2013. június 30., vasárnap

Cora Carmack: Szakítópróba /2013/

Elöljáróban néhány mondat a blog kinézetét érintő közvélemény kutatás eredményéről. A szavazók zöme úgy döntött, hogy gúny nélkül szépnek ítéli az új külsőt, ami enyhén szólva meglepett, figyelembe véve saját személyiségem önmagára irányuló gúnyos hajlamát. Ezúton is köszönöm azoknak, akik nem olyan látásmóddal rendelkeznek, mint én, és ha valamit szépnek tartanak, akkor azt egyszerűen csak szépnek tartják. Második helyen végzett azon szavazók népes tábora, akik azt értékelték hogy ezentúl ép retinával távozhatnak az oldalról. Nekik is köszönöm a szavazást, és mélyen sajnálom, hogy hosszú hónapokon keresztül azzal háláltam meg szorgalmas követésüket, hogy látáskárosodásban részesítettem őket. Mentségemre legyen mondva, egyszerűen hülye vagyok, ha design-ról, vagy ha színekről van szó. Ugyanannyi szavazat érkezett a "so-so túl lila, túl kék, egyebek" és a "régi jobb volt" kategóriákra. Azon szavazóknak is, akik eme lehetőségek mellett döntöttek, köszönöm az értékelést. Aminek nagyon örültem, hogy a ronda kategóriákra senki nem nyomott. Ezek szerint a régi külső ugyan bántotta a szemeket, de nem volt csúf, ahogy a mostani sem az. Ez hihetetlenül megnyugtató számomra. Így legalább már most tisztában lehetek azzal, hogyha valaha esni fog a blog látogatottsága, az nem a megjelenésnek lesz betudható, hanem inkább fogalmazási tehetségtelenségemnek. Száz szónak is egy a vége, mindenkinek köszönöm, aki szavazott, és mivel a többség akarata szent, így a blog külseje - hacsak nem csinálok valamilyen orbitális baromságot - marad jó ideig olyan, mint most. Illetve volnék olyan bátor, hogy egy mondat erejéig visszakanyarodnék a google reader-hez is, ha esetleg az előző bejegyzésem elkerülte volna néhány olvasó figyelmét. Mivel ez a szolgáltatás megszűnik július elejétől, így a továbbiakban ne regeljetek az oldalsó sáv alján lévő rendszeres olvasókhoz, mert nem fogtok tudni ezen az úton követni. Mostantól a bloglovin'-on keresztül értesülhettek a legfrissebb bejegyzésekről, vagy Facebook-on keresztül (a dolog marha jó, merthogy a bloglovin'-ra be tudtok lépni a már meglévő FB-s profilotokkal, illetve alig három órányi szentségelést követően sikerült beállítanom úgy a bloglovin' profilomat, hogy automatikusan továbbítsa a friss blogbejegyzéseimet a blog FB-s oldalára. Így ha én itt valamit lementek, akkor az azonnal látszik a bloglovin'-on, majd onnan továbbfut a blog FB-s oldalára. Ja igen, és ezen felül a moly is érzékeli, amikor új bejegyzés születik, ami pedig jelzi a saját privát FB-s oldalamra, hogy mi történt. Szóval, úgy körbe van már lőve a blog közösségi site-okkal, hogy leginkább már megkerülni sem lehet... hát na, szeretek biztosra menni). Ennyi szolgálati közlemény után, most már célszerű volna írnom valamit a könyvről is...

"Szüzesség. Bliss Edwards hamarosan végez a főiskolán, de még nem veszítette el. Mivel megelégelte, hogy már csak ő szűz a barátai közül, elhatározza, hogy a lehető leggyorsabb és legegyszerűbb módon fogja orvosolni a problémát: egy egyéjszakás kalanddal. A dolog azonban nem úgy sül el, ahogy tervezte. Pánikba esik, és faképnél hagy egy elképesztően helyes srácot meztelenül az ágyában, ráadásul olyan indokkal, amit senki sem venne be.És ha ez még nem lenne elég kínos, amikor megérkezik az utolsó félévének első órájára, döbbenten ismeri fel az új tanárát. Őt hagyta ott nyolc órával korábban meztelenül az ágyban..."

