2013. november 17., vasárnap

Ahol Megtalálod a Csődörödet Falva kontra városi kékharisnya 2.




Félelmetesen sötét volt az éjszaka, és ahogy a jobb napokat látott furgon falta maga alatt a mérföldeket, kezdett egyre feszültebbé válni a csend. Addison kedvelte a csendet. Nagyon is. De Mr. Crawford szótlansága, egyet jelentett a nemtetszéssel, és a modortalansággal. Nem mintha azt kívánta volna, hogy a férfi megállás nélkül csacsogjon, holmi felszínes témákról, de azért a normál udvariasság keretein belül kipréselhetett volna magából egy-két szót. Már csak azért is tanúbizonyságot tehetett volna ennyi figyelmességről, mert Addison kezdte magát egyre kényelmetlenebbül érezni. De ha így, akkor legyen így. Ha Mr. Crawford tüntető némaságba óhajt burkolózni, akkor tegye azt. Egy biztos, a dac elég erős motiváció, és Addison sosem félt a kihívásoktól. Ha a pasas nem hajlandó kinyitni a száját, akkor bizony ő sem fogja megkönnyíteni a helyzetet. Lopva a férfira pillantott. Leginkább semmit nem látott, mivel az egyetlen fényforrás az utat pásztázó fényszóró volt. Mr. Crawford magabiztosan vezetett, egyik kezét a kormányon nyugtatta, a másik keze lazán a combjára volt ejtve. Arra a combra, amin csak úgy feszült a farmer. Minden idegenkedése ellenére, Addison akaratlanul is lajstromba vette a férfi meglehetősen meggyőző testi adottságait, még a bárban… vagyis a kocsmában. Magas volt. Ahogy Addison is a maga 174 centijével, de a férfi még így is jó egy fejjel fölé tornyosult. Egyszerű sötét pólót viselt, ami törvényszerűen feszült meg a vállain és a mellkasán amikor mozgott, nem beszélve arról, hogy a bicepszénél egyenesen majd szétszakadt. De most őszintén… Az ilyen kontúros izomzat ugyan melyik nőnek ne tűnne fel? Addison sok sportos férfit látott már élete folyamán, volt hogy modellekkel kellett együtt dolgoznia, mégis az azokon a férfiakon megmutatkozó izomzatot, egy napon sem lehetett említeni Mr. Crawford izomzatával. Valamiért messziről sikított a pasas testfelépítéséről, hogy nem holmi sportszerű súlyemelésnek köszönheti az alakját, hanem az egyszerű fizikai munkának. Robosztus volt, masszív, és arányos. A sok hobbi gyúróval ellentétben, akiknek valamelyik testrészük mindig gyengébben volt kidolgozva, Mr. Crawford egyöntetűen keménynek tűnt mindenhol. Még a fenekénél is… Igen, Addison ezt is alaposan megfigyelte, amíg követte a férfit a kocsijához. Ha ehhez még hozzátesszük a meghatározhatatlanul fura homokszínű haját, ami kissé csapzottan keretezte amúgy markáns arcvonásait… Oké, be kellett látni, hogy Mr. Crawford külseje egyáltalán nem taszító. Mi több, még lehengerlően vonzó is lehetett volna, ha nincs az a piszok rossz stílusa, ami teljesen lerombolta az összképet. Addison mély sóhajtással terelte vissza a figyelmét az országútra. Ölni tudott volna egy meleg fürdőért. Amíg gyalogolt fel sem tűnt neki, mennyire felsértette érzékeny bőrét az aszfalt, de most hogy már jó tízedik perce egyhelyben ücsörgött, és a vérkeringése helyreállt, azt hitte menten meg fog bolondulni a szúró, lüktető, fájó érzéstől, ami a lábfejét kínozta. Automatikusan lenyúlt, és megtapogatta a bokáját. Enyhén meg volt duzzadva, és már csak ettől az egyszerű érintéstől is villámok cikáztak végig a testén. Felszisszent.
- Fáj a lába? – morogta mellette Mr. Crawford, tekintetét továbbra is az úton felejtve.
Addison azonnal kihúzta magát az ülésben.
- Most komolyan… Mégis milyen választ vár egy ennyire elképesztően ostoba kérdésre? – kérdezett vissza dölyfösen. Ami fix, Mr. Duzzogó lesz az utolsó, akivel bárminemű fájdalmát meg fogja osztani.
- Jellemző… - dörmögte az orra alatt Tanner.
- Mi jellemző?
- Maguk városiak… Egy egyszerű érdeklődő kérdésre sem képesek egyenes választ adni, inkább rögtön harciaskodnak. Ne gondolja aranyom, hogy álmatlanul fogom tölteni az éjszakámat a lába miatt, csak amilyen ridegen kuporog itt mellettem, kezdtem attól félni, hogy kikristályosodik a szélvédő. Gondoltam oldom egy kicsit a feszültségét…
- A feszültségemet… - visszhangozta Addison elnyújtva. – Hát ez jó. Tájékoztatásul közölném, hogy semmivel sem vagyok feszültebb az átlagnál.
Tanner halkan felnevetett. A hangban megbújó enyhén rekedtes mellékzöngétől, Addison hátán végigfutott valamilyen meghatározhatatlan izgalom.
- Ha maga mindig ennyire feszült, - morogta monotonon a férfi - akkor javasolnám, hogy rúgja seggbe a pasiját, mert az a szerencsétlen valamit nagyon elbaltázik.
- Mondja, maga mindig ennyire tolakodóan tuskó, vagy csak engem részesít ebben a kegyben?
- Mit mondhatnék… - vonta meg hanyagul Tanner a vállát - mindig próbálok eleget tenni az elvárásoknak.
- Tudja, pont az ilyen jellemző viselkedés miatt nem kell seggbe rúgnom semmilyen szerencsétlen alakot, aki valamit vélhetően nagyon elbaltázik.
A férfi válasz gyanánt halkan felhorkantott, Addison pedig egyre jobban elkezdett kijönni a sodrából.
- Mi az? Ez is annyira jellemző? – replikázott indulatoktól vöröslő fejjel.
- Nem feltétlenül, viszont nagyon sok mindent megmagyaráz… - felelte komótosan Tanner, továbbra sem pillantva a nőre. – Hogy hívják?
- Ez is egyike az általános érdeklődés tartományában mozgó kérdéseinek? – fújtatott továbbra is Addison.
- Tudja úgy halottam, hogy egyes kultúrkörökben, megszokott módja egy társalgás beindításának a bemutatkozás. De maga tudja… ha önnek megfelel az, hogy továbbra is össze-vissza fogom szólongatni, ahogy éppen hozza a helyzet, akkor ne válaszoljon.
- Addison. – bökte ki néhány másodpercnyi hallgatás után a nő.
- Jól meggondolta… - kekeckedett tovább Tanner.
- Mondja, maga képtelen arra hogy esetenként befogja a száját, és inkább ne mondjon semmit?
Tanner lassan a nő felé fordult.
- És maga? – kérdezett vissza és a nyomaték kedvéért addig figyelte Addisont, amíg az rá nem pillantott. Kár volt bevárnia ezt a pillantást. Valamiért arra számított, hogy Addison szeméből csak úgy sütni fog a gúny, és a megvetés, ezzel szemben a másodperc tized részéig olyan fokú sebezhetőséget látott megcsillanni a tekintetében, amitől menten görcsbe rándult a gyomra. Visszairányította a figyelmét az országútra. – Hol robbant le az autója?
- Fogalmam sincs. Elég sokat kellett sétálnom, amíg megláttam a kocsmáját. – felelte Addison tompán, miközben még mindig azon rágódott magában, hogy vajon mégis mi a nyavalya történt az elmúlt egy perc folyamán. Mi volt abban az egyszerű kérdésben, ami ennyire megrázta? Eddig is tudta, hogy nem a simulékonyságáról híres… Akkor mégis miért ütötte szíven, amikor a férfi visszakérdezett? Logikus megközelítés szerint, csak egy válasz volt erre az egészre. Egy pillanat erejéig felismerte önmagát a férfiban. A hideg, visszautasító stílusában. Vajon a kollégái, az ismerősei, a barátai – ugyan kit akar becsapni, nem voltak barátai -, olyannak látják, mint amilyennek Ő most Mr. Crawfordot? Tényleg ennyire zárkózott, közömbös, fásult, és rideg volna? Megfűszerezve persze egy csipetnyi szarkazmussal, és iróniával… Nem túl sok derültségre okot adó kép volt ez.
- Én Tanner vagyok. – köszörülte meg a torkát a férfi.
- Tudom. – vágta rá ingerülten Addison.
- Tudom, hogy tudja. Csak ahányszor azt mondja hogy Mr. Crawford, elmegy az életkedvem.
És újra csend. Vannak emberek akik genetikailag olyannyira nem kompetensek, hogy még csak egy egyszerű társalgást sem képesek a normák szerint levezényelni. Tanner úgy érezte, hogy pechére sikerült megtalálnia a leginkompetensebb nőt a világon. Vagy annak sikerült megtalálnia őt. Részletkérdés. A lényeg, hogy soha ebben az életben nem izzadt még bele annyira a kínlódásba, hogy fenntartsa a látszatát annak, hogy felnőtt ember, és nem holmi durcás óvodás. Nem volt könnyű természete, ezzel eddig is tisztában volt. De a mellette kuporgó nő idegesítően felsőbbrendű kisugárzása a legrosszabb oldalát hozta ki. Azt a fajtát, ami együtt jár a copfhúzogatással, és az állandó szekírozással. Pedig Addison külleme amúgy minden kritériumnak megfelelt volna. Túlságosan is, ami azt illeti. Amikor besegítette a nőt a furgonba, és azokon a farpofákon megfeszült az a szoknyának titulált valami, ami inkább volt második bőrnek nevezhető, mint ruhának… Nos, akkor minden önuralmára szüksége volt, hogy ne csapjon rá egy nagyot a gömbölyded formákra. Mint egy szép, érett barack. Egy kemény, formás selymes barack… Lehet hogy nem is rácsapni kellett volna, hanem beleharapni egy jóízűt. Már csak a gondolattól is érezte ahogy vérkészletének tetemes százaléka leáramlik a nadrágjába. Nagy ügy. Amilyen régen volt nővel, az volna a meglepő, ha nem izgulna fel. Lopva Addisonra pillantott. Lehetőségek tárháza lehetne ez az asszony. Azok az ajakak… Halk sóhaj hagyta el a száját. Remek. Milyen pihentető is az emberi biológia. Ha egyszer a keménység felüti a fejét, onnantól minden gondolat a szexről szól… De akkor is… azok az ajkak. Az alsó kicsit húsosabb, mint a felső. És amikor véletlenül nem kotyog valamiről, akkor olyan gúnyos, öntudatos halvány kis mosolyra húzódik. Vajon Addison tudja ezt magáról? Hogy minden gondolata, érzelme kiül az arcára, ha akarja, ha nem? Úgy lehetne olvasni belőle, mint egy nyitott könyvből. Tanner az életét merte volna tenni arra, hogy a nő párás tekintete, több mint izgató, amikor a csúcson van. Na ebbe határozottan nem kellene belegondolni. Ahogy Addison magát simogatja… Te jó isten! Ember fogd már vissza magad! Nem feltétlenül nyerő ötlet a nadrágodba élvezni, ezelőtt a némber előtt. Rendben. Vonzó. Oké. De lehet hogy neked már egy fűszálra is merevedésed lenne. Az hogy egy városi liba izgat fel, nem jelent semmit. Formás fenék, hetyke, körzővel tervezett cicik, és egy olyan száj, ami minden férfinak ugyanazt juttatja az eszébe. Felfogtuk. Nyugtázzuk. Továbblépünk. Higgadj! Tanner hangosan kifújta a tüdejében rekedt levegőt. Eddig azt sem vette észre, hogy elfelejtett lélegezni. A combján lévő keze megremegett. Rendben. Otthon kivered majd magadnak. Máskor is csináltad már. Megkönnyebbülsz, és minden marad a régiben. Vett egy mély levegőt. Ó, csak jutnánk már el odáig!
- Jól van? – kúszott el bódult agyáig Addison kérdése.
- Soha jobban! – vágta rá, majd ismét megköszörülte a torkát. – Miért kérdezi?
- Csak mert olyan furcsán sóhajtozik…
- Biztos a refluxom…
Addison nem túl nőiesen horkantott egyet.
- Lehet hogy meg kellene vizsgáltatnia.
Ó, ha tudná!
- Mondja csak Addison, annyi legalább biztos, hogy az államhatáron belül robbant le? – tekerte vissza a beszélgetés menetét Tanner a megszokott, és biztonságot nyújtó gúnyos mederbe.
- Nem is tudom… - adta a hülyét Addison – mégis melyik állam határára gondol?
- Utah…?
- Hát nem Coloradoban vagyunk? – dobta vissza túljátszva, tányérnyira kikerekedett szemekkel a labdát a lány.
- Az agyamra megy, ugye tudja… - morogta Tanner válaszul. Végszóra a furgon fényszórójából kiszabadult pászmák megcsillantak egy fekete karosszérián.
- Ez lesz az. – dőlt kissé előrébb Addison az anyósülésen.
- Biztos benne? – ráncolta össze a szemöldökét Tanner, ahogy egyre közelebb értek.
- Talán csak felismerem a saját kocsimat. – reflektált ridegen a lány, lesújtó pillantásokat lövellve felé.
- És tényleg biztos abban, hogy ez a maga kocsija? – ismételte meg a kérdést, biztos, ami biztos alapon Tanner, miközben lehúzódott, és beparkolt a Mustang elé.
