Interjú Levia Anne írónővel, A múlt ára című könyv szerzőjével

Mikor kezdtél írni, és mikor jött el az a pillanat, amikor komolyan elkezdett foglalkoztatni annak a gondolata hogy kipróbálod magad íróként? Mi terelt rá erre az útra? Meghatározó dolog volt, vagy csak szépen idővel kiforrta magát a dolog?

A történetmesélés mindig is az életem része volt. Már általános iskolás koromban önként vállaltam, hogy az akkori kis írásaimat felolvassam. Később ezeket a történeteket versek váltották fel, mint szerintem szinte mindenkinek az „őszinte-szerelmes” időszakban. :) De a történetek igazán sosem tűntek el. „A múlt ára” egy olyan könyv, amit 15 éves koromban kezdtem el írni egy spirálfüzetbe hétvégente a kollégiumba történő visszautazás során.

Később azonban teljesen más irányt vett az életem, az írás csak egyszerű hobbivá vált számomra, olyan időtöltéssé, amire alig jut lehetőség. A végére szinte el is tűnt.

Akkor került újra a felszínre és vett erőt rajtam az „alkotási vágy” amikor anya lettem. Előszedtem azt a „nagyon régi” füzetet és a történet szálán elindulva gyakorlatilag azt újraírtam, kibővítettem. Többnyire éjjel, az alvás rovására.

Szórakoztató irodalmon belül tevékenykedsz - részemről teljesen érthető okokból -, de nem a mostanában annyira felkapott egyszerű románc, és erotika kategóriában - részemről: hál' Istennek. Mi vonzott a krimi felé?

Általában a romantikus könyvek közül is azok tetszenek, amelyeknek komolyabb története van, így próbáltam olyat írni, ami szívesen olvasnék.

Ha krimi kerül a kezembe, vagy csak valami egyszerű nyomozós történetet és felbukkan egy nő, már azon kezdek drukkolni, hogy vajon összejön-e valakivel. Bizonyos szinten azt hiszem, egyszerűen javíthatatlan vagyok.

Kedvenc kérdésem (ami miatt szerintem már azon írók akik egyeztettek velem agyérgörcsöt kaptak): mennyire vagy kritikus az írásoddal szemben? Egyáltalán létezik olyan pillanat, amikor egy író ki tudja jelenteni, hogy "igen, ez most így jó"?

Szörnyen kritikus vagyok. Az az igazság, hogy amikor a szerkesztővel végeztünk és a korrektorhoz került a könyv, (a korrektor ilyenkor már főképpen csak a helyesírást ellenőrzi még egyszer, hogy ne maradjon benne hiba), megkértem a szerkesztőt, hogy nekem már ne küldje vissza, ha jót akar, mert bele fogok javítani a történetbe, és akkor kezdhetjük elölről.

Nem tudom, hogy létezik-e az a pont, amikor kijelenteném, hogy „ez így teljesen kész”…

Minden írónak van a saját történetében egy kedvenc karaktere. Neked ki volt az a könyvedben, és miért? Illetve, volt-e olyan karaktered, akivel nagyon nehezen tudtál azonosulni?

Az abszolút kedvencem: Kenan. (És ahogy a visszajelzéseket kapom a legtöbben így vagyunk ezzel…) Talán az összetettsége miatt, hogy hiába tűnik negatív figurának, baj esetén számíthatnak rá a többiek. Nem lehet egyszerűen jónak vagy rossznak beskatulyázni.

Ami igazán nehéz volt, arra nem is egy karaktert választanék ki, hanem egy jelenetet: még hozzá a végjátékot a raktárban... 

Honnan jött az ötlet az alvilági figurákra, amnéziára, és tökös újságíró nőkre?

Amikor elkezdtem írni a történetet, akkor még nagy álmom volt, hogy újságíró legyek, innen jön Carolina foglalkozása. A jóképű, veszélyes rosszfiúk pedig szerintem bevallva, vagy tagadva, de majdnem minden nő gyengéi, és attól tartok én bevallottan bűnös vagyok. :)

Ha saját magadnak kellene bekategorizálnod a művedet, akkor hová sorolnád, és kiknek ajánlanád elsősorban?

Elsősorban felnőtt nőknek ajánlanám némely jelenete miatt.

Arra gondolsz, hogy inkább krimi, vagy inkább romantikus? Azt hiszem ezt a kérdést az olvasókra bízom. :)

Korábbi levélváltásaink alapján szóba került, hogy tervezed a könyv folytatását (várjuk, várjuk!)... Szabad erről tudni valamit egy kicsit bővebben? Kik körül fog forgolódni majd az újabb felvonás? (És ha nem vagyok pofátlan - az vagyok - a történet alapjáról is kaphatnánk egy kis csemegét? :))

Persze! A készülő könyvnek a "A szabadság ára" címet adtam. A történet 3 évvel később indul, Maggie lesz a narrátora, az ő szemszögéből „látjuk” az eseményeket. (Visszatérnek egy-egy jelenetre A múlt árának egyéb szereplői is.) 

Maggiet kirúgják az újságtól és azt tervezi, hogy összehoz ez ütős cikket, amivel majd visszakerülhet. Felkeresi egy rendőr ismerősét, aki titokban "megsúgja", hogy lányok tűnnek el egy sztriptíz bár környékéről a "japán-negyedből", és a rendőrség nem tud beszivárogni, mert egy az egyben a jakuza területe.

Maggie úgy dönt itt a soha vissza nem térő lehetősége az áttörésre, pincérnőnek áll a bárban, és elkezd nyomozni a már ismerős „körültekintésével” és „profizmusával”. Egy igazán rázós helyzetben pedig a közben Chicagóba visszatérő régi ismerősbe fut.

Kiadás, és nehézségei... Milyen tapasztalataid vannak a könyvkiadással kapcsolatban? Mit üzennél a szárnyaikat még csak most bontogató íróknak?

Szerintem érdemes első körben megmutatni egy-két ismerősének a kéziratot. Ha tetszik nekik, akkor egy-két független személy (értem ez alatt, hogy az íróval szemben nem elfogult), véleményét meghallgatni. Itt gondolok arra, hogy regisztrálni amatőr írós oldalra, vagy blogot indítani, esetleg ilyen jellegű facebook-os csoportba belépni.

Ha a visszajelzések többsége pozitív, akkor pedig érdemes belevágni. :)

A szárnyaikat most bontogató íróknak pedig üzenném, hogy merjék megpróbálni! Egy-két visszautasítás még nem a világ vége, de ha el sem küldik, akkor az a biztos kudarc.

Milyen tulajdonságaidat tartod az erősségeidnek, és mik azok a tulajdonságaid, amik néha megnehezítik az alkotás folyamatát? - lábjegyzet: nekem például néha nagyon nehezen fordul rá az agyam a történetre amit írok. Ha elkapom a fonalat, akkor megy minden mint a karikacsapás, de alkalmanként a hétköznapi mókuskerék annyira felőröl, hogy nem tudok visszakanyarodni a fantáziámba...

Nekem az írás, nem a fő „tevékenységem”. Most jelenleg GYES-en lévő anyuka vagyok, így a gyerekeim és a róluk történő gondoskodás töltik ki a napjaimat. Emiatt éjjel szoktam nekifogni, amikor már a ház elcsendesült, a másnapi ebéd fő, és amikor nincs vasalnivaló.

Egyébként nálam is nagyjából így van, ahogy leírtad: van, amikor annyira gyorsan megy az írás, hogy szinte gépelni sem tudom a sok ötletet, de van, hogy ugyanazt az egy szót bámulom órákig. Sokszor tudni kell felfüggeszteni, félretenni, és semmiképpen sem szabad erőltetni.

Nálam még az is vicces, hogy az aktuális hangulatomtól függ, hogy éppen milyen jelenetet „tudok” megírni. Van, hogy csak az adott érzésről eszembe jut valami, gyorsan „papírra vetem”, és amikor oda kerülök, hogy pont beillik, akkor felhasználom.

Szerinted miben rejlik a siker kulcsa? (lehet általánosságban is gondolkozni)

Mindenképpen kitartónak kell lenni hozzá és nem szabad feladni az első nehézségnél. Sokan vannak, akiknek remek ötleteik vannak, de amikor elakadnak, akkor nem csak egyszerűen félrerakják, hanem végleg be is fejezik.

Szintén korábbi levélváltásaink alkalmával szóba került, hogy te is hódolsz az olvasás élvezetének, és megemlítettél nem egy, manapság nagyon sokak által kedvelt írót... Ha példaképet kellene választani, akkor melyik írót választanád? Illetve - csak hogy legyünk már egy kicsit sablonosak is :) - ha meg kellene határoznod egy abszolút kedvenc írót, akkor kit neveznél meg?

Nagy kedvencem Nalini Singh. Mondjuk ő főleg fantasy-t ír, de szeretem a történet vezetését, a színes, lenyűgöző világot, amit teremtett a műveiben és a könnyed erotikát. Egyszer majd szeretnék én is ennyire magával ragadóan írni, mint ő.

Az általad elolvasott/kedvelt könyvek, saját érzéseid szerint, mennyire hatottak a saját stílusodra? Hatottak rá egyáltalán?

Egészen biztos vagyok benne, hogy igen. Szerintem mindenki, aki olvas egy kicsit magáévá teszi az adott könyvet, már azzal is, ha egyszerűen tovább gondolja, hogy mi lett volna, ha…

Voltál-e már valaha alkotói válságban? Ha igen: van-e olyan recept, ami a gyors gyógyuláshoz vezet? Ha nem: hogyan csinálod?

Többször is, mint azt be merném vallani. A múlt ára még a spirálfüzetek előkerülésétől számítva is majd egy teljes évig készült. Az a baj, hogy válságra nincs bevált receptem. Amikor nem megy, egyszerűen nem erőltetem, hanem fogom és félreteszem. Volt, hogy egy hónapig hozzá se nyúltam.

De az ellenkezője is előfordul, hogy ha napközben támad valami jó ötletem, azt a kezem ügyébe kerülő bármilyen papírra fel szoktam jegyezni. Így nem egyszer megtörtént, hogy némelyik fecnim, még a „gépbe kerülés” előtt gyújtósként vagy rajzlapként végezte… Lehet tippelni, hogy miért.

Mit szeretnél üzenni az olvasóidnak?

Köszönöm Mindenkinek, aki elolvassa a könyvemet, és kívánok hozzá nagyon jó szórakozást!

A könyvről alkotott véleményemet itt olvashatjátok.

Tovább

Levia Anne: A múlt ára /2014/

Azzal nyitnám a soraimat, hogy sűrű elnézéskérésemet tolmácsolnám felétek Kedves Olvasóim! Mind magánéleti, mind egyéb fronton bekövetkezett kisebb, nagyobb zökkenőim eredményeként az utóbbi hónapokban nem volt lehetőségem foglalkozni a bloggal, illetve a könyvolvasással, és az írással sem. Nagyon sajnálom, hogy így alakult, és azon vagyok, hogy mihamarabb újra csatasorba állhassak. Csak bízni tudok abban, hogy az erőfeszítéseimet megkoronázandó, nagyon hamar újra itt leszek majd Veletek, és hogy sikerül majd újabb szórakoztató véleményekkel megszépítenem a napjaitokat. A folyamatban lévő Addison és Tanner sztori sincs elfelejtve, amint az agyam helyrebillen, és újra képes leszek elmerülni kis romantikus kalandjukban, be is fogom fejezni. Hiszem, hogy erre sem kell majd újabb hónapokat várni.

Addig is, amíg én szorgalmasan azzal szórakoztatom magam, hogy kiskanállal lapátolom az élet produkálta trutyit magam körül (de lett volna más kifejezés is a trutyi helyett, ami alkalmazni tudtam volna...), lenne itt egy könyv, amit ajánlanék figyelmetekbe.

Abban a szerencsében részesültem, még tavaly év végén, hogy egy hazai író első könyvének értékelésére fel lettem kérve. Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy mély hálámat fejezzem ki Levia Anne felé, aki birkatürelemmel viseltetett irántam, és minden zokszó nélkül kivárta, hogy alig két hónap alatt elolvassam a könyvét, és megírjam róla a véleményemet. Nagyon köszönöm  a kedvességedet, és a kitartásodat! Nem tudom szavakba önteni, mennyire hálás vagyok Neked!

Az írónővel interjú is készült, amit itt olvashattok.

És akkor térjünk is rá jelen bejegyzés lényegi részére.

"Mit tennél, ha egy nap arra ébrednél, hogy mindent elvesztettél?

Ködbe vesztek az emlékek, oda lett a múltad. Nem tudod kik a barátaid és kik az ellenségeid.

Carolinát, az ismert újságírót, súlyos autóbalesete után cserbenhagyjak. A kórházban emlékek nélkül ébred – mostantól csak az ösztöneire hallgathat. Üldözik, élete veszélyben van, és csak egy valakire számíthat. Vajon visszaszerezhető minden, vagy a szerelem is az emlékekkel együtt veszett el örökre?

Minden feltörő emléke keserédes, és veszelyes irányba űzi. A remény hajtja, hogy mindez a küzdelem megéri.

Levia Anne páratlanul izgalmas romantikus krimije az újrakezdésről, a kitartásról, a reményről, a hűségről, a szerelemről és az igaz barátságról szól, egy olyan korban, amikor ezek a szavak már nem sokat jelentenek."

Kiadó: Álomgyár kiadó

Oldalak száma: 224

Ára: 2790 Ft

Gondolom vannak köztetek olyanok, akik szoktak sorozatokat nézni. Na nem az olyan brazil szappanoperás, agyrémes, "Ricardo, így meg úgy szeretlek, de a testvéred apjának, a fivérének az unokaöccse a férjem, és bár a gyermekem az nem az övé, hanem a tiéd, a család miatt nem lehetünk egymáséi... mert megölted a nagyanyám fivérének gyermekének az unokahúgát" típusra gondolok itt, hanem az igényesebb fajta CBS, NBC, AMC és társaik által forgalmazott sorozatokra. Aki figyelemmel kíséri az amerikai csatornák termését, az tudhatja, hogy ezen adók nagyon széles spektrumon termelnek. Vannak családi drámáik, politikai drámáik, sci-fi, horror és egyéb termékeik, és igen nagyon nagy a verseny is köztük. Ami majd minden csatorna esetében előfordul az a krimi. Mert a krimi jó, a krimi majd mindenkinek elnyeri a tetszését, és meg lehet közelíteni ezt a kategóriát kismillió szemszögből. Lehet komoly életszagú krimit forgatni, lehet kicsit viccesebb krimit készíteni, és lehet olyan krimit is alkotni, ami egy kicsit természetfeletti. Részemről teljesen mindegy melyik témakörben történik az adott sorozat realizálása, én mindegyikre vevő vagyok. És hogy ez most hogy is jön ide...

Ha A múlt árát valamelyik sorozathoz hasonlítanom kellene, akkor azt mondanám, hogy kicsit olyan mint a Mentalista, vagy mondjuk a Forever - ami amúgy egy éppen első évadját élő kis szösszenet, és nekem nagyon elnyerte a tetszésemet. Ezekre a sorozatokra nagyjából az jellemző, hogy lendületesek, nem lelkiznek mindent agyon - bár néha azért egy kis lelki válságot belecsempésznek a szálakba -, és hogy mindegyikben van romantika - mert mint tudjuk anélkül nem történet egy történet. Kikapcsolódásnak mindegyik tökéletes, mert maximálisan ellátja azt a feladatot, amire rendeltetett - kirángat a hétköznapok világából, és amíg nézzük őket, addig maximális szórakozást is nyújtanak. Nem lehet őket abbahagyni, mert amikor kell viccesek, amikor kell érzelmesek, és van bennük vér. Ergo, az én kis szentháromságomat csont nélkül teljesítik.

Levis Anne története ugyanezt az elméletet követi.

Carolina, az újságíró, úgy ébred egy kórházban, hogy nincsenek emlékei, nem tudja mi történt vele, és egy biztos kiindulási pontja van, méghozzá az, hogy marha zűrös egy életet élhetett, mert olyan alvilági figurák keresik fel, akiktől józan ember sikítva menekül. Nem tudja ki a barát, ki az ellenség, és seperc alatt fenyegetések tömegével kell megbirkóznia. Aztán innentől a dolgok lavinaszerű sebességgel beindulnak, esély sincs a mély lelki traumák feldolgozására, mert az információk peregve cserélik egymást, csak győzze főhősünk az agyával követni is őket. Megjelenik Rossz Fiú NO.1, majd alig pár oldallal később megjelenik Részben Rossz Fiú NO.1, akinek leghűbb barátja Rossz Fiú NO.2 - és akiről a sztori végére kiderül, hogy inkább csak Részben Rossz Fiú NO.2. Dilemmák hadával kell szembesülnünk párkapcsolati fronton is, hiszen már az első pár oldal után teljes a zavar, hogy hősnőnk a sok hím közül melyiknek mikor adta oda magát, ha egyáltalán odaadta magát - mivel Carolina sem tudja mi a helyzet, így mi sem, ha tisztán akarunk látni, akkor hölgyikénk tempóját követve kell a történeti gubancokat szépen, lépésről lépésre kioldanunk. És míg a cselekmények a maguk természeti rendjét követve haladnak amerre haladnak, vissza-visszatekintéseket is kapunk, amikor főszereplőnk elméje életre kel, és felszabadít néhány emléket. És akkor még nem esett szó, a szélvészkisasszony hugicáról, aki egy hurrikán kecsességével robban be a történetbe...

Szóval mit nem lehet a sztori olvasása közben tenni? Unatkozni. Számomra nagyon kellemes élményt nyújtott a könyv olvasása, mert nem a drámára épít, egy céliránya van csupán, szórakoztatni, és ezt teljesíti is. Van benne románc, a karakterek vonzóak - főleg a férfiak -, van benne izgalom, vannak benne banditák, és van benne humor... És ettől több nem is kell. Nem közvetít véresen komoly konklúziókat, nem késztet végtelen ciklusú agymenésbe, egyszerűen csak ott van, és kikapcsol. És ez az én kicsit jelenleg háborgó elmémnek így tökéletes is volt.

De még mielőtt azt hinnénk, hogy a nagy válságomban agylágyulást kaptam, azért lenne egy-két, nem túl drasztikus, ám de mégis észrevételem.

A történet elején hirtelen túl sok szereplő kerül megmozgatásra, és ettől helyenként zsúfoltnak hat (Adam, Michael a két Ortega az ügyész az FBI-os)... Pocsék névmemóriámnak köszönhetően rendre össze akartam keverni Adamet meg Michaelt - két átlagos név, és amikor Michael megjelenik, hirtelen összezavarodtam, hogy akkor most ki is az aki már (kicsi spoiler) meghalt? Ez az átmeneti zűrzavar persze a a történet előrehaladtával feloszlik, és a kép lassan letisztul, de az első információhullám számomra egy kicsit tempósra sikeredett. Elgondolkoztam azon, hogy lehet hogy ez tudatos volt az írónő részéről, hisz csak egy amnéziás hősnő a főszereplő, és hát belegondolva magunkat egy hasonló szituációba, azt kell mondjam, vélhetően mi is csak kapkodnánk a fejünket, hogy akkor most mi is van...

Carolina személyisége kedvelhető, karakán mivolta ellensúlyozza a történet lendületét, ettől függetlenül helyenként egy kicsivel több dráma el fért volna a sztoriban... Mondjuk itt feszül némi ellentmondás, mert ha megkapta volna azt a leheletnyivel több lelki nyavalygást a történet íve, kétségbeesést, és összezavarodottságot, akkor azáltal Carolina rengeteget vesztett volna az erejéből, szóval ezért úgy vagyok vele, hogy így is rendben valónak találom a művet.

Ettől több "problémát" felsorakoztatni nem tudok.

A stílus jó, ahol kell humoros, a karakterek kedvelhetők (főleg a húg, meg a gaz bérgyilkos - róluk annyit kell tudni, hogy nem fognak eltűnni, tervben van a folytatás is, de erről többet megtudhattok az interjúból), a visszamerengések/emlékképek/felvillanások ábrázolása jól beintegrált.

Összességében kijelenthető, hogy alapvetően jó könyvről beszélünk. Ha figyelembe vesszük, hogy ez az első könyve az írónőnek, akkor pedig pláne. Azon napokra javasolt, amikor egyszerű kikapcsolódásra vágyunk, semmi másra csak szórakozásra.

Értékelés: 7 pont

Tovább

Tahereh Mafi: Ne érints /2013/

Ahogy az már lenni szokott, a könyvről alkotott véleményem előtt, néhány személyesebb gondolat fog következni.

Sajnos nem bírom megállni, hogy ne tegyek ide néhány kéretlen mondatot, az elmúlt időszakban velem megesettekről - pedig minden akaratomat háborúba küldtem, tudván hogy annak sok jó vége nem lesz, ha most kinyitom a szám. De akármennyire is igyekeztem meggyőzni magam annak a bölcsességnek a helyességéről, miszerint akkor okosabb az ember ha hallgat, úgy érzem jelen helyzetem/helyzetünk, megérdemel annyit, hogy ha már máshol nem is, de legalább a saját blogomban elmondhassam - minden kulturális, és értelmiségi vénámat összeszedve - mi, miért érintett rosszul az elmúlt néhány hétben - annak ellenére, hogy a szintén érintetteknek vélhetően már tele van mindene a témával, amiről most szó lesz. És a téma, amit ilyen körmönfontan felvezettem, nem más, mint egyik kedvenc közösségi oldalam, a MOLY, és annak néhány tagja közt - bele értve magam is - lezajlott - részemről teljesen logikátlan, és érthetetlen - vita, melynek központjában a vélemények helyénvalósága/nem helyénvalósága szerepelt. Röviden, az történt, hogy sokadmagammal együtt kispadra küldtek bennünket a moderátorok, mondván, hogy egyes véleményeink sértőnek bizonyultak. Most bele lehetne menni abba, mi számít sértőnek, mi nem, de ez felesleges szócséplés volna, mert mint utóbb kiderült, nekem homlokegyenst más elképzeléseim vannak a sértő tartalomról, mint másoknak - ezen már meg sem lepődöm. Szerintem a sértő magatartás nem egy vélemény tartalmában keresendő, hanem annak kifejezési eszköztárában, személyeskedő hangvételében, esetlegesen brutális bunkóságában, mérhetetlen, humorosnak nem értelmezhető szabadszájúságában. Amúgy ha lesarkosítva nézzük, egy vélemény soha nem lesz egyértelműen mindenki számára pozitív, mert amit egy egyén jónak vél, azt biztos hogy egy másik egyén nem fog jónak vélni, ergo, ezt a logikát követve, egy véleménynek legalább annyi kedvelője lesz, mint nem kedvelője. Ez van. Olyan ez, mint az élet maga, valakinek tetszeni fogunk, valakinek nem, és arra törekedni, hogy mindenkinek tetszünk, egyrészt elpocsékolt idő, másrészt önmagunk áltatása, és szimpla hazudozás önmagunknak is, és másoknak is. És én erre nem vagyok hajlandó törekedni. A technika világában mindenkinek adott, hogy kikerülje azokat az ingereket, amiket önmaga számára kedvezőtlennek talál, tehát amiatt konfrontálódni valakivel, mert neki ez tetszett, mi az hogy másnak nem? - szerintem értelmetlen mulatság. Szerintem. És még sokan mások szerint is, de szintén kiindulva az előző logikámból, vannak akik szerint nem. És hát, mint kiderült, azok kaptak nagyobb teret, akik szerint van értelme, egy véleményeket is leközlő közösségi oldalon, sértő tartalomra hivatkozva kibannolni azokat, akinek a véleménye nem egyezik, a nem tudni kiknek a véleményével. Szabályrendszer pár lépésben: van ennek a site-nak durván 110 ezer tagja. Adott egy beszólás, vélemény, bármi. Ha ez a bármi kap tíz sértő értékelést, akkor kapufa. Az illető, aki írta, mehet amerre lát. A bejelentés anonim, tehát nem tudni kinek, mivel, miért, és hogyan sikerült belegyalogolni otromba módon az érzelmeibe. Nekem ezzel csak két bajom akad:

1, mivel az egész anonim, nem tudom ki miért jelentget (lehet akár csak rosszindulat is, hisz nincs is a klikkesedésnél szebb dolog, meg amúgy is milyen poén már ezt vagy azt kitenni csak úgy heccből száradni), így vagy elhiszem vagy nem, hogy tényleg jelentget valaki. Mert mi van, ha teszem azt csak egy valakinek nem vagyok szimpatikus a véleményemmel, aki mondjuk pont olyan helyzetben van, hogy megteheti, hogy kitilt? Ezen kevés információ alapján, még csak esélyem sincs megkérdőjelezni semmit, mivel minden olyan rohadt titkos...

2, egy 110 ezres közösségben - ahogy azt nem egy tag levezette a site-on - 10 vélemény mennyiben reprezentatív? 10 vélemény a globális egészet figyelembe véve, 0,000095%. Nem hiszem, hogy erre kellene felépíteni mindent, de ez én vagyok. Illetve felmerül a kérdés, hogy mi van akkor, ha a 10 sértő jelentés mellé, mondjuk bekerül 10 csillag is... Bevallom őszintén, ennyire mélyen már nem voltam hajlandó elmerülni a témába, mert már ott eldurrant az agyam, hogy minden előzetes figyelmeztetés nélkül, több hónappal korábbi valami miatt érezhettem magam kellemetlenül, és tehettem mindezt nem egyedül. Persze a kollektív bünti után, mindenki visszamehetett játszani a játszótérre a pajtásaival, ha akart - megjegyezve persze azt, hogy legközelebb ha tiltást kap, csak akkor léphet újra vissza, amennyiben a sértőnek vélt tartalmat törli (nem, nem átszerkeszti).

Eleve ott úgy érzem hogy ismét nem korrekt az eljárás, hogy minden figyelmeztetés nélkül, több hónapra visszamenőleg lettek megállapítva a büntetések, plusz, a legtöbb büntetés majd ugyanarra a kategóriára lett szabva: az erotikus/romantikus katyvaszokra, és az azt véleményezőkre. Már akkor éreztem, hogy itt készül valami, amikor elkezdték kitakarni az olyan borítókat, amik túl sokat - megint csak értelmezésfüggő - engednek láttatni az emberi testből, hivatkozva a google alapelveire.

Ad egy: a google, mielőtt elkezd más portájára tojni, szétnézhetne a saját kis területén is, mert ahogy az ember bepötyögi a keresőbe, hogy makuka, valahol a harmadik oldal magasságában már az emberi tomporokról lesz szó...

Ad kettő: nem a felhasználó tehet arról, hogy a kiadók olyan borítóval adják ki a könyveket, amilyenekkel kiadják.

Ad három: nem a felhasználó tehet arról, hogy a fent említett közösségi site a google segítségével tartja fenn magát.

Ad négy: nem értem a logikát... Ott van példának okért a "szürke" trilógia, aminek a borítóján nincs semmi megbotránkoztató... És ott van Dawn: Játszma c. könyve, aminek borítóján hófehér álomködbe burkolva két feltehetően meztelen fiatal pózol, ezzel erősítvén a tökéletes szerelem illúzióját. Szóval akkor most hogy is van ez? Költői kérdés... A lényeg: mennyiben a felhasználó tehet arról, hogy a sok konzervatív vagdalkozásban tökre üresek lesznek a digitális polcai? Hisz szerencsétlen felhasználó nem tett mást, csak elolvasott egy nyavalyás könyvet, ami miatt most álljon a sarokba, főleg ha még volt olyan bátor, hogy mert még véleményt is alkotni róla.

Tényleg rövidre zárva, nekem ebből a mizériából csak egy dolog szűrődött le - a kedvetlenség. Én balga barom, azt hittem, hogy a nevén nevezni valamit, vagy pocséknak titulálni azt, ami nyilvánvalóan az, nem számít fejvesztéssel járó főbűnnek. Tévedtem. És bevallom átmenetileg el is ment a kedvem az olvasástól, az írástól, meg úgy minden mástól is. Aztán egy nap, egy-két hét kényszernyugi után reggeli fogmosás közben - ugyan mikor máskor - agyoncsapott a felismerés. Nem azért kezdtem el véleményt alkotni, hogy azzal mindenkinek a kedvében járjak. Két nagyon nyomós okom volt:

1, mindenki pénzből él, és szerintem egy olyan országban ahol az ember elvileg szabadon alkothat véleményt, igenis adottnak kell lennie a figyelmeztetésnek, ha valami nem jó - ezzel az egyén kezébe adva a döntés jogát, hogy költsön-e ezreket egy olyan könyvre, amiről 10 bloggerből kilencnek ugyanolyan lesújtó a véleménye. Persze ennek fordítottja is igaz, az is kibukik, ha valami igazán jó, és érdemes rá odafigyelni...

2, mert egyszerűen csak úgy éreztem megtehetem, kinevethetem, kisírhatom magam, elmondhatom mennyire hatott rám egy könyv, és hogy miért, illetve hogy esetleg miért nem. Le lehet szúrni miatta, de úgy vettem észre a közvetlen környezetemben, hogy képes vagyok - amennyiben jó formában vagyok - úgy eladni egy véleményt, hogy az figyelemfelkeltő legyen, humoros legyen, vagy éppen szomorú legyen, letaglózó, vagy felpezsdítő. Szerettem volna olyan emberek társaságába kerülni, akik hasonlóan gondolkoznak, vagy akik pont ellentétesen gondolkoznak, mint én, akikkel együtt lehet nevetni, vagy akár jóízűt vitázni (vita alatt az olyan kommunikációs formát értem, ahol megjelennek az érvek).

Aztán ritka hamar letisztáztam azt is magamban, hogy ha eddig nem vette el az emberiség a kedvem önmagától, akkor ez most sem fog összejönni. Innentől, ezektől a gondolatoktól lassan feloszlott a köd, és a kábultság körülöttem. Miután elpárolgott az első, majd a második dühöm is, és rendbe raktam magamban mindent, akkor kristályosodott ki csak bennem, hogy elsősorban nem a bosszúság, nem az indulat volt az, ami a legjobban utolért, hanem a csalódás. Megrendítőnek tartom azt, hogy ahelyett hogy végre már elfogadnánk azt, hogy nem vagyunk egyformák, hogy igenis mindenki más, más véleménnyel, más vágyakkal, elképzelésekkel... Ahelyett hogy hagynánk, hogy mindenkinek meglegyen a nagy globális egészből, a maga kis szelete, már megint a kollektív tudatot erősítjük, és azt morális "jó és rossz" keretek közé szorítva akarjuk leerőltetni kivétel nélkül mindenkinek a torkán. És azért csalódtam, mert amíg ez eddig is így volt az élet más-más területein, addig a könyveknél nem. De hála most már ki tudja hogy minek, mostantól már a könyvélményeknél is oda kell majd figyelnie az ember lányának, hogy miket is fogalmaz meg, mert különben irgum-bugum. Hát köszönöm. Köszönöm de ezt én a legnagyobb tisztelettel, elutasítom. Nem fogok elnézést kérni a véleményeim miatt, és főleg nem fogok senkivel kenyértörésig vinni egy olyan könyvet, ami ráadásul még rossz is volt. Én nem így látom a világot - ha szabad megjegyeznem: szerencsére! - és ha tótágast fogok állni, akkor sem leszek képes ezzel az eszmével azonosulni. Így sajnos nem tudom mennyire leszek produktív a fent említett site-on a jövőben. Amit ígérhetek, hogy az FB-n mindig ott leszek, oda minden friss infót ki fogok tenni - addig, amíg onnan is ki nem bannolnak... Még az a mázli, hogy a saját blogomból nem tudom kitiltani magam, mert van egy olyan érzésem, hogy ha ez lehetséges volna, akkor már megtörtént volna. És akkor erről ennyi elég is volt (sok is volt).

Térjünk rá a lényegre, a könyvre.

"Senki sem tudja, miért végzetes Juliette érintése, de a Regeneráció kormányának tervei vannak vele. És terveik között szerepel, hogy fegyverként használják a lányt. 

De Juliette-nek is megvannak a maga tervei. 

Soha életében nem volt szabad, ám végre felfedezi magában az erőt, hogy visszavágjon. És megtalálja a jövőt az egyetlen fiúval, akiről azt hitte, örökre elvesztette."

Kiadó: Gabo

Oldalak száma: 290

Ára: 2490 Ft

Szeretem az eredeti látásmódot, ebben nincs semmi új. És bocsássátok meg nekem, amiért nem egy eredendően ránézésre is rossz könyvet vettem fel a repertoárba - amin ugyan lehet sziporkázni -, de sajnos az agyi kapacitásom elkezdett sikoltozni valami olyasmi után, amiről érdemben lehet is nyilatkozni. Nem kell aggódni, lesz még olyan alkalom is, amikor visszatérve a gyökerekhez, olyan könyvet fogok véleményezni, ahol minden hülyeségem ki fogja tudni magát élni, de az nem ma lesz - de ahogy ismerem magam nem is lesz sokára. Mi keltette fel a figyelmem jelen könyvünkre? Töredelmesen bevallom, hogy a kényszer. Olvasni akartam valamit, ami kicsit más, és ami remélhetőleg nem rossz. A romantikus irodalommal nincs semmi baj, csak néha meg lehet csömörleni tőle, és én megint eljutottam odáig, hogy még egy csókra csücsörödő ánuszrózsa, és tökön fogom szúrni magam - nem csak képletesen. Ugyanez lett a helyzet a "szeretlek, nem én szeretlek, de én jobban szeretlek, nem mert én még jobban szeretlek, de nem mert én még annál is jobban szeretlek" típusú szösszenetekkel is. Így elkezdtem kotorászni, és ez a könyv olyannak tűnt - az első oldal felütése után - amiben lesz más is a fentebb említetteken kívül. Persze ez is az a fajta mű, ami érinti a románcot - mert miért ne - de nem is az volt a célirány, hogy olyan könyvbe kezdjek bele, ami mellőz minden langymeleg érzelmet, hanem az hogy ne legyenek az érintett könyvben dárdaként feszülő péniszek... Meg bamba nők. És bugyuta párbeszédek.

És igen, már az első oldal elolvasása determinálta számomra, hogy ez jó élmény lesz, merthogy az eredetiség... Szeretem azt a fajta közlésformát, amiben a hangsúlyt amolyan passzív-agresszív módon érzékelteti a szerző. Gondolom mindenki találkozott már azzal, amikor egy mondat, vagy egy gondolat két részre oszlik: az elvártra, és a valódi közleményre, és ahol a valódi közlemény azzal kapja meg az őt megillető figyelmet hogy áthúzásra kerül.

Idézet a könyvből (az első oldalról):

"- Cellatársat Szobatársat kapsz - mondták nekem.

- Reméljük, hogy itt rohadsz el. A jó magaviseletedért. - mondták nekem.

- Ugyanolyan pszichopata, mint te. Nem kell magányosnak lenned. - mondták nekem."

És ennek képtelen voltam ellenállni. Egyrészt, mert ez a fajta kifejezőeszköz nagyon praktikus, és nagyon érzékletes. Sokkal jobb, mintha valaki körbemagyarázná az érintett szereplő lelkivilágát. Jelen helyzetben pedig egyenesen lehengerlő, mert a lehető legegyszerűbb módon megmutatja a hősnő lelki vívódását, saját belső kettősségét - ahogy a totális reményvesztettség, és beletörődés kardoskodik a reménnyel, és az élni akarással. Ezt fokozza még azzal az írónő, hogy hagyja a karakterét lélegezni, nem görcsöl rá, hagyja, hogy a képzeletbeli személy a saját tempójában oldódjon. Gyönyörű az az óvatosság, amivel Juliette halad. Semmit nem vesz készpénznek rögtön, mindig ott bujkál benne a józanság, és a realitás iránti érzék, nem ellenszenves, nem akar mindenáron kőkeménynek mutatkozni. Egyszerűen csak az aki, egy olyan világban, aminek kismillió gondja van, és mindezzel meg is van békélve, még a saját helyzetével is. Nem hisztizik, nem sopánkodik, nem agresszív, röviden: nem az a fajta érzelmi roncs, aki megérett egy kiadós felpofozásra. Teljesen rendben van a lány.

Másik nagy plusz pont a könyv mellet, az a szerkezete. Rövid fejezetek, ütősek, velősek, nem kanyarog össze-vissza, nem elmélkedik évezredeken keresztül. Tömör, célirányos, frappáns. Nagyon szépen alkalmazza a szerző a képeket is, olyan bámulatosan jó hasonlatokat alkalmaz, amikért én ölni volnék képes. Ami egy kicsit már néha zavaró: a fókuszt sokszor szóismétléssel erősíti az írónő. Ez az első húsz oldalon nyomatéknak még tökéletes. A századik oldalnál már van egy fura visszhangszerű utórezgése a dolognak, amitől seperc alatt érzi magát megszálltnak, vagy tudathasadásosnak az olvasó, de tudjátok mit... nekem még ez is belefért. Belefért. Belefért.

A többi karakter. Van nekünk egy szép szál legényünk: Adam. Nagy fondorlatossággal ki lehet következtetni, hogy Ő lesz az a fiú, aki elrabolja lánykánk szívét, és fordítva. Adamről azt kell tudni, hogy nem egy szószátyár fajta, amikor lenne alkalma beszélni, akkor rendszerint el van verve, és vagy vérzik, vagy fulladozik a repedt/törött bordái miatt. De azt a keveset, amit mond, azt jól mondja, így pasikánk is kap egy respectet. Ennek ellenére, aki az én fantáziámmal el tudod rendesen játszani, nem a gáncs nélküli lovagunk volt, hanem a sötétség koronázatlan hercege: Warner. Mert bizony Ő dumál, méghozzá nem is keveset, és ami megdöbbentő, nem mindig mond hülyeséget. Hiába Ő az utálandó rossz, sok helyzetben olyan ügyesen érvel, és magyaráz, hogy képtelenség elmenni mellette egy vállrándítással. Remekül fel van építve a személyisége, és bár nem tudunk meg túl sokat róla, két dolog biztos: komplex személy, enyhe pszichopata felhanggal. Kedveljük, mert pont ezáltal válik ütőssé, ott lapul benne az érző ember, és az embertelenség is. Nem tudom mi lesz vele a folytatásban, de remegve várom. Rajtuk hármójukon kívül a többi szereplő elhanyagolható. Részben a vesszőfutásszerű szerkezetnek köszönhetően, a többi jellem felületes, nem sok mondanivalót közvetítő, de a kerek sztori miatt szükségszerűek. Szintén a folytatásra van bízva, melyik karakter merre, illetve hogyan fejlődhet - a kérdés nyitott, bármi lehet még belőlük.

A történet. Hát jaj. Ha van valami hátulütője a történetnek akkor ez az. Ami előny: csak a könyv vége szalad át érdekesbe, úgy tartalmilag a könyv kétharmadáig minden szuperül funkcionál. Az alap ugye az, hogy Juliette olyan képességgel rendelkezik, hogy akit megérint az meghal. Emiatt be van zárva. Remekül operál a szerző ezzel az erővel, olyan szép kis lelki dilemmát kanyarít mellé, amiért minden elismerésem... Olyan hibákat, olyan szemszögeket csempész bele, ami tényleg bajjá varázsolja ezt a fajta mutációt. Felvezeti minden rossz oldalát ennek az állapotnak, méghozzá kitűnően. Ezért volt a könyv végével egy nagyon ronda veszekedésem.

Spoiler tábla:

Szóval Warner kihozatja Juliettet a gyogyóból, merthogy kamatoztatni akarja hölgyikénk képességét a Regenráció elit seregében, aminek célja leigázni az emberiséget. Világos. Adam, aki szintén tagja ennek a hadseregnek, elmélyülten belehabarodik hősnőnkbe, és mivel nem ért egyet Ő sem a rezsimmel - és mivel van egy öccse, akiről gondoskodni akar - elkezdi megtervezni a szökésüket. Egy kis csihipuhi, és némi vérzés árán sikerül is lelépniük. Addig menekülnek, míg egy kis segítséggel meg nem találják az ellenállást, ahol minden szép, és tiszta, és kedves. És ahol kiderül, hogy több olyan ember is van, akik szuperképességek birtokában vannak. Az egyik telekinetikus, a másik átlátszóvá tud válni, a harmadik az áramot vezeti, a negyedik gumiember... Vélemény: na ne már! Most komolyan!? Átmentünk X-Men-esbe? De miért???

Amikor Castle a főmufti belebegtet valamit pusztán az akaratával a szobába, én majdnem felsikoltottam, hogy íme Magneto! Főleg, hogy hölgyikénk ebben a kontextusban pillanatok alatt lényegül át Vadócba. És igen, van itt egy kis Rozsomák is, csak puncival, és ikrekként. Kérdem én: miért? De miért?!

Annyira, de annyira jól indult, annyira, de annyira szuper volt! Az egész galiba, meg lelki dráma, meg a gonosz főhős, meg minden! Aztán jön egy ilyen! Pfff...

De nem akarok túl gonosz lenni, és nem is leszek, mert a könyv amúgy remek. Stílusilag jól van összerakva, karakterügyileg színvonalas, és igen, elég volt ennyi ahhoz, hogy jöjjön a folytatás. Apropó folytatás... Hol van a folytatás? Hát az még nincs. És nem is biztos hogy lesz - amit nem egészen értek miért. Oké, itt-ott kikezdhető a sztori, de összességében nem beszélhetünk rossz műről. Szóval kedves kiadó: hol van a folytatás? - érzem én, hogy ez is költői kérdés fog maradni.

Összegezve: Tahereh Mafi könyve jó. Érdemes elolvasni, időt szánni rá - aztán szemeket, és állkapcsot szorosan összezárva nem belemenni az esetleges, a művet érintő kétes kérdésekbe, és kivitelezési hiányosságokba. Amennyiben valakinek van tehetsége megkerülni a veszélyforrásokat, és nem agyonanalizálni a történet minden aspektusát, nos az remekül fog szórakozni. Aki van annyira elmerülős, és mindent annyira darabokra cincálós mint én, annak sajnos azt kell mondjam, hogy a könyv vége fájni fog egy kicsit - főleg az a kék testhez állós szuperhős-rucis jelenet a finisben... Na az a kegyelemdöfés. De ha mérlegreteszünk mindent, még akkor is minden csupa napsütés, és pozitívum. Szóval, hajrá!

Értékelés: 8 pont (a stílus miatt) 

Tovább

Charlotte Brontë: Jane Eyre

Igen, ez egy tőlem szokatlan bejegyzés lesz, de az utóbbi időben túl sokat gondolkoztam, és ez lett az eredmény. Talán ez a bejegyzés valami kompenzálási kényszer lesz nálam, amivel a mérleg nyelvét az érdemi irodalom irányába kívánom billenteni. Ha helyenként elkezdenék érdekes körmondatokban fogalmazni, netalántán a póri tegeződés helyett, magázásba fognék, senki ne kapjon szívszélhűdést... A probléma forrása igen egyszerű: legalább két hete a fent említett könyv, és annak filmadaptációi teszik ki unalmas perceimet. Tudvalevő, hogy lelki nyomorban tengetett időmet előszeretettel egészítem ki romantikus képtelenségekkel, és szintén tény, hogy az igazi romantika - igen a ROMANTIKA - gyökerei az 1800-as évekre tehetők, ezekből pedig egyenesen következik, hogyha igazi műértőnek szeretném tekinteni magam (igen, csak is kizárólag ezért olvastam el a klasszikusokat...), akkor előbb-utóbb be kell sétálnom a nagyasszonyok utcáiba. És én megtettem a nagy lépést! Igaz nem most, hanem valamikor még 16 éves koromban... Jane Eyre-nek és nekem már nagyon messzire nyúlik a történetünk. Amit most el szeretnék érni ezzel a bejegyzéssel, hogy bemutatom: amit megírtunk mi, azt már megírták előttünk jóval korábban is, legfeljebb más stílusban, de a szabályok (nagyjából) maradtak a régiek, és hogy igenis, attól hogy valami kicsit több, mint 150 évvel ezelőtt íródott, tartalmazhat olyan életigazságokat, amiket napjainkban is tudnánk kamatoztatni.

"Charlotte Brontë leghíresebb regénye, a Jane Eyre rengeteget elárul szerzőjéről: életrajzi elemekből építi fel Jane gyermekkorának keserves éveit, és lelke elgmélyéből veszi hősnőjének törhetetlen, makacs jellemét is. A regény romantikus cselekménye és érzelmessége révén már az első megjelenésekor nagy sikert aratott."

Kiadó: Lazi (többek közt)

Oldalak száma: 471

Ára: 2800 Ft (antikváriumban, esetleg más egyéb kiadásban jóval gazdaságosabban is beszerezhető)

Emlékszem, lehettem vagy 12-13 éves, amikor édesanyám lelkesen leült a TV elé, mondván ma a Jane Eyre lesz az esti film. Lehet, hogy nehezen hihető, de én abban a koromban, úgy kerültem a könyveket, mintha legalábbis fertőzőek volnának. Nem szerettem olvasni - ami elég nagy hátrány, ha az ember lánya egy olyan családba születik, ahol a könyvek sportszerű gyűjtése már több generációra visszavezethető. Azt sem tudtam, hogy mi az a Jane Eyre, hogy eszik-e vagy isszák. Édesanyám a komoly könyvimádók közé sorolható. Nem azért komoly, mert a könyveivel nem ismer tréfát - bár ez is igaz, isten óvja azt aki valamelyik könyvét szamárfülesen adja vissza neki -, hanem elsősorban azért, mert az emészthetetlenül komoly könyveket részesíti előnyben. Életrajzi könyvek - nem, nem regények -, művészettörténeti könyvek - festőkről, szobrászokról, mindegyikről külön-külön -, mondavilágokat felidéző könyvek - római, görög mitológia -, majd minden klasszikus - Hugo-tól, Dumas-n keresztül, Vernéig -, kismillió második világháborús (vagy egyéb háborús) könyv... Szóval több tucat olyan alkotás, amiknek az irodalmi értéke megkérdőjelezhetetlen, de amúgy legyél hozzájuk nagyon kipihent, mert máskülönben egy évezredig fogod olvasni őket. Bocsássa meg nekem az ég, minden szeretetemmel mondom, soha az életben nem találkoztam még az édesanyámon kívül annyira elborult elméjű emberrel, aki a polcán őrizte volna Richelieu bíboros és Lukrécia Brogia szórakoztatásra teljesen alkalmatlan, száraz, és fullasztó életrajzi könyvét. Persze tizenévesen nem kicsit szülte meg bennem a dacot az, hogy míg édesanyám ódákat zengett az olvasás fontosságáról, és szenvedélyéről, addig én az Ő általa javasolt könyveken úgy körülbelül a harmadik oldalnál bealudtam. Rájött szegény egy idő után, hogy ez nem fog menni, és akkor lesokkolt a Nagy Indiánkönyvvel... Egy világ omlott össze bennem - és benne is -, amikor Csingacsguk ide, Sólyomszem oda, én bizony bekómáltam azon is. Félreértés ne essék, utólag elolvastam többek közt Az utolsó mohikánt is, de akkor, ott, ha az életem múlt volna rajta, akkor sem lettem volna képes feldolgozni a sztorit. Anyám elkönyvelt balf@**nak - ami az Ő nézőpontjából teljesen jogos is volt -, nekem pedig megkezdődött véget nem érő utazásom a komplexusok labirintusában.

A fordulat akkor következett be, amikor keresztanyám - anyám testvére - hazajött Líbiából - természetesen Ő is annyi könyvvel, hogy csoda hogy nem zuhant le miatta a repülő -, és kiderült, hogy a régen nem látott rokon is legalább annyira rajong a lexikon vastagságú, szövevényes fogalmazású regényekért, mint én. Ellenben ugyanez a kedves rokon, élt-halt a krimikért, a sportkönyvekért, és úgy szinte mindenért, ami a szórakoztató irodalom berkein belül beteljesíti a "szórakoztató" jelzőt. Oké, elismerendő az is, hogy ugyanez a rokon, kismillió olyan életrajzi könyvet is olvasott - sportolókról, politikusokról -, amiktől óvjon meg engem a magasságos, de nem is ez a lényeg... Látva édesanyámat, és a testvérét rá kellett döbbennem valamire: nem akkor leszek teljes értékű tagja a családomnak, ha megszeretek mindent, amit Ők szeretnek, hanem akkor, ha megtalálom azokat a könyveket, amikben fellelem saját magam. És íme, így lettem én, apró kis családunkon belül a romantikus, és a tudományos-fantasztikus irodalom védnöke. Nagyon hamar kiderült, hogy az én agyam rendkívül fogékony ha gondolkozásról (ökörségekről) van szó. Órákig képes voltam elmerülni egy jó thrillerben, vagy bármiben ami megmozgatta a szürkeállományomat. Asimov, King, Koontz, Poe, Hoffmann... Ők voltak az elsők. Aztán ahogy a lavina beindult, jött velük szinte minden más is. A szerelem mindig is egy misztérium volt számomra, így arról olvasni, hogyan talál egymásra két idegen, hogy miért is találnak egymásra, felülmúlhatatlan élvezetet jelentett. Aztán rá kellett ébrednem még valamire... Egy könyvet csak akkor lehet élvezni igazán, ha érted is, hogy miről van szó benne... És ugyan nem akarom leszólni a mai iskolarendszert - de, valahol le akarom, mert az oktatási rendszerünk még mindig ugyanaz, mint volt az ipari forradalom idejében, és megtanulunk rajta keresztül kismillió érdektelen dolgot, de hogy gondolkozni nem, na az is biztos... -, de amit a padban ülve magamra szedtem, az nem túl sokat segített nekem ahhoz, hogy feldolgozzam egy könyvön belül az olyan kifejezéseket, mint pelerin, canotier, vagy példának okáért ide lehet érteni akár majd az összes idegen nyelvű kifejezést is (sztoikus, zseníroz, kokettál, promiszkuitás, és lehetne az unalomig sorolni...). Jó lusta ember lévén először minden ilyen szónál édesanyámhoz szaladgáltam, aki ezt seperc alatt megunva, hozzám vágott még több könyvet, hogy képes legyek az eredeti könyvet értelmezni. Hogy én akkor milyen bosszús voltam! És most mennyire örülök ennek! Mire eljutottam a középiskolába, már elég szépen benne voltam a történelemben, a művészettörténetben, és az irodalomban is. Soha nem voltam rossz tanuló, de ez leginkább annak volt köszönhető, hogy édesanyám megtanított tanulni, vázlatot írni, helyesen fogalmazni, és arra, hogy megbecsüljem mások munkáját és a saját munkámat is, mert ha könyvekről, ha egyébről van szó, semmi nem magától termett... (Lassan el fogok érzékenyülni...)

Na de, hogy is kapcsolódik ide Jane Eyre...

Ha ki kellene választanom, hogy a NAGY ROMANTIKUSOK közül kik voltak rám igazi hatással, akkor nem túl meglepő módon, Jane Austen, és a Brontë testvérek kerülnek fel a porondra. Aki valamirevaló romantikus könyvimádó, vagy esetleg író akar lenni, akkor az Ő általuk írt könyveket el kell olvasnia. Értelemszerűen nekik is vannak jobb, és rosszabb könyveik, van ami jobban fog tetszeni, van amelyik kevésbé. Hogy totálisan közhelyes legyek, Austentől nekem a legnagyobb kedvencem a Büszkeség és balítélet. A Brontë testvérektől (igen, ha összecsomózzuk őket), akkor a Jane Eyre. És hogy miért is? Azt most fogom kifejteni...

2006-os sorozat főszereplői

Szóval ültünk édesanyámmal azon az estén, és elkezdtük nézni a TV-ben a Jane Eyre egyik adaptációját (van belőle vagy húsz). Mit ne mondjak, nem nagyon ragadott el a hév a történettől, de mit is lehetne várni egy szeleburdi kistinédzsertől, akinek akkortájt máson sem járt az esze, csak a korosztályát foglalkoztató dilemmák során...? Aztán eltelt egy-két év. Megvilágosodtam, és akkor ismét a kezem ügyébe került a könyv. Elolvastam. Első benyomás: rohadt hosszú... Történet lezárva, lépjünk tovább. Eltelt megint pár év, megint a kezem ügyébe került a könyv - akkor már betudhattam magamnak egy kis tapasztalatot is a szerelem végtelen mezején... Második benyomás a könyvről: még mindig rohadt hosszú... De annyira, és annyira romantikus! Aztán megint eltelt pár év... És a minap megint a kezembe került a könyv. Harmadik benyomás:

A francba, tényleg hosszú, de...

Amióta világ a világ, és ember létezik a földön, ráadásul férfiként, és nőként, a romantikai első alapszabálya az: a jó szerelmi történet alapja a tragédia és/vagy a két főhőst elválasztó szakadék. A szakadék lehet társadalmi pozíció miatt és/vagy mentalitás miatt és/vagy a hányattatott múlt miatt. Ha valamit örököltünk ezektől az írónőktől az ennek a szent dogmának a kikezdhetetlensége, megkérdőjelezhetetlensége. Ezek nélkül a feszültségek nélkül nem romantikus könyv, egy romantikus könyv. Valószínűleg én azért szeretem Fairfax Rochestert, mert az egyik legcinikusabb (ha nem a legcinikusabb), legmorgolódósabb, legidegesítőbb fazonja a korai romantikus irodalomnak, akinek a durvasága már annyira pofátlan, hogy az már szórakoztató. Ha megnézzük a kortárs romantikus irodalom, és azon belül is a napjainkra olyannyira jellemző szösszenetek alapját, akkor világosan látszik: hiába telt el több mint egy évszázad, mi még mindig keressük korunk Fairfax Rochesterét.

Jane Eyre is - ha lehetek annyira bátor, hogy ezt így leírom - tipikus romantikus női alak. Megrágta a sors, de szenvedélyes természetének, és a zsigereiben munkálkodó dacnak köszönhetően, hű maradt önmagához. Lássuk be, mindannyian szeretnénk egy kicsit Jane Eyre lenni.

Mivel a szereplőkkel nagyon könnyen lehet azonosulni, és mivel az ember gyarlóságából - és a női lélek érzékenységéből - eleve adódik, hogy akaratlanul szurkolunk egy veszett helyzetnek, kijelenthető hogy a két tökéletesen megálmodott hősünk, a tökéletes helyzetbe van illesztve. Minden ellenük munkálkodik. Jane egy fiatal, ártatlan lány, aki hisz az emberi eszmékben, a jóságban, annyira tiszta, hogy az már egyenesen kétségbeejtő, Rochester pedig egy húsz évvel idősebb, kiábrándult alak, aki sötét titkot rejt. Ha ez nem volna elég, akkor még ott van habnak a tortán a merev etikett, miszerint rangon alul nem nősülünk, és milyen lenne már az ha valaki a gyámleánya nevelőnőjét venné feleségül... Botrány!

Na igen... Így első ránézésre, kettejük szerelme valahol az esélytelen, és a megvalósíthatatlan közt mozog. És mégis...

Nagyon tetszik a történetben a kis lépésekkel való haladás. Hőseink a korra jellemző merevséggel kerülgetik egymást, együtt teázgatnak, együtt andalognak. Fairfax ahol tud szemtelenkedik, Jane pedig a maga kifinomult módján pimasz. Hölgyeim (és esetleg az a néhány Úr aki idetéved), ezt a játékot, a szó legnemesebb értelmében, én násztáncnak szoktam hívni. Hosszú, hosszú oldalak szólnak a nagy semmiről, és a mindenről. Tudjuk, érezzük, hogy ezek egyre inkább egymásba zavarodnak, de végig ott a bizonytalanság, hogy vajon sikerül-e nekik tényleg megtalálniuk a boldogságot egymás oldalán, avagy sem...

2011-es film egyik plakátja

Huszadszori olvasásra, már nem olyan nagy döbbenet, amikor Rochester titkára fény derül, de én mind a mai napig élvezettel olvasom/nézem, mert van abban valami megindító, ahogy Jane lekezeli a helyzetet. Jane büszke, és szerelmes. Az életénél többet jelent neki Rochester, mert a férfi odafigyel rá - még ha olykor perlekedik is vele -, törődik vele, és ez egy olyan lánynak, akit eddig nem szeretett senki, ez jelenti a világmindenséget. Miután Rochester megkéri, egy ideig vergődik a boldogság, és a valószerűtlenség érzései közt, de mivel naiv, így fel sem merül benne, hogy Rochester elárulná. Rohestert pedig lehetne azért utálni, mert nem avatta be Jane-t már a kezdet kezdetén a saját kis drámájába, de a férfi nagyon ésszerűen, és egyszerűen megindokolja, miért nem volt egyenes és nyílt: tudta, hogy az őszintesége csak egy dologhoz vezethetett volna, ahhoz hogy Jane elhagyja Őt - ahogy a későbbiekben el is hagyta.

Rochester és Jane beszélgetése a kudarcba fulladt esküvő után számomra példaértékű. Abban a helyzetben már nincs helye a színlelésnek egyik oldalról sem, akkor pőrén megmutatkoznak egymásnak a szereplőink. Rochester önző, mert mindannak ellenére hogy tudja, hogy lehetetlen, igyekszik Jane-t a befolyása alá vonni, és visszaélve a nő iránta érzett szerelmével, maradásra akarja késztetni, a szerelem égisze mögé bújva akarja érvényesíteni a saját akaratát. Bűntudatot gerjeszt, zsarol, nem rest válogatni a "piszkos" eszközök közt sem, csak hogy ne kelljen elvesztenie a szerelmét. Egy ideális világban ez a fajta viselkedés feszegeti az elfogadhatóság határát, de az Ő helyzetében, ez nem más, mint a kétségbeesettség hangja. Jane helyzete borzalmas. Egy villanásnyi ideig megismerhette hogy milyen az ha szeretik - még ha ez a szeretet olykor nyers is -, milyen az ha számít valakinek. A valóság minden illúzióját romba dönti, pillanatok alatt zuhan vissza az idilli mámorból a rideg magányba. Ami elismerésre méltó, az a gerince. Nem hisztizik, nem hadakozik, nem őrjöng, nem csapong... Azt a lelkierőt, amit gyakorol, komolyan mondom irigylem tőle. Persze ez mind a felszín, Jane belülről össze van törve, mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy minden nélkül nekiiramodik a nagyvilágnak, kockáztatva még a saját életét is.

A könyv nem fél használni a drámai túlzásokat a történetvezetés közben. Egyik varázsa pont az abszurditásában rejlik. Hisz vegyük csak sorba...

Adott egy férfi, aki az apja nyomására elvesz egy nőt a vagyona miatt. Kezdetben, a kapott részinformációk alapján, bármire is gondolhatnánk... Mogorva pasi, érdekes hangok éjjel, kísérteties női nevetés és sikoly, egy titokzatos tűzeset, egy még titokzatosabb támadás... Ugyan kiben nem merülne fel, hogy Rochester nem teljesen az, akinek látszik? A kétely ott motoszkál az olvasóban mindaddig, míg meg nem ismerjük az egész képet. A férfi az apja nyomására vette el a feleségét, a vagyon miatt. Nem tudta - honnan is tudhatta volna? -, hogy a nőnek öröklött elmebaja van. És Rochester ahelyett, hogy bedugta volna az asszonyt egy jól őrzött intézetbe, saját birtokán viselte gondját hosszú éveken keresztül. Így válik a kezdetben elítélhető főhős mártírrá, környezetének az áldozatává. Ez a fordulata a könyvnek a szürke dolgokat egycsapásra feketévé, és fehérré változtatja. Hogy férfiúnk kicsapongott? Nőkkel tartott viszonyainak a száma megszámlálhatatlanul sok? Valahogy menekülnie kellett abból a kelepcéből, amibe belelökték... Brontë konkrétan ezzel a csavarral majdhogynem szentté avatja Rochestert. Mi, korunk szülöttei, már nem várnánk el egy ilyen lépést az írónőtől, ez tény. Nekünk már nincs semmi új az együttélésben - házasság nélkül. De az 1870-es években aligha lehetett volna elfogadtatni a közvéleménnyel egy olyan sztorit, ahol a pár boldogan élt, míg meg nem halt, fittyet hányva az egyház, és a társadalom egyik legszentebb intézményére. Ami viszont Brontë mellett szól, az a tisztaság. A romantikus irodalmat azért is imádjuk oly sokan, mert idealizál. Rendben, az ideálok az évekkel változnak, de mindenki tudja, hogy a szomszéd fűje mindig zöldebb, illetve hogy mindig az kell, ami a másé, ezért ismerjük el: egy romantikára hajlamos szív, élni-halni fog azért a vegytiszta ártatlanságért, ami a Jane Eyre-t is jellemzi. Igen, mondhatna Jane igent is Fairfax-nek egy viszonyra, vadházasságra, de ha igent mondana, akkor pont azt vesztené el a hősnő, ami miatt ideállá válik. És ha Rochester csak egy kicsit is kedvesebb volna, akkor a velejét vesztené el a karaktere. A könyv ebből a szempontból is profi: következetesen építkezik, ha a szereplőiről van szó.

Csak ismételni tudom magam: a mai könyvekben ez a technikai felépítés, ezek a történetvezetési sajátosságok, mind fellelhetők. Csak legfeljebb kicsit szabadosabb a fogalmazás, meg ott van ugyebár a szex is... De ezen nem is lehet csodálkozni. Amióta a Jane Eyre megszületett, történt egy s más a történelemben, ami megváltoztatta a nők helyzetét. Feminista mozgalmak születtek, kaptunk szavazati jogot, megéltünk egy-két szexuális forradalmat, egy Beatles, és egy Elvis korszakot... A nők öntudatra ébredtek, és kivívták aktív helyzetüket a társadalomban. Most az egy más kérdés, hogy hazánk még mindig inkább konzervatívabb gondolkozású, ha a nők szexualitásáról van szó, ha a globális egészet vesszük figyelembe, A Jane Eyre óta a nők helyzete gyökeresen megváltozott. Miért van akkor mégis az, hogy amikor az igazi romantikát keressük, vagy amikor Hollywood úgy dönt, hogy igazi romantikus filmet akar forgatni, akkor rendre visszatér ezekhez az írónőkhöz? Majd minden könyvüket megfilmesítették már, legalább kétszer. Miért imádja még mindig őket ugyanannyira közönség, mint imádta száz évvel ezelőtt? Mert bármennyire is változik a minket átölelő környezet, az emberi természet alapjellemzői változatlanok. Lehet harcolni ellene, de függetlenül mindenféle emós korszaktól, és tömeghisztitől, a férfiideál még mindig a határozott, makacs, olykor-olykor akár akaratos férfi lesz, aki tudja mit csinál, mi kell neki, és tesz is azért hogy az övé legyen az, amire igényt tart. Az igazi férfiideál a küzdőszelleméről híres, ha úgy tetszik, a keménységéről. A férfiak agyműködése nagyban eltér a női agy működésétől, az érzelmi reakcióik teljesen mások, teljesen másképp élik meg a szerelmet, a bánatot, a gyászt, mint egy nő. Ezért is elvárhatatlan egy férfitól, hogy olyan legyen, mint egy romantikus könyv hőse. A férfiak alapvetően kevésbé emocionálisak, inkább logikusak, és a komplikációk megalkotására való hajlamuk is jóval fejletlenebb. Ez az igazi ellentmondása a romantikus irodalomnak. Többnyire nők írnak könyvet nőknek arról, hogy milyen is az ideális szerelem, és az ideális férfi, ergo, ha nagyon sarkosítva nézzük, a nők az idilli boldogságról alkotott fantazmagóriájukban önmagukban lelik meg a szerelmet, és a tökéletességet. Ez addig nem is baj, míg világos marad a tény, hogy az álmodozás csupán a képzelet szüleménye, a realitás pedig ettől homlokegyenest eltérő valami, ahol a legtöbb esetben minimum két főn múlik az események alakulása. Ezzel persze nem azt állítom, hogy nekünk nőknek nincsenek meg a magunk Jane Eyre-es, vagy Elizabeth Bennet-es pillanataink az életünk folyamán, csupán azt jelentem ki, hogy a mi pillanataink teljesen más természetűek, és fel kell őket ismerni, mert míg egy könyv esetében ott van a felkiáltójel egy hangsúlyosabb mondat után, addig az életben a mély tartalmak gyakran mutatkoznak meg szélsőséges formában, szótlanságban, mogorvaságban, elzárkózottságban, vagy akár az egykedvűségben.

Ami még a klasszikus romantikus irodalmat illeti... Szerintem egyértelműen leszögezhető az is, hogy a nagyasszonyok által írt, és még mindig kedvelt történetek, olyan mondanivalót közvetítenek, melyek tanítójellege vitathatatlan. Ők alkották meg először azon hősnőket, akik részben szembeszállnak koruk elvárásaival, önálló gondolatokra képesek, és ha kell, ki mernek állni az elveik mellett, de ezzel párhuzamosan képesek megőrizni nőiességüket, érzékenységüket, és még büszkén is vállalják ezen tulajdonságaikat. Az igazi nőideált szerintem ez a kettősség kell hogy jellemezze. Ha kell, akkor legyen egy nő karakán, mi több pimasz, vagy nagyszájú, de soha ne veszítse el emiatt az empatikus készségeit, és ha úgy hozza a helyzet, nyugodtan érzékenyüljön el. Mondandója legyen tartalmas, legyen fogékony a viccre, sziporkázzon, de legyen annyira bölcs, hogy tudja mikor kell hallgatnia, és figyelnie. Ne adja magát olcsón, vizsgálja meg kinek adja a szívét, ne legyen csélcsap, de legyen művésze a flörtnek, és a huncutkodásnak (ez a mai köznyelven annyit tesz, hogy ésszel tegye amit tenni akar, válogassa meg a partnereit, és mindig határolja be, hogy az adott kapcsolata milyen jelleggel bír - ne vigyen kardot egy olyan párbajba, ahol lövöldözés várható). És a legfontosabb: egy nő soha ne becsülje le sem önmagát, sem a férfit (mert aztán őket sem kell félteni), és főleg ne legyen olyan balga, hogy az érzelmek erejét lebecsüli. Az önbizalom jó ha van, de egy nő ismerje a saját korlátait, és mindig törekedjen arra, hogyan tud a hátrányaiból előnyt kovácsolni.

És akkor egy kicsit a nyelvezetről (is)...

A Jane Eyre az általam annyira nagyon preferált (értsd: utált) első szám első személyben íródott könyvek egyike, ráadásul néhol keveredik az elbeszélő stílussal is - Jane számos alkalommal kiszól az olvasóhoz, emiatt a történetet körüllengi egy meseszerű - naplószerű illékony köd. Brontë a nyelvezetével vagy tudatosan, vagy öntudatlanul, de rájátszik a könyve valószerűtlenségére, és ezáltal válik totálisan elbűvölővé, és elvarázsolóvá. Hisz a meséket mindenki szereti, vagy nem? És emiatt nem érzem kellemetlennek azt, hogy abban a formában íródott meg a könyv, ahogy megíródott. 

A valószerűtlenség a történetvezetésnek is meghatározó kelléke - tömve van olyan fordulatokkal, amik a valóság talaján aligha állnák meg együttesen a helyüket (fájdalmas gyerekkor egy bentlakásos lányneveldében, mert a néni szívből ki nem állhatja a lelencet, akit a nyakára küldtek; bolond feleség, aki a kastély egyik szárnyában elrejtve raboskodik - leszámítva azt amikor barangolásba kezd, és kacarászik; megint csak a gonosz nagynéni, aki a lelenc nagybátyjának azt hazudja, hogy unokahúga elhunyt; a gonosz nagynéni, aki halálos ágyán mégis bevallja bűnét; a nagybácsi, aki tragikus hirtelenséggel elhalálozik, és egy nagyobb vagyont hagy az unokahúgára; a bolond feleség, aki mit ad isten, szerelmeseink kifakadása után nem sokkal meghal; a hős, aki a felesége okozta tűzben megvakul, és idézőjelesen megnyomorodik; és végül a boldog pár, akiknek ennyi viszontagság után mégis megadatik minden - Rochester részben még az egyik szemére is visszanyeri a látását (csoda, hogy a kezét nem növeszti újra...) - szóval... na igen, ezen történések aligha következnének be a mi reális életünkben, de megnyugtatok mindenkit, már amikor a könyv íródott, akkor sem lehetett valóság közelinek tekinteni...). A szövegezés annak ellenére hogy milyen régi irományról beszélünk, egyáltalán nem nevezhető cifrának, cirádásnak. Sőt, kifejezetten könnyen emészthető, mondhatni köznapi, egyszerű.

Ahogy már fentebb is említettem, ebből a könyvből is kismillió filmadaptáció készült. Nekem ezek közül két nagy kedvencem van. Az egyik a 2006-os négyrészes minisorozat - a könyvhöz való hűsége miatt kedveltem meg, hátránya: hölgyeményünk felső ajka a kacsacsőrű emlősökére hajaz... A másik pedig a 2011-es nagyfilm, Michael Fassbender-rel, és Mia Wasikowska-val. Hangulatilag az nyerte el leginkább a tetszésem, még ha ezt-azt ki is felejt a film a könyvből. Ugyan Fassbender nem tekinthető klasszikus értelemben vett férfiszépségnek, mégis van a kisugárzásában valami, ami nálam tökéletes Rochesterré varázsolja.

És akkor itt zárnám is mélyenszántó gondolataimat. Kiegészítésként még annyit tennék hozzá, hogy volt egy másik oka is, annak hogy most ezt a könyvet választottam, mégpedig az, hogy ez volt a blogban megjelent 100. bejegyzésem. Úgy éreztem, hogy ez a kerek szám méltó arra, hogy egy olyan könyvet rendeljek hozzá, ami szívemnek az egyik legkedvesebb.

Értékelés: 10 pont

Tovább

Nyrae Dawn: A játszma /2014/

Mindig is tudtam magamról, hogy alapvetően sokszor morfondírozom olyan dolgokon, amiken mások alig, vagy egyáltalán nem. Sokszor fordul elő az is, hogy - és most ezt minden viccet félretéve mondom - annyira rám telepszik a hétköznapok sivár valósága, hogy úgy érzem megbénulok, megfulladok. Ez most egy kicsit drasztikusan hangzik, de néha az élet is drasztikus, és mi földi halandók, nem tehetünk ilyenkor egyebet, mint átvészeljük a kihívást képező hosszú órák sorát, és valamibe kapaszkodva, valamivel kompenzálva, a legjobb tudásunkat elővarázsolva igyekszünk még az ilyen helyzetekben is egyenesben maradni.

Ami engem nagyon meg tud viselni, az az emberi ostobaság. Nem kell érte messzire menni, elég csak kinézni az ablakon, és rövid időn belül legalább fél tucat példát fog nekünk szolgáltatni a sors ahhoz, hogy rögtön hinni kezdjünk az emberi hülyeségben. Persze, nem minden ember egyforma, a sok díjnyertes agyhalott páfrány mellett, ott virítanak a szebbnél szebb virágok is, csak az a baj, hogy a páfrányok vannak többen. Számomra pedig elkeserítő az, amikor lenne véleményem (mert az, mint tudjuk mindig van), de szemrevételezve az éppen adott környezetemet, rá kell döbbennem arra, hogy teljesen felesleges megosztanom az észrevételeimet, mivel:

a, nem értenék meg miről beszélek - teljesen mindegy miről van szó, egyszerűen nem jutnék el sehová ha kinyitnám a számat, mert olyan volna az egész, mintha egy csapat gibbonnak beszélnék;

b, ha meg is értenék amit ki szeretnék fejteni, nem látnának bele semmi többet, mint alkalmat a vitára - ami nem is volna baj, ha létezne az országunkban vitakultúra, de ilyen egyáltalán NINCS. A legtöbb ember érvei, abban kimerülnek, hogy "azért, mert csak";

c, nem is kíváncsiak arra amit mondani akarok - egyéni probléma, van ilyen, senkit nem kívánok megerőszakolni.

Minden héten, hosszú órákat töltök el azzal, hogy igyekszem szembemenni ezzel az elkeserítő árral, miközben azokba kapaszkodom, akik a kisebb, de értelmesebb partícióját képezik a társadalomnak. A borulás akkor következik be, amikor valamilyen oknál fogva, azon kevés emberek összessége, akik fél szavakból megértenek engem, eltűnnek. És így nincs mivel kompenzálnom a felém hömpölygő butaságáradatot. Átlagosan 3-4 nap alatt szoktam kimerülni. Ilyenkor egy vágyam van csupán: magamra zárni az ajtót, lehúzni a redőnyöket, és be nem engedni a lakásba még csak az utca zaját se. A könyvek a másik része a kompenzálásomnak. Előveszek egy jó könyvet - ilyen esetben csak azt szabad olvasnom, mert egy rémes történet, csak még inkább kikergetne a világból -, és amíg azt olvasom, addig mindenki mehet amerre lát, tehet amit akar, engem nagyon nem érdekel. Kompenzálás nálam az írás is - ezt még pszichológusok is ajánlják... És végül, de nem utolsó sorban, a filmekkel is szoktam kompenzálni. Kész röhej, de ahányszor elbújni vágyok a világ elől, Jane Austen, és Bronte adaptációkhoz menekülök. Például most hétvégén vagy háromszor néztem meg a Jane Eyre-t. Ha nyakig vagyok a pácban, akkor a nagyágyú, az a Büszkeség és balítélet - a legfrissebb feldolgozásban a legintimebb jelenet csak egy kézcsók! Mi ez, ha nem tömény romantika? Annyira szép... annyira idealizált, annyira... mese.

A következő fázis, miután már mindkét szememet duzzadtra zokogtam, hogy végignézem az összes olyan filmet, amiknek semmi mondandójuk nincs, viszont látványosak. Legyenek benne nagy gépágyúk, űrsiklók, robotok, menő kocsik, szexi pasik, még szexibb felsőtesttel... Jó, belátom, ebben a szakaszban, már elkezdem érezni magamon, hogy szánalmas vagyok. Fontos kellék még a csoki. KELL A CSOKI! Hisz nincs is vonzóbb, mint egy harmincas nő pizsamában, egy ágy közepén elterülve, kockás lepedőbe bugyolálva, miközben véreres szemekkel kövül rá a képernyőre, és közben csokit majszolgat. Természetesen hozzá lehet képzelni a képhez a borzas, frizurának alig nevezhető hajzatot, és az elég gyakran előforduló rituális párnaölelgetést. Még jó, hogy nekem még ezekben a helyzetekben is megmarad a humorom, és az öniróniára való hajlamom. Aztán törvényszerűen bekövetkezik a fordulás, amikor is rádöbbenek arra, hogy még a dédapám foszló csontjai is jobban szituáltak, mint én... A hiúság... Senki ne szidja, mert a szeretettel párhuzamosan, hegyeket képes elmozdítani... Gyakorlati tapasztalatból tudom.

Egy ilyen kis intermezzo alapesetben olyan 48-72 óra alatt zajlik le nálam. Ilyenkor komoly kihívást jelent számomra még az is, hogy a boltba lemenjek, annyira nem kívánom az emberek közelségét. És szar ügy, de hacsak nem vagyok szabin, esélyem sincs 72 órát egyhuzamban otthon lenni. Így visszatekintve, évente maximum két-három alkalommal ejtem meg ezt a begubózást - ha szerencsém van. És hogy ezt most miért is írtam le ide? Mert mindenki életében előfordul az, hogy rossz időszakon megy keresztül. Mindenkinek képződik zavar az életében, hol kisebb, hol nagyobb szakaszban. Badarság azt hinnünk, hogy vannak olyanok, akiknek csupa boldogság, és fény az élete. És mivel ez egy olyan jellemzőnk, amihez mindannyiunknak volt már köze vagy ilyen, vagy olyan formában, így könnyen tudunk azonosulni ezzel az érzéssel. Valahol röhej kijelenteni azt, hogy ha sikertörténetet akarsz írni, akkor ölj meg benne egy kedves szereplőt, mégis van a dolognak igazságtartalma. Mi gyarló olvasók fogékonyak vagyunk más ember szenvedésére, és fájdalmára. Ha pedig ez a fájdalom még stílusosan, és következetesen is van tálalva, akkor pedig teljes a siker - vagyis inkább jelen esetben a depresszió. Nyrae Dawn ebből a szempontból dicséretet érdemel. Olyan történetet alkotott meg, ahol több fronton, és ráadásul teljes átéléssel végigkísérhetjük több szereplő lelki szenvedését.

"A tizenkilenc éves Cheyenne megpróbálja tökéletesnek mutatni az életét, hogy elfedje múltja emlékeit. Amikor első főiskolás évében belefut a barátjába, aki egy másik nővel van, e tökéletes kép veszélybe kerül. A huszonegy éves Colt sosem akart főiskolára menni, és sose számított rá, hogy viszi valamire az életben, de mivel haldokló anyjának az a kívánsága, hogy végezze el a főiskolát, nincs más választása, mint úgy tenni, mintha ezt szeretné. Cheyenne-nek szüksége van egy álbarátra, hogy visszaszerezze volt fiúját, Coltnak pedig pénz kell, hogy gondoskodjon a mamájáról, úgyhogy alkut kötnek, amely mindkettőjüknek előnyös. De mi van, ha Cheyenne múltja nem olyan, amilyennek gondolja? Nemsokára már egy másik játszmát játszanak - belegabalyodnak egymásba, hogy elfeledjék fájdalmukat. Minél jobban játsszák a játszmát, annál inkább érzik az egyetlen valóságos dolognak. Cheyenne is, Colt is tudja, hogy az élet sosem könnyű, de egyikük sem számít a tragédiára, amely azzal fenyeget, hogy véget vet játszmájuknak, és örökre elválasztja őket."

Kiadó: Ulpius

Oldalak száma: 334

Ára: 3499 Ft

A keretek a megszokottak. Adott egy lány, meg egy fiú - hihetetlen mik nincsenek egy romantikus könyvben... Mindkettőnek vannak problémái - ahogy az már lenni szokott a nagy átlagnál. Igen ám, de szereplőink még fiatalok, fejlődésben lévő lélekkel, és kiforratlan személyiségjegyekkel, ami determinálja is nekünk a célirányt. Fogj meg két sérülékeny fiatalt, kutyuld jól össze őket, és ha minden jól megy, két érett felnőttet kapsz - vagy legalábbis két olyan fiatalt, akik jó irányban haladnak a felnőtté válás útján.

Egyik fiatal problémája sem elhanyagolható.

Colt a lázadó - igen a változatosság kedvéért Ő az a tömegtől eltérő, mégis egy elég népes számú tömeget képviselő fiatal, aki azzal próbálja meg feldolgozni élete nehéz kanyarját, hogy igyekszik magasról tenni az Őt megítélő, szintén nagyobb számú taggal rendelkező tömegre. Senki nem hibáztathatja hányavetisége miatt, hisz ifjonc mivolta ellenére nem kisebb problémával kell megküzdenie, mint édesanyja közelgő halálával. A srác bárki szimpátiáját elnyeri rekordidő alatt, mert mindannak ellenére, hogy kívülről figyelve egy drogdíler, tetoválással, nemtörődömséggel, és nem kevés önbizalommal, addig ugyanezen srác rendszeresen látogatja az anyját, mindent megtesz azért hogy boldoggá tegye, és a dílerkedés is csak azt a célt szolgálja hogy a kezelést, és minden más felmerülő igényt biztosítani tudjon a hozzá legközelebb álló személy számára. Tudja hogy az édesanyja állapotán már nem lehet segíteni, mégis a legutolsó percig ragaszkodik ahhoz a reményhez, hogy hátha mégis. Ha megpróbálunk belegondolni abba, milyen lehet egy olyan személy élete, akinek egy közeli rokona haldoklik, csakhamar rádöbbenünk két dologra:

1, mennyire szerencsések vagyunk;

2, annak a személynek, akinek végig kell néznie egy általa nagyra becsült, és mélyen szeretett személy haláltusáját, annak vajmi keveset fognak jelenteni a hétköznapi csipcsup problémák. Az nem fog órákat tökölni azon, hogy milyen ruhát vegyen fel, nem fog azon járni az esze, hogy most a csoporttársának tetszik-e, avagy sem, nem az lesz a központi kérdése az életének, hogy mi van ha esetleg kirúgják, vagy elhasal egy vizsgán... Ezek a bajok, egy ilyen helyzetben, nagyon hirtelen jelentéktelenné válnak.

Hősnőnknek is megvan a maga kis válsága. Nagyon kicsi volt még, amikor az édesanyja eltűnt. A szabados életű anyuka, akkor sem remekelt éppen, amikor a lánya mellett volt, de azzal hogy nyoma veszett, elindított hősnőnkben egy kisebb pánikrohamos lavinát. Hölgyikénk nem bírja az olyan helyzeteket, ahol úgy érzi leselejtezték - nem bírja, mert az érzelmei azt diktálják neki, hogy az anyja eltűnését is, ugyan akaratlanul, de Ő idézte elő. Igen, van olyan pszichológiai reakció az elhagyott gyerekeknél, miszerint önmagukat hibáztatják szüleik válása, eltűnése miatt. Hát hősnőnknek ez a kereszt jutott.

Történetünk azzal kezdődik, hogy szerencsétlen lánykánk in flagranti kapja a szerelmét, és ez nem tesz jót az önbecsülésének, és a pánikrohamainak sem. Aztán kiderül, hogy Colt, és a kedves, megcsalásra hajlamos ex nem szívlelik egymást. Ötlet: kérjük meg a morcos, kissé antiszociális srácot, hogy játssza el a kedvesünket, hátha ettől agybajt kap az ex. Ha mégsem, akkor is tiszta haszon, hogy mindenki azt látja, hogy egy csúcskinézető faszival vigasztalódunk... Hát igen. Pár bejegyzéssel, és néhány hónappal korábban én sem voltam rest azt ecsetelni, hogyan maradjon egyenes egy lány gerince, egy ronda szakítás után. Emlékeim szerint én is azt vallottam, hogyha már végképp veszett a helyzet, akkor forduljunk rendkívüli eszközökhöz. Igaz, én egy kicsit jobban leragadtam hősnőnknél, mert én csak odáig merészkedtem, hogy kérjük meg egy jó barátunkat, hogy játssza el a hősszerelmest, akinek minden gondolata körülöttünk forog... De - és igen ez egy elég nagy "de" - ismerve magamat, hogyha arról lenne szó, hogy nincs kéznél egy jó barát sem (és hősnőnknek nincs egy sem), akkor én sem hezitálnék egy pillanatig sem, és abból főznék, amim van. Szóval megértjük hölgyikénket, át is érezzük a dilemmáját, még ha az a dilemma nem is vetekedhet egy haldokló szülővel.

Aztán ezek a fiatalok - ahogy az előre gondolható is - szépen, lassan egymásba habarodnak. És ahogy az lenni szokott, először csak egy viszonykát engedélyeznek magunknak... Persze mi olvasók már ekkor tudjuk, hogy ebből a viszonyból semmi perc alatt lesz majd nagybetűs szerelem. Fiataljainknak ez azonban közel sem ennyire egyértelmű, Ők még lefutják a maguk tiszteletköreit. Persze a nagy szerelem csak akkor valósulhat meg, ha hőseink beengedik egymást a sáncaik mögé... Persze, mi olvasók tudjuk, hogy ez is be fog majd következni... És így tovább, és így tovább...

A történetbe nem mennék nagyon bele, mert egyértelmű az egész, az olvasónak csak annyi teendője van, hogy végigmegy azon a lineáris úton, amit a kezdeti paraméterek meghatároznak.

És a történet mégis jó. Még akkor is, ha egyértelmű. Jó, mert könnyen át lehet érezni, és jó, mert nagyon ügyesen játszik az olvasó szimpátiájára, és érzelmeire. Amikor - kicsi spoiler - Colt édesanyja haldoklik, majd amikor meg is hal, az olyan szépen lett levezetve, annyira szépen lett megfogalmazva, hogy szégyen, nem szégyen, de én úgy sírtam rajta, mint egy csecsemő. Nem volt túl érzelgősre véve, nem volt felszínes... teljesen reálisnak volt tekinthető. És a realitás a barátom, ugyebár...

Ami még profi munkává varázsolja a könyvet, az a kb. minden harmadik-ötödik oldalon előforduló egymondatos életbölcsesség - nem, nem a képeslapos fajta, hanem az a vérkomoly, elolvasás után "na b@ssz@ meg" életérzést előidéző fajta (igen, ezt szoktam én "tartalomnak" hívni).

Tudjátok mi a véleményem az E/1-ben írt könyvekről... Ezzel kapcsolatban kicsit helyesbíteni szeretném magam. Semmi kifogásom nincs az E/1-ben írt könyvek ellen, amennyiben az író mindkét fél oldalát bemutatja. A játszma is egy a szereplőváltogatásos E/1-es történetek közül, és mint ilyen, tökéletes munkának tekinthető - oké, ehhez kellett az is, hogy az írónő jól tudja szemléltetni, hogy a két fiatalja két külön személyiség is (akik az elején elég drasztikusan el is térnek egymástól), és hogy jól tudja alkalmazni a különbözőségeiket. Gratulálni tudok Nyrae Dawn-nak, mert a megálmodott szereplői a legvégső fordulóig hűek önmagukhoz, következetesek még a hülyeségben is.

Összességében elmondhatom, hogy nekem nagyon tetszett ez a kis, romantikus szösszenet. Nem irritáltak a szereplők, volt érdemi mondanivalója a könyvnek, és elérte nálam azt, amit el kell egy ilyen jellegű könyvnek: átéreztem a szereplők boldog és kevésbé boldog pillanatait is. Merem ajánlani mindenkinek, aki szereti az ilyen jellegű könyveket.

Értékelés: 8 pont

Tovább