Kiadó: Content to Connect
Oldalak száma: 219
Ára: 2990 Ft


Kezdem a legrosszabbal... csak egy ilyen volt, de az viszont meglehetősen idegesített, és majdnem tönkre is vágta az amúgy minden gúny nélkül színvonalasnak nevezhető élményt. A betűméret. Míg egyes kiadók azzal kompenzálnak egy nyúlfarknyi hosszúságú könyvet, hogy szépen szétnyújtják, és 48-as betűméretet használnak, úgy a Content to Connect kiadó ennek fordítottját alkalmazta. Gondolom gazdasági megfontolásból született meg azon döntés, hogy minibetűkkel nyomtatják ki ezt a könyvet (mert hogy sok kicsi kevesebb helyen elfér), de azért jó lett volna némi ésszerűség is a dologba. Én egyhuzamban több száz oldalt elolvasok, és ebből adódóan a szemem szereti értékelni, ha mindenféle kiszáradás, vagy pont ellenkezőleg, folyamatos nedvesedés nélkül átvészeli azon órák hosszú sorát, amíg munkába van fogva. Hát jelen könyvünk esetében sem a kiszáradást, sem a könnyek záporát nem sikerült a látószerveimnek megúszniuk. Meg is hálálták nekem a kiszipolyozást, ma reggel olyan ödémás kukkerekkel keltem, hogy az valami csuda. Nem volt jó. De ezzel ellentétben meg kell említeni azt is, hogy a lapok és a borító minősége tapintásügyileg kifogástalan. Olyan kellemesen selymesen simul az ember kezébe a mű, ami majdnem spontán orgazmust okoz. Kár hogy nem a kézfejünkkel olvasunk... Na de erről ennyi elég is.
A történet... Mit is lehet erről elmondani? Romantikus könyvről beszélünk, szóval előfordulhat, hogy ismétlődő momentumokba ütközünk, és elkezd felsejleni előttünk a gondolat "mintha valami hasonlót olvastam volna már". Ha nem is olvastuk, akkor biztos hogy láttuk már egy sorozatban, vagy egy filmben. Szóval történetileg nem nagyon tud újat nyújtani, de talán most ere nincs is szükség. Mivel írónőnk stílusa - mindenki kapaszkodjon meg, mert olyat fogok írni, ami egyáltalán nem jellemző rám - bámulatos. A könyv két alapjellemzője a humor, és a kedvesség. Kedvesség alatt értsd: aranyos. Profi módon van megszerkesztve, olyannyira, hogy még én is képes voltam együtt érezni a hősnővel, annak ellenére, hogy egy 22 éves, szűz, egyetemi hallgatóról beszélünk. Hősnőnk kissé szét van szórva... olyan hebehurgya módon, ami egyszerre mulatságos, és egyszerre megnyerő. Megkedveltem, mert dilis, mert szerencsétlen, mert túlkomplikál mindent (itt véltem felfedezni némi párhuzamot saját magammal is), és mert megiszik legalább hat feles tequila-t zsinórban egymás után, és nem dől ki! Le a kalappal a hölgyemény előtt. Én pont a héten kerültem hasonló helyzetbe, csak ott nem tequila volt, hanem jó kis bikaerős házi pálinka... megittam én is a magam közel hat felesét. Sörrel. Khm... Mindenki fantáziájára bízom, vajon hogyan is alakulhatott az éjszakám. És persze reggel úgy ébredtem, mint akit elütött egy vonat, majd ledaráltak, de csak szigorúan azután, hogy a számon keresztül kitépték a belsőszerveimet, miközben valaki egy üllőhöz csapdosta a fejemet. Még szerencse, hogy csak évente-kétévente egyszer engedem el magam ennyire. Lényeg a lényeg, átérezzük főhősnőnk tettei mögött megbújó kusza érzelmeit, és gondolatait. Főhősünk karaktere egyszerű, de egyszerűségében nagyszerű. Bevallom őszintén, ilyenkor - amikor könnyen megkedvelhető figurával találkozom - szokott elkapni az az érzés, hogy sajnálom, hogy az életemben mindenki bonyolult. Nem mintha panaszkodnék, csak érdekes élmény volna olyan személyiséget is ismerni, aki gondolkodásában olyan mint egy facsipesz, de mégis egyenes, érzelmes, kedves... nem arrogáns, nem ismeri a szarkazmust, és a gúnyt. Röviden imádnivaló, könnyed, és relatíve egyszerűen lekövethető. Mivel főhőseink olyanok amilyenek, így nagy komplikációkat sem lehet elvárni tőlük, de ebben a könyvben nem is az a lényeg, hogy mi történik, hanem az hogy hogyan. Minden történés nevetésre fakasztja az embert, minden gondolati foszlány humoros, és persze ott van még az ártatlanság is, a félelem, az ismeretlentől. Megint csak egy olyan szerves rész, amihez sok közöm abban a formában nem volt ahogy hősnőnknek, de így utólag visszagondolva szeretném azt mondani, hogy bár lett volna. Az elsőt senki nem felejti el ez tény - ahogy ez a borítón is olvasható -, de részemről ez sem volt ekkora hajcihő. Az első szex ritkán sikerül ennyire szépre, idealizáltra, mint ebben a fantazmagóriában. Az első együttlét majdnem mindig szolgáltatásjellegű, függetlenül attól mennyi érzelmi motiváció bújik meg mögötte. Olyan mérvű zavartság, és ijedtség kíséri, hogy pasi legyen a talpán, aki ezt ki tudja küszöbölni. Nálam egyszerűen lehetetlen volt megkerülni az idegbajt - és természetesen az idegbajból eredő kényszeres szófosást is -, így én eme első alkalomra nem túl szívesen emlékszem vissza. Hacsak nem röhögni akarok. És ha még belegondolok abba is, hogy hány évvel ezelőtt is történt... maradjunk annyiban, hogy én még csak hírből sem voltam annyira türelmes, mint hősnőnk. Mert nekem már akkor is, mindent azonnal, de rögtön, de máris tudnom kellett. Így fuccs a romantikus elképzeléseknek. Azért azt jó volna tudni, hogy alapvetően elferdült személyiségem okozta-e a sietségre való hajlamomat, vagy a sietségemből adódóan ferdült el később a személyiségem. Mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás? Soha nem fogok már rálelni ennek a kérdésnek a válaszára, de nem is igazán akarok. A helyzet az, hogy függetlenül attól, mit is olvasok, és hogy mennyire is ragad magával a történet, a saját életemben, semmit nem tennék másként, mint ahogy tettem. Ezeknek a döntéseknek köszönhetően lettem az aki, és elégedett vagyok azzal aki vagyok. De amikor ilyen könyvet olvasok, elkap az ábrándozási kín. Hogy vajon lehetett volna másként? Vajon romantikusabb, érzelmesebb típus lennék, ha nem azt teszem, vagy nem úgy teszem, amit tettem, és ahogy tettem? Vajon mennyi beleszólásom volt abba, hogy olyanná váljak, amilyen vagyok? És akkor most röhögöm ki magam... egy egyszerű hétköznapi romantikus könyv, filozófiai, és önismereti kérdésekbe üldöz. Jó vicc. A lényeg, hogy minden romantikus hajlamom hiányának ellenére (ez de szép megfogalmazás), azt kívánom, bárcsak minden úgy alakulna az életben is, ahogy az a történetben alakul - olyan viccesen, kedvesen, és tökéletesen -, és bárcsak az emberek többsége is olyan volna mint Bliss és Garrick. Ezzel a kijelentésemmel ugyan sikeresen kimínuszolom magam a társadalomból, de bánja a fene. Olvastam egy jó romantikus könyvet, és elkapott a lendület. Bárkivel előfordulhat az ilyesmi. Külön idézeteket nem gyűjtöttem ki, mert nem volna sok értelme. Majd minden oldalon volt valami, ami vagy szórakoztató volt, vagy egy kicsit megható. Szerintem Cora Carmack története, pont az a fajta történet, amit korosztálytól, vagy akár gondolkodásmódtól függetlenül, mindenki képes volna megszeretni. Lágysága, könnyedsége, mindenkiben megtalálja azt az eldugott kis ártatlanságot, amihez szólni kíván, és ebben rejlik az egyedisége. Nem kívánok rosszat szólni róla, mert nem lenne semmi értelme. Ez a történet úgy jó, ahogy van, úgy van egyben ahogy van, nem lehet sem elvenni belőle, sem hozzárakni semmit. Kikapcsolódásnak tökéletes.

Értékelés: 8 pont        
Share:

2013. június 28., péntek

Google Reader megszűnése körüli kalamajkák...

Follow my blog with Bloglovin
Kedves Olvasóim!

Biztos sokan hallottatok már róla, hogy a google reader (ami lehetővé teszi, hogy azokat a blogokat amiket követtek, szépen egy helyen csoportosítva lássátok) július elejével megszűnik. Ez részemről mérhetetlen nagy sorscsapás, mivel kényelmes ember lévén, vajmi kevés lelkesedés ösztönöz arra, hogy még egy plusz oldalt (az amúgy állandóan futó alig 72 oldal mellé) megnyissak minden induláskor, de mivel követni kell (mert bele is halnék, ha a kedvenc bloggereim legfrissebb irományairól lemaradnék), így összeszorított állkapoccsal, és heves bólogatások közepette átavanzsáltam a bloglovin'-ra. Amennyiben vannak olyan vállalkozó szellemű követőim, akik hasonló módon kedveznek ennek a site-nak, és még szeretnének is követni, azok vehemens mutatóujjmunkával kattintsanak az oldalsávban fellelhető, alig-alig észrevehető fehér színű négyzetre, amiben az a szép babakék plusz jel van. De ha ez a megoldás nem a legkényelmesebb, akkor természetesen továbbra is követhető maradok a Facebook-on (szintén az oldalsósávban lehet bőszen a like-ot nyomogatni). Remélem senki lelkesedését nem veszi el ez a kis malőr a blogkövetés szépségeitől - bevallom, nekem egy rövid ideig emésztgetnem kellett - és remélem mindannyian, akik eddig feliratkoztatok hozzám, továbbra is hűséges figyelőim maradtok.
  
Share:

2013. június 23., vasárnap

Julia Quinn: Micsoda éjszaka! (Smythe-Smith Kvartett 2.) /2013/

Megkésve bár, de törve nem...
Rám nem igazán jellemző módon, úgy határoztam, hogy nem kerülgetem a forró kását, és nyakig merülök egy minden szempontból romantikusnak nevezhető könyvben. Hogy miért? Szerintem mindenkinél, aki rendszeresen olvasni szokott bekövetkezik olykor-olykor az a pillanat, amikor ott tornyosulnak a feldolgozásra váró irományok az asztalon, és egyszerűen nincs az az isten ami rávehetné az embert az olvasásra. Már érzed, tudod, hogy mi fog történni ha a szokásos "kedvenc" típusokból föllapozol egyet. Ismered mi fog lezajlani a történetben - ha nem is részletekbe menő pontossággal. És tudod hogy nagyon nincs most erre szükséged. Ez a csömör fázisa. De a jó könyvmoly ilyenkor is csak ideig-óráig képes ellenni az írott szó varázsa nélkül. Kell valami, szükség van valamire, ami kissé más, de ami ugyanúgy hatni képes. Jelenleg belekezdtem egy thrillerbe, ami jó, és egy ifjúsági könyvbe amivel szintén nincs semmi baj, mégis képtelen voltam az első 5-10 oldalnál továbbjutni velük. És aztán megláttam ezt a könyvet, ott pihengetett már jó pár hónapja  a polcomon, de eddig nem igazán volt hangulatom hozzá. Annak ellenére sem, hogy nem mellesleg imádom Julia Quinnt. Szellemessége, remek írói stílusa mindig magával ragad, és mindig a legmélyebb tisztelettel gondolok arra a tehetségre, amivel ilyen gyönyörűen és korhűen képes megalkotni a történeteit. De mivel rólam van szó, így az ilyen tényleg igazán romantikus dolgokat csak szépen, módjával lehet részemre adagolni. Ha zsinórban három ilyen könyvet felfalnék, annak az lenne a vége, hogy a negyediknél már tépném a hajam. De ilyen szakaszokban, mint ez a mostani is, remek kikapcsolódást nyújtanak, mert kiterelnek a megszokottból, a komfortzónából, és olyan idegpályáimat stimulálják, amik vélhetően már hónapok óta porosodnak. És egy ilyen könyv elolvasása után, én mindig bizton állítom, hogy imádom a romantikát, mi több képtelen lennék meglenni ilyen jellegű táptalaj nélkül... csak ne lenne ez a lelkesedésem limitálva. De még csak a tűrőképességem elején járunk, így merem remélni hogy a mostani rohamba bele fog még férni Lisa Kleypas Bűvölj el alkonyatkor c. műve is, merthogy az is ott porosodik a polcon már egy ideje. Karen Hawkins MacLean átok sorozatával párhuzamosan...




"1824 nagyon jó év volt Daniel Smythe-Smith számára:
- három év száműzetés után visszatért Angliába
- részt vett a világ legrosszabb koncertjén
- megcsókolt egy teljesen ismeretlen hölgyet
- elhárított egy rablótámadást egy londoni utcán
- főszerepet játszott egy tízfelvonásos melodrámában
- szerencsésen túlélt egy balesetet
- ártalmatlanná tett egy őrültet
- szerelmes lett
És még csak áprilist írunk..."