- Miért, lát a környéken esetleg egyéb más járművet is, ami jobban megfelelne az elvárásainak? – szaladt fel Addison szemöldöke a homlokán.
- Jól van, na. Nem kell minden feltett kérdésemet a személye elleni támadásnak vélni. Egyszerűen csak nem gondoltam volna, hogy egy ilyen szépséggel furikázik. – magyarázta Tanner, miközben kinyitotta az ajtót, és kiszállt a furgonból. Nem várta meg, hogy a lány követi-e, ehelyett emelt hangon folytatta a mondandóját. – Az olyan fajta nők, mint maga, inkább hibridekkel szaladgálnak, vagy valamilyen menő európai sportkocsival. Egy Mustang meglepő fordulatnak számít… és nem feltétlenül a környezettudatos gondolkodásmód mintaképe.
- Na mert a maga furgonja aztán minden környezetvédőnek az álmai közé tartozik! – kontrázott hevesen Addison. Tanner kissé félrebiccentett fejjel figyelte, ahogy a nő szűk szoknyája ellenére próbál úgy kikászálódni az anyósülésről, hogy annak lehetőleg ne bokatörés legyen a vége.
- Segítsek? – érdeklődött pimaszul. Azok a hamvas, kemény barackok szabályos tolatással bukkantak fel a furgon ajtajában.
- Nem szükséges, köszönöm. – sziszegte Addison összeszorított álkapcsokkal. Egy panaszos nyikkanás mellet végül sikerült az aszfaltra szökkennie. Rohadt ruha! Csak jusson el ma éjszaka egy szállodába… Minden nyamvadt cafatját rituálisan fogja elégetni ennek a göncnek! 
Ahogy a talpa a földet érte, akaratlanul is felszisszent. Szép lesz, ha még le is sántul…
- Minden rendben, Addison? – lépett közelebb hozzá Tanner, majd megragadta a könyökét, és segített neki felegyenesedni. Addison ajkai kiszáradtak. Hullámokban érkezett felé a férfi testének a melege… és az illata. Akaratlanul nyelnie kellett. – Jól van? – ismételte meg Tanner a kérdést, de Addison csak bólintani volt képes. Hevesen reszketni kezdett a lába, és magában hálát adott az éjszakáért, mert így legalább biztos lehetett abban, hogy a férfi nem lát a benne dúló zavaros folyamatokból semmit tükröződni az arcán. Próbálta normalizálni a szívverését, és jobbára nem mert levegőt venni, mivel az a fűszeres, friss karakteres illat, ami körbelengte Tannert, elektromos kisülések tucatját idézte elő az agyában. Méghozzá kellemes, és izgató kisülések tucatjait.
- Szólaljon már meg, Addison! – ösztönözte a férfi parancsoló hangnemben. – Előre figyelmeztetem, nem fogom szájból szájba lélegeztetni…
Addison akaratlanul is felkuncogott. Tanner gerincén édes borzongás futott végig. Miért nem képes ez a némber többet viháncolni?
- Csak megszédültem. – makogta nem túl meggyőzően a lány.
- Mikor evett utoljára?
- Reggel…
- A hét melyik napján?
- Ma. Ma reggel. – nézett fel Addison fintorogva a férfira.
- Miért nem képesek maguk városi tyúkok, úgy táplálkozni, mint a normális emberek? – morogta az orra alatt Tanner, majd egy kicsit távolabb lépett a nőtől. Bőven elege volt mára a barackokból. Olyannyira hogy kezdett attól tartani, hogy hosszú ideig hanyagolnia kell majd ennek a gyümölcsnek a fogyasztását. Szeme észrevétlenül lekalandozott Addison melleinek az irányába… És az almákat is határozottan kerülnie kellene egy darabig. Elengedte a nő könyökét, és megfordulva öles léptekkel a Mustanghoz sétált, menet közben lopva megigazítva magán a nadrágot. Mindenről Addison bőrének a simasága tehet… Semmi kétség. Vagy az az édes illatfelhő, ami körülölelte. Szinte biztos hogy a hajából áradt…. A francba… Kezdhetne már lankadni… Kissé túl határozottan nyitotta fel a motorháztetőt.
Addison még mindig mély levegővételekkel próbálta tompítani zilált idegzetét. Fel nem tudta fogni mi is zajlott le a szervezetében. Nőből volt, és mint ilyen olvasott már olyan könyveket, amikben részletesen leírták a nagy tudású szerzők, hogy milyen érzés az, amikor az ember lányát letaglózza a vágy… na de ez. Ez az érzés, ami még mindig bizsergette a testét, minden volt csak nem komfortos. Lábelgyengülés? Reszketés? És úgy kapkodta a levegőt, mint aki menten meg akar fulladni. Közhelyes, és dühítő. Az hogy ráadásul pont egy ilyen férfi hat rá így, mint Tanner… egyenesen abszurd. Mindenről a szexuális életének a hiánya tehet. Ettől rögtön eszébe is jutott, hogy a nagyon gyors pakolás közben, mit is felejtett otthon… Ragyogó. Rá lesz kényszerülve a régi, jól bevált módszerre. A fürge ujjaira. Kedve lett volna ettől a gondolattól kínkeserves kacagásba kezdeni. Nem volt prűd, csak nem volt sem ideje, sem kitartása pasizni. Ettől függetlenül azonban még egészséges szexuális étvággyal rendelkezett, amit időnként le kellett vezetnie valahogy… Hogy most ezeket a megkönnyebbüléssel teli perceket egy zizegő szilikon darabnak köszönhette, hát na… Az vesse rá az első követ, aki soha nem maszturbált. De miért is gondolkozik egy kies országút szélén, az éjszaka kellős közepén ilyenekről? Fázósan maga köré fonta a karjait és odabicegett Tanner mellé.
- Na, mi a helyzet? – kukkantott be a férfi feje mellett a motorháztető alá. Tanner kérdőn felvont szemöldökkel sandított fel rá.
- Most itt fog egész végig a nyakamban lihegni? – tudakolta mézes-mázosan. – Attól nem fogom hamarabb megjavítani a kocsiját… - bár kit tudja, ha még sokáig fogja a szerszámja böködni a farmerja cipzárját, akkor még az is előfordulhat, hogy rekordsebességre fog kapcsolni. Kivette a hátsó zsebéből a kulcscsomóját, amin volt egy kisméretű ceruzalámpa. Felkattintotta, és bevilágított a gépkocsi lelkébe. – Nem hallott furcsa kattogást vezetés közben? – tudakolta közben a lánytól.
Addison megvonta a vállát.
- Előfordult, hogy kattogott, de ezek a régi kocsik mindig kattognak, vagy nem?
Tanner a felkarjára fektette a homlokát. A sors minden volt hozzá a mai napon, csak kegyes nem…
- Jegyezze meg, Addison – felelte kioktatóan, miközben lassan felegyenesedett – egy autó esetében, függetlenül gyártási évtől, típustól, és állapottól, sosem jó előjel, ha kattogást hall. – mondandóját nyomatékosítandó erőteljesen visszazárta a Mustang motorháztetejét. – Akarja hallani a rossz hírt, vagy sem?
Addison összeszűkült szemekkel, jól látható kétségbeeséssel rágcsálta az alsó ajkát.
- Ki vele, ne kerteljen!
- Ennek a jószágnak – paskolta meg a karosszériát finoman Tanner – egy teljes motorgenerálra van szüksége. A hengerfejeknek annyi, és nagyjából minden másnak is. Az is csoda, hogy eddig kibírta…
- Rendben. – toporgott idegesen egyik lábáról a másikra Addison. – És ez annyit jelent, hogy…?
- Hogy be kell vontatni, meg kell rendelni hozzá az alkatrészeket, ami már csak azért sem lesz egyszerű, mert ehhez a járgányhoz már nem gyártanak alkatrészeket… Meg kell várni, míg megérkeznek…
Addison becsukta a szemét, halványan megrázta a fejét, és feltartott tenyérrel jelezte, hogy ennyi információ untig elég volt számára.
- Mennyi idő, amíg helyre tudja hozni? – kérdezte halkan.
- Ez attól függ, hol találok hozzá alkatrészt. Ha sikerül valahonnan a környékről megszereznem a dolgokat, akkor nagyjából egy hét…
- Egy hét?! – sikantott fel Addison. – Egy hét?! Egy hét…?!
- Igen, egy hét. – szállt be most már Tanner is a kántálásba. – 7 nap, 168 óra…
- Ó, hogy én hogy utálom magát! – fakadt ki dúlva-fúlva Addison.
Tanner a csípőjével a kocsi oldalának támaszkodva lazán keresztbefonta mellkasa előtt a karjait.
- Én sem vagyok oda magáért aranyom, - dörmögte – de vajmi kevés közöm van ahhoz a helyzethez, amiben most magácska leledzik. Nem kellett volna felelőtlenül nekiindulnia ezzel a csotrogánnyal az útnak…
- Maga… maga… - fújtatott tovább Addison, miközben lendületesen grasszált fel és alá a kocsi mellett, olyan villámló tekintettel, amivel akár még embert is lehetett volna ölni – maga…
- Én…?
- Maga öntelt, pökkhendi, nagypofájú…
- Arrogáns. Ezt kérem, ne felejtse ki. – emelte fel a mutatóujját Tanner. - Módfelett büszke vagyok erre a tulajdonságomra…
- Maga arrogáns, lekezelő, bunkó! – fejezte be indulatosan a jelzők felsorolását a lány, aztán dühösen belerúgott meztelen lábfejével az abroncsba. Tanner már csak a látvány miatt is felszisszent, aztán szótlanul figyelte, ahogy a nő halkan jajongva fél lábon szökdécselni kezd, olyan cifra káromkodások közepette, amibe még Tanner füle is belepirult. Aztán az egész kifakadás, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is múlt. Addison halkan pihegve a kocsi oldalának dőlt, és tenyerébe temette az arcát. Haja lágyan omlott a hátára, a kezdeti konty már teljesen kibomlott, és úgy ölelték körbe a selymes tincsek a nő vállát, és karjait, mint egy puha takaró.
- Ugye most nem fog sírva fakadni? – fészkelődött Tanner kényelmetlenül. Ha a nő most bömbölni kezd, nem lesz választása, kénytelen lesz megtépni. Vagy saját magát…
Addison félreseperte az elkószált fürtöket az arcából, majd lesújtó pillantást küldött a férfi felé.
- Én nem maradhatok itt egy hétig! – jelentette ki határozottan. – Biztos van valamilyen más megoldás is. Nem akarja valaki eladni Springdale-ben a kocsiját?
- Nem tudok róla – ingatta a fejét komótosan Tanner.
- Nem létezik, hogy nincs abban a porfészekben egy elárvult traktor, amire nincs senkinek szüksége! Vagy egy robogó…? Bicikli…?
Tanner továbbra is lassan ingatta a fejét.
- Sajnos nem fogok tudni ilyen megoldással szolgálni. De ha ennyire sürgős, akkor talán egy lovat tudok keríteni valahonnan…
- Lovat… - ismételte meg Addison hitetlenkedve.
- Úgy bizony. Egy lovat. Tudja a városi közhiedelmekkel ellentétben ezek a haszonállatok még nem haltak ki…
- Menjen a picsába, Tanner! – bökött Addison az ujjával a férfi mellkasába. Mielőtt még elhúzhatta volna a kezét Tanner elkapta a csuklóját.
- Figyeljen ide, Addison – váltott komoly hangnemre a férfi – ki van merülve. Én is ki vagyok. Elmúlt éjfél. Elhiszem, hogy most fel van dúlva, de ma már úgysem fog tudni semmit sem csinálni, ha tótágast áll akkor sem. Vontassuk be a kocsiját a műhelybe. A műhely közvetlenül a kocsma mellett van, és van egy vendégszobám a felső szinten. Nem túl nagy, de van benne egy ágy, és még le is zuhanyozhat…
- Mi ütött magába? Most miért ilyen kedves? – szegezte neki a kérdést egyenesen a nő.
- Mert ha elfogadom, ha nem, nyilvánvaló, hogy ma már nem fogok tudni megszabadulni magától… - Tanner elengedte a nő csuklóját. – Plusz felkoncolnának a városban, ha megtudnák hogy itt hagytam egyedül…
- Hát ez megnyugtató…
- Na mit mondd, Addison? Van önben annyi vállalkozó szellem, hogy hazajön velem? – hergelte tovább Tanner a nőt. – Ha jól viselkedik, még lehet hogy meg is etetem…
- Ja, hogy aztán majd az ételmérgezés vigyen el.
- Kedves öntől, hogy feltételez rólam ennyi találékonyságot, de ki kell ábrándítanom. A magafajtákat jobban szeretem egyszerűen csak megfojtani.
Addison tekintete a távolba révedt, és csak úgy sütött belőle a tanácstalanság. Tanner nem bírta ki, és kézfejével a nő válla mögé igazította a tincseit. Csak a hajához ért hozzá, de már ettől is feljebb szökött a pulzusa… Idegőrlő.
- Nincs választása, aranyom. – dörmögte lágyan, túl lágyan, amikor a lány tekintete újra a tekintetébe fúródott.
- Tudom. – suttogta válaszul Addison.
- Üljön be a kocsiba - bökött Tanner az állával a Mustang felé - én hozom a vontatókötelet…
A lány egy lemondó sóhaj kíséretében hátat fordított neki, és átsétált a vezetőoldalra.
Share:

2013. november 16., szombat

Ahol Megtalálod a Csődörödet Falva kontra városi kékharisnya - még nincs címe a történetnek 1.



Szóval elkezdtem. Vegyes érzelmeim vannak, nem tudom még mi lesz belőle, lehet hogy semmi, lehet hogy a semmi szorozva valamivel, ami ugyebár még mindig semmi... Majd meglátjuk... Azt a mindenit, de lelkes vagyok! Na mindegy. Egy-két helyen nem egészen úgy alakultak a dolgok, mint ahogy azt felvázoltam, ennek oka, hogy a férfi szereplő alapvető jellemzői nem igazán fogják engedni a kacérkodást, egy fiatal éretlen csitrivel. Na jól van, nem magyarázom tovább a bizonyítványom, jöjjön aminek jönnie kell...


Prológus

- Addison… - lépett be John Benett a tárgyalóba. Madárszürke öltönyében, ősz halántéka és közel hetvenéves kora ellenére is még mindig vonzó hatást keltett. A Benett Corporation vezérigazgatójának olyan kisugárzása volt még mindig, amitől mindenki rögtön vigyázzba vágta magát. Kivéve Addison-t. A lány valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva, mindig úgy reagált az ilyen kisugárzású emberekre, hogy legyőzve mindennemű késztetését, már csak azért is egyenesen a szemükbe nézett, kihúzta magát, és minden higgadtságát bevetve, egyetlen üzenetet adott válaszul, ami nem volt más, mint a „ne packázz velem”. Hamar felismerte, hogy a dörgölőzést, és édelgést nem neki találták ki, így ez a viselkedésminta maradt az egyetlen még választható opció. Egyszerűen genetikailag volt alkalmatlan arra, hogy megtalálja melyik a legkényelmesebb szög, amivel a kellő hatásfokkal lehet a főnökség valagát nyalni.
Ahogy a vállalat atya úr istene egyre közelebb ért, Addison is vett egy mély levegőt, és lesimítva testhezálló fekete ruhájának szűkre szabott szoknya részét, talpra ügyeskedte magát. Határozottan pocsék ötlet volt ezt a göncöt magára vennie reggel, de mivel azt szerette volna, hogy a profizmusa legyen az első, ami szembe tűnik egy figyelőnek, így kénytelen volt a kényelmetlen ruha minden idegesítő varrását, cipzárját, és címkéjét elviselni. Pedig pazar darab volt ez a maga nemében. Ujjatlan, karcsúsított, teljesen zárt a nyakáig, a hátán végig apró gombokkal teljesen a fenekének a felső hajlatáig – a mögött volt rejtve a cipzár, aminek a fogai egész álló nap dörzsölték a bőrét. Konkrétan fel sem tudta volna venni egyedül ezt a szabászati csodát, mivel bármennyire is sokoldalúnak tartotta magát, a könyökízületei neki is csak a rendeltetésüknek megfelelően működtek. Milyen jó, ha az embernek vannak kedves szomszédjai, akik az ilyen roppantul idétlen szituációkban ki tudják segíteni!
- Mr. Benett. – nyújtotta ki kezét a férfi felé, miközben a leghivatalosabb hangszínét igyekezett megütni. Izzadt a tenyere, a pulzusa az egekben volt, és szinte a fizetését merte volna tenni arra, hogy vagy hulla sápadt, vagy pipacspiros a feje. Égő fülei inkább ez utóbbit támasztották alá. Mr. Benett határozottan megragadta a kezét, inkább ridegen, és rutinosan, mintsem érdeklődve megrázta azt, majd hanyag mozdulattal a szék felé mutatott, mintegy engedélyezve Addison-nak, hogy újra visszaülhet a helyére. Majd maga is elfoglalta a helyét az asztalfőn.
- Mint tudja, a New York-i leányvállalatunk vezetésére meghirdetett pozíciót, nemcsak ön, hanem egy másik nagyreménységű munkatársa is megpályázta…
- Hallottam róla… - dörmögte az orra alatt Addison, és nem bírta elnyomni az arcára kiülő, alig leplezett megvetést tartalmazó grimaszt. Mr. Benett ajkának enyhe rándulása jelezte, hogy nem siklott el mindent látó tekintete mellett ez a megnyilvánulás. Hogy most ajka a helytelenítés, a düh, vagy esetlegesen a jókedv miatt rándult-e meg, nos ez egy olyan kérdés volt, amire még az égiek sem tudták volna a választ.
- Mr. Carpenter – folytatta az öreg mintha mi sem történt volna – referenciái önmagukért beszélnek. Amióta a cégünknél dolgozik, több nagyszabású projektet vezényelt le, és minden ügyfelünk maximálisan meg volt elégedve a teljesítményével. Többek közt ennek is köszönhetjük, hogy bővült az ügyfélkörünk, és ezáltal a profitunk is. Mr. Carpenter kinyitotta a cégnek a következő évszázad kapuját…
- Mr. Benett – szakította meg Addison a legtiszteletteljesebb hangfekvéssel, ami csak tőle telt, a szóáradatot, mert kezdett a gyomorfekélye komoly bevérzésbe kezdeni a munkatársa méltatásától. – Nagy öröm számomra, hogy ennyire meg van elégedve Mr. Carpenter tevékenységével – minden igyekezete ellenére, nem lehetett nem kihallani szavai mögül a gúnyt -, de nagyra értékelném, ha rátérne arra, amiért magához rendelt. Nem mintha nem élvezném Mr. Carpenter kívülről tökéletesnek látszó munkájának az ecsetelését – ezt már nyíltan gúnyosan mondta -, de erősen kétlem, hogy ez lenne az oka az ittlétemnek.
Mr. Benett egy pillanatig elgondolkodva vizslatta, aztán halványan elmosolyodott.
- Tudja Addison, én mindig is ezt kedveltem magában a leginkább. Sosem rest a lényegre térni. Nem bírja a semmit mondást, a haszontalanságot. Ez teszi magát a szakma egyik legjobbjává. – Az öreg mély levegőt vett, mielőtt folytatta volna. – De ugyebár, mindig van egy „de”…
Addison arcán ismét átfutott egy fintor. Fogadni mert volna arra hogy nincs utálatosabb kötőszó a „de”-nél…
- Addison, lássuk be Ön képtelen arra, hogy visszafogja magát, ha a véleményéről van szó…
- Mr. Benett…
Az öreg kissé megemelte a kezét.
- Nem tudja, hogy mikor van itt az ideje a hallgatásnak. – Mr. Benett megemelkedő szemöldöke beszédesebb volt mindennél. – Még csak hírből sem ismeri a diplomatikusságot, és nem foglalkozva a következményekkel, mindig nyersen lép fel, még akkor is, ha azzal teszem azt, megsérti az ügyfeleinket. A munkatársak akik a keze alá dolgoznak, rettegéssel élik a hétköznapjaikat…
- Azért ez túlzás! – fakadt ki most már Addison. – Nem állítom, hogy nem vagyok szigorú, vagy maximalista, de soha nem szoktam ok nélkül durva lenni.
- Úgy véli? – szegezte neki elnyújtva a kérdést a vezérigazgató.
- Igen, úgy vélem. – vágta rá Addison.
- Akkor is úgy vélte, amikor múltkor azt a postázóban dolgozó fiatalembert mindenki szeme láttára olyan kegyetlenül leteremtette?
- Nem voltam kegyetlen. – tiltakozott határozottan Addison. – Amiatt az analfabéta miatt, majdnem lecsúsztunk az egyik pályázatról, mert ahelyett hogy a dolgát végezte volna, az egyik titkárnővel kacérkodott, fittyet hányva a határidőkre. Nem olyan bonyolult munka egy postázóban dolgozni… Kap az ember egy levelet, amit iktatni kell, és elküldeni egy megadott helyre, egy megadott időn belül. Már megbocsásson uram, de ha valakinek ez is kihívást jelent, az jobban járna, ha elkezdene gondolkozni azon, hogy pályát módosít. Ilyen kilengő libidó mellett, tudnám javasolni a pornóipart… - szúrta még közbe túlzott kedvességgel, majd egyenesen a férfi szemébe nézve fojtatta. - Ha akkor rajtam múlt volna, az a srác már nem dolgozna itt…
- De nem Önön múlt…
- Nem. Mély bánatomra… - motyogta Addison kedvetlenül.
Mr. Benett kissé előrébb dőlt a székében.
- Addison, maga túl merev.
Merev… Ezzel sem vádolták meg még soha. Addison ingerülten kifújta a levegőt.
- Nem hiszem, hogy merevebb lennék bárkitől is…
- Jaj, dehogynem! – paskolta meg jóindulatúan az öreg a kézfejét. – Maga sosem volt fiatal? Sosem követett el hibákat? Úgy értem, mire használta Ön az egyetemi éveit?
- Meglepő módon tanulásra, uram. – vágta ki magát duzzogva Addison. Nem bírt tovább egyhelyben ücsörögni. Amilyen kecsesen engedte a ruhája, felállt a párnázott, bőrborítású székből, és az ablakhoz sétált. San Fransisco utcái úgy hevertek a lábai előtt, mintha leigázta volna őket. Valahol tényleg úgy is érezte, hogy győzelmet aratott, valamilyen láthatatlan ellenséggel szemben. Imádott itt élni, imádta a munkáját, és imádta a kihívásokat, és a felelősséget, amivel a munkája járt. Egyedül tornázta fel magát idáig. Rengeteg energiát ölt abba, hogy a legjobb legyen. Az egyetem évei alatt, és most is. Ha ehhez az kellett, hogy lemondjon a szórakozásról, ám legyen… Sosem érezte azt, hogy kimaradt volna bármiből is. És most itt van karnyújtásnyira előtte az a pozíció, amiért ennyit küzdött. És azért nem fogja megkapni, mert nem elég kedves… Piszokul fájt ennek már csak a gondolata is. – Nagyon kedves öntől uram, hogy rávilágított azon hiányosságaimra, amikkel eddig is tisztában voltunk. – szólalt meg hűvösen. – Mentségemre legyen mondva, azon személyiségjegyeimet, amik erősen kikezdhetők, bőven kompenzálja a szakmai tudtásom, és a tapasztalatom. De ha jól vettem ki az eddigi szavaiból, akkor ez itt kevés…
- Én ilyet egy szóval sem állítottam. – vágott közbe Mr. Benett. – Meghoztam a döntésemet, és ha volna még egy kis türelme, akkor meg is osztanám önnel.
Addison a férfi felé fordult.
- Hallgatom. – felelte sután, miközben legszívesebben már sikítozott volna kínjában.
- Ugyan Ön ezt soha nem fogja beismerni, de Mr. Carpenter, és Ön remek kis csapatot alkotnak. Kiegyensúlyozzák egymás hibáit. Ezért úgy határoztam, hogy mindkettőjüket New Yorkba küldöm. Azonos hatáskörrel. Minden projekt, amit önök fognak irányítani, csak akkor lesz kivitelezhető, ha mindketten aláírják a terveket…
- Mi van? – hördült fel Addison, minden jólneveltségét elfelejtve. – Ezt nem gondolhatja komolyan, uram!
- De. Vezérigazgatóként adott számomra a lehetőség, hogy döntéseket hozzak. Akár szokatlan döntéseket is, ha a helyzet úgy kívánja.
- De ez ostobaság! – emelte meg a hangját Addison. – Nem gondolhatja komolyan, hogy én és az a pöffeszkedő, kedélyeskedő ffff… - még idejében vett egy mély levegőt, így le tudta nyelni az igencsak ideillőt szót, majd mintha misem történt volna fojtatta is - , együttműködve igazgassuk a new york-i irodát. Ott fog elgáncsolni az az ember, ahol csak tud!
- Akárcsak Ön Őt… - szúrta közbe az öreg komótosan.
- Attól azért én jóval profibb vagyok! – kérte ki magának Addison, és most már szó szerint fújtatott a dühtől. – És mi van, ha nem vállalom? – szaladt ki a kérdés a száján, mielőtt átgondolhatta volna.
Az öreg is felállt a székéből, és lassan közelebb lépett hozzá.
- Ne hamarkodja el a döntést, Addison. Attól függetlenül, hogy a feltételek eltérnek attól, amire számított, ez még nagy előrelépés lehet a karrierje szempontjából.
Addison legszívesebben belekiabálta volna a főnöke szemébe, hogy magas ívből tojik a karrierjére. És legszívesebben bősz toporzékolásba kezdett volna. Milyen jó, ha az embernek van önuralma…
- Vegyen ki egy kis szabadságot. – indult el a férfi a tárgyaló ajtaja felé. – Ha jók az értesüléseim, amióta elkezdett nálunk dolgozni, nem vett ki egyetlen napot sem.
- Nem akarom szabadságolni magam!  
- Pedig jót tenne önnek. Egy kicsit el tudna távolodni ettől az egésztől, mérlegelhetné a lehetőségeit…
- Még nem válaszolt a kérdésemre, uram. Mi lesz, ha nem vállalom a pozíciót?
Mr. Benett kezében a kilinccsel visszafordult.
- Akkor Mr. Carpenter egedül fogja vezetni a new york-i kirendeltséget, Ön pedig dönthet a felől, hogy a jelenlegi pozíciója hosszútávon is elégedettséggel tölti-e el. – ezzel kinyitotta az ajtót, és otthagyta Addisont kavargó gondolataival.

***

Alig három kínkeserves semmittevéssel töltött órával később, Addison még mindig ugyanazokat a köröket rótta az elméjében. A legrosszabb az volt, hogy még munkát sem nagyon tudott keríteni, amivel lefoglalhatta volna magát. A pályázat miatt, minden határidős munkáját jóval a határidők lejárta előtt befejezte. Vicces volt, hogy szorgalma leginkább csak annak volt köszönhető, hogy nem akarta úgy itt hagyni a csoportját, hogy befejezetlen projektje van. Ennek örömére, most mindenki, jómagát is beleértve, lóbálhatta a lábát a munkaidő végéig. Soha nem gondolta volna, hogy egyszer egy ilyen szituációban fogja találni magát. Amikor lediplomázott közgazdaságtanból, majd nem sokkal később marketingből, meg volt győződve arról, hogy minden az elképzelései szerint fog majd alakulni. Az első komoly munkahelyét is a Benett Corporation-nél találta meg. A létra legalján kezdett mindenesként… A legapróbb folyamatokat is volt alkalma a részletekig megfigyelni. Lenyűgözte, hogyan épülnek ki a vállalati arculatok, vagy hogyan tervezik meg egy-egy termék propagandáját. Semmi köze nem volt a reklámok vizuális felépítéséhez, nem is igen értett ezekhez a dolgokhoz. Ez a grafikusok munkája volt, a művészeti szakértőké. Az ő munkaköre az agy volt. Az alapok. Megkeresni a cégeket, akik magukat, vagy valamijüket népszerűsíteni óhajtották. Ő tervezte meg a pályázatokat, ő fogta csokorba a különböző osztályok munkáját. Felügyelte az ötletbörzéket, figyelte a fogyasztói visszajelzéseket, nyakig merült, ha kellett, a piacgazdasági mutatókban. Tudta mire nyitottak az emberek, mire kevésbé, és mindig abba az irányba terelgette az osztályok munkáját, amerre kellett ahhoz, hogy a mutatók hozzák az elvárt szintet. Kemény tárgyalópartner volt, és igen, volt hogy egy-egy cég vezetőségének az elvárásait a realitásokhoz szabta. És igen, volt hogy ezt meglehetősen kendőzetlen formában tette. De sosem értette miért is kellene ehhez bájolognia. Akiknek dolgoztak, akartak valamit, leginkább figyelemfelkeltést, nagyobb népszerűséget, pozitívabb megítélést. Ő tudta hogyan lehet ezt kivitelezni… Egyszerű. Az üzlet, az üzlet. A mutatók nem lesznek jobbak, ha mámorosan, kedveskedve dünnyögünk egymásnak, nem?
Közel hatszázadik alkalommal lökte meg tollának a végével a kis golyóbisos örökmozgót az asztalán. Tik-tak, tik-tak, tik-tak… Panaszosan felnyögött, és homlokát a hideg asztallapra szorította. Szemét, tolakodó, William Carpenter… A kivágódó ajtó hangjára felkapta a fejét.
- Látványosan szenvedsz… - jegyezte meg elégedetten, kaján vigyorral a száján a világ legutálatosabb férfija.
- Fesd falra az ördögöt… - morgolódott magába Addison. – Mit akarsz, Will? – erőltetett az arcára egy kényszeredett mosolyt.
A férfi mit sem törődve a nem túl szívélyes fogadtatással, lehuppant az íróasztal előtt terpeszkedő székre. Undorítóan jól nézett ki, méret után készült sötétkék, majdnem fekete háromrészes öltönyében, fehér ingjében, és sötétszürke, ezüstösen fénylő nyakkendőjében. Dióbarna haja lazán a homlokába hullva, kicsit lazított az amúgy formális megjelenésén. Az ember azt hihetné, hogy a mogyoróbarna szemek, mindig melegen csillognak… de nem. Ebben a szempárban, ami most Addisont méregette, sok minden fellelhető volt – rosszindulat, önelégültség, szadista öröm, hatalommánia -, de melegség az egy csepp sem.
- Gondoltam megbeszélhetnénk, hogyan és mikor fogunk utazni a Nagy Almába. – rakta keresztbe Will a lábait ahogy hanyagul hátra dőlt. – Ha már úgyis együtt fogunk dolgozni, akkor akár már most is elkezdhetjük…
- Én biztos, hogy nem fogok veled együtt dolgozni.  – horkant fel Addison harciasan.
Will érdeklődve felvonta a szemöldökét.
- Nem nagyon van választásod. – vigyorogta. – De tudod mit, kegyes leszek veled. Ha nem akarsz velem dolgozni, akkor megengedem hogy alattam dolgozz… John-nal majd én megbeszélem a részleteket.
- Ízléstelen vagy.
- Igen, az vagyok… - bólogatott a férfi, helyeslően, mint akinek soha nem is volt szégyenérzete. – De ezt eddig is tudtuk. Téged pedig külön élvezet szekálni, mert mindig olyan könnyen felpaprikázod magad.
- Nincs jobb dolgod, mint itt fárasztani engem? – hunyta le lemondóan a szemét Addison. – Még egyelőre nem tudom hogyan, de el fogom érni Mr. Benett-nél, hogy ezt az egész sületlenséget elfelejtse. Ahhoz hogy én veled dolgozzam, el kellene távolíttatnom a homloklebenyemet…
Will Addison füleinek túl harsányan felnevetett, aztán felvette azt az idegesítően önbizalomtól, és önnön nagyságrendűségétől fénylő arcát, amitől a nőnek alapból öklendezni támadt kedve.
- John nem fogja meggondolni magát. – jelentette ki fellebbezhetetlenül.
- Miből gondolod? – érdeklődött negédesen Addison.
- Onnan, hogy már én is megpróbáltam lebeszélni róla. Hidd el, minden tárgyalókészségemet bevetettem, mivel nekem sem vágyálmom egy ilyen karót nyelt, idegbeteg némberrel, mint te, együtt vezetni a kirendeltséget. De John hajthatatlan. A fejébe vette, hogy mi vagyunk egy egésznek a két fele. Úgyhogy – szökkent lendületesen talpra a férfi – ez van, ami van. Csak hogy tudd, Addison – fordult még vissza az iroda ajtajából -, én nem fogok visszatáncolni. Ha az kell ehhez a lehetőséghez, hogy elviseljem minden hisztidet, akkor el fogom viselni, de ne hidd, hogy majd meghunyászkodva átengedem neked a terepet. Lehet, hogy John nem képes belátni, de mi ketten tudjuk, hogy nem fogunk tudni együttműködni. Előbb-utóbb valamelyikünk be fogja adni a kulcsot, és jó ha már most felkészülsz lelkileg, mert nem én leszek az a valaki. – kétszer megpaskolta az ajtófélfát, és már ott sem volt. Egy valamit el kellett ismerni, Will nagyon értett a hatásos ki, és belépőkhöz. Addison visszaejtette a homlokát az asztallapra. Nagy igazság volt abban, amit Will mondott. Kizárt hogy ők ketten valaha zökkenőmentesen együtt dolgozzanak. Will minden volt, ami Addison sohasem. Nagyszájú, tenyérbe mászó, társaság kedvence… aki után bolondultak a nők. Ez egy olyan része volt a férfinak, amit Addison képtelen volt felérni ép ésszel. Minden nő mazochista? Kinek kellene egy ilyen farok? Megbízhatatlan, odafigyelésre képtelen, önző alak… Szinte minden taszította ebben a pasiban. De úgy tűnt, ő az egyetlen, akire így hat a férfi varázsereje. Mindezeken felül viszont, azt is be kellett látni, hogy tényleg voltak jó ötletei. És azt is el kellett ismerni, hogyan nagyon jól tudta ösztönözni a munkatársakat. A nőket legalábbis…
Addison hirtelen úgy érezte, hogy túl szűk rajta a ruha, és hogy lassan, de biztosan meg fog fulladni. Nem volt túl nagy az irodája, de most még annál is kisebbnek tűnt. Homlokában egyre erősebb nyomást érzékelt, és alig tudta levetkőzni magáról a kényszert, hogy szétverjen valamit. Lehet hogy Mr. Benett-nek volt igaza. El kellene mennie szabira, hogy nyugodtan átgondolhassa ezt az egészet. A hónap végéig még három hét volt hátra. Ha kivenné ezt a három hetet, és pihenne egy keveset, lehet hogy nem látná ennyire gyászosnak a helyzetét. Értékelni kellene ezt is… hogy kapott egy kis időt, hogy rendbe szedje a gondolatait. Elmehetne hamarabb New York-ba, elkezdhetne megbarátkozni a várossal. Még sosem járt New York-ban… Egyre szimpatikusabbnak tűnt az ötlet. Amikor pedig az ebédidőben kilépett a folyosóra, és meglátta ahogy Will jókedvűen kacarászva csapja a szelet a portán ücsörgő gyakornoknak, mint akinek semmi gondja, egyenesen elfutotta a méreg. Hát teljesen elment az esze? Ha Will Carpenternek megy az, hogy fel se véve ezt a váratlan fordulatot, udvarolgat a munkahelyén, akkor neki is menni fog! Nem fog maga alá roskadva, savanyú ábrázattal le-föl járkálni itt napokig, vállán a világ súlyával… Arról ugyan fogalma sem volt, mihez is fog kezdeni a következő hetekben, de abban biztos volt, hogy nem a sebeit fogja nyalogatni. A közeli kis ebédlő helyett, ahol rendszeresen étkezni szokott, a vezérigazgató irodája felé vette az irányt.



Első fejezet


Azt a büdös, keserves, szerencsétlen mindenit neki! Miért van az, hogy amikor egyszer az életben végre rászánja magát arra, hogy spontán csináljon valamit, a sors rögtön keresztbe tesz neki? Miért kell mindennek az életében végül mindig közhelyesen végződnie? Elgyötörten vizslatta még pár hosszú másodpercig a motorháztető alól felkúszó sejtelmes füstöt. Egy idióta. Semmi kétség. Egy meggondolatlan, hülye, kapkodó liba. Miért? De tényleg miért is nem tudott nyugton maradni a fenekén? Miért kellett rögtön hazamennie, miután mindent megtárgyalt John Benett-el? És legfőképp, miért nem bírt várni még egy napot az indulással? Miért van az, hogy csak a végleteket ismeri? Ha akkor csak egy kicsit megfontoltabb… Ha várt volna még egy napot. Vett volna egy repülőjegyet a másnapi new york-i járatra, és első osztályon utazhatott volna. Ma pedig a saját ágyában aludhatna. Kényelmesen. Könyörgöm, még arra is képtelen volt, hogy átöltözzön! Mondjuk ez nem a saját hibája volt… Ez csak és kizárólag Mrs. Morris-nak volt köszönhető, mert nem volt otthon amikor nem sokkal dél után bekopogott hozzá. Ki tudja merre kóválygott az öregasszony. Felfoghatatlan, hogy ahelyett hogy otthon kötögetett volna, elcsalingázott valamerre. Az viszont csakis a saját butaságának köszönhető, hogy a végzet eme intését teljesen figyelmen kívül hagyva, berámolt az utazótáskájába, és már száguldott is a garázs felé. Mit lehet erre mondani? Akkor jó ötletnek tűnt… Az apja öreg Mustang Gran Torino-ja… Az tehet mindenről. Ez a csodálatos éjfekete, bőrüléses szépség. Évekkel ezelőtt vezette utoljára. Nem is. Az önsajnálata tehet mindenről. Az súgta neki a munkahelyéről kilépve, hogy ne repülővel menjen. Hisz bőven van ideje arra, hogy felautózzon New York-ba. Az pedig csak szimplán a hülyeségének volt köszönhető, hogy meg volt arról győződve, hogy ez a bárgyú csotrogány, több évnyi semmittevés után is gond nélkül működni fog. Annyira egyszerűnek tűnt az egész. Elindulni az 5-ösön, majd Bakersfield-nél letérni a 15-ösre, majd a 70-esen, vagy a 76-oson végigcsorogni New York-ig. Megszakításokkal, és kényelmes tempóban, egy hét, és már ott is van. Ráadásul úgy, hogy nem egy nagyvárost érint. Leszámítva az út első szakaszát, ahol leginkább a kietlen pusztaságon kell keresztülhajtani. Persze nem is róla lett volna szó, ha nem robban le a kocsi alatta minden előzetes figyelmeztetés nélkül… Utah-ban… a senki földjének a közepén. Nem mintha a kilátás nem lett volna festői. Szép kihalt, tele kavicsokkal, vörösben játszó földdel, amíg a szem ellát. Itt-ott egy-egy árva gyökérzet, vagy fa. Kiszáradt, korhadt fa… Remek. És akkor még ott volt ez a nyomorult ruha is! Addison érezte, ahogy a düh egyre inkább elhatalmasodik rajta. Lassan este kilencet ütött az óra. Már nyolcadik órája vezetett egyfolytában, melege volt, szakadt róla a víz, ami nem is csoda így július elején, és ami a legbosszantóbb volt, hogy még ki sem nagyon tombolhatta magát, mert a szoknya szűk szabása a rugdosást sem engedte. A magassarkújáról már nem is beszélve. Felemelte a fejét a kormányról, kecsesen kicsusszant az ülésről, bezárta maga után a kocsi ajtaját… kulcsra – a pedánssága még érintetlenül tobzódott szokásos keretein belül -, komótos lassúsággal kilépett a cipőjéből, aztán minden erejét összegyűjtve, olyan messzire hajította a vagyont érő Prada-kat, amilyen messzire csak bírta. Legszívesebben kiabált is volna hozzá, de közönség hiányában, nem szórakoztatta volna annyira a dolog, mint amennyire kellett volna. Elsimította a ruháin a képzeletbeli gyűrődéseket, laza kontyba tűzött tincseit is eligazgatta, majd retiküljét harciasan a vállára dobva, harisnyás lábaival nekiindult az országútnak.

***

 - De Tanner… – vetett rá igézőnek alig-alig nevezhető pillantásokat a vele szemben ülő csitri, miközben igyekezett csábítóan csücsöríteni. Az összhatás rémisztőnek volt nevezhető. – Jövő héten már be fogom tölteni a 21-et… Most azaz egy hét ide vagy oda…
- Nem érdekel, hogy a jövő héten, vagy hogy a jövő évezredben fogod-e betölteni a 21-et, Julie. – válaszolta Tanner magára erőltetve a világ összes nyugalmát. – Ebben a kocsmában addig nem fogsz alkoholt inni, amíg én vagyok a tulajdonos.
A kiscsaj kedvetlenül elhúzta a száját, majd a pultra dőlve próbálta a figyelmet a melleire terelni. Abszolúte felesleges mozdulat volt, mivel az a deréknál véget érő anyagdarab amit viselt, akkor sem takart semmit, amikor teljesen egyenesen állt.
- Nem vagy igazságos. – nyafogta túljátszott duzzogással. – Mikor fogsz rám végre nőként nézni?
Tanner felhorkantott.
- Legkorábban 15-20 év múlva.
- Tudod mi a te legnagyobb bajod? – bökte vörösre lakkozott körmeit a lány Tanner felé.
- Égek a vágytól, hogy megtudhassam tőled.
- Túlságosan el vagy telve magaddal. Azt hiszed, hogy túl jó vagy…
Tenner nem bírta megállni, hogy ne nevessen fel hangosan ezen a megállapításon.
- Így igaz, Julie. Meg vagyok győződve arról, hogy megismételhetetlen a tökéletességem. De akkor sem foglak sörrel kiszolgálni. Sem semmi mással… - vetett jelentőségteljes pillantást a lányra, remélve hogy az megérti a szavak mögött rejtőző mélyebb tartalmat. – Nagyon jól tudod, hogy az anyád felettem járt a suliban négy évvel.  És azt is nagyon jól tudod, hogy jóban vagyok az anyáddal. Én a helyedben nem kísérteném azzal a sorsot, hogy feleslegesen felidegesítesz. Még a végén elkottyantom magam, és kiderül, hogy hol is szoktál táborozni péntek esténként. – jelzésértékűen az órára pillantott. – Fél tizenegy múlt, Julie… - mondta ki aztán hangosan is, amikor a leányzó csak bamba pislantásokkal méregette.
- Ezzel most azt akarod mondani, hogy menjek haza? – sipított fel Julie.
- Mégis szerinted mi mást akarhattam volna ezzel mondani?
- 20 éves vagyok, Tanner! Nem kettő!
- Ezt gond nélkül el is fogom majd fogadni akkor, amikor elkezdesz úgy viselkedni, ahogy az egy felnőtt nőtől elvárható. De addig, amíg ilyen göncökben – hordozta végig a tekintetét beszédesen a lányon – fogsz itt lábatlankodni a kocsmámban, körülöttem legyeskedve, addig szó sem lehet arról, hogy ne úgy nézzek rád, mint egy nevelésre szoruló csitrire.
- Pofátlan vagy! – hördült fel Julie. – Bántanak a szavaid… - tette még hozzá színpadiasan szomorúan. 
És íme, megérkezett a váltás is, konstatálta Tanner kiábrándultan. Amikor Julie nem boldogult a csáberejével, akkor elővette a sajnálnivaló formáját. Majd minden héten eljátszották ezt a műsort. Jobb napjain Tanner el bírta viselni a felszínes kiscsaj minden hullámzását, de ma nem volt a legjobb hangulatában. Egyszerűen képtelen volt napirendre térni afelett, hogy az egyik ismerősének a lánya nem képes lekattani róla. Amikor felszínre tört benne a humor, akkor annyival letudta ezt az egész faramuci helyzetet, hogy vannak a Földön olyan helyek, ahol az ilyen szituációkból szoktak születni azok a bizonyos beszámolók, amik úgy kezdődnek, hogy „Kedves Playboy, soha nem gondoltam volna, hogy egyszer ilyen is megtörténhet velem…”. Rosszabb napjain, mint amilyen a mai is volt, legszívesebben megráncigálta volna az előtte tollászkodó lányt. Harminchat éves múlt, egy csődbe ment házassággal és többtucat kalanddal a háta mögött – ezen teljesítményére nem feltétlenül volt büszke -, de még mindig nem tudta még csak érintőlegesen sem behatárolni, hogy mit is akarhatnak a nők. A probléma abban kezdett kiteljesedni, hogy lassan már nem is akarta ezt megtudni.
- Menj haza, Julie. – dörmögte az orra alatt, és tovább törölgette a kezében szorongatott poharat, ami már most is annyira csillogott, hogy meg lehetett vakulni tőle.
- De én nem akarok hazamenni… - lehelte fátyolosan a lány.
Tanner szorosan összezárta a szemeit, és lassan elszámolt magába tízig. Ködösen hallotta, hogy kinyílik a kocsma ajtaja, és hogy a szokásos zajok lassan elhalkulnak. Nem tudta miért állt be ez a szokatlan változás, de nem is érdekelte, mivel azzal volt elfoglalva, hogy visszaszorítsa az agyában egyre hevesebben emelkedő pumpát a megszokott mértékig. Óvatosan kinyitotta a szemét, miközben kifújta a levegőt. Tudta hogy szikrákat szór a tekintete, és még csak meg sem kísérelte ezt véka alá rejteni.
- Elnézést… - motyogta egy lágy hang valahonnan oldalról, de Tanner agyát megülte a vörös köd. Gombóccá gyűrte a kezében szorongatott törlőrongyot, és a pultra vágta. Julie tekintete elnyílt, valószínűleg megérezte a közelgő vihart, ami már csak másodpercekre volt a kitöréstől. Jól látható riadalommal ellépett a pulttól.
- Nem fogom még egyszer elmondani Julie, úgyhogy jól nyisd ki a füled. – dörögte Tanner.
- Ne haragudjon… - úszott keresztül ismét az a kellemes hang a levegőn.
- Ne most! – szólt ingerülten Tanner, le nem véve a szemét az előtte remegő lányról. Nem tudta ki áll a pult szélén, de nem is érdekelte. Majd szépen kivárja, amíg rá kerül a sor. – Húsz évesen, nem azzal kellene foglalkoznod Julie, hogy az agyamra mész! Mégis mit akarsz elérni ezzel? Szerinted mit akarhatna egy olyan idős férfi, mint én, egy olyan idős lánytól, mint te…?
Julie szóra nyitotta a száját, de Tanner feltartott keze belefojtotta a szót.
- Ki ne merd mondani! Ha csak egy szót is szólsz, én esküszöm az élő istenre, hogy nem foglalkozva azzal, hogy kik vannak itt, a térdemre fektetlek, és elverlek…
Julie szája ismét nyílni készült.
- Nem, még csak elképzelés szintjén sem úgy foglak elverni. Ez a verés komoly lesz babám, és a végén ráadásul még a szádat is kimosom szappannal. Aztán hazaviszlek az anyádhoz, és mindenről beszámolok neki, és addig fogok könyörögni neki, míg el nem küldd a szomszédos államba egyetemre. Mert hogy ott volna a helyed, és nem itt! – mutatott lendületesen körbe a kocsmában.
- Elnézést… - hömpölygött be a hallójáratába ismét ez a szó.
Tanner dühödten fordult a hang irányába.
- Mi van?
Egy meglehetősen nyúzott külsejű nő összevont szemöldökei néztek vele farkasszemet. Egy meglehetősen magas, és csípőre tett kezekkel toporgó nő összevont szemöldökei – pontosított magában.
- Befejezte a nevelési tanácsadást? – kérdezte felsőbbségesen a hölgyemény. – Csak mert ha nem, akkor jó volna ha ezt most jelezné, mert nincs semmi kedvem végigvárni a következő kirohanásának a végét.
- Parancsol? – vonta fel Tanner a szemöldökét a szokatlanul csípős hangnem miatt. Egy este két hisztis nőt már képtelen lett volna elviselni.
- Ami azt illeti, parancsolnék valamit, igen. Mondjuk egy kis figyelmet. Ha nem csalnak az ösztöneim, ez itt – mutatott körbe a nő kecsesen a helységen – egy bár…
- Kocsma. – javította ki azonnal reflexből Tanner.
A nő elfintorodott.
- Akkor kocsma… A lényeg ugyanaz. Ha bejön egy fizető vendég, azzal illene foglalkozni, nem? Nem hiszem, hogy a tulajdonos értékelné azt az üzletpolitikát, hogy magasról fütyül a potenciális vásárlókra.
Tanner agyát elfutotta a pulykaméreg.
- A tulajdonos azt is meglehetősen rossz szemmel nézi, ha az esetleges potenciális vásárlók belekotyognak az üzletpolitikájába.
Addison arcán akaratlanul is átfutott egy kesernyés mosoly.
- Maga a tulajdonos… - jelentette ki a kézenfekvő következtetést. A pult mögött tornyosuló hegyomlás, csak hányavetin megrántotta a vállát. Remek. Egyre jobb kilátások. Ujjbegyével elkezdte lüktető homlokát dörzsölgetni. – És mondja jó tulajdonos uram – folytatta anélkül, hogy kikapcsolta volna a hangszínében a leereszkedést – lehetne arról szó, hogy segít nekem?
- Hát hogyne! – vágta rá a férfi túlságosan is segítőkészen. – Mit szeretne a kisasszony?
- A kisasszony nagyon szeretne egy autószerelőt, mivel a kisasszony autója pár mérföldnyire lerobbant az úton.
A pult mellett eddig szótlanul ácsorgó túlsúlyos csupaszakáll férfi halkan elböffentette magát, a Julie nevű csaj pedig idétlenül felkuncogott.
- Nos, akkor nagyon rossz hírem van a kisasszony számára – felelte fapofával a tulajdonos -, mivel az egyetlen autószerelő, aki Spingdale-ben működik, most nem ér rá.
- Biztos nagyon elfoglalt lehet az illető, így tizenegy óra magasságában… - most komolyan, végig ebben a gúnyos modorban fogunk társalogni? - futott át Addison agyán a költői kérdés.
- Igen. Az illető most éppen nyakig van merülve a munkában.
- Semmi kétségem sincs efelől, mindazonáltal nagyra értékelném, ha ideadná a telefonszámát a szerelőnek, hogy megpróbálhassam magam megbeszélni vele a dolgot.
A pocakos szőrös ember ismét fojtottan böfögött egyet.
- Az úrnak komoly reflux problémái lehetnek… - jegyezte meg Addison nagy komolyan.
- Nem tudom. Elképzelhető. Kívánja, hogy felébresszem, hogy személyesen is meg tudja tőle kérdezni? – kérdezte a férfi szintén rezzenéstelenül.
- Arra nem lesz semmi szükség, de a telefonszámért még mindig igazán hálás volnék…
- Ó, hát hogyne! – csapott a homlokára a pasi túldramatizáltan. - A telefonszám… - kikapott a zsebéből egy tollat, és lefirkantotta a számokat egy szalvétára, majd a papírt a pultra helyezte közvetlenül Addison elé.
- Köszönöm. – erőltette ki az ajkain a szót a lány. Tanner közel volt ahhoz hogy vigyorgó görcsöt kapjon. Mindig is felpiszkálták az ilyen típusú nők, mint ez is itt. Ugyan nem volt cipő a lábán, és szakadt volt a harisnyája, mégis minden porcikájából csak úgy áradt az öntudat. Hiába lett volna vonzó, a szépsége csupán addig tartott, amíg ki nem nyitotta a száját.
A hölgyemény előhalászta a táskájából az érintőképernyős telefonját, aminek akkora volt a kijelzője, mint egy kisebbfajta tv-nek, és lendületesen bepötyögte a számokat. Pár pillanattal később a kocsma telefonja csörögni kezdett. Tanner lazán a készülékhez ballagott, és felvette a kagylót. – Tanner Crawford.
Élmény volt nézni, ahogy a nő arcát elöntötte a vörös szín.
- Rém vicces, mondhatom. – szűrte a fogai közt, miközben visszatette a telefonját a táskájába. – De most komolyan. Hol találhatnék egy szerelőt ebben a nevenincs koszfészekben?
Tanner is letette a kagylót, és ráérősen a pult széléhez sétált.
- Mint ahogy már említettem, ennek a nevenincs porfészeknek a neve Springdale. És csak a miheztartás végett, ez a szülővárosom… Nem nagyon bírom, ha degradálóan nyilatkoznak róla.
- Meg vagyok lepve…
- Mint ahogy azt sem kultiválom, ha velem szemben lép fel valaki lekezelően…
- Biztos vannak komplexusai, azért…
- És hát az a helyzet, hogy ennek a nevenincs porfészeknek, az egyetlen autószerelője én vagyok. – dőlt lazán a könyökére. – Így ha megenged nekem egy javaslatot, szerintem legyen nagyon kedves velem…
- Majd ha befagy a pokol. – vágta rá feszes vigyorral az ajkain Addison. Ő is közelebb lépett a pulthoz, és nem sokkal a férfi könyökei mellé tette a tenyereit, majd egy kicsit előre hajolt. Őrület milyen világító kék szemei vannak ennek a fazonnak… Akaratlanul is egy halk sóhaj szökött ki a tüdejéből. – Meglehetősen gyakorlott tárgyalópartner vagyok, Mr. Crawford. Szerintem minden probléma orvosolható, amennyiben jól közelítjük meg azt.
- Kivételesen egyetértünk. – hümmögött a férfi.
- Látom – hordozta végig a tekintetét Addison a kocsmán, illetve azon a pár emberen, akik bent lebzseltek -, hogy nem túl jó a forgalma…
- Ez pont elég forgalom az én igényeimnek…
- És ráférne egy kis felújítás is a helyre…
- Eddig még nem panaszkodott senki nekem ezzel kapcsolatban. Magát leszámítva, persze…
- Hajlandó vagyok megfizetni a kényelmetlenséget, amit okozok, méghozzá bőkezűen Mr. Crawford.
A férfi jóízűen felnevetett. Elszakította a tekintetét Addison tekintetétől, kihúzta magát, és ezzel egy fejjel a nő fölé magasodott.
- Hölgyem… A kényelmetlenséget, amit eddig okozott, egy olyan karóhoz tudnám hasonlítani, amit feldöftek a legnemesebb testrészembe. Kétlem, hogy meg tudná ezt fizetni…
Addison dühösen a pultra csapott.
- Legyen már belátóbb, csak egy kicsit Mr. Crawford! Több órányi út van mögöttem. Fáradt vagyok, kimerült, több mérföldet gyalogoltam… úgy szaglok, mint egy rakodómunkás! És nincs időm arra hogy itt rostokoljak, ráutalva egy vidéki bunkó kegyére…
- Amikor azt tanácsoltam, hogy legyen kedves velem, akkor azt nem éppen így értettem. – szúrta közbe vigyorogva Tanner. Kezdte szórakoztatni a nő szerencsétlensége.
- Csak annyit kérek magától, hogy üljön be a kocsijába, vigyen vissza az autómhoz, és vessen rá egy pillantást… Ki tudja? Lehet hogy fél perc alatt helyre is tudná hozni. Megfizetem a fáradtságát, és már itt sem vagyok. Teljesen tiszta üzlet. Mindenki jól jár.
- Ó igen, biztosan, ha maga mondja… És azt is elárulná nekem, hogy amíg én magát fuvarozom, addig ki fog ügyelni helyettem a kocsmára?
- Majd én bezárok helyetted, Tanner. – szólalt meg a hordóhasú szőrös ember, akinek a feje eddig a pultot támasztotta.
Addison és Tanner is a férfi felé fordult.
- Nagyon rendes vagy Jim, de inkább haza kellene menned…
- Ne akard megmondani nekem, hogy mit csináljak. – kászálódott le a pasas a bárszékről.
- Nem vagy olyan állapotban…
- És azt se akard megmondani nekem, hogy milyen állapotban vagyok. Ne feledd – bökött mutatóujjal Jim Tanner-re – a te édesanyád, nekem volt nagyon jó barátom, és emlékeim szerint nem úgy nevelt, hogy visszautasíts egy bajba került virágszálat…
- Virágszál? – mordult fel Tanner. – Inkább egy agyonszáradt városi kóró…- morogta halkan, de ahhoz nem elég halkan, hogy Addison meg ne hallja.
- Vigyázz a szádra Tanner Crawford! – emelte meg a hangját Jim, mielőtt Addison replikázni kezdhetett volna. – Menj, vidd el a hölgyet a kocsijához. A kocsmát be tudom zárni én is… Lehet hogy a te lelkiismereted nem kezdene el gyötörni téged, ha ezt a lányt nem segítenéd ki, de az enyém igen. Főleg ha már olyan kedvesen foglalkozott a hölgy a refluxommal.  Légy tekintettel az egészségemre, túl öreg vagyok én már az ilyen izgalmakhoz…
- Ja. Persze. – bólogatott kedvetlenül Tanner. Fanyalogva kioldotta a derekán a kötényének a csomóját, kivette a kocsikulcsokat a fiókból, és továbbra is magában morgolódva kijött a pultból. Már az ajtónál járt, amikor visszanézett a még mindig a helység közepén szobrozó lányra. – Akkor most jön, vagy marad?
Addison egy pillanat erejéig a plafont bámulta, mintha onnan várna segítséget, majd egy mély levegővétel után elindult Tanner széles vállai után.





Share:

2013. november 7., csütörtök

Heidi McLaughlin: Forever My Girl - Örökké a csajom /2013/

Egy kis ejtőzés, mielőtt ismét beleverekedem magam az erotikus zónába. És egy kis mellékes információ, mielőtt még belelendülnék a könyvről alkotott véleményembe. Az előző bejegyzésemben felvázolt történet elég sok ember érdeklődését felkeltette, több olyan visszajelzést is kaptam, miszerint szívesen olvasnátok el néhányan a külvárosi bunkó kocsmáros/autószerelő, és a nagyvárosi hercegkisasszony történetét... Nem tudom mennyire nyerő ötlet ez, de mivel az én agyamat is bizgerálja a dolog, így úgy határoztam, hogy üsse kavics, nekirugaszkodom, lesz ami lesz alapon. De aztán nem ér sikítófrászt kapva menekülni majd az ellenkező irányba! Ha én veszem a fáradságot, hogy beteg agymenéseimet egy történetbe öntve megformázzam, akkor tessék venni a fáradságot, és szorgalmasan olvasni majd az ide bekerülő fejezeteket. Szerintem fog ez fájni mindannyiunknak, de ha már feldobtam az ötletet, és ha már vannak olyan vállalkozó kedvű egyének, akik lelkesen el is olvasnák a firkálmányomat, akkor illik tisztességgel csinálnom. Kivitelezési szempontból, és gyorsasági ütemet tekintve, nem ígérek semmit előre. Ha én úgy kezdek el írni valamit, hogy nincs meg hozzá az ihletem... az nem fájdalmas, hanem egyenesen halált okozó valamivé fogja magát kinőni. Szóval egy csiga tempójában ugyan, de nekiveselkedem a feladatnak. Miért érzem úgy, hogy fogom én még ezt bánni?



"Sosem hittem volna, hogy rocksztár lesz belőlem. Az egész életem előre eltervezett volt. Futballozás a főiskolán. Bekerülni a Nemzeti Futball-ligába. Házasság a középiskolai szerelmemmel, majd boldogan élni, míg meg nem halok. Mindkettőnk szívét összetörtem aznap, amikor közöltem vele, hogy elmegyek. Fiatal voltam. A magam szempontjából jó döntés volt, ám kettőnket illetően nem volt az. Lelkem bánatát zenében sírtam el, de őt soha nem feledtem. Az illatát. A mosolyát.
Most hazafelé tartok.
Tíz év telt el.
Remélem, képes leszek mindezt elmagyarázni neki ennyi idő után.
Még mindig utána sóvárgok. Ő az én örök szerelmem."

Kiadó: Ulpius
Oldalak száma: 300
Ára: 3499 Ft




És akkor az Örökké a csajom... A könyvről mindenekelőtt azt jó tudni, hogy két nézőpontban íródott. Fejezetenként váltják Liam és Josie E/1-ben megélt gondolataik egymást. Amúgy nem szeretem az E/1-es írói stílust, mert erősen korlátozó hatásai vannak, és a közhiedelemmel ellentétben sokkal nehezebben kivitelezhető profi szinten, mint az E/3-as. Ha a főhős agytekervényeiben cikázó elmélkedési frázisok nem szimpatikusak az olvasónak, akkor abba belebukhat az egész történet. Ellenben ebben a könyvben mindkét fél furmányos ideái teret kapnak, így relatíve nem marad hiányérzete az olvasónak. Ez így határozottan nem rossz, bár én még mindig fenntartom, hogy nem ez a legjobb módja egy sztori kivitelezésének, de jelen esetben bőven elfogadható.

Történetügyileg semmi kifogást nem tudok felmutatni. Tíz hosszú év után egy tragédia újra összehozza a szerelmeseket. Szép volt, tán igaz se volt... Újragondolások, mit tehettem volna másképp, szánom-bánom, hogy elbaltáztam, bűntudat... Jó kis alapok voltak ezek.

Fogalmazásügyileg sincs komoly baj vele. A párbeszédek gördülékenyek, nem túl leírásos, nem túl festői, egyszerű, könnyen emészthető.

Az nagyon jó, hogy most ezt így összefoglaltam, de nem is én lennék én, ha nem lennének apró észrevételeim, amiket kényszeresen ki is kell adnom magamból. A történet felvezetése lenyűgöző. Az írónőnek sikerült megteremtenie azt a kezdeti hangulatot, ami pont optimális, rendesen lendületbe is hozza vele az olvasót. Liam személyiségét könnyű megkedvelni, annak ellenére, hogy arra próbál építkezni a könyv, hogy saját ökörsége miatt ment tönkre minden. Talán túl jól is sikerül a felvezetés. Túl sok meghatározó érzelmet jelenít meg. Fájdalom, elkeseredettség, düh, félelem... És remekül is kezeli ezeket, úgy a történet feléig. Aztán itt kezdődtek nekem a problémák. Megint csak sikerült a saját nézőpontomat belekeverni a játékba... Középiskolában szerelmes leszek, mint a nagyágyú. Terhes is leszek nem sokkal később. Amikor el akarnám mondani mi is a helyzet, életem szerelme se szó, se beszéd odébbáll, majd világhíres Grammy-díjas énekes, és zeneszerző lesz. Eltelik tíz év, amiből hat évet egy másik pasas oldalán töltök. És egyszer csak betoppan a tékozló fiú, akinek persze halványlila segédfogalma sincs arról, hogy született egy gyermeke. Helyesbítsünk: fogalma sem volt eddig... De most hirtelen minden világosabb lesz a napnál is, és jöhetnek a láthatási, nevelésügyi kérdések. Az addig rendben van, hogy Josie belátja, hogy Liamnak szerepet kell biztosítania a fiuk életében. Az is rendben van, hogy a fiatalkori vonzalom még mindig lángol, sőt még a szerelem sem múlt el. Vagyok annyira érzelmes- én, igen én - hogy minden kérdés nélkül elfogadom, hogy tíz év távollét sem képes tompítani az igaz szerelmet. Abba most ne menjünk bele, hogy az igaz szerelem könyvekben megjelenő formájának leginkább semmi köze nincs a realitáshoz, de mivel birodalmak épültek, és omlottak össze az emberiség abbéli hite miatt, hogy ez a dolog ebben a formában igenis létezik, ki vagyok én hogy ezt kétségbe vonjam? Ráadásul pont egy romantikus mű kapcsán... Szóval tényként kezelendő: az igaz szerelemnek nincs kopási kvótája. Na,de... Legyünk egy kicsit őszinték. Ha valakit terhesen faképnél hagynak, telefonszám és minden nélkül, majd tíz év elteltével hirtelen megjelenik a másik érintett fél, akkor bizony ez a helyzet egyenlő egy teljes érzelmi, és idegi katasztrófával. Hiányoltam a könyvből a katarzist... A feszültség nem lett rendesen kikerekítve, és így nem is kapjuk meg a feloldással járó megkönnyebbülést sem. Olyan ez, mintha 160 km/h-val elkezdenénk belerobogni egy kanyarba. A látványos, stílusos megoldás az, ha kézifékkel, teljes erőbedobással fordulunk. Azt csak az öreganyám szokta, hogy visszavált szépen, és 10 km/h-val slattyog keresztül a hajtűkanyaron. Mindenre számítottam a könyv első felében, zokogásra, kiabálásra, különböző berendezési tárgyak egymásra dobálására... És ez mind kimaradt. Van egy stratégiailag fontos pont, amikor a hősnőnek be kell látnia, hogy még mindig nyakig csücsül a kakiban, ha a gyermekkori szerelméről van szó. Ez a stratégiailag fontos pont akkor jó, ha előtte érzékletes a düh, a félelem. Ebben a remekben Josie eleinte paprikás egy kicsit. Majd alig valamivel később, ugyan egy kicsit győzködik magát az ellenkezőjéről, de már be is látja hogy neki Liam a mindene. A Nick körüli kalamajkát is egy hajszálnyival jobban fel kellett volna tupírozni. Az élettárs kiindulási pontja nagyon jó: hat éve él együtt a nővel akit szeret, szinte a kezdetektől neveli sajátjaként annak fiát is - érthető az elkeseredés, hogy mindezt lassan elveszti, csak mert a valódi apuci belép a képbe. Nick fantasztikusan érvel a saját álláspontja mellett. Aztán hirtelen úgy határoz, hogy menne világgá, és amikor Josie közli, hogy Ő pedig ha törik, ha szakad marad ott ahol van, egyetlen szó nélkül lelép. Ideális. Kár, hogy az életben ez nem feltétlenül zajlana le ennyire szépen, és csendesen. Mint ahogy ifjonti szerelmeseink újra egymásba habarodása sem. Liam rámozdul Josie-ra, akinek rögtön remegnek a térdei. A gyönyörtől. Nos, nekem is remegtek volna a térdeim, a vörös ködfelhő miatt ami ellepi a látóteremet. Egyrészt Josie helyében kedvem lett volna megtépni Liam-et, mivel még mindig ott tombolna bennem a fájdalom, amiért elhagyott. Aztán ezzel párhuzamosan kedvem lett volna megtépni saját magam is, mert nem hinném el hogyan lehetek annyira hülye, hogy a tapasztalattal szemben, még mindig vágyom a hapsira. Felnőtt fejjel! Éretten! És akkor lett volna szép a katarzis, ha mondjuk úgy zajlott volna le, hogy Liam elkezdi becserkészni Josie-t, elkezdi csókolgatni, megsimogatja, és azt suttogja hogy "szeretlek", Josie-ban pedig ekkor szakad a cérna, ellöki Liam-et magától, és zokogva kitör belőle, hogy "ne merj ilyet mondani nekem! Azok után... - hüpp, hüpp - hogy volt képed itt hagyni! Szó nélkül! Egyedül hagytál Liam! Teljesen egyedül...". Mire Liam "Tudom, hogy elszúrtam, de...", Josie: "Nincs semmi, de...! Mondd, hogyan bízhatnék ezután benned?" - aztán hősnő zaklatottan balra el. Egy-két nap mosolyszünet, amíg hölgyeményünknél rendeződnek az érzelmek, és a gondolatok, majd egyszer csak leesik neki a tantusz, hogy már elve teljesen feleslegesen tököl mindenen, mivel ettől szerelmesebb már nem is lehetne. Az is fáj, ha megpróbálja a pasassal, az is fáj, ha távol tartja magát a pasastól... De az első fájdalomba legalább vegyülhet némi kéjérzet, és gyönyör. Uccu neki, becsapja magát a kocsijába... Liam álomtól ittasan ajtót nyit, olyan szexi hogy attól meg lehet őrülni, arcát enyhe csodálkozás tarkítja, megszólalna, de nincs ideje, mert vágyainak tárgya egyenesen lerohanja. Nyelvcsata, lihegés, egymás vetkőztetése a lépcsőn... és orgazmus. Na, ezt nem lehet megtalálni a könyvben. Vártam a nagy légyottot is - mert szerintem még mindig ott teljesedik be egy romantikus könyv -, aztán ott is egy kicsit pofára estem. A történetben nem egyszer esik utalás Liam lepedőakrobatikai képességére. Hát persze, hogy kíváncsi lettem! Lássuk mit tud ez a csődör! Hát valamit biztos tudhat, de hogy amit tud az nem az előjátékban nyilvánul meg, az is biztos. Megint ugyanaz a baki. A bárban történő felvezetés szilveszter este szuperül sikerül. Amikor Liam keze betéved a szoknya alá... na mondom, kezdjük előrevetíteni a dolgokat. Aztán már csak arra eszméltem, hogy a pasi a csajon, és "Ó!", majd "Ah!" és kész... Hangsúlyozom, hogy nem az lett volna az elvárásom, hogy akkor most negyven oldalon keresztül, precíz részletességgel szemléltesse az író mi is zajlik a hősök lábai közt, de azért nem ártott volna egy-két kicsit pikánsabb mondat, vagy szó... esetleg helyzet. Ráadásul Liam szemszöge kimarad a szexről, pedig azt nagyon szerettem volna elolvasni. Nem volt rá alkalmam...

Mindezek ellenére, mégis azt kell mondjam, hogy szórakoztatott a mű. Könnyed, nem lengeti ki az olvasó érzelmi világát, gond nélkül bele lehet merülni. A jellemábrázolás meggyőző, bár nem mutat túl nagy ívet, de amit mutat, azt stabilan mutatja. És van annyira felcsigázó, hogy érdeklődve várjam a sorozat többi részét is. Még azt sem tartom kizártnak, hogy egyszer újra fogom olvasni. Helyenként igazán szép, és megható. Szóval igen, merem ajánlani mindenkinek, aki kedveli a romantikus limonádét. Kiegészítésként még annyit tennék hozzá, hogy az Ulpius "New Adult" kategóriája kezd fokokkal meggyőzőbb lenni, mint a 18+-os kiadványaik. Tartalmilag legalábbis, mindenképp. Csak azt nem értem, hogyha az egyik kategóriában megtalálják azt ami jó, akkor a másikban miért megy ennyire nehezen? Felmerült bennem már az is így utólag, hogy lehet, hogy még nem is írtak soha jó erotikus könyvet? Ez lenne az írói társadalom Achilles-sarka? Kezdem nem kizártnak tartani... 

Értékelés: 7 pont  



Share:

2013. november 4., hétfő

Julie Kenner: Édes rabság (Stark-trilógia 2.) /2013/

Avagy Sylvia Day 2.0...

Komolyan nem értem mi lelte ezeket az írónőket. Tényleg nem értem. Annyi ötlet van, amit ki lehetne aknázni... Például épp a minap botlottam bele egy autójavító műhely világába. Csak érintőlegesen, éppen elsuhantak mellettem a sziluettjei az épületnek. És hát reggel volt, nem voltam teljesen még eszemnél... mondjuk mikor vagyok? - költői kérdés, lapozzunk... Szóval rögtön agyon is csapott az isteni szikra.

Elképzelés: nő, aki felküzdötte magát véres munkával, és tanulással a felső középosztály - országunkban teljesen ismeretlen rétege a társadalomnak... - köreibe. Üzleti úton van, és tételezzük fel hogy szeret vezetni. Szíve csücske egy 1967-es Mustang GTO - szép széles járgány, úgy fordul az utakon, mint egy anyahajó, de masszív, és az a karosszéria... annyit eszik, mint egy dinoszaurusz, de akkor is... az a karosszéria! -, ami olykor-olykor idegbajt kap, és lerobban. Hősnőnk éppen halkan hallgatja a hangszórókból lágyan kiszűrődő Creedence Clearwater Revival számot... legyen mondjuk a The Midnight Special... A horizonton éppen lebukni készül a nap... És mit ad isten, a járgány fuldokolni kezd - nem, nem a zenétől, a CCR a maga korában orbitálisan jó banda volt! - miközben sűrű füst gomolyog elő a motorháztető alól. Persze a semmi közepén vagyunk, mérföldekre csak az üres országút, térerő sehol a világon... Hősnőnk bősz szitkozódásba kezd, hogy remek ötlet volt magassarkúban, szűkített sötét szoknyában, és ujjatlan selyemblúzban nekivágni a kétségkívül festői, ámde annál kiesebb terepnek. Magad uram, ha szolgád nincs alapon, hősies gyaloglásba kezd. Alig pár órával, két kitört sarokkal, foszladozó harisnyával, és az élet igazságtalanságának keserű ízével a szájában meg is érkezik Ahol Majd Megtalálod a Csődörödet Falvára - ami jobbára egy poros koszfészek, egy főúttal, és rögtön a település szélén egy röhejesen lerobbant kocsmával, amiből csak úgy üvölt kifelé a jókedv. Röviden: hősnőnk rémálma elevenedik meg, mindaz amitől óvták tanár szülei, és könyvelő nagyszülei. És persze az bátyja (Trent), aki jelenleg missziót teljesít valahol a Harmadik Világban. Eme kis család nevelési technikájának köszönhető hogy hősnőnk, a középiskola után felvételt nyert a Berkeley-re, majd a diploma után elhelyezkedett egy nagy múltú californiai vállalatnál, ahol immár hat kemény éve tapossa maga előtt az ösvény - a megfelelési kényszer, mint tudjuk, nagyon kedves barát. Na de visszakanyarodva... Történetünkben a nappalt leváltja az éjszaka, és hősnőnk nem éppen dalos jókedvvel berobban a színvonalasnak egyáltalán nem nevezhető kricsmibe. Rászegeződő kíváncsi tekintetek tüzében a pulthoz robog - ééés felcsendül a háttérben Billy Joel Uptown girl című melódiája, hősnőnk pedig összeráncolt homlokkal fanyarul megjegyzi milyen remek humorom van... Visszatekerés. Hősnő a pultnál. Pont. 
Hirtelen rekedtes, férfias nevetés kúszik keresztül az éteren, zabolázatlanul, és kivágódik a raktár ajtaja. Fehér pólót, egyszerű farmert viselő pasas, kezeiben sörös rekeszeket egyensúlyozva öles léptekkel viharzik be a pult mögé. Csak úgy duzzadnak karján az izmok. Feszülő toppban egy alig húszéves lány toporog körülötte, alig palástolt rajongással a tekintetében. Hősnőnk következtet: a város aktuális szépségkirálynője, és még aktuálisabb bikája... Elhúzott szájjal mustrálja a helyzetet, megerősítve magában a tudatot, miért nem kedvelte eddig sem az ilyen zárt, és fullasztó közegeket. Mindemellett azért legjobb modorát elővéve igyekszik felhívni a figyelmet magára, teljesen feleslegesen. A lába görcsöl, didereg, és amúgy is pocsék napja volt, így alig pár perccel, és vagy féltucat "elnézést uram...", "szabadna egy pillanatra" után, bekövetkezik a detonáció. Paprikásan, büszkén magára, gyorstalpalót ad a pult mögött terpeszkedő hősünknek a minimális udvariasságból, aki az egész kritikus helyzetet letudja annyival, hogy "magának tényleg hiányzik valami... és az biztos, hogy nem a telefon...". Teszi mindezt persze hetyke, semmitmondó pillantásokkal karöltve. Hősnőnk bíborszín arcával kegyesen eltekint a további konfrontációtól - mivel a született tuskókkal nem lehet mit kezdeni - és egyenesen megkérdezi, merre talál olyan autószerelőt, aki be tudná vontatni a kocsiját, majd lehetőleg rekordidő alatt meg is tudná azt javítani. Hát persze, hogy kocsmáros urunk egyszemélyben az autószerelő is! Hősünkről tudni illik, hogy elvált, exfelesége egy ambiciózus, pénzéhes némber, és emiatt az életfilozófiája a következő: azon a napon harapom le saját erőmből a tököm, amikor a volt nejem mentalitásához hasonló mentalitású nőbe dugom... Bár azt meg kell jegyezni, hogy ennek a némbernek, aki dühösen itt toporzékol előtte, meglehetősen olyan fara van, amibe élmény volna a kérdéses szerszámot bedugni... Lényeg, a lényeg, szereplőink temperamentuma megadja az ívét a keretnek. Hősünk megállás nélkül sikamlós megjegyzésekkel próbálja irritálni hősnőnket, mert nem tudja, hogy hősnőnk tudat alatt imád lázadni - emiatt a Mustang GTO (nem csak a pasik kompenzálhatják kényszerképzeteiket az autójukkal...). Persze hősnőnk tudja, hogy hősünk nem tudja, mennyire elevenébe talál kétértelmű, és mellesleg helyenként otromba megjegyzéseivel. Parázs szócsatáik komótosan elvezetik őket a műhely sötét, és csendes sarkába, ahol egyszer csak az indulatok kiszabadulnak, és már jöhet is a "ha ráhajolsz a motorháztetőre, megmutatom neked milyen érzés az, ha egy igazi férfi dolgozza meg a combjaid közt megbújó édes-nedves területet..."  kanyar. Majd románc, aztán szerelem, töprengés a "hogyan tovább"-on, kell-e egyáltalán hogy legyen "hogyan tovább"... És a végen egymás karjaiba omlás, és gyengéd, odaadó szeretkezés... persze csak egy falhoz döntős őrült kamatyolás után. Gyermekáldás, harangok - sorrendiség nem számít.

Kérdem én, egy ilyen sztorit tényleg annyira nehéz lenne összehozni? Oké, ez sem az eredetiség mintaképe. Leginkább olyan mintha összegyúrták volna a Doc Hollywood-ot, a Verdák című mesével... Ennek ellenére szerintem mégsem lenne ez rossz...


"Damien Stark mindössze egyet akar: uralni a testem és lelkem. Kívül-belül megtört, és én boldogan egyeztem bele, hogy kizárólag ennek a gyönyörű, titokzatos férfinak a tulajdona legyek. Én is azt akarom, hogy teljesen az enyém legyen. De hiába az elsöprő szenvedély, mégis van benne valami sötét, megfoghatatlan, ami felébreszti bennem a ragadozót."

Kiadó: Athenaeum
Oldalak száma: 426
Ára: 3490 Ft



Egy ilyen frappáns bevezetés után, gondolom már leszűrődött, hogy máris van egy hatalmas bajom a könyvvel. Mégpedig az, hogy Sylvia Day Crossfire sorozatának a pepitája. Lelövöm a poént: hősünk véletlenül - vagyis inkább nem teljesen akaratlagosan, de azért részben szánt szándékkal - hagyja meghalni azt a férfit, aki gyerekként molesztálta. Emiatt ott lebeg remekbe szabott feje felett az ütő (hősünk teniszcsillag volt, maradjunk már pályán akkor a hasonlatokkal is), hogy elítélhetik gyilkosságért. A jó anyját neki! Teljesen le vagyok döbbenve... Oda vagyok, meg vissza a kétségbeeséstől! Aztán persze ott van Nikki, a hősnőnk is, aki a leghalványabb kifejezéssel élve is, a többszörös személyiségzavar teljes repertoárjával szórakoztatja magát - meg persze minket is - naphosszat. Szegény asszonynak annyi jól elkülöníthető, egymástól jól elszeparált modulja van, ami minden pszichológusnak egyet jelent egy aranybányával. És ezen felül gondolatmenetei is erősen célorientáltak, minden szabad percében Damien Stark komplex voltát, működési elvét fejtegeti. (És akkor itt jegyezném meg hogy a Stark névről nekem állandóan a Vasember jutott az eszembe - nem jó helyre ment, többek közt ez sem...) Belegondoltam, hogy vajon mikor volt olyan, hogy én hosszú órákon keresztül morfondíroztam volna azon, hogy életem szerelme, most vajon azért vett-e fel piros zoknit, mert:

a, szereti a piros színt;
b, ezzel fejezi ki vágyát a vérre;
c, minden zoknija piros színű, mivel ezzel kompenzálja a gyerekkorában kimaradt karácsonyokat;
d, piros színű zokni fétise van - mondjuk akkor nekem kellene felvennem a piros zoknit, vagy nem? Ez az elmélet kicsit sánta, de így marad...;
e, minden más zoknija a szennyesben volt.

Elképzeltem, ahogy órákat agonizálok a téma felett, olyannyira belelovalva magam a dologba, hogy estére egy merő görcs leszek. Lefekvés előtt már nem bírok magammal, és remegve elkiabálom, a tudatomat szüntelenül csiklandozó kérdést: miért vettél fel piros zoknit? Válasz: "Miért, ez piros? Drágám, színtévesztő vagyok. Azt hittem, hogy ez barna."
Azt hiszem világos mit is szerettem volna érzékeltetni. Nem kell minden apróságot leelemezni, mert lehet hogy valami azért van úgy ahogy, mert úgy van ahogy. Szerintem. De nem Nikki szerint. Ő mindent megcsócsál, szűnni nem akaró hévvel. 
Apropó hév... A könyv, egy erotikus bizbasz izé. Emiatt nem szól másról sem, csak a párzásról. A hetvenedik szexjeleneten, szégyen nem szégyen, bealudtam. Amikor már közel századszor szaladtunk bele abba hogy Damien milyen szexi, és hogy a puszta látványa is spontán nedvesedést idéz elő, meg hogy mennyire éhezik, sóvárog Nikki pinája (összeszámoltam, 14 alkalommal használja az író ezt a kifejezést, ellenben egyszer sem használja a "punci"-t, vagy "nuni"-t, de a "vulva" öt ízben (te jó ég, ez még szóviccnek is szar) megjelenik. A leggyakoribb kifejezés a "baszni" ilyen-olyan alakja, ha jól számoltam 46 esetben fordult elő, ezzel szemben a "szeretkezni" csupán csak egyszer), én bevallom férfiasan, kibattyogtam a konyhába, kinyitottam egy sört, és ittam mindenki egészségére, akinek aznap este még lehet hogy lesz orgazmusa, mivel az enyém sikeresen éberkómába zuhant. Még mindig nincs ellenemre, hogy heves, és kissé szélsőséges szexjelenetek olvassak. Sőt, azzal sincs komolyabb bajom, ha nem csak olvasok róla, de... Tíz évente egyszer, csak úgy a változatosság kedvéért, nem lehetne szó arról, hogy szerelmeseink, saját lendületüket kissé visszafogva, normális ember módjára, lágyan, komótosan szerelmeskedjenek egyet? Csak úgy kérdezem... Azért vetődött fel bennem ez a mihaszna kérdés, mert minden toleranciám ellenére, azt mondatja velem a tapasztalat, hogy olykor még a lendületesebb aktust kedvelők is, el szokták küldeni szabadságra ezen oldalukat, és maradnak a szokványos alapoknál. Náluk ez a nem szokványos. És néha még egy vehemensebb természetű egyénnek is lehetnek gyengéd pillanatai. Csak úgy... spontán... minden érzelmi kríziskatasztrófa nélkül. De lehet hogy megint én nem gondolkozom józanul...

Jót derültem rajta - egyes csapó...

Mi az, amit semmi esetre sem akarunk hallani az aktuális szeretőnk szájából üzekedés közben? - tüzes természet ide vagy oda...

Idézet:
"- Mondd, hogy bárhogy beléd hatolhatok, ahogy csak éppen akarok.
Lehunyom a szemem, és szám mosolyra húzódik.
- Ó, igen.
- Rommá zúzlak, Nikki."

Hát ezt! Az egy másik sportág, kedves, és ha abba belelendülünk, akkor én féltéglával fogok ám játszani! "Rommá zúzlak." Zúzd rommá, a kedves, öreg, foghíjas, görbebotos nénikéd... Azt.
Újabb költői kérdés: hol van annak a feneketlen kútnak a mélye, amiből az ilyen frázisok előugrálnak?

Jót derültem rajta - kettes csapó...

Hősünk, ahogy az már lenni szokott, minden porcikájában tökéletes. Profi teniszezőként összeszedte az első millióját, amit addig duzzasztott, amíg személye meghatározó alakja nem lett szinte mindennek. Röviden: a világgazdasági mutatók már csak Damien bélgázmozgásától is kilengenek. Emellett belefért még az is hősünk idejébe, hogy megtanult főzni - meg persze elsajátított mindent, ami ahhoz kell hogy tökéletes szerető legyen. Röhej: egyik reggel Nikki arra botorkál ki a hálóból, hogy Damien egy szál melegítőalsóban, az ügyvédje társaságában tai chi-zik. Akarok, de nem fogok hozzáfűzni ehhez semmit...

Nem is tudom, hogy mindezeken felül van-e még értelme bármit is írnom ide. Az első rész után, ennek a könyvnek is gyengébb lett a kivitelezése. Egyrészt visszhangzik, és nem is kicsit, szinte minden oldal lapozása közben azt hallottam susogni, hogy "Sylvia Day", másrészt pedig ez a domináns, itt meg ott kötlek ki, verlek el, fejellek le, aprítalak fel, húzlak karóba, miközben csúnyán káromkodom - vagyis elnézést... inkább mondjuk úgy, hogy "nyersen fejezem ki a vágyaimat"... Hát jó. Felírjuk a többi közé, elkönyveljük, hogy íme, egy újabb fejezete ennek a témakörnek, és ennyi. Unalmas. Fárasztó, önmagát ismétlő körök már ezek a könyvek, ami azért elkeserítő, mert lehetne ezt másképp is. Biztos hogy van másképp is, csak azt nem feltétlenül a nyomtatott irodalomban lehet megtalálni.

Értékelés: 2 pont    
Share:

2013. november 2., szombat

Jessica Bird /J. R. Ward/: Dobbanó szívek /2013/

Mi történik akkor, ha egy szófosásban, és közléskényszerben szenvedő egyén átmenetileg kiesik a szerepéből, és hosszabb ideig nem közöl semmit? Hát azt rögtön meg fogjátok tapasztalni, Kedves Olvasóim! Elöljáróban néhány dolog az elmúlt néhány hétről... Mielőtt nagyon belemerülnék azon gondolatmenetek halmazába, amiknek leginkább semmi köze nem lesz a könyvhöz, de amit úgyis le fogok írni, köszönettel tartozom mindenkinek, amiért nyugodalommal kibekkeltétek míg egy kicsit helyrebillenek a dolgok körülöttem. Ami meglepett, hogy voltak akik őszinte érdeklődéssel kerestek meg, hogy minden rendben van-e, illetve buzdítottak, hogy mihamarabb ragadjak billentyűzetet, mert ez a túl nagy csend, kezd rémisztő hatással bírni. Én balga, meg voltam győződve - teljesen eddig a pontig - arról, hogy azon kis csoportosuláson kívül, akik rendszeresen jeleznek nekem vissza FB-n, vagy itt a hozzászólásokban, illetve a Moly-on fellelhető már megszokott gárdán kívül, nem is nagyon olvassa más a bejegyzéseimet. Mondhatni kupán vert annak a ténye, hogy ez nagyjából semennyire nem igaz. Át is suhant a fejemen a gondolat, hogy "né' má' ismert vagy!", majd jót is kuncogtam magamban ezen a felvetésen. Van egy olyan sanda érzésem, hogyha milliós nagyságrendű megkeresés érne egyszer - nem tudok olyan okot mondani, ami ezt az elképzelést alátámaszthatná, de nem akarom elrontani a saját játékomat - én akkor is megrekedve csak addig lennék képes lereagálni a dolgot, hogy "te jó Isten, mégis mi a fene történt?" majd párhuzamosan letisztáznám magamban az egészet azzal hogy "semmi nem determinálja jobban a várható összeomlását az univerzumnak, mint az, hogy én népszerűségnek kezdek örvendezni". Mondom ezt persze a legnagyobb kedvességgel, és alázattal, mert ha valami előtt fejemet hajtom, az azon emberek tömege, akik a legnagyobb lelki nyugalommal képesek lekezelni a hülyeségeimet. Ezért azoké minden tiszteletem akik már hosszú hónapok óta követnek, az újonnan csatlakozottaknak pedig csak kitartást, és kötél idegeket kívánhatok. A lényeg pedig ebben a pár mondatban csupán csak annyi, hogy jelen blog csak és kizárólag egy okból született meg: véleménycsere végett. Nagyon tudok örülni annak, ha valaki jót nevetgél egy bejegyzésemen, már csak azért is, mert én is jókat tudok szórakozni saját magamon (persze még mindig nem mindegy, hogy kinevetnek-e, vagy együtt nevetnek-e velem - bár én önmagamat is ki szoktam nevetni), de ha bármikor bárkinek, bármilyen jellegű, visszatarthatatlan kényszere támadna reflektálni bármire, ami itt bejegyzésre kerül, az ne tartsa vissza magát. Ugyanolyan hétköznapi ember vagyok, mint bármelyikünk, dolgozom, terelgetem a családomat, néha agybajt kapok, káromkodni is szoktam - na ezen nem kell meglepődni! -, és semmivel sem vagyok sem előrébb, sem hátrébb mint bármelyikünk. És jól is érzem magam ebben a pozícióban - leszámítva a társadalmunkra oly jellemző mindennapos nyavalyákat, de hála a magasságosnak, ez nem képezi részét jelen blog tartalmának. De azon képtelen vagyok csodálkozás nélkül túllépni, hogy voltak olyan olvasók, akik csak azért kerestek meg hogy megkérdezzék, hogy rendben vagyok-e. A kedvesség ennyire nyílt megnyilvánulása, rendszerint zavarba szokott hozni. Tőlem már az édesanyám sem kérdezi meg évtizedek óta, hogy rendben vagyok-e - teljesen meg is tudom ezt érteni, figyelembe véve, hogy a "rendben" mint fogalom, mindig viszonylagos... És emiatt ez a fajta őszinte aggodalom annyira szokatlan volt, hogy még mindig keresem a helyét, hová tudnám elraktározni. És ahogy az már nálam lenni szokott, emiatt rögvest motoszkálni is kezdtek az agysejtjeim. Szóval ilyen az, amikor az emberek odafigyelnek egymásra? Ahelyett hogy keresztülgázolna rajtad valaki a buszon, így is lehet érdeklődni? Ismerkedni? Ha ehhez még hozzátesszük, hogy a Moly-on az egyik lelkes tag, immáron második alkalommal tervezett meg egy önkéntes adományozós kezdeményezést, ahol nehéz sorsú családok gyermekeinek ajándékozhatunk könyveket karácsonyra (ha érdekel a lehetőség bővebben, akkor a link itt), akkor kénytelen vagyok leszűrni a kézenfekvő következtetést: vannak még jószándékú, kedves, és odafigyelő emberek ebben az országban. Van még arroganciától, és gúnytól mentes légkör valahol jó mélyen eldugva ezen a dombvidéken. Kedvem volna belekiabálni az éterbe, hogy "gyertek elő, ti mesebeli, kedves és odafigyelő népek, de gyorsan, mert nekem már oda minden bizodalmam, és ha már nekem oda van a lelkesedésem, akkor tartok tőle, hogy másoknak is..." - de félek, hogy nem elég kis lyukú a szitám, és ezzel szemben pedig nagy az Isten állatkertje. Így inkább tanácsolom a másik alternatívát: mesebeli kedves, és odafigyelő népek, vegyetek egy szigetet, költözzetek jó messzire tőlünk, nehogy titeket is elragadjon Mordor sötét fellege, és óvjátok gyémántként ragyogó lelki szépségeteket - képviseljétek az emberiséget, és gondoljatok arra, hogyha ti nem volnátok, akkor veszettül rossz volna az emberiség PR-ja. Istenem, de szeretném ha nem volna minden mondatomnak szarkasztikus a felhangja...
Furcsa módja ez a köszönet és a hála kifejezésének, tudom én ezt jól, de nekem sajnos ettől jobban nem megy. De azért összegzem, mert szokásomhoz híven megint sikerült terjengenem egy cseppet... Mindenkinek a türelméért hálás vagyok, és nagyon szépen köszönöm mindazoknak, akik érdeklődtek hogylétem felől. Leveleitekkel, hozzászólásaitokkal megmutattátok, hogy az emberekbe vetett, jól titkolt reményeim, nem véletlenül izzanak még bennem, és újabb erőt, és lendületet adtatok nekem a további bizakodásra.

Hiányzott már, igaz? Hogy egyik gondolatmenetemnek sincs se vége, se hossza... Na de hogy mi minden is történet az elmúlt hetekben. Elhavazódtam... Munka, család, majd munka, munka, munka, és még egy kicsi munka... Néha úgy éreztem sosem érek a hónapnak a végére. De ha minden igaz, valamikor csak sikerülni a fog. A lényeg, hogy a sok nem könyvekkel kapcsolatos teendőm miatt kiestem a saját olvasmányzabálási ritmusomból. Be kellett iktatnom néhány napot, amikor inkább aludtam. Aztán elérkezett az egyik olyan napja a hétnek, amikor nem dolgoztam. Gondoltam, végre itt az ideje olvasgatni egy keveset. Három oldal után le kellett tennem az éppen aktuális könyvet, mert - és akkor most tényleg nagyon durva leszek - azt hittem, hogyha még egy oldalt el kell olvasnom, akkor összegörgetem a művet, és az első erre járónak feldugom az ülepébe. Nem mintha bárkinek is rosszat akartam volna... csak a kényszer... tudjátok... Na ekkor jutottam el arra pontra, hogy kell egy szusszanásnyi levegő a sok eromantikus bizbasztól, mielőtt csírába borulnak az idegeim. Plusz annak sem láttam volna sok értelmét, hogy azért húzzak le egy tartalmas (hahaha) könyvet, mert nekem nem szottyan kedvem hozzá. Szóval úgy érzem minden szempontból az volt a helyes megoldás, ha parkolópályára teszem magam. És csináltam sok érdekes dolgot a beállt szünetben. Ráébredtem miért mondogatta nekem édesanyám mindig amikor főzésről volt szó, hogy "szemre" teszi a hozzávalókat a sütni, főzni kívánt dolgokhoz. Nagy sikerélményt könyvelhettem el: végre én is kijelenthetem, hogy fogalmam sincs hogyan készítem a díjnyertes palacsintámat, mivel mindent "szemre" teszek hozzá. Nagyon sok évnyi gyakorláson múlt ez a teljesítmény - nem ér kinevetni.
A macskámat, aki hetekkel ezelőtt apróságként megérkezett hozzánk - és aki akkor még egy ennivaló cukiság volt, és a Bella névre hallgatott - átkereszteltem Nudlira, és azóta is megállás nélkül Pudingnak szólítom... Mivel már feleannyira sem cukiság - erről a kilyukasztott zoknik hada, és a cafatokra aprított függönyök tömege tudna rengeteget mesélni. De elnézzük neki, mivel az ötéves fiam pedig őt aprítja. Íme a természet kézzelfogható egyensúlya.
Kiderült továbbá hogy a kódorgó elektronok valamilyen megmagyarázhatatlan ellenszenvvel kezdenek viseltetni irányomban. Amikor a katódsugárcsöves húszéves monitorod durran egyet, és elkezd füstölni - röhögőgörcs, az ijedség után. Amikor kifizeted a vadiúj, lapos, x colos, hiper-szuper monitorodat - zokogógörcs, tiszta és megismételhetetlen keserédes fájdalom. Főleg, ha azon a héten a fürdőszobádban nulla szakadás is történik, és pár napra rá behal az egyik konyhai lámpa foglalata. Ha még azt is hozzáteszem, hogy az előszobában a falióránk is beadta a kulcsot... A felmerülő lehetőségek:
1, Az U.F.O-k engem is rendszeresen látogatnak;
2, A magasfeszültségű kábelrengetegek elektromágneses kisugárzását képes lennék tudományosan is bizonyítani;
3, Boszorkányok az elődeim, és a képességeim most kezdenek életre kelni...
4, Isten már megint szórakozik...
Ezt a témát eddig a pontig voltam hajlandó fejtegetni.
Mindezek után úgy határoztam, hogy köszönöm szépen, ennyi elég volt a pihenésből. Inkább megyek vissza olvasni, mielőtt még ránk omlik a ház. A visszatérést valami langyosabb elolvasásával óhajtottam megejteni - mivel féltem attól hogy pusztán az akaratommal felgyújtom a következő, keményvonalas művet, amennyiben nem nyeri el a tetszésem. Így esett a választásom Ward-ra. És nem fogjátok elhinni, de akkor néhány mondat a műről...


"A. J. Sutherland tudja, mit akar. És felismeri a győztest, ha szembekerül vele.
Mindenki azt hiszi, A. J. Sutherlandnek elment az esze, mikor a lány megvásárolja a fékezhetetlen csődört. A lovat eddig egyetlen lovas és idomár sem tudta megszelídíteni. Ha létezik egyáltalán olyan ember, akiben elég spiritusz van, hogy boldoguljon ezzel a pokolfajzattal, akkor az A. J. Egyedül azonban nem képes megküzdeni a feladattal, ezért felkeresi a lovassport legendás alakját, Devlin McCloudot, a sérült lábú és még sérültebb lelkű lovast.
Devlin meglátja a lányban a fanatikus harcost és a ló sem gyönge virágszál. Mire észbe kapna, egy vad csődör költözik be üresen álló istállójába, és egy forrófejű, ám bombázó külsejű lovas foglalja el a kanapéját. Vajon sikerül mindhármuknak épségben eljutni a bajnokságig? A szenvedély, mely felébredt bennük, veszélyezteti az edzést és ezen a szinten a legkisebb figyelmetlenség sem pusztán amatőr hiba, de akár halálos is lehet."

Kiadó: Ulpius
Oldalak száma: 375
Ára: 3999 Ft

Mind tudjuk hogy Ward-dal szemben elfogult vagyok. Nyakunkon a legújabb FTT megjelenése - én már tövig rágtam a körmeimet izgalmamban... na majd nem! Végre alkalmam fog nyílni magyar nyelven elolvasni egy olyan paranormális romantikus könyvet, amiben az érintett szerelmespár mindkét tagja férfi! Mérföldkő lesz ez az életemben... Bevallom sosem olvastam még olyan könyvet, ahol van esélye annak, hogy a szexjeleneteken belül golyók koccanásainak lehetek majd tanúja. Nem azért nem olvastam mert kifogásom van ellene, egyszerűen csak azért nem, mert éppen eléggé lefoglalt a gruppenek, és egyéb szado-mazo irományok elemezgetése. De ez végre valami új lesz! És ismerve Ward FTT-s munkásságát, azt hiszem leszögezhetjük előre, hogy formabontó is lesz. Szóval úgy várom, mint a Messiást. Na de tekeredjünk csak vissza a Dobbanó szívek-hez. Ez volt Ward első kiadott könyve, ahogy azt a köszöntőből meg is tudhatjuk. Az én véleményem röviden: látszik is.

Ami miatt tetszett a könyv...
Ward írói stílusa ellen még mindig nincs semmilyen kifogásom. A mellékszereplők (Chester az öreg lovász, és Peter a féltestvér) remek színt vittek a történetbe. Talán jobban hatottak rám, mint a főszereplők. Ennek oka abban keresendő, hogy a főszereplők egyszerűsége a facsipeszekével vetekszik... De ez majd a nem tetszett kategóriában megfelelő hangsúlyt is fog kapni. Ami a könyv által gerjesztett hangulatot illeti, az is megfelelő volt. Kellemes, langyos, lágy... unalmas - de ez megint a nem tetszett lista... És azt hiszem itt a kör be is zárul.

Ami nem tetszett a könyvben (fogadjunk mindenki ezt a részt várja a leginkább)...
Első, és alapvető hiba: az egész dög unalom. Néha meg kellett tapogatnom a csuklómon az ereimet, hogy vajon életben vagyok-e még, vagy menet közben észrevétlenül átlendültem a túlvilágra. És hogy miért nem tupírozza fel az ember érzékszerveit a sztori? Hát nem azért, mert nincs benne sem vérfarkas, sem vámpír, sem angyal, sem semmi más természetfeletti... A totális egykedvűség egyetlen dolognak köszönhető csupán, méghozzá annak hogy a történetből kimaradt a konfliktus. Mert mi is a konfliktus egy romantikus könyvnél? Valami olyan tényező, ami megakadályozza a szerelmeseket, hogy az egymás iránt érzett intenzív érzelmeik kialakulhassanak, illetve beteljesedhessenek. Nem kell egy ilyen dologért messzire menni, elég ha mondjuk a karakterek közül az egyik - általában a férfi - egy büdös bunkó... Persze majd kiderül, hogy miért is olyan emberünk amilyen, a konfliktus feloldódik, és mi pedig megkaphatjuk a hamisítatlan érzését a gyönyörnek ahogy a lezárást olvassuk. Na kérem, ez itt majdhogynem egy az egyben kimarad. Szerelmeseink meglátják egymást, és már agyon is csapja őket a vonzalom - ahogy ez már lenni szokott. Totojáznak ugyan egy keveset a kellesz-e avagy sem téma körül, de alig-alig valamit, aztán már meg is volt a légyott, és rögtön mindenkiből csak úgy sugárzik is a teljesség, és a kielégültség, na meg persze a l'amour. Örülünk neki, tényleg, de akkor mégis miről fog szólni a következő durván 250 oldal? Hát a díjugratásról... meg egy kezelhetetlen csődörről. Látta valaki a A Suttogó című filmet? Én igen... 170 perc hosszú! Egy életre kisuttogtam magam a nézése közben. Nem vágytam megismételni az élményt. Oké, hogy Ward könyvében nem is kényszerültem erre rá, de hogy őszinte legyek, marhára nem is nagyon volt vágyam oldalakon keresztül elmerülni abban hogy Sabbath most miért fél a víztől, és hogy miért is annyira paprikás paci... Imádom a lovakat, szeretem a dinamikájukat, az izmaik munkáját, azt hogy értelmes állatok, rendkívül tanulékonyak, érzékenyek, lenyűgözőek. De ha róluk akarok olvasni, akkor olyan könyvet veszek, ami a tartásukkal, és idomításukkal foglalkozik. Azért veszek romantikus könyvet, mert meglepő módon a romantikáról vágyom olvasni. Arról, amiből meglehetősen keveset kapunk jelen könyvben, és azt is eléggé felszínesen. Mivel nem nagyon van konfliktus - ami van az is mondvacsinált - így nem nagyon lehet elmerülni benne. És mivel nem tudunk elmerülni benne, így maga a nagy beteljesedés is maximum annyit ér el, hogy megjegyezzük magunkban hogy "na ez is megvolt".
Nem egy olyan alkalom volt az oldalak lapozgatása közben, amikor kedvem lett volna vagy harminc oldallal előrébb ugrani. Határozottan nem szokásom, még a legrosszabb könyvet sem meggyalázni azzal, hogy kihagyok belőle részeket. de most erősen elkacérkodtam a gondolattal. Persze aztán türelmesen elolvastam minden mondatot, kilengést, érzelmi hullámhegyet, és hullámvölgyet... Majd sajnos azt kell mondjam nem túl elégedetten tettem le a művet. Ward férfi és női karakterei rendszerint felkeltik az érdeklődésemet. Könnyen azonosulok velük, megkedvelem őket, ragaszkodni tudok hozzájuk. Ez itt a legkisebb mértékben sem sikerült. Persze ettől függetlenül Wardot még mindig remek írónak tartom. Az hogy valakinek az első könyve nem a legnagyobb sikere, ez nem vetít le előre semmit, és erre pont az írónő az egyik legnagyobb példa. Valahol szükségem is volt most egy ilyen tapasztalatra. Mivel a mai nappal Julie Kenner Édes Rabságát kezdem majd meglovagolni - na ez fárasztó poén volt... Szerintem minden erőmre, és kitartásomra szükségem lesz.

Értékelés: 5 pont

Share: