Jodi Ellen Malpas: Ez a férfi (Ez a férfi trilógia 1.) /2013/

Ó jaj... Egyetlen nagy mázlim volt ezzel a könyvvel kapcsolatban... Méghozzá az, hogy úgy kezdtem el olvasni, hogy előző nap kapták ki az epehólyagomat, így tele voltam fájdalomcsillapítókkal, és még éreztem a narkózis utóhatásait. Persze ez a könyv végére már semmit nem számított, de a könyv elején megadta azt a lökést, ami segített abban hogy egyáltalán eljussak a történet végéig. Ha nem lettem volna tompítva, félő hogy valahol a sztori elején leteszem ezt a remeket, de így volt esélyem végigélni eme csodás szerelem minden pillanatát, annak minden pszichopata és neurotikus tünetével együtt. Másik nagy szerencsém, hogy mivel eltávolították a gyomorgörcseimért felelős szervemet, így attól sem kellett tartanom, hogy a történet komplexitása újabb emésztési zavarokat okoz majd nálam. A rossz hír viszont, hogy nem homloklebeny eltávolításom volt, így sajnos nem hülyültem le eléggé ahhoz, hogy pozitívan értékeljem ezt a jobbára pocséknak is csak jóindulattal nevezhető élményt... Pályafutásom során annyi ilyen szexualitást, elmebajt, erőszakot, és egyéb baromságot körültáncoló irományt olvastam már végig, hogy meg voltam győződve arról - szerintem teljes joggal - hogy nekem újat mutatni már nem nagyon lehet. Ahogy arról is meg voltam győződve, hogy találkoztam már ennek a kategóriának a rémálmaival, azokkal a könyvekkel, amiknek destruktív hatása az ép elmére beláthatatlan. De nem... Még mindig képesek megdöbbenteni ezek az írónők, és határozottan rendre a tudomásomra hozzák, hogy elbizakodottságomban, és naivitásomban - miszerint jóval magasabbra becsülöm az emberi átlagos értelmi és érzelmi intelligenciát, mint ahol ténylegesen van - képtelen vagyok észrevenni azt a bődületesen hatalmas erdőt, ami amögött a nyeszlett fa mögött van, amit előszeretettel vizslatok már hosszú hónapok óta.

"Ava O’Shea, a fiatal belsőépítész az első találkozójára igyekszik a Manor tulajdonosával, Mr. Jesse Warddal. Nem számít másra, csak egy túlsúlyos, nyakkendős, tehetős vidéki úrra, és a megérkezésekor semmi nem is utal egyébre. Hogyan tévedhetett ekkorát? A férfi lehengerlően jóképű, elbűvölő és magabiztos. És öntelt, hedonista playboy is, aki nem ismer határokat. Ava kétségbeesetten küzd Ward vonzereje ellen, de nem bír azzal az elsöprő hatással, amelyet a férfi gyakorol rá. Minden ösztöne azt súgja, hogy meneküljön, és menekül is, de Jesse Ward nem szívesen engedi el. Akarja a lányt, és a fejébe veszi, hogy megszerzi. Ava tudja, hogy veszélyben a szíve, de hogyan menekülhetne, ha a férfi nem ereszti?"

Kiadó: Ulpius

Oldalak száma: 347

Ára: 3499 Ft

A történetünkben szokás szerint semmi újat nem lehet felfedezni. Adott egy belsőépítész - hazudtam, ilyen még nem volt - akinek a neve Ava. Igen, ez a név csupán csak egy karakterrel tér el a már korábban megismert hősnő nevétől... Viszont pasasunk neve nem Gideon, így első ránézésre fuccs a deja vu-nek... Aztán mégsem, de ezt majd egy kicsit később. Visszakanyarodva, férfiúnk a nemesen egyszerű Jesse névre hallgat. Hölgyeményünk a megszokott totálisan hisztis punci szerepében tetszeleg, aki 26 éves korára már olyan karriert épített fel, ami ritkaságszámba megy, de ezen már meg sem lepődünk. Főhősünk személyiségileg pedig egy kolosszális barom - már elnézést. És akkor erről egy kicsit bővebben...

Én idióta már megint túl gyorsan, és túl magabiztosan hittem el azt, hogy a romantikus könyvek - még ha erotikus színezetűek is - egyik kemény alappillére az, hogy a férfi szereplőknek megnyerőnek kell lenniük. Sőt! Nem csak megnyerőnek, hanem olyan személyiségűnek, ami az olvasóban azt az érzést gerjeszti, hogy szívesen elfogadná kispárnájának a pasast, vagy örökbe fogadná, esetlegesen valamihez odabilincselné a pincéjében, és fogva tartaná, mintegy elrejtve a világ elől ezt a két lábon járó csodát úgy, hogy senki még csak ne is pillanthasson rá. Nincs azon mit tagadni, hogy egy romantikus könyv akkor válik jóvá, akkor tesz eleget a rendeltetésének, ha az olvasó szerelmes lesz, fantomszerű szerelemmel, ami van, de még sincs. Ami segít álmodozni, elandalít, és kellemes belső megnyugvást, esetlegesen még eufóriát is okoz. Ez nem olyan tartós érzelmi állapot, mint a nagybetűs, mindent leigázó SZERELEM, de mégis valós állapot, amit ugyanúgy megélünk, mint bármilyen más érzelmet, csak ez legfeljebb addig tart, míg olvassuk a könyvet. Vagy esetleg még egy-két nappal tovább. Aztán ha akarjuk, ha nem, a hétköznapok kecsesen felpofoznak bennünket, és ez az élmény úgy száll tova, mintha soha nem is lett volna... De ez már más kérdés. A lényeg, hogy azért szeretjük ezeket a könyveket, mert nőként, emocionális lényként, egy az egyben magunkévá tudjuk tenni a történet cselekményét, és annyira képesek vagyunk azonosulni a főhősökkel, hogy már szinte mi magunk éljük meg a kríziseiket. Ezért tartja nagyon bölcsen sok okos, hogy aki olvas, az nem egy életet él le, hanem több százat. Akinek van képzelete, az képes kiteljesedni ezekben a könyvekben. Feltéve ha jó a könyv. Ha a könyv pocsék, akkor nincs mit tenni. Akkor az imént felvázolt élményből semmi nem lesz. Jobb esetben. Rosszabb esetben még jól fel is idegesíti magát az ember lánya, és szinte menekül vissza a realitásba, mert ugyan bolond világot élünk, de még az sem annyira bolond hogy annyi idiotizmus elférjen benne, mint az olvasott történet szálaiban. Na már most, ez nem haladás. Ez a teljes kiábrándultság állapota, amikor joggal kijelenthető, hogy sokkal jobban jártunk volna, ha olvasás helyett, teszem azt, inkább uborkát pucoltunk volna, vagy a szájunk segítségével nyálbuborékokat eregettünk volna. Nem fogjátok elhinni Kedves Olvasóim, de jelen könyvünk, ez utóbbi kategóriát erősíti...

Ethan Blackstone (Raine Miller: All in) nem túl szövevényes gondolatainál éreztem először azt, hogy nem hogy nem vagyok képes megkedvelni a főhőst, hanem egyenesen irritálónak találom. Hogy annyira idegesítő a pasi, hogy akkor sem kellene ha utánam dobálnák, sőt... Hamarabb rágnám le a saját fogaimmal tőből a lábaimat, mint hogy beengedjek egy ekkora tuskót közéjük. Persze, akkor azt hittem, hogy ettől rosszabbul képtelenség felépíteni egy férfi karaktert. Minő meglepetés... tévedtem! Jesse Ward valami rémületesen sötét, buta, otromba, bunkó, erőszakos paraszt, akitől minden nőt óvjon meg az ég. Ja igen, és lehetetlen besaccolni a korát. Szőke, és piszkoszöld szemei vannak - ahogy azt majd minden oldalon kihangsúlyozza nekünk a szerző (már majdnem agybajt kaptam ettől a jelzőtől) - és sportos, meg izmos, meg blablablabla... és a lényeg, hogy kortalan a lelkem! Viselkedésében leginkább kamaszos, enyhén adrenalinfüggő, motorozik, szereti az extrém sportokat, lepedőakrobata... Szóval ezzel nem nagyon jutunk előrébb. Az egész könyvön keresztül átívelő kérdést képez a "mennyi idős vagy?" téma, ami leginkább csak azért irritáló, mert nem kapunk megfelelő infót ahhoz, hogy el tudjuk dönteni, hogy most egy negyvenesről beszélünk, aki jól tartja magát, vagy egy hetvenesről, aki a szexuális teljesítményét a sunyiban elrágott Viagrák tömegének köszönheti. Sehol nem esik szó arról, hogy Jesse mondjuk őszülne, vagy hogy nevetőráncai lennének, de azért utalunk arra, hogy a pasas korban közelebb áll hősnőnk anyjához, mint hősnőnkhöz. De ezt mi támasztja alá? Leginkább semmi, a sok üres frázison kívül, amiktől  a huszadik alkalom után már heveny agybajt lehet kapni. És amúgy meg nem értem, hogyan is kapcsolódik ez szereplőink szituációjához... Miért olyan szerves ez a rész, hogy állandóan hangsúlyozni kell? És ha kiderül, hogy hősünk közel húsz évvel idősebb, akkor mi van? Látott már ilyet a világ, és hihetetlen, de nem kezdett poszttraumás stressz szindrómában szenvedni tőle... Szóval nem értem... Mondjuk az egész könyvet nem értem, így ez már csak az a bizonyos hab, annak a bizonyos tortának a tetején... És ha még csak ennyi baja lenne hősünknek, talán nem is nagyon replikáznék. De nem. Irányításmániás, bár saját bevallása szerint nem az. Annyira nem az hogy még azt is meg akarja szabni Ava-nak hogy milyen ruhákat vegyen fel, milyen fehérneműt viseljen. Még nem is ismerik egymást de belekotor a telefonjába... EZ MI? Lehet hogy megint én vagyok a hülye, de ha egy vadidegen valaki megbabrálja a telefonom, annak eltöröm a kezét. Ilyen egyszerű. Hogy miért? Azon túl persze, hogy nem illik ilyet csinálni... Mert egy telefon, ha akarjuk ha nem, előbb-utóbb tömve lesz személyes dolgokkal, amik valamilyen szinten a MAGÁNSZFÉRA RÉSZÉT KÉPEZIK, és mint ilyenek, nem tartoznak senki másra. Pont. Ha egy pasas ezt az én esetemben meglépné, az kasztrációt kapna tőlem jutalmul, és nem kielégülést. Szóval Jesse-nek a fejéhez illemtankönyvet vágunk. Majd ugyanezzel a svunggal elküldjük egy dühkezelési csoportterápiás szösszenetre is, mivel a bunkóságát csak az agresszivitása múlja felül. De komolyan... Összefekszel egy faszival, akit alig ismersz, nem tudsz róla jóformán semmit, és az illető elkezd lázadozni a konyhád közepén úgy, hogy ököllel szétveri a szekrényedet... Mit teszel? Alig két perccel később elolvadsz a karjaiban, és hagyod hogy meghágjon...? HÁT NEM!!!! ELŐKAPOD A TÁSKÁD MÉLYÉRŐL A SOKKOLÓDAT, MINDEN FIGYELMEZTETÉS NÉLKÜL KIIKTATOD A PASIT, LEHETŐLEG ÚGY HOGY NYÁLADZÁSNAK INDULJON, ÉS HÍVOD A RENDŐRSÉGET! Majd keresel egy jó ügyvédet, és távolságtartási végzést kérsz ellene! Isten mentsen meg az idióta nők tömegeitől...

Na de menjünk tovább...

Jesse allergiás a káromkodásra... Ez az az aspektusa a könyvnek, amitől sajnos az olvasó kezd nyáladzásba - miután felére esik az intelligenciahányadosa. Konkrétan nem is szól másról a könyv, csak arról, hogy:

"- Hány éves vagy?

 - Nem mondom meg...

 - De hány éves vagy?

 - Pfff...

 - Basszus, mondd már meg!

 - Ne káromkodj, basszus!

 - Ne mondd meg mit tegyek! Basszus!

 - Vigyázza a szádra!

 - De hány éves vagy?

 - Mindegy...

 - Basszus...

 - Ava! Megbüntetlek!"

Csapó, majd kufirc. Húúúú BASSZUS, de rohadt tartalmas!

És lapozzunk, mert még mindig nincs vége...

Jesse méretügyileg... Ajjaj... Olyan ami neki van, senki másnak nincs a világon! Nagy is, vastag is. ÓRIÁSI!!! Kérlek alássan. Az Ő esetében új értelmezést nyer a HATALMAS, mint kifejezés. Mondhatom, nagyon örültem ennek a ténynek. És öregem, még használni is tudja a szerszámát! Orgazmusok sorozatát képes vele gerjeszteni, és sosem lankad... Éltes kora ellenére. Persze ez is szül némi konfliktust, mert - újabb állkapcsokat letépő meglepetés következik - aki ilyen szinten profin használja a fegyverét, annak feltételezhetően vannak tapasztalatai... Ne őrjítsenek már meg! Komolyan? Én eddig azt hittem, hogy a férfiak ezt a készségüket az anyatejjel szívják magukba... Ezek szerint ezt is tanulni kell? Jaj, de szar már... Erre felbátorodva holnap elő is kapom a férjem, és sarokba állítom, mert ki tudja hány puncit tömött meg előttem ahhoz, hogy megtanulja azt, amit jelenleg tud...

És amit még nem lehet kihagyni, az az, hogy kedves hősünk az összehangolt orgazmusok híve... Mindig egyszerre. Ami nem baj, csak azt nem értem, hogy ezt miért kell minden esetben verbálisan lekommunikálni. Lehet hogy megint velem van a baj, de az összehangolt orgazmus megalkotása, nem egyenlő egy űrsikló vezérlési rendszerének a megtervezésével. Ha figyelnek egymásra a partnerek, akkor jön az magától. A biztonság kedvéért, jelen irományunkban, minden esetben megbeszélés tárgyát képezi a "ki, mikor süljön el" téma. Ragyogó. Megint okosodtam egy keveset.

És jöhet a következő...

Az agyam dobtam el attól, hogy ez a farok teljesen analfabéta, ha párkapcsolati kérdésekről van szó. Szerinte a rendszeres, ugyanazzal a nővel történő szexuális aktus helyes megnevezése a "barátkozás". Aham...

És tovább...

Szerény véleménye szerint mindenre megoldás egy kiadós baszás, amiket még el is nevez. "Emlékeztető baszás", "józan észt beleverő baszás", "álmos baszás"... NEM! HATÁROZOTTAN NEM AKARTAM EZT EGY EGÉSZ KÖNYVÖN KERESZTÜL OLVASNI! Megtettem, mert a hülyeségem kitartással párosul, és bevallom egész őszintén, hogy jelenleg nagyon nem örülök ennek. 

Ennyit Jesse-ről mielőtt még annyira felingerlem magam, hogy agyvérzéssel visszaparancsolnak a kórházba...

A történet...

Anyám borogass...

A 140. oldalig letudjuk a kötelező köröket, köztük az anális szexet is... Dillema: mi fog történni ezek után? Hát leginkább semmi. Vannak hőseinknek barátai, ahogy az lenni szokott az egyik köztük homoszexuális, meg persze női oldalról ott van a barátnő, akivel közösen béreljük a lakásunkat... Mintha olvastam volna már valami hasonlót, MONDJUK ÚGY AZ ELŐZŐ 12 KÖNYVBEN! De sebaj... A legizgalmasabb kérdés ami felmerül a könyv negyedétől, az utolsó öt oldalig bezárólag, az az, hogy miért tűnik el állandóan Ava fogamzásgátlója. Zokogok. Megrendítő probléma. A történet felénél - figyelembe véve hősünk irracionális mivoltát - spekulálni kezdtem... Vajon ezzel a szerencsétlen farokkal mi történt, hogy ennyire a normalitásokon kívül ragadt? És hát elszaladt velem a fantáziám. A pasas egy majorságnak a tulajdonosa - többek közt, merthogy ez a hím is milliomos... - és azt akarja berendeztetni Ava-val. És ez a majorság enyhén szólva furcsa... A standard felállás szerint ez egy szálloda... Oké... Én már egy idő után ott tartottam, hogy esküdni mertem volna rá, hogy az lesz a sztori végén a csavar, hogy ez nem is szálloda, hanem elmegyógyintézet, és Jesse az egyik gondozott. Minden naivitásom ellenére is képtelen voltam elhinni, hogy ez lesz majd a végkifejlet, mert ennyi eredetiséget botrányosan nehéz lett volna kinézni az írónőből... De azért bíztam abban, hogy valami ilyesmire fogunk kilyukadni. Hát nem!

Spoiler következik

A rohadt majorság, egy rohadt szexklub! Hah! Készen vagyok ettől az információtól, annyira vérszegény... És ha szexklub, akkor mi van? Kedves gerlepárunk azért balhézik össze a finisben, mert ez kiderül, és Ava képtelen ezen túltenni magát, és itt kanyarodunk vissza ahhoz is, hogyha Jesse-nek szexklubja van, akkor biztos kefélt is rendesen. Nekem még mindig az a kérdésem, hogy: ÉS AKKOR MI VAN? Akkor kefélt, most Ava-val kefél... Elárulom, sok pasi akkor is rendszeresen kefél, ha nincs szexklubja... Na bumm. Komoly, lényegi probléma ez. Arról már ne is beszéljünk mekkora otromba, és buta párhuzam az, hogyha valakinek szexklubja van, akkor rendszeresen élvezi is annak gyümölcsét... Ez olyan, mintha azt általánosítanánk, hogy aki almát termeszt, annak biztos hogy az is a kedvenc gyümölcse. Vagy hogy aki szeszes itallal kereskedik, az tuti hogy alkoholista is... És ha már alkoholizmus. Tudjatok arról, hogyha a kedvesetek kezében megláttok egy érzelmileg megterhelő pillanat után egy üveg vodkát, akkor ebből egyenesen az következik, hogy a párotok alkoholista. Akkor is, ha előtte soha nem ivott egy kortyot sem...

Ettől a könyvtől szeretnék kiszaladni az Univerzumból...

Spoiler vége

A nyelvezet...

Nem bonyolította agyon az írónő... Mivel leginkább csak kefélnek a történetben, így a nyelvezet komplexitása is kimerül annyiban, hogy a különböző testrészek szinonimáit váltogatjuk, a cselekvés szinonimáival párhuzamosan. Néha káromkodunk. Unalmas volt, és száraz... Ha a műtétem előtt kezdtem volna el olvasni, akkor lehet hogy altatni sem kellett volna. Ahogy az már lenni szokott, itt is történik a szereplők közt írásbeli kommunikáció. Itt-ott egy-két sms, cédula a virág mellett... Ezen cédulák egyikén a következő olvasható:

"Ava!

 Számomra olyan könyv vagy amit kinyitottam.

 Nem tudom letenni. Többet akarok tudni.

 Puszi: Jesse"

Aucs. Ez a pár sor, minden olyan embernek kínzás, aki szeret választékosan fogalmazni. És minden olyan nőnek is, akinek van egy csepp öntudata. Tehát nekem duplán volt kínzás. Magyarázat:

1, Ha csak a választékos fogalmazás szemszögét nézzük:

Nem baj, ha valaki nem tud látványos szóvirágokat, hasonlatokat alkotni, vagy nem tud bókolni. Aki nem tud, az ne tegye, ennyire egyszerű. Az legyen őszinte, és mondja el őszintén, amit gondol, még ha az nyers is lesz. Vagy ne mondjon semmit. A "hallgatni arany" mondás jelen esetben nagyon megállja a helyét. Az a baj az erőltetett fogalmazással, hogy nem a hitelességet tükrözi, hanem az erőlködést, és a kínlódást. Hogy nagyon akar valamit az illető, aki mondja a magáét, csak vagy maga sem tudja hogy mit akar, vagy már annyira akarja azt a valamit, hogy bármit képes megtenni érte, akár még olyat is, amit józan ésszel sosem tenne meg. Nem kell ezt ennyire görcsösen venni. Azon a bizonyos képzeletbeli mérlegen, az őszinteség mindig nagyobb súlyt jelent, mint a cizellált megfogalmazás...

2, Ha csak a női öntudat szemszögét nézzük:

Röviden: viszlát! Hogy miért? Mert:

a, ha előző éjjel szenvedélyesen együtt hálok valakivel, és az másnap úgy kedveskedik nekem, hogy küld valami apróságot számomra, akkor kétlem hogy a megszólításban csak a nevem szerepelne. Vagy ha igen, akkor ez olyan érzés, mintha ezzel az ajándékkal most akarnának stílusosan lerázni. Klisék ide, klisék oda, van amikor szükség van rájuk. Jelen helyzetben sem ártott volna egy "drága", vagy "kedves", vagy bármi, ami nem mond túl sokat, nehogy olyan következtetésre jusson a másik fél, ami még túl korai, de azért érezteti, hogy jelentett valamit a másiknak is az elmúlt pár óra.

b, könyvhöz hasonlítani a kedvest? Olyanhoz, amelyik mindig ott nyílik ki, ahol a legtöbbet használják? Én imádom a könyveket, de tényleg... De senki ne hasonlítson egy könyvhöz, mert suta, bárgyú, fantáziátlan... meg amúgy is. Ezt az egész körülírást el lehetett volna intézni annyival, hogy "egy rejtély vagy nekem, és ez felizgat". Pont. Egyszerű. Őszinte. Nincs túlspilázva, és közvetíti azt az információt, amit kell.

c, "Puszi: Jesse"???? Na jó, ha figyelembe vesszük, hogy Jesse az egész könyvet végigbarátkozza, így érthető a "puszi", de amúgy nem. A puszi egy semleges kifejezés. Barátoknak, rokonoknak, könyörgöm, én még néha a főnökömnek is szoktam mondani. És? Egy ilyen üzenet esetében két alternatíva a stílusos. Semmi "puszi", semmi toldalék, csak maga a név önmagában, vagy ha nagyon rohanvást vagyunk akkor a keresztnevünk első betűje - bár én ezt nem szeretem, de még bőven az elfogadható kategóriában van. Ha már nagyon oda szeretnék biggyeszteni valamit a nevünk elé, és ha már a szeretőnknek írunk üzenetet, egy heves éjszaka után, akkor helytállóbb a "csók", vagy a "csókollak". És akkor ezeket a lehetőségeket lehet variálgatni.

Fogalmazás szintjén ez volna a legtöbb amit el tudnék mondani.

Lezárásképpen pedig - igen, illő volna már lezárni ezt a véleményemet, mert lassan hosszabb lesz már mint maga a könyv... -, egy dolgot szeretnék csak megemlíteni. A köszönetnyilvánításban írónőnk hálát rebeg egy bizonyos Aaron-nak, amiért az nem vágta a fejéhez a könyvet. Kedves Aaron! Nem tudom ki vagy, de ezt elszúrtad. Legközelebb könyörögve kérlek, vágd a fejéhez!

Értékelés: 0 pont 

Tovább

Kresley Cole: A sötétség démona /2013/

És végre ismét a már jól megszokott, és imádott vizeken. Hangsúly a második jelzőn. Van valami nem teljesen tiszta élvezet abban, amikor az ember lánya vámpírokról, démonokról, boszorkányokról, és társaikról olvas. Ebben a kategóriában nincsenek akadályok. Itt minden megengedett, főleg ha az író baki nélkül képes a fantáziáját felépíteni és levezetni. És Kresley Cole mestere ennek a tartománynak. Felsorakoztat x fajt, össze-vissza keveri őket, belevegyít az alapötletbe egy x százévente kirobbanó háborút, ahol az erőviszonyok még nem tisztázottak, aztán jön még a romantika, és kérem szépen még a szex is, annak minden pompájával, nem túlspilázva, igényesen. Kérdem én... kell ennél több? Hát nem! Humor, kaland, szerelem, kiteljesedés, fokozatos történetvezetéssel, és átlátható ábrázolás. Különböző jellemek, fergeteges karakterek... Teljesen meg tudom érteni magam, hogy miért rajongok a hölgyemény irományaiért.

"Kresley Cole története szenvedélytől fűtött mese egy kitaszított démonról, akit vámpírvérrel mérgeztek meg. És egy sebezhető fiatal boszorkányról, akit a férfinak még önmagától, vámpír énjétől is védelmeznie kell."

Kiadó: Ulpius
Oldalak száma: 458
Ára: 3999 Ft

Az előző könyve után némi lelkesedésvesztést tapasztaltam. Kicsit ronggyá rágottnak érzékeltem már a sorozatot, és az fordult meg a fejemben, hogy kifogyott a történetből az üzemanyag. Ezt az állásfoglalásomat továbbra is fenntartom, mert a sorozat előző kötete annyira azért nem sikerült fergetegesre. Nem mintha azon nem szórakoztam volna jól - itt szokott következni az a rész, amikor kihangsúlyozom, hogy Cole legrosszabb könyve is fényévekkel jobb a nagy átlagán... És ezt az álláspontomat is fenntartom még. Szóval minden viszonyítás kérdése. Cole önmagához képest az előző könyvben egy hajszállal kevésbé lendületeset, és eredetit alkotott, de az összképet figyelembe véve, még mindig igényes maradt. Jelen könyvünk azonban még ezt az apró csorbát is kijavítja. Amit hiányoltam hangulatilag az előző könyvből, az itt hiánytalanul megjelenik, újra érződik rajta a szokásos Cole-os látásmód, és ez elgondolkoztatott. Volt egy kisebb fajta eszmecserém a minap arra vonatkozóan, hogy a könyvek karakterei - legalábbis a romantikus irodalmon belül - miért olyanok, amilyenek. A férfi karakterek jellemábrázolása világos, és erősen érezhetőek rajtuk a generációs különbségek. Amikor az ember lánya serdülőkorban van, teljesen mással szimpatizál, mint amikor felnőtt, és érettebb, ez így természetes. Visszagondolva saját fiatalságomra, rám is igaz az, hogy tinikori álmodozásaimban inkább a simulékony, gyengéd, kedves, körültekintő, odafigyelő fiú volt az ideálom. Aki megvigasztal ha el vagyok kanászosodva, aki minden rezdülésemre azonnal reagál - ami nem kis elvárás, ha figyelembe vesszük, milyen is egy lányka érzelmi világa -, aki támogat, és a többi, és a többi. Aztán amikor a hormonköd feloszlott a szemeim elől, és elkezdtem használni a két fülem közt megbújó szervemet, és ezzel párhuzamosan fejlődésnek indult bennem a felelősségtudat is, akkor ez a kép is csorbulásnak indult. Általában ebben a szakaszban jutunk el odáig, hogy elkezdünk tisztességes válaszokat adni az olyan kérdésekre, hogy kik is vagyunk mi, mit is akarunk elérni, milyen céljaink vannak. Ebben a fázisban gondolkozunk el először azon, hogy milyen szerepet is szánunk magunknak az élet hatalmas kánonjában, és ilyenkor jelenik meg az elkötelezett céltudatosság is. Már amennyiben megjelenik - sajnos ezek a lépcsőfokok nem annyira általánosíthatók, mint amennyire szeretném, hogy azok legyenek. A szociális fejlettség, és az emberi szükségletek csúcsán az önismeret, és saját magunk kontrollja áll. Ha megvalósul az önismeret, úgy megvalósul az is, hogy megtanuljuk kezelni magunkat. Persze ez nem egy lineáris egyenes. Vannak élethelyzetek, amik után újra kell tanulnunk magunkat. Az én álláspontom szerint az identitásunk, és önmagunk meghatározása pár évente borulásnak indul. Legyen családalapítás, vagy életkörülmény változás, nagyobb felelősséget igénylő munka... ez mind okozhat kilengést az önképünkben, de nem feltétlenül drasztikusan. Sőt, azt kell mondjam, hogy ezek a kilengések alapváltozásokat nem eszközölnek. Azon személyiségjegyeink amiket a tinikorban, vagy azelőtt, még kisgyermekkorban a magunkévá tettünk, azok úgyis fognak maradni. Esetlegesen az erőviszonyokban állhat be változás. Kevesebb önbizalom, több önbizalom, sikertelenség, vagy éppen sikeresség okán. Közvetlenség, vagy bezárkózottság, attól függően, hogy mennyi sérelem ér minket abban az életszakaszban, mennyire vagyunk érzékeny állapotban. Természetesen amennyiben a változás nagyon szélsőséges, az okozhat nagyon szélsőséges reakciót is, de ezzel nem foglalkoznék, mivel most a nagy általánosságot igyekszem behatárolni. Lényeg a lényeg, az alaptermészetünk az egy kialakult, és relatíve erős alapkő, de a behatások miatt az önismeretünk boncolgatása, és önkontrollunk jobbára egy non-stop meló. És hogy ez most hogyan is jött ide... Nos, a női karakterek a könyvekben mindig kérdőjelet képeznek az én kis homlokomra. Az alapelképzelés az kellene hogy legyen, hogy a női karakter - figyelembe véve, hogy a romantikus irodalom leginkább nőknek szól - "semleges". Hogy miért? Mert egy semleges karakterbe mindenki képes belehelyezni saját magát, ha szerencsénk van, akkor erőlködés nélkül. A dolog azért lesz ettől jóval bonyolultabb, mert a társadalmi "elvárások" (ideálok, sztereotípiák, vélt vagy valós elképzelések) is megjelennek ezekben a könyvekben, és főleg ezekben a karakterekben. Ha előveszünk egy nyolcvanas években íródott romantikus könyvet, és összevetjük egy mostanival, akkor csak úgy sikít az oldalakról az akkori és a mostani látásmód különbözősége. Itt kerül képbe a kényszeresség, és az örök kompenzálásra való hajlam is. Ha megfigyeljük az elmúlt néhány évtizedet, akkor láthatjuk, hogy hála az emancipációs mániánknak, a női szerepek egyre maszkulinabb jelleget öltenek, szépen fokozatosan. Ami nem is lenne baj, mert ugyan ki szeretne elnyomva élni, de... Ezzel párhuzamosan az erős férfias férfi képe is halványodni kezdett, és a kilencvenes évek fiúbandáinak virágkorán, az "xy" kromoszómás állománya Földünk lakosságának, szenvedélyes puncinövesztésbe kezdett. És itt jön a csavar. Merthogy, az hogy valaki szeretné hogy nőként elismerjék a szakmájában, vagy hogy lehessen véleménye, ami számít annyit, mint egy férfi véleménye, az egészséges bizonyítani vágyás, nem egyenlő azzal, hogy képletesen értve farkat növeszt a nő. És ha már ambiciózus nők... Ami ennek a típusnak ritka rövid időn belül megy az agyára, az az életképtelen és mulya férfi. Ha egy nőnek erős az egyénisége, akkor az nem fog elkezdeni a párkapcsolatán belül tutujgatni, már csak azért sem, mert ez nem szerepel az "elvárásai" közt. Viszont az biztos hogy ott fog virítani az "elvárások" közt, hogy a párja tudja a dolgát, és tegye amit kell, minden felügyelet és figyelmeztetés nélkül. Viszont a társadalmi normák bicsaklottak, és előtérbe került a az "érzékeny férfi" típusa. Ezt kompenzálandó, most ennek ellentettjét fogalmazza meg minden írónő a könyvek oldalain, mert a sok kedveskedésből köszönjük, ennyi elég volt, hímeket óhajtunk magunk mellé, akik erős markukban tartják az irányítást, ezáltal is levéve némi terhet a vállunkról. Oké, hogy az intellektus is hatalommal bíró tényező, akárcsak az egzisztencia - mindkettő biztonságot sugárzó jellemző -, viszont az erőegyensúlyok eltolódtak. Valamilyen szinten a nyersség, az egyenesség, jól megszerkesztett határokon belül a durvaság - ezek kezdik eluralni a terepet. Szóval az teljesen világos, miért olvasunk most lépten-nyomon tesztoszterontúltengésben szenvedő irányításmániás fickókról. Próbáljuk kiheverni Edward Cullen-t, a Backstreet Boys-t és társaikat. Ami nekem nem tiszta, hogy ezzel párhuzamosan, miért hülyülnek el a hősnők. Alig pár sorral fentebb kifejtettem, hogy a romantikus könyvek női karaktereinek elvileg mellőzniük kéne a szélsőségeket, és az átlagosságot kellene megragadniuk, mert ezzel tudnák megcélozni a legszélesebb olvasói réteget. De ez rendre nem teljesül. Miért nem? Miért van az hogy a legtöbb történetben bugyuták a nők? De rendre, majdnem mindegyikben. Mit akarnak ezzel lekommunikálni akár tudatosan, akár tudat alatt az írónők? Túl gyorsan, túl magasra törtünk? Olyannyira, hogy még magunk is képtelen vagyunk felmérni mire is vágyunk igazán, és ezt hogy is lehetne összeegyeztetni a jellemünkkel? Az egész női társadalom önismereti krízisben van, és még nem tudja hogyan is kúrálja magát? Vagy a "szabadság", amit a női egyenjogúság égisze teremtett meg, kritikusabbá, más megfogalmazásban igényesebbé tett bennünket? Már nehezebben fogadjuk el, hogy egyazon ruha, mindenkire jónak kell hogy legyen? Őszintén nem tudom megmondani, mi lehet ennek a bicsaklott látásmódnak az oka. Ez az alig pár mondatnyi levezető is csak találgatás a részemről, bár elég szépen levezethető találgatás. Ami miatt most belemerültem ebbe az egészbe, az az, hogy Cole előző két könyve A démonkirály csókja és A gyönyör sötét hercege számomra kicsit vérszegénynek tűnt. És ennek okát abban látom, hogy az ezekben felvezetett karakterek, mind férfi, mind női szempontból, kicsit távolabb álltak az ízlésemtől, a megszokottakhoz képest. Istenem, van ilyen. Ezért nem is voltam soha kegyetlen, vagy túl kritikus Cole-lal, mivel nem az Ő stílusában, illetve karakterábrázolásában láttam a hibát. És ez most igazolódni is látszik. A sötétség démona ellentétben két korábbi társával, totálisan megvett magának. Hogy miért? A férfi karakter több mint izgalmas, méghozzá pont azért, mert rémisztően szélsőséges. Egy démonnak született, később félig vámpírrá alakított valaki, aki egy kietlen köves puszta közepén él, nem mosdik, mert fél a víztől, sokat hörög, és nem tud kommunikálni a kiválasztottjával, mert nem beszélnek közös nyelvet. Komoly. Ez ám aztán az erős ívű labda. És ha ennyi nem volna elég, mindezek mellett hősünk szíve meg van hasadva, lelkileg össze van törve, körüllengi némi önutálat, és szűz - éltes kora ellenére. Khm... Megint csak azt tudom mondani, hogy komoly. És még mindig izgalmas. És rögtön beleveri az emberbe a hétfrászt, mert ekkora szélsőséget felépíteni, fenntartani, sőt szimpatikussá tenni, minden csak nem egyszerű, főleg akkor nem, ha a történet maga is egy hatalmas fantazmagória. Ami megnyugtató, hogy Cole-nak volt már korábban is ennyire meredek ötlete, és csont nélkül keresztül is vitte azt (azért egy halott táncosnő szelleme, és egy megbolondult vámpír szerelme sem éppen habos torta...).

Női karakter szintjén már kevésbé tudok ennyire lelkes lenni, de azért nem is kezdek bősz siránkozásba miatta. Carrow jelleme határozott. Olyan nő, aki kemény ha az kell, de érzékeny is amikor az kell. És itt be is lehet fejezni Carrow ábrázolását. Egyrészt örülök, hogy a női szereplő nem lett annyira bonyolult, mint a férfi. Ha olyan lett volna, akkor ezek a szerencsétlenek vélhetően soha nem jönnek össze. Másrészt viszont egy kicsit el vagyok kenődve, mert ott van az a "mi lett volna ha"... De mivel a pozitív olvasási élmény gyönyörűen teljesül a megadott feltételek mellett is, így töröljük a "mi lett volna ha"-t, befogjuk a szánkat, könyveljük az elégedettséget, és felsóhajtunk a megkönnyebbüléstől, hogy jelen könyvünk miatt nem pusztult el egy agysejtünk sem.

Ami nekem nagyon tetszett, az az, hogy a szereplők nem tudják megértetni egymással magukat. Ez eleve rángat magával nem kevés vicces potenciált, illetve megadja a konfliktust is. Ha képesek lettek volna egymás felé lekommunikálni a problémáikat, akkor a könyv történetvezetése annyira leegyszerűsödött volna, hogy véget ért volna, mielőtt elkezdődik. Akarva akaratlanul eszembe jutott az Eleven testek c. film, amiben egy zombi lesz hullaszerelmes egy élő nőbe - aki még nem látta ezt a remeket, annak ajánlom figyelmébe, amennyiben bírja a komolytalanságot. Ebben a moziban a férfi főhős nem túl sokat fecseg, és amit mond, azt is jobbára csak zombisan kikrákogja. Oké, hogy itt nem teljesen ugyanez a helyzet, de a lényeg ugyanaz. Ha megölöd a kommunikációt, az bizony félreértésekhez fog vezetni, amiken lehet majd sírni, és nevetni is. Kifejezetten élveztem ezt a fajta csavart.  

Történetileg a megszokottakat kapjuk. Akció, még egy kicsi akció, agresszív hallhatatlan lények öldöklése - megunhatatlan. Említettem már, hogy szeretem amikor véres cafatokat dobálnak a főszereplők egy könyv oldalain? Emiatt ismételten kap egy pipát tőlem a mű. És ami még felfrissítette nálam az élményt... Eddig majd minden könyv középpontjában az örökösödési háború állt, vagy ilyen, vagy olyan mértékben. Fel is merült bennem a kérdés, hogyan fog ebből a kátyúból Cole kiavanzsálni, mivel ez a kérdés már kezdett egy kicsit ellaposodni. És jelenthetem, hölgyeményünk remekül kifordul ebből a képből, méghozzá úgy, hogy behoz egy titkos társaságot, aminek emberek a képviselői (részben), és aminek eltökélt szándéka a halhatatlan fajok becserkészése, vizsgálata, a későbbi kiirtás céljának okán. Friss gondolat, és nem is a legrosszabb. Volt már ugyan megpedzve ez a fondorlat, de itt jóval nagyobb jelentőséget kap, és ezáltal az egész sorozat kap egy hetyke kis vérátömlesztést. Eme fejlemény igazán elégedetté varázsolt.

És akkor összegezve... Olvassatok Cole-t! Az egész sorozat megérdemli az odafigyelést, még akkor is ha vannak hajszállal gyengébb kötetei is. Értelmesen felépített, komplex, igényes kivitelezésű szórakozás, humorral, szerelemmel, és egy csipetnyi erotikával.

Értékelés: 8 pont

Tovább

Lora Leigh: Érzéki alakulat /2013/

Az idő mint olyan, egy meglehetősen irritáló valami, már ha az én álláspontomat nézzük. Mondhatni hogy allergiás vagyok rá. Nem azért mert rossz szokása elrohanni mellettünk, vagy azért mert öntörvényű, és mindig ott bandukol mellettünk, hű árnyékként, emlékeztetve minket mindig arra, hogy nincs rá hatásunk, hogy bármi is legyen egy adott pillanat tartalma, mire azt végiggondoljuk, tudatosítjuk, már el is vesztettük, ott sincs, cserbenhagyott minket... Nem. Nem ezek miatt a dolgok miatt vagyok rosszban az idővel. Hanem azért, mert rossz tanácsadó. Gondoljunk bele. Tesszük amit tennünk kell, nap nap után, legtöbbször már automatikusan, berögződve, fásultan. Aztán amikor nem számítunk rá, egyszer csak lecsap az a mellkasszorító érzés, amit az a reflexszerű gondolat követ, hogy "mi a jó fenét csinálok én itt?". Nem tudom hogy ki mennyire szokta hagyni, hogy ez a gondolat eluralja, de engem rendszerint maga alá szokott gyűrni. Mert innen már csak egy lépés az "annyival értelmesebben is el tudnám foglalni magam" pánik, aztán ha jól belelovalom magam, akkor ott szokott csúcsosodni, hogy "elvesztegetem azt amit soha nem fogok tudni már pótolni, amit még a leggazdagabbak sem tudnak pótolni soha semmilyen körülmények közt sem - az úr ami mindenek felett úr, hátat fordít nekem, és ez az úr nem más, mint az idő". Ez persze nem túl lelkes nézet, és ilyenkor szoktam kényszeresen azzal kompenzálni, hogy alkotok valamit. Teljesen mindegy hogy mit. Legyen az egy esete a barátokkal, vagy játék a fiammal, vagy egy jó könyv, vagy bármi, amiben örömömet lelem, és amit tartalmasnak ítélek. És ezekkel a tartalmas pillanatokkal kapcsolatban telhetetlen vagyok. Vannak kompromisszumos pillanatok, amikor valami első ránézésre totális időpocsékolásnak tűnik, de muszáj, tenni kell, csinálni kell, nincs mese, nem lehet megkerülni. Ilyenkor lép életbe a "na keressünk ebben értelmet, fogjuk meg valahol, hogy maximálisan kiélvezhessük" fázis. Ezek a középkategóriás pillanatai az életnek, az az öröm, amibe vegyül némi üröm, de felszínen tart, nem árt, nem használ, de relatíve elfogadható. Ebből van a legtöbb. Vannak a pozitív, meghatározó pillanatok, amiken még évtizedekkel később is sírva röhögünk, vagy meghatódunk. És van ennek az ellenpólusa, a "nem tudom ennek mi értelme volt" pillanatok, a "hát ez aztán..." életérzéssel, és az "inkább álltam volna fejen" konklúzióval. Na ma a sok közepes és meghatározó pillanatom mellett, besikeredett egy ilyen pillanat is, ami azzal kezdődött, hogy bekapcsoltam a TV-t. Eleve nem szoktam ilyet csinálni, de ma úgy éreztem, hogy megérdemlek egy TV előtt elköltött, "lábam a nyakamban" stílusú vacsorát, szigorúan félig fekvő helyzetben. Gondoltam, ha másoknak megy így is a kikapcsolódás, akkor nekem is menni fog. Hát kikapcsolódnom nem sikerült, viszont kulturális sokkot kaptam... Kapcsolgatok jobbra-balra a sok, remek kereskedelmi adó közt... Hopp, egy újabb dokumentumfilm Pompei-ről, delfinek vadászási szokásai, avagy hogyan működjünk együtt a sirályokkal, reklám, reklám, reklám, reklám... ééééééééééés aztán jött az, ami még nem volt. Sok komoly kereskedelmi adónk közül az egyiken belebotlottam egy olyan "műsor"-ba, aminek az volt a becses elnevezése, hogy Magánnyomozók. Gyerekek, a kötél idegeim ellenére is csak tíz percig bírtam. Nem értem... De tényleg. Nem. Értem. Arról szól ez a valami, hogy kreálnak egy mondvacsinált izét, aztán beledobálnak a történetbe sok olyan embert, akik képtelenek színészkedni, de azért próbálkoznak, majd eljátsszák, hogy jönnek a profik, akik mellesleg ugyanolyan bénák, és levezetik nekünk abszolút beetethető kezdőknek, hogy a túlhisztizett, és annál slamposabb probléma hogyan oldható meg... Igénytelen az egész, de nem kicsit. Na jó, gondoltam, lapozzunk... éééééés nem fogjátok elhinni, de indul a VV6! Bravúros! Az előző ötből is kimaradtam, szóval tőlem aztán... Lényeg a lényeg, míg prosztataproblémákra, hüvelygombára, aranyérre, hasmenésre, székrekedésre, szőrtelenítésre, fejfájásra, megfázásra, és a többi, és a többi testi, lelki, és egyéb szempontból eredő ilyen-olyan kínok meggyógyítására alkalmas kencék tömegét bámultam bambán, megállás nélkül azon kattogott az agyam, hogy hogyan hagyhattam, hogy ennyi időm rámenjen erre a tartalmatlan, bugyuta, értelmetlen semmire. És máris elkezdtem másképp látni saját magam! Na így lehet az ilyen semmitmondó, rossz, értelmezhetetlen pillanatokból profitálni! Én rengeteg időt áldozok olvasásra, írásra, családra, munkára, és néha egy-egy pocsék könyv után azt érzem, hogy lehetett volna ez másképp is, tehettem volna valami mást is azalatt az idő alatt, míg azon oldalakat bújtam, ahol két érzelmi analfabéta közösült, párzott, reszelt, állatias ösztöneiktől vezérelve egyesült. Jelen tapasztalatom mellett azt kell mondjam, hogy ide nekem még egy tucatot ezek közül a könyvek közül! Mert bármekkora idiótaság is fogadjon ezen könyvek oldalain, még mindig több értelem van bennük, mint a kereskedelmi adók műsoraiban. Mert oké, hogy nem feltétlenül okoz mindegyik ilyen könyv katarzist, de míg olvasom őket, használom az agyam. Dolgoztatom a képzelőerőm, ha jól vannak összerakva, még érzelmileg is motiválódom tőlük, röviden: élek miközben olvasom őket. Tapasztalok, szélsőséges állapotokat élek meg miattuk, kikapcsolódom általuk. Értelmet találok bennük, még akkor is , ha esetleg nem a legjobb irományok. Ha ezzel szembe kell állítanom egy tamponreklámot... Inkább hagyjuk is. Amit egy kicsit tragikusnak élek meg, az az, hogy ezen műsorokat feltételezésem szerint biztos hogy sokak kísérik figyelemmel - máskülönben nem vetítenék őket, nemde? Felmerül a kérdés: kik néznek ilyeneket? Kik azok, akik ezeken nevelkednek? Mert ezzel szemben a saját kis közösségemben, akár munkahelyi szinten, akár baráti szinten, senki nem nézi ezeket a műsorokat. Így felmerül a következő kérdés is: tényleg biztos hogy annyian vannak, akik nézik őket? És innen jöhetnek az összeesküvés-elméletek, miszerint szisztematikusan butítják, vagy legalábbis próbálják butítani a népet. Emiatt pedig rendszeresen felháborodom. Most eddig a szintig nem jutottam el, mert leültem a notebook-kal a kezemben - még mindig szigorúan félig fekvő helyzetbe hoztam magam - és percek óta itt fejtegetem a kínomat. Pozitív lett a végkifejlet? Kétségkívül. Van okom panaszra? Nincs. És itt a vége. Ezen gondolatok fényében esnék neki Lora Leigh jelen alkotásának, amiről elöljáróban annyit, hogy "te jó úr Isten"...

"Olyan egyszerű dolognak indult. Nathan Malone mindössze meg kellett volna, hogy mentsen három lányt egy kolumbiai drogbárótól. A terv szerint elfogják, amíg a drogkartellben tevékenykedő kémet, a kormány egykori ügynökét kimentik. Azonban a küldetése menthetetlenül zátonyra futott… Feleségének, Bellának azt mondták, hogy Nathan soha többé nem tér haza.

Bella három hosszú éven át gyászolta a férjét. Fogalma sem volt róla, hogy a férfi életben maradt. Új személyazonosságot kapott; a Nathan nevű férfi végérvényesen meghalt. Ha hazatérhetne a feleségéhez, megtarthatná-e előtte az inkognitóját? És, ha közben mindkettejüket felfalja a vágy? Sőt, az is lehet, hogy a veszély újra kiragadja Bellát Nathan karjaiból…"

Kiadó: Ulpius

Oldalak száma: 468

Ára: 3499 Ft

Néhány mondatban a könyv bevezetéséről...

Alkotói szabadság uralja századunk művészeteit, mi sem mutatja ezt jobban, minthogy a könyvek szerkezete néha radikálisan változik. Olyan ez mint a ruhában a divat. Nincs sok új a nap alatt, viszont mindig vissza-visszaköszönnek az előző évszázadban már feltalált szerkezeti allűrök. Nekem ugyan még nem nagyon volt közöm olyan könyvhöz, aminek több szintes előszava lett volna, de most már kijelenthetem, hogy ezen is túl vagyok. Lora Leigh Érzéki alakulata két előszóval indul, majd az első fejezetben is ugrálunk előre az időben, hol heteket, hol hónapokat. Emiatt a felvezetés állaga egy kissé darálós jelleget ölt, viszont a funkcióját maximálisan ellátja, helyzetbe hozza az olvasót. Nem tudom hogyan viszonyuljak ehhez a megoldáshoz. Látom az előnyeit is, de ugyanígy érzem a hátrányait is. Kimaradnak a cselekmény boncolgatásán belül a komolyabb merengéssel töltött visszatekintgetős alkalmak, csupán utalásokat kapunk, mert hát már úgyis tudjuk, amit tudnunk kell. Ezzel szemben viszont nem satnyul az érzelmi rész felvázolása. Bár erotikus/romantikus könyvről van szó, Lora Leigh itt is megcsillantja a tehetségét, egy-két masszív érzelmi hullámvasút leírásánál, és bevallom őszintén ezen jelenetei magával is ragadtak. Persze nem ez jellemzi az egész könyvet, de amíg tartottak ezek a szakaszok, szépen bele is folytam a sztoriba.

A történet... Hmmm... Lássuk csak. Egy SEAL-es tengerészgyalogos, akit akció közben elkapnak, majd hónapokon keresztül kínoznak, és aki szabadulása után annyira rommá van törve, hogy felismerhetetlen lesz az arca, meg úgy minden mása is. Aki ahelyett hogy hazamenne a nejéhez rehabilitálódni, inkább eljátssza a halottat, vagyis halott marad, és új személyazonossággal, egy titkos szervezet, még titkosabb tagja lesz. Akiből kivész minden jó, hideg lesz, mint a kő, és olyan profi gyilkossá válik, hogy pusztán csak meg kell jelennie egy helyen, és önszántukból dőlnek kardjukba a terroristák. Hadd ne mondjam, a főhős annyi tesztoszteront termel, hogy az valósággal csúszóssá teszi a könyv lapjait. Na és persze nem csak a lapokat, hanem hősnőnk lábainak édes közét is, így síkosítás tekintetében tényleg nincs okunk panaszra. A kémiát nekünk is illene ezek után megéreznünk - ugyan már, nehogy kimaradjunk már valamiből! -, ezért írónőnk sok ízes, pikáns jelenetet fogalmazott meg számunkra, hátha... de nem. Nem bizony, mert Lora Leih-vel érzésem szerint egy kicsit elszaladt a paci. Ez a ló ugyan még ugyanaz a ló, csak a megülés szöge más, nyílt pornós jelleget öltött, ahol már nem kecmecelünk az árnyaltsággal, hanem annak nevezzük a dolgokat amik. Szilárdan, velősen, nyersen, valósan. A könyv első fele még csak hagyján, de miután hőseink belelendülnek a kamatyba lesz itt minden a - és előre is elnézést - faszon keresztül a geciig. Nos jó, rendben... Mocskos beszéd kipipálva. Beleillett-e a könyv alapkontextusába ez a fajta vehemencia? Bele. Néztem-e nagyokat néha, miközben olvastam. Hát hogyne! Kérlek alássan, egy ilyen mondatra, mit lehetne mást csinálni?

"Addig kúrom majd a szád, míg nem könyörögsz, hogy élvezzek el! Hogy megízlelj..."

Erre kapásból annyi volt a reakcióm, hogyha nekem egy tesztoszteronágyú ezt hörögné a mit tudom én melyik nyílásomba, egyből kényszert éreznék szájzárat kapni, miközben vadul kúrja a szám... De olyan szájzárat, amit csak műtéti úton lehet feloldani.

Aztán persze kicsit kapunk a másik alternatívából is, amikor a hősnő "jó kislány" lesz, miközben gyötrik a "puncikáját". Komolyan elgondolkoztam azon, hogy melyik alternatíva a rosszabb, amikor közönségesen - és ismét elnézést - szétb****ák a pi***dat, vagy amikor a puncikádban kotorásznak. És akkor csak hogy hűek legyünk a puncikához - képtelen vagyok erről lekattanni - hősnőnk, könyörgése is hasonló árnyalatot vesz, méghozzá a "lécci" kifejezéssel. Ez aztán... felnőtt. Ha ehhez még hozzátesszük, hogy hősünk komoly személyiségzavarral küzd, akkor könnyen lekövethető, hogy ebben a történetben tulajdonképpen senki nem normális. Még egy kicsit sem. Noah-nak, aki egyszer volt Nathan, mániája állandóan azt hangsúlyozni, hogy Nathan meghalt, és Ő nem Nathan, hanem egy teljesen más valaki, akiben kihalt minden ami tartalmat hordozott, és nem más már csak egy rideg porhüvely, aki minden tekintetben olyan kemény, mint egy szikla. Képzavar ez a javából, főleg amikor kamaty közben is hangosan kiabálja, hogy "Noah az aki téged dug..." Noah az akinek a farka az ilyen, olyan pinádban mozog, dolgozik, döfköd, blablabla... Én minden olyan személytől félek, aki E/3-ban nyilatkozik saját magáról. Hogy miért? Mert én is szoktam ilyet csinálni, és higgyétek el, nem túl megnyugtató dolog.

A visszatérő, kötelező Lora Leigh-s fordulat sem marad ki a könyvből: jelen hősnőnknek is olyan íze van, mint a napsütésnek, vagy a nyárnak. Lora Leigh minden hősnőjének olyan az íze, illata. Lehet hogy egy kicsit el kellene már ettől a képtől fordulni, mert egy hangyányit kezd már sok lenni belőle. Jól jönne már mondjuk egy olyan, hogy "húúúú, olyan párás vagy, mint téli éjszakán az ablaküveg", vagy "záporízű a nedved", esetleg "bimbód, mint egy hófedte hegycsúcs...", vagy mit tudom én, csak szakadjunk már le a nyárról, meg a rohadt napsütésről.

A slusszpoén... Na igen. Ami megkeserítette jó pár percig az életemet. Nathan/Noah míg a drogbárók tanyáján szenvedi a kínjait, bedrogozásra is kerül, egy találóan elnevezett, szexuális étvágyat növelő porral, a kurvaporral. Nem tudom mi mindent tudhat ez a szer, de az biztos, hogy hat évvel a kínzás után is, úgy működik még Nathan/Noah szervezete, hogyha felspanolja magát egy akció során, és megugrik az adrenalinszintje, akkor ezzel párhuzamosan kangörcsöt is kap. Hah! Látom én ebben a távlatot. Ez lesz majd egyszer a távoli jövőben a Viagra nagytesója. Képzeljük csak el. Drága, öreg tatát lekezelik egyszer, nagy dózisban, eszméletvesztésig ezzel az anyaggal, ami beépül a genetikai kódjába, és ottmaradva szaporodásra ösztönzi szegény szerencsétlent, amikor az adrenalinszintje megugorja a kellő magasságot. Hogy kell aktivizálni? Ijeszd meg a papát! Csóri öreg, slattyog ki éjszaka, immár huszadik alkalommal a toalettre - rohadt prosztata, és gondjai -, te pedig előugrasz a sötét sarokból, harci csatakiáltással. Reakció: merevedés, közvetlenül a szívinfarktus után. Hát nem remek? Lora Leigh-hez is hozzávágunk alkalomadtán egy egészségügyi szakkönyvet.

Persze mivel ez egy részben akciókönyv, vannak benne akciójelenetek is, puskákkal, meg fegyverekkel, meg marcona emberekkel, akik puszta kézzel ölnek, és szabadidejükben szemmel verik a gonoszt. Itt vagyon a második képzavar, mert valami miatt az én kicsi korlátolt agyam nehezen fogadta be, hogy az egyik pillanatban még de szűk, meg lucskos, meg kemény, meg nagy, meg térdelj, meg forró kis segg... aztán pedig éles váltásban, ilyen hadművelet, olyan hadművelet, hangtalan osonás, itt golyó, ott kaszabolás, autóval való gázolás... Komplex. Mindenképp nagyon komplex.

Amiben jól éreztem magam, azok az érzelmi jelenetek voltak. Egész kerekre sikerültek, tényleg közvetítik azokat a kétségbeeséssel tarkított állapotokat, amiket egy ilyen rendhagyó helyzetben, amiben hőseink is vannak, érezhet az ember. Azt most hagyjuk, hogy ennyire rendhagyó körülmény, mint ami jelen könyvünkben is megjelenik, soha az életben nem valósulna meg a realitás talaján. De legyünk nagylelkűek, és tételezzük fel, hogyha lenne, akkor az hasonló érzéseket generálna, mint amit felfest a könyv. Igen, és ha a nagyanyámnak töke lett volna, akkor Ő lett volna a nagyapám...

Amit jó tudni a könyvről még, olvasás előtt... Az eddigi Lora Leigh könyvekkel szemben, ezt a remeket egy férfi fordította. Az eddigieket nő. Soha nem olvastam el egyetlen Lora Leigh könyvet sem eredeti nyelven, így kicsit bicsaklik a viszonyítási alap. Ami tény, hogy ez a könyv nyers, erotikai szempontból egyenesen pornós, de... Erről legalább elmondható, hogy tényleg látott - még ha csak közvetetten is - "xy" kromoszómát. Hogy most emiatt érződik-e csúnya kifejezéssel élve közönségesebbnek, vagy eleve az írónő stílusa váltott színezetet, ez egy olyan kérdés, amire addig nem fogok választ kapni, míg neki nem esem az eredeti irományoknak, amit nem fogok megtenni, mert annyira egyik könyvét sem ítéltem fenomenálisnak hogy repetázzam belőlük. Mindenesetre egy újabb tapasztalattal ismét gazdagabb lettem. Ismét ráébredtem arra, hogy ennek a kategóriának a szépségei nem ismernek határokat. Ami miatt még mindig kitartok Lora Leigh mellett, az az, hogy egyes szakaszai a könyveinek, árulkodnak némi profizmusról. Hogy most a túlfantáziált történet, vagy a karakterek sablonossága, esetlegesen a helyenkénti durván lekommunikált kufirc kinek, mennyit vesz el a kedvéből, ez nagyon szubjektív. Részemről még mindig színesebb a sok macsó hímjével, mint a többi író a sok milliárdos BDSM gurukat felsorakoztató tucatkönyvével. Lora Leigh esetében szó szerint kézzel tapintható az izzadság a monstrum hősön, már annyira férfi, hogy csak a péniszét nem lógatja ki a könyvből... Barbár. És én, mint nem egészen egészséges mentális állapotú egyén, aki kedveli a barbárokat, örömmel dagonyázom az írónő által kreált pocsolyákban. A maga nemében szórakoztató, meredek történetvezetésű pornó... Hmmm. Szerintem ettől többet nem is érdemes mondani róla.

Értékelés: 5 pont

Tovább

Addison Moore: Someone to Love - Szeretni valakit /2013/

Nem tudom ki mint szokta tölteni az ünnepeket, de nálunk van egy családi hagyomány, amit még a gyerekkoromból hoztam magammal. A sok sütés-főzés, fadíszítés, rokonlátogatás, és heveny agybaj közt, az egyik nap nem telik mással csak Disney és egyéb díjnyertes kategóriájú animációs mesék nézésével. Hogy miért is csináljuk mindezt? Egyrészt, mert csak technikailag sikerült felnőnünk, másrészt pedig azért, mert ha azt akarom hogy valami érzelmileg komolyan meghasson, akkor még mindig a mesékhez nyúlok. Gondolom most felmerül a kérdés, hogy ennek ugyan mi köze van Addison Moore könyvéhez. Bizton állíthatom nemsokára ki fog derülni, hogy mégis hol is van itt az összefüggés, de egy kicsit még visszakanyarodnék. Idén a mesefilmes repertoárba olyan remekek kerültek be, mint a Shrek, vagy a Turbo - amit szégyen nem szégyen, de nem vagyok képes értelmezni. Merthogy van egy csiga, aki beesik egy utcai versenyen résztvevő agyonszuperált autó motorjába, kap egy kis nitro-t, ami átrendezi a genetikai állományát, és már mehetünk is versenyezni a profi emberek és járgányaik közé, csigaként... Hát jó. Számomra ennek a sztorinak az volt az üzenete, hogyha én emberként úgy döntenék, hogy pelikán akarok lenni, és szárnyalni vágyok, akkor nyugodtan álmodozzak csak, hátha egyszer egy sirály a fejemre szarik, és már hopp! kész is a megvalósítás. Azért vannak olyan korlátok, amiktől akkor sem fog tudni szabadulni az ember, ha a feje tetejére áll. Így nekem ez a mese egy csöppet nyögve nyelős élményre sikeredett. Kilencszázszori ismétlés keretén belül megtekintésre került az Aranyhaj és a nagy gubanc is, ami szerintem az Így neveld a sárkányodat után a második legnagyobb durranása volt az elmúlt éveknek... És nem fogjátok elhinni Kedves Olvasóim, de itt kezdődne az a bizonyos párhuzam.

"Mi történik, amikor két ember, aki nem hisz a szerelemben, őrülten egymásba esik úgy, hogy azt életükben elképzelni sem tudták? Vonatszerencsétlenség.

Amikor a húszéves Kendall Jordan átkel az országon a Garrison egyetemre, az utolsó dolog, ami eszébe jutna, egy egyéjszakás kaland. Sajnos az elbűvölő Cruise Elton pontosan ezt kínálja neki.

Kendall már régen ráébredt, hogy a szerelem illúzió, amely nem tart örökké, és ezt Cruise is teljes mértékben osztja - valami a lány lelkében mégis azt súgja, hogy szőröstül-bőröstül magának követelje a fiút. Ezért azután maga is szeretne részt venni a játszmában, és azt javasolja, hogy Cruise tanítsa ki őt a Garrison egyetem női playboyának szerepére.

Közben feltámadnak az igazi érzelmek, és sem Kendall, sem Cruise nem tudja, miképp kezelje ezeket. Minden, amiről úgy képzelték, hogy tudják, megváltozik akkor, amikor megtalálják egymásban azt, akit szeretni kell."

Kiadó: Ulpius

Oldalak száma: 390

Ára: 3499 Ft

Szóval Addison Moore és a Szeretni valakit. Bevallom őszintén a könyv egyharmadáig nem tudtam mire vélni a sok negatív kritikát, és véleményt, ami a művet érte. Az írónő stílusa helyenként túl terjengős, túl körbejárós, de mindenképpen olvasható, és el kell ismerni helyenként meglepően vicces is. Én voltam a legjobban meglepve, hogy képes vagyok egy new adult irományon olyan jókat derülni, mint derültem. Persze a könyv végére a kezdeti lelkesedés merész zuhanásnak indult, és a végső konklúzióm az maradt, hogy még csak behatárolni is képtelen vagyok, hogy most akkor min is vagyok túl.

Első problémám a könyvvel:

Ez egy new adult iromány, ami azt jelenti hogy van ugyan benne erotika, de módjával, és hangsúlyosabb a szerelmi rész, meg persze azt is jelenti hogy a szereplőink fiatalok. Zsengék, ha úgy tetszik, amiből következik, hogy hölgyeményünk szűz. Ezzel nem is lenne baj. Ami egyenesen sikítva nem illik bele a képbe az a bevezetés. A történet első két oldala nem azt sejteti, hogy itt románc lesz, meg mély szerelmi ballada, hanem azt, hogy már megint beleszaladtunk egy enyhén perverz irányításmániás férfi, és egy ártatlan nő huzavonájába. Kapásból ki is ült a homlokomra a kérdőjel, hogy ez a felvezetés mi a francot keres egyáltalán itt. Persze csak hogy nehogy már elszakadjunk ettől a már jól megszokott, jól bevésődött, beidegződött, unalomig ismételt szituációtól, ez a momentum rendre visszaköszön a történet végéig, hol szöges nyakörv, hol étteremben való kamatyolás, hol valami más képében. Mondhatom, annyira hiányzott ez ide, mint hóembernek a napsütés.

Második problémám a könyvvel:

A női karakter megint valami borzalmasan idióta. Mondjuk ezen volt időm agyalni nem keveset az elmúlt időben, így egy kis látásmódváltás következik. Én - és még hiszem hogy jópáran vagyunk így vele - holt biztos, hogy mielőtt elkezdenék szedni egy fogamzásgátlót, kikérdezném az orvosomat arról, hogy mi vele a teendőm. Amúgy nem is nagyon kell őket kikérdezni, mert elmondják ők maguktól, de ez már más tészta. Ha esetleg mégis bamba volnék, és lemaradnék az orvosi utasításról, akkor elolvasnám a mellékelt kis fecnit, ami minden gyógyszer dobozában fellelhető. De mivel én voltam olyan hülye, hogy figyeltem biológiaórán általánosban, így már eleve tudnám, hogy a fogamzásgátló hormonokkal akadályozza meg a peteérést, és mint ilyen, nem azonnali hatású. Hiába vannak már olyan készítmények, amik ilyen-olyan gyors hatást fejtegetnek, a fogamzásgátlás témája nem ismeri a viccet, így jobb biztosra menni. De ez én vagyok, és nem hősnőnk. A helyzet az, hogy sajnos a realitás talaján szerzett tapasztalataim viszont azt támasztják alá, hogy rengeteg hősnőnkhöz hasonlatos, szeleburdi, szövegértésre képtelen, agyi kapacitását nem kihasználó ember lézeng az utcákon, így most már azt is el tudom képzelni, hogy a felvázolt hősnők egytől egyig megtalálhatók az életben, és én vagyok az akinek képletesen értve két feje van - természetesen sok más nőtársammal egyetemben. A viszonyítási alap nem mindegy. Eddig azt mondogattam, hogy a józan paraszti ész, minden ember sajátja, és nem tudom elképzelni hogy valakinek ilyenje ne legyen, és emiatt minden ilyen jellegű könyv olvasása közben lehangolódtam. Most viszont úgy döntöttem, hogy elfogadom - ha már ennyien írnak ilyen hősnőkről kell lennie benne valaminek - hogy a kiindulási pont az együgyű, buta, kelekótya, mamlasz hősnő, és én pedig a magasan efölé helyezkedő réteg részét képezem. Hogy ez mekkora gördítés, és milyen pofátlan! És önelégült, és beképzelt, és arrogáns... Pont ezért tetszik. Hát nem lenne jobb nekünk, magasan fölül elhelyezkedő réteg képviselőinek, ha végre elfogadnánk önnön nagyságunkat? Na jó, most megyek lepofozom magam arról a piedesztálról, amire sikerült rekordidő alatt fellőnöm magam. Persze ez az egész csak vicc, és még mindig az a meggyőződésem, hogy a realitás talajának semmi köze ezekhez a hősnőkhöz, de azért jó volt eljátszani a másik lehetőséggel.

Harmadik bajom a könyvvel:

A férfi főhős. Szóval Cruise egy csődőr, na jó nekem kis csődör. Valamiért a mindenkit karóba húzó egyetemista srác felvázolt képe, nem hatott meg eléggé, ki is derül a könyv végére hogy miért. Én szeretem az ellentéteket, szeretek írás közben is játszani velük, mert senki nem annyira egyszerű, hogy csak vagy ilyen legyen vagy olyan, de a szélsőségekkel óvatosan kell bánni, mert ha nagyon éles szöget zárnak be, akkor az meggyilkolja a karakter hitelességét. Ennek a szemléletnek a szellemében, fussunk csak neki még egyszer. Szóval Cruise egy csődör, aki a hírnevét a durván fél év alatt nyújtott teljesítményének köszönheti, merthogy mielőtt összetört volna a becses kis szíve, évekig andalgott együtt egy lánnyal, akinek a kezét is meg akarta kérni, és nem fogjátok elhinni, de egy hitgyülekezetben ismerkedtek meg. Cruise felfogása a véres szakításukig az erényöv volt, a szüzesség megőrzése, dédelgetése, óvása, és ami a legfontosabb olyan embernek való odaajándékozása, aki azt megérdemli. Aztán a gaz barátnőről kiderül, hogy csak a sebességváltóval nem feküdt még össze, emiatt Cruise összeomlik, és puncik hadában keres vigasztalást. Oké, rendben, van ilyen, előfordul, csak ez 390 oldalba sűrítve egy kicsit meredek. Nem feltétlenül az igaz szerelem képét támasztja alá, hanem inkább a serdülő kamaszok csapongó érzelemvilágát, ami miatt az egész történet hitelessége bicsaklik.

Negyedik bajom a könyvvel:

A hangulat. Hangulatilag olyan, mint egy hullámvasút. Mindent, de tényleg mindent átéltem közben, amit csak érzelmileg lehetséges. És ezt nem úgy értem, hogy együtt szerettem, sírtam, nevettem a szereplőkkel, hanem úgy, hogy volt itt minden a totális elborzadástól, a "te jó ég, hát már megint itt tartunk!"-on keresztül, a dicső unalomig. A könyv feléig még csak so-so, a második fele viszont... Egyrészt, mintha megint összeollóztak volna benne mindent, más történetekből... A gaz csábító, akit megkérünk hogy tegyen bennünket kéjelgő nővé. A gaz csábító, aki nem csak a szexuális gurunk lesz, hanem a professzorunk is - na itt konkrétan a fejem vertem a falba kínomban... A gaz csábító, aki megkötöz, meghág, de mégsem, mert ez azért nem képezheti szerves részét a visszavonhatatlan, és végzetes diákszerelemnek... A gaz csábító, akinek a szerelmi kórelőzménye buktat be majdnem mindent. Eredetiség minden mennyiségben... Ráadásul a sok burleszk hatású, rémisztően eltúlzó jelenet miatt úgy éreztem magam helyenként, mintha egy rajzfilmben lennék, ahol a hősök szemei szó szerint kocsányon lógnak, nyúlnak a végtagjaik, és akkor is felkelnek ha átmegy rajtuk az úthenger. Na igen ám, de ami aranyos egy mesében, az nem feltétlenül aranyos egy ilyen könyvben.

Ötödik bajom a könyvvel:

Röhögni fogtok, mert ez volt az ami miatt kis híján földhöz vágtam a könyvet. De nem tettem, mert nem az én könyvemről lévén szó, senkinek nem akarok kárt okozni. Ez úton szeretném megköszönni ismét kedves Moly-os barátnémnak a lehetőséget, hogy biztosította nekem ennek a könyvnek a megismerését. Lassan már kezdem magam szégyellni, mert nagyon el vagyok kényeztetve a sok utazókönyv által. Szó se róla, nagyon örülök, amikor ilyen formában találkozom könyvekkel, főleg ha akkora szívvel kapom őket, mint amekkora szívvel szoktam kapni őket, csak lassan nem tudom hogyan fogom viszonozni a sok kedves odafigyelést. Még egyszer nagyon szépen köszönöm!

Na de, ami miatt röhögni fogtok. Szóval zseniális hősnőnknek leesik, hogy a fogamzásgátló nem hat azonnal, és ahelyett hogy elmondaná szívszerelmének, hogy ezt bizony nem is kicsit benézte, az a korszakalkotó ötlete támad a következő kamatynál, hogy lecummantja hősünket... Ajve. Egyrészt a jelent hiteles volt, mert hősnőnk nem funkcionál rögtön ötcsillagos orális testnedvszívóként, másrészt viszont... Drága férfiúnk elhajol tőle, amikor maszatos (ejj, de kedvesen fogalmaztam!) szájával csókot akar hinteni az ajkaira. Hogy én ezt az életben is hogy utálom! Ha egy pasas igényli hogy a finisig vigye a kedves, majd fájának gyümölcsét vagy ilyen vagy olyan irányba lekezelje, akkor utána ne jöjjön már rá a finnyásság, ha meg kell csókolni a drágát. Hihetetlen, de annak a fának a gyümölcse is csak testnedv, még ha nem is a legkedveltebbek közül való, és ugyan már, ne kezdjünk már el undorodni magunktól, miután már könyékig jártunk a másikban.

Összefoglalva, azt kell mondanom, hogy a kezdeti erősebb felvezetés, rémesen el lett szúrva a könyv második felében, illetve azt is meg kell jegyeznem, hogy szerintem ez a könyv is a megosztó könyvek egyike lesz a stílusa miatt. Lesz akinek nagyon be fog jönni, mert értékeli, igényli az ilyen humort, és vevő rá, aztán lesz aki a falat fogja kaparni miatta. Nekem nem a stílussal volt bajom itt sem, hanem a történetvezetéssel, és a karakterekkel. Illetve a sok felesleges érzelmi leírással, amitől állkapocsgörcsöt lehet kapni miután beüt a Nagy Szerelem névre keresztelt krach.

Értékelés: 4 pont

Tovább

Ahol Megtalálod a Csődörödet Falva kontra kékharisnya 6.

***

Basszus… Megtette. Tényleg megtette. Igen mondott egy csak és kizárólag szexuális alapon nyugvó rövid határidejű viszonyra. Méghozzá megfontolás nélkül, és úgy hogy a döntését nagyban befolyásolta a testétben visszhangzó, lassan lecsengő orgazmus. Velősen fogalmazva, nem volt éppen a beszámíthatóság legmagasabb fokán…

Már este hét magasságában járt az idő. A kocsmába lassan elkezdtek szállingózni a vendégek, jobbára köpcös, foszló baseball-sapkát viselő, középkorú férfiak képében. A sarokban tanyázó zenegép megállás nélkül ontotta magából a zajt, Addison pedig úgy ült az egyik asztalnál, mint valami kakukktojás. Ha az agyi kapacitását vesszük figyelembe, akkor inkább úgy mint valami záptojás. Élete legfergetegesebb ruhában elkövetett, mégis minden tekintetben kielégítőnek mondható afférja után- ó, igen, afférja után… éltes, harminc éves korára végre elmondhatja magáról, hogy volt egy afférja! Ez ám aztán a teljesítmény… - nem csinált egyebet, mint hosszú perceken keresztül bambulta a notebook-ja képernyőjét. Érzékeny búcsújukat követően a műhelyben, Tanner figyelme a kocsma kinyitására terelődött, Ő pedig egy gyors zuhanyt követően – amikor is a homloka több alkalommal közelebbi ismeretségbe került a fürdőszoba csempéjével  - előbányászta a telefonját, és minden egyéb technikai kütyüjét, majd leült ehhez a jobb napokat is megélt asztalhoz, imitálni ahogy dolgozik. Harminchét nem fogadott hívása volt az elmúlt egy napban, amiből húsz Will Carpenter-hez volt köthető. Hogy miért próbálta ennyire lelkesen utolérni a férfi, arra még csak tippelni sem szeretett volna. Leginkább nem is érdekelte. Volt még két nem fogadott hívása Evan Brewster-től, az egykori egyetemi lelki társától, aki azóta Fermont-ban igazgatta saját szoftver cégét, és aki azóta sem volt rest zaklatni, ha egy-egy újabb terméket érintő befektetését kellett lecsekkolni. Továbbá kereste az anyja is párszor, és volt két ismeretlen számról érkező hívása is. Azt sem tudta hol kezdje a visszahívásokat, aminek leginkább az volt az oka, hogy egyáltalán nem foglalkoztatta jelen pillanatban sem a családja, sem a munkája, sem semmi más. Bezzeg a pultban rekedtesen nevetgélő, izmos, homokszínű hajú férfi, ragyogóan kék szemeivel, egy pillanat erejéig sem hagyta nyugodni a fantáziáját. Hanyagul az asztalra könyökölve, állát a tenyerébe ejtve, kihasználva hogy Tanner a sörcsappal foglalkozik, leplezetlenül bámulni kezdte a férfit. Ha őszinte akart volna lenni magához, be kellett volna látnia hogy jobb alanyt keresve sem találhatott volna a hirtelen felindulásból elkövetetett viszonyához. A fehér póló úgy feszült meg Tanner karizmain, mintha szét akart volna pattanni, mellizmai minden mozdulatnál rándultak egyet, és a pult rejtekében meghúzódó csípője… Ó, jézus, az a csípő! Amit nők nedves zugainak ostromlására teremtettek. Az a mozgás…

Addison beleremegett az emlékbe… Ahogy Tanner férfiassága a nőiességét dörzsölte… Annyira barbár volt, annyira fokozhatatlan, fékezhetetlen, erőteljes, annyira… Ó, a francba! Az utóbbi egy napban többet pirult el, mint eddigi egész élete folyamán. Még a keze is reszketésnek indult. Teljesen elment az esze! És a legrosszabb az volt az egészben, hogyha nem számította bele saját neveltetésének alappilléreit, és a társadalmi normák elvárásait, azt kellett hogy mondja, hogy ez az észvesztés izgalmas volt. Kéjes, piszkos, szokatlan, telve a várakozás gerjesztette feszültséggel. Az a fajta idegbaj, ami mint egy körhinta megpörget, de úgy, hogy még a kiszállás után is kótyagos tőle az ember feje. Rettegett, de emellett tűkön ült. Csapongott az érzelmek végtelen sokaságában, amik egyik percről a másikra letaglózták, miután elfogadta Tanner hidegfejjel felvetett ajánlatát. Megkönnyebbült, mert legalább már azzal az elementáris erővel nem kellett hadakoznia, ami úgy húzta a férfi felé, mint a gravitáció. Megijedt, mert fogalma sem volt arról hogyan is kellene viselkednie egy ilyen helyzetben. Szex mindenféle bensőségesség nélkül? Nem túl rideg, nem túl személytelen ez? Amikor ebbe az irányba kanyarodtak a gondolatai, mindig a műhely jutott az eszébe. A reggeli csókok, aztán az az ölelkezés… petting… szex… Még azt sem tudta behatárolni, hogy mi is volt az, ami lezajlott köztük, de egyben biztos volt. Sok minden volt az a valami, de egy szóval sem lehetett személytelennek, vagy ridegnek nevezni. Persze ettől nem csökkent benne a pánik. Igen, a PÁNIK, hatalmas cirádás betűkkel, és reflektorokkal megvilágítva… Idejét nem tudta már, mikor volt utoljára férfivel. Már ha volt egyáltalán valaha férfivel. Ha Tanner-t vesszük alapul a férfiasság mintaképeként, akkor sajnos az a nagy helyzet, hogy gyakorlatilag szűzen szalad bele a mai éjszakába. Az egyetemen nem élt léha életet, tanulni ment oda, nem duhajkodni, így az ott szerzett tapasztalataira nem nagyon tudott támaszkodni. Amik pedig azután következtek... Minden eddigi szeretője a jól szituált, jó egzisztenciával rendelkező, tanult, intellektuális kasztból került ki. És az ebben a kasztban szereplő férfiak tömegéről tudvalevő, hogy remekül szuperálnak ha az operába kell menni, vagy ha egy üzleti vacsorára, viszont az ágybéli teljesítményük nagy általánosságban kissé vérszegénynek mondható. Technikailag megállják ugyan a helyüket, de hiányzik belőlük a tűz. Az a szenvedély, ami fullaszt, ami akaratlan, öntudatlan nyögésekre ösztökél, aminek már csak a gondolatától is kalapálásba kezd a szív, és azonnal szabadságolja magát az ész. Tanner képes volt egyetlen pillantásával elindítani a testében ezt a szenvedélyt. Most már csak egy nagy kérdés maradt, amire a választ majd a gyakorlat fogja megadni… Vajon megmarad ez a varázslat akkor is, ha már nem lesz rajtuk ruha? Addison nagyot nyelt a gondolatra. Nő volt, így evidens hogy már annak az elképzelése miatt is kiverte a víz, hogy nemsokára meztelenkednie kell majd. Szó szerint görcsbe rándult tőle a gyomra. Ez is új érzés volt. Eddigi kapcsolataiban a szex mindig csak a következő lépcsőfok volt… Következő lépcsőfok, mint az első vacsora, ami bátortalan puszival zárul, majd közös színház, ami valamivel bátrabb csókkal zárul, andalgós szombat délelőtt a parkban, amit már több csók tarkít, majd az a bizonyos este tök mindegy milyen programmal, aminek a kamaty a vége. Amikor mindketten tudják, hogy ma lesz a napja a „nagy lépésnek”, benne van a dolog a reggel elszürcsölt kávéban, a sebtiben elfogyasztott ebédben, még az esti fürdésben is… Mégis minden úgy történik, ahogy az egy normális napon történni szokott. Még a randi is, csupán csak annyi a különbség, hogy ezen az estén a másik fél be is lép a lakásnak az ajtaján. És jönnek a kötelező körök… Bárgyú társalgás a nappaliban egy pohár vörösbor nyalogatása közben, sokatmondó pillantások özöne, amik csak még elviselhetetlenebbé duzzasztják a helyzet kényelmetlenségét, felszabadult sóhaj, amikor végre bekövetkezik a bevezető csók, és legvégül a megkönnyebbülés, aminek vajmi kevés köze van az orgazmushoz, de ilyenkor legalább már elmondhatja az ember, hogy ezen is túl vagyunk. Ezt így végigpörgetve, egy percig sem csodálkozott azon, hogy minden porcikáját fogva tartja a pánik.

Arra eszmélt, hogy Tanner huncut, játszi mosollyal a szája szegletében figyeli. Rajtakapott tiniként érezve magát, rögtön a lábujjáig elvörösödött. Erőnek erejével tartotta a szemkontaktust, mert annak aztán tényleg nem lett volna már semmi értelme, hogy elkapja a tekintetét. Lebukott. Ez van. Nincs mit tenni… Egyre nagyobb riadalom kúszott fel a gyomrába, amikor Tanner – miután kedélyesen vállon veregette az egyik jó munkásember kinézetű vendégét – kilépve a pult mögül, ruganyos járásával egyenes irányban elindult felé. Oké, figyelte, ez kétségtelen tény, de emiatt nem kellene idejönnie! Most miért jön ide? Zavartan elfordította a tekintetét a férfiról, akaratlanul is vészkijáratok után kutatva, miközben bele sem mert gondolni abba, hogy miért is viselkedik ennyire idiótán. Automatikusan kihúzta magát, és már csak annyi hiányzott a totális lebőgéshez, hogy alibiként a telefonját kezdje piszkálni, amikor a mellette lévő szék lába megnyikordult a padlón, és vágyainak tárgya fesztelenül leült mellé. És most vajon miért nem képes rendesen nyelni?

- Nem mintha panaszkodnék – vigyorodott el Tanner – a kitüntető figyelmed miatt, de lassan kezd már horrorisztikus mérteket öletni a dolog. Amikor úgy méregettél mint aki legszívesebben ledöfne egy disznóölő késsel, bevallom, megrémültem egy kicsit. – enyhén közelebb hajolva folytatta – Persze amikor majd felfaltál a tekinteteddel, az tetszett… De ez a pirulós, sebezhető ártatlanság itt a hajrában… - sóhajtott fel lágyan. – Olyan volt, mint egy személyes felszólítás csak nekem, hogy most azonnal rontsalak meg.

Értetted, Addison? A pirulásod megrontásra sarkall, így ne pirulj! Végy egy mély levegőt, és ne pirulj! Mondom, ne pirulj! Ó, a rohadt életbe…

- Igyekszem majd visszafogni magam. – dünnyögte morcosan, mint valami kisgyerek, akit most feddtek meg a helytelen viselkedése miatt. Lehet vajon még ennél is mélyebbre süllyedni?

Tanner ajkairól komótosan fagyott le a derűs mosoly.

- Mi a baj? – érdeklődött sokkal kedvesebben, mint ahogy az a jelen helyzetben elvárható lett volna.

- Jaj, csak ezt ne! – nyögött fel Addison egy olyan nő kétségbeesésével, mint akit nemsokára akasztani visznek. – Ha ilyen vagy – bökött az ujjával a férfi mellkasára – az csak még rosszabbá teszi ezt az egészet.

- Szóval ne legyek kedves? – kapta el a kezét Tanner, újra azzal az idegeket tupírozó kaján mosolyával az arcán. – Ha nem vagyok kedves, akkor milyen legyek?

- Nem is tudom. – vonta meg a vállát Addison. – Nem lehetne visszakanyarodnunk oda, hogy állandóan szekírozzuk egymást? Azt sokkal könnyebben le tudtam kezelni. Ez a… Ez a…  - hadonászott a még szabad kezével - játék, vagy nem is tudom mi, kezd nagyon kihozni a béketűrésemből.

- Addison, - fonta Tanner az ujjait az ujjai közé – téged leginkább minden kihoz a béketűrésedből. Ez a játék pedig… Ez teszi pikánssá ezt az egészet.

- Pikánssá. – horkantott fel Addison nem túl nőiesen. – Az ilyen pikantériához nekem nem elég edzett a gyomorom. Máson sem jár az eszem, csak… - már belekezdett mielőtt belegondolt volna abba, hogy mibe is kezdett bele ezzel valójában. – Csak azon - folytatta rendületlenül egy kegyetlenül mély sóhaj után -, hogy nemsokára mit fogok csinálni veled. Mintha az egész világom beszűkült volna, és te váltál volna az epicentrumává. Ide-oda vergődök a proim és a kontráim közt, ami egyet jelent azzal, hogy lényegében egyhelyben totyorgok, képletesen értve. És én nem ilyen vagyok! Én határozott vagyok! Hová lett a határozottságom? És ez a pirulás! Na ezt meg hagyjuk… Hidd el, máris boldogabb lennék, ha nem váltana rögvest vörösbe a fejem, amikor csak rám nézel. És emiatt dühös is vagyok, de nagyon, mert akárhogy is boncolgatom képtelen vagyok rájönni arra, hogy miért reagálok így rád. Mármint, oké, jóképű vagy, meg izmos, meg a többi elhanyagolhatatlan tényező, amit hosszú lenne most felsorolni, de akkor is! Nem értem, és ez zavar...

- Neked sem lehetett egyszerű tinédzserkorod. – nevetett fel a férfi könnyedén.

- Kezdem magam szériahibásnak érezni. Mármint, voltak már kapcsolataim, de azoknál szó sem volt gyomor összeszűkülésről, meg végtagremegésről. Bementünk a hálóba, és történt ami történt. Tudom, hogy romantikátlan, de tizeniksz év ilyen irányú tapasztalata után, most nagyon kellemetlenül érint, hogy ennyire el vagyok bizonytalanodva. Mondjuk az sem segít egy cseppet sem, hogy ahelyett hogy elkezdenék naplót vezetni, vagy mit tudom én hogyan szokták ezt a hisztit az átlag nők levezetni a hétköznapokban, inkább itt tartok kiselőadást neked, feltartva ezzel a munkádban, ergo még csődbe is viszlek… - ujjai közé csippentve, körkörös mozdulatokkal masszírozni kezdte az orrnyergét, hátha azzal valamennyit csillapodik a homlokában egyre jobban összesűrűsödő nyomás. – Ezt a mostani kirohanásomat sem tudom hová tenni. Én nem szoktam ilyeneket csinálni! Ráadásul képtelen vagyok abbahagyni, mintha valami belső kényszer üldözne, hogy fecsegjek – te jó ég, fecsegek! – tovább, hátha akkor kevésbé lesz kínos ez az egész, de ha jól érzem, akkor egyre csak kínosabb és kínosabb lesz minden…

Tanner gyengéden megfogta a másik kezét is, és elhúzta a homlokától. Ott ültek egymással szemben, egy zsivajtól visszhangzó, patinásan lerobbant kocsma közepén, idegen emberek pillantásainak a kereszttüzében, mégis körülölelte őket egy meghatározhatatlan buborék, ami jótékonyan elfojtott minden idegen behatást.

- Tudod, - suttogta a férfi, olyan halkan, hogy rajta kívül más ne halhassa – a délután történtek után, azt hittem hogy képtelenség valakit ettől jobban kívánni – nézett egyenesen a szemeibe azokkal a hihetetlenül kék szemeivel – de tévedtem. Ebben a szent pillanatban képes volnék a fogaimmal szétcincálni rajtad az összes ruhát. – vigyorodott el újra.

- Köszönöm a komolyságod, Tanner! – csapott Addison a férfi vállára egy jókorát.

Tanner válaszul megragadta a székének az ülését két oldalt, és közelebb rántotta magához.

- Galambom, én véresen komoly vagyok – hajolt a füléhez. – Nem tudom eldönteni, hogy melyik Addison az izgatóbb. Az, akinek be nem álla a szája, és non-stop hadakozik ellenem, vagy az, aki úgy el van veszve a saját ismeretlen érzéseiben, hogy alig látszik ki belőlük. Az előbbi azért vonzó, mert egy tisztességes férfi azonnal meg akarja nevelni, ami egy kicsit perverz fantázia tudom, de olyan ösztön, amit lehetetlen elnyomni… Az utóbbi pedig azért vonzó, mert benne van a csábítás, az édesgetés lehetősége. Nem tudom melyik Addison –nal fogok találkozni alig pár óra múlva, de bármelyik legyen is az, alig győzöm kivárni a pillanatot. – kicsit hátrébb húzódott, csak hogy a szemük egy vonalba lehessen. – Amúgy pedig teljesen mindegy, mert szándékomban áll nem keveset tenni azért, hogy mindegyik Addison megfelelően képviseltetni tudja majd magát.

- Csodálatra méltó a lazaságod… - ingatta a fejét Addison. – Komolyan irigyellek érte…

Tanner megfordította a jobb kézfejét, lágyan belepuszilt a tenyerébe, majd dübörgő mellkasára helyezte.

- Semmivel sem vagyok nyugodtabb, mint te. – mondta csendesen. – Több mint egy éve nem voltam már nővel, és az akkori élményem is eléggé felszínesre sikerült. Meg nem tudom mondani neked, mikor akartam valakit utoljára annyira, mint most téged. A mechanikus, vonzalom nélküli szex ebből a szempontból valamivel egyszerűbb, de nem is adja meg azt a fajta kielégülést, amit tőled kaptam alig pár órája. Szóval nem érdekel, hogy mennyire zavarja össze a gondolataimat a kémia, mivel csak azt látom magam előtt, ahogy az ágyamon fekszel kitárulkozva, meztelenül, remegő testtel, nedvesen, és arra vársz, hogy megérintselek... – minden szónál egy leheletnyivel közelebb hajolt, mígnem már majdnem összeért az ajkuk. - Amíg ez a fantázia foglalja el az agyamat, addig úgyis képtelen leszek máson hezitálni…

- Te tényleg tipikus férfi vagy… - lehelte Addison halványan mosolyogva.

- Nagy szerencsédre, mert ha én is ennyit tökölnék mindenen, akkor sikeresen túlagyalnánk ezt az egészet. – hajolt még egy kicsit közelebb Tanner.

Amikor ajkaik puhán találkoztak Addison pulzusa az egekbe szökött. Nem volt ez csók, a szó klasszikus értelmében véve, mint ahogy a műhelyben sem szexeltek ténylegesen, mégis a hatás elsöprő volt. Olyan hőhullám szaladt keresztül a testén, hogy azt hitte menten lángra fog kapni, nem beszélve arról, hogy ültében is megcsuklottak a térdei. Ismét adott volt a lehetőség, hogy teljesen elvesszen Tanner irányításában, és kisugárzásában, hogy rácsukja az ajtót a hétköznapjaira, a zavaros gondolataira, és alig hitte el, de minden porcikájában vágyott erre. Halk sóhajjal engedelmesen nyíltak meg az ajkai, mintha parancsra tennék, és már érezte is a férfi nyelvének sikamlós érintését, amikor éles csiripeléssel életjelet adott magáról a telefonja. A nem várt zajtól úgy rebbentek szét, mint a rajtakapott gyerekek. A pillanat úgy szökkent tova, mint a füst, Addison pedig olyan eszelős gyorsasággal rántotta el a tenyerét Tanner mellkasáról, hogy a könyökével majdnem leverte az asztalról a notebook-ját. És nem maradt más, csak a zavar, ami úgy látszik az este, vagyis inkább az egész átkozott nap védjegyévé kívánt válni.

Sűrű pislogások közepette nyúlt a telefonjáért, még mindig reszkető ujjakkal, a levegőt kapkodva, miközben alig mert Tanner szemeibe nézni. Szóval zavarban van ha egyedül van, zavarban van ha beszélgetnie kell a férfival, és zavarban van minden egyes majdnem valami után, ami lezajlik köztük. A megoldás egyszerű. Sötét szoba, semmi kommunikálás, és azonnali távozás bárminemű érintkezés után. Aztán bujkálás a padláson… Lenyűgöző! Mégis mikor minősült le tizenhat éves fruskává?

Egy gyors torokköszörülés után, meg sem nézve hogy ki a hívó fél, felvette a telefont.

- Mégis, hol a jó francban kóvályogsz? – érkezett a kérdés nem túl baráti tónusban a vonal túlsó végéről. – Merthogy nem New Yorkban vagy, az biztos! És tudod, hogy honnan tudom ezt? Onnan hogy én itt vagyok New Yorkban!

- Will…? – szökött Addison szemöldöke a homlokáig. – Mit keresel te New Yorkban?

- Na, szerinted mégis mit! John elmondta, hogy kivetted a szabadságodat, és ugyan hová máshová mehettél volna, mint New Yorkba!

- Will Carpenter, te utolsó, sunyi, rosszindulatú, manipulatív gazember! – sziszegte a készülékbe Addison. A vörös ködön keresztül, ami ellepte a fejét, azt is csak részletekben látta, hogy Tanner érdeklődve figyeli. – Már megint nem bírtad megállni, hogy ne kontárkodj bele a dolgaimba, mi?!

- Egy versenyhelyzet kellős közepén vagyunk, mégis mire számítottál? – kontrázott hasonlóan dühösen a férfi. – Hogy hagylak helyzeti előnyhöz jutni?

- Miféle helyzeti előnyről beszélsz te… te…te! – vett egy mély levegőt, majd lassan kifújta mielőtt folytatta volna. - Egyszerűen csak elmentem szabadságra! És mint láthatod nem vagyok New Yorkban! De bezzeg te ott vagy! Akkor most hogy is van ez a helyzeti előnyökkel?

- Magadra vess. – hangzott a felsőbbrendű felelet. - Meg lett volna neked is az esélyed…

- Ó, csak érjek New Yorkba! Esküszöm megetetem veled az egyik precízen csíkos selyem nyakkendődet!

- Úgy legyen! És mikorra várhatlak? Csak hogy tudjam meddig van időm megismerkedni a kollégákkal…

- Mármint, hogy meddig van időd berimánkodni magad a kollégákhoz… Tudod mit! Tedd, amit tenned kell, és én is teszem amit tennem kell. Mondjuk rád uszítok egy bérgyilkost…

Kétkedő hanyag kacaj úszott keresztül az éteren.

- Azért azon elgondolkoztam, hogy vajon hol lehetsz… - folytatta Will megjátszott tűnődéssel. – Hány éve is dolgozunk együtt? És ezalatt az idő alatt egyszer sem tűntél el a térképről… Pasi van a dologban, mi?

- Menj a francba Will!

- Hát persze, hogy pasi van a dologban! Mondd meg neki, hogy legyen elővigyázatos, mert a végén még tőből leharapod neki…

A mondat befejező részét elnyelte a hívásmegszakítást jelző síp, Addison pedig egy kecses csuklómozdulattal hajította vissza az asztalra a telefont.

- Bassza meg… - morogta, aztán tekintete Tanner fürkésző tekintetével találkozott. – Az előre nem látott komplikáció az előléptetésemben… - vetette oda keserűen.

- Aki ha jól vettem ki azt üzeni, hogy óvjam a férfiasságomat…

- Odáig lehetett hallani?

Tanner halványan bólintott.

- Volt szerető? – érdeklődött túl udvariasan, túl komolyan, és egy árnyalatnyi… dühvel?

- Nem. – válaszolta Addison egyenesen. – De ha az volna…

- Sem volna hozzá semmi közöm… - fejezte be helyette Tanner a mondatot, ujjaival a hajába túrva. – Nem vagyok az a fajta, aki felborít egy kapcsolatot, legyen az viszony, vagy házasság. És nem szeretek folyamatban lévő románcokba sem belebonyolódni…

- Folyamatban lévő románc… Hát ez jó! – nevetett fel elgyötörten Addison. – Will Carpenter egy mitugrász szarkavaró alak, aki annak ellenére lett kinevezve, hogy később kezdett a cégnél, mint én. Az ügyvezető szerint sokkal emberbarátibb a hozzáállása, mint nekem. Emberbarátibb, érted? Mert én olyan vagyok, mint egy fúria, és ezért nem szeretnek velem együttdolgozni a kollégáim. Hozzám képest a hajcsár egy szent, az elektromos ösztöke egy simogató pálca, és a patás ördög maga a megüdvözülés… Nevetséges.  – összeszorította az állkapcsát, megakadályozva ezzel helyzetének további aprólékos kielemzését. – Szóval nem. Határozottan nincs semmi közöm Will Carpenterhez, ha csak nem annyi, hogy a legkéjesebb örömmel fojtanám bele a saját nyálába.

- Rendben. – nyugtázta Tanner a hallottakat egy kurta bólintást követően. – Ne haragudj, amiért rákérdeztem, de jobb szeretek tisztán látni. – magyarázta, miközben felállt, és az asztalhoz igazította a széket. – Akkor nemsokára… - hajolt le, és egy futó puszit nyomott az ajkára, a következő pillanatban pedig már újra a pult mögött tevékenykedett. Addison tűnődve figyelte tovább, ahogy a vendégekkel kezel, barátságos mondatokat vált velük, ahogy a hétköznapi teendőt intézi, és hirtelen agyonsújtotta az érzés, hogy a legkisebb mértékben sem érdekli Will Carpenter, sem a férfi útja New Yorkba, sem az hogy ebből milyen előnyei fognak származni, már ha egyáltalán fognak belőle előnyei származni. Az egyetlen ami foglalkoztatta, az a következő pár órának a gondolata volt, amit ha lesz egy kis szerencséje, azok közt a szép, kontúros izomzatú karok közt tölthet, amiken csak úgy feszült az a fehér póló…

***

Szóval ezt nevezik csőlátásnak. Amikor minden morajlás, minden illat, minden ember, ami körbevesz csak halvány árnyék, egy bizonytalan villanás, mintha semmi nem volna valóságos. Semmi, kivéve azt az egy személyt… Azt az egy személyt, aki alig pár méterre beletemetkezve a notebook-jába, szívószállal szürcsöli a jeges teáját, szigorúan alkohol nélkül. Mondjuk ha Addison lett volna olyan bolond, hogy kér valami erősebbet is a teájába, Tanner nyomban megvétózta volna a dolgot. Na majd nem. Egy csinos, érett, tüzes nővel akart ma éjszaka hancúrozni, nem pedig egy becsiccsentett bestiával, akinek karmai vannak. De lehet hogy az érett, tüzes nőből sem lesz semmi, és helyette kap majd egy pipacspiros, ideges – bájosan ideges, és nem idegőrlően ideges -, beszédkényszeres hölgyeményt, aki azt sem fogja tudni hogy mit hogyan fogjon meg. Már most megmosolyogtatta ez az ötlet. Alapból a határozottabb típusú nőket kedvelte, mert azoknak nem kellett mindent agyonmagyaráznia, de valamilyen számára is homályos okból kifolyólag Addison pánikrohama szórakoztatta. Íme, a nő Achilles-sarka. És még csak le sem kellett vele feküdnie ahhoz, hogy megtalálja. Ennyi bizonytalanság, egy ilyen felpaprikázott álca mögött… Izgalmas kombináció. Az ember sosem tudhatja melyikből fog éppen kapni, a harciasból, vagy az érzékenyből… Mindenesetre megnyugtató volt a tudat, hogy Addison belülről nem annyira érzéketlen mint egy jégcsap. Bár azt nem tudta volna még magának sem megmagyarázni, hogy ez a tudat ugyan miért annyira megnyugtató, de így érezte. Öt teljes napja, és néhány órája volt csak hogy minden olyan fantáziáját véghezvigye a nőn, amit eddig kigondolt, és bizonytalanság, vagy harciasság ide vagy oda, keresztül is fogja vinni őket. Méghozzá hideg fejjel. A vonzalom ellen semmi kifogása nem akadt, hisz a vonzalom lökte őket abba pácba amiben jelenleg csücsülnek, de itt meg is van húzva az éles határvonal. Rendben, Addison különleges nő. Egy kicsit antiszociális, akkora a szája mint a bécsi kapu, nem rest az érvelhetetlen dolgok mellett is érvelni, makacs mint egy öszvér, és lehetne még az unalomig sorolni… ahogy azt is, hogy könnyed a humora, szórakoztatóan lendületes, és teljesen ellentmondva saját természetének egyik percről a másikra olyan törékennyé válik, mint egy üveggömb. Ilyen szélsőséges emberrel mint Addison, Tanner még soha életében nem találkozott. És ez talán jobb is volt így, mert egy ilyen típus három másodperc alatt meríti le az ember elemeit. Röviden, velősen a lényeg, hogy nem szabad hagynia, hogy Addison lénye is vonzóvá váljon a számára. Szemben a kapcsolatuk szexuális részével - amit már hellyel-közzel lerendezett magában-, az érzelmi rész kezdte aggasztani. Képtelen volt szabadulni attól a gondolattól, hogy egy picike harang megállás nélkül csilingelve riasztja, valamire fel akarja hívni a figyelmét, amit ugyan nem lát, de ami – amilyen béna humora van a sorsnak – szinte biztos, hogy majd kiüti a szemét. Érzelmileg kitartó, és erős embernek ismerte magát, így nagyban bízott abban, hogy az a valami amit nem lát, nem a szerelem, és társai. És hogy a csilingelés sem más, mint egy enyhe fülzúgás a meleg időtől. Már csak azt is abszurdnak érezte, hogy egyáltalán ilyeneken morfondírozik. Hisz nem is ismeri Addisont, azt sem tudja kicsoda. Csak töredékinformációi vannak róla. A végén még az is kiderülhet, hogy… Ugyan mi derülhetne ki róla, ami csak egy kicsit is visszatetsző volna? Hogy csak hetente egyszer szőrteleníti a lábait? Vagy hogy szín és évszak szerint rendezi a ruháit? Esetleg, hogy álmában a fogát csikorgatja? Ugyan már! Hisz csak rá kellett nézni. A pedánsság testet ötlött szobra volt még farmerben és egyszerű spagetti pántos felsőben is… Alkalmanként káromkodott csak, mindent automatikusan visszatett a helyére, amit elvett, és leszámítva az idegrohamait, még egész kedves is volt. Mi olyan terhelő dolgot tudna mutatni egy ilyen nő, amitől végleg ki lehetne belőle ábrándulni? Hát ez az. Épp ezért kell az érzelmi távolság, amit kapásból úgy kezdett el kivitelezni, hogy odaült a nő asztalához édesdeden bájcsevegni. És még puszit is adott neki! Puszit! De amikor annyira természetesen jött az a mozdulat… Na ja, szóval teljesen esélytelen a csilingelés, meg a szerelem és társai…

- Ha jól látom, a tegnap esti nő, időközben egész közeli barátnővé alakult…

Tanner csak fél fejjel fordult a reszelős hang irányába.

- Jim. – biccentett a nehézkesen leülő öreg felé. – Azt hittem ma már nem is látlak.

- Tudod hogy van ez, fiam. Az asszonyok… - legyintett Jim. - Az asszonyok nem hagyják élni az embert. Ez egy valódi életbölcsesség, Tanner. Gondolj erre – emelte fel bütykös mutatóujját - amikor becserkészed a lompost az alá a szoknya alá. – bökött fejével Addison asztala felé.

- Azt hiszem vagyok már annyira felnőtt, hogy mérlegelni tudjam melyik szoknya alá érdemes becserkésznem a lomposomat.  – helyezett Tanner vigyorogva egy korsó sört az öreg elé.

- A nagyképűség lesz a veszted egyszer, meglásd. – ingatta Jim a fejét. – Ha volna annyi hosszú év a hátad mögött, mint nekem, akkor már tudnád, hogy az ilyen lányokkal, mint ez a nebántsvirág is, nagy körültekintéssel kell bánni. Vagy nem kell velük foglalkozni, vagy feleségül kell őket venni. Minden más történet velük, csak szívfájdalommal végződik.

- És ezt mind meg tudtad róla állapítani, néhány perc leforgása alatt?

- Ezt első ránézésre meg lehet állapítani.

Tanner akaratlanul is fülét hegyezve könyökölt rá a pultra.

- És mégis hogy?

Jim felemelte a korsóját és egy jó nagyot húzott belőle.

- Egyszerű. Vegyük alapul azt a kis toprongyot, aki mindig körülötted őgyeleg…

- Julie-t.

- Igen Julie-t. – biccentett az öreg. – Ha ránézel arra a nőre, mit látsz?

- Ebbe most ne menjünk bele. – dobta Tanner a pultra a törlőrongyot.

- De, de… mondd csak meg, hogy mit látsz.

- Semmit. – vágta rá Tanner az egyetlen válaszlehetőséget, ami létezett ezen a világon.

- Pontosan. – hümmögött Jim. – Nem látsz semmi, mert nincs is ott semmi. Az a szegény lány olyan üres, mint szűz fiú pöcse a reggeli magömlés után…

- Jim!

- Mi az? Mintha veled soha nem fordult volna elő…

- Fókuszáljunk a lényegre, ha lehet… - vigyorgott Tanner.

- A lényeg az barátom, hogy egy olyan nő, mint az is ott – mutatott ujjával Addison-ra. – veszélyes. Azért veszélyes, mert van benne tartalom. – majd kajánul vigyorogva fojtatta - És nem csak akkor van benne tartalom, ha beléteszed…

- Inkább idd a sörödet, vén kéjenc… - csóválta meg a fejét Tanner, de a tekintete minduntalan merengve siklott vissza Addison-ra.

4. Fejezet

Addison világ életében hadilábon állt női mivoltával. Mármint biológiai felépítését tekintve teljesen nyilvánvaló volt a nemi identitása, de a gondolkodásmódja állandóan összekuszálta a képet.  Ez a közelharc önmagával egy nem tudatos, állandóan jelenlévő ficak volt az elméjében, ami akkor jött csak igazán lendületbe, amikor tipikusan női dolgokkal kellett foglalkoznia. Tipikusan női dolgokkal, mint például a főzés, vagy a sütés, a körömlakkok színei, az aktuális férfi szexszimbólum személye, de ide tartoztak még a „tizenkét kérdéses teszt, amit ha pontosan kitöltesz, megválaszoljuk, miért nincs soha hüvelyi orgazmusod” féle magazinokból szalajtott életbölcsességek is. Nem hogy nem volt érzéke ezekhez a dolgokhoz, egyszerűen nem értette őket, nem tudott mit kezdeni velük, és ez elég is volt ahhoz, hogy nyílegyenesen az ellenkező irányba meneküljön előlük. Valószínűleg emiatt randizott relatíve keveset is. Mindig kifogástalanul öltözködött, és büszke volt az ízlésére is – mert ha valamit értékelni tudott, akkor az a jóféle kelme, és a csinos szabás volt -, de itt ki is merült minden igyekezete. Körmeit saját maga ápolta, mindig rövidre nyírva azokat, nem volt híve a hamis barnaságnak – ezért a természetes színe miatt kaliforniai létére olyan volt, mint akit kihipóztak -, és a sminkje is mindössze egy kis szemceruzából, és szempillafestékből állt. Ha nagyon tetszeni akart valakinek, talán még magára kent egy kis szájfényt is, de ezzel le is zárultak a törekvései. Szerette a jól ápoltságot, emiatt képes volt vagyonokat költeni testápolókra, és fürdősókra, de ezek olyan cikkek voltak, amik nem emelték látványosan testének hétköznapi pompáját – figyelembe véve hogy a pasik zöme nem zsebmikroszkóppal járt-kelt a nagyvilágban, égve a pólusvizsgálási vágytól.

Ezek miatt az alig elhanyagolható tényezők miatt, az este kezdett totális katasztrófába torkollni. Kezdődött minden a fürdőben. Lezuhanyozott – ma már harmadik alkalommal, biztos, ami biztos alapon. A dezodorig nem történt semmi eget rengető esemény… A probléma a testpermettel indult, majd a parfümjével folytatódott. Szórjon magára belőlük vagy sem? Ha az illatorgia mellett dönt akkor keserű lesz a bőre, és erősen kételkedett abban, hogy Tanner akárcsak egy pillanatra is értékelné, ha a sok vegyi anyag úgy húzná össze a száját, mint a citrom. Hosszú vívódással töltött perccel később megállapodott magával abban, hogy a testpermet megy vissza a táskájába, a parfümből pedig elég lesz két kis csepp a fülei mögé. A következő dilemmát a fehérnemű kérdése okozta. Hozott magával annyi garnitúrát, ami egy Victoria’s Secret bemutatónak is a büszkeségére vált volna, így a bőség zavara a teljes tanácstalanság széléig sodorta. Maradjon az egyszerű, hétköznapi vonalú, klasszikus stílusnál, vagy vegye csábítóan démonosra a figurát? Csábítóan démonos, vagyis egyenlő kiéhezett, ergo olyan nő, akinek már csak a tábla hiányzik a nyakából, hogy „valaki hágjon meg!”. Kizárt. De mi van ha Tanner inkább a tüzesvérű nőktől veszti el a fejét? Azoktól akikben nem dolgozik a félsz, hogy egy bárban leszólítsanak egy hímet, kinyilatkoztatva abbéli vágyukat, hogy kielégülésre vágynak… Hát Addison soha nem szólított le senkit sehol, nemhogy egy bárban… Marad a klasszikus, elegáns stílus, csipkével, merevítővel, mindenféle push-up, és kényelmetlen fenékbevágás nélkül. A ruha… Ugyan Meredith jóvoltából volt kölcsönben nála néhány lengébb darab, amik funkciójukat remekül ellátták – értsd: elfedték a testét – de csábításra még a legnagyobb jóindulattal sem voltak alkalmasak. És ezzel bele is szaladtunk a következő dilemmába. Kell itt egyáltalán csábítani, vagy ezen a szakaszon már túl is vannak? Vagy a viszonyok univerzális törvénykönyve szerint, itt nincs is csábítási szakasz? Most akkor csinál magából idiótát, ha készül erre az egészre, vagy ha nem készül rá egyáltalán? A picsába, hogy nem volt egy olyan barátnője sem, akivel az ilyen dolgokat kikotyoghatták volna egymás közt, minden péntek este, egy pohár valamilyen teljesen képtelen elnevezésű koktél társaságában… A végén maradt amellett a farmer mellett, amit a délutáni ütközet után öltött magára, és belebújt egy halványsárga ujjatlan karcsúsított ingbe, aminek a mellbevarrása valahol a gyomránál lifegett. Még szerencse hogy Tanner padlásán egy tükör sem árválkodott, így legalább a zokogó görcsöt sikerült megkerülnie, ami holt biztosan a nyakába szakadt volna, ha van esélye megnézni magát. Az elmúlt fél órában pedig nem csinált egyebet, mint szabályos köröket rótt a padlóba. Vagy nyolcasokat. És azzal tette érdekesebbé önnön szórakoztatását, hogy néha elszaladt a fürdőig, majd vissza, készen arra hogy átöltözzön valami vadítóbba, aztán természetesen mindig meggondolva magát visszatért a sétáláshoz. Vagy hosszútávfutáshoz… Ahogy vesszük. És akkor most vajon hogyan is tovább? Menjen vissza a kocsmába, vagy üljön nyugodtan a fenekén? A kocsma egy szempontból teljesen ideális választásnak tűnt… Kocsma volt, ami azt jelentette hogy van benne pia. És Isten látja lelkét, egy felesért lassan ölni is képes lett volna. Esetleg kettőért. De nem akart túl rámenősnek sem látszani… Röhejes mennyire agyonbonyolítja ezt az egészet! Ingerülten szántott bele mind a tíz ujjával a hajába. Nem volna jobb ha összefogná? Ó a jó életbe! Itt a vége, ennyi volt, elég! Óriási betűkkel: ELÉG! A végén még addig fogja feleslegesen túráztatni magát, amíg tényleg fel nem nyergel egy lovat, és el nem vágtat vele a naplementébe.

Einstein kétség kívül egy nagyon okos ember volt. Matematikailag bebizonyította azt, amit Tanner-nek sikerült a saját bőrén is megtapasztalnia, vagyis hogy az idő egy nagyon kerge természetű valami, ami mindig akkor a leglomhább, amikor az ember azt szeretné hogy eszeveszetten száguldjon. És persze fordítva, mindig akkor siet, amikor az ember arra vágyik hogy kimerevedjen a pillanat. Ez a fordított arányosság pedig kezdett már lassan az idegeire menni. Vagy harminc perccel ezelőtt nézett legutóbb az órára, amikor a mutatók állása szerint fél tizenkettő múlt. Hihetetlen, hogy csak öt perc telt el azóta! Ha ez így fog menni, a végén mindenkit páros lábbal fog az ajtón kívülre tessékelni. És amúgy is, hová a frászba tűnt Addison? Kilenc magasságában megindult a forgalom, így nem volt ideje a nőn legeltetni a szemeit, és mire felocsúdott már csak a hűlt helyét találta. El nem tudta képzelni mi dolga lehet a nőnek este kilenckor a „vendégszobában”, ahol se internet, se tévé, se semmi más…

- Lassan szégyent hozol a férfinemre, annyira el vagy varázsolva. – motyorászta Jim, a harmadik sörét szürcsölgetve. Tanner az évek óta tartó pultos-vendég kapcsolatuk ellenére sem tudta volna megmondani, hogyan csinálja az öreg, hogy nem áll fejre annyi alkoholtól, amit napi szinten elfogyaszt. Még csak kapatosnak sem látta soha.

- Nem vagyok elvarázsolva. – dörmögte az orra alatt. Semmi esetre sem ezt a szót használta volna arra a kergemarhakór-szerű állapotra ami megszállta.

- Ha tovább fogod szuggerálni azt az órát, le fognak róla kopni a számok…

- Nem szuggerálom az órát, csak azt néztem mennyi van még zárásig. – halászott elő két újabb poharat az öblítővízből.

- Nos – krahácsolt Jim – még huszonegy perc. Egy perccel ezelőtt pedig, még huszonkét perc volt…

- Nincs kedved esetleg gyorsabban kortyolgatni a sörödet? – érdeklődött szenvtelenül Tanner, sebesen törölgetve a már tiszta korsókat.

- Jegyezd meg jól, fiam, egy igazi férfi számára nincs különbség egy üveg jól lehűtött sör, és egy jól karbantartott punci közt…

- Ennek örömére akkor kaphatnék én is egy üveg jól lehűtött sört?

Tanner mozdulatlanná dermedt, kezéről csöpögött a mosogatólé, homlokát kiverte a víz, arcizmait furcsa grimasz húzta össze. Hasonlatos ahhoz, mint amikor egy sebre fertőtlenítőt öntenek. A legdiplomatikusabb arcát magára öltve – azt amelyik semmiről nem tud semmit, soha nem lát, és nem tapasztal semmi különöset – pillantott föl.

- Csak mert jól karbantartott női fertályakra nem vágyom… - húzódott Addison ajka huncut mosolyra. – De hát nem is vagyok vérbeli férfi. Van ennek az életbölcsességnek női megfelelője is? – fordult Jim felé, miközben elhelyezkedett az egyik bárszéken.

- Kislány, ha tudnám, hogy mi zajlik a nők fejében, akkor nem ebben a kocsmában koptatnám az üléshuzatot… - Jim fittyet hányva saját korára, tüzetesen leltárba vette Addison testének az összes domborulatát, ami miatt Tanner-ben azonnal felszökött a pumpa. – Kész szerencse hogy végre ideért angyalom, - folytatta az öreg, tudomást sem véve a felé repkedő villámok hadáról – mert ez a szerencsétlen – biccentett a fejével Tanner felé - már alig bírja tartani magát. Csak pillanatok választják el attól, hogy heveny nyáladzásba ne kezdjen…

- Jim! – mordult fel Tanner figyelmeztetően.

- Fiatalok! – legyintett az öreg lezseren. – Nektek még meg van engedve, hogy hibás döntéseket hozzatok… - egy huzatra leküldte a maradék sört ami még a korsójában volt, aztán egy horkantás kíséretében lekecmergett a székéről. – De ne feledjétek – hajolt közelebb hozzájuk jó összeesküvő módjára – ahogy repülnek felettetek az évek, úgy lesz egyre kevesebb időtök kijavítani, amit elszúrtatok. – tenyerének vérszegény meglóbálásával megfordult, és köszönés nélkül úgy otthagyta őket, mint eb a Szaharát. Hatásos távozás volt, azt meg kellett hagyni. Mind a ketten úgy meredtek a Jim után becsukódó ajtóra, mintha az maga volna az égő csipkebokor.

Tanner automatikusan hajolt le a pult alatti hűtőhöz, kivett belőle két üveg Miller-t, kinyitotta őket, és az egyiket Addison elé tette egy pohár kíséretében.

- Furcsa… ember… - hümmögött a nő, ujjaival a kicsapódó párát kergetve az üveg nyakán. Tanner agyában leoldottak a biztosítékok.

- Az… - krákogott, és bár nem volt az ivás híve, most mégis majdnem egy korttyal leküldte a sörének a felét, annyira kiszáradt a torka. – Ne haragudj Jim-re… Neki ez a hétköznapi modora.

- Nem haragszom rá… - emelte Addison a szájához az üveget, ügyet sem vetve a pohárra. Fejét kecsesen hátrabillentve kortyolt, és kortolt, és kortyolt… Egy-két harmatcsepp hullott a dekoltázsába, és Tanner már tisztelgett is. Szépen nézünk ki! Minden kétséget kizáróan az lesz az este igazi kihívása, hogy az előtt segítse orgazmushoz a nőt, mielőtt Ő maga a csúcsra jutna. Halmozottan hátrányos helyzetből indult, mivel már akár ebben a percben is képes lett volna elsülni. Ráadásul új szokást is üdvözölhetett a soraiban… A sportszerű krákogást.

- Hol jártál? – érdeklődött csak hogy érdeklődjön valamiről, mert egy kóbor vízcseppecske az istennek sem akart kisiklani a látómezejéből. Szépen lecsüccsent Addison bal mellének a domborulatára, és onnan se előre, se hátra. Nem, még csak véletlenül sem az járt a fejében, hogy áthajol a pulton és lenyalja onnan. Finoman csókolgatva, ízlelgetve a nő puha bőrét, ami azon a helyen biztos hogy érzékeny is. Majd a nyelve nedves nyomot hagyva maga után lentebb siklik, és egy kicsit oldalra, egészen a bimbóig, ami már megkeményedve készen várja hogy szopogassa, hogy szívja… Franc! Franc! FRANC! A kangörcsöt, nem véletlenül nevezik GÖRCS-nek!

- Csak pihentem egy keveset. – vonta meg Addison a vállát, amitől a kis cseppecske egy kicsit elmozdult befelé, majd ismét megállt.  Nem létezik, hogy a gravitáció is pont most kezd el baszakodni az idegivel! Futólag körbenézett mennyien vannak még a helységben. Már csak fél tucat ember lézengett erre-arra, ráérősen, mintha semmi dolguk nem lenne…

- Ne haragudj. – kért előre is elnézést Tanner, majd határozottan kinyúlt és hüvelykujjának egyetlen erőteljesebb simogatásával kivégezte a csúfolódó kis vízcseppet. Amire nem számított, hogy kézfeje Addison melléhez fog nyomódni. Addison puha, ruganyos, pont a tenyerébe illő melléhez, és annak izgalomtól összehúzódott ékéhez. Franc…

A nő pupillái tányérnyira tágultak a nem várt érintéstől, légzése szapora lett, kívánatos halmai alatt a szíve őrült kalapálásba kezdett, Tanner pedig nem bírt parancsolni a kezének. Ahelyett hogy elhúzta volna, udvariasan, ahogy azt egy úriember tenné – még szerencse hogy soha nem tartotta magát annak – ujjai bekúsztak az ing alá, megérintették a csipkés melltartó tetejét, és magas ívből téve arra hogy ki láthatja vagy ki nem, kitapintották a felizgatott csúcsot. Hely híján nem tudta rendesen megcsípni, vagy dörzsölni a hegyes kis bimbót, így csak ujjai alatt görgette szépen, lassan, tekintetét mereven Addison tekintetébe fúrva, figyelve elnyíló ajkai mögül elő-előkandikáló rózsaszín nyelvét… 

Hangos, elégedett hímek nyers nevetése rántotta vissza Tanner-t a valóságba. Elhúzta a kezét a dús halomról, és pótcselekvésként a söréért nyúlt.

- Ne haragudj. – ismételte meg rekedten. – Ezt nem kellett volna.

Legszívesebben jól fejbe verte volna magát a sörösüveggel. Hogy lehet ennyire óvatlan? Ennyi erővel akár már a vállára is kaphatta volna Addison-t, hogy a mellét kidüllesztve kiabálja: Íme a nőm! Az én nőm! Az enyém! Szemléltetésképpen akár a pultra is hajíthatta volna, hogy ott érvényesítse nem létező férfiúi jogait. A picsába. – Uraim záróra! – kiáltotta el magát, és maradék sörét leöntve a torkán kijött a pult mögül. Türelemmel – ami úgyis túltengett benne – kivárta, amíg minden drága vendége elszopogatja az italát, megveregetik egymás hátát, aztán az övét. Kezet ráznak egymással, aztán vele… Mire elfordította a zárban a kulcsot, és kirakta a „zárva” jelzést hordozó táblát, már bolyhosak voltak az idegei. Homlokát az ajtónak támasztotta, és hosszú pillanatokig nem csinált semmit. Nem akarta bősz turulként lerohanni Addison-t, így jobbnak látta ha egyelőre nem fordul meg.

- Segítsek valamiben? – kérdezte a háta mögül a nő. – Felrakni a székeket, elmosogatni, letörölni ezt-azt…?

Letörölni ezt-azt… Hmm. Ennyi volt, nincs tovább.

Lassan elfordult az ajtótól, szembe a nővel, akinek az elmúlt huszonnégy óra pokoljárását köszönhette, és nem csinált mást csak egy kínzóan hosszú percig nézte, szabadon eresztve a képzeletét, aztán kimondta azt az egy szót, ami már jó ideje kaparta a torkát:

- Vetkőzz!

Tovább