Kiadó: Gabo
Oldalak száma: 340
Ára: 2290 Ft





Szóval Julia Quinn és bájos, imádnivaló szereplői. Ha nem lennék személyiségileg olyan kanyargós, mint amilyen vagyok, akkor biztos hogy fanatikus rajongója lennék az írónőnek. Minden könyve szórakoztató, a sziporkái lehengerlően intelligensek, lágyak, humora pedig egyenesen a könnycsorgásig kergeti az olvasót. Karakterei szépen felépítettek, érzelmi vonala mindig meggyőző, könnyen követhető, épp annyira megható vagy felbőszítő, amennyire annak kell lennie. Oké néha kicsit sok az "így szeretlek úgy szeretlek", de egy vérbeli romantikus könyvnél, ezt ugyan minek felróni. Persze ennek az ágazatnak is megvannak a sajátosságai:
1, A hős férfiú mindig minimum vikomt vagy gróf, olykor-olykor herceg - nem, nem koronaherceg (ennyire még sosem mertünk előreszaladni) -, tehát ebből kiindulva gazdag, befolyásos, és minimum a top 5-ben van ha a partiképességet kell mérlegre tenni.
2, A legtöbb esetben ez a férfiú közel áll már a harminchoz, vagy el is múlt már annyi, és esze ágában sincs megnősülni - legalábbis addig nincs, amíg a kötelességtudat az egyetlen, ami erre ösztönzi.
3, Hősünk (vagy hősnőnk) biztosra vehetően minimum hat testvérrel büszkélkedik, ha nem tizenhárommal - valahogyan folytatni kell ugyebár a sorozatot.
4, Egyenesen rajongok azért, hogy szinte az utolsó oldalig magázzák egymást a főszereplők. Mindig rémesen jó érzés fog el (amolyan kellemesen borzongós), amikor az egyik ilyen típusú könyvből sem kimaradható ténymegállapító mondat elhangzik: "Kívánom magát!" - És ilyenkor rögtön ki is tör belőlem a durcás gyerek. Nekem miért nem fogják soha azt mondani hogy "kívánom magát"? Miért vagyok azon szerencsések egyike, akik olyan korba születtek, ahol a maximum amit udvarlás címszó alatt kaphat az ember lánya (leszámítva azt a kevés kivételt), az a "hú bébi", vagy a "jó vagy gyönyörűm". (Na nem mintha ennek nem volna meg a maga szépsége, de nem lehetne mondjuk úgy tíz évente egyszer megélni a másik pólust is? Csak egy rövid időre... Hadd jöhessek már egy kicsit zavarba, amikor nemhogy nőként, de hölgyként kellene viselkednem - halkan megsúgom, valószínűleg az első ilyen jellegű formai megszólításnál lenne egy fél percnyi reakcióidős csúszásom, amíg az agyam a megfelelő sebességbe kapcsol. Egy biztos, tuti nem hebegnék, habognék - ahhoz azért kevés volna egy ilyen szituáció, de mindenképpen üdítő változatosságot jelentene kipróbálni.) És ami még művészet: magázva, az etikett szabályainak megfelelően, virágnyelven elküldeni valaki a bús fenébe... Itt nincsenek ronda kötőszavak, még az "Istenem!" is káromlásnak számít. Felüdülés minden tekintetben a most divatos könyvek után.  
5, Hősnőnk a legtöbb esetben szűz, ami miatt hősünk vagy azonnal komplikáltnak ítéli, vagy prédának - a barbáros könyvekben az utóbbi, Qiunn esetében inkább az előbbi a jellemző. Mindig jót derülök (minden gúny nélkül), az első orgazmuson - amikor hősnőnk szeme elnyílik, és halkan csodálkozva, pihegve ráérez a dolog pikantériájára -, és az első szexen is - amikor hősünk dorongját (ami persze óriási - csak tudnám honnan van mindig a hölgyikéknek összehasonlítási alapjuk) meglátva hősnőnk szívszélhűdést kap. Hát amikor még meg is fogja...  
6, Valami kacifánt mindig van a háttérben - gyilkosság árnyéka, elvesztett ártatlanság -, valami ami azt eredményezi, hogy valakire a társaság ferde szemmel néz. Szeretjük ezt az eszközt is, sőt ezt szeretjük csak igazán! A bús fekete herceg, aki elvonultan él, száműzve a magányba... emiatt mogorva, keserű, frusztrált, csalódott (kész pszichológiai korkép). A lány pedig ártatlan, üde, friss, fiatal, még remél, és bízik. A megrontásra, mint lehetőségre, csak úgy záporoznak a nagy, piros, villogó nyilacskák... de a szerelem persze mindent szentesít. Millió egyszer megírták már. Én is millió egyszer olvastam már. De akkor is el fogom olvasni a millió plusz egyediket is, mert megunhatatlan...
7, A történet folyamán legalább egyszer valakinek, valaki büszkeségéért, becsületéért párbajoznia kell. Kötelező. Nem maradhat ki! - Ha ezt a szokást visszaültetnénk a gyakorlatba, akkor tömegeket lehetne a fal elé állítani, majd össztűz... valahol ez azért szomorú.
8, Hősnőnk az esetek többségében alacsonyabb rangú, de sosem parasztos, mindig jól nevelt, és illedelmes, de mégsem alázatos, és helyén van az öntudata. Szegény nőket néha komolyan sajnálni szoktam. Még amikor robbanás közeli állapotban vannak, akkor is türelmet kell tanúsítaniuk. Bevallom egyben le is nyűgöz ez, mert ha kicsit is őszinte akarnék lenni magamhoz, be kellene látnom, hogy ilyen merev szabályok mellett, én biza csúfosan megbuknék.
9, "Legyen a szeretőm" - "legyen a felségem" lépcsőfokok. Kiindulási pont az előbbi, befejezés az utóbbi. És ami közte van az a meggyőzés, elutasítás, civakodás, és a "magam sem tudom hogy mit is akarok" fázisai. Veszettül szórakoztató.
10, Valahol, valakinek a könyv vége felé könnyeznie, sírnia kell. Vagy a boldogságtól, vagy a kétségbeeséstől. Ez is kötelező, mint a párbaj.

Hogy Quinn jelen könyvében benne vannak-e ezek a jellemzők? Benne bizony, mind egy szálig. Cirka egy délután alatt kiolvastam, mert lehetetlen letenni. Mert annyira szépen harmonizál az átlagos emberi lélekkel. Nem kell kifacsarodnom agyilag azért, hogy beleképzeljem magam a női főszereplő bőrébe, és elsőre megértem miért is vonzó a férfi főszereplő, minden kérdés, vagy kötözködés nélkül. Tetszik a tartás, ami ezekben a történetekben van, a gerincesség, és az idealizálás. És ugyan nincs lányom, de ha lenne, akkor hamarabb biztatnám egy ilyen könyv elolvasására, mint a most teret hódító romantikus zagyvaságokra. Nagyon egyszerű annak a magyarázata, hogy miért: mert tartalmas, mert megfogalmaz alapvető emberi udvariassági, és viselkedésbeli szabályokat is, nem beszélve az érzelmi erkölcsösségről, amit felvázol. Oké mese, és annak a kornak a merevsége sem volt egy kicsit sem természetes. Nem is azt mondom ezzel, hogy az a jó, ez pedig a rossz. De szerintem egy nőnek legyen meg az "úri modora". Legyen tartása. Ellentmondásos tudom, de szerintem annak a nőnek is lehet egyenes gerince, aki már nem egy szeretőt elfogyasztott élete folyamán. Ez nem ettől függ. Soha nem a "mit", mindig a "hogyan" a lényeg...

Zárásul, amit még szükséges megjegyezni: a borító színvilága, és úgy leginkább az egész, gyönyörűen lett kivitelezve.

Értékelés: 8 pont 
Share:

2013. június 9., vasárnap

Nalini Singh: Szabadulás /2013/

Kénytelen voltam átmenetileg diétára fogni személyiségem azon szerves részét, ami az utóbbi időben rákattant az erotikus irományokra. Kénytelen voltam bizony, mert félő volt hogy lassan de biztosan megkergülök, és az amúgy stabil szexuális meggyőződéseim olyan irányba fognak fordulni, ami nem természetes egy nőiessége és érzékisége virágában tobzódó nőnél. Röviden: leálltam mielőtt minden kedvem elment volna a szextől. Na nehogy már! Oké, az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy ennyire könnyen azért nem tudnék lemondani kedvenc alak, és lélekformáló tevékenységemről, de azért az már kezdett megijeszteni, hogy már egy padlizsánról is valamelyik hírhedt híres-neves írónő rémes népszerű könyve jutott az eszembe. Már a zöldségesnél is dildókat véltem felfedezni, még a narancsban is, és ha felidegesítettek a munkám közben, mindenkit úgy bűntettem meg gondolatban, hogy keresztre feszítettem, és elfenekeltem... Szóval kösz, de inkább kösz nem. És hát Nalini Singh mindig egy mentsvár nekem. Teljesen mindegy milyen a hangulatom, a könyvei mindig feltöltenek energiával. Piszok nagy mázli, hogy a sok hiteltelen, és elmebomlást előidéző könyvvel párhuzamosan az Egmont Dark piacra dobta a psy changeling széria ötödik részét magyarul. Mintha érezték volna, hogy ez bizony kelleni fog... Hálám üldözni fogja a kiadót az előrelátása miatt.

"Ashaya Aleine a látszat szerint a tökéletes mentál: rideg, érzéketlen és gyakorlatias. Ő a tudós, aki az egész mentál népet rabszolgasorba döntő implantátumot készíti. Valójában azonban elkeseredetten küzd, hogy megmentse a fiát, és szabaduljon a Mentál Tanács befolyása alól. De hiába menekül: nem biztonságba kerül, hanem egyenesen a halálos alakváltó mesterlövész karjaiba fut. Dorian Christensen húgát egy mentál gyilkos ölte meg. A DarkRiver őrszem nem tud ugyan leopárd alakot ölteni, de a vadállat benne él, és bosszúra szomjazik. Most mégis védelmeznie kell Ashayát és fiát. Dorian soha nem gondolta volna, hogy mentál iránt a gyűlöleten kívül mást is érezhet, de a szenvedély sokszor átírja a játékszabályokat."

Kiadó: Egmont Dark
Kiadás éve: 2013
Oldalak száma: 384
Ára: 3999 Ft

Ha közelebbről megvizsgálom ezt a sorozatot, akkor a kedvenc részem az eddig kiadottak közül a Borzongás volt. Judd Lauren az elit, gondolati síkon gyilkolni képes, volt Nyíl osztagos mentál, és az előzményekben csúnyán megkínzott alakváltó farkaslány Brenna kapcsolata, engem teljesen bevonzott. Hölgyikénk erős jellem, hősünk olyan hideg eleinte mint a jég... Imádtam. Persze a többi történet sem volt rossz, de nekem ez jelentette a csúcsot. És hát úgy vagyok a csúcsokkal, hogy minél több van belőlük, annál jobb... Ennek ellenére - bármennyire is igyekszem magam meggyőzni az ellenkezőjéről - némi lendületvesztést kezdek érzékelni a sorozatban. Dorian nekem már az első részben felkeltette az érdeklődésemet. Húga halála megtöri a férfit, és csak a falkavezér kedvese az, aki képes szinten tartani. Mindenki retteg attól, hogy Dorian minden próbálkozás ellenére, egyszer végérvényesen vadulásnak indul... még szerencse hogy ekkor a képbe kerül Ashaya, az Elcsendesedés protokollján munkálkodó kutató mentál. Hölgyeményünk már az előző részben tanúbizonyságot tett emberségéről, amikor segít megmenekülni két gyermeknek. Szóval Elcsendesedés ide vagy oda, Ashaya olyan mentál, akinek vannak érzelmei. De nem akrja kockára tenni a fia életét, illetve ikertestvére életét sem, így kitart azon álláspontja mellett, hogy nem adhatja fel teljesen a falait. De a szerelem nagy úr, mint tudjuk... És innentől kezdetét veszi a csábítás. A "harc önmagunkkal", és a "harc a másikkal szemben" fázisok.
A könyv jó. Nem kell ezt agyonmagyarázni. Értelmes, jól felépített, érzelmes, megfogalmazásában még mindig kimagasló. De nekem akkor is lemarad a Borzongástól... Persze lehet hogy csak annak köszönhetem a mostani véleményemet, hogy az előzményekben olyan könyvek sokaságát olvastam ki, amik érzelmileg egy tök szintjén mozogtak. Lehet hogy sokkal nagyobb romantikai dózisra lett volna szükségem ahhoz, hogy balanszba kerüljek végre önmagammal. Vagy több vértől tocsogó gyilkosságot kellett volna olvasnom... nem tudom. Egy biztos, hiányérzettel küszködöm. Félre értés ne essék, a történet úgy kerek ahogy van, nem tudnék sem hozzátenni, sem elvenni belőle semmit. Csak az a kérdés nem hagy nyugodni, hogy akkor hol maradt a katarzis? Miért nem éreztem? Mi maradt ki? Talán a feszültségkeltés nem volt az igazi. Talán lapos lett a felvezetés, majd a csúcspont is. Talán kissé finomkodóra sikerült. Végig azon morfondíroztam, hogyan fogja az írónő megoldani Ashaya és az ikertestvére kérdését. Mi lesz a slusszpoén? Hát slusszpoén végül is nem nagyon volt. Kicsit meseszerű lett a végkifejlet, a túlidealizálás illata lengi körül. Szerintem több dráma elfért volna benne. Ahogy a szerelmi szálban is. De hőseink relatíve hamar túlteszik magukat a múlt sérelmein, aztán pedig már kopogtat a boldogság a kapuban. Ezen felül újból hangsúlyozandó: a könyv remek, igényes. Ha az írók fele legalább annyira tudna írni, mint Nalini, akkor én nagyon elégedett ember volnék. A mentálok, és az alakváltók közti huzavonán én még évekig képes volnék rágódni. Nem olyan történet, amit könnyű lenne megunni. Szóval a végső konklúzió: teljesen mindegy mennyi lendületvesztést, vagy hiányérzetet halmoz fel bennem egy-egy kötet, vevő leszek még a huszadik részre is. Mert elfogult vagyok. Mert szeretem  Nalini Singh stílusát. Gondolatait könnyű a magunkévá tenni, és mesterien építi fel a világait - most teljesen mindegy hogy angyalokról, vagy alakváltókról beszélünk... Röviden: Nalini minden könyve a maga nemében tökéletes. 

Értékelés: 8 pont
Share:

2013. június 2., vasárnap

Katee Robert: Rossz ágy, jó pasi /2013/

Kedves olvasóim, beállt a gebasz! Féltem hogy egyszer eljutok idáig, hiába kapaszkodtam minden porcikámmal az idézetbe: "Mondottam ember küzdj, és bízva bízzál!"... de a Sors, ahogy az már lenni szokott, magas ívből tett az én reményeimre, és odairányította a kezem ügyébe ezt a könyvet. Szinte hallani vélem, ahogy kézfeje mögé bújtatott kaján mosolyú ajkaiból felröppen a göndör kacaj, miközben izgatottan várja mit teszek ezzel az irománnyal. A probléma a következő: mínuszba nem lehet pontozni. Az abszolút nullákat feléltem, és mivel a felsorakoztatott "művekhez" mérten Katee Robert könyve szintekkel rosszabb, így kénytelen voltam elgondolkodni azon, hogy elszeparálom, és így egy teljesen külön kasztba irányítom. Na igen ám, de mi legyen ez az új osztály? A pontozásos módszert bevezettem, alkalmazom, és ki is nőttem... Okozott némi fejtörést ennek a bibinek az elhárítása, de azért relatíve hamar ráleltem az orvosságra: úgy döntöttem megalkotom a SZórakoztatásra Alkalmatlan Regények csoportját. Röviden a SZ.A.R.-t. De az ötletek közt volt még a Fintorogva Olvasott Szövegek elnevezés is, mint F.O.S., vagy a Parázva Olvasott CSapnivaló Érzéki Könyvek, mint P.O.CS.É.K. Ez utóbbi azért került le a listáról, mert ki tudja nem fog-e a jövőben olyan könyv elém kerülni, ami szintén értékelhetetlen lesz, és mondjuk nem lesz erotikus. Akkor majd megint vacillálhatok, mi legyen az új kategória elnevezése. Na nem. Így marad a SZ.A.R.



"Elle Walser pedáns és hozzáértő művészeti koordinátor, ám a csábítás nem az erőssége. Már hónapok óta próbálja meghódítani a főnökét, de hiába. Ráadásul az anyja állandóan össze akarja boronálni mindenféle jó partival. Elle kétségbeesésében briliánsnak ígérkező tervet kovácsol: vásárol néhány dögös fehérneműt, és bemászik a főnöke ágyába. A számításába azonban hiba csúszik... véletlenül egy szexi idegent csábít el.
Az éjszaka császárának, Gabe Schultznak nem sok hiányzott, hogy élete legjobb szexuális élményében legyen része. Milyen kár, hogy az izgalmas, forróvérű szőke összetévesztette Gabe-et a bátyjával, és lelépett, mielőtt befejezhették volna, amit elkezdtek. Bár a nő sznobériája igencsak lehangolta, Gabe nem az a fickó, aki feladja, ha valamit el akar érni. És ő Elle-t akarja. A kérdés csak az: van-e esélye rá?"

Kiadó: Ulpius
Oldalak száma: 366
Ára: 3499 Ft




Katee Robert
Szóval az ember elolvassa a fülszöveget. Hmmm... egy hölgyike, aki megkísérli elcsábítani a kiválasztott kedvest, de a Véletlen szerencsétlen közjátékainak köszönhetően, majdnem annak testvérével fekszik össze. Nem rossz az alap. Az ember rögtön elkezd fantáziálni, lehetséges cselekményirányt latolgatni, és összedörzsölt kacsókkal veti bele magát az olvasásba. Katee Robert könyvénél eddig a pillanatig beszélhetünk pozitív élményről. Ami innentől megindul, az a legenyhébb kifejezéssel élve is komoly merénylet az ember intelligenciájára, felfogóképességére, és kulturális alapműveltségére.

A történet:
Maga az elképzelés nem lett volna rossz, de hőseink személyiségei gyakorlatilag egy laza csuklómozdulattal elvágják az egészet. Gabe az agyontetovált rossz fiú, aki már nem is olyan rossz fiú - hogy ebben mennyi potenciál lett volna, de nem. A mi kis hősünk több sebből is vérzik. Egyrészt olyan fásult már mint a fene, mégis első körben nyakig habarodik hősnőnkbe. Úgy bekattan tőle, hogy az csuda... tizenéveseket megszégyenítő gyorsasággal vált érzelmesbe, és alig néhány pillanatnyi ujjazásból már tudja is: neki ez a nő kell! Khm... Hát jó, rendben. Nagyon kemény a fazon! Majdnem rá is tudnék gerjedni ennyi határozottságra. Úgy kell magam visszafogni, de igazán...
Hősnőnk totális katasztrófa. Oké, benézi az ágyban fekvő személyt, és ezzel nemvárt vágányra tereli az elképzelt csábítási hadjáratot, de ez még nem lenne ok egy teljes hisztériás görcsre. Végül is kap Gabe-től alig két perc leforgása alatt egy hüvelyi orgazmust... nem teljesen reménytelen a szitu. Aztán a vágy köde felszáll, és a realitás kecsesen megpofozza Elle-t. Rájön hogy ez a pasi nem az a pasi... És majdnem ott esik össze, mert hogy ez mennyire megalázó, meg hogy szégyenletes, meg bla bla bla... Na már most, én megkíséreltem beleképzelni magam hősnőnk bőrébe. Meglehetősen nehezen ment, mert olyan a büdös e világi életben nem fog előfordulni, hogy én úgy lopózzak be valakinek az ágyába... de igyekeztem ettől elvonatkoztatni, és harminc pontot engedni lefelé az IQ hányadosomból... Íme az alternatívák:
1,
Szóval most élveztem el, és majd meghalok az alattam fekvő pasi érintéséért, és illatáért, de rádöbbenek, hogy nem a megfelelő fickóért rezegnek a hormonoktól túlfűtött párzásra alkalmas szerveim. Elkap a pánik, hogy nagyon nem jó ez így. Mit tennék? Először is rászólnék a srácra, hogy álljon már meg, mert itt valami nagyon nem kerek. Majd felkapcsolnám a hangulatlámpát. Konstatálnám, hogy ez egy vadidegen ember, még ha olyan nagyon erotikusan vonzó is, akkor is egy vadidegen férfi... vennék egy mély levegőt, és a helyzethez mérten a legnagyobb méltósággal magam köré tekerném a takarót, és visszaszolgáltatnám a másik érintett félnek is a ruházatát. Eközben hangosan is kiejteném a legkézenfekvőbb mondatot, miszerint: "Azt hiszem, ezt meg kellene beszélnünk!" Nem tartom valószínűnek, hogy otromba nagy ellenállásba akadnék. Megérdeklődném kedvesen a férfitól, hogy ki a bús fene Ő, és hogy mi a jó fenét keres a főnököm ágyában. Míg Ő regél, én megkeresném a bárszekrényt, amit meg is találnék. Öntenék magamnak egy ujjnyi valamit - tök mindegy csak erős legyen - automatikusan bólogatnék, megerősítendő hogy figyelek. Persze nagy a valószínűsége annak is hogy újsütetű páromnak is lennének kérdései... ki vagyok, mit akarok. Ilyen esetekben már megtanultam, hogy a legcélszerűbb az őszinteség, így kitálalnék, olyan királynői modorban, mintha mindennap ezt csinálnám. Majd szálfaegyenes gerinccel elnézést kérnék az okozott kellemetlenségért, és kifejezném az irányú reményemet, hogy a dolog felnőttekhez méltón, zárt ajtók mögött marad majd. Végezetül angolosan távoznék.
2,
Szóval ráeszmélek arra hogy ez a pasi, nem az a pasi...de éppen ezerrel robogok egy orgazmus felé. Aki ismeri az érzést, az tudja hogy itt a józan ész vajmi keveset ér. Próbálnék kikeveredni a bódulatból, miközben olyan hangzatos mondatkezdemények hagynák el a szám, hogy "te ki...?" vagy "mit keresel Nathan...?" és persze az elengedhetetlen frázisok, mint "ez jó!" vagy "abba ne hagyd!". Optimális esetben a pasi, szájával a mellbimbóim körül keringve hasonlóan értelmesen válaszolna, valahogy így: "Nathan a bátyám..." - ezzel majd' minden meg is lenne magyarázva, de azért még kapnék egy megnyugtató "dehogy hagyom abba...!"-t is, és talán Ő is elrebegne egy "és te ki vagy...?"-ot. Félig nyögve, félig lihegve kipréselném magamból, hogy "Elle vagyok, Nathan asszisztense...", mire párom "oké, Elle...örvendek..." És belemerülnénk a bujaság nedvektől tocsogó világába. Nem állítom, hogy nem volna rendhagyó találkozás, de látott már a történelem, ettől jóval meredekebb dolgokat is. A fejfájás, és a gondolkozás pedig bőven ráér másnap reggelig. Sok bölcs szokta volt mondani: "azon a hídon, majd akkor megyek át..."

Ez a majdnem elájulok, és szégyenemben majd a föld alá süllyedek dolog... Túldramatizált. Ami pedig végképp eszembe nem jutna egy ilyen helyzetben az az, hogy mit fog szólni majd ehhez az anyám... én imádom az anyámat, de szent meggyőződésem, hogy neki erősen hálószobán kívül van a helye. Szép is volna! Szegény pillanatok alatt roskadna össze a nemi életemet körbeölelő információhalmaz alatt. Vagy nem... Ki tudja? Van egy olyan sejtésem, hogy nem nagyon tudnám ledöbbenteni az anyámat. Figyelembe véve, hogy részben az Ő genetikai állományát örököltem, illetve azt, hogy a nevelése - ami rendkívül tudatos volt - milyen eredményekkel zárult, lehet hogy még én pironkodnék... És ezért nem beszélünk mi a vasárnapi ebéd közben ilyen dolgokról. Ugyanolyan rúgóra jár az agyunk, és van egy olyan sanda gyanúm, hogy amit megtettem én már, azt valaha megtette Ő is. Szeretjük szentté avatni a szüleinket, de Ők is ugyanolyan emberek mint mi. De hősnőnk nem olyan, mint példának okért én. Ő egy teljes dilemmát épít az anyja kérdése köré, és olyan vehemensen agonizál ebben a pocsolyában, mint akinek fizetnek érte. Rendületlenül rója az agyában a felesleges köröket, hogy aztán mindent kibeszéljen a legjobb barátnőjével. Én még ennyire együgyű, önmagában döntésképtelen valakit, mint hősnőnk, nem láttam. Vagyis de, valamikor tizenkét éves koromban. És ráadásul még előítéletes is, de valami nagyon betegesen. Korlátolt, és buta, mint a tök. Egy szemernyit sem éreztem magaménak a jellemét. De sajnos hősünk se jobb. Ő meg az az önmarcangolós fajta. "Nem fogok kelleni ennek a nőnek soha, mert én lenni barbár tuskó, Ő pedig lenni finom úrinő..." Ajvé. Komolyan mondom az óvodában érettebben viselkednek a gyerekek. Arról már nem is beszélek, hogy kliséből, klisébe sodródunk végig, hogy az egész történet erőltetett, élvezhetetlen.

A nyelvezet:
Ettől egyenesen kifeküdtem. Oké, értem én hogy az írónő azt akarta éreztetni, hogy a hölgyikénk milyen elit, és kifinomult, és hogy ezzel szemben hősünk mennyire faragatlan, de... Attól, hogy valaki faragatlan még nem feltétlenül kell helytelenül beszélnie, vagy fogalmaznia. Ami legelőször kiverte a biztosítékot az volt, hogy Gabe megállás nélkül "csibézi" a nőket. Ilyen "csibe, olyan "csibe"... EZ NEM SZEXI! Pasik, ha jót akartok, ne csibézzétek le a kedvest, mert nagy valószínűséggel tökön lesztek rúgva. Vagy én vagyok már megint túl öntudatos... 
Ha csak ennyi baj lett volna, akkor be is fognám a szám. De volt ettől jóval kacifántosabb is. Itt van rögtön példának a 78. oldalon felbukkanó szószerkezet: "alsó- kaszafaszai kukoricahercegnő". Vagy az is szép baleset volt, amikor a szülők kerülnek szóba, és mindketten úgy beszélnek a nemzőikről, mint "mutter" és "fater". Nekem ezek után már csak egy kérdésem volna: Hunnan gyüttetek lelkeim? A tanyárul? És végig jelen vannak a könyvben az ehhez hasonló, engem bőszen kiábrándító szövegek. Másik példa: könyv 206. oldala, Gabe és Elle elmennek valamilyen strandra, ahol Gabe fürge ujjai nem lustálkodnak sokat, és munkához is látnak a falatnyi bikini alatt (ami amúgy pink színű...- yeah). Már majdnem letaglózza Elle-t a gyönyör, amikor felbukkan Nathan, így a játék félbeszakad. Elle mélyenszántó gondolatai:

"Nem számított, hogy a férfi megtanította a testét énekelni - nem bizony, hiszen a teste már nemegyszer tanúbizonyságot tett rossz ítélőképességéről. Elég megnézni csak azt, ami most történt - hát nem nekiállt levet ereszteni egy nyavalyás nyilvános strandon?"

Na tudod... levet ereszteni esetleg a lesózott zöldségek szoktak. Én speciel kikérem magamnak ezt a kifejezést, így ebben a formában, alle zusammen úgy ahogy van. Nekem NEM szokásom levet ereszteni.

Mellesleg írónőnk tuti hogy bigottan vallásos, mert oldalanként legalább egy utalás történik az Úrra, vagy közvetett, vagy közvetlen formában. És mivel én a vallással is úgy vagyok, mint ahogy az anyámmal, ezzel sem sikerült nálam osztatlan sikert aratni. Ami még tény: a könyv nincs teletömve szexjelenetekkel, de az a néhány ami van benne, az is borzalmas. Ha már előző kritikáim egyikében felhoztam, hogy kezdünk szaklaposodni, már ami az ágyjeleneteket illeti, akkor célszerű erre itt is ráirányítanom a figyelmet. Jelen könyvünk két véglet közt kalimpál. Vagy mindent kényszeresen körbeír (például: "Gabe a legfinomabb mozdulattal kezdte himbálni a csípőjét" - ezt valaki egyszer mutassa már be nekem, mert őszintén szólva nekem lövésem sincs róla milyen az, amikor valaki misszionárius pózban himbálja felettem/bennem a csípőjét -", ugyanazt a pontot dörzsölgetve közben, amelyet korábban is oly hibátlanul talált meg az ujjaival." - ez volna a könyv egyik részében a csikló meghatározása), vagy biológia órát tart. A túlzott körbeírás sem jó, és a szakszavakkal való dobálózás sem. Valahogy bitang nehezen vagyok képes ráizgulni agyilag arra hogy "klitorisz"... és legalább ilyen nehezen vagyok képes átélni, ha valami 20-30 oldalon keresztül van részletezve.

Röviden összefoglalva ennyi a becses véleményem Katee Robert "alkotásáról". Ezek után már csak az szomorú, hogy visszanézve az értékeléseket, Fawkes és Miller könyvét lassan már tényleg számba kell majd venni, mint pozitívumot, ha ezt a kategóriát akarja majd valaki jellemezni.

Értékelés: SZ.A.R.
Share: