesz, az az hogy a feszes kis segged mennyire mutat jól a címlapon…

4.5 Brazil gyanta…
Megismered az univerzum legjobb pasiját, ugye…? Kapsz tőle egy masszázsutalványt, ajándékkártyát… nevezd ahogy akarod. (Off: fel nem tudom fogni hogy miért ad Wilder neki ilyen ajándékot, mikor ezen a ponton még csak ott tartunk, hogy váltottak vagy három mondatot, azt is úgy hogy a csaj hótkoki részeg volt…). Elhatározod, hogy a barátnőddel elmentek beváltani az ajándékod (szigorúan csak a barátnőddel lehet elmenni, mert szimbiózisban éltek, ha leválik rólad, akkor meghalsz!), mégis milyen szolgáltatást választasz? Hát brazilgyantát! Ugyan mi mást?
Ha nem négy oldalon keresztül ecseteljük a brazilgyantázást! Kérdem én: minek? De tényleg! Miért? A kínosságig fokozza az írónő a témát, mert az hiszi hogy ez humoros. Hát nem az! Beviszi Kelsey a barátnőjét hogy az fogja a kezét, amíg gyantázzák??? Mi a jó tököm ez? Meg a frissen gyantázott puncit tükörsima bowlingpályához hasonlítja? Meg amikor kijönnek a szépség szalonból, akkor Kelsey szétrakott combokkal sétál, mert hogy szokatlan?? Muszáj az egész utcának tudnia, hogy téged épp most téptek meg frontálisan alul? És ha ez még nem lenne elég, akkor az esti bulin, a kedves barátnő részegséget imitálva még az ultrabrutáldögöscsávónak is benyögi, hogy te épp aznap lettél brazil gyantázva, ráadásul annak az ajándékkártyának a kontójára, amit tőle kaptál! Hát lehet velem van a baj, de ha velem ezt az otrombaságot megcsinálná valamelyik nem létező barátném, akkor mi nagyon sokáig nem beszélgetnénk egymással…

4.6 Csapatépítő tréning, ahol a pasasunk bemutathatja mekkora szuperalfa
Szóval szereplőink elmennek erre a katonai kiképzőterepre csapatépíteni, és az egyik kötélnél Kelsey majdnem lezuhan, Liam kapja el, és húzza fel a biztonságot nyújtó palánkra, aztán aztatat mondja neki, hogy „nem estél volna le, mert nem hagytalak volna leesni.” – és közben égő tekintete felperzseli körülöttük a nemlétező erdőt…
Tudom, ez lett volna az a pont, ahol illő lett volna elalélnom.
Nem történt meg.
Helyette felmordultam, hogy „hát kösz… hálás vagyok”, és beleordítottam a párnámba.
Egy ennyire suta, gagyi, bicsaklott klisét beletenni a történetbe, már egyenesen gonoszság volt.

4.7 Jegyezd meg: ha leöntöd magad sörrel, egy buliban, ahol annyian nyomorognak körülötted, hogy még levegőt venni sem tudsz, akkor a helyes reakció: kezdj el hangosan kiabálni, hogy leöntötted magad, és hogy emiatt most teljesen rád tapad a felső, és hogy még a mellbimbóid is merevek! Majd jajgass ezen a barátnőddel még hosszú percekig, nehogy a később érkezők lemaradjanak a látványodról.

4.8 Ha szex, akkor utaljunk a Szürke ötven árnyalatára…
Evidens. Hisz ha a szexről van szó, akkor az alapmű, olyan, mint a biblia – nőknek. A pasik a pornóból, a fiatal lányok meg a Szürkéből kell hogy megtanulják az intimitás alapjait. Mert ez így jó! Hát utaljunk rá, ahol csak lehet!

4.9 Ha tetkó, akkor legyen sablonos! Az eredti tetkó az olyan snassz…
Én szeretem a tetoválásokat. És szerintem egy tetoválás akkor az igaz, ha egyedi, ha személyes, meg persze ha szép, esztétikus, és van tartalma. Liam tetoválása minden munkájába belefásult tetoválóművész rémálma, akkora klisé, hogy az már valami hihetetlen: veni, vidi, vici…
Ez vetekszik az olyan feliratokkal, mint a „pain”, vagy „freedom”, „love”, „hate”, vagy „forever”.

4.10 Leszel a barátnőm?
Na menj a picsába…
Ez most komoly? Gyerekek… Liam egy 26 éves felnőtt férfi aki a karrierje miatt több élettapasztalattal rendelkezik mint egy átlagos negyvenes pasi… és megkérdezi Kelsey-t hogy lesz-e a barátnője…???!
Hát hol vagyunk? Általános iskolában? Miezmárdetényleg?

4.11 Bármit csinálsz is, azt a barátnődnek, és a pasid haverjának utánad kell csinálnia.
Gerlicéink mintha félnének egyedül lenni, állandóan a haverokkal lógnak, megszervezik egymás randiját, pizsipartit tartanak azért, hogy a szűz barátnő nehogy egyedül maradjon már a sráccal akiért odáig van meg vissza, mert az olyan félelmetes. Mindig ott kell lógniuk egymás seggében, nehogy már magánélet legyen a magánélet… Együtt kell M&M drazsét majszolva kidumálni mindenki éppen aktuális szerelmi ügyét, mert a pletyka olyan jó, meg a jó barát akkor a legjobb barát, ha részleteiben ki lehet vesézni vele, hogy kit hogyan nyaltak ki vagy hogy milyen zsírkirályűberfasza lecummantani a segédedzőt az irodában a reggeli zöldséglé elfogyasztása közben/után.
Komolyan mondom, öreg vagyok én már az ilyen lelki traumákhoz…

4.12 Leselkedj a barátod után, mert az olyan cool dolog
Ez a pont kapcsolódik az eggyel fentebbihez, csak itt már finomkodás nélkül hágjuk meg az intimszféra határát. Itt egyenesen, és bevallottan kilessük, hogy mit csinálnak a barátaink, mert az olyan muris.

4.13 olvasztott csoki vs. eper
NEM! Ezt csak jótanácsként írom ide: amilyen jól hangzik, olyan pocsék utána lemosni.




Összegezve: ha a fenti pontokat egytől egyig betartjuk, akkor nagy valószínűséggel sikerül olyan könyvet írnunk, ami nem hogy tetszeni nem fog az olvasónak, de még egyenesen utálni is fogja.

Amit még meg kell említenem, de csak azért mert a perfekcionista énem nem hagy nyugodni, hogy a könyv második fele kevésbé vitriolos, mint az első, de ott is hozza magát a séma: amikor már kezdenénk azt hinni, hogy talán, talán haladunk valamerre, hogy csak lesz ennek valami értelme, akkor az írónő péklapáttal tarkón csap minket, és minden marad a régiben.
A szex jelenetekhez egy mondatot tennék csak hozzá (tudom, én is csodálkozom rajta, hogy ennyire szűkszavú vagyok): hősnőnk minden pasi álma, olyan könnyen kielégíthető, hogy komolyan mondom féltékeny vagyok rá emiatt. Elég neki ha Liam csak itt-ott egy kicsit megcsikizi, és már készen is van. Szerencsés leány… (érezd a gúnyt)


Sajnos szűkszavú indoklásom után, azt kell mondjam, hogy ezt a könyvet nem tudom pozitív méltatásban részesíteni. Ajánlani sem tudom, legfeljebb csak elrettentő példának, vagy az olyan mazochistáknak mint én, akik szeretnek szenvedni. 

Értékelés: 2 pont
Tovább...

2017. október 19., csütörtök

Tahereh Mafi: Ne keress (Ne érints 2.) /2015/ és Ne félts (Ne érints 3.) /2015/

0 megjegyzés

Szóval az úgy volt, hogy éppen benne voltam az üzemszünetem kellős közepén, amikor bent sétáltam párommal a városban. Én perfekt függő vagyok, ezt tudni kell rólam. Ha függök, azt teljes erőbedobással csinálom, és még büszke is vagyok rá. Példa: én és a kávé elválaszthatatlan párost alkotunk. Ha nincs kávém (olyan nincs, hogy ne legyen, de tételezzük fel, hogy mégis van…), akkor nem szabad a közelembe jönni. Aki dolgozott már valaha velem, vagy egy kicsit is ismer, az tudja, hogy bármerre megyek is, mindig van nálam kávé. A kávékat kismillió szempont szerint kategorizálom: munkahelyi kávé, pihi kávé, flancolós kávé (ez a pihi kávénak az egyik alkategóriája), mostrohannomkellvalahovádenézdittegykávézó kávé, tudomhogyéjfélmúltaludnomkénedenézdmárvanlefőzvekávé kávé, kávékávékávékávé kávé… satöbbi, satöbbi. Ahány féle-fajta kategóriám van, annyi féle kávéivási rituálém is van. A flancolós kávé például egy szent dolog. Azt csak akkor csináljuk, ha van rá időnk, mert a flancolós kávé megérdemli az odafigyelést, és azt hogy maximálisan kiélvezzük a gyönyört, amit nyújtani képes. A falncolós kávé mindig valamilyen egzotikus kávé: mogyorós, likőrös, kókuszos, vaníliás-szerecsendiós, csokis, japán, brazil, mexikói… (mindegy, csak ne Tchibo Family legyen…). Tetején a legtöbb esetben tejhab van, esetleg fahéj, vagy kakaó, és a legtöbb esteben barna cukorral az igazi.
Na már most… Egy ilyen kávé elkészítése (figyelembe véve hogy az ipari tejhabosítóm maximum egy decire kalkulált) valahol a fél óra és az örökkévalóság közt ingadozik. Ebből következik, hogy ha már ennyit kínlódik miatta az ember, akkor az a minimum, hogy úgy fogyassza már el, ahogy neki a legjobban esik (téli esték receptje: bögre, ocsmánykockáscsíkos sízokni, kinyúlt pihepuha pulóver, valami kellemes zene, és hangulatvilágításba burkolt hálószoba).
És hogy ezzel mire is akartam utalni… Nekem a kávé függőség. Ha nem ihatok, vagy ha nem úgy ihatom, ahogy akarom, akkor embert ölök. Kész passz.
De ugyanilyen függőség nálam az olvasás is.
Mi van akkor, ha egy függőt megpróbálsz lehozni a szerről? Hát akkor annak a szerencsétlen függőnek elvonási tünetei lesznek. Mi van akkor, ha az emberünk már egy ideje tiszta? Nem engeded az anyag közelébe.
Szóval ott tartottunk, hogy ballagunk bent a városban párommal, amikor is, azt mondja nekem a lelkem, hogy menjünk be egy könyvesboltba. Meg voltam győződve arról, hogy ez az ember teljesen készen van, frontális lebenypusztulása van, vagy nem tudom, de az holt biztos, hogy az ötletre adott arcidegbénulásos reakciómat le kellett volna fényképezni. Hát hülye ez? Alkoholistát akar kocsmába vinni…?
Kiderült: férjem teljesen komolyan gondolta minden szavát, én meg jó függő módjára, kb. 10 másodpercig bírtam tartani az ellenállásom.
Keserédes élmény volt bemenni a boltba. Ja, hogy ez is megjelent…? Az is megjelent…?
Fél szemmel azért néha rásandítottam, olykor-olykor a piacra, így például tudtam mikor jelent meg Ward legújabb könyve, vagy Cole-é, vagy Karen Rose-é… De ez nem volt több felszínes kapirgálásnál. Valószínűleg ezért lehetett, hogy Tahereh Mafi disztópiájának második, és harmadik kötete annyira szíven ütött. Ott álltam a könyvespolc előtt, a két könyv gerincét simogattam, és azon merengtem, hogy legutóbb, amikor Tahereh Mafi-t olvastam, akkor még az is kérdéses volt, hogy ki lesznek-e adva egyáltalán a folytatások. És most ott voltak előttem. Férjem hamarabb tudta, mint én, hogy könyv nélkül nem fogunk kilépni az ajtón. Mielőtt teljesen maga alá gyűrt volna a nosztalgia, rám tukmálta a két könyvet (nagyon kellett erőlködnie…), és én már repültem is, először ki a könyvesbolt ajtaján, majd haza, majd a Regenerációba, és Warnerhez, és Adamhez, és olyan lány vagyok, akit nem lehet megérinteni, és lázadó vagyok, és a képzelet hajója vagyok, amely elvész tudatom végtelen tengerében.



"Juliette elmenekült a Regenerációtól. Már nem vihetik véghez vele a tervüket, már nem használhatják fegyvernek. Most már szabadon szeretheti Adamet. Ám Juliette sosem szabadul meg attól, hogy érintése halálos. És Warnertől sem szabadult meg, aki ádázul keresi őt. Juliette-et a múltja kísérti, a jövőjétől pedig retteg; tudja, hogy olyan döntéseket kell hoznia, amelyek megváltoztatják az egész életét. Olyan döntéseket, amelyekkel választania kell a szíve, és Adam élete között."
Megjelenés éve: 2015
Kiadó: Gabo
Ára: 2490 Ft - plusz mínusz pár százas

"Már semmi sem lesz olyan, mint volt. 
Omega Pont sorsa ismeretlen. Mindenki, akit Juliette ismert, valószínűleg halott. A háborúnak talán már azelőtt vége lett, hogy igazán elkezdődött volna. 
Juliette az egyetlen, aki a Regeneráció útjában áll. Tudja, ha ő életben marad, a Regeneráció nem élhet. 
Ám ahhoz, hogy legyőzze a Regenerációt és a férfit, aki kis híján megölte őt, Juliette-nek segítségre van szüksége valakitől, akiről sosem gondolta, hogy megbízhat benne. Warnertől. És miközben a közös ellenség legyőzésén munkálkodnak, Juliette rájön, hogy minden, amit tudni vélt – Warnerről, a saját képességeiről, sőt Adamről is –, téves volt."
Kiadás éve: 2015
Kiadó: Gabo
Ára: 2490 Ft - plusz mínusz pár százas





A Ne érints egyike volt a legjobb disztópiás könyvélményeimnek. Tahereh Mafi írói stílusa nagyon megfogott, nagyon tetszett az első rész szerkezete, a rövid, lényegre törő mondatok, lenyűgözött a frissessége, a lendülete, az eredetisége. Karakterei jól meg lettek formálva, és még a történet is elég logikusra sikerült. Egyetlen bánatom volt csupán, méghozzá az, hogy az erős indulás után a sztori befordul az X-Men utcájába, és… hát ott is marad. Végig. Bizonyítandó, hogy nincs új a nap alatt.
De úgy voltam vele, hogy a könyvnek bőven több az előnye, mint a hátránya, így nem volt kérdéses, hogy el fogom olvasni a folytatásokat is.
Valahol nagyon örülök annak, hogy a második, és a harmadik kötet egyszerre szereztem be, és gyors egymásutánban olvastam el, mert ha a megjelenések sorrendjében azonnal lecsaptam volna rájuk, akkor lett volna nem egy feszült hetem, amikor épp a két kötet közt vergődöm. Mert ahogy ez a második kötet véget ér… na de erről majd később.

Teljesen meglepő módon a második kötet onnan folytatódik, ahonnan az első véget ér. Újragondolt X-Men csoportunk a világ szemétől elrejtve, egy földalatti bunkerban éli szokványosnak nem mondható életét. Juliette sokszor roskad maga alá – többször mint az kényelmes volna -, de legalább teljes beleéléssel lelkizik, amiért respect – hölgyeményünk sem szereti a félmunkát. És akkor van még itt képességkontroll, meg barátkozósdi, még egy kis lelkizés, szerelmi dilemma, megint egy kis hiszti a képességek körül…

Megmondom mi hiányzik de nagyon a második kötet első feléből: Warner.
Nélküle a könyv olyan, mint a fűszer nélküli chips. Mint a vakaró, vagy mint a papír. Íztelen, jellegtelen, unalmas.

Nem tudom mennyiben volt tudatos az írónő részéről, hogy így építette fel a történetet, de el kell ismernem profi munka – már ha az idegekkel való játszadozásról van szó. Warner karaktere annyira szélsőséges az első kötetben, annyira – jobb kifejezés híján – pszichopata, és annyira lebilincselő, hogy az már ott egyértelművé válik, hogy alappillére lesz a folytatásoknak is, akár így, akár úgy. Szóval az ember lánya a kezébe veszi a második kötet, szomjazza Warnert már az első laptól… csakhogy nem kapja meg. Még egy kicsit sem. Nem… még egy hangyányira sem. Persze meg van említve hogy ott korzózik a bunker környékén, de ennyi. Nincs ló, kapsz szamarat, oszt viszontlátás!
Vagyis hát, még szamarat sem, mert Adam is eltűnik, mint szürke szamár ködben, mert neki is van dilemmája…

Ha tudom a második kötet elején, hogy mi is lesz majd a történet vége, akkor birkatürelemmel olvastam volna végig. De így, hogy szigorúan tartottam magam a lapok sorrendjéhez, azt kell mondjam a második kötet első fele egy vegytiszta idegbaj volt.
Megbarátkoztam azzal a ténnyel, hogy nincs Warner, van Adam. Adam nem rossz fiú, csak olyan mint a chips fűszerek nélkül (lásd fentebb). Olyan kis kedveske a lelkem. Nem él vissza a helyzettel, felelősségtudó, kitartó – sablonos, átlagos, szürke, Warnerhez képest annyira hétköznapi hogy az már égbekiáltó. De legalább ott van, még ha ritkán is, de legalább jelen van…
Képzelhetitek a döbbenetemet, amikor kiderül, hogy Adam mégsem annyira ellenálló Juliette energiavámpírságával szemben, mint azt addig hittük. Akkora a szerelem a két fiatal közt, hogy csoda hogy a lapok nem kapnak spontán öngyulladást tőle, és ezt a földöntúli románcot az írónőnk fogja és kikapja a kezünkből, majd egy laza rántással cafatokra tépi - szinte hallom ahogy közben gonoszul kacag.
Jó, tudom, Juliette és Warner közt már az első kötetben elindul valami, de a második kötet első felében a Warner-Juliette románc annyira abszurd gondolat még, hogy az ember nem is nagyon veszi számításba.

Miután drága írónőnk jóvoltából átmenetileg két románc közé csücsülünk, jön a szenvedős fázis. Juliette szenved, amiért el kell engednie Adamet, amiért nem tudja használni rendesen az erejét, amiért nem tud barátkozni, amiért olyan szerencsétlen amilyen szerencsétlen. Adam szenved, amiért Juliette szenved, meg azért is, mert Juliette elengedi, mikor amúgy neki esze ágában sem lenne menni… A többiek azért szenvednek, mert hőseink szenvednek, mi olvasók meg azért szenvedünk, mert ennyi szenvedés mellett az volna a csoda ha mi nem szenvednénk.

De aztán megjelenik Warner, a történet pedig merészen felfelé ívelő pályát vesz. A srác a könyv katalizátora. Meglátásai, stílusa, egyenessége, stratégiai érzéke, esze - és még tudnám sorolni – képezik a történet tengelyét. Olyan szereplő aki a józanság hangján szól akkor is, amikor mindenki más éppen a csillámpónis tündérvilágban leledzik. Előre megmondja, miért kudarc a tervük, hogy mi fog történni, következetesen kitart a véleménye mellett, és rendre igaza is van. Stabil karakter, olyan, akibe akaratlanul is el kezd bízni az olvasó, és el is kezdi csodálni is, annak ellenére, hogy szinte a történet kétharmadáig úgy tudjuk hogy gyilkos, és kegyetlen. Persze, az idealizálási kényszer miatt fel kell menteni a végén a bűnei alól, és glóriát kell vonni a feje köré (ez az a passzus, ami nélkül én totálisan jól meglettem volna – az én idealizáslási kényszerem mindenféle öklendezés nélkül képes befogadni egy árnyalatnyi kis gonoszságot), hogy könnyebben emészthetővé váljon. Motivációi világosak, az önállósága pedig egyenesen felüdülés, egy-két másik szereplő önállótlanságával szemben. Egy szereplő van, akinek a stabilitása és komplexitása Warner-hez mérhető, ez pedig Kenji. Sajnálom, hogy az Ő karakterébe nem mélyed el még jobban az írónő.

Szóval, a Warner-Juliette féle románc így utólag visszagondolva elkerülhetetlen, csak ezt az olvasó nem kezdi magában tudatosítani csak a második kötet végén - bár még ekkor is marad nem kevés kétség. A frontális fordulás a harmadik kötetben történik meg, ráadásul elég kegyetlenül. Írónőnk nagyon ügyesen egyensúlyoz: egyik kezével Adam-et löki egyre lentebb - a srác Juliette felé intézett szavai minden jóérzésű emberből visszatetszést váltanak ki -, másik kezével pedig Warnert emeli fel - lépésről lépésre enged egyre mélyebbre bennünket a srác sáncai mögé, és minél többet tudunk meg róla, annál jobban belopja magát a szívünkbe. Észre sem veszi az olvasó, és a könyv ütemével párhuzamosan ábrándul ki Adamből, és szeret bele Warnerbe.

Én pedig csak egyszerűen élveztem az utazást Warnerhez...

A történetről:

Mindent összegezve ki lehet jelenteni: túl sok újdonságot nem hordoz a sztori. Elnyomó hatalom ellen küzdő fiatalok, egy lerobbant jövőben, ahol már nincs semmi remény, hogy aztán kiderüljön, hogy mégis van még remény.
Viszont igényesen összerakott történet, ami következetesen építkezik, kerüli a brutális butaságot, és a logikátlanságot. Szóval maximálisan élvezhető. Helyenként még izgalmas is, ami csak növeli az értékét. Az egyetlen bánatom csak az X-Men-es felhang, de ez lehet hogy csak az én ficakom – éltes korom miatt hadd engedtessék meg nekem ez kis hiszti (én még olvastam X-Men-es képregényt…).
A történet tördelése is nagyon jó – ha az ember gyors egymásutánban olvassa el a második, és harmadik kötetet. Mert a második kötet vége olyan, mint a magasra feldobott labda, ami nem hajlandó leesni. Minden függőben marad, mindenhol csupa, csupa kérdőjel… Csak ezért nem szenvedtem ezt meg, mert ahogy bezártam a második kötetet, már fel is csaptam a harmadikat.
Éééés a harmadik kötet vége is hasonló… Mármint… Milyen vég ez már kérem szépen? Mi ez az „ugye tudod, hogy most az egész világ ránk fog támadni?” dolog itt a hajrában?
Első reakció: lássuk, lássuk!
Második reakció (és ez volt az idegesítőbb): most miért kellett ez? Így most tovább fogom gondolni az egészet, és a racionális énem úgy ki fogja nyírni a szereplőket a nagy távoli háborúban mint a sicc. Ennyit az idealizált románcról, és a jó mindig győz a gonosz felett bölcsességekről…

Juliette…

Juliette egy nagyon érdekes karakter. Az első könyvben nagyon megkedveltem, mert elég mély, és elég erős is. Van bátorság benne, nem is kevés, és még a józanság sem idegen tőle… Így a második kötet Juliette-je kész csalódás volt a számomra, legalábbis eleinte. Még szerencse, hogy Kenji egy-két fejmosása után, és Warner ráhatása miatt hölgyeményünk seperc alatt összeszedi magát, mert ha végig megtartotta volna önsajnálós attitűdjét, hát én megtéptem volna magam…

Összegezve:


A trilógia jó. Ha be kellene sorolnom a disztópikus trilógiák közé valahová, úgy hogy a történet egészét nézzük, és nem csak 1-1 kötet, akkor én azt mondanám, hogy bőven elfér Collins trilógiája mellett – esetleg kicsit alatta az X-Men-es áthallás miatt.


Értékelés: 9 pont

Következő vélemény: Penelope Ward: Stepbrother dearest - Legdrágább mostohabátyám
Várható megjelenés: 10.21 - 10.22
Tovább...

2017. október 18., szerda

Van az úgy... (egy kis off)

14 megjegyzés

Van az úgy, hogy…

Van az úgy, hogy az ember lánya megfeneklik. Nem kicsit. Nem csak úgy ímmel-ámmal, hanem úgy jó ízesen, totális erőbedobással…

Akár hiszitek, akár nem, lassan kicsivel több mint fél éve rotstoklok efölött a bejegyzés fölött.
Az első vázlat szerint néhány tőlem megszokott rövid körmondatban helyzetjelentettem volna, illetve megindokoltam volna két éves (tejóatyaúristenezdegáz!!!!) kihagyásomat. Hogy ez miért is nem jött össze… Először is, mert ha tényleg hű maradok magamhoz, akkor abból az indoklásból olyan hosszú könyv lett volna, mint a Háború és Béke. És kb. olyan szórakoztató is lett volna… Így belegondoltam: akarok én azzal indítani másfél év kihagyás után, hogy mély lélegzetvételű szentimentális és/vagy filozófiai értekezést tartok az igazságtalan, nehéz, rohadt életről? Válasz: eszemben sincs. Az élet jobbára… szar… néha. Ezt be kell látni, el kell fogadni, néha muszáj hagyni, hogy a középső ujját lengesse felénk, mert… és most jön a mantrám, kettő is van belőle:
1, van az a szint aminél már nincs lentebb (bevallom, fogalmam sincs hol van az a szint, mert a sors eddig még mindig sikeresen rám cáfolt);
2, minél pocsékabb, annál jobb, mert ott van a yin meg a yang, hogy nincs rossz, jó nélkül, nincs napsütés, égszakadás nélkül, satöbbi, satöbbi, blablabla… ergo minél jobban fáj, annál jobban fogod tudni értékelni azt ha már nem fáj, illetve a szenvedéstől még a lélek is nemesedik (asszondják), szóval az úgy van, hogy nem a jó a jó, hanem a rossz a jó… értitek? (én sem értettem, nyugi, az esetek többségében inkább változatosan káromkodtam… ennyit a lélek nemesítéséről).

A második verze az lett volna, hogy megtagadom önmagam, de olyan isten meg nincs (próbáltam, higgyétek el).
Ezért kérlek nézzétek el nekem, hogy nem merülök el mélyen az elmúlt két évben, és nem boncolgatom halálra az eltelt időt. Két év iszonyatosan hosszú idő, velem pedig átlagban három hetente történt valami, amitől kedvem lett volna tökön rúgni a gondviselést… Múlt év végén kezdtek rendeződni a soraim, de addigra annyira lemerültem minden szempontból, hogy nem volt kapacitásom sem írni, sem olvasni. Nagy bajom az hogy amikor olvasok, vagy írok, akkor abba teljesen beleélem magam. Ez az esetek többségében amúgy áldás. Akkor viszont egy átok, amikor bedugul az agyam az élettől, mert akkor…
1, a dugulás méretétől függően nehezen tudok elvonatkoztatni, és ilyenkor még a jó könyv sem jó könyv, vagy…
2, olyan csapnivalóan depresszív dolgokat kezdek írni, amitől még a notebook-om is eret metsz magán.

Ilyenkor üzemszünetre van szükség. Nem terveztem, hogy ilyen hosszúra fog nyúlni ez kényszarszerszabi, de sajnos így alakult.
Viszont a jó hír, hogy kivártam ennek a hullámnak a végét, és még rá is hagytam egy kicsit, biztos ami biztos. Nem akartam abba a csapdába esni, hogy megint megjelenek, azt mondom, hogy itt vagyok, aztán megint eltűnök a süllyesztőben. Vérzett a szívem a blogért, és nagyon hiányoztak az itt szerzett boldog pillanatok, de akkor sem akartam semmit elsietni. Úgy éreztem, hogy ez az egész többet ér annál, mint hogy csak úgy elbagatellizáljam.

Ami a ráhagyásos időszakot illeti…

Vicces volt...

Próbáltam egészséges életmódra váltani… nagyjából egy hónapig bírtam is. Vettem magamnak taposógépet is! Nagyon ultrabrutálba nyomtam, volt itthon zumbazene meg amit akarsz… (drága férjemnek tuti a retinájába égett ahogy zumbázom). Nem ettem édességet, kerültem a cukrot, egyszer még kocogni is elmentem… (a lakótelepnek azóta is rémálmai vannak). Ne kérdezzétek, hogyan ért véget ez a periódusom…
Kreatív válságba kerültem. Mivel az írástól, és az olvasástól szándékosan távol tartottam magam, így felhalmozódott bennem az alkotási kényszer… Beköszöntött a mostéppenfestőnekhiszemmagam korszak. Eredmény: jobban írok, mint ahogy festek… (legalábbis nagyon bízok benne…)
Bizonyítás (remélem mindent fel lehet ismerni...):




Éééés zoknimanók! (Csak a vicc kedvéért...)




És nagyjából ennyi… most itt vagyok, kipihent vagyok, az agyam ettől szellősebb már nem is lehetne…
Viszont…
Jól le is vagyok maradva. Rettenetesen le vagyok maradva! Annyira le vagyok maradva, hogy rosszabb napjaimban pánikrohamokat kapok emiatt. Nem hiszitek el, de a kiadók, fütyülve az én üzemszünetemre, folytatták a könyvek kiadását, ami egy szempontból jó: csokoládéboltba szabadul gyereknek érzem magam, dőzs van, olvashatok vakulásig.
Más szempontból viszont nagyon nem jó: halványsegédlila fogalmam sincs róla, hogy mivel kezdjek.
Így arra kérlek titeket, hogy ha van kedvetek, írjatok nekem akár emailben, akár itt kommentben, vagy fb-n olyan könyvcímeket, amikről szívesen olvasnátok itt a blogban is.
Ismertek… nem kell kímélni, jöhetnek olyan könyvek is, amiktől ketté állt a fületek.
Nagyon köszönöm előre is Nektek! És köszönöm azt is, ha ennyi kihagyás után adtok még egy esélyt a blognak.

Következő vélemény: Tahereh Mafi: Ne keress (Ne érints 2.) /2015/ és Ne félts (Ne érints 3.) /2015/
Várható megjelenés: egy órán belül.
Tovább...

2015. június 20., szombat

Kristen Ashley: A titokzatos Ő (Álomférfi sorozat 1.) /2015/

5 megjegyzés

Huh...
És öööö...
Huh...

Na szóval...

A probléma a következő...
Tudom, hogy tudjátok, hogy menthetetlen szófosó vagyok...
Ki tudja? Lehet, hogy még van aki kedveli is (ha mást nem, hát döbbenettel vegyes hidegrázással figyeli), hogy képes vagyok egy nyamvadt időjárásról is hosszú összetett mondatokat, és tirádákat összehozni... Nem tudom...  Ami biztos: igyekszem minden egyes alkalommal egy kicsit visszafogni magam, mert tudom, hogy mindannyian emberek vagyunk, és ha már az esetek egy részében magamnak is sok vagyok, akkor másoknak meg pláne. Így majd minden véleményem előtt elhatározom, hogy ez lesz az... Ez lesz az, amikor mindenféle elrugaszkodás, és kismillió kitekintés, életbölcsesség, nyavalygás - röviden: önmagam - nélkül, célirányosan, és profin odateszem a lényeget, levezetem hidegen, csak a tárgyi alapokra hagyatkozva, és lesz ami lesz. Nem fogok össze-vissza csapongani, habzó szájjal kisregényt írni, meg belemenni mindenbe, aminek amúgy köze nincs a könyvhöz... Elhatározom. Tényleg. Minden. Egyes. Alkalommal... És nem. Nem jön össze. Most sem fog összejönni... (Szerintem kerek e világon én vagyok az egyetlen flúgos, aki élet-halál kérdést csinál egy olvasásból, és mellette még megmagyarázási kényszerben is szenved, hogy megindokolja miért...)

Van ez a szavacska, hogy "miért?". Aztán van ennek a szép egyszerű válasza is: azért mert csak. A helyzet a következő. Bár szívből rühellem, mert borogatja a rendet, mégis a legkedvesebb kérdésem a "miért?"... És bár szintén gyűlölöm, de számomra az "azért mert csak" nem válasz. Így a helyzet a következő: amikor valaki kijelenti bármiről is, hogy az úgy van, vagy úgy kell lennie, akkor én élből feldobom azt, hogy "miért?", és várom az indoklást... Indoklásnak csak az ésszerű, és lekövethető dolgokat fogadom el, az érzelmi síkon lejátszódó heves kitöréseket nem, és a közhelyes frázisokat, meg az "azért mert ez van"-okat sem. Következmény: mivel feltételezem, hogy mások is annyira össze vannak gabalyodva az értelmi többsávos sztrádájukon mint én, így belém ivódott a kényszer, hogy amikor felröppen a "miért?", én kéretlenül is nekiállok megindokolni, hogy miért... Így sajnos vélhetően az a végső konklúzió, hogy képtelen leszek arra, hogy csak a rideg tények mentén formáljak véleményt, mert egy adott témának - jelen esetünkben könyvnek -, van sok szemszöge, és nem is én lennék én, ha nem nem vezetném le jó hosszan, hogy a melyik "miért?"-re, miért éppen az a válaszom ami.

Nyugi, nekem is legalább annyira zavaros volt ez, mint Nektek...

Ahhoz, hogy a következőkben a miérteket kellően szépen fel tudjam vázolni, kell még egy kis gyorstalpaló tanfolyam is a férfiakhoz, és a nőkhöz fűződő viszonyomról.
Én nem bírom elviselni a sztereotip nőket, és ebből kiindulva, sajnálom, de pocsék sztereotip barátnő vagyok... Semmi, de semmi tehetségem nincs a női problémákkal azonosulni. Egyenesen gutát kapok a női dolgoktól, és minden készségem ide vagy oda, egyszerűen képtelen vagyok olyan dolgokon hisztizni, amin az általános nő órákat bír... Nem hiányzik semmilyen módon az a fajta "barátnői" jóakarás, ami nem vezet semmi máshoz, csak önmagam állandó megkérdőjelezéséhez, és a kétségbeeséshez... Lever a víz, ha részletekbe menően világosít fel egy csaj a ciklusáról, a pasija ágybéli teljesítményéről, avagy a legújabban megszerzett ruhájáról, és/vagy kiegészítőjéről. Semmi érzékem nincs a giccshez, a díszítéshez, sem a szívecskékhez, sem a pletykához, sem a bájolgáshoz. Nem bírom elviselni az őszintétlenséget, a praktikákat, a felszínességet és az amatőr manipulációt. Nem tudok így működni, sosem tudtam, és soha nem is fogok tudni így működni. Nem is akarok, és ezt nem köszönhetem másoknak, csak az életem folyamán mellém szegődő férfiaknak, akik mindamellett hogy vállvetve álltak mellettem még akkor is amikor meg voltam bolondulva, megtanítottak arra, hogyan legyen tartásom, hogyan legyek büszke magamra, és hogyan legyek olyan nő, amilyen nő szeretnék lenni. Akik készséggel elláttak tanáccsal, és minden további nélkül el is küldtek a bús francba, amikor arra volt szükség.
Tizenöt éves korom óta pasik közt élem az életem. Szerintem mondanom sem kell, hogy a makacsságom, és a türelmetlenségem eredményeként, ilyen idős koromra én már bőszen túl voltam néhány dolgon, és már akkor is fakó volt a romantikáról alkotott ábrándom. Épp akkor történt, hogy az élet magasról téve arra - jó szokásához híven -, hogy én pont antiszocializálódni kívánok, az utamba ejtett néhány PASIT. (Volt belőlük pár a környezetemben, lévén műszaki középiskola, az évfolyamon összesen vagy hat lánnyal...) De ezek a PASIK mások voltak. Különlegesek. Nem voltak ők a suli sztárjai, sőőőt, inkább voltak a suli kockái, de higgyétek el ha mondom, nagyon hosszú idő után éreztem azt először mellettük, hogy figyelve van rám. Hogy értékelnek, hogy megbecsülnek, hogy számítok, méghozzá nem is keveset. Összenőttem velük. Részemmé váltak. Felszabadítottak. Miközben ők lassan igyekeztek férfivá érni, igazi nőt faragtak belőlem a humorukkal, a logikusságukkal, az egyenességükkel, azzal, hogy nekik jó voltam úgy, ahogy vagyok, nem ítéltek el, nem kértek számon, nem kritizáltak, egyszerűen csak élvezték, hogy velük vagyok, ahogy én is élveztem hogy velük lehetek, mert mellettük biztonságban voltam. És azóta is biztonságban vagyok. Segítettek abban hogy büszkén felvállalhassam magam, minden hülyeségemmel együtt, megtanítottak arra, hogyan kezeljem magam, és másokat, és megértettek, még akkor is ha hajmeresztő ökörségbe fogtam. Az a lendület, amit tőlük kaptam, talán életem egyik legnagyobb profitja volt, és azóta sem győzök hálát adni érte. A hűség fogalmát sem a nők tanították meg nekem, hanem a férfiak. Míg a nők hűsége irányomban, egy barátságon belül, sok esetben annyiban kimerült, hogy ki lettem osztva, és le lettem építve ha rizikóssá vált egy helyzet, addig a férfi barátaim hűsége akkor volt a legerősebb, amikor a legrizikósabbá vált a helyzet. A vitakészséget sem a nőktől tanultam meg, mert érzelmekkel vagdalkózni, és hisztizni nem éppen megfelelő érvelési technika... A mély érzelmeket, azt hogy a "szeretlek" nem csak egy elcsépelt szó, nem fogjátok elhinni, de szintén a férfiaktól tanultam meg. A következetességet, azt, hogy soha nem az a lényeg mit mondasz, hanem az hogy mit teszel, azt is férfiaktól tanultam meg, mert igen, nekik néha könnyebb tenni, mint ódákat szavalni... Értékelni a gesztusokat, csendben maradni, kivárni, és elfogadni szintén a férfiaktól tanultam meg. Átgondolni mielőtt mondunk valamit, gondolni a következményekre, felelősséget vállalni... Na igen. Ezeket is tőlük tanultam meg. Mert lehet, hogy sok férfi nem képes az érzelmeit a nők számára megfelelő formában kiönteni, de ha meg van az érzelmi motiváció, akkor a stabilitásuk kikezdhetetlen. És én ezt marhára csodálom bennük.
Ezzel az egésszel nem azt akarom kidomborítani, hogy nincsenek értelmes nők, és hogy mindegyik nő kész csalódás. Nem. Nagyon sok értelmes nő van. A környezetemben is akad belőlük pár, csak azoknak nagyobb a lelki pénisze, mint sok férfi valós lándzsája... És nehezen boldogulnak, mert a sztereotípia annyira erős, annyira nehéz tőle elszakadni, hogy a legtöbb nőnek, még ha alkalmas is lenne rá, nem sikerül, mert a tömeg van előnyben.
Ennek a litániának pedig a lényege ez volna: a férfiak logikáját, és érzelmi felépítését sokkal könnyebben le lehet követni, mint egy nőjét, a szabályrendszerük jobban behatárolható, és így jobban is kezelhetők. Ezzel szemben a nők hamarabb reagálnak érzelmileg, mint hogy gondolkodjanak, emiatt impulzívabbak, nehezebben kontrollálhatók. Logikus ember lévén, és a fentebb kifejtett okokból kifolyólag, én személy szerint inkább a lelki pénisz növögetésében hiszek, és a bizalmam jobban húz a férfiak felé, mint a nők felé.
De azt is ide kell biggyeszteni, hogy hiába meghatározóbb az életemben a tesztoszteron, attól én még nő vagyok, és mint ilyen, rendelkezem néhány nagyon is tipikus női vonással... Példák:

Külsőség:
Soha nem volt vágyam pasisan kinézni, nem is engedné meg a testalkatom, meg még hiú is vagyok, ezért a "soha nincs egy göncöm, amit felvegyek!" teljes mellszélességgel teljesül. Minden lelki bánatra gyógyír számomra is egy új kacat, egy új pipere, egy új fehérnemű... Bármi, amiben úgy érzem, hogy kívánatos, szexi nő vagyok. De... Ennek is van nálam egy határa. Soha nem jártam szoláriumba, mert a művi dolgoktól rekordidő alatt kapok agyfaszt... Nincs műkörmöm építve... Nem vagyok agyonsminkelve... Nem veszek fel 28 centis sarokkal rendelkező cipőt, ha csak a boltba szaladok le... Sőőőt... Munkába járni is olyan ruhákban szoktam, amik félúton vannak a kényelmes, és a csinos közt. Igyekszem stílusos, és igényes lenni, de nem ez a mindenem.

Csoki és egyéb nyalánkságok:
Igen, az is tipikusan jellemző rám, hogy az első gondolatom, amikor elegem van, hogy mindenféle óvatosság nélkül befalok valamit, ami bűnösen édes, és olvadós, és ami kenterbe veri az egész életen át tartó diétámat. Ez van. Szerintem minden dupla x kromoszómával rendelkező lény ezen a bolygón szimbiózisban él a csokoládéval. Ezen nincs mit tovább elemezni.

Diéta:
Hajjaj... Az van. Mindig, és állandóan. Én imádok enni, de tényleg... Viszont amikor a tavalyi nadrágomat idén csak kínkeserves erőlködéssel tudom magamra venni, miközben a levegő-visszatartástól lilul a fejem, akkor szimbiózisban élés a csokival ide vagy oda, jön a kalóriatábla, meg társai, és a kínzás, meg a kérődzés... Nem szeretem. Egyenesen rühellem, amikor a zellerszár rágcsálását nevezem nassolásnak (amivel egyébként megszentségtelenítem a "nassolás"-t, mint kifejezést), de azt még inkább rühellem, ha nem jönnek rám a ruháim... Így amióta elkezdtem tini lenni, állandó odafigyelés mellett zajlik a táplálkozásom, ami mellesleg rohadt stresszes egy dolog.

Dráma:
Először is leszögezném, hogy a drámázás, nem egyenlő a hisztizéssel. A hiszti minden fajtáját elutasítom, de a drámázásban kijelenthetem, hogy profi vagyok. A környezetem azért nem utált még meg a drámáim miatt, mert a túlzások mestere is vagyok, ráadásul van egy előadásmodorom, ami sok esetben bírja a gúny, az arrogancia, a szatíra, és a cinizmus jegyeit, megspékelve némi beteg humorral... Ha hozzátesszük, hogy alapvetően kézzel-lábbal magyarázok, beszédes arcmimikával, akkor szerintem kikövetkeztethető, hogy a legtöbb drámai kirohanásom, egyfelől döbbenetes, másfelől viszont egész szórakoztató dolog tud lenni.

És nagyjából ennyi...
(Megkérdeztem a férjemet, mint hiteles forrást, részéről is nagyjából ennyi...)
Talán még az hozzátehető, hogy szeretek táncolni... És tudok is táncolni... Meg tök harsányan, és falsan énekelni a kedvenc dalaimat takarítás és készülődés közben...

És hogy ez most miért is volt fontos...
Mert a fentiek miatt, meglehetősen vegyes érzéseim támadtak a könyvtől...


"Miközben Gwendolyn Kidd Cosmopolitan koktélt iszik, találkozik álmai férfijával. És a találkozásból furcsa kapcsolat lesz a titokzatos férfival, aki éjszakáról éjszakára megjelenik a szobájában, mindig többet akarva. 
Gwen már éppen azon tanakodik, hogy véget kellene vetnie ennek az őrült kapcsolatnak, amikor megjelenik pokolfajzat húga, Ginger legjobb barátnője, és figyelmezteti Gwent, ha neki meg a húgának nem jön meg az esze, ,,mindketten megdöglenek". Gwen úgy dönt, a problémát rátestálja húga motoros barátjára. 
Ezzel azonban felhívja magára a denveri alvilág figyelmét, ezért Cabe ,,Hawk" Delgadónak - aki nem más, mint a titokzatos férfi - kell vigyáznia Gwen testi épségére. 
Így kezdődik a kommandós és a Cosmo-lány ember ember elleni küzdelme, és miközben Hawk a maga egyéni módján teszi a szépet Gwennek, a lány túlél egy bombatámadást, egy lövöldözést, egy-két emberrablást, dögös motorosok és szívdöglesztő rendőrnyomozók heves ostromát, és megismeri a szívszorító okot, amiért Hawk igyekezett távolságot tartani tőle.
S miközben mindez történik, Gwen megtudja azt is, hogy a húga komoly bajban van, és el kell döntenie, kinek az életét kívánja megmenteni: pokolfajzat húgáét vagy álmai férfijáét."

Kiadó: Gabo
Oldalak száma: 564
Ára: 2990 Ft


Úgy kezdődött, ahogy mindig. Este, csendes szoba, hangulatvilágítás, én és a könyv. Az első oldal felütése után, nagyot dobbant a szívem. A hősnő bolond. Én meg szeretem a bolondokat. Teljes a siker. Jött az érzés, hogy ez jó lesz! És emiatt annyira lelkes lettem, hogy majdnem egy szuszra kivégeztem a könyv felét... Ami határozottan nem volt jó ötlet, két okból sem:
1, aznap három óra alvással mentem be dolgozni - egy liter kávé, és két energiaital is kevés volt ahhoz, hogy észhez térjek...
2, a kezdeti lelkesedés szép lassan meghanyatlott, és amikor végül leraktam a könyvet, már ott tartottam, hogy nem tudtam eldönteni, hogy most kacagjak, vagy zokogjak.

Hősnőnk nem csak bolond, de tipikus nő is. Minden porcikájában. Annyira, hogy az már valami észbontóan professzionális. És emellett valamilyen szinten kedvesen bugyuta is, akire nem lehet hosszabb távon haragudni. Én meg ahogy haladtunk előre a történetben, egyre inkább pattogtam mint egy pingponglabda, hogy most megfojtsam-e, vagy megöleljem-e emiatt. Voltak dolgai, amikkel relatíve könnyen, és gyorsan tudtam azonosulni, és voltak dolgai, amikkel egyáltalán nem. Olyannyira nem hogy jól fel is idegesítettem magam miatta, amit levezetendő, fél órás monológot adtam elő a munkahelyemen két szerencsétlen kollégámnak a sztoriról, megtoldva azt egy röpke tizenöt perces összefoglalóval a nőknek a társadalmon belüli elhelyezkedéséről, és annak égbekiáltó igazságtalanságáról, beleszőve saját sanyarú sorsomat is...

Elmondom, mi volt az a néhány dolog, ami kiakasztott hősnőnkben...

A barátnők...

Oké, én elhiszem, hogy sok nő ápol barátságot sok másik nővel, és még azt is elhiszem, hogy vannak olyan barátságok, ahol a féltékenység, és az amúgy szerintem teljesen egészségtelen női versengés, nem ölte még meg a bizalmat... De azt már nem akarom elhinni - pedig érzésem szerint muszáj lesz -, hogy egy nőnek minden vele történt eseményt meg kell osztania a kis csapatával, mintegy kollektív tudatot létrehozva ezzel, amiben minden érintett fél képes asszimilálni minden eseményt, és beintegrálni azt a saját valóságába.

Példa: (spoiler)

Elmondja Cabe Gwennek, hogy a kislánya és a felesége brutális körülmények közt halt meg. Azt is elmondja neki továbbá, hogy erről a tényről csak a családja tud, és most már a lány. Én megértem Cabet. Megtapasztalja a létező fájdalmak egyik legnagyobbikát, amivel kénytelen együtt élni, annak ellenére, hogy az minden nap hasogatja... Nem biztos, hogy ezt azzal a legjobb kompenzálni, hogy mindenkinek bereklámozza a nyomorúságát, hogy még a környezete is sajnálkozó pillantásokkal ostromolja, emlékeztetve ezzel a veszteségeire. Erre fel hősnőnk mit tesz? Összeül a brancsával, és néhány Cosmo társaságában kibeszélik az egészet... Na álljon meg a menet. Pofám nem lett volna bárkivel megosztani ezt a belső információt, mert ezt az információt nekem szánták, és csak nekem, hogy megértsek néhány dolgot, és ezt arra felhasználni, hogy a saját belső ingadozásaimat stabilizáljam, ráadásul úgy, hogy kipletykálom az egészet a barátnőimnek, várva azt hogy ők is megerősítsenek engem, részemről ez egy olyan mérvű visszaélés a bizalommal, amit nem tudnék egykönnyen megbocsátani. Plusz mérhetetlen önzőség is, mert nem szól másról, csak arról, hogy hősnőnk gátlástalanul minden eszközt felhasznál saját maga megnyugtatására, nem is gondolva az esetleges következményekre... Így leírhatjuk ide azt is, hogy még ostobaság is az egész. És bennem meg felmerült a kérdés... Ha annyira odavan Cabe-ért, mint állítja, akkor miért ennyire nehéz neki maga elé helyezni a férfit, néhány kósza pillanat erejére? Abba már bele sem megyek, hogy az egész mekkora egy önellentmondás, mert ha annyira szeretem, mint állítom, akkor pont a bizalmával nem élek vissza, mivel ha visszaélek a bizalmával, akkor nem szeretem annyira, mint amennyire állítom, hogy szeretem...

Vagy ott van a barátnő, aki együtt él már jó ideje a pasijával, és epekedve várja, hogy az megkérje a kezét... Drága Gwenünk szimplán csak terelésből felhozza a témát a pasinak (?!), majdnem hogy számon kérve, miért nem lépett eddig. Nos... Először is, a férfiak, férfi mivoltukból adódóan, nem élnek-halnak az esküvőkért. Másodszor... Ez most komoly? Mi köze van neki ahhoz, hogy a pasi miért nem kérte meg eddig a csaj kezét. Én kis naiv, mindig abból indulok ki, hogy két értelmes felnőtt képes megbeszélni az ilyen irányú dolgait, így nekem nem kell rögtönítélő bíróságként megjelennem, és igazságot osztanom, avagy felszólításokat hajigálnom egy olyan pasi felé, akihez alapjáraton a semminél is kevesebb a közöm. De még ha a tervezett vőlegény a barátom is volna, akkor sem lépnék rá erre az aknamezőre, mert ahhoz aztán pláne semmi közöm. Ráadásul ott van még az a nem elhanyagolható tény is, hogy én, mint olyan nő, akinek már kérték meg a kezét, azon az állásponton vagyok, hogy az emberem azért kérje már meg a kezem, mert ezt akarja tenni, és ne azért, mert az egyik barátnőm a tűsarkújával beleállt a lelkivilágába.

Vagy ott van a majd az egész könyvön átívelő, "ezt tettem, jól tettem-e?" körkérdés, amitől a guta ütött agyon. Csináltál amit csináltál, mondtál amit mondtál, viseld következményeit. Az agyam száll el azon, hogy azt is ki kell tárgyalni a brigáddal, ha valaki ferdén fingott...

(Spoiler vége... egyelőre)

A következetesség totális hiánya.

Kellesz... Nem kellesz. Most elhagylak... Nem, mégsem most hagylak el...
Kérlek, döntsd már el! Vagy tarts ki mellette, vagy ne, de szépen kérlek, ne ugrálj a kérdésen minden második oldalon, mert hisztérikus görcsöt fogok kapni... 

Pasik mindenhol, avagy a bőség zavara...

Elmondom hány szuperalfa van a könyvben.
1, Cabe, mint szuperalfa
2, Tack, a motorosbanda vezére - szuperalfa NO.2
3, Troy - a legjobb barát, semmilyen szinten nem alfa
4, Mitch Lawson - a nyomozó, aki megint csak szuperalfa...

És nem fogjátok elhinni, de mindegyik Gwenért van oda. Ez a könyv egy olyan könyv, amiben le van írva az, hogy egy motorosbanda gyermekei, és vagy két tucat kommandós, majdnem ölre mennek egymással, csak mert mindkét tábor vezére igényt tart ugyanarra nőre, és mert ők igazán kemény csávók... Rögtön megelevenedett előttem a Sons of Anarchy, és ugyanebben a pillanatban beúszott a képzeletbeli szemem elé a "hát ez ki van zárva!" tábla is.
Én szeretem a túlzásokat, de tényleg... De ez már olyan túlzás, ami nagyon sok.

Érzelmi csapongás...

Én vagyok elfuserálva, ez biztos, de ha nekem van egy pasim, aki boldoggá tesz, és akit akarok, meg akibe nyakig vagyok pistulva, akkor nem kell másik. Nem rohanok ölelő karjába egy másiknak, és nem is igénylem egy másiktól a kényeztetést. Nem fogok mindenkihez kiscica módjára odadörgölőzni, és marha morcosan fogok viselkedni, ha nem tartják tőlem a három lépés távolságot. Megint csak a bizalommal való visszaélés, és egyebek miatt...

Üresfejűség...

Idézet:
"Ez nem jutott eszembe! Miért nem jutott eszembe?!"
Hát azért nem drágám, mert a fejed tele van saját magaddal, illetve Jimmy Choo-val, és Valentinoval. Több racionalitás, kevesebb divat, cukorborsó, és minden rendben lesz!

Minden olyan cuki, meg aranyos...

Ezt ne már! Ha egy pasi véletlenül kedves, akkor milyen aranyos már tőle... Milyen cukika-mukika, hogy egyem meg a kis szívét... Meg minden mástól is azonnal olvadozunk, de tényleg, mert áááááhh!
Babám...
Köszcsi, puszcsi... de pá... csi...

Ezek voltak azok a sarkalatos pontok a hősnő személyiségében, amik felkergették az agyamban a pumpát. Illetve volt ennek egy következménye is. Cabe remek fickó, igen, én is örökbe fogadnám, de melyik nő nem...? Ott akadtam el agyban, hogy fel nem foghatom, hogy egy ilyen hapsi, ugyan miért bolondul bele egy ilyen nőbe. És itt van az a rohadt nagy "azért, mert csak!". A világban is akad jó pár megmagyarázhatatlan párkapcsolat, és ebből a szempontból a könyv nem idealizál, mert az egyetlen amivel megindokolja a férfi nagy rajongását, annyi, hogy "mert erre van szüksége...". Jó Cabe-nek, és marha szar már nekem, mert én ettől csak elszontyolodtam, és rögtön szögesdrótot vontam a lelki péniszem köré, majd fél napig fennhangon azt mormogtam, még a buszon is, hogy "akkor kapja be...".

És akkor most mély levegő, és jöjjenek a JÓ dolgok...

Nem fogok belekötni az abszurd történetvezetésbe, mert az minden abszurditása mellett nagyon jól fel lett volna építve, ha nem vágja haza a sok tesztoszterontúltengéses alfa, akik a bolygónkon élő kismillió nő közül, csak Gwent veszik észre... 

Nem keresek hibát abban, hogy hősnőnk másfél évig kamatyolt úgy egy pasival, hogy az égegyadta világon semmit nem tudott róla... Érdekes. Nem szokványos - leginkább soha elő nem fordulható - elem, de mivel hősnőnk flúgos, így elnézzük neki, hogy csinál olyanokat is, amit mások nem.

Továbbá nagy fintorogva elismerem, hogy minden női hibája ellenére, Gwen egy jószívű némber, akit könnyűszerrel lehet kedvelni akkor, ha az eszénél van, ami amúgy ritka. Szórakoztató agymenései vannak, amitől mindenkinek kacaghatnékja támad, csak egyszerre több órán keresztül nehéz elviselni.

Akkor szummázzunk...

Ez egy olyan könyv, amit határozottan nem szabad komolyan venni. Helyenként a könyv sem veszi magát komolyan, ami kifejezetten imponáló. Bár a története itt-ott kileng a legszélsőségesebbekig, nem érezni ennek a meredekségét, mert Gwen szeleburdisága, és az hogy nem veszi magát komolyan a mű, elveszik a dolog élét. A férfi szereplők szimpatikusak, közvetítik azt a macsóságot, ami kell egy nőnek ahhoz, hogy átvegye egy ilyen jellegű könyv hangulatát... Tehát teljesíti azt a feladatot, amire született. Álomférfiakról szól, teljesen elrugaszkodva a valóságtól, de ezt fel is vállalja, sőőőt, szerintem helyenként még direkt használja is a túlzás eszközét a túlfokozáshoz - és ez is nagyon szimpatikus nekem, mert nem találkozni ezzel annyira gyakran. És ezek miatt a tulajdonságok miatt - plusz azért is, mert amúgy remekül elszórakoztam rajta -, nem vagyok képes lehúzni a könyvet. A maga idióta módján megeteti magát az emberrel, és hiába írtam kisregényt arról, hogy Gwen miért irritált, őt is megkedveltem (nem, soha nem lennénk barátnők...). Kicsit túl sok a műben a női nemi hormon, és ennyi... Ez a legnagyobb baja.

Értékelés: 7 pont
Tovább...

2015. június 15., hétfő

A szürke ötven árnyalata - pár kósza gondolat a filmről...

4 megjegyzés

Akik esetleg a kezdetektől követnek, azok tudhatják, hogy filmeket is szoktam véleményezni, csak azt nem itt, hanem egy online filmmagazinban, aminek a becses neve (kapaszkodjatok meg, mert erős lesz): FilmMagazin. Így számomra egyértelmű volt már kezdetben is, hogyha már annyi film átsiklott "szakértő" kezeim közt, akkor biztos hogy nem azt fogom kihagyni, aminek a könyvalapja olyan hosszú ideig szórakoztatott, nem feltétlenül pozitív értelemben. Igen, meg van/volt a véleményem E. L. James trilógiájáról, amihez jelen bejegyzésben nem szeretnék visszakanyarodni. Hisz a könyv az könyv, a könyvből készült adaptáció, az pedig a könyvből készült adaptáció... Van hogy az egyik egyáltalán nem is fedi a másikat, így én már akkor igyekeztem elszakadni a könyvről alkotott véleményemtől, amikor kiderült hogy film lesz belőle. Mindennek meg kell adni az esélyt a bizonyításra, így a legjobb tudásommal igyekeztem kiürített tudattal, előítéletektől mentesen tekinteni erre a műre.
Amikor felkerült a mozik napirendjére a film, nem volt lehetőségem elmenni megnézni. Aztán, amikor már lett volna időm rá, akkor már kedvem nem volt sok, mivel az értékelések - amiket amúgy nagy általánosságban nem szoktam figyelni -, és a vélemények olyan szinten lehúzták az alkotást, ami kedvezőtlenül hatott a lelkesedésemre. Volt egy elméletem... Bíztam abban, hogyha a film még nem is lesz egy profi mű, a rajongók, akik imádták a könyvet, fel fogják húzni az adaptációt, így legrosszabb esetben is, még a kezdet kezdetén úgy saccoltam, hogy IMDB 5.0 alá nem fog zuhanni az értékelés. Amikor a debütálás után, 3.9 körül állt meg a nézők véleményezése szerint a film, az amúgy 10-es skálán, hát az meglehetősen vegyes érzéseket keltett bennem. Egyrészt, valahol a pesszimista oldalam számított erre, másrészt viszont az optimista oldalam reménykedett abban, hogy ez az alacsony szám túlzó, annyira rossz csak nem lehet, és igyekeztem abba az elgondolásba kapaszkodni, hogy aki esetleg nem olvasta a könyvet, az vélhetően nem is élvezi annyira a belőle készült filmet. A végén nem bírta tovább a kíváncsiságom, így három hímmel, és egy kedves barátnéval, némi alkohol megtámogatásával - biztos, ami fix, nehogy mégis valaki idegileg összeomoljon -, összehoztuk a mozidélutánt...

Trailer:


Első megjegyzés: ehhez a filmhez nem lehet eleget inni...
Tényleg, de tényleg minden elővigyázatosságot megtettem/tünk, hogy még ha esetleg igazán pocsék is a film, relatíve károsodás nélkül megúszzuk a megtekintését, ennek ellenére mindenki agya elzanzásodott, valahol az első 20 percben, ami pedig utána jött az minden volt, csak kellemes nem.
Nem egy rossz filmet éltünk már túl a barátaimmal - mert a környezetemben majd mindenki függő ezen a téren -, de eddig majdnem minden egyes alkalommal sikerült viccesre véve a figurát tompítanunk az esetleges káros hatásokat. Mivel azért elég széles spektrumú és beteg humorral vagyunk megáldva, soha nem volt túl nagy kihívás olyan poénokat bepöccinteni, az adott rossz film elemei közé, amik végül megédesítették, az amúgy vitriolos élményt. De ez a taktika, ennél a filmnél totális csődöt mondott. Egyik férfi ismerősöm sem az a nagyon szégyenlős fajta, és mindegyiknek akkora szája van, mint a bécsi kapu, mégis a végső konklúzió annyiban kimerült, hogy: ez de rossz volt! És kész, passz... Ez de rossz volt... A megszokottakkal ellentétben az adaptációt a hökkent csend jegyében ültük végig, egyszer-egyszer felhorkantva, vagy olykor-olykor kiengedve magunkból egy-egy hangzatos pffff-t. Ami egyenesen tragédia, mert IMDB 2.5-ön innen és túl, eddig még nem nagyon láttunk olyan filmet, amihez semmi, de semmi karakteres hozzászólásunk nem akadt volna. De most, ezzel a remekkel, megtapasztalhattuk mi is az a közöny, mi is az az unalom...

Második megjegyzés: én még ennyire vontatott, semmitmondó valamit, ami ennyire lepréselte volna a vérnyomásomat a nullára, nem láttam...
Oké, értem én, hogy igyekeztek a készítők nem annyira korhatáros filmet készíteni, de ezt lehet hogy nem azzal kellett volna elérni, hogy minden a könyvben szereplő stratégiailag fontos pontot átszerkesztenek, avagy kihagynak a filmből. Ezzel a mozzanatukkal konkrétan a történet nyaki artériáját vágták el, és így a film nagyjából nem szól semmiről. De tényleg... Abszolút semmit nem nyújt történetileg. Aki nem olvasta a könyvet, az szerintem csak szemöldökét felhúzva fog hümmögni, mert nem fogja érteni, hogy mi is az a nagy katasztrófa, ami visszatartja fiataljainkat a boldogságtól... Hisz olyan szépen elenyelegnek! A pasas ugyan kicsit defektes, de tetteiben teljesen normális figura, és minden bevallott devianciája ellenére, tök lágy, és kedveskedős fazon. Verbálisan igyekszik elhitetni, hogy Ő mennyire komolyan kemény, és domináns, aztán pedig tetteiben mindennek ellentmond. Szeretkezik, gyengéd, aranyos, totálisan úriemberes, és nagyjából annyira domináns, mint egy bolyhos kiscica. Én két meghatározó tényezőn keresztül tudom megindokolni, hol is bicsaklott meg az adaptáció ezen a téren:

1, Mint fentebb is említettem, nagyon sok jelent nem úgy zajlik ahogy a könyvben zajlott, illetve sok fontos pillanat maradt ki, amik szemléltethették volna, miért is annyira meredek Mr. Grey, amennyire. Például ott van az első szex... Hol zajlott már ez ennyire kedveskedősen, és romantikusan a könyvben? Emlékeim szerint Christian úgy megpakolja akkor Anát, hogy hölgyikénknek csak úgy jojózik a szeme tőle... Nincs elég hangsúly fektetve a "ne érints!" tilalomra. Hol marad az orális mesterképzés? Mi ez a paskolgatós szar, amikor Ana megkapja az új kocsit? Hol marad az az elfenekelés, ami után Advil kell, meg amit zokogógörcs kísér, aztán persze némi vita, és persze utána az édes kibékülés...? Hol marad a hotelszobai jelenet, amikor Ana az anyját meglátogatja, és Christian utána megy...? (Oké, a tamponos részt én sem hiányolom.) Hol marad, a nem vehetsz fel bugyit a családi vacsorára rész? Hol marad a szex a szülői házban epizód? Hol van az orgazmus megtagadása a domináns férfi által? És úgy egyáltalán... Mi a franc ez az vörösös kinyilatkoztatás a film záró akkordján? Ana a trilógia első részében egyszer sem használja fel a menekülőszót. De mindegy... Végül is, a fent említett epizódok mindegyike Mr. Grey dominanciáját lett volna hivatott szemléltetni, szóval egy amúgy dominanciáról szóló filmbe ezek tényleg nem lettek volna szükségesek...
Nem értem... És tényleg nem értem. Mert oké, hogy nem akarták az alkotók túl korhatárosra venni a figurát, de a fent említett részek mindegyike belefért volna a filmbe, méghozzá úgy, hogy még mindig nem kellett volna attól tartani hogy túl felnőttesre sikerül. Amúgy pedig a legnagyobb otromba ellentmondás az az, hogy egy szexuális taburól úgy akarjunk filmet készíteni, mintha az Disney mese lenne. Most vagy csinálták volna rendesen, úgy hogy a piszkos kis részletek is helyet kaptak volna, vagy inkább ne csinálták volna sehogy, mert ez ami végül is lett, egy 125 percnyi hiteltelen méla unalom, amitől minden élő domináns pasi a saját kardjába dőlve fog felzokogni... A szumbmisszív nők pedig egy kegyetlen röhögőrohamba fulladva fogják valahol a történet felénél feladni. Oké, én már amikor a könyv megjelent akkor azon az állásponton voltam, hogy amúgy sok köze nincs a történetnek a dominanciához... És akkor még csak a könyvről volt szó... Így a film megtekintése után, azt kell mondjam, hogy a könyv minden hiteltelensége ellenére, még mindig hitelesebb a témában mint ez a valami, amit a vásznon megtekinthetünk.

Nem tudom mire vélni ezt a képet... sem...
2, Jamie Dornan... Ó, jaj! Egy dolgot tudott hitelesen hozni a filmben, a seggét. Fartájékon egész kerek a fazon. És ennyi. Biztos vannak rajongói szép számmal, és isten őrizz, hogy én bárkinek az érzésébe is beletapossak a véleményemmel, de a fasziról messziről lesír, hogy életében nem fenekelt el még senkit sem. Ami nem feltétlenül baj! Hát na... Jófiú a lelkem. Ennek csak örülni lehet. Teljesen addig a pontig, amíg nem kell néznem, ahogy rutintalan mozdulatokkal, és a saját szerepében kényelmetlenül feszengve próbál elhitetni velem valamit, amit egyszerűen képtelen. Én nem vagyok szubmisszív, de szeretem a játékokat... És annyi tapasztalatom azért van a témában, hogy tudom, hogy nem minden pasi alkalmas vezetőnek az ágyban. Ezzel sincs baj. Nem kell minden férfinak irányításmániásnak lennie a szexben. Nem mindenkinek van meg ehhez a lelkülete. Sokan vannak, akik nem szeretik leigázni a partnerüket intim helyzetben... Viszont akiben megvan ez a tulajdonság, annak az egész viselkedése, megjelenése tükrözi ezt. Ha az ember lánya olyan fazonnal akad össze, aki szereti a játékokat, annak a személyiségjegyei a hétköznapokban is fogják ezt tükrözni. Ott az ember lánya érezni fogja, hogy óvatosnak kell lennie, akaratlanul fogja tartani a három lépés távolságot kezdetben, míg ki nem tapasztalja hol vannak a korlátok, és olyan tekintéllyel, erővel fog összeütközésbe kerülni, ami azonnal jelzi, hogy nem kispályán mozog. Az a férfi, ha azt kívánja verbálisan kifejezni, hogy úgy meg fog b@@szni, hogy egy hétig nem fogok tudni talpra állni utána, akkor azt úgy teszi, hogy kisebb sokkot okoz vele, amitől felszökik a pulzusom, összeugrik a gyomorom, megszédülök, és minden zsigeremben érzem, hogy nekem ott helyben végem... Ha esetleg még fogékony is vagyok erre, akkor lehet hogy már csak a kicsit piszkos szavaktól is felizgulok, és hirtelen azt sem tudom merre az előre. El fogom fogadni az állítását, és el is fogom hinni, hogyha alkalma adódna úgy kenterbe vágna, hogy csak pislognék, mert ahogy mondja, amit sugall közben a tekintete, amilyen a tartása, mind azt üzennék felém, hogy egy rutinos, saját magát, és az igényeit ismerő férfival állok szemben, aki éppen kinyilatkoztatott. És az az ami Jamie Dornanből egy az egyben hiányzik. Mint említettem... Ő kedveske... Amolyan, "na jól van, menjél vissza matchboxozni" típus - ahogy egyik kedves barátném leszögezte. Nincs meg a szerephez se a kisugárzása, se a tekintélye, se az ereje. Példa: ott van az, amikor Ana elküldi viccből, hogy örül, hogy megismerte... Akkor Christiant elkapja az ideg. Megjelenik a csaj lakásán. Mivel egy domináns pasiról beszélünk, aki nem bírja ha kikapják a gyeplőt a kezéből, így főhősünk érthetően dühös... A megjelenésének fenyegetőnek kellene lennie, de nem az. Egy kicsit sem. Aztán összekötözi Ana kezét, és a hasára fordítja. A jelenet el van kapkodva. Ez az első alkalom, amikor összekötözi Ana kezét. Egy domináns pasi ezt a helyzetet minden pillanatában kiélvezte volna. Lassan végig pásztázta volna az elejtett vad leszorított, meztelen testét, komótosan... És az a fenékre suhintás...? Kérem szépen, mi volt ez...? Ettől még a gyermekem is meggyőzőbben szokta az oviban elcsapkodni a lányok fenekét. Jamie minden mozdulata azt sugallja, hogy íme egy feladat, el kell látni, csak gyerünk már, gyerünk már... Legyünk már túl rajta. És ha már fenékpaskolgatás... A fentebbiekben akaratlanul hazudtam. Volt három olyan jelenet amikor is én göndör kacagások közepette bucskáztam le a kanapéról. Az egyik az volt, amikor Ana megkapja az új kocsiját, és azért mert rágcsálja az ajkát Mr. Grey becipeli a lakásba és "elfenekeli". Hah! Először is... Az nem elfenekelés, hanem sima snassz, óvatos seggre pacsi... Majdhogynem simogatás. De nem is ez volt az a mozzanat ami felvidított, hanem az, hogy a nagy fegyelmezés után, Christian totál komolyan azt mondja, hogy "üdvözöllek a világomban!" (angolul így hangzik, a szinkronban "íme a világom" lett belőle). Hát én itt teljesen kész voltam. Elképzeltem, ahogy ezt nekem mondják egy ilyen szituációban, így, ebben a formában, egy olyan típusú pasi mint főszereplőnk, és gondolatban folytattam is a jelenetet azzal, hogy a röhögéstől sírva felállok, ránézek a faszikámra, és kajánul megjegyzem, hogy akkor most én jövök... Engedtessék meg, hogy megmutassam, milyen az én világom! A másik két számomra szenvedősen, vinnyogósan kacarászós jelenet a két csúnya beszédes megnyilvánulás volt. Az "én nem szeretkezem, hanem keményen b@szok", és a tárgyalás utáni, "ha egyszer elkaplak meghalsz" frázisok... Jaj, de rossz volt mindkettő! Sajnos, ha én lettem volna mindkét esetben a hősnő, megint csak ugyanezekkel a paraméterekkel, ami a kontextust illeti, hát szegény fószer, aki ezt mondta volna nekem, megtépázott büszkeséggel, és porig sújtva tántorgott volna jobbra el... Hangsúlyoznám, hogy nem a főszereplővel volt a bajom, mert Jamie Dronan biztos rendes ember, hanem a hiteltelenséggel. Nem minden férfi alkalmas ezeknek a mondatoknak a hiteles kommunikálására. Magánéleti tapasztalataim szerint a legtöbb férfi nem alkalmas rá, mert egyszerűen a férfiak is emberek, ugyanúgy lehetnek érzelmesek, mint mi nők, és ugyanúgy tarthatnak egy olyan erkölcsi kódexet, ami nem engedi őket a deviancia keretein belül kibontakozni. Nem mindenkinek van meg ehhez az életmódhoz a gátlástalansága, vagy egyszerűen csak, a normálisabb férfit nem izgatja fel az ha kötözött sonkát csinál a kedveséből, akit szeret. És ez így is van rendjén. Az alkotóknak viszont ezt nagyon is figyelembe kellett volna venni a főszereplő megválasztásakor, mert így Jamievel ez egy ökörség lett, ami borzalmasan fals. És tudom, hogy már unalmas vagyok a Charlie Hunnam mániámmal, de ha már őt akarták először, akkor hadd fejtsem ki, hogy Ő sokkal jobb is lett volna. Benne megvan az az enyhe rosszfiúság, ami kell ahhoz, hogy elhiggyem hogy képes elpaskolni úgy hogy azzal fel is izgat... Neki nincs szégyenérzete a kamera előtt, ha szexről van szó, nem feszeng, hanem természetes minden mozdulata, és ráadásul még szerintem jóképű is (mondjuk én a testét sem kifogásolom... és a hangja... hmmm). Prezentálva az állítottakat, lásd videó:

video


És még egy, de csak azért mert bírom ebben a reklámban... Mondjuk én itt is érzem benne a potenciált.



De szakadjunk le Charlieról... Ha nem őt, akkor valaki mást kellett volna keresni a szerephez. Valaki olyat, aki képes az arcával, és a mozgáskultúrájával is kommunikálni azt hogy ha kell, tud nagyon ultraszuper badass is lenni. Aki már csak a kisugárzásával is azt üzeni, hogy le akarom rólad kapni a bugyid... És persze üzeni ezt úgy, hogy én le is akarjam kapni magamról miatta a bugyim... Ilyenek.
Amúgy a fent említett három hím közül, akik végig senyvedték velem a filmet, mindegyikük beleakadt abba, hogy nem hihető a főszereplő - annak ellenére, hogy egyik sem az a húúúú de nagyon domináns fajta (bár a szexben mindhárom igényes, és játékos - nem, nem saját tapasztalat mondatja ezt velem, leszámítva persze a férjem esetében. Apropó férjem... Ő akkor kezdett el hahotázni, amikor először előkerül a pálca, kis bőrdarabbal a végén, és Mr. Grey kifejti, hogy a fájdalom csak fejben létezik... Férjem határozott mozdulattal imitálva - ami megjegyzem igazán hiteles volt -, két mondatban levezette, hogy amennyiben az a pálca rendesen megküldésre kerül, hősnőnk a sikítófrásztól ami elkapta volna, nem jutott volna el odáig, hogy kinyögje hogy "vörös"... Ennyit a csak a fejekben létező fájdalomról...).

Harmadik megjegyzés: mellbimbók mindenhol...
Oké, azt el kell ismernem hogy Dakota Johnson szép, attraktív nő. Gusztusos testtel. És még egész jól is adja a naivát. Illik rá a szerep, ezt hála az istennek nem kell agyonragoznom. De minden második jelenetben extraközelit kapunk melleinek csúcsairól, amitől nekem olyan érzésem lett, mintha meg akarnának azokat nyalatni velem... Az első húsz alkalom után kifejezetten irritáló volt.

Negyedik megjegyzés: digital pussy hair maker...
Főhősnőnk szemérme gyárilag szőrtelen. Ezért digitális technikával csináltak neki parókát... Lenyűgöző... Van ezen a bolygón olyan ember, aki referenciaként beleírhatja az önéletrajzába, hogy Ő alkotta meg digitális effektként Dakota Johnson szeméremszőrzetét A szürke ötven árnyalata című filmben... Csak bízni tudok abban, hogy ezt a teljesítményt az illető nem fogja felhasználni, és hogy jól megfizették ezért a munkáért, és hogy kínjában képes volt jókat derülni az alkotási folyamat közben.

Ötödik megjegyzés: minden fentebb felsorolt baki ellenére, azt elismerem, hogy volt egy-két jó perspektívából előtt szexjelenet a filmben. Inkább egy, mint kettő...
Illetve azt is kifejezném, hogy a filmhez gyártott zene egész hangulatosra sikerült. Kár, hogy a zene által előidézett hangulatot a látványvilág porig gyalázza.

Hatodik megjegyzés: fogalmam sincs hogy minek rakták bele a filmbe a mellékszereplőket... A semminél is kevesebb jelentőséget tulajdonítottak nekik, így ennek sem volt leginkább semmi értelme. Ott voltak, mert a könyvben is ott voltak, így itt is ott kellett lenniük, az meg már mellékes, hogyha nem lettek volna egyáltalán ott a filmben, akkor is ugyanott lennénk, ahol most vagyunk... Ráadásul a lakótársat alakító színésznő - nem volt ingerenciám megkeresni az igazi nevét -, egyetemista szerepe ellenére, számomra egy hangyányit kiéltnek hatott.

És ennyi. Nincs több észrevételem. Összefoglalva, csak annyit tudok mondani, hogy az IMDB jelenlegi 4.2-es indexe, jóindulattal reálisan elfogadható, bár ha rajtam múlt volna, akkor még ennyit se kapott volna a film.

Tovább...

 

Roselyn blogja - könyvek Copyright © 2013
Distributed By Free Blogger Templates | Designed by BTDesigner · Powered by Blogger