2013. február 17., vasárnap

Chevy Stevens: Nincs menekvés /2012/

Mindig is vonzottak az olyan könyvek, ahol a lelki megpróbáltatások okozta következmények, és a fájdalmak feldolgozása szerepel középpontban. Persze az ilyen könyvek gyakran szélsőséges esteket foglalnak magukban, több esetben erőszakot, bántalmazást. Soha nem az embertelenség az ami megfog ezekben a történetekben, hanem inkább a főhős harca, és eltökéltsége, hogy szembenézzen a belső démonaival. Jelen könyvünk egy elrabolt, és több mint egy évig fogvatartott nő viszontagságait eleveníti meg.

"Ha valami rosszat csináltam, még mindig megbüntetett, de már régóta nem ütött meg, és néha azt kívántam, bár megtenné! Ha megütött, az olyan testi dolog volt, ami dacossá tett. De a lelki szarság? Azzal tényleg felülkerekedett, és ahogy múltak a hónapok, a szeretteim hangja egyre halkabb lett, az arcuk pedig elmosódott. Apránként, napról napra egyre zöldebb lett az ég." Egy teljesen átlagos napon felbukkan egy teljesen átlagos, barátságos mosolyú vevő. A következő pillanatban azonban Annie, a fiatal ingatlanügynök már elkábítva és megkötözve fekszik egy furgon hátuljában. Amikor magához tér, távoli fakunyhóban találja magát. Fogva tartója megszabja neki, mit és hogyan csináljon, megerőszakolja, teherbe ejti, bántalmazza. Vajon sikerül Annie-nak megölnie rabtartóját és elmenekülnie? Véget érhet egyáltalán ez a rémálom? Chevy Stevens briliáns thrillerében - akárcsak Emma Donoghue nagy sikerű A Szoba című regényében - az áldozat szemszögéből ismerhetjük meg egy beteg elme működését, az Annie által csak Pszichónak nevezett fogvatartó bizarr szokásait és a hátborzongató tettek mögött felsejlő indítékokat. És miközben Annie a terápiás üléseken élete legborzalmasabb évének feldolgozásával küzd, elképzelhetetlenül fájdalmas felismerésekkel is szembesülnie kell."

Oldalszám: 358
Kiadó: Alexandra
Kiadás éve: 2012
Ára: 2999 Ft

Chevy Stevens
Az első pár oldal elfogyasztása után, bevallom kétkedni kezdtem. A hősnő személyisége minden volt számomra, csak vonzó nem. Túl hányaveti stílusa, és jól kivehető leszaromsága annyira eltávolított az átérzéstől, hogy meg voltam győződve arról, hogy képtelen leszek lelkesen elolvasni a történetet. A könyv felépítése tetszett. A hősnő saját elbeszélésével szembesülünk, ahogy a pszichiáterének elmeséli, mi és hogyan történt vele. Megismerjük az érzéseit, a gondolatait... És ez így kifejezetten vonzó is lett volna, ha nem éreztem volna a hölgyemény beszámolóját kezdetben felszínesnek. Olyan "ez van, és tudom mit akar mondani, de nem érdekel, menthetetlen vagyok és kész" stílusúnak. Aztán szépen fokozatosan elkezdtek peregni az események. Megtörténik az elrablás, majd megismerjük a gonosz, teljesen antiszociális bántalmazót. Vártam a brutalitást. Az agyba-főbe verést, a komoly lelki terrort...de az csak nem jött. Nem állítom, hogy nem volt Pszicho pszicho, de azért olvastam már ettől jóval kegyetlenebb férfiról is. Szóval felmerült bennem a kérdés: mitől is tört össze a hősnő? A kezdeti lassú felvezetés után, alig pár oldallal később megkaptam a választ a kérdésemre. Tény, hogy Pszicho nem az a nagyon verekedős fajta, viszont a szabályai enyhén szólva is betegesek. A könyv brutalitása mégsem a lelki, vagy testi erőszakban csúcsosodik ki, hanem abban, hogy megpiszkálja a nők legérzékenyebb témáját, azt ami mindannyiunkat seperc alatt sérülékennyé tesz: a gyermek kérdését. Úgy érzem annyi spoiler belefér a kritikámba, hogy elárulhatom: hősnőnk várandós lesz a bántalmazójától. És ami ezek után következik, arra csak egy jó szó van: gyomorforgató. Pszicho minden együttérzésemet sikeresen kigyilkolta maga iránt a viselkedésével. A kezdeti értetlenkedés után, hogy vajon mitől is annyira szélsőséges ez a férfi, olyan intenzíven megutáltam, hogy nekem is kedvem lett volna megölni. Természetesen főhősnőnk bravúrosan el tud menekülni Pszicho elől. A bravúros jelző annak szól, ahogy leszámol a férfivel. Ha másért nem is, de az egyenlítés pillanatáért nagyon érdemes elolvasni a könyvet. Mire idáig eljutunk, addigra Annie is szimpatikus hősnővé válik, és az a harag, és düh, ami motiválja, már rég a sajátunk is. Az a vacakolás nélküli, hirtelen helyzet generálta lehetőség, amit kihasználva Annie rövidre zárja a fogva tartását, kétség kívül a történet csúcspontja. Persze a könyv itt még nem ér véget. Átlendülünk a lány megtalálásának folyamatára, és az utána lezajló eseményekre. Az elhidegülésre a megszokott környezetétől, a meg nem értettség, és magányosság fázisaira. Bepillantást kapunk hogyan reagálnak a történtekre a barátok, és Annie édesanyja. Ez utóbbi hölgyemény nekem pillanatok alatt kinyitotta a bicskát a zsebemben. Fura módon a könyv olvasása közben (függetlenül a végkifejlettől) végig azon morfondíroztam, hogy ki az igazán negatív figura a történetben. Bármennyire is felingerelt Pszicho a viselkedésével, valamiért én már a kezdetektől jobban sajnáltam Anniet az anyja miatt, mint a bántalmazója miatt. Ilyen anya mellett csoda egyáltalán felnőni. Persze bőven vannak megbújva a háttérben családi drámák is, amiknek mentségül kellett volna szolgálniuk az édesanya viselkedésére, de én sehogyan sem tudtam elnézni az asszonynak a tetteit. A nemtörődömségét, az önzőségét...Csak a könyv végén esett le a tantusz, hogy végig tévúton jártam. Úgy éreztem hogy egy nagyon kifinomult csellel az írónő arra akar rávenni, hogy megértsem, és elfogadjam azt a kapcsolatot, ami Annie és az anyja között van. Hogy bár nem köznapi az egymás iránti ragaszkodásuk, de a maga rendhagyó módján ez is szeretet. Aztán jól pofára estem. És nagyon élveztem. A könyv végkimenetele egyszerűen zseniális.
Persze a párkapcsolati kérdéseket is megbirizgálja az írónő. Annie az elrablásakor együtt van egy férfival, Luke-kal. A srác jó szándékú, kedves, és Annie gyakran a közös emlékeikbe menekül, hogy ne roppanjon össze a fogva tartásának ideje alatt. Emiatt valamiért arra számítottam, hogy Annie szabadulása után, majd a Luke-kal való kapcsolata is fokozatosan helyrebillen. És valahol Annie is ebben reménykedik, de mégsem képes meglépni, amit meg kellene, ahhoz hogy újra együtt lehessenek. A saját viselkedését sem érti igazán, egyszerűen csak azt tudja, hogy nagyon megváltozott, hogy a vele történtek elrabolták a biztonságérzetét, és ezt most már Luke sem képes visszaadni neki. Még azt sem akarja hogy a férfi megérintse. Azt sem engedi, hogy megpróbálja Luke kivonni ebből az állapotból. Nem engedi, mert már akkor is tudja, hogy Luke nem lenne képes megadni neki azt, amire szüksége van. Na szép, mondhatom, ott tartunk ahol a part szakad... És akkor megjelenik Gary. A nyomozó, aki Annie ügyén nyomozott, majd aki a lány megkerülése után is tovább nyomoz. A kezdeti csalódottságom után, hogy Luke ki lett mínuszolva, remek kis lelkesedést okozott nekem Gary figurája. Olyannyira hogy alig néhány pillanatnyi bánkódás után, már én is azért szurkoltam, hogy Annie a nyomozóval jöjjön össze. A pasas olyan, amilyennek egy erős pasasnak lennie kell. Minden szempontból. Szóval itt is volt egy kicsi csavar, amit megint csak igazán élveztem. Részemről az a jó könyv, ami képes itt-ott meglepni. Hát jelen könyvnél ezzel nem volt hiba. Ami egy kicsit elvette a kedvem, az a történet vége. Nem az ahogy alakulnak az események, mert abban sok kivetnivalót nem találtam, hanem a lezárás... Bárhogy nézem is, ez a könyv megérdemelt volna egy tisztességes lezárást. Egy olyat, ahol nem maradnak nyitott kérdések. Ezzel szemben a vége úgy el lett kapkodva, ahogy kötelező, én meg ott maradtam bambán, ajkaimmal halkan formálva: most akkor mi van? Később belegondoltam, és azt mondtam: végül is így sem rossz...de azért még mindig hiányérzetem van. Sokkal elégedettebb lettem volna egy szájbarágós, minden fonalat szépen levezető befejezéssel, mint egy "ahogy gondolod" stílusúval.
Ezt leszámítva elégedetten tettem le a könyvet. Elizabeth Haynes: A lélek legsötétje c. könyve volta az amit legutóbb olvastam hasonló témában. Ha nagyon választanom kellene a kettő közt, akkor nekem Haynes még mindig viszi a prímet. Ettől függetlenül, azoknak akik szeretik az ilyen történeteket, ezt is csak ajánlani tudom.

Értékelés: 7 pont
Share:

2013. február 6., szerda

Julie James: A hamis partner /2012/

A fülszöveg elolvasása után, úgy éreztem hogy ez a könyv az a könyv, amit nem szabad kihagyni. Egy marcona FBI ügynök, és egy ügyésznő, konfliktus, mély ellenszenv mindkét fél részéről, és a leírtak alapján szenvedély, és szerelem. Mindez megfűszerezve egy csipetnyi gyilkossággal. Kérem szépen, mi kell még? Neki is álltam olvasni, és hazudnék ha azt mondanám, hogy nem fogytak gyorsan az oldalak, de...minden előnyével szemben, akadtak problémáim is ezzel a könyvvel.


Fülszöveg:
"A sors két ellenségét egymás karjaiba sodor. 
Cameron Lynde helyettes államügyész a sok ezer chicagói szállodai szoba közül pont azt az egyet választja ki, amelyiknek a szomszédságában egy házasságtörő politikus heves szerelmi hancúrozása halállal végződik. Az ügyet Jack Pallas FBI-ügynökre osztják ki, aki még mindig Cameront okolja azért, hogy három évvel korábban csaknem derékba tört a karrierje... Még hogy Cameronnal dolgozzon együtt? A bolondját járatják vele? Ez csak valami ugratás lehet, gondolja Jack, miután a száműzetéséből ismét visszatérhetett Chicagóba. De szó sincs tréfáról - félre kell tenniük a zaklatott múltat, és az ügyre kell összpontosítaniuk. Feltéve, ha a borotvaéles szócsatáik és a köztük fellángoló forró szexuális vonzerő lehetetlenné nem teszik a közös munkát..."

Oldalak száma: 342
Kiadó: Pioneer Books Könyvkiadó Kft.
Kiadás éve: 2012
Ára: 2990 Ft



Julie James
Azt hiszem úgy igazságos, ha először a könyv pozitív oldalát hangsúlyozom ki. Főhősnőnk ugyan karakán, és talpra esett, de azért nem egészségtelen szinten, amitől így kifejezetten vonzóvá vált számomra. Nem szeretem a túl talpraesett női szereplőket, akiknek a bátorsága, és az ereje vetekszik a férfiakéval. Az én univerzumomban a férfi legyen erős, határozott, gerinces, ébresszen bennem tiszteletet a viselkedésével, a szemléleteivel, legyen értelmes... a nő pedig legyen értelmes, tudja hogy mit akar, álljon ki magáért, de mindezt tegye úgy, hogy azért érezhető maradjon hogy Ő nő. Tehát nem kérek a főhősnő kezeibe gépágyút, ne rágjon bagót, ne köpködjön, és főleg ne káromkodjon úgy mint egy kocsis. Legyen tartása, esze, humora, de nem baj ha olykor sérülékeny, érzékeny. Jelen könyvünk hősnőjében mindenből van egy kevés. Ha a helyzet megkívánja akkor tartja magát, nem kap mindentől hisztériás görcsöt, de azért néha esendővé válik. Rendben van a hölgyemény, így erről az oldalról kap a könyv egy pipát. 
A főhős. A morcos FBI ügynök, aki a könyv elején képtelen a mosolygásra. Na vele voltak bajaim. Nem túl sok, de azért akadt. A történet elején a hajthatatlanságával, a ridegségével teljesen maga mellé állított. A könyv végén egy lett a sok közül. Elvesztette az eredetiségét, a varázsát. Beállt a sorba, és úgy dobálta a bókokat, mint akinek fizetnek érte. Nekem egy kicsit ez ellentmondásos volt. Vagy legyen morcos, és legyen haragban a világgal, vagy ne. A kettő együtt nem ad komplett képet.
A történet. Tipikus krimitörténet. Semmi extra, semmi különleges, leszámítva ezt a szenátoros oldalt. Volt benne itt-ott egy két logikai bukfenc, ami megzavart. Például: szemtanúja leszel egy gyilkosságnak. Igaz hogy csak azt látod, ahogy az elkövető kapucniban kioson a tetthelyről, na de akkor is... Az elkövető megtudja ki vagy, és behatol a lakásodba. Elkövetői szemszög: megöltem valakit, és az a liba látott. Nem tudom mennyit tud. Akár azonosíthat is. Oldalakon keresztül ecsetelem, hogy a gyilkosság nekem mennyire nem téma, hogy nem érzek semmi megbánást, sem bűntudatot. Úgy határozom, hogy megbújok a tanú gardróbjába, és kibekkelem hogy hazaérjen. Mit akarok tenni? Szerintem a válasz pofon egyszerű. Megölni, kivonni a képletből, likvidálni, leradírozni, eltüntetni a térképről...De persze nem ezt teszem. Leütöm a barátját, és beterelem az egyik szobába, bőszen hadonászva a fegyveremmel. Megvárom amíg a hős FBI ügynök, hörgő csatkiáltás kíséretében bevágtat a szoba üvegablakán keresztül, majd menekülőre fogom a dolgot. Na ezt a részét a könyvnek, vesszek meg, de nem értettem. Meglátom a tanút, aki le tud buktatni, adott legalább fél percem a gyilkosság elkövetésére, ott van nálam a stukker, tiszta a célpont...Na jó, mondjuk ha akkor a gyilkos megölte volna Cameront, akkor a könyv a felénél véget ért volna. De ez nekem nem elég jó magyarázat. A másik alapvető bajom a történettel, hogy a nagy romantikus szerelmi vonal, az olyan "hol volt, hol nem volt" hangulatú. A könyv felénél a főhőseink még sehol nem tartanak. De sehol. Nem történt még meg az első csók, az első nyíltabb "ejj de vonzódom hozzád" pillantás (tudjátok, azaz ami annyira forró, hogy lángra tudna kapni tőle még a víz is)...Aztán egyszer csak törik a jég. És onnantól megindul a lavina. A nagy semmiből, hirtelen a visszavonhatatlanul mély érzések bázisára lépünk. Az éveken keresztül rendszeresen táplált ellenszenv okozta görcsöket egy darab párbeszéddel feloldjuk, és az első ominózus test-test elleni kapcsolat (nem, nem a szexre gondolok) után nem sokkal, már kéz a kézben bandukolunk. A romantikus jelenetek sem sikerültek túl egyedire. A legtöbb ilyen jelenetnél az volt az érzésem, hogy ilyet valahol már olvastam. Esetenként erőltettetnek is éreztem őket. Mintha az írónő nem tudta volna, hogyan terelje a szereplőit olyan talajra, hol az érzelmeik szárba tudtak volna szökkenni. Így belenyúlt a klisétárba, és lecsippentett ezt azt. Volt egy másik baki is a történetben ami megbirizgálta kicsit a biztosítékaimat. Amikor a prosti megörökíti a szerelmi afférját a szenátorral... Abból tudjuk hogy a prosti is benne volt a zsarolásban, hogy Ő kapcsolja ki a kamerát, amit persze rögzít is a gép. Nos, én ugyan nem vagyok profi zsaroló (és nem, prosti sem), de szerintem ezt nem így kellett volna csinálni. A kamerák csak adott szögben rögzítenek, ezt mindenki tudja. Mi lett volna akkor, ha a prosti, teszem azt, nem szemből kapcsolja ki a készüléket? Mondjuk elment volna látványosan tusolni, felöltözik, úgy tesz mintha elhagyta volna a hotelszobát, majd a kamera látószögén kívül benyúlt volna, és leálltja a felvételt... Akkor az FBI ott állt volna egy kérdőjellel a homlokán, mert nem tudott volna semmit sem egyértelműsíteni. Oké, a gyanú, és a lehetőség akkor is ott lett volna, csak akkor erősen beburkolva egy "feltételezve, hogy" köntösbe. Az ilyen szösszenetek miatt éreztem úgy, hogy írónőnk erőssége nem a krimi műfaj.
Ezeken az észrevételeken felül, még mindig tartom azt az álláspontomat, hogy a könyv szórakoztató. Sokkal rosszabbat is olvastam már. A maga langyos módján, és középszerű sodrásával remek kikapcsolódást nyújt, főleg ha az ember lánya valamilyen könnyed, habókos romantikára vágyik.

Értékelés: 6 pont
Share:

2013. február 3., vasárnap

Jennifer Ashley: Lord Mackenzie tébolya /2012/

Vegyes érzésekkel tettem le a könyvet. Egyrészt a történet meglehetősen megkapó, és gördülékeny volt számomra, másrészt viszont végig míg olvastam, hiányoltam belőle a kosztümös/romantikus sztorik tipikus hangulatvilágát. Ha már kosztümös/romantikus történetek, fűszerezve némi erotikával, akkor nálam az abszolút befutók Elizabeth Hoyt, és Nicole Jordan. Ennek a két írónőnek megvan a tehetsége ahhoz, hogy bevonzzon az általuk megálmodott korba, és világba, azért hogy aztán jól nyakon öntsenek, egy olyan pikáns jelenettel, ami fix hogy ellentmondásos érzésekbe zavar, de azt hiszem pont ettől olyan hihetőek, hitelesek. Mert az addig rendben van hogy a századfordulós, vagy a Napóleon kori Anglia, egy csöppet konvencionális volt, de azért azt sem szabad elfelejteni, hogy akkor is sikeresen szaporodtak az emberek, tehát feltételezhetően minden alkalmat megragadtak a bujálkodásra. A kis huncutok. A fent említett írónők szépen bevezetnek a bálok, és viselkedési elvárások bonyolult labirintusába, ami teljesen elvarázsolja az olvasót, aztán amikor a szexre kerül a sor, hirtelen szembe találjuk magunkat a mai korunkra jellemző, nyitottabb gondolkodásmóddal. A főhős felajánlja a hősnőnek, hogy megmutatja neki mi az igazi szenvedély, hogy milyen örömet képes nyújtani egy igazi szerető a kiválasztott kedvesnek. A kedves remegve piheg, elhaló hangon tiltakozik egy keveset, mert hát Ő mégiscsak egy jól nevelt, jó családból származó ifjú hölgy, majd az első határozottabb érintésre, vagy estenként nyalintásra minden gondolat elvész a ködben, és nem marad más csak a mindent elsöprő orgazmus. Majd lépcsőzetesen tovább építkezik a könyv. Vagy kompromittálódik ezáltal a hősnő, vagy nem (sok esetben kompromittálódik), jön némi huzavona a házasodjunk, ne házasodjunk kérdésben...menet közben a főhős újabb pajzánkodásokba vezeti be a hősnőt, aki most már ellenkezés nélkül csak remeg, és piheg. Ebben a szakaszban megtörténik hősnői részről az első orális aktus...a végére a legtöbb esetben még odapenderítünk egy kevés konfliktust, amitől hőseink észhez térnek, és ráébrednek arra hogy szeretik egymást. Így szeretlek, úgy szeretlek, és vége. Ezt a taktikát követi, kevésbe erotikus formában Julia Quinn is, akinek a könyveit a humora miatt nagyon megéri elolvasni.
Ezekből a jellemzőkből adódik, hogy már olvasás előtt van egy elképzelésem egy ilyen témájú könyvről, ha úgy tetszik elvárásom, amit vagy sikerül megugrani az alkotónak vagy nem. Jelen esetünkben ez olyan 65 %-os sikerrel ment az írónőnek.

Fülszöveg:

A Mackenzie fivérek gazdagok, befolyásosak, veszélyesek és kiszámíthatatlanok. Egy nő sem éli túl, aki a közelükbe kerül. Sok pletyka kering róluk – tragikus erőszak, csillapíthatatlan vágyak, szeretők, botrányok. 
London, 1881. Az a hír járja, hogy Ian Mackenzie őrült, és veszélyes a nőkre. Betht mégis elbűvöli a Lord. A lány megérzi, hogy a férfi romlottsága és kivételes tehetsége ellenére segítségre szorul. Az ő segítségére. Beth mindent felad a férfiért. Életének egyetlen értelme, ha mégoly veszélyes is, Ian Mackenzie lesz. Semmi sem szabhat gátat izgatóan viharos és buja erotikus kalandokkal teli kapcsolatuknak… 
A Bestseller szerző, Jennifer Ashley romantikus, erotikus regénye több díjat nyert megjelenése évében. A Mackezie-sorozat különleges világa, szenvedélyes szereplői, fordulatos cselekménye és a sodró érzelmek magukkal ragadják az olvasót.
Megjelenés éve: 2012
Kiadó: Kossuth
Oldalszám: 376
Ára: 1990 Ft



Jennifer Ashley
Először is talán azt fejteném ki, mi volt a bajom a történettel. Kicsit túl sok volt benne a tipikus fővonal, és mégsem építkezett egyikre sem a könyv. A történet elején Beth már egy ideje jegyességben áll egy másik férfival. Ez ugyebár már önmagában lehet konfliktus, és már csak erre is építkezhetne a könyv, szép hosszú huzavonát ki lehet ebből a problémából alakítani. Vőlegény kontra gaz csábító... ennek ellenére ezt a kérdést sikerül az első 50 oldalon elsimítani, Beth minden további nélkül hisz Iannak, vőlegénye perverz kis szokásait illetően, és hipp-hopp már kútba is esett a megtervezett esküvő. A másik vezérfonal Ian "betegsége", illetve kényszerűen eltöltött évei a szanatóriumban. Lássuk be a pasi bajos...nem néz soha Beth szemébe, komoly koncentrációs zavarai vannak, dühkitörései, migrénjei...egyszóval felmerül a kérdés: alkalmas-e egy párkapcsolatra? Már ennek a kérdésnek a pozitív és negatív érvei is kitennének egy egész könyvet, na de mit itt nem lacafacázunk, néha megbökdössük ezt az alig elhanyagolható kis körülményt, amúgy meg minden teljesen sínen van, jöhet az esküvő. A harmadik és talán egyben a legutolsó fő vonal, az a gyilkosság, amivel Fellows nyomozó a Mackenzie fivéreket vádolja...Tehát ha összerakjuk, van itt minden: gaz vőlegény, problémás szerelem, gyilkosság...és emiatt egy kicsit zsúfoltnak éreztem a regényt. Egyik felmerülő problémába sem tudtam nyakig süllyedni, mert annyi probléma volt egymás után felsorakoztatva, hogy csoda hogy hőseink egyáltalán egymásra leltek a történet végére. Az erotikus jelenetekkel is akadtak problémáim, kissé túl szabadszájúra sikeredtek. Amikor Ian "cuni"-ként hivatkozott Beth nőiességének bársonyos virágjára, akkor majdnem dobtam egy hátast. Majd amikor pár oldallal később már a pinánál tartottunk, akkor sikeresen le is ültem döbbenetemben. Aki olvassa a blogom, az tudja hogy nem vagyok prűd, de abban a kontextusban az hogy "pina"...egyszerűen  nem odavaló. Mint ahogy a könyv végén a Beth száját kétszer is elhagyó "faszfej" sem. Ezen a három megnyilvánuláson teljesen fennakadtam, és vagy tíz percre le is tettem a könyvet. Apróság tudom, mindössze három szó, nekem akkor is megölte a lelkesedésemet. Ettől függetlenül, nem szórakoztam rosszul amíg olvastam, de nem is húzott magával annyira, mint a fent említett írónők könyvei. Az erotikus jeleneteket illetően is az volt  a bajom, hogy esetenként átment közönségesbe...Nem értem miért hiszik azt néhányan az írók közül is, hogy az erotikus jelenetek a minél mocskosabb beszédtől válnak még erotikusabbá. A nem megfelelő kontextusban, nem jól elhelyezett, kifejezés, jelző, ahelyett hogy hangulatba varázsolná az olvasót, jól lehűti. És nekem ennek az esete is fennállt ennél a könyvnél. Olyan távol maradtam az erotikus jelenetektől, hogy teljesen kívül maradtam a hatókörükön. Ennyi erővel recepteket is olvasgathattam volna.
Még mielőtt jobban belelendülnék a negatív tapasztalatok elemzésébe, azért írnék néhány pozitívumot is kiegyensúlyozásképp. Folytatásos sorozatról beszélünk, tehát még van remény. A sorozatok legtöbbjénél az a tapasztalatom, hogy mindig az első rész a leggyengébb. Akkor kell a helyzetbe helyezni az olvasót, akkor kell átadni a legtöbb információt, így a történet sok esetben zsúfoltnak, és vontatottnak tűnhet. A Mackenzie tesók mind egy szálig szimpatikusak, mindegyiknek szurkolok, és bár magam sem tudom miért de nálam Cameron előnyt élvez. Kár hogy nem róla fog szólni a második könyv. Az írónő stílusával sem volt komolyabb bajom. Párbeszédesen, lendületesen fogalmaz, nem veszett el egyszer sem a részletekben, teljesen rendben volt.
Minden pozitívuma ellenére is azt kell mondjam nem lesz kedvencem ez a könyv. Egyszer mindenképpen megéri elolvasni, és vevő vagyok a folytatásaira is, de számomra akkor is marad egy erős középkategória.

Értékelés: 6 pont


Share:

2013. január 23., szerda

Jennifer Crusie: Fogadj rám /2009/

Az átmeneti időszakokban, amikor éppen semelyik általam nagy becsben tartott író/írónő könyve sem debütál, akkor szoktam fordulni, és szembenézni a könyvpiac végeláthatatlan mélységeivel. Mivel gyakorlatilag mindenevő vagyok könyvek terén, így az ilyen mazsolázások alkalmával rendszerint legalább húsz olyan könyvet találok, amik érdekelnének. Aztán jön a szitálás, éppen milyen hangulatban vagyok, mire vágyom, vért szeretnék és izgalmakat, lélektani thrillert, vagy romantikusat... Ez utóbbi szokott a legszórakoztatóbb eredménnyel zárulni, merthogy a thrillerekre általában jól rá szoktam érezni, a krimik azok krimik, na de a romantikus könyvkategória...na az más. Volt úgy hogy egy romantikus könyv teljesen megfogott (ez ritka), és volt úgy hogy alig vártam hogy letegyem, mert bár romantikus könyvként lett beharangozva az aktuális olvasmányom, mégis egy családregénybe kötöttem ki, és vontatottan mindennel foglalkozott a történet, csak a szerelmes főszereplőinkkel nem. Ettől függetlenül, mint minden kategóriában itt is vannak kedvenc szerzőim: Elizabeth Hoyt, Nicole Jordan, Julia Quinn, Lisa Kleypas, és Sherrilyn Kenyon, mint Kinley MacGregor. De Kresley Cole-nak is van minden fantasztikus lénytől mentes, egyszerű romantikus sorozata is. Lássuk be a paletta széles, és ezen a műfajon belül is a bőség zavarával küzdhet az olvasó. Ennyi könyv között pedig egyenesen törvényszerű, hogy legalább egy olyat találjon az ember lánya, ami teljesíti az elvárásokat. Hogy mik az én elvárásaim az ilyen könyvekkel szemben? Legyen könnyed, humoros, párbeszédes, lendületes. Az érzelmi szituációk legyenek hitelesek, és persze nem árt ha a történetben találkozunk egy csipetnyi erotikával is. Bevallom a kosztümös-romantikus könyvek nálam még újdonságszámba mennek. Körülbelül egy éve olvastam el az első ilyen jellegű történetet, és annak ellenére, hogy komolyan tartottam tőle, mégsem csalódtam. Sőt kifejezetten jól szórakoztam! A fent említett írónők mindegyikének, olyan könyvei születtek, amik a szintén fent említett kritériumoknak teljes egészében megfelelnek. A korszak, amikben a könyvek játszódnak, az angol felső tízezer, vagy középosztály hétköznapi élete, a konvenciók, és a helyzetkomikumok, minden esetben kacagásra késztettek, és öröm volt belesüppedni ebbe a számomra teljesen új világba. És innentől megindult a lavina. Elkezdtem bontogatni ezen az ingoványos talajon is a szárnyaimat (nem csak a kosztümös kategóriában), és azóta hol több, hol kevesebb sikerrel, de haladok. Nem vagyok oda a romantikus vígjátékokért, sem filmekben, sem könyvekben. Az esetek többségében, az ilyen alkotásoknál, nem kapom meg azt a humort, ami nekem humoros lenne...Így az egész könyv egy szenvedés, egy erőltetett kínlódás, aminek se vége, se hossza. A másik nagy problémám, az érzelmek lavinája, ha megindul. Mert az igazán jó írónők következetesen építik fel a történetet, szépen lépésről lépésre haladunk, és a csúcspont a könyv végére marad, amikor is szereplőink egymás karjába omolva, remegő ajkakkal lehelik: szeretlek. Na az én tűréshatárom körülbelül ennyit is bír ki. A halálom, amikor már a könyv negyedénél haj de szerelmesek vagyunk, és az egész történet nem szól másról, csak egymásba összefolyó, kellemetlenül szirupos "így meg úgy szeretlek" dialógusokból. Ilyenkor rendszerint zavarba jövök. Nem tartom magam nehéz felfogásúnak, így a tízezredik szerelmi vallomásnál, legszívesebben már kiabálnék hogy: értem! Felfogtam! Nyugtáztuk! Nagyon szeretitek egymást! Ragyogó, remek! De a könyv csak folytatódik, és folytatódik, és folytatódik...Ebből kifolyólag a romantikus műfaj -leszámítva a már letesztelt írónőket - nekem mindig zsákbamacska, amikor is sosem tudom előre, hogy most jó szórakozást, vagy idegromboló hosszú órákat fogok-e megélni. Jelen könyv nem kosztümös, napjainkban játszódik, és minden szempontból kimeríti a romantikus vígjáték kereteit.     

Fülszöveg:
"A 33 éves Minerva Dobbst két hónap után kíméletlenül lapátra teszi a barátja, mert a lány nem hajlandó lefeküdni vele. Min dúl-fúl, leginkább azért, mert így húga három hét múlva tartandó esküvőjére kísérő nélkül marad. Így aztán kapóra jön, amikor véletlenül fültanúja lesz, amint ex-pasija fogadást köt egy üzlettársával, hogy az nem tudja Mint ágyba vinni egy hónap alatt. Az illető Calvin Morrisey, aki a nőfaló macsók közül is kitűnik, és mindig nyerésre játszik, ha a női szívek meghódítása a tét. Min hagyja magát felszedni. Hátsó szándék vezérli: ha egy hónapon át az orránál fogva tudja vezetni Calvint, a férfi elveszíti a fogadást, neki viszont lesz kivel mennie húga küszöbön álló lagzijára. Ám az első randi végére lemond a tervről. Amikor elköszönnek egymástól, mindketten remélik, a búcsú örökre szól. Csakhogy a sors más terveket szövöget számukra: Min és Cal képtelenek távol tartani magukat egymástól. Közben előkerül Min féltékeny ex-pasija, Cal elszánt ex-nője, és megjelennek a segítőkész barátok, akik persze mindenbe beleütik az orrukat. Számolatlanul fogy az édes, csokimázas fánk, számtalan szebbnél-szebb nyitott orrú cipő tűnik fel, megismerhetjük a káoszelméletet, és kiderül, hogy a legnagyobb hazárdjáték nem más, mint a szerelem."

Bevallom nem voltam túl lelkes amikor nekiálltam a könyvnek. Tucatkönyv, gondoltam, és nem is sokban tévedtem, mert a történetben sok új nincs. Fogadunk a kedvesre, megismerjük, beleszeretünk, némi konfliktus a könyv végén, amikor kiderül, hogy mi indította be a folyamatot, majd békülés, és vége. Akkora klisé, hogy az már valami fájdalom, megírták már háromszáz évvel ezelőtt is...Szóval a jó kérdés: vajon akkor miért lett ekkora siker ez az alkotás? Egy szó: a humor. Könnyen jellemezhető az élmény amit a történet nyújt: sírva kacagás. Az első öt oldal után már tudtam, hogy jó szórakozás lesz ez! Főhőseink kellően bolondok, mind egy szálig, helyzetkomikumokban sincs semmi hiba, jól felépített a cselekmény. És ezzel mindent el is mondtam, amit kellett. Nem renget meg eget-földet, nem olyan könyv ami miatt több napig el vagyok varázsolva, de amíg tart, amíg olvassa az ember, addig remek kikapcsolódás. Nincs teletűzve csöpögős szerelmi jelenetekkel, nincs benne harminc oldalon keresztülívelő erotikus jelenet, de minden dialógusba jut legalább egy olyan poén, ami miatt kénytelen megállni az olvasó, és kinevetni magát. Számomra ez teljesen új élmény volt, mivel sok minden egyéb mellett, a humorom is elég fanyar, és amit a legtöbben viccesnek ítélnek, azon én legfeljebb csak fapofával elmerengek. Na de itt, ennél a könyvnél ilyenről szó sem volt. 
Jennifer Cruise
Írónőnk humora több mint kielégítő. Olyan komikusi hajlama van, ami a zsenialitás határait súrolja. Főhősnőnk, nem a trendi nullás méretű lányka, itt-ott kicsit teltebb, és hiába próbál fogyni, ez olyan kihívás, amit képtelen teljesíteni. Olyan lezseren kezeli le saját "hátrányát", és annyira jól gyakorolja az önkritikát, amit minden nő elsajátíthatna, akinek súlyproblémája van. Ahogy a férfiaknál is felmerül időről-időre a méret kérdése, úgy a nők szempontjából mindig ott van a karcsúság problémája. Hiszem, hogy ez nem más, mint a nők ferde ideálábrándjának a következménye. Eddigi tapasztalataim azt mondatják velem, hogy a férfiak többsége lazán nem törődik egy kevés kis párnával itt vagy ott. Sőt! Eddigi tapasztalataim alapján, nagyon ritka ha egy férfi ideálja a piszkafa vékonyságú nő. A környezetemben tartózkodó pasik mindegyike bőszen állítja azt, hogy egy nő legyen olyan mint egy kólásüveg. Legyen melle, feneke, dereka, csípője...és egyáltalán nem elvárás az hogy olyan farizma legyen az illető hölgynek, amiről még az injekciós tű is visszapattan. Gyakran szoktam a férfiismerőseimet olyan jellegű kérdésekkel bombázni, hogy milyen elvárásaik vannak a kedvesükkel kapcsolatban, és a legtöbb esetben sosem a külső megjelenési formákra szokott megjegyzés érkezni. Az alapoknál a legtöbb esetben olyan dolgokkal találkozom, hogy legyen értelmes, vicces, ne hisztizzen (ez van, a pasik nem bírják a hullámzó érzelmi helyzeteket), legyen szórakoztató, olyan aki képes feltalálni magát, és a többi, és a többi... Amikor már a huszadik viselkedésbeli jellemző felsorolásánál tartunk, akkor szoktam rátérni, és megkérdezni, hogy mi a helyzet a külsőségekkel? Mi van ha az illető hölgy teszem azt narancsbőrös? Vagy rövid hajú, mert a hosszú haj pocsékul áll neki? Ha a melle szép kerek ugyan, de természetes, és így nem áll úgy mint a cövek? Vagy ha, példának okáért, kicsit párnás hastájon? Volt aki azt válaszolta, hogy ugyan kit érdekel, egy kis puhaságba még nem halt bele senki, és volt aki pajzánul csak annyit mondott, hogy a férfiembert nagyon nem érdekli mennyire párnás az illető hölgy hasa, amikor éppen a nőiességének mély rejtekéig hatol, és lágy csókokkal halmozza el azt... Amikor ilyen beszélgetésbe csöppen az ember, vagy ilyen felfogású férfiak közt nevelkedik, akkor elkerülhetők az önértékelési problémák, és az önsanyargatás is. Megint csak hálával tartozom a környezetemben lévő férfiaknak, mert én is egyike vagyok azon nőknek, akik komoly súlyproblémával is küzdhetnek, ha nem figyelnek oda. De sosem volt ismerkedési problémám emiatt, többek közt szerintem azért sem, mert eleve olyan a természetem, amit vagy rögtön kiábrándítónak, vagy azonnal szimpatikusnak találnak. Illetve nagy igazság van abban, hogy ha egy nő jól érzi saját magát a bőrében, akkor az elégedettsége kifelé is sugárzik, azt üzenve ezzel az ellenkező nemnek: ez a nő egyben van. Lehet valaki karcsú, de ha elégedetlen, és kényszeríti magát, vagy elvon magától dolgokat a pozitívabb megítélés kedvéért, akkor attól lestrapáltnak, kimerültnek, fáradtnak fog látszani, ráadásul ingerlékeny lesz, és idegbeteg. Ezt is korán észre lehet venni, és onnantól jöhet az örök költői kérdés: mi a fontosabb a kűlcsin, vagy a belbecs? Ezt mindenki rágja meg maga, és mindenki döntsön belátása szerint, ahogy neki tetszik. Saját bevallásom szerint, én többre értékelem a sziporkázó jellemet, mint a deltás izmokat. Sokat tud veszteni a vonzerejéből egy tökéletes testfelépítésű férfi, ha buta, mint a tök.
Na de visszakanyarodva a történethez, íme néhány idézet, ami az öröm könnyeit varázsolta a szemembe:

Az esküvő előtti ruhapróba, főhősnőnk az anyjával és a testvérével...

"Min nagy levegőt vett, mire lepattant a szoknyája gombja. - Nézd, anya, én soha nem
leszek vékony. Norvég vagyok. Ha vékony lányt akartál, nem kellett volna olyan férfihoz
hozzámenned, akinek a női felmenői között a legelők tehenei is ott vannak.
- Félig vagy norvég - közölte Nanette -, ami egyáltalán nem mentség, mert számtalan
vékony norvég szépség van. Te csak azért eszel, hogy ellenem lázadj!
- Anya, nem minden rólad szól! - csattant fel Min, miközben a kezével fogta össze a
szoknyáját. - Néha a genetika tehet a dolgokról!
- Ne olyan hangosan, drágám! - mondta az anyja, és Diana felé fordulva felemelte a
fűzőt. - Csak egy kicsit szorosabbra kell fűznünk.
- Remek ötlet - mondta Min. - Így amikor elájulok az oltárnál, megmutathatod
mindenkinek, milyen vékony és skandináv alkat vagyok.
- Minerva, a húgod esküvőjéről beszélünk! - mondta Nanette. - Hozhatnál egy kevés
áldozatot.
- Jól van, jól van - mondta Diana, és feltartotta a kezét. - Van még idő, hogy
csináltassunk egyet Min méretében. Minden rendben lesz.
- Oh, szuper. - Min fellépett az emelvényre, hogy megnézze magát a háromszárnyú
tükörben. Úgy nézett ki, mint valami csapzott kocsmárosné, aki a kastély mögötti ivóban
dolgozik, és kikukázza a királykisasszony kiselejtezett ruháit. - Ez nem én vagyok.
- Fantasztikusan áll neked ez a szín, Min - mondta Diana szelíden, miközben
mögé állt az emelvényen. Min hátradőlt, és összeért a válluk.
- Te leszel a leggyönyörűbb menyasszony - mondta Dianának. – Az embereknek
elakad majd a lélegzetük, amikor meglátnak!
- Vagy amikor téged - mondta Diana, és megszorította Min vállát.
Ja , amikor szétrobban a fűzőm és a melleim telibe találják a papot."

De ez is aranyos volt:

"A felső lap elszakadt, és megszólalt a telefonja.
Felkapta és mérgesen szólt bele. - Minerva Dobbs. - Készen állt rá, hogy ezúttal a hívót
szúrja át.
- Jó reggelt, Minerva! - mondta Cal, és hirtelen minden levegő kiszökött Min
tüdejéből. - Hogy kaptad ezt a borzalmas nevet?
Lélegezz! Mély levegő. Nagyon mély levegő.
- Oh - mondta. - Hát ez jó! Egy Calvin nevű pacák piszkál a nevem miatt. - Nem
érdekel, hogy felhívott. Teljesen hidegen hagy az egész. A szíve olyan hangosan kalapált,
hogy meg volt róla győződve, a férfi biztosan hallja a vonal másik végén.
- A Robert nevű gazdag bácsikám után kaptam a nevemet – mondta Cal -, ami aztán
teljesen feleslegesnek bizonyult, mivel az egész vagyonát a bálnákra hagyta. Neked mi a
mentséged?
- Anyám istennőt akart - felelte Min elhaló hangon.
- Hát, megkapta - felelte Cal. - Szóval visszaszívom. Ez számodra a tökéletes név.
- Apám anyját pedig Minnie-nek hívták - folytatta Min, és igyekezett visszatérni a
nyegle, higgadt stílushoz. - Kompromisszum volt. Téged miért nem Robertnek hívnak?
- A vezetéknevét kaptam - magyarázta Calvin. - Szerencsére. Nem tudom elképzelni
magam Bobként.
- Bob Morrisey. - Min tettetett lazasággal hátradőlt a székében. - Az a fura figura a
szállítási osztályról.
- A biztosítási ügynök, akiben megbízhatsz - folytatta Cal.
- A használtautó-kereskedő, akiben nem - fejezte be Min."

Ez is megnyerte magának az örök romantikára áhítozó lelkemet:

"Cal lenézett a lány bosszús arcára. Érzéki alsó ajkát kissé előretolta, de nem eléggé az
ajakbiggyesztéshez, ahhoz viszont épp eléggé, hogy eszébe juttassa, miért próbálta távol
tartani magát a nőtől. - Én soha nem mondtam ilyet. Különben is, miből gondolod, hogy
én...
- Mindketten engem bámultok, és pénz van a pulton - felelte Min. - Láttam már ilyet.
- A szeme sötét volt, parázslott a tűztől, ahogy mérgesen meredt a férfira, és Cal
szaporábban vette a levegőt, mert előtörtek az emlékek.
- Nem ő tette a fogadást - mondta Shanna. - Én voltam. Igazság szerint ő...
Cal kivett a zsebéből egy tízest, és a pultra csapta Shanna két ötöse mellé. - Áll a
fogadás - közölte, és lehajolt Minhez.
- Na persze, ő ártatlan - mondta Min, de aztán elhallgatott, amikor Cal közelebb
hajolt, rengeteg időt hagyva neki, hogy meghátráljon.
Min szeme tágra nyílt, ajkai szétváltak. - Jaj - nyögte, és ekkor Cal megcsókolta,
gyengéden, ezúttal emlékezni akarva a csók minden egyes másodpercvére: hogy milyen
volt a lányhoz érni, megízlelni puhán, édesen. Érezte, hogy a lány visszatartja a
lélegzetét, majd visszacsókolja őt, teljes odaadással. A belső hang ismét megszólalt:
Ő A Z ! , és Cal sutba dobta szándékait, két keze közé fogta Min arcát, és a csókba
feledkezett.
Amikor ajkaik szétváltak, a lány szeme félig csukva volt, arca pedig kipirult. -
Nyertél? - kérdezte a férfitól kifulladva, mire Cal azt felelte: - Igen - és újra megcsókolta
Mint, ezúttal szenvedélyesebben. Érezte, ahogy a lány keze az ingét markolja, aztán
valami hátulról a fejéhez csapódott, ő pedig a lánynak ütközött, mire Min megtántorodott
és felszisszent. - Áú! Áú!
- Francba! - mondta Cal, és megperdülve Lizával találta szembe magát. - Hagyd ezt
abba!
- Abbahagyom, ha te is - jött a válasz.
- Ne, tényleg! - szólt rá Min Lizre kissé kábán. - Minden rendben. Csak egy újabb
fogadás volt.
- Féreg! - sziszegte Liza.
- Nézd - szólt Cal, és igyekezett visszanyerni nyugodt légzését. – Min tud vigyázni
magára.
Liza közelebb lépett. - Igen, mondd, hogy ismered őt! Mondd, hogy törődsz vele!
Mondd, hogy szeretni fogod az idők végezetéig!
- Téged meg mi lelt? - kérdezte Cal. - Megcsókoltam. Megesik az ilyesmi.
Shanna felkapta a húsz dollárt a pultról. - Én pedig, a magam részéről nagyon hálás
vagyok, hogy megtetted. Nagyon szépen köszönöm.
- Azt hittem, nyertél - mondta Min Calnek. Tekintetében tűz égett, és ő is
szaporábban vette a levegőt.
- Nyertem is - felelte Cal, újra a lányon legeltetve a szemét. - Csak épp elvesztettem a
fogadást."

És a próbavacsora előtti ruhapróba...

"- Na, itt is lennénk - jelentkezett a szabó, miután visszatért. - Szépen áthúzzuk ezt a
fejeden...
Min a tükörben nézte magát, miközben az öltöztető felhúzta a cipzárt. Az anyja
természetesen feketét választott. Egyenes vonalú ruha volt, függőleges fehér betéttel az
elején, amitől Min kissé pingvinre emlékeztetett. A V-alakú betétek a csípőrésznél elvileg
a derékvonal illúzióját voltak hivatottak megteremteni, de ő egyszerűen csak úgy nézett
ki, mint egy pingvin, akinek lecsúszott a csokornyakkendője.
- Nagyon karcsúsít - jegyezte meg a szabó.
- Aha - bólogatott Min, és felkapta az anyja almáját. - Karcsúsít.
Ekkor megszólalt mögüle Cal. - Istenem, micsoda randa ruha! -
Amikor Min megfordult, a férfi az ajtóban állt, kezében egy üveg borral és két
pohárral.
Min szíve megdobbant. - Oh, remek, te vagy az.
- Mégis mit képzeltél, Minnie? - kérdezte Cal, besétált a szobába és le sem vette
szemét a lányról. - Vedd azt le! Ne sértegesd ezzel a tested!
- Csak egy a sok közül ma - mondta Min. - Ezt az anyám választotta. Kitűnő ízlése
van.
- Szerintem nem. - Cal letett mindent egy asztalkára a kanapé mellett. - Én ennél jobb
ruhát tudnék választani."

És itt a vége, többet nem ollózok be, mert akkor már az egész könyvet is bemásolhatnám. Aki szereti a könnyed, romantikus történeteket, és akik szeretnek nevetni, azoknak mindenképpen ajánlanám ezt az alkotást.

Megjelenés éve: 2009
Oldalszám: 318
Kiadó: Kelly Könyvkiadó
Ár: 2980 Ft
Értékelés: 7 pont
Share:

2013. január 18., péntek

J.R. Ward: Irigyésg /2012/

Ward könyveivel úgy vagyok, hogy a történeteitől függetlenül, egyhuzamban képes volnék évekig olvasni. A stílusa, a humora, a könnyedsége, és egyszersmind a jellemábrázolása, a feszültségkeltésének az íve, egyszóval mindene profi. Amikor belépek az általa teremtett világokba, az nálam az abszolút kikapcsolódás. Se lát se hall állapotba kerülök, és ez elalvás előtt a legjobb. Amikor a képzeletem kitágul, és még miután elszenderülök is, velem van az aktuális fantazmagóriának a hangulata. És ha szerencsém van ezzel is kelek föl másnap reggel. Relatíve eseménytelenül bejutok a munkahelyemre, azért hogy a valóság esélyt kaphasson. Változóan, éppen az akkor rám jellemző ideg és lelkiállapotra, a realitás nagyjából tíz és hatvan perc között sikeresen győzni szokott, és a nap felénél már ott szoktam tartani, hogy hazamegyek, és inkább olvasok tovább. Ami a legidegesítőbb, hogy Ward átlagban ötszáz oldalas könyvei nálam két nap alatt elfogyasztásra kerülnek. Aztán jön az átmeneti körömrágás, és elvonási tünet. A realitás ebben a szakaszban erős győzelmi fölénnyel kezd minden reggel, és az átlendülésig - ami nálam esetenként öt-hat napig is eltart - a hangulatom egy szóval jól jellemezhető: pocsék. A környezetem szerint rémisztően képes vagyok átvenni a könyvek indukálta hangulatokat. Én nagyon, a környezetem esetenként kevésbé örül ennek a jellemzőmnek. Nem volt buta ember aki azt állította, hogy a könyveken keresztül minden megélhető, és nekem célom mindent meg is élni, amit csak lehet. Szóval Ward tökéletes iskolapéldája nálam annak, hogyan képes egy könyv teljesen kiforgatni az olvasóját - természetesen jó értelemben. Minden könyvét toporogva várom, és minden letett könyve után zokogva reklamálnék az illetékesnél, hogy: De miért? Miért nem lehetett ez az élmény hosszabb? Miért kell kegyetlenül kiszakítani az ember lányát abból a fantáziából, ebbe a nyúlós, szürke, lelkesedéstől mentes hétköznapi valóságba? Ráadásul ilyen hamar...
Ward jellemei annyira jól formáltak, hogy miközben olvasom rendszerint szerelmes leszek a főhősbe...Tudom, szánalmas is, meg amúgy is. De ez van. Ha nagyon szentimentális és önsanyargató volnék, ami nem vagyok, akkor megkockáztatnám megkeresni a valós életben is a hasonló pasit. Bámulatos, hogy a könyvekkel ellentétben a valóság mennyivel romantikátlanabb. Van egy olyan problémám, hogy minden álmodozási hajlamom ellenére, olyan földhözragadt vagyok, mint egy matrica. Kiábrándítóan képes vagyok mindennek meglátni a reális oldalát, minden szempontból, így sajnos a romantikának legutóbb valamikor kilencéves koromban lett volna esélye. Ward mégis képes átmenetileg elhitetni velem, hogy igenis, bennem is ott lakik a NŐ. A női szereplői a legtöbb esetben hasonlóan gondolkoznak velem, erős jellemek, kifejezőek, és betegesen őszinték. Hamar szimpatizálni tudok velük, és mivel olyanok amilyenek rögtön elfogadom a másik álláspontot is: a főhős végzetes érzelmeit. Megértem a vonzódásukat, és mivel a jellemábrázolás minden esetben kellően árnyalt, így a főhőst is pillanatok alatt a magamévá teszem. És akkor ez a huncut írónő jön, és megkavarja a trutyit. Szépen felépítkezik, elandalítja az ember figyelmét, majd a legérzékenyebb pillanatban odapattintja a konfliktust. És tuti, hogy te pont akkor csöppensz bele ebbe a szituációba, amikor már éjfél múlt, mindkét szemedből ömlik a könny a fáradtságtól...de azért lapozol még egyet, majd még egyet, és ha mázlid van a konfliktus rendeződik harminc oldal alatt, ha nincs mázlid kitart a könyv végéig. És ilyenkor másnap a "táskás szemek" mint kifejezés, új dimenziókat nyit meg az ismerőseid számára. Jelen könyvünk sem kivétel ez alól. Jim Heron és társai még mindig rendhagyó angyalok, mind megjelenésükben, mind személyiségeiket tekintve, és Adrian még mindig piszkálja a fantáziámat. Nagyon. Alaptörténetünkben a sorozatgyilkos apával büszkélkedő rendőr, és a belső ellenőrzés csinos követe gabalyodik egymásba, miközben Devina a démon minden piszkos kis trükkjét beveti, hogy a lelkekért folytatott legújabb játszmában is a saját érdekei érvényesüljenek. Aki nem olvasta a könyvet, annak javasolnám, hogy ezt a kritikát itt fejezze be, mert gátlástalanul spoilerezni fogok.

Veck a közrend fenntartásának ünnepeletlen hőse, remek fickó. Tetszett az elveszettség, amit közvetít. Kemény pasi, komoly önbecsülési gondokkal, bármikor leküzd neked bármit, ha kell. És mégis olyan belülről, mint egy gyerek. Olyan kecses eleganciával vonul minden egyes helyzetben vissza, ami tiszteletre méltó. Reilly relatíve hamar megadja magát Vecknek, és megtörténik a nagy szerelmi légyott...És bár Reilly is szimpatikus hősnőfigura a könyvben, én azt hittem megtépem a pásztorórát követően. Annyira tipikusan nő, miután az orgazmus hullámai elülnek a testében, hogy az valami kiábrándító. Persze érdekellentét van! De az eddig is ott volt! Reilly a belső ellenőrzésnél dolgozik, Veck pedig éppen kivizsgálás alatt van egy majdnem gyilkossági ügy miatt. Szóval a helyzet nem egyszerű, és akkor még ott vannak azok a fránya ösztönök is, aminek ellent tudok mondani, ellent tudok mondani, ellent tudok mondani... nem tudok ellent mondani. És így kötünk ki az ágyban. És minden jó, és kerek, és jöhet a tűzijáték...Bocs nem. Satufék be, hátra arc, és jöhet a "mindent úgy megbántam, érdekellentét van" szöveg. Ez volt számomra a könyv három sarkalatos pontjának az egyike. De még csak a könyv egynegyedénél járunk, szóval törvényszerű hogy a haranggörbe felszálló ágába kerüljünk a nem túl távoli jövőben, így természetesen tovább olvasunk. És hamar be is következik az "akkor is ellenállok neked...nem, mégsem állok ellent neked" fázis, és szereplőink újból egymás karjaiban kötnek ki. Megkapjuk a tökéletességet forró erotikus jeleneteken, és kissé együgyű, de mégis magával ragadó emailben közölt szerelmi vallomáson keresztül, így ismét kerek a világ. Majd beköszön a második sarkalatos pont. Bails. Veck társa, aki remekbe szabott manipulatív képességeivel ritka rövid idő alatt elhiteti Reilly-vel hogy akár Veck is lehet a sorozatgyilkos, aki után kutatnak. És a nő el is bizonytalanodik, mi több el is hiszi hogy a férfi akihez megmagyarázhatatlanul mély vonzalom köti, és akiben zsigeri szinten bízik is, képes volna megölni egy ártatlan nőt. Na itt konkrétan majdnem megrágcsáltam kínomban a borítót. Buta lány! Hát nem figyeltél az előzményekben? Nem látod hogy Veck milyen szuper hapsi? Hogy vagy képes ebben kételkedni? Nagyon buta lány! És itt jön az írói profizmus. Természetesen irritáló, hogy Reilly ilyen könnyen hitelt ad Bails szavainak, illetve a körülményeknek, de pont ez is a cél. Ward következetesen erre tereli már a kezdetektől a könyvet, és az hogy ez ilyen hatást vált ki az emberből olvasás közben, na ezt nevezik tehetségnek. A célirány tartása, ahogy a legapróbb dolgok is mind értéket képviselnek, és olyan szépen építik fel a kontextust amiben zajlik a történet, hogy hitelessé válik. Mert igen mi olvasók dühönghetünk Reilly reakciója miatt, de ha megfordítjuk a dolgot akkor: te nem kétkednél az aktuális szeretődben, ha tudnád hogy az apja sorozatgyilkos? Ha tudnád hogy hajlamos az indulatokra? Ha kiderülne, hogy volt alkalma és lehetősége is bizonyítékot hamisítani? Ha a munkádból kifolyólag tisztában lennél azzal, hogy egy pszichopata a legmegnyerőbb emberek egyike is lehet? Benned nem merülne fel a kérdés - miután letisztáztad magadban, hogy a szeretőd maga a megtestesült tökéletesség - hogy nem manipulálnak-e? Dehogynem. És ha ezt így tételesen végig is gondoljuk máris elfogadhatóbb Reilly reakciója, és Ward tehetsége egyenesen kézzelfoghatóvá válik. Ebben a könyvben még az érzelmi hullámvasutak is élvezhetőek, mert hitelesek. 
Nem tudom ki ez, de nagyon Adrianos :)
A harmadik sarkalatos pont Eddie halála volt. Olyan nincs hogy Eddie meghaljon! Jó átmenetileg meghalhat, de nem végleg! Megállás nélkül vártam mikor támad már fel az angyal...Aki, nos, nem támadt fel. Egyelőre. Reméljük a folytatásban visszakapjuk a fiút, mert engem konkrétan megrendített a kiírása. Hiányzik. Mintha mankóval döcögne tovább a történet. Kapunk helyette azonban egy másik szimpatikus angyalt, Colint, és közelebbről megismerhetjük Nigelt is. És bár kettőjük kapcsolata is okozott feszült perceket a könyvben...Egyik sem Eddie. És nekem kell Eddie. Bízom abban hogy visszakapjuk, már csak Adrian miatt is, aki társa elvesztése után jelenleg nem önmaga. Így Adrian is hiányzik. Szóval teljesen kifordult a könyv végére az egész világ a sarkaiból. Én nem bírom a drasztikus változásokat. Annak ellenére hogy a történet végére Veck és Reilly egyenesbe kerül, nekem hiányérzetem van. Ami egyenesen generálja, hogy alig várom a következő részt. Hiába Ward tud... egyem a csepp szívét, mindig úgy fejezi be a történeteit, hogy legyen nassolni való a következő részre is. Szóval ahogy az már lenni szokott ez a könyv is remek kikapcsolódást nyújtott, nem marad el a társai mögött. A szófordulatok nevettettek, a helyzetek dühítettek, meghatottak, felcsigáztak, vagy épp megnyugtattak. Érzelmi hullámvasút volt (igen ismétlek, mert jobb kifejezést még nem találtam), minden szempontból, mint ahogy azt már megszokhattuk, és természetesen tűkön ülve várom a folytatását.



Megjelenés éve: 2012
Oldalszám: 541
Ára: 3999 Ft
Kiadó: Ulpius
Értékelés: 8 pont
Share: