2017. november 27., hétfő

Kresley Cole: Az álmok sötét harcosa (Halhatatlanok alkonyat után 11.) /2014/

Először is leszögezném, hogy most határozottan nem tűntem el. Aki követi az FB-s oldalamat, az talán értesült róla, hogy elkapott a gépszíj, és gőzerővel neki estem Csődöröm és Kékharisnyám, Tanner és Addison sztorijának. Jelentem, a történet jól halad, csak vacillálok… Lenne vagy 40-50 oldalam, amit már kitehetnék ide, de nem is tudom… Két lehetőség adott:

1, Nem teszem fel az új oldalakat, csak akkor ha befejeztem a sztorit – ennek az a nagy előnye, hogy egy szuszra, meglovagolva az ihletet, kipipálom hőseimet, Ti pedig, kedves olvasóim, nem kell hogy tovább várakozzatok (lássuk be, vártatok éppen eleget). Hátránya, hogy ez lehet hogy csak az év végén, vagy legrosszabb esetben jövő év elején fog bekövetkezni.

2, Maradok az eredeti elképzelésnél, és ahogy haladok megosztom az új fejezeteket… Ennek az a nagy előnye, hogy így látjátok hogyan haladok, és tudjátok kommentálni mennyire vagytok megelégedve a folytatással. Hátránya… nos biztosan van ennek a megoldásnak is hátránya, csak én nem látom mi az…

Mint látjátok, mindkét megoldásnak meg van a maga előnye, én pedig egyik nap hol ezt, hol azt preferálom jobban. Amikor meg voltam a következő 10-15 oldallal, az volt az első gondolatom, hogy azonnal kiteszem – dolgozott bennem a kíváncsiság, hogy vajon hogyan fogjátok fogadni -, de aztán a következő jutott eszembe… Eddig a történet vicces, ismerkedős oldala jelent meg, ami szerintem a sztori leszórakoztatóbb oldala… Viszont most el fogunk jutni oda, hogy megjelenik a konfliktus… És a konfliktus inkább szól arról, hogy a szereplők el vannak keseredve, szomorúak, tehetetlenek, és/vagy dühösek… Persze, ebben a szakaszban is lesznek humoros helyzetek, de itt inkább már az érzelmi oldala fog előjönni a dolognak, az hogy hogyan élik meg a szereplők a saját kis érzelmi dilemmáikat – azt hiszem nem árulok el nagy titkot, ha leírom – egymástól távol. Hogy aztán majd jöjjön az édes egymásra találás, és a boldog befejezés. Na már most, így hogy átmegy a  sztori érzelmesbe, kicsit nehezebb betagolni a fejezeteket, mindig olyan érzésem van, hogy bárhogy próbálom is betördelni, mindig olyan felemás lesz a kivitelezés, merthogy mindig a legrosszabb pillanatban szakadna meg a történet… Az eddig leírtak alapján, nem tudok olyan pontot felmutatni, ahol ne lenne olvasás után az az érzésem, hogy ha olvasója lennék a történetnek, elkezdne kerülgetni az idegbaj, hogy pont itt…? Pont itt kell megállnom, és várnom, hogy majd jöjjön a folytatás? Na igen… vélhetően ez a hátránya, annak ha folyamatában osztom meg Tannert, és Addisont. Viszont, én azt mondom, legyen úgy, ahogy az olvasóközönség kívánja… Így arra kérlek benneteket, hogy ha van kedvetek, akkor nyilatkozzatok, akár itt, akár FB-n, akár emailben, hogy Ti hogyan szeretnétek? Ha azt mondjátok kivárjátok hogy befejezzem, akkor úgy lesz, ha pedig inkább folyamatában benne lennétek az olvasásban, akkor átnyálazom az eddig megírtakat, javítom, és teszem is fel.

És akkor ennyit saját alkotói kínlódásomról…

És akkor jöjjön, hogy milyen olvasási élményt tudott nyújtani nekem Kresley Cole Az álmok sötét harcosa c. könyve…




"A férfi megesküdött, hogy visszatér a valkűrért…
Ádáz Aidant meggyilkolták, mielőtt feleségül vehette volna Ragyogó Regint. A hadúr az örökkévalóságon keresztül keresi kedvesét, más-más személyiségként születik újra, de a múlt emlékei nélkül.
A valkűr várja a visszatértét…Mihelyt Regin találkozik Declan Chase-zel, a brutális kelta katonával, azonnal felismeri benne a büszke hadúr reinkarnációját. De Declan fogságba ejti őt, mert minden halhatatlanon bosszút akar állni – és fogalma sincs, hogy ő is a világukhoz tartozik.
Vágy, mely erősebb a halálnál… Minden újjászületésnek ára van, Aidannek az a sorsa, hogy meghaljon, mihelyt visszaemlékszik a múltjára. Vajon Regin kész felébreszteni régi szenvedélyük emlékét, hogy megmeneküljön Declan kínzásától – még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy újra elveszíti az egyetlen férfit, akit valaha is szeretett?"
Kiadó: Ulpius
Kiadás éve: 2014
Ára: hasonló cipőben jár, mint A király Wardtól, kereskedelmi forgalomban már nem igazán kapható, antikváriumokban, és ilyen-olyan adok-veszek oldalakon, moly.hu-n (esetleg) lehet rá vadászni...
(Kiegészítő gondolat... jajj gyerekek, a minap épp valamilyen oknál fogva fent voltam az egyik adok-veszek oldalon, és találtam többek közt Ward könyveket is - nem, nem A királyt, még véletlenül sem... -, és volt olyan kötet, aminek használtan 9000 Ft (vagy több...) volt az ára? Nagyon... nagyon... nagyon gonosz világban élünk...)



Nagyon jól tudjátok, hogy ha Cole-ról van szó, akkor elfogult vagyok. Ha Ward után meg kellene jelölnöm a következő kedvenc írómat, akkor az vagy Cole lenne, vagy Nalini Singh – ez utóbbi esetében vérzik a szívem, hogy nem jelennek meg már könyvei kis hazánkban, pedig lenne szép számmal mit megjeleníteni… Mind az elementálos/alakváltós sorozata nagyon jó, mind az angyali vadász sorozata, én meg ha megfeszülök sem értem, hogy miért nem adják ki magyarul is a könyveit.
Na de, ne legyünk elégedetlenek, hisz ha más nem is, de van nekünk Wardunk, meg Cole-unk, meg jelent meg Kenyonunk, meg Showalterünk is… És azt mondják az okosok, hogy az elégedettség egyik feltétele, hogy soha ne azt nézzük mi nincs, hanem azt, hogy mi van…  Kár, hogy részemről ez csak elméleti síkon érdemel ki bólogatást, gyakorlati síkon viszont, néha marha nehezen tudok optimista lenni.

Ami nekem kicsit furcsa… Szoktam online könyvesboltokat bogarászni – mily meglepő!
És azt vettem észre, hogy sokan gondolkoznak hasonló módon mint én, Ward neve után Cole neve az ami közvetlenül felbukkan. Mivel alapvetően egyszerre csak huszonkilenc dolgon szoktam azonos időben rágódni, így az agyi kapacitásomat menedzselő ideghálózat úgy határozott, hogy van még itt hely egy harmincadik dolognak is, így legutóbbi bookline-os látogatásom alkalmával elkezdtem azon filózni, hogy miért jelenik meg sokszor az az olvasóknál, hogy akaratlanul is összehasonlítják Cole sorozatát Ward sorozatával. Értem én, hogy ennek egyik oka az, hogy mi diétára fogott magyar olvasók, nem tobzódunk a pararomantikus sorozatokban, és a külföldhöz képest kevés könyv esetében a legmeghatározóbb irányunk a kedvelési ráta lesz… de akkor is… Ha nagyon lesarkosítva nézzük Cole és Ward sorozata nem túl sok helyen metszi egymást, azon túl hogy mindkettő sorozat, és hogy mindkettő pararomantikus... Ja igen! És mindkettőben van finom érzéki, és némileg szokatlan szex.
Míg az FTT kötetei egymásból építkeznek (erősen folytatólagosak), addig Cole Halhatatlanok alkonyat után sorozata kevésbé egymásra épülő részekből áll. Persze Cole sorozata is sorozat, és mint ilyet jó úgy olvasni, hogy első kötettől az utolsóig, szépen sorrendben, de akkor sem fog történni hatalmas tragédia, ha mondjuk az ember kifelejt egy részt. Ennek oka, hogy Cole sorozatában mindegyik rész külön-külön is megállja a helyét. Ezzel szemben Wardnál nem. Ha azt FTT-t az ember mondjuk az nyolcadik kötetnél fogja elkezdeni, akkor ott a vakfoltok magas száma, vélhetően ki fogja nyírni az amúgy kellemesnek mondható olvasási élményt. A másik elég nagy különbség az a stílus. Cole jóval pikánsabb, jóval szélsőségesebb, hozzá viszonyítva Ward jóval konvencionálisabb. Ez amúgy nem csak a stílusukra, hanem a történetvezetésükre is jellemző. Míg Ward következetesen a vámpírokra építkezik a sorozatában – leszámítva azt az egy-két fajt, ami még megjelenik az FTT-ben (manipulátor, Őrző, angyal) -, addig Cole az összes létező természetfeletti lénnyel operál, akikről eddig csak hallani lehetett, leginkább bárhol… boszorkányoktól kezdve, szellemeken, démonokon, valkűrökön, vámpírokon, lidérceken át minden megjelenik nála, és ami megdöbbentő, hogy képes a saját káoszát úgy menedzselni, hogy az nem csak hogy szórakoztató, de még értelmes, és következetes is. A király véleménye kapcsán azt mondtam, hogy odaadnám a fél karomat azért, hogy úgy írjak mint Ward. Cole könyveit olvasva mindig oda jutok, hogy a fél lábamat képes lennék odaadni azért, hogy olyan fantáziám legyen, mint neki. Én el nem tudom képzelni, hogy annak a nőnek mi lehet a fejében, de hogy ott is nagy a forgalmi dugó, na abban is biztos vagyok.
Szerény személyem amúgy úgy van vele, hogy pont a fentebb felsoroltak miatt, próbálok arra törekedni, hogy ne tegyem egy kalapba a két írónőt. Az egyik ezért jó, a másik azért jó, és mindkettő ugyanúgy szerethető, csak mindkettő másért, és lehet hogy máshogy. Nekem Ward azért van első helyen, mert őt bármikor képes vagyok olvasni. Lehetek nagyon lezuttyant állapotban, akkor is nagyon jó, de lehetek éppen füttyösen boldog is, és akkor is nagyon jó lesz. Ezzel szemben Cole-hoz nekem hangulat kell. Arányaiban ezt úgy tudnám megfogalmazni, hogy az év 365 napjából akad vagy 5 olyan nap, amikor nem érzem magam Cole befogadóképesnek. Ez általában akkor van, amikor kimerült vagyok, és nem fog az agyam. Akkor egyszerűen kicsit sok nekem Cole – annak ellenére, hogy amúgy őt is imádom.

Miután elolvastam jelen könyvét, azon kezdtem el agyalni magamban, hogy a Halhatatlanok alkonyat után sorozatból vajon melyik kötet volt nagy kedvencem. Aztán rájöttem, hogy több kedvencem is van, amiket amúgy nem tudok sorrendbe tenni…
Így maradok az időrendnél…

Az első nagy kedvencem a Vámpírvér (4. kötet). Hogy ez miért tetszett meg annyira? Hihetetlen újdonságot fogok közölni ismét: az abszurditása miatt. Egy begőzölt vámpír, és egy szellem szerelme? Mi ez, ha nem lehetetlen? Ehhez az ívhez képest, az első három kötet fantáziátlannak hat – ami megint csak egy butaság, hisz ha van valami ami túlteng Cole könyveiben az a fantázia. Viszont ez a könyv volt nekem az első olyan élményem, amikor minden rugalmasságom ellenére fel kellett hogy vonjam a szemöldököm, és azt mondjam „és akkor ezt most amúgy hogyan is…?” És mondanom sem kell, hogy hullára élveztem a könyvet.

A következő kedvencem az ötödik kötet, a Vámpírzóna. Ennek megmagyarázásra nem tudok többet felmutatni, mint saját személyiségem baromi nagy defektjét: vonzódom a szélsőséges rosszfiúkhoz (a könyvekben… is…). És hát jelen állás szerint a legrosszabb rosszfiúk a démonok. És mit ad isten ebben a sztoriban pont van egy, aki tombol is, meg vörös is… Ráadásul Cole még megfejelte azzal az egész kis kavalkádot, hogy a hősnő olyan érintetlen, mint egy ma született barika… Ergo, besétálunk a „hogyan is rontsuk meg az ártatlan leányzót, ha gyakorló démonok vagyunk?” utcába, és ez az én kis perverz világnézetemnek piszokul jól esett. Szerintem nem is kell tovább ragozni a dolgot.

A harmadik, és egyben utolsó kedvencem, az a sorozat tizedik kötete, A sötétség démona c. könyv. Mily meglepő, egy újabb démon! Ó, igen! Ráadásul ez a démon egy vad démon, szó szerinti értelemben véve ősemberes, barlanglakó, hörög is, meg minden… Ó, a kihívás édes íze! Bennem van a hiba, én érzem, de nekem egy ilyen karakter olyan, mint bikának a vörösposztó. Szinte látom lelki szemeim előtt a táblát az elképzelt főhős nyakában, amire csak nekem címezve az van felvésve, hogy „tégy a magadévá!”. Az ilyen karakter esetében, a képzeletem deviáns gondolkodásért felelős része orgazmust kap, kész, passz. Leold mint a főbiztosíték, aztán idióta módon neki kezd örömében ugrabugrálni (és igen, jelenleg első szám harmadik személyben beszélek magamról… vagyis… csak egy részemről… ó, ugyan már! Ne korlátozzuk már a tudathasadást, ha már ott van, és ki lehet használni!).
(Észrevétel: megkönnyebbülés, olyan íróról véleményt írni, akinek a karaktereiről többet tudok nyilatkozni, mint azt, hogy mindegyik olyan lapos, mint egy matrica…)
Mellesleg ez utóbbi könyvben a hős szerelmetes arája egy boszorkány lesz, ami szintén az egyik kedvenc misztikus lényem, szóval minden kerek, én is boldog vagyok/voltam, a könyv is jó.

Nem tudom feltűnt-e, de a három könyvben vagy egy közös vonás: egyikben sincsenek valkűrök.
Na igen… sajnos én pont azon olvasók táborát gyarapítom, akiknek nem a valkűrök a kedvenceik. Nem arról van szó, hogy nem szeretném őket, csupán csak annyiról, hogy a többi lényhez viszonyítva nekem az Ő személyiségük kissé túl harsány. Értem én, hogy a valkűrök esetében, akik harcosok, és kemények, mint a frissen kötött beton, nem lehet olyan asszonykákat megálmodni, akik azt sem tudják merre az előre… de nekem akkor is egy kicsit már sok a valkűrök magabiztossága, és feltünési viszketegsége. Nem annyira, hogy elviselhetetlen legyen, de annyira már igen, hogy ha választanom kell valkűrös, vagy valkűr mentes Kresley Cole könyv között, akkor a valkűr mentest fogom választani.
És igen… itt kanyarodunk be oda, hogy miért nem lett jelen könyvünk kedvencem a sorozatból.

Elmondom én hol látom azt az icikepicike hibácskát, ami írónőnk munkásságát megnehezítheti. Cole hajlamos feladni a labdát még önmaga számára is. Megír nem egy szórakoztató, és amúgy kifogástalan történetet, aztán valahogyan, valamiért megalkot egy olyat, ami erősen „húbazdmeg!” kategóriás lesz. És innen bizony már nehéz a feladat. A jót könnyű megszokni, mi olvasók pedig nagyon hamar képesek vagyunk átállni a sötét oldalra, és egy igazán jó kötet után, már nem érjük be kevesebbel. Csakhogy van itt egy másik általános Coelho-szerű gondolat is, miszerint ha minden brutálisan szuper, akkor azt fogjuk megszokni, és így egy idő után már nem fogjuk tudni ezt szuperságot értékelni... Tehát, bár szeretnénk ha a „húbazdmeg!” könyvélmény általános érvényűvé válna, gyakorlatban el kell tudnunk fogadni hogy a „húbazdmeg!”, azért lett az ami, mert előtte nem ez volt a színvonal. A másik (illetve már a harmadik) dolog pedig az, hogy mindig mindent lehet tromfolni, tehát, nem kizárt hogy Cole-nak lesz még olyan könyve, ami még a „húbazdmeg!”-et is a hatványaira fogja emelni. Én ebből a nőből bármit ki tudok nézni… (Én pedig úgy néz ki, hogy sikeresen bölcsre aludtam magam ma reggelre…)

Nagyon gyorsan letudnám itt azt a két – három dolgot, ami miatt nem fogott meg annyira ez a könyv, mint a fent említett kedvencek.

Igen… még mindig a valkűrök… mivel a stílusuk meglehetősen távol áll tőlem, nehezen tudok azonosulni velük, így kicsit olyanná válik az olvasási élmény, mintha kívülállóként figyelném az egész történetet, nem tudok beleolvadni a hősnőbe, így nagyjából annyira érdekel a körülötte zajló akármi is, mintha az az egyik ismerősömmel történne… meghallgatom, ha azt kéri, igyekszem rajta tartani a figyelmemet, ami vagy sikerül, vagy nem, és néha-néha felmerül bennem a kérdés, hogy amúgy mit is keresek én itt, és miért is próbálok úgy tenni mintha érdekelne az amit mondanak nekem? Szóval, ja… aki eddig nem tudta, annak most egyértelművé válhatott, hogy szívügyek kibeszélésében nem én leszek a legideálisabb partner, főleg ha csak futó ismerettségről van szó.

Aztán ott van még Declan Chase… A férfiúval egyetlen probléma van csak, az hogy tipikusan főhősös, erős, rendíthetetlen, minden íratlan szabálynak megfelel, aminek meg kell neki, ahhoz hogy színvonalas embere legyen egy jó könyvnek. És ettől több nincs is benne. Itt most fentebb mutogatnék egy pár sorral, amikor azt ecseteltem, hogy a jót könnyű megszokni… Az ezt megelőző kötetben Malkom Slaine volt a főhős, az ősemberes barlanglakó démon… Érezni a különbséget? Én érzem. Declan Chase ehhez viszonyítva egy kicsit… sótlan. Jó, persze, nem kellene nagyon győzködni, ha arról lenne szó, hogy kispárnámnak elfogadjam, na de akkor is…

morgó, ősemberes, barlanglakó démon ó egy ember/berserker/katona aki… nos… egy ember/berserker/katona

Azt hiszem erről elég is volt ennyi.

És akkor még ott van hősnőnk, Regin, aki valkűr… A fentiek fényében szerintem erről is elég ennyi. Regin tipikus valkűr…

Nekem a történet is kicsit laposkára sikeredett. Kicsit olyan Fortress- 33 emelet mélyen a pokolban mellékzöngét kapottnak hatott, kevesebb Christopher Lamberttel, és több természetfeletti lénnyel… meg persze nem 33 emelet mélyen a föld alatt… (aki nem látta a filmet, szerintem ne is nézze meg…)

És akkor most, jöjjenek azok a pontok, amik miatt viszont tetszett a könyv.

Mindenek előtt imádom Cole brutalitását… Tudom, ez megint utalhat arra, hogy bomlott elmém van, de én egyenesen odáig és vissza vagyok az írónő „a beleiddel díszítem fel a közvilágítási hálózatot’ típusú trancsírozós hajlamáért. Itt bárkinek bármikor tőből kiszakadhat a keze, lába… feje… Itt élve boncolunk, kizsigerelünk bárkit, bármikor, és csak ömlik a vér, majd még egy kicsit ömlik a vér, és amikor már azt hinnéd, hogy ezt már nem lesz képes mivel űberelni az alkotó, akkor jön, és kecsesen odavág neked egy felnégyelést, vagy akármit, csak hogy szokd a dolgokat. Imádom!

Nagyon tetszett a történet alapgondolata: egy olyan szerelem, ahol az egyik fél mindig reinkarnálódik, hogy aztán az együtt töltött szerelmetes éjszaka után meghaljon, hogy aztán újra reinkarnálódjon… és újra… és újra…

És nagyon tetszett az is, hogy mesedélutánt kreált az alapgondolatból Cole a főhősöknek… Szerettem olvasni azokat a részeket, amikor Regin Declan „elődjeiről” mesélt, hogy kivel hogyan találkozott, hogyan jöttek össze, hogy melyik pasasnak mi volt az erőssége. Ez olyan egyet fizet kettőt (hármat, négyet…) kap akciónak adta ki magát, hisz egy romantikus regényen belül, kaptunk több romantikus vonulatot is. És nem utolsó sorban, ezeken a történeteken keresztül tudta magát leigazolni Cole, hogy minden pasas közül, miért pont Declan az aki a legeslegjobb. Ez így nagyon szórakoztató volt, és ötletes.

Ha Wardnál kiemeltem a humort, akkor szükséges itt is megemlítenem. Cole humora kicsit nyersebb, de ez nem azt jelenti, hogy kevésbé lenne vicces, ez csupán annyit tesz, hogy másképp vicces. Mivel tőlem nem áll távol a morbid humor (sem), így én kifejezetten jókat tudok kuncogni a hülyeségein.

Amit még nagyon kedveltem – és ez is általános érvényű, ha Cole könyveiről van szó – az a konfliktus megoldása. Ahogy más könyveiben is, itt is olyan pofátlan egyszerűséggel oldja meg a legnagyobb problémát, amitől az állam leszakad. Én hajlamos vagyok mindent túlbonyolítani… hát Cole nem. Felpattint egy olyan helyzetet, ami enyhén szólva a lehetetlennel határos, amivel ennivalót szolgáltat az én állandóan éhező agyamnak… És az én agyam nagyon örül, ha lefoglalják valamivel, így állandóan belelépek abba a csapdába, hogy már a könyv első oldalán elkezdek azon morfondírozni, hogy vajon hogyan fogja megoldani Cole, hogy szerelmeseink együtt maradhassanak? És mindenre szoktam gondolni, kötésfeloldástól kezdve, a csakra- tisztításon (isten örizz!), és Gandalfon (mert miért ne?) át, az uzi-ig… És soha nincs igazam! Hát vesszek meg, ha nem élvezem ezt! Cole rendre olyan elegánsan, és egyszerűen oldja meg a krízishelyzeteket, hogy én csak ámulok, és bámulok tőle… és ez így nagyon, de nagyon jó.

És hogy mi tetszett még? Lothaire… A vámpírkám nekem… És, Ó, igen a következő rész az övé lesz… Bevallom őszintén, hogy a Vámpírbosszú c. könyv gerincének a simogatásánál még nem nagyon jutottam tovább, mert már megint az van, amit az előző bejegyzésemben is írtam, hogy finom a falat, és odáznám az élményt – illetve inkább annak végét – ameddig csak lehet. És hogy a legjobb védekezni? Hát úgy, hogy nem cselekszed meg, amit meg kéne, tehát, jelen estünkben nem kezded el a könyvet olvasni, mert ha elkezded, akkor egy délután, és már vége is van az egésznek… Nem tudom meddig fogom tudni visszafogni magam. (Semeddig…)

Összegezve: bár nekem nem ez lett a sorozat kedvenc könyve, könnyűszerrel képes vagyok elfogadni azt, hogy másnak pedig pont ez lesz a kedvenc. Ez a rész is hozza az elvárt formát, és bőven több szórakozást nyújt, mint a piacon fellelhető tucatkönyvek bármelyike (tudom, hogy tudjátok, hogy milyen típusú könyvekre gondolok). Ami biztos, hogy én továbbra is megtartom azt a jó szokásomat, hogy kéretlenül ajánlgatni fogom mindenkinek Cole könyveit, ha véletlenül egy társalgás folyamán erre alkalmam fog nyílni – arról pedig tudjuk nagyon jól, hogy gondoskodni fogok, hogy legyen rá alkalmam. Szóval kedves olvasóim, olvassatok Cole-t! (… és Ward-ot…)


Értékelés: 8 pont

Update!

Kedves blogger barátném, Annie (http://izyanniemsm.blogspot.hu/), felhívta rá a figyelmemet, hogy Nalini Singh könyvei elvileg, ha van egy kis szerencsénk be fognak lendülni:
https://konyvmolykepzo.hu/products-page/konyv/nalini-singh-archangels-legion-angyalhaboru-7879

A megjelenés elvileg 2018, de ha a hozzászólásokat is elolvasom, akkor már kevésbé vagyok annyira derűlátó... Mindegy. A remény hal meg utoljára, nem?

Illetve Annie felhívta a figyelmemet arra is (mert Annie ilyen jól ismer engem... :D), hogy Jeaniene Frost könyv is várható, nem is olyan nagyon sokára:
https://konyvmolykepzo.hu/products-page/konyv/jeaniene-frost-elso-fellobbanas-az-ejszaka-hercege-1-7516

Szóval ki tudja... a végén még lesz lehetőségünk átélni, milyen is a bőség zavara!

Annie... köszönöm! :)
Share:

2017. november 13., hétfő

J. R. Ward: A király (Fekete Tőr Testvériség 12.) /2014/


Már megint borogatom a saját magam által megszabott sorrendiségemet…

Ott tartottunk az előző bejegyzésemben, hogy kijelentettem, értelmes könyvre van szükségem, és ezért elolvastam Karen Rose Közelebb, mint hinnéd c. könyvét, illetve elővettem a teljes Fekete Tőr Testvériség sorozatot. Sajnos gyorsabban olvasok, mint ahogy a bejegyzéseimet írom, így a következő történt…
Nem volt alkalmam eddig írni, kicsit zsúfolt napok vannak mögöttem, ezért úgy voltam vele, hogy majd múlt hétvégén megírom Rose könyvének a véleményezését. Csak elkövettem egy hibát… egy brutálisan nagy hibát. Az FTT lendületének égisze alatt, előkaptam a sufniból A királyt. Amikor megjelent nem olvastam el. Aztán meg azért nem olvastam el, mert – és ez iszonyatosan idiótán fog hangzani – ez a könyv számomra olyan, mint a sütemény legfinomabb, legcsokisabb, legínycsiklandóbb falatja. Van egy heppem – nem csak egy, ezt szerintem már nagyon jól tudja mindenki. Amikor étkezem, akkor mindig a legfinomabb falatot hagyom utoljára. Például a pizzaszeletet mindig a szélén kezdem el enni, és a közepét hagyom a legvégére – igen, néztek már emiatt hülyének. Na, valami ilyesmi volt velem ezzel a könyvvel kapcsolatban is. A végén már azért nem kezdtem el olvasni, mert úgy gondoltam, hogy ez a könyv csak különleges alkalomra, ünnepnapra való, egy olyan jeles esemény alkalmából lehet csak felütni, ami rendkívüli, mivel maga az egész FTT sorozat rendkívüli. Számomra a Testvériség könyvei a megismételhetetlen és lehengerlő szerelmet jelentik. SZERELMET – igen így, csupa nagybetűvel, és büszkén vállalom, hogy igen, bele vagyok pistulva de totálisan olyan karakterekbe, akik nem léteznek, képzeltek, és marhára magasból teszek arra, hogy emiatt a legjobb indulattal is minimum bolondnak vagyok tekinthető. (Még jó, hogy tucatnyi olyan hóbortom van, amik miatt dilisnek lehet tekinteni, így azt a ficakot, hogy könyvszereplőkbe vagyok beleszerelmesedve már magára sem veszi a közvetlen környezetem…)




"Éljen ​a király…
Miután évszázadokig hátat fordított a trónnak, Wrath, Wrath fia végül apja nyomdokaiba lép… imádott fele segítségével. A korona azonban mázsás súlyként nehezedik a fejére. Miközben folytatódik az Alantasok Társaságával vívott könyörtelen háború, és a banditák banditája is egyre súlyosabb fenyegetést jelent, Wrath választás elé kerül, amely mindent és mindenkit veszélybe sodor. Beth Randall azt hitte, tudja, mire vállalkozik, amikor feleségül ment az utolsó tiszta vérű vámpírhoz a Földön. Tudta, hogy nem lesz egyszerű menet. Ám amikor úgy dönt, hogy gyermeket akar, váratlanul éri Wrath reakciója… és a távolság, amely elválasztja őket.
A kérdés az, vajon az igaz szerelem győz-e… vagy a gyötrelmes örökség kerekedik felül?"
Kiadó: Ulpius
Kiadás éve: 2014
Ára: nagyjából tök mindegy, mert piaci, kereskedelmi forgalomban már nem kapható csak e-könyv formában, antikváriumokban, nagy ritkán ilyen-olyan adok-veszek oldalon, vagy tíz perc erejéig megjelenik, sajnos kijelenthető, hogy aki nem vette meg akkor, amikor megjelent, az csak nagyon nehezen fog tudni hozzá jutni.





Állandóan elégedetlenkedő lelkemnek J.R. Ward FTT-je maga a béke szigete, mert egyszerűen ha van is esetleges baki a történetben vagy a kivitelezésben, egyszerűen nem érdekel. Nem érdekel, mert a stílus nagyon jó, a karakterek bombasztikusak, a sztori is lenyűgöző, így magával ránt az olvasási élmény, és így még ha van is valahol hiba, azt nem veszem észre. És mivel az élmény napokig a zsigereimben van, amit én maximálisan ki is akarok élvezni, így el sem kezdek szőrszálhasogatni, mert az összhatás annyira fantasztikus, hogy nem éri meg elkezdeni a kákán is csomót keresni.
Így ezzel a szériával kapcsolatosan bátran ki merem jelenteni, hogy elfogult vagyok. Megvett, de teljesen, és egy mondattal ki tudom fejezni azt amit érzek a teljes sorozat irányába: kérem szépen, így kell könyvet írni!
Minden, amit én keresek az olvasásban megtalálható a könyvekben: intelligencia, romantika, akció, szereplők akiknek történetük van, jellemük, ami alapján világosak a motivációik, érzéseik, következetesen építkezik az író, humor ami egyenesen döglesztő… Bevallom, hogy gond nélkül odaadnám bármelyik kezemet azért, hogy úgy tudjak írni, mint Ward. Teljesen biztos vagyok abban, hogy Ward a magánéletében egy módfelett értelmes, és mind érzelmi, mind logikai készségeit tekintve magas indexszámokkal rendelkező személy. Már többször mondtam azt, hogy aki ír, az akaratlanul is beleírja magát a könyveibe, és ha ennek a kijelentésnek csak a fele igaz, akkor is egyértelmű, hogy Ward olyan ember, akire megéri odafigyelni. Mert lehet az FTT-re úgy tekinteni, mint egyszerű, ámde annál szórakoztatóbb paranormális romantikus saga-ra, de lehet komolyabban is venni, és át lehet bogarászni benne az üzeneteket. Mert szerintem akadnak benne szép számmal üzenetek. Csak hogy a legkirívóbbal kezdjem, ott van Qhuinn és Blay sztorija. Ward nem rest ha tabukat kell döngetni, és ha már úgy határoz, hogy beleszalad egybe, akkor azt tisztességgel ki is facsarja, olyan gyönyörű ívben hogy az ember lánya nem képes másra, csak ámuldozni, és fejet hajtani a tökéletes és amúgy számomra művészi kivitelezés előtt. Amikor anno kiderült, hogy a két srác szerelme külön könyvet fog kapni, annak ellenére, hogy amúgy rugalmas embernek tartom magam, még az én szemöldököm is felszaladt a homlokomon. Rám sok mindent lehet mondani, de azt nem hogy homofób lennék, hogy Butch szavaival éljek: „… ami engem illet, mindenki azzal kefél, akivel akar, vagy aki felizgatja, feltéve hogy a kérdéses személy elmúlt tizennyolc éves, és közben senki nem sérül meg.” És ezt a gondolatot kiegészíteném A királyból egy megállapítással: „…a szerelem szép.” Szóval engem marhára nem érdekel, hogy milyen egy ember szexuális orientációja, az én szememben nem lesz valaki se több, se kevesebb, ha mondjuk homoszexuális. Ennek ellenére, amikor a két fiú könyve a kezembe került, az volt az első gondolatom, hogy na ez érdekes lesz. És több szempontból is lehengerelt a történetük. Ward profi munkát végzett. Egy gyönyörű szép csomagolásban üzent meg több olyan dolgot, amik szerintem a saját meggyőződései is (nem lehet erről a témáról ilyen egyenesen nyilatkozni, hacsak nem hisz benne az ember):
1, Nem az határoz meg minket, hogy kit szeretünk, vagy kihez vonzódunk.
2, Mindig törekedni kell az elfogadásra, akkor is ha önmagunk elfogadásáról van szó, és akkor is, ha más emberről van szó.
3, Az előítéletekkel óvatosan kell bánni, sok esetben inkább hátráltatnak, mint segítenek.
4, Nyitottan kell megpróbálni viszonyulni a szokottól eltérő dolgokhoz, mivel ami szokatlan, az nem feltétlenül egyenlő azzal, hogy akkor már rossz is.
5, Önismeret gyakorlása – néha fájhat ugyan magunkba fordulni, és kegyetlen őszinteséggel bevallani a legnagyobb gyengeségünket, félelmünket, de mindenképp szükségszerű, mert ha ez nem történik meg, akkor az önmagunk felé intézett hazugságaink, önbecsapásaink legalább annyira fájdalmasak lesznek.
6, Tudni kell megbocsájtani, még ha ez néha baromi nagy kihívás is.
7, Minden sérelmünk félretehető, csak rajtunk múlik, hogy mennyire merülünk el saját sebeink nyalogatásában.
8, A családi összetartás… (Igen, ez most egy kicsit olyan Halálos Iramban-szerűen jön ki, de akkor is ez az egyik legerősebb üzenete a könyvnek: néha a családunkba nem beleszületünk, hanem belepottyanunk, és van az úgy, hogy a nem vérségi kötelék sokkal erősebb lesz, mint az ami születésünk pillanatában megadatott nekünk.)

Szóval igen, lehet Ward történetét egy jó kis szórakozásnak is elkönyvelni, de bele is lehet gondolni mélyebben a sztoriba, és akkor rá lehet jönni, hogy ez a könyv egy kicsit többről szól, mint két homoszexuális vámpír harcos szerelmének a beteljesüléséről. És Ward nem állt meg ennyinél, fogta, és még a szexjeleneteket is alapos részletességgel kitárgyalta. És tette mindezt olyan intelligens módon, hogy az ember fent sem akad ezen. Van nekem egy kollégám, aki történetesen férfi, és aki többet olvas mint én – ez már önmagában rendkívüli tény. Ez a kollégám is kedveli az FTT-t, minden részt elolvasott eddig. Elolvasta Qhuinn és Blay történetét is – nagyjából tán pont egy időben olvastuk a könyvet. Amikor befejezte megkérdeztem tőle, hogy mi a véleménye. Annyit reagált csak, hogy bár nem áll közel a lelkéhez hogy férfiak bimbózó románcáról olvasson, de tetszett neki a sztori. Néha ugyan kerekedett a szeme itt-ott, de semmi olyan eget rengető dolgot nem tapasztalt, ami miatt úgy érezte volna, hogy nem képes befogadni a könyvet. Én meg erre a következőket mondom: ha egy heteroszexuális felnőtt férfi képes minden nehézség nélkül elolvasni egy olyan könyvet, amiben két férfi vámpír harcos gabalyodik egymásba, mi több, még el is nyeri a tetszését a történet, akkor az az író aki a könyvet megalkotta valamit nagyon, de nagyon jól csinált.

De ha már tabukról van szó, akkor fel lehetne hozni azt is, amikor Rhage elmegy szexelni úgy, hogy Mary ott fekszik a hálószobájában…
Emlékszem, amikor először olvastam a sorozat második kötetét, szentül meg voltam győződve arról, hogy Rhage nem fog abban a szituációban másik nővel lefeküdni. Meg voltam róla győződve, mert szinte minden romantikus könyvben az történt volna, hogy a főhős visszatáncol az utolsó utáni pillanatban, és a szükségletei helyett a nagy szerelmet választja, és azért is meg voltam győződve arról, hogy nem fog „félrelépni”, mert az idealizálási kényszer azt diktálja, hogy a patyolattiszta nagy szerelmet nem illik ilyennel bemocskolni. Aztán Rhage jön haza Phury-val… És Phury nagy lelkesen részletezi, hogy Rhage mekkora egy isten, meg hogy milyen jó volt a csaj akit megdöntött… Én meg visszaolvastam azt a szakaszt kétszer, hogy most akkor mi van? Tényleg lefektetett valakit? És akkor most mi lesz Mary-vel, és a nagy szerelemmel? Meg eleve… hogy tudott ilyet tenni? Hogy volt gyomra hozzá? És vagy tíz percen keresztül nagyon, de nagyon dühös voltam Rhage-re. Dühös voltam, és elégedett egyszerre. Igen, valamilyen morbid módon, elégedetté tett az, hogy nem az történt, amire számítottam… Az pedig még inkább elégedettséggel töltött el, ahogy kivergődnek hőseink ebből a helyzetből. Merthogy Ward ezt a kanyart is tökéletesen vette. De ettől függetlenül… nagyon de nagyon dühös voltam Rhage-re…

És még mindig a tabuk…

Ott van Phury drogfüggősége… Ami amúgy csak egy a könyvekben megjelenő kismillió egyéb más függőség közül. Vagy ott van Zsadist önkínzási kényszere, vagy V devianciája… És lehetne még sorolni…
Tulajdonképpen az én látásmódom, és értelmezésem szerint, Ward a fantáziája segítségével felépített egy tökéletes játszóteret, ahol minden erőlködés nélkül meg tud szólaltatni olyan szélsőségeket, amik jelen vannak a hétköznapok világában is, csak előszeretettel igyekszünk kikerülni őket. Majd fogta ezeket a szélsőségeket, és az indoklásaival, történetvezetésével beszuszakolta őket az elfogadható tartományba. Olyan megvilágításba helyezte a dolgokat, hogy az ember akaratlanul is befogadóvá és elfogadóvá válik ezekkel a szélsőségekkel szemben, innen meg már csak egy ugrás, hogy elkezdjünk a realitás talaján gondolkozni, saját közvetlen környezetünket vizsgálva.

Nagy röviden, szerintem Ward FTT-je eleve jól induló sorozat volt, viszont menet közben annyira kinőtte magát, hogy nem lehet már csak szimplán egynek tekinteni a szórakoztató irodalom hasonló témájú könyvei közül. Ez a sorozat a non plus ultra, a piros felkiáltójel, a célirány, ha valaki ilyen témájú könyv írásába akar kezdeni.

Nagggyon morcos Jason Momoa
Amit rémesen sajnálok, az az hogy ebből a szériából soha ebben az életben nem lesz film, vagy sorozat. Nem lesz, és pont a fenteb leírtak miatt nem lesz… Mert tele van olyan gondolatokkal, amiket a közízlés nehezen tudna megemészteni, főleg ha vizuális formában lenne eléjük tárva – gondolják ezt nagyon tévesen a filmgyártás istenei. Szerintem is nagyon téves elképzelés ez, én úgy hiszem hogy szétrobbanna a mozi, ha az FTT bekerülne a vászonra, olyan hisztiorkán övezné a filmes adaptációkat, hogy ahhoz képest a Twilight-ot körül lengő rajongás gyenge lágy fuvallatnak tűnne csupán. Tény, hogy a sok szex miatt tizennyolcas karika alatt aligha lehetne értelmesen adaptálni vászonra a könyveket… de tudjátok mit… még tizennyolcas karikával is szétrobbanna az a mozi…
Nem egyszer elgondolkoztam azon, hogyha filmben kellene gondolkoznom, akkor melyik szereplőt, melyik színészre osztanám… Nem vagyok egyedül ezzel a játékommal amúgy, az IMDB-n még lista is van arról, hogy valaki szerint milyen lenne a tökéletes szereposztás… Volt hogy a férjemmel együtt agyaltunk azon, ki lenne a legmegfelelőbb színész mondjuk Rhage karakterére…

(Szintén csak az elfogultságom miatt, de aki holt biztos hogy benne lenne a filmemben, az Charlie Hunnam… Csak azt nem tudom kit személyesítene meg… Tuti nem Rhage lenne… Rhage nem tudom ki lenne… Az biztos hogy Jason Momoa is benne lenne a mozimban, Wrath-ként nagyon el tudom képzelni… Travis Fimmel is benne lenne, de Őt sem tudom, hogy kit játszana… Ami furcsa, hogy V szerepére el tudnám képzelni Kit Haringtont. Kapna egy jó kis tetkót az arcára, egy világos kontaktlencsét, ki lenne vasalva a haja… Ha le tudná vetkőzni azt a jófiús attitűdöt, ami áthatja, egész hetyke kis Vishous lenne belőle. Ha még nőne vagy tíz centit, és magára kapna még egy kis tömeget is… Hm… Szavam nem lenne.
Ha a Hunnam-et gyorsan ejtjük, "hmm" lesz belőle
Viszont már eleve vicces abba belegondolni, hogy Momoan kívül egyik pasas se hozza a kétméteres magasságot, plusz a 120 kilós súlyt (izomban), szóval elég lenne őket egymás mellé állítani ahhoz, hogy dugába dőljön az egész elképzelés. Ha hozzá tesszük hogy Travis Fimmel kiköpött Hunnam bizonyos megvilágításban… na akkor mi derül ki? Na mi…? A z hogy a szőke, kék szemű morcos pasasokra bukom… És a beválogatott képekből mi derül ki? Az hogy nem csak a szőke, kék szemű morcos pasasokra bukom…
Van neki kardja...
Tulajdonképpen tök mindegy milyen a szeme, vagy a haja színe… legyen morcos, vademberes, és Lindácska már meg is van elégedve. Az a baj, hogy van egy elképzelésem a könyvek alapján arról, hogy melyik szereplő hogyan néz ki, de a valóságban nehezen találom meg azokat a sztárocskákat, akik pontosan beleillenének ebbe az elképzelésbe. Tiszta szerencse hogy nem vagyok olyan személy, akinek a casting a munkája… Van egy olyan sejtésem, hogy nem lennék kiemelkedő tehetség ezen a fronton.
Férjem amúgy azt az álláspontot képviseli, hogy inkább kevesebb nagy névvel, és több friss hússal állítaná össze a szereplőgárdát. Részben egyetértek vele, mivel ez kevesebb kötöttséget jelentene… nagyobb piacról lehetne válogatni…)

Annyira bele tudom magam élni ebbe a játékba… És mindig annyira el tudok szomorodni azon a tényen, hogy minden hülyeségből képesek filmet csinálni (lásd A szürke ötven árnyalata, amitől hascsikarodást tudok kapni…), bezzeg ebből a sorozatból nem…

(Mély sóhaj…)

El kell engednem ezt a filmes témát, különben soha nem jutok ennek a véleménynek a végére…

Itt pont nem látszik, de ennek a hímnek is van... khm... kardja




Na… akkor… hogy miért is tetszett nekem A király…

Nekem nem Wrath és Beth története a kedvencem. Ennek szerintem köze van ahhoz is, hogy az Ő történetük az első a sorban, a nyitány, és mint ilyen felvezetőként szolgál, megadja a keretet a folytatásoknak. Önmagában véve azonban egy kicsit laposka, amúgy teljesen érthető okokból – ha Ward minden információt beleerőltetett volna az első kötetbe, akkor az hosszabb lett volna, mint a Biblia. Étvágygerjesztőnek azonban tökéletes, olyan mint az előétel, és az aperitif együtt, csak éhesebb lesz tőle az ember. Nekem a sorozat úgy istenigazából Rhage-nél indult be – Ő a mai napig nagy l’amour -, V-nél pedig elérte az eddigi legnagyobb csúcsot. Tudom, jellemző rám, hogy pont a perverz vámpírnál élem meg a magam kis csúcsocskáját… A legnagyobb mélypont amúgy Paine és Phury története volt nálam. Félreértés ne essék, azokat a könyveket is szeretem, csak míg az összes többi részt már rojtosra olvastam, addig Phury, és Paine kitűnő állapotban pihengetnek a polcomon.

Elsősorban azért imádtam A királyt, mert engedett nosztalgiázni. Jó volt visszafordulni Beth-hez, és Wrath-hez, visszaidézni az első találkozásomat a sorozattal, újra elkapott ugyanaz a lelkesedés, amit az első kötet olvasásakor éreztem. Rájöttem, hogy bár tényleg nem ők a kedvenceim, de igenis szeretem őket, és hiányoztak, annak ellenére hogy jelen voltak minden egyes részben.

Jó volt olvasni ezt a kötetet, mert arra is rávilágított, hogy mennyi minden történt menet közben, és mennyire megváltoztak a körülmények a kezdetek óta, és hogy mennyire megváltoztak a karakterek is – legtöbbjük jó irányba. Kár hogy ebbe a részbe amúgy nem nagyon merülünk el, azon túl hogy Zsadist már elégedett apuka, aki szerint a rózsaszín nagyon jól áll a lányának. Illetve kapunk egy közvetett információt Thor-ról, akinek minden viszontagsága ellenére, az a véleménye a gyerekvállalásról, hogy amennyire ők elkötelezett férfi vámpírok üresek lennének a feleik nélkül, ugyanúgy a feleik is üresek lennének gyermektelenül. Ez a mondat olyan súlyos volt a könyvben, hogy bennem még a levegő is bent akadt amikor elolvastam – annak ellenére, hogy ez Wrath gondolatain keresztül tolmácsolódik el hozzánk, és nem párbeszédes formában. Mégis, az hogy ennek a gondolatnak a gazdája Thor, pont az a testvér, aki nem is akart gyermeket, és akinek a fele éppen várandósan lett gyilkosság áldozata, olyan jelentőséggel ruházza fel, mintha legalábbis kiabálnák a könyvben. Több ilyen részt el tudtam volna viselni. A dolog fonákja, hogy egy FTT-s könyvben amit leginkább hiányolok az pont az FTT. A Testvériség eredeti tagjai kicsit el lettek bújtatva. Jó lett volna egy kicsivel több V, egy kicsivel több Butch, egy kicsivel több Rhage (az Ő hiányát csak ezért tudom megbocsátani, mert a következő rész ismét róla fog szólni)… egy kicsivel több testvériség jó lett volna a történetbe. Szeretem én az újabb szereplőket is, de nekem nem ők jelentik a magot.

Még mázli amúgy, hogy Ward marha jól ért a tereléshez is. Olyan ez, mint amikor az ember úgy veszti el a szüzességét, hogy közben a fülcimpájába harapnak – ha szerencséje van akkor észre sem veszi, mert máshová fókuszál… Csak utólag jöttem rá arra, hogy mitől is van hiányérzetem. Míg olvastam a könyvet, addig lubickoltam a jóban, és fel sem merült bennem, hogy bármi bánatom is lenne, és ez semmi másnak nem tudható be csak annak, hogy a mellékszereplők is annyira érdekesek, hogy gond nélkül elvonják a figyelmet minden másról. Ott van például Assail… Igen, ismét egy drogos… Na de akkor is! Nekem kell az a pasas... is… Én könnyesre röhögtem magam a nagymama és Assail csörtéin. Egyszerűen imádom a kegyetlen gyilkos, és az előkelő úriember eme perfekt keveredését, ami ebben a fasziban fellelhető.

Aztán ott van még Saxton. Én annyira belelendültem a homoszexuális vámpírsztorikba, hogy nekem most már kell egy olyan is ami Saxton boldogságáról szól. Esküszöm ha élő személy lenne, és nem lenne végképp idegen pálya, én megvigasztalnám… Nem elég hogy szegényt korábban rommá verik, hogy a családja mondhatni teljesen kitagadta, hogy az apja gyűlöli, még ott van a viszonzatlan szerelme is Blay iránt… Ő az a karakter, akire most már nagyon ráférne némi pozitív fordulat. Megérdemelné.

Aztán ott van még Xcor… Hadd ne részletezzem. A vámpír, aki Wrath legnagyobb ellenlábasa, aki elkötelezi magát Layla-val, a kiválasztottal, aki nem mellesleg annak a Qhuinnek a gyermekével várandós, aki Blay szerelme… Tyűűű… Ezt ettől jobban nem is lehetett volna megkavarni… És pont ezért jó ez a történeti szál. Már annyira komplex, hogy az perverz gyönyört okoz. Nagyon kiváncsi vagyok, hogy velük mi fog történni a jövőben. És ha már humor… Xcor, és a ruhavásárlás… Hát én azon a jeleneten behaltam.

És nem utolsó sorban ott van Trez és Selena. Valamiért, és nem tudom rendesen megindokolni hogy miért, de engem ők foglalkoztatnak a legkevésbé. Nagyon tetszik az a konfliktus a kapcsolatukban, hogy Selena beteg, lassan mintha kővé akarna válni. Ez fantáziadús, és eleve megadja az alapot majd a későbbi sztorihoz, de… A fentebb vázolt Xcor-Layla-Blay-Wrath bonyodalomhoz viszonyítva az övék kicsit langymelegnek hat. Ettől függetlenül el fogom olvasni Az árnyékok c. könyvet is, ami pont a következő kötet, és ami pont Trezről, és iAm-ről szól… Csak egy kicsit nem értem… Miért pont ők lettek a következő kötet főszereplői? És ezután a The Beast jön majd, valamikor tavasszal (Lukács Andi fordításában, aminek én nagyon, de nagyon, de nagyon örülök, mert a jó könyv egy dolog, de a jó fordítás is nélkülözhetetlen, és amit Andi csinált az FTT-vel, az egyenesen zseniális, szóval én mélyen meghajolok Andi tudása, tapasztalata, és profizmusa előtt, és nem tudom csak boldogságosságomat kifejezni az ügyben, hogy bár jönnek mennek itt a kiadók, hol egyik, hol másik megy csődbe, az FTT, és vele Lukács Andi is örök. Maradjon is ez így!), ami Rhage-hez fog visszakanyarodni, és csak azután jön majd a The Chosen, amiben Layla lesz meg Xcor a főszereplő. Te jesszusatyamária… hogy fogom én ezt kivárni? Amúgy biztos jól van ez így, és biztos jól csinálta Ward, hogy így írta meg a történeteket… na de akkor is… hogy fogom én ezt kivárni?
(Elmondom, hogy fogom kivárni… Elolvasom Az árnyékokat, majd elolvasom a Bukott Angyalok sorozatból a Birtoklást, és a Halhatatlanságot, és ezután, vagy alatt elkezdem A Bourbon Királyait… dőzs lesz ecsém… dőzs lesz… úgy egy hétig…)

És hogy miért tetszett még jelen könyvünk…

Végre a gyermekvállalás kérdése, tényleg kérdésnek minősül. Végre, nem a habosbabos, cukormázas szirupot kapjuk a nyakunkba, hogy aki terhes, az kötelezően boldog kell hogy legyen, hogy a gyermekvállalás csupa móka és kacagás, hogy csak gyermekkel lehet teljes egy párkapcsolat, és hogy minden napsugaras és boldogságos… Végre egy olyan nézőpontot kapunk, ahol megjelennek a gyermek melletti érvek is, de megjelennek a gyermekvállalás elleni érvek is, mint ahogy az amúgy szerintem a normál életben is lenni szokott. Végre a főszereplők nem picipöttyöznek, meg nyavalyognak, hanem az első dühös kirohanásuk után elkezdenek törekedni arra hogy kompromisszumot kössenek. Aztamindenitneki! Értelmes felnőttekkel vagyunk körülvéve! Olyanokkal, akik nem csak hogy értik mit jelent a kompromisszum, de még alkalmazzák is. Akik odafigyelnek egymásra, akik megpróbálják átérezni, hogy a párjuk mit érezhet, akik megbeszélik a gondjaikat… Huh… Esküszöm, agyi síkon folyamatos orgazmusba fulladtam míg olvastam a könyvet, ezek miatt a jellemzők miatt. Komolyan mondom, hogy a kielégüléssel volt határos a megkönnyebbülésem, amiért végre nem idiótákról olvasok, idióta kontextusban, idióta reakciókkal… (Igen, elgondolkoztam azon, hogy lehet illene megfontolnom az idióta könyvek elhanyagolását, mert lassan kezdenek ártalmassá válni a mentális egészségemre nézve…) Én nagyon át tudtam érezni, mind Beth, mind Wrath álláspontját a gyermek kérdésének ügyében, és azért voltam képes könnyen azonosulni mindkettőjük dilemmájával mert – és most jön a következő sokk! – mindkettőjük logikusan (!!!!), és értelmesen (!!!!!) képes megindokolni (!!!!!) a saját fenntartását. (ORGAZMUS!!!!)

És akkor még egy kicsi…

Nagyon tetszett az ahogy Wrath kikecmereg a trónfosztásból. Wrath nem tipikus uralkodó, és pont emiatt válik nagyon jó uralkodóvá. Wrath ebben a könyvben ér érvbe. Itt illeszkedik bele a saját sorsába, itt találja meg azt az utat, ahol önmagát nem feladva méltóvá válik az őseihez, és itt hozza meg azokat a döntéseket, amivel nemhogy az apja szintjére emelkedik, de túl is szárnyalja azt. Wrath-ból a királyból, ebben a részben lesz igazi király. Komolyan mondom, amikor a könyv végén a gyermekével kint van az udvarom, és a „kezében tartja a jövőt”, én hajszál híján siratóasszonyokat megszégyenítő pityergésbe kezdtem… Mert ez annyira szép… És annyira kerek.

(Újabb mély sóhaj…)

Már párszor utaltam rá, de külön is szeretném kiemelni, Ward egyik legerősebb fegyverét: a humort. Írónőnknek nem kell a szomszédba mennie a szellemességért. Hihetetlen érzéke van ahhoz, hogy a legmorbidabb helyzetekben is bepöccintsen egy fricskát, amitől az ember bukfencet hány a kacagástól. Egyáltalán nem kiszámítható a humora, és pont ezért rendszeresen ütnek is a poénjai. Nem csak a párbeszédekben tud alkotni, hanem a karakterei belső gondolatainál is zsigerből osztogatja a mosolygásra alkalmas szófordulatokat. A sok nevetgélős rész közül kettőt szeretnék kiemelni, amiért külön hálás vagyok Ward-nak, mert nagyon egy húron pendül a véleményünk:

1, Iphone kontra Android… V szerint Steve Jobs minden gonosznak az atyja… Egyetértünk. Nem bírom megállni, hogy ne ollózak be ide párat a kedvenc iphone mémjeim közül...






2, Miley Cyrus poénok… Köszönöm istenem! Tudtam én hogy nem bennem van a hiba, amiért halálra irritál az a nő, lány… lény… mittudoménhogymi…! Akárhányszor megemlítik a nevét, mindig az ugrik be, ahogy azon a nagy golyón vonaglik meztelenül… És akárhányszor eszembe jut ez a kép, mindig meg akarom fejteni hogy ez a dolog vajon minek a metaforája… Nem jöttem még rá… Viszont… Most hogy Ward viccet csinált ebből a libából, legalább már ki lehet jelenteni, hogy lett a hölgyeménynek valami haszna is… A nagy golyón történő meztelen lovagláson kívül…

De meg lehet még említeni a Nyamvadt Macskát is, vagy Wrath látogatását Z-hez is.


Összegezve: megy a tíz pont csont nélkül, és azt öt csillag a Moly-on. És ez a pontozás már eleve önmagáért beszél, nem szorul a dolog hosszabb magyarázásra.
Share:

2017. november 5., vasárnap

Sierra Cartwright: Megkötve (A Donovan-dinasztia 1.) / 2016



Megmondom mit csináltam a könyv olvasása közben…
Röhögtem… de valami kegyetlenül…
És ilyen még nem nagyon volt…
Voltam már dühös, meg fogtam már a fejem kínomban, untam már magam halálra, de hogy szüntelen göndör kacajra fakadjak, na olyan még nem nagyon volt…
Nem tudom, hogy most ez vajon a legmagasabb, vagy a legmélyebb pontja-e az ilyen jellegű könyvekkel szerzett tapasztalataimnak…
Viszont rájöttem (ismét) arra, hogy mi a legnagyobb problémám ezekkel a könyvekkel – most jön a kitekintgetős rész.







"Az ​érintésed felszabadít, a csókod megköt. Három fivér, egy nagy hatalmú család. Connor Donovan mindössze 27 éves, amikor átveszi a cég irányítását. Lara Bertrand céltudatos nő, aki eléri, amit akar. A fiatal milliárdos erőt sugárzó grafitszürke szemei, és forró éjszakákat sejtető hangja azonban leveszi a lábáról. Lara tudja, a két család nemcsak üzleti vetélytárs, de generációkra visszamenőleg gyűlöli egymást. Mégis, hogy megmentse apja cégét a biztos csődtől, sorsdöntő lépésre szánja el magát, és felajánlkozik a Donovan-fiúnak. A kíváncsiságod űz hozzám. Mitől félsz? Attól, amit most kérni fogsz tőlem. Connor nem csak az üzleti életben, de az ágyban is domináns. Felelősséget vállal, a korlátlan hatalomért cserébe. Nem feleséget keres, nem is szerelmet, hanem játszótársat, de a játék néha véresen komolyra fordul…
Sierra Cartwright bestseller sorozatában mesterien vezeti olvasóit a hatalmi játszmák világába, ahol a test is üzlet, ha az érdek úgy kívánja. Texas sosem volt még ilyen forró."
Kiadó: Libri
Kiadás éve: 2016
Ára: 3599 Ft




Beszélgessünk a csábításról…
Szinte már rémisztő, hogy ezek a könyvek mennyire azonos séma mentén íródnak meg. Elkiabáltam múltkor azt a szerződéses dolgot is, meg az ütlek-váglak dominanciát is. Végre találtam egy könyvet, amiben sem egyik, sem másik nem szerepelt, erre fel, ebben a jelen alkotásunkban visszarepülünk a startvonalra, és már megint ott tartunk, hogy BDSM, meg szerződés. Ez a szerződéses fixáció, ami abban a rengeteg írónőben kialakult, kik ezeket a könyveket ontják magukból, már-már klinikai mérteteket kezd ölteni – várom azt a pillanatot, amikor a „szerződés”-ből mint szóból, pavlovi reflex lesz, nyáladzással meg mindennel, csak nem a gyönyör, és az izgatottság fogja majd kísérni, hanem az idegbaj. (Nekem már szokott tikkelni a szemöldököm, ha írva meglátom ezt a kifejezést, úgyhogy szerintem csak idő kérdése a habzó száj is…)
Na de hogy mi is már megint a bajom… Nagyjából x tucat ilyen témájú könyv elolvasása után, most jutottam el oda, hogy be kell látnom: az én szexuális kultúrám, a könyvekben demonstrált „kultúrához” viszonyítva ijesztően más. Olyannyira más, hogy közös dimenzióban se lehet említeni a kettőt, de akár fogalmazhatnék úgy is, hogy nekem van szexuális kultúrám, a szóban forgó könyveknek viszont nincs. Most lehet hogy ez így nagyon dölyfösen, vagy pofátlanul hangzik, de a helyzet az, hogy meg vagyok győződve arról, hogy a több tucat írónő közül, nagyjából a hetvenöt százaléknak semmi gyakorlati tapasztalata nincs abban amiről ír, és most még csak nem is BDSM-re gondolok, hanem csak a szimpla szexre, a tartalmas szexre, arra a fajtára, aminek a végén elnehezült végtagokkal, csak annyi telik az ember lányától, hogy bevackolja magát kényelmesen a másik karjába, hogy aztán zsibbadt aggyal beájulhasson. Sihederkorom hajnala óta vallom azt, hogy a szex nem annyira bonyolult dolog, tény hogy kell hozzá némi tapasztalat, illetve nyitottság, de a megfelelő kommunikációval nagyon szépen ki lehet alakítani már az első pár percben azt a harmóniát, ami ahhoz kell hogy olajozottan menjenek a dolgok. Én – tudom nehéz lesz elhinni -, de ezen a téren is egy veszettül egyenes típus vagyok. Ha arra vágyom, hogy fenekeljenek el, akkor megmondom kerek-perec, hogy ezt szeretném, ha éppen azt akarom hogy megdöngessenek, akkor teszek róla hogy meg legyek döngetve (ugyan már! hisz nekünk nőknek kismillió praktikánk van amivel be lehet pörgetni a pasikat…), ha pedig éppen édes szerelmeskedésre vágyom, akkor azt is kifejezésre juttatom. Nem állítom, hogy soha senkit nem sikerült még eddig meghökkentenem, mert de, de olyan sem volt még soha, hogy a pasasom ijedtében elinalt volna, mert nagy hirtelen nem tudta mihez kezdjen a helyzettel.
Na igen ám… csak az a bökkenő, hogy én hiszek a csábításban. Azért az embernek huszoniksz éves korára már lesz annyi tapasztalata, hogy rájöjjön ki az akinek tetszik, akinek bejön, és ki az akinek nem. És ha esetleg ez a vonzalom még kölcsönös is, akkor jön a rengeteg klisé a gyomrokba rekedt pillangókról, meg pirulásról, meg felszökött pulzusról, satöbbi, satöbbi… És ez… pont ez a rész, ez a násztánc a kapcsolatok egyik legizgalmasabb része. Most mindegy, hogy viszonyról, vagy nagy szerelemről beszélünk, a csábítás mindkettőnek az elején ott kell hogy legyen. Igen, a nagy romantikus elképzelések szerint, a nő és/vagy a férfi mindig szinte azonnal a másik személyiségébe habarodik bele, ami az idealizálás mezsgyéjén teljesen korrekt elképzelés is, csak a valóságban ez marhára nem így van. Lehet hogy én gondolom rosszul, és bennem van a hiba, de én soha ebben az életben nem pasiztam még be úgy, hogy „na add nekem a lelkedet, de azonnal, mert az a tíz másodperc míg néztelek elég volt ahhoz, hogy rájöjjek nekem Te vagy az igazi!”. Ellenben olyan már volt, hogy „hmmm… ó… igen…”. Én a szerelemben csak hosszútávon vagyok képes hinni, és ez vélhetően azért van, mert nagyon nem vagyok egyszerű eset még magamnak sem, ha érzelmi kötődésről van szó, akkor az egy lajhár gyorsaságával épül ki bennem, és mivel állandó fáziskésésben vagyok ezen a téren, a páromtól sem várom el már rögtön az elején a mély szerelmes szónoklatokat. Sőt, ha valaki nekem egy kapcsolat elején rögtön a nagy szerelemmel jön, akkor én angolosan le is lépek, mert számomra kifejezetten rémisztő, ha pár hétnyi ismerkedés után már meg akarnak gyűrűzni. Visszakanyarodva a csábításhoz… Az én realitásomban, a történet úgy indul, hogy ott van a szikra mindkét fél esetében. És itt a felnőttek világában ez a szikra tudatos is, tehát a férfi tudja, hogy a nő vonzódik, és viszont. És megindul a hadművelet. Első körben jön a puhatolózás, megerősítendő önmagunkban hogy a másik fél szikrája, az tényleg valós szikra, és nem csak félreértelmezett. Ez a fázis nálam úgy nagy átlagban a megismerkedéstől számított pár órán belül lezajlik, lévén itt sem szoktam finomkodni, valahogy mindig sikerül olyan témára fordítanom/fordítanunk a társalgást, amiből egyenesen lejön, hogy mi a helyzet. Megjegyzés: én a veszedelmes egyenesség híve vagyok, ha egy pasast vonzónak találok, akkor ezt a legegyszerűbb módon a tudtára is adom, ha közli velem, hogy fantasztikusan nézek ki, és a testbeszéde is azt sugallja, hogy kisanyám én el akarlak kapni, akkor nekem erre a reakcióm nagyjából annyi szokott lenni, hogy közlöm vele, hogy rendben van babám, játszhatunk. És itt kezdődik a kerülgetős szakasz, ami a legédesebb és legpikánsabb része egy bimbózó románcnak. Én pedig egyenesen perverznek érzem már magam amiatt, amiért ezt az agyi síkon játszódó hergeléses fázist annyira kedvelem, mert ez a szakasz majd minden ilyen témájú könyvből kimarad. És ez az én legnagyobb bánatom. Mert mi is szokott történni? A pasi nagy és morcos, a nő ettől a könyv harmadik oldalán készen van, elolvad mint vaj a napon, aztán a harmincadik oldalon már megy a kamaty, meg az elfenekellek, meg az „aztteszedamitmondoknekedmerténegydomvagyok”, én meg borzalmas hiányérzettel küszködöm, mert a kiindulási „A” pont, és a „Z” végpont közt, nekem még ott lenne egy egész ABC, de az írónők szerint nem. Nincs játék, nincsenek fricskák, kerülgetések, verbális izgatás, nincsenek lopott érintések, csak az van, hogy egyik pillanatban még kávézgatunk, a másikban meg erősen csipkedjük a csaj mellbimbóját, aki ekkorra már agyilag teljesen zokni, már csak pihegni képes, meg könyörögni, mert annyira le lett nyűgözve, hogy már világát sem tudja. Én meg még mindig ott tartok, hogy de miért…? Mivel? Hogyan? Mégis mit csinált ez a faszi ami miatt ennyire össze kell omlani tőle? Oké, jól néz ki… és akkor mi van? Sok ember van aki jól néz ki… Ettől még én nem fogok berosálni a gyönyörtől. Ezek a könyvek a násztáncot nemes egyszerűséggel leredukálják egy bemutatkozásra, meg egy helyzetjelentésre, amikor is a fazonunk nagy elánnal benyögi, hogy Ő mekkora nagy irányításmániás-domináns-megverlek-megkötözlek típus, amit persze nekünk készséggel el is kell hinni, mert ha Ő azt mondja hogy ez BDSM, akkor az BDSM. És én ezen a ponton szoktam elkezdeni kínlódni, vagy mint jelen könyvünknél is történt, fetrengeni a röhögéstől. Mert ez így, egyik kedvenc kifejezésemmel élve nem más mint bullshit.

És csak hogy tovább fokozzuk…

Komplex történetünk pár mondatos felvázolása következik…

Szeretem amikor valaki úgy ír könyvet az üzleti világról, hogy semmi köze nincs az üzleti világhoz, vagy a nagyvállalati politikához. Én soha nem vezettem nagyvállalatot, maximum hobbi szinten foglalkozom a világpiaccal, és milliárdos sem voltam soha, ebből nekem az következik, hogy nem fogok olyan történetet írni, ahol kőgazdag vállalati mogul vagyok, aki annyira hatalmas, hogy egyetlenegy reggeli böffentésébe beleremeg a tőzsde. Nem fogok ilyen könyvet írni, mert nem értek hozzá annyira, hogy hitelesen tudjam azt visszaadni a történetemben. Jelen írónőnk nem ennyire maximalista mint én, ha nem is nagy mélységekig, de belemegy az üzletbe, ami azért rossz, mert annyira nem merül el benne, hogy legyen értelme a dolognak, de mégis mélyebbre merül mint kellene, mert ezen a szinten még a laikus is messziről kiszúrja, hogy drága alkotónk legjobb esetben is csak amatőr, ha üzletről van szó, merthogy…
Van egy vállalatod, amit Te építettél fel, évek kínkeserves munkájával, ez a mindened, mert már elváltál, megöregedtél, meg amúgy is… és nem tudsz arról, hogy van egy olyan záradék a cég vállalatvezetési szabályzatában, hogy ha a lányod férjhez megy akkor a férje azonnal igazgatótanács-tag is lesz?
Kérdéseim:
Hogy hogy nem tudsz róla?
Hogyan lehetett a záradékot a tudtod, és a hozzájárulásod nélkül beletenni a szabályzatba, amikor te vagy az igazgatótanács feje?
Hogyan engedhettél egy ilyen záradékot a szabályzatba, mikor semmi garancia nincs arra, hogy a lányod egy üzleti zsenihez megy majd hozzá?
A fenti kérdések megválaszolását követően, biztosan alkalmasnak érzed magad a munkakörre amit betöltesz?

Amiben én teljesen biztos vagyok, laikusként, mindenféle vállalatvezetési tapasztalat nélkül, hogy soha ebben az életben nem engednék a saját vállalatom vezetésébe egy olyan záradékot, ami házasság alapján igazgatótanács-tagi széket pakol akárki alá is. Nem engedném ezt meg, nagyon egyszerű és logikus ok miatt: az üzlet az üzlet, a magánélet az meg magánélet, nem minden esetben tanácsos ötvözni a kettőt, már csak azért sem, mert attól, hogy valaki a rokonod még lehet léhűtő és/vagy ostoba, vagy lehet csak szimplán olyan típus akinek semmi üzleti érzéke nincs. Az én cégembe, vállalatomba nem vérségi alapon lehetne bekerülni, hanem kemény munka árán, és tehetséggel, amiből az következik, hogy a lányom férje maximum akkor kerülne be a tanácsba, ha agyondolgozva magát bebizonyítaná nekem azt, hogy alkalmas a pozícióra.
De mivel jelen irományunk nem az én tollamból szabadult ki, így a könyv egyik alapja az, hogy drága hősnőnk úgy akarja apja őskövületi üzleti filozófiáját megbombázni, hogy gerillamódszerek alkalmazásával a rivális vállalat vezetőjét férjéül kéri, mert így a frigy után a pasas automatikusan igazgatótanácstag lenne, amivel el tudnának érni bizonyos vállalati részek és szabadalmak értékesítését, és/vagy a két nagyvállalat egyesítését.
Csúcs…
Amit nem értek… Hősnőnk, és hősünk is nagyágyú, ha üzletről van szó… Hogyan, de tényleg hogyan lehet az hogy ezek a zsenik egy dollármilliárdokat érő üzleti kérdést kefélési feltételhez kötnek?

Merthogy a helyzet a következő…

Üzletasszonykánk bejelentés nélkül meglepi hősünket annak irodájában, és egy pár mondatos felvezető után vázolja neki a házassági, és egyéb terveit. Ezen amúgy még annyira nem akadtam fent, mert szinte ezerszázalékig biztos vagyok abban, hogy a nagyvilágban már nem egy üzlet lett megpecsételve házassággal, ami kiborított az az, hogy a fazon ahelyett, hogy profi üzletemberhez méltón átböngészte volna a kimutatásokat, és a tervezetet, még csak bele sem kukkant azokba, még csak a fáradtságot sem veszi, hogy úgy viselkedjen mint ahogy azt egy nagyfőnöktől elvárná az ember, főleg ha az milliárdos… nem… leragad ott, hogy ha házasság, akkor az valódi lesz, és dugni fogunk, és lesz itt csinnadratta, meg bimbum, meg BDSM, mert őt uramnak kell szólítani, és jön a házassági szerződés…
Na meg a jó fenét!

Ha én lettem volna a pasi helyében, akkor fel sem hozom a szex kérdést – legalábbis az elején tuti hogy nem, mert nem profikhoz méltó a dolog. A nő üzleti ajánlattal keresett meg, amit én üzleti ajánlatként is fogok kezelni, és eszemben sincs milliókat kockáztatni csak azért mert éppen áll a farkam. Ez mit üzen a kívülállónak? Hát biztosan nem azt, hogy higgadt fejű üzleti zseni vagyok…

A nő helyében… na ez vicces volt, itt kezdtem el először kegyetlen röhögésbe fulladni.

Pókerarccal bemegyek a rivális céghez, egy olyan ajánlattal, ami enyhén szólva rendkívüli, fel vagyok készülve mindenféle adattal, agyamban minden lehetséges forgatókönyvet lejátszottam már, van bennem bizonytalanság persze, hisz nem a szokott mederben akarok játszani, de eddig elért sikereimre támaszkodva meggyőzöm magam arról, hogy menni fog ez…
Leghűvösebb, tökélyre fejlesztett távolságtartó és magabiztosságot sugárzó modorommal előadom amit elő kell, aztán szinte lélegzetemet visszafojtva várom a másik fél reakcióját…
Mindenre, de mindenre fel vagyok készülve, arra is, hogy elfogadják az ajánlatomat, és arra is hogy kidobnak az épületből…
És akkor a velem szemben ülő férfi, mint aki meg sem hallotta amit szónokoltam neki, tőmondatokban azzal reflektál, hogy meg akar dugni, és még ugyanabban a mondatban megkérdezi, hogy lenne-e ez ellen bármi kifogásom, meg hogy tudom-e hogy mi az a BDSM…
És még mindig lehet hogy bennem van a hiba, de… most már megint mi van?
Uram bocsá’, de én ebben az abszurdnak is csak jóindulattal nevezhető helyzetben, maximum csak arra lettem volna képes, hogy egyik szemöldökömet lassan felvonva, megkérem a tárgyalópartneremet, hogy tagoltan ismételje el újra, amit mondott, mert lehet hogy süket vagyok vagy nehéz felfogású, de nekem nagyon úgy hangzott amit korábban mondott, mintha egy millió dolláros üzletet egy laza csuklómozdulattal ledegradált volna egy kefélési megállapodás szintjére – plusz az ütlek-váglak rész -, amit nem igazán tudok így nagy hirtelen hová tenni.
Majd kifejtettem volna úrinői modorban, hogy a híre után mekkora csalódásként élem meg, hogy zseni mivoltja ellenére az a legtöbb ami tőle telik, hogy ürügynek használ egy nagyon jól jövedelmező üzleti ajánlatot arra hogy bejusson a bugyimba… Majd némi gúnnyal hozzá tenném azt is, hogy jobb napjaimon biztos még bóknak is érezném ezt az egészet, ha azt nézzük mekkora pénzt kaszálnánk ezzel az egésszel, legalább olcsónak nem kell éreznem magam…
Mindezek után pedig még azt is hozzá tenném, ha esetleg eddig még nem jött volna rá magától, hogy igen, akadnak fenntartásaim az elméletével kapcsolatban, és kifejezném abbéli reményemet, hogy reakcióm nem azt fogja belőle előhozni, hogy add uram de máris, az asztalhoz kötöz, és megfenyít… lévén nem úgy vagyok felöltözve, meg amúgy is, lelkileg nem készültem fel arra, hogy a következő tárgyalásom, és esetleges üzleti ebédem előtt el legyek fenekelve…
Majd az ajánlatomat tartalmazó mappát az asztalára helyezném a névjegykártyámmal, és elérhetőségeimmel együtt, megköszönném az idejét, és hogy soron kívül fogadott, majd biztosítanám arról, hogy természetesen ha felszállt a dominanciás köd az agyáról, és elkapja a pénzkeresési inger, állok szolgálatára, csak nem úgy, hanem ahogy felnőtt sikeres üzletemberekhez illik.
Végül egyenes tartással távoznék.

Persze innen még tovább lehet gondolni a dolgot, és némi cicaharc után még mindig jöhetne a hancúr a paskolókkal, meg minden mással… így is ki lehetett volna lyukadni ugyanoda a történetben… és még racionálisnak is lehetett volna nevezni a cselekményt… csak nyomorultul nem ez történik! (Mint ahogy soha nem az történik ami csak egy kicsit is logikus lenne!)

A könyvben a hölgyeményünk, a pasas azon felvetésére, hogy van-e kifogása a kufirc ellen, automatikusan rávágja, hogy nincs, aztán egy gőzölgő kávé felett kibeszélik a BDSM alapjait, meg azt hogy a csajnak milyen idevágó tapasztalatai vannak, és ha ez még nem lenne elég, némi izgatott pihegést követően a pasas még demonstrálásba is kezd, hogy megmutathassa milyen is lenne vele a nagy domináns szex.
Tételezzük fel, hogy hősnőnk helyét ismét átveszem, azon sarkalatos pontnál, amikor nekiáll piruló, gondolkodásra képtelen hústömeggé válni… (ki van zárva, ennyire még én sem vagyok képes beleélni magam a hősnő szerepébe… fogalmazzuk át egy kicsit… tételezzük fel, hogy a pasas ajánlatát valamilyen elmeroggyant lázas állapotomban megmagyarázhatatlan okok miatt vonzónak tekintem az adott helyzetben, és tudatosan belemegyek a játékába, hagyom, hogy azt mutogasson nekem, amit akar – ez is ki van zárva, na de hagyjuk is, mert ha ezen a ponton állandóan leragadok, akkor sose fogok eljutni oda, ahová akarok…)
Átengedem férfiúnknak az irányítást, utasítására bezárom az ajtót, majd a szoba közepére sétálok, és a hátam mögött összekulcsolt kezemmel remegve (hah!) várom hogy mit fog velem csinálni…
Ő odajön, kicsit megmarkolássza a melleimet, kis bimbócsipkedés, majd kapok egy csókot, és ennyi…
Hősnőnk ezen a ponton már azt sem tudja hová folyjon…

Én ha a helyében lennék…?

Maradjunk annyiban, hogy ennyi nekem édeskevés lenne, ezzel engem lenyűgözni nem nagyon lehetett volna… Ismerve magam két lehetséges folytatás realizálódhatott volna:

1, Ha már úgyis ott tartunk, hogy szabadon engedjük a játékos természetünket, akkor én úgy lettem volna vele, hogy akkor csináljuk vagy tisztességesen, vagy sehogy. Uramnak kell szólítanom téged? Redben uram, akkor mutassa meg mit kell tennem… Úgy érzem, hogy nagyon tapasztalatlan vagyok uram, de nagyon szorgalmas diák vagyok, és csak úgy ég bennem a tudásvágy… Jajj, uram nagyon jól esik amit tesz velem, kérem ne hagyja abba… Igen uram, követelőzöm, mert már nem bírom visszafojtani a vágyamat, és belepusztulok, ha most így itt hagy engem, uram… Kérem uram, markolja meg a… khm… satöbbi, satöbbi, satöbbi…
Tudom, ez perverz. De könyörgöm, a BDSM is az, vagy nem? (Tudom, a Szürke után már nem számít perverziónak… ez manapság már csak látókörtágítás…)

2, Az első adandó alkalommal csinálnék valamit, ami büntit érdemel. És jelezném is hogy nagyon rossz kislány voltam, aki meg is érdemli hogy megbüntessék. Aztán jöhetne egy rövid fenékpacsis epizód a kanapén, majd egy orgazmus itt is, meg ott is, még csak petting szinten, hisz még a történet elején vagyunk.

A vicc az, hogy a fenti két lehetőség a mai rohanó, és deviáns világban, nem vicc. Hamarabb elhiszem az általam vázolt két lehetőség megtörténtét, mint azt amit a könyv felvázol.
Egyrészt a könyv még mindig csak a játékról szól - igen előjött a régi vesszőparipám…
Akinek van egy kicsi rugalmassága a szex terén, egy hangyányit vállalkozóbb kedvű, és van egy jó partnere, az a könyvben szereplő aktusok mindegyikével találkozott már szerintem az életben…
Vagy már megint én vagyok perverz… esküszöm nem tudom megítélni…
Kikötöznek… és akkor ugyan mi van? Amíg nem csinálnak belőled húsvéti sonkát, nem érzem akkor nagy valaminek…
Ezzel, azzal pirosra verik a combod, feneked… Nem véresre, csak eléggé ahhoz, hogy pozsgás legyen… Jelzésértékű pacsi… Mi ebben a szélsőséges?
Uramnak kell szólítani a partnert… Hát ez felfogás kérdése… Ha az ember szerepjátékként fogj fel, akkor lehet igazán izgató is…
Anális szex… Tudom, megint én vagyok a perverz, de szerintem élete folyamán legalább egyszer mindenki megpróbálja…
Szexuális segédeszközök… A mai világban? Most már komolyan azon agyalok, hogy tuti perverz vagyok, amiért vannak ilyen-olyan játékaim…
Kész, eldöntöttem… hivatalosan is elfogadom, hogy perverz vagyok… ezek szerint…

Na de visszakanyarodva a könyvhöz…

Innentől a végéig, nagyjából nem szól semmiről, csak arról, hogy ne vegyél bugyit, meg fogom ütlegelni a feneked, most itt foglak meghágni, aztán meg ott foglak meghágni, meg hogy csattog az ostor, én meg csak nyugtáztam egyik jelenetet a másik után, a szokásos 76/perces pulzusszámmal, majszolva a szendvicsemet, néha homlokomat az asztallaphoz ütlegelve, mert az egész annyira sótlan volt, hogy esküszöm jobban jártam volna, ha kimegyek a konyhába mosogatni…
A pasas viselkedése azon túl, hogy verbálisan nagyon adja az ívet, egyáltalán nem domináns, a szexben olyan amilyen, ha nekem kellett volna a partnerének lennem, lehet hogy egyszer-egyszer elröhögtem volna magam…
A csajos meg…
Mint az összes többi hősnő, már a könyv elején sem rendelkezik normális személyiséggel, de még azt a keveset is feladja amikor először ránéz a pasi azzal az irányításmániás tekintetével… Onnantól nem történik más, csak az hogy jajj hozzámért, én már rögtön nedves vagyok, remegek, nem bírok magammal, összeomlok, jajj végem van, és már szerelmes is vagyok…
NEM ÉRTEM!
Először is: mi ez az „el kell élveznem de azonnal” idegbaj ezeknél a csajoknál? Van önuralom is a világon, vagy nem? Vagy az is csak nekem van? Ahogy a kapcsolat elején kedvelem a násztáncot, meg a becserkészést, úgy kedvelem a szexben azt, ha nyújtva van az élvezet. Hogy az most pacsizós formában van, vagy édesgetve, nagyjából tökmindegy, ahogy hozza a hangulat… Minek rohanni? Nem az a jó a szexben, ha a határon van tartva egy jó ideig az ember lánya/fia? Nem azok a legédesebb percei egy együttlétnek, amikor már zuhanhatnátok is, mert csak egy leheletnyire van előttetek a gyönyör, de nem billentek át már csak azért se? Amikor már ki vagy melegedve, mert annyira jó, hogy már tombolnak az érzelmeid, és minden procikádban remegsz már, de tartod magad még egy kicsit… csak még egy kicsit… aztán amikor elsodor a megkönnyebbülés szinte a lelkedig hatol? Nem tudom ki hogy van vele, de ha szexről van szó, én addig hozzá sem kezdek, amíg nincs fölös legalább két-három órám. (Leszámítva azokat a rendkívüli helyzeteket, amik a kiéhezett, tépdlerólamaruhátdeazonnal fohász égisze alatt zajlanak… vannak esetek, amikor nincs idő finomkodni, de ezek ritkák, és általában spontánok… tehát nem olyanok, mint amik a könyvben vannak).

Aztán homály számomra az is, hogy miért szeretnek egymásba a szerepelők. Tudom, megint én vagyok az igényes, de nekem ahhoz hogy szerethető legyen egy karakter, két dolog kell:

1, Olyan viselkedés, ami vonzóvá teszi, és nem csak az ágyban. A lepedőakrobatika jó dolog, de nem elég, nem árt ha azon felül is tud produkálni valamit a szerepelő, mondjuk lehetne humora, vagy példának okáért lehetne kedves, csinálhatna néha olyan dolgokat, amivel fellobbantja bennem az érdeklődést, az sem rossz, ha a verbális kifejező eszköztára nem csak arra korlátozódik, hogy „elverlek”, „meg foglak dugni", „meg fogom dugni a fenekedet”, „számold az ütéseket”, és így tovább, és így tovább… Egyenesen le lennék hengerelve ha ezek a hősök nagy ritkán mondjuk arról adnának kisértekezést elő, hogy miért az a kedvenc filmjük, ételük, zenéjük, akármijük ami.

2, Jó ha a karakternek van egy története, amiről be lehet számolni, csak hogy világosak legyenek a motivációik, a reakcióik, érzéseik.

Nekem valahogy nagyon szegényes az a történeti sablon hogy:

Nő   Férfi   =>   Találkozás   =>   Szex    =>    Mozgalmasabb szex   =>    Megpróbájuk pirulásra kényszeríteni a jónépet szex    =>     Szerelem (valamiért, valahogy, valamikor beüt a ménkü, csak ez nincs részletezve)   =>    Két oldalnyi problémázás a „mi legyen most a szerelemmel?” témában   =>   Boldog egymásra találás   =>   Újabb pirulásra sarkalló szexkísérlet, csak most már a szerelem égisze alatt   =>   Vége

Christian Grey és James esetében legalább annyi teljesül, hogy Christian karaktere egész jól fel van építve. Őt legalább meg tudja kedvelni az olvasó. Ezekben a tucatkönyvekben már csak a fáradtságot sem veszik az alkotók, hogy személyiséget adjanak a karaktereikhez. Dugni tudnak (jobb estben), aztán jónapot…!

Amit még nem értek…

Hölgyeményünk a pasas húgát középiskolás kora óta ismeri, mégis csak egy héttel korábban ismeri meg a férfit. Kérdem én: miért? Mennyiben életszerű az a helyzet, hogy a középiskolás barátnőm bátyját, csak jó tíz évvel később (saccolva) ismerem meg? Hát ennyire nagyon el volt bújva a fiú?

A könyv nyelvezetét tekintve, kevésbé brutális, mint a kettővel ezelőtti könyv volt. Szexuális téren nem hoz semmi újat, se jó, se rossz értelemben, viszont megjelennek olyan kifejezések, mint a profitábilis – szakszónak ható nem szakszó… gondolom ez lett volna a könyv komolysági indexe… nem jött össze a dolog.

Futó gondolat: drága írónőnk szerintem az életben hobbikertész. Ha az összes utalást, és leírást ami kertekre, virágokra, szoba növényekre vonatkozik összesűrítenénk, közel egy fejezetnyi terjedelmet kapnánk.

Összefoglalva: semmi más csak a humorom mentett meg attól, hogy ne hagyjam félbe a könyvet. A szexjeleneteknek mindig volt egy olyan pontja, ahol felnyiharásztam, vagy azért mert annyira komolytalan volt a dolog, vagy azért mert beleképzeltem magam a helyzetbe, és a saját elképzelt reakciómon kacarásztam magamban. Ebből a szempontból a maga nyakatekert módján szórakoztató volt a könyv. Kár hogy nem ezen a síkon kellene ennek a könyvnek szórakoztatónak lennie.

A befejezése után, azon kezdtem el agyalni, hogy a nevetési problémám nem a lassan kiütköző hisztériám jele-e… Mivel nem tudtam ezt a felvetést egyértelműen cáfolni, így nagy gyorsan úgy döntöttem, értelmes könyv kell a kezembe, így elolvastam Karen Rose Közelebb mint hinnéd c. könyvét, erről szeretnék majd legközelebb nyilatkozni. Majd ezek után elővettem a gyökereket, J. R. Ward FTT sorozatát… A Testvériség mindig fix pont ha kezdek elveszni a rengetegben. Valamiért nekik mindig sikerül rádöbbenteniük engem arra, hogy minden viszontagság ellenére, még mindig az olvasás szerelmese vagyok.

Értékelés: 3 pont
Share: