2012. november 23., péntek

Vissza a könyvíráshoz

El sem hiszem, hogy már több mint két éve történt, amikor az egyik kolléganőmmel parázs vitánk alakult ki a Twilight okozta hisztéria jogosságát illetően. A sok pro és kontra addig feszítette a helyzetet, míg a kolléganőm laza egyszerűséggel oda nem pöccintette nekem: "Akkor írj jobbat!"
Bevallom a dolog nem kicsit felcsigázott, és sok évnyi pihenés után újból tollat ragadtam. Már fiatal tinikorom óta írok kisebb-nagyobb terjedelmű könyveket, novellákat, leginkább önmagam, illetve szűkebb környezetem szórakoztatására. Kolléganőmmel történt megállapodásunk értelmében a történet alapja adott volt: a vámpírok. Még mindig és már megint. Ugyan a piacot már ellepték az ilyen témájú könyvek, engem nagyon nem zavart, mivel nem terveztem, hogy a munkámmal házalni kezdek, és ez azóta sem változott. Nem mintha nem csábítana az írói pálya, egyszerűen csak arról van szó, hogy még várok... Várok arra az egy könyvre, amivel érdemes lesz majd elkezdenem kereskedni. Arra az ötletre, ami kivitelezésében is hozni fogja azt a színvonalat, amit én saját magamtól elvárok. Elképzelések, fikciók terén nincs hiba, értelmetlen fantáziákkal tömve a tudatom, és mindig van egy folyamatban lévő könyvem, de eddig még nem hasította keresztül az elmémet az érzés: ez az! Jelen írásomban annak a könyvnek egy részét mellékelem, ami a kolléganőmmel történt megegyezés után született meg. Azóta a történetnek már a második részét is lassan befejezem. Nem kell nagyon agyongondolni a történetemet, jobbára egy egyszerű, szórakoztató irodalmi valami, az általam olyan nagyon preferált szentháromsággal: vér/akció, humor, erotika/szex. Kedves olvasóim arra kérnélek benneteket, hogy alkossatok véleményt! Akár a betűzött részlet alapján, akár ha kéritek a teljes könyv elolvasása után, amit szívesen elküldök emailben, annak aki kéri. Jelen bejegyzésemmel egy célom van csupán: szélesebb körben felmérni, hogy írásom stílusa mennyire nyeri el a hasonló irodalmat kedvelő olvasók tetszését. Minden kritikát szívesen fogadok, és mindenki véleményét előre is köszönöm.

"Amikor a hóhért akasztják…Castor az első korty után érezte ahogy teste új életre kel. A gonosz emberek mindig finomabb fogásnak bizonyultak, kedvesebb, jámborabb embertársaiknál. Hogy tényleg volt-e a vérükben valami amitől ízük pikánsabbá vált, vagy csak a vadászat izgalma tette fenségessé a menüt, azon sosem gondolkozott el igazán. Minden porcikájában szétáramlott az élet, ahogy a bársonyos tapintású, fémes nedű leömlött a torkán. Ha nagyon szentimentális típus lett volna, ami egyáltalán nem volt, akkor az élvezettől hangos nyögdécselésbe kezdett volna. Így viszont csak figyelmeztetőleg morgott amikor Pete ügyetlenkedve vergődni kezdett alatta. Semmi esélye nem volt a menekülésre, mégis erőlködött. Igazán szemrevaló volt az élni akarás, ami az embereket úgy általában jellemezte. Castor mindig rácsodálkozott a túlélési ösztön megnyilvánulási formáira. Nem ismerte ezt az érzést. Halhatatlan volt. A ködös emlékfoszlányok amiket a régmúltból fel tudott idézni, azok szerint több ezer évig is gond nélkül eléldegélhet. Miközben az idő vasfoga mindent felmorzsol körülötte, az Ő halántéka még őszbe vegyülni sem fog soha. Halála gyors lesz és kíméletlen mikor eljön az ideje, ki tudja hány évszázad múlva. Jó eséllyel pályázhatott arra hogy élőben nézi végig, első sorból a bolygó kipusztulását, vagy akár az egész planéta megsemmisülését. Hacsak addig nem vadásszák le, és ölik meg. Bár ennek a valószínűsége rohamosan csökkeni látszott az elmúlt évtizedek tapasztalatai alapján. Nagyon hosszú ideje nem találkozott már a Szövetséggel. Amin nem volt mit csodálkozni, hisz a szervezet olyan szisztematikusan irtotta a vámpírokat, hogy előbb utóbb várható volt a munkanélküliség ugrásszerű növekedése a szakmában. Nem voltak többé vámpírok, akiket gyilkolászni lehetett volna. Azon kevesek akik elmenekültek, elbujdostak, és ez által túléltek, annyira szétszéledtek a földrészeken, hogy félővé vált sosem lesz egységes a faj. Castort ez sem foglalkoztatta túlzottan. Nem vágyott igazán fajtájabeli társaságra. Egészen a látomások kezdetéig. Még mélyebbre tolta az agyarait az élettől zuborgó vénába. Nagy kortyokban ivott, miközben felsejlett előtte az ismeretlen látomás homályos alakja. Kezdte elveszíteni a józan eszét, annyira a megszállottja lett ennek a nőnek. Minden olyan dolog az életében, aminek nem tulajdonított már jó ideje nagyobb jelentőséget, előugrottak tudatából, és kopogtatni kezdték a koponyáját.
Pete vénája egyre gyengébben pulzált. Castor érezte ahogy a fiú teste lassan kihűl alatta. Még egy két másodperc intenzív szívás, és bevégeztetett. Megölje? Ne ölje? Ha megöli akkor vesződhet a hulla eltakarításával, amihez most nagyon nem volt kedve. Ha életben hagyja akkor gazdagabb marad a világ egy Isten barmával, akinek természetét igazán erősen jellemzi a deviancia, és az erőszakosság. Nyűgösen visszahúzta szemfogát a vénából, és felemelkedett. Utált takarítani. Ásni meg cipekedni még inkább. Főleg nem szeretett meglett 17 éves kamasz fiúkat emelgetni. Pete bőre teljesen elszürkült, szeme beesett. Szíve mint egy rémült pillangó reszketett a mellkasában. Talán most részvétet kellene éreznie, vagy bűntudatot…De akármennyire is erőlködött, az egyetlen érzés amit a testén fellelni vélt, az a jóllakottság érzése volt. Megrándította a vállát, és letörölte kézfejével a vért a szájáról. Tekintetét felemelte a halkan pihegő vacsora maradékáról, és előre nézett... egyenesen egy rémült zöld szempárba. Illetve az azokhoz tartozó karcsú női alakra. Még levegőt is elfelejtett venni a döbbenettől. Kifinomult érzékei mindig riadót fújtak, ha valaki közeledett felé. Kilométerekről kiszagolta ha valaki az Ő irányába halad. Érezte mindenki szívverését több méteres körzetben, minden egyes ember jellemző illatával együtt. Mi a jó nyavalya történhetett, hogy ez a nő ennyire közel tudott hozzá jutni úgy, hogy ebből semmit nem vett észre?! Miközben épp vacsorázott… Ragyogó! Most meg itt remeg előtte fogai össze- összekoccannak. Nem akarta elriasztani, mert akkor kezdődhetett volna a fogócska, amihez szintén nem sok kedvet érzett. Haladni akart a „leljük meg a nőt” projekttel, és minden egyes perc amit nem az ismeretlen felkutatásával töltött elpocsékolt idő volt. Mi lenne ebben a helyzetben az ideális nyitómondat? A „helló” egy kissé suta ötletnek tűnt, ellenben a „megkínálhatlak?” túl morbidnak. Így Castor hosszú, nagyon hosszú idő óta először, csak állt, némaságba burkolózva, és tanácstalanul nézte az előtte álló bájos női alakot.

Jézusom! Jézusom! Jézusom! – kattogott Míra agyában, és igyekezett minél gyorsabban szedni a lábait. Nem sokat töprengett a menekülésről, amikor az idegen felnézett, és meglátta azokat a vörösben izzó szemeket! A szíve is megállt egy pillanatra, ahogy testet öltött előtte a hetek óta kísértő rémálma. Egy halk nyikkanás kíséretében megpördült és futott amerre látott, vagyis inkább nem látott, mivel az első remek tette az volt miután a sokkhatás okozta köd elkezdett feloszlani a szeme előtt, hogy elejtette a zseblámpáját. Hogy ez mennyire tipikus! Amikor a leginkább a helyén kéne lennie az eszének, az tuti hogy a legnagyobb ostobaságot követi el, amit csak lehet! 
Ez nem lehet igaz, nem lehet, nem lehet…Ilyen nincs, hidd el csak képzelted az egészet! Ó Istenem add hogy csak képzeltem az egészet! – mantrázta magában, miközben már harmadszor vágódott el az egyenetlen talajon. Visszapillantott, és nem látott senkit. Minden csendes volt, sehol egy nesz. Nem számít. Talpra, tovább amíg a tüdőd bírja! Most életében először a világ legjobb hírnek számított volna ha valaki szembe áll vele, és azt mondja: „Figyelj kislány, dilis vagy!” Akkor legalább tudná hogy néhány szem pirula és minden megint a régi lesz. Kicsit leszedálják, kap egy szarukeretes szemüvegű, enyhén pocakosodó pszichiátert, akinek olyan monoton a hanglejtése, hogy attól egyből el lehet aludni. Néhány óra kezelés, és minden oké. De bármennyire is szerette volna meggyőzni magát arról hogy mindez csak a hetek óta tartó kialvatlanságának, és egyébként elszúrt természetének a következménye, zsigereiben ott rezgett a mindent elsöprő bizonyosság: amit látott az valóság volt. Az oly ismerős, de mégis teljesen ismeretlen vörös szemek az álmaiból, a férfi ahogy megharapja a rendőrfőnök fiát, és Jézus azok a hangok! A nyöszörgés az áldozattól, a morgás a támadótól, és a vér lassú zubogása ahogy az idegen egyre csak nyel. Mint egy rosszul megrendezett, harmadosztályú Drakula film. Ahol most következik az a rész, amikor a hősnő megáll, körülnéz, nekidől egy fának hogy kifújja magát, mivel minden csendes, aztán a semmiből előugrik a végzet, és az áldozat utolsó sikolyát elnyeli az éjszaka…Na azt lesheted! Míra egy pillanatra sem lassított. Égett a lába, az oldalában begörcsölt az izom, ahogy zihált, de egy pillanatra sem lassított. Amikor észrevette a háza körvonalait, a megkönnyebbülés hullámai elárasztották a testét. A félelemtől, és a szabadulás reményétől a szemében könnyek kezdetek gyűlni, és minden elmosódott. Meg fogja csinálni! Meg tudja csinálni! Még alig pár méter. Be a kapun, el a virágágyások mellett, fel a verandára… Már nyúlt az ajtógombért, amikor két erős kéz a vállánál elkapta, és visszarántotta. Szíve a torkában dobogott a rémülettől, olyan hangosan zihált, hogy még kiáltani is elfelejtett, amikor valami kemény dologhoz ütközött a háta. Rúgott egyet hátrafelé, de csak a levegőt találta el. Még mielőtt kibontakozhatott volna az agyában a gondolat, hogy ennyi, vége, nincs tovább, éles fájdalom hasított a nyakába. Megharapta! Ez az eszement, őrült megharapta! Érezte ahogy a vére elkezd ömleni, eláztatja a pulóverét, becsurog a fehérneműjébe, és síkos lesz tőle a két melle közti völgy. Ha nem lett volna halálfélelme, biztos elönti az agyát a düh, és ha csak egy kicsit is edzettebb és talpraesettebb lett volna, az tuti hogy jól tökön kapja ezt a szemétládát, és miután jól megmogyorózta és kiverte az összes fogát, szíven döfi egy kellően teátrális fakaróval! De mivel Ő Mira volt és nem Buffy, a vámpírok réme, és ez nem egy harmadosztályú film volt, hanem a valóság, az egyetlen amit tett az az volt hogy engedte hogy tudatát elárassza a hívogató sötétség, és elájult."

Share:

2012. november 19., hétfő

Az Ulpius és a csúszásaik

Pár nappal ezelőtt, az egyik online könyvesbolt lapjait böngészgetve, ismét azt tapasztaltam, hogy az általam (és sokunk által) nagyon várt könyvek megjelenési határideje, ismét elnapolásra kerültek. Kissé borús hangulatomban úgy döntöttem, hogy pár, saját stílusomban összekapart mondatban, továbbítom észrevételeimet a kiadó felé, és az alábbi levéllel fordultam hozzájuk:

"Tisztelt Kiadó!

A minap az egyik online könyvesbolt oldalát böngészve, ismét szomorúan vettem tudomásul, hogy több olyan könyv kiadása elnapolásra került, amik esetenként már közel egy, vagy több mint egy éve halasztódnak. A weboldaluk megújulása óta a várható megjelenési dátumok nincsenek feltüntetve, így az ember lánya arra van kényszerülve, hogy hol fórumokon, hol a könyvesboltok oldalain igyekezzen tájékozódni. Ezt elég strapásnak érzem, mivel ki tudja hogy az ott feltüntetett információ mennyire felel meg a valóságnak.

Sokadmagammal (rá lehet keresni a google-ban) közel egy éve tehetetlenül, és leginkább értetlenül állunk az állandó elhalasztások tényével szemben. A következőkre szeretnék választ kapni, amennyiben erre van lehetőség:
1, J.R. Ward Újjászületett szeretője, az eredeti október, majd november 15.-i, majd november 30.-i feltételezett megjelenési dátumai után, várhatóan december 15.-én meg fog-e jelenni? Amennyiben nincs erre reális esély, akkor kérném hogy kendőzetlenül írják meg, mert nincs kedvem, mindig hónapról, hónapra ugráltatni a tudatomat.
2, Kresley Cole: A Démonkirály csókja c. és Karen Rose: Számolj tízig! c. könyve legelőször 2011 (!) októberére lett meghirdetve...Most a várható megjelenés ideje 2013(!) május. Kérdésem: Várható-e még ennek a két könyvnek a kiadása ebben az eonban, vagy ne készüljünk rá? Ha várható, akkor az lenne az igen tiszteletteljes kérésem, hogy egy körülbelüli időpontot (ami biztos), legyen kedvesek, és írjanak meg nekem.
3, És a végső kérdésem: Nagyon sokan szeretnék megtudni, hogy a mostanság egyre nagyobb teret hódító erotikus-romantikus irodalom két isteni nagy csodája, név szerin E L James, és Sylvia Day kötetei a várható időben, tehát december 5.-én a polcokra kerülnek-e. Karácsonyi ajándékvásárlás szempontjából nem lenne mindegy.

És ugyan nem vagyok egyik könyvkiadónál sem gazdasági tanácsadó, sőt még csak tulajdonosa sem vagyok egynek sem, de lenne egy javaslatom: ha valamit muszáj elnapolni decemberben, akkor az legyen Lora Leigh Buja éjszakák c. könyve. A környezetemben fellelhető, alig pár száz fenti könyvek megjelenéséért szurkoló lelkes rajongó véleményére alapozva, bátran ki merem állítani, ez hiányozna a legkevésbé.

Végül már csak egy kérésem volna. Mennek a viták az önök által kiadott könyvek olvasói közt, mi az oka ennek a sok csúsztatásnak. Én személy szerint a deficitre szavazok, mert hát mindenki pénzből él, és egy olyan országban ahol sokaknak a létminimum szinten tartása is komoly kihívást jelent, ott nem életbiztosítás könyveket kiadni, de...
Az önök olvasói nem ostobák. Igazán nagyra becsülnék ha pár mondatban, kevés indoklással, akár a weboldalon, akár könyvesboltokban felvilágosítást hagynának. Nem rendszeresen, csak mondjuk most. Valami olyat hogy:
"Kedves olvasóink! Ilyen és ilyen okokból kifolyólag, ezen és ezen könyvek megjelenési határidejét, arra kényszerültünk, hogy ilyen és ilyen dátumra halasszuk. Az okozott kellemetlenségért szíves elnézésüket kérjük, és köszönjük megértésüket, türelmüket."
Nem hiszem, hogy ez olyan nehéz, és akkora erőt próbáló feladat volna, amit nem lehetne teljesíteni. Így legalább nem érezné a kedves olvasó magát bazári majomnak.
És ugyan nem vagyok nagy közgazdász zseni sem, de azt is megemlíteném önöknek, hogy a SZÉP kártya szabadidő alszámláját a Líra könyváruház elfogadja. Tekintetbe véve a munkahelyemet, és az éves szintű kafetéria kertünket, bizton állíthatom, lennénk páran, akik az önök boltjában is szívesen vásárolnánk ilyen kártyával.

És végül, már csak annyit szeretnék kérni, hogy a weboldalukon a megjelenés dátumát, nagyon kérem tüntessék fel! Az önök olvasói türelmesek, és higgyék el megértőek is... Mindannyian szépen kivárnánk a sorunkat, még ha a kedvenc könyvünk megjelenéséig akár fél-egy évet is kellene kibekkelnünk. Megtennénk, minden hiszti nélkül. De ez a pár napos, aztán egy-két hónapos, majd esetenként fél éves elhalasztás... Ráadásul úgy hogy néha az első várható megjelenés előtt 1 héttel értesül az ember a halasztásról...Na ez felkergeti az ember vérnyomását.

Amennyiben levelem hangvételét kifogásolhatónak ítélik, kérem azt írják annak a számlájára, hogy most értesültem a legújabb eltolásokról. Fel vagyok villanyozva, csak negatív előjellel.


Válaszukat, és segítségüket előre is köszönöm.


Üdvözlettel:
Holhós Linda"

A Kiadó becsületére legyen mondva, egy munkanappal később megkaptam válaszukat, amiben kellően udvarias formában megköszönik észrevételeimet, majd felhívják figyelmemet a könyv kiadási fázisainak sokaságára, és arra, hogy amennyiben csak az egyik fázis csúszik, akkor sajnos a könyv is csúszni fog. Köszönöm kedves Kiadó! Ezt minden bizonnyal minden ember saját erejéből is képes kikövetkeztetni...
Ámde azt is meg kell jegyeznem, hogy a válaszlevél hangvételével semmi bajom nem volt. Olyan amilyennek egy válaszlevélnek lennie kell. Nem is vártam mást egy kiadó esetében. Kérdéseimre válaszul az alábbiakat kaptam: Kresley Cole A Démonkirály csókja c. könyve a válaszadás napján készült el. Hogy kiadásra mikor fog kerülni, azt nem nevezték meg, de az hogy ez ilyen formában lett megfogalmazva a levélben, némi bizakodásra ad okot. Ward, Day, és James idén biztos megjelennek. Karen Rose megjelenését illetően, még nem tudnak biztosat mondani. Úgyhogy kedves olvasótársaim, elkeseredésre semmi okunk, minden marad a régiben: kis türelmi játék után, minden általunk várt könyv a boltok polcaira fog kerülni!
Share:

2012. november 17., szombat

Jeaniene Frost: Az első vércsepp

Vannak olyan sorozatok, amiket függetlenül stílusuktól, témájuktól, kötelezően szeretni kell. Emlékszem milyen fenntartásaim voltak a Cat és Bones sorozat első részének megrendelésekor. Hogy mennyire féltem, hogy kidobott pénz lesz ez, nem más... és hogy mennyire lelkesen olvastam ki végül a könyvet. Lendületes stílusa, humora teljesen elvarázsolt, bevonzott, így gyors egymásutánban elolvastam az összes addig megjelent részt is. Frost szereplői mind egy szálig tökösek, szituációi hol meghatják az olvasót, hol megnevettetik.



Jelen alkotásában a sorozat már eddig megismert szereplői közül, Cat és Bones legjobb barátai, Spádé és Denise kerülnek terítékre. Ellentétben az eddigi könyvekkel, jelen írás E/3-ban íródott, ezzel is erősítve az érzést, hogy itt az epicentrum nem a Vörös Kaszás, és fordulatos gondolatai, hanem egy mellékvágány megelevenedése.

Férje tragikusan gyors halála után Denise úgy határoz hogy leszámol a vámpírtársadalommal, és annak vonzataival. Minden erejét arra koncentrálja, hogy gyászán felülemelkedve, normális életet élhessen. Kisebb-nagyobb sikerrel ezt meg is valósítja, mígnem unokatestvére fel nem keresi egyik rokonuk rejtélyes halálának ügyében. Találkozásuk estéjén aztán az unokatestvér is a pillanat tört része alatt elhalálozik, egy démon hathatós segítségének következtében. Raum az alakváltás nagymestere, azért keresi fel Denise vérvonalának még élő tagjait, mert a család egyik őse Nathaniel, évszázadokkal ezelőtt alkut kötött vele, majd a megállapodásukkal szöges ellentétben az öröklétért és erőért cserébe visszaszáműzte Raumot a Pokolba. Démonunk emiatt kellőképpen paprikás állapotban keresi az áruló rokont, és még attól sem retten vissza, hogy megjelölje Deniset, mintegy átcsöpögtetve belé a kárhozat esszenciáját, és az alakváltoztatás képességét. Denise végső kétségbeesésében Spádéhoz fordul segítségért, aki figyelembe véve erős vonzalmát a nő iránt, és azt a tényt hogy főhősnőnk, legkedvesebb mester vámpír barátjának a feleségének a  barátnője (na igen, ez így visszaolvasva, egy kicsit szappanoperás), előkapva nemes lelkét azonnal megmentői szerepkörbe lép. Helyzetüket hol segíti, hol hátráltatja, hogy a megjelölés következtében Denise vére vámpírdrogként kezd funkcionálni. Szóval Ward vörös füstű cigije, és Adrian Karmazsinja után újabb megerősítést nyer az, hogy a bölcsesség nem feltétlenül alakul ki sok évszázados tapasztalás után. A vámpírok szeretnek szállni. A kis hamisak...
Némi kalandozás, utazgatás, és egy akaratlan macskává válás után (ami részemről a legviccesebb jelenetnek számított a könyv olvasása során), főhőseink természetesen révbe érnek, a szerelem ismét győzedelmeskedik, az erkölcsökkel szimmetriában.

Szeretem az olyan írókat, akik olyan művészien képesek a lehetetlent is megfogalmazni, hogy az olvasás közben fel sem merül az olvasóban, hogy amit olvas, az mekkora nagy őrültség. Az ilyen irányú irodalom mindig tartalmaz olyan elemeket (mást talán nem is), amik - lássuk be - a teljes értelmetlenség kategóriájába tartoznak. Azok a jól felépített könyvek, aminél ez nem egyértelműsödik ki. Aminél az olvasás folyamatában egyszer sem merül fel az olvasóban, hogy mekkora nagy marhaságot is olvas. Frost kétségkívül az egyik legnagyobb művésze ennek a műfajnak. Könyveiben könnyű elmerülni, szereplőivel könnyű azonosulni. Nem terjeng, az érzelmi reakciók szemléltetése soha nem kevés, vagy túlzó. Ezt könnyű megszokni, és örömmel jelenthetem, hogy ez a könyv sem képez kivételt a fent felsorolt jellemzők alól. Ezt a könyvet is képtelenség letenni, vagy félbe hagyni. Egyik oldal elolvasása generálja, hogy belekezdjünk a következőbe, majd még egybe, és még egybe... hiába vagyunk már holt fáradtak, és könnyezünk, mindig szükség van arra a bizonyos na még egy oldalra. Kitűnő kikapcsolódás, amiben megtalálható az ilyen irányú irodalom szentháromsága: szerelem/erotika - humor - vér/akció. Ha ez a hármas rendesen van kombinálva, akkor egy könyv élvezhető, eladható. Frost esetében mindenből kapunk egy keveset, úgy hogy egyik sem megy a másik rovására. Hiába szakad el ez a könyv az eddigi társaitól, ettől nem válik kevésbé jelentőssé. Nem veszti el az eddig kialakított varázst. Nincs hiányérzete az olvasónak, amiért az eddig megszokott kedvencek lekerülnek a porondról. Aki kedveli az ilyen irányú irodalmat, azoknak a sorozat minden kötetét csak ajánlani tudom.
Share:

2012. október 21., vasárnap

Sylvia Day: Hozzád kötve 2012

Úgy látszik, hogy az erotikus árnyalatú könyvpiac, némi újítgatás után, újbóli fénykorát hivatott átélni, legalábbis a könyvkiadási ütemet figyelembe véve. A Szürke ötven árnyalata után, az Ulpius nem sokáig volt tétlen, e hónapban a polcokra parancsolta a konkurenciát is. A Crossfire sorozat nyitókötete, legalább annyira szórakoztató, mint amennyire megdöbbentő... És sajnos az a baj hogy ezeket a jelzőket nem feltétlenül pozitív értelemben értem. A történet annyiban tér el James alkotásától, hogy itt szinte minden stratégiailag fontos szereplőt szexuálisan zaklattak. A főhősnőt, a főhősnő biszex, modellként pénzt kereső lakótársát, és természetesen a főhőst is, bár erről az első könyvben nem tudunk meg sokat, mély fájdalmamra...


A könyvre legjobban a lendületes jelző illik. Míg James esetében (leszámítva a botrányosan lebutított második kötetet) az embernek van ideje elmerülni a cselekményben, beleolvadni a főszereplő bőrébe, addig ebben a könyvben erre esély sincs, mert minden olyan ripsz-ropsz történik. Meglátjuk egymást, aztán újra, némi csetlés-botlás az irodába való belépéskor (ami nekem valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva, valahonnan rettenetesen ismerős volt), aztán már terítéken is a "mikor dugunk" téma...
New York pezsgő hétköznapjai adják a keretét a történetnek, a nyüzsgés, a tömeg... Nem tehetek róla, de nekem megállás nélkül az motoszkált a fejemben olvasás közben, hogy vajon eme város lakossága, a valóságban is ennyit szaladgál? Jótékonysági est, ilyen edzőterem, olyan krav maga óra, egész napos nagytatarozás a szépségszalonban, pszichiáter, családi kerti parti... Az edzés annyi alkalommal szóba kerül a történetben, hogy a könyv végére komoly lelkiismereti dilemmám lett a saját tunyaságom.
A főhősnőnk jobbára egy hisztis, gazdag nőcike, akinek nagy baja, hogy maga sem tudja mit akar. Annál a résznél, amikor a bárban leülnek beszélgetni, és a nő lefekteti a szabályokat, én egyszerűen képtelen voltam rájönni arra hogy mit is akar. Nem akar kapcsolatot, meg érzelmi kötöttséget... bocs ez utóbbit talán mégis, de csak egy keveset, mert nem szeret úgy ágyba bújni senkivel, hogy nincsenek a háttérben megbújva közös, nem reszelésről szóló kétszemélyes programok. De ezeknek a programoknak nem kell feltétlenül randinak minősülniük, mert hát ugye egyikük sem akar kapcsolatot... Szóval akkor most mi van? Komolyan, ilyenkor megértem miért szokták azt mondani a férfiak, hogy a nőkkel nehéz. Szerintem egyszerű. Akarok viszonyt, vagy sem, akarok-e kapcsolatot, vagy sem. Ha viszonyt kezdek, akkor nem várok rózsákat, meg mélyen szántó érzelmes leveleket, és nem kezdek el nyavalyogni ha a tettek mezejére kell lépni, ha meg játszom az érinthetetlent, mert nekem csak x randi után engedi a szervezetem a kamatyolást, akkor nem kezdek el duzzogni, ha nem vágnak gerincre. Nem értem... Na jó... Lapozzunk.
A szexjelenetek... Jamesnél is nagy bajom volt az első szám első személyben történő fogalmazás, és ezzel itt is akadtak problémáim. A helyzet a következő. Amikor E/3-ban van egy könyv megírva, akkor azt úgy látom magam előtt, mintha az egész előttem zajlana. Ha E/1-ben akkor az agyam mindig úgy érzi, mintha bele akarnák erőszakolni valamibe, amiben Ő nem biztos hogy szívesen részt venne. A sok "mondtam", "vettem", "tettem" stb... én pedig szituációtól függően csípőből kontrázok, hogy "határozottan nem tettem", "ilyet még akkor sem mondanék, ha...", a hisztis jeleneteknél, pedig "na persze"... Szóval ez már elve megzavart kicsit, ami azért furcsa, mert Jeaniene Frost esetében semmi bajom nem volt az E/1-el. Lehet azért, mert ott Cat személyisége közelebb állt hozzám, így a gondolataival jobban tudtam azonosulni. Itt ezt sajnos nem sikerült összehoznia az írónőnek. Képtelen voltam a főhősnő agyával gondolkozni, átérezni a zavaros érzelmeit pedig pláne nem. Gideon személyisége akár még fel is csigázhatott volna, ha lett volna benne valamilyen következetesség, linearitás... De a főhősünk is legalább olyan zavaros, mint Eva. A történet elején jobbára egy átlagosan arrogáns, nagyhatalmú, egocentrikus, "ki ha én nem" típusú férfi, aki teljesen tisztában van a saját értékeivel, hátrányaival. És nem is történik nagyon semmi, ami kibillentené az olvasót ebből a képből. Az hogy nyomoz a nő után? Hogy elrendezi, hogy ugyanabba a bárba kerüljenek? Hogy külön szobája van fenntartva a pásztoróráira egy hotelban? Ez leginkább csak azt igazolja, hogy a befolyása, és a vagyona elég nagy ahhoz hogy ezt megtehesse. Ettől még nem válik hatalommániássá, legalábbis egészségtelen kereteken fölül nem. Aztán valamikor a könyv háromnegyedénél, jön a feketeleves... Gideon is szereti a saját dominanciáját érvényesíteni az ágyban. Ez lesz a következő divatbetegség az erotika keretein belül...
Christian Grey-jel szemben azonban Gideon, nem a karabineres, análisan öklözős típus... Konkrétan az első részben nem igazán lehet rájönni arra hogy Ő a dominancia mely árnyalatait részesíti előnyben, mivel szerény véleményem szerint semmi olyan nem történik a főhősök közt, ami a vehemensebb erotika keretein belül ne jöhetne szóba... De lehet hogy ez nem az írónő hibája, hanem az én ízlésvilágomé.
Mindenestre nekem a könyv emiatt kicsit zsúfoltnak hat. Nem feltétlenül állítanám hogy nem racionális...Csak kicsit olyan mintha minden devianciát fel akarna sorakoztatni (biszexualitás/homoszexualitás/dominancia), és mindezt az előzményekre akarná visszavezetni. Mintha csak és kizárólag, akkor lehetne az embernek az átlagtól eltérő szexuális ízlése, ha előtte minimum egyszer megerőszakolták... Nos szerény ismereteim alapján, erőszakot elszenvedő egyének estében a deviancia felbukkanásának az esélye, közel azonos a visszahúzódás, és megtagadás esélyével, és teljesen hétköznapi múlttal rendelkező egyének estében is kialakulhat a szokásostól merőben eltérő szexuális ízlés. Ezért megint csak visszás nekem a könyv. Ami viszont tetszett, hogy eddigi olvasmányaim folyamán nem sok olyan történettel találkoztam, ahol a szexuális zaklatás utáni állapotnak ezt az oldalát tárják fel. A legközkedveltebb forma eddig mindig a visszahúzódott, bezárkózott nő esete volt, akit a főhős kiédesget a gyönyörök földjére, holott sok esetben a bántalmazott úgy reagál, hogy a szélsőségesség felé billen, és vagy a fájdalmat, vagy a dominanciát választja, ezzel is erősítve magában a tudatot, hogy a bántalmazásával ellentétben, ez most a saját döntése. Rajta múlik... Valamiért a közvélemény ezzel a reakcióval eddig nem nagyon mert számot vetni, pedig létező dolog, és az hogy ebben a könyvben ez napvilágot is lát, és megjelentették hazánkban, felcsillantja bennem a reményt, hogy kicsi konzervatív nemzetünk a tolerancia talajára lépett, és talán valamikor az elkövetkező évtizedekben képes lesz megdöbbenés nélkül lereagálni a szokásostól eltérő nemi életet. Összességében a könyv nem volt rossz, egyszer érdemes elolvasni, ha másért nem is, azért mindenképp, hogy a konkurenciát is megismerje az ember. Hasonló témában nem sokára kiadásra fog kerülni a Geopen Könyvkiadó részéről Sara Fawkes: Amit csak ő akar c. könyve, amit én már igazán várok... Bízom abban, hogy a sok ilyen jellegű könyv közt lesz legalább egy olyan, ahol az érzelmi motiváltság, párhuzamot fog mutatni a történtekkel, és nem kell majd fognom a fejem olvasás közben, miközben próbálom összerakni, hogyan s miért is jutottunk el oda, ahol éppen vagyunk.
Share:

2012. október 3., szerda

E L James: A sötét ötven árnyalata 2012

És újabb csillag bukott alá az égből. Kecses íve reményt adott, hogy talán, most az egyszer olyan látványt fog biztosítani, ami megrenget eget-földet. De nem. Egy szép, fokozatos felfelé ívelés után, olyan satnya landolást tanúsított, ami már-már komikusnak is nevezhető. Kedves olvasóim, ti tudhatjátok a legjobban, mennyire megfogott engem a sorozat első része. Nem állítom, hogy az első könyv hibátlan lett volna, de be kell ismerni nem kevés potenciált foglaltatott magában. Amit a második könyvben sikerült az írónőnek, olyan pimaszul egyszerű mozdulattal agyon tipornia, ami valamilyen nehezen megfogalmazható bamba tisztelet ébresztett bennem. Tiszteletet a butaság oltárán. Nehéz lesz összefoglalnom azt a sok mindent, ami balul sült ki szerintem a folytatásban. A romantikát kedvelő emberek a fejemet fogják a kapukra tűzni, de szerény véleményem szerint a sorozat második kötete, egy egyszerű langymeleg szappanopera vonalait követi. Aki olvasta tőlem az első könyv kritikáját, az tudja hogy egy félelmem volt csak: Christian Grey romantikus hőssé avanzsálása. És öregem, sikerült az írónőnek telibe trafálnia az egyetlen rettegésemet, és kiviteleznie egy olyan folytatást, ami a realitás talaján soha ebben az e világi életben nem állná meg a helyét.




 Mert rakjuk csak össze:

Christian Grey egy narkós kurva gyermekeként nevelkedik négyéves koráig. Ez idő alatt az anyja stricije abból űz sportot, hogy a gyereken oltja el a cigarettáját, meg agyba-főbe veri. Az anyja halála után a gyermek a Grey házaspárhoz kerül. Katatón. Két évig egy árva mukkot sem szól. Bezárkózik, fóbiája van az emberek érintésétől, és mániája a rendszeres táplálkozás, mert nem keveset éhezett. Kicsit rossz lapok a sorstól...
A tinédzser Christian nem képes feldolgozni ezeket az élményeket, így kerül a képbe a kissé idősebb domina, aki megtanítja a fiút, hogyan lehet képes kontrollálni a haragját, és a fájdalmát.
Következmény: egy céltudatos, éles eszű férfi, akinek a teljes szexuális élete, egy dolgon alapul, a dühön.

Az írónő saját magával is ellentmondásba keveredik. Az első könyvben elmondottak szerint, Christian ugyan kontrollmániás, és kétségkívül domináns, de mindez a gyönyör érdekében zajlik (konkrétan az első könyvben ez úgy zajlik hogy Ana felhozza a "fájdalom vörös szobáját", mire Christian felhúzott szemöldökkel helyesbít, miszerint az a "gyönyörök vörös szobája"). Ezzel szemben a második részben, Christian szadista, aki az anyja viselkedését bosszulja meg minden alávetettjén. Könyörgöm döntsük már el, mert nagyon nem mindegy. Az első esetben ugyanis, arról van szó, hogy valaki szereti a szélsőségeket. Istenem, előfordul. Ehhez nem kell feltétlenül lelki nyomoréknak lenni. De a második eset... Na az már érdekesebb. Mert ha hitelezünk az írónő szavainak, akkor a Christian szexuális életét mozgató agresszió kézzel fogható, valóságos, és kényszerítő hatású. És ezt nem fogja valaki, csak úgy, röpke öt hét alatt levedleni. Szép is volna! Reggel felkelek, eldöntöm, hogy nem cipelem tovább a béklyóimat, és kész! Ha valakinek ilyen mély sebei vannak, és szembetalálkozik az utcán a nagy szerelemmel, első körben több mint valószínű cinikusan vállat von. Bármekkora is legyen az inspiráció. Aztán, ha feltételezzük, hogy a nagy Ő ott marad a közelben, és az érzelmek úgy elhatalmasodnak az emberünkön, ami már tarthatatlan... Nos több mint valószínű, Ő akkor is tartani fogja. Merthogy a dolog ettől egy csöppet bonyolultabb. A szélsőséges szokások biztonságosak. Kiszámítottak. Kontrolláltak. Ez tesz szabaddá. És mit tesz a szerelem? Azon túl persze, hogy öl, butít és nyomorba dönt... kikapja a kontrollt a kezedből. És persze egy önmagát szadistának valló, irányításmániás férfinek, ez nem jelent semmit. Sőt, ahelyett hogy még jobban bezárkózna, még ki is virul, magas ívből ejtve a saját belső vívódásait, és összesen öt hét (!) alatt eljut a tipikus, rózsaágyon való kedveskedő romantikázásig. Sőt fokozzuk még tovább: elhatározza, hogy megnősül. És még tovább: jöhetnek gyerekek is! Hát persze... Kell nekem ennek az Anastasia Steele-nek a telefonszáma. Karbantartást végezhetne néhány, megjegyzem jóval kevesebb fájdalmon átesett, barátomon is, akiknél a feloldási határidő, nem napokban, hanem években volt számolható.
Nem azzal van a bajom, ahová eljut a könyv. Mert mindenki képes rehabilitálódni. De nem ilyen könnyen. Aki ennyire könnyen levedli a múltat, az nem lehet olyan mély érzésű, mint a főhősünk. Ha pedig nem mély érzésű, akkor soha nem is került volna egy ilyen lelki katyvaszba. Csak nekem tűnik ez ellentmondásosnak? Nem a szerelem erejét kívánom kétségbe vonni. Azt állítják csodákra képes, és mivel eddig ezt nem sikerült senkinek megcáfolni, el kell tudnom fogadni a feltételezését annak, hogy ez így van... Egyszerűen csak arról van szó, hogyha valaki ennyire mélyen megsérül, és az ilyen fokozatokban is kiütközik, akkor annak az embernek a fájdalma sosem fog elmúlni. Megtanulhatja kezelni, megtanulhat együtt élni vele. Begyógyulhatnak annyira a sebek, hogy ne hasogassanak, de mindig lesznek gyengébb napok. A rémálmok, olykor a felszínre fognak törni, és a rosszabb napokon egy ilyen ember élete egy olcsó vívódás lesz a rettegés és a vágyódás közt. Rettegés, hogy elveszti a szeretteit, és vágyódás, hogy bár következne már ez be, mert akkor minden visszazuhanhatna az édes zsibbadásba, ami felszabadít.
És akkor még ott van a gyerek téma. Te jó ég! Ettől csak a fejemet fogtam... Nem azzal van baj hogy Christian bízik a jövőjében. Kívánom neki hogy bízzon, lángoljon, szeressen, béküljön meg... De hogy ezt a gyerekkérdést ennyire egyszerűen lezavarjuk. Jöhetnek, és kész. Na persze! Mert egy önutálattól szenvedő embernek, ez az első reakciója. Nem is az hogy: "Te jó ég, mit fogok én továbbörökíteni a saját fiamnak?" vagy "Hogyan leszek képes megtanítani bízni, és hinni önmagában, mikor én sem vagyok rá képes?", esetleg "Hogyan higgyem el, amikor majd átölel, és azt mondja szeret?" stb.
Nem. A mi jó Christianunk nem parázik. Mert ugyan utálja önmagát, de ott van Ana aki bizonyítja az ellenkezőjét... És mivel az új Christian bízik, mert eldöntötte hogy bízni fog, ez elég is.
Szerintem az írónő sikeresen összekeverte a helytelen önismeretet, az önutálattal. Ez utóbbinál az alany nagyon is tisztában van az értékeivel. És a tetteivel is. És ezért utálja magát. Ebből megint csak nem könnyű kigyógyulni. Mondhat a szenvedőnek, bárki bármit, attól Ő nem lesz képes jobban szeretni saját magát. Persze nem kizárt, hogy idővel igen, de ahhoz hogy ez változzon, hosszú és göröngyös út vezet. Ezzel szemben a helytelen önismeret csupán egy átmeneti fiatalkori probléma, míg az utunkat keressük. Legalábbis jobbik esetben. Rosszabbik esetben ez kitart az ember öregkori haláláig, de ez más téma, és egy könyvön belül nem szeretek öt-hat pszichoanalízisnél többet levezetni.
Más...
A főhősnőnk az első könyveben is sikeresen ráuszította az idegeimre a murmucokat. És persze hűnek kellett maradnia önmagához, és folytatnia ezt az idegesítő szokását. Valahol a százötvenedik "szent tehén" kifejezésnél, már ott tartottam, hogy Mrs. Robinson helyett, én fogom Anát legyilkolászni... 
Komolyan mondom a főhősnő kritikán aluli a könyvben. Az olyan alapvető fogalmak, mint a tapintat, vagy példának okáért a józan paraszti ész, egyszerűen hiányoznak a szótárából. Olyan kecsesen trappol be az érzékeny területekre, mint egy mamut. Ha Christian helyében lettem volna, holt biztos, hogy valahol a könyv felénél pofon gyűröm. Az még egy dolog, hogy önző fruska, aki képtelen arra hogy tisztelje a korlátokat, de buta is, mint a tök. Annyi potenciál volt a női alakban is, az első könyvben. Az oldalát erősíti, az ártatlanság, a romlatlanság. A legerősebb ellenpólusok. Ha ehhez még hozzátették volna a türelmet, a kedvességet, vagy akár az empátiát, és megsúlyozták volna mondjuk 30 pontos IQ emeléssel, még én is beleszerettem volna. Na de így...
És akkor miután ilyen kellemesen kikritizáltam magamból mindent, felmerül bennem egy kérdés...
Mi a jó francról fog szólni a harmadik könyv? Várjak bármit is a záró epizódtól? Vagy inkább készüljek a tipikus gyermekáldásos, kicsit izgulunk, de minden a legnagyobb rendeben dologra? Persze a "rendben" végig nagybetűvel írva...
Sajnálom, hogy ilyen élmény lett nekem ez a könyv. Annyival többet vártam tőle, és olyan mélyen csalódtam, hogy én is kénytelen leszek holnaptól a férjemet kikötözni az ágyhoz, és rezgő segédeszközökkel kényeztetni, vagy análisan megöklözni... akkor aztán Ő is csalódhatna, majd fordul a kocka... de semmi baj, hisz csak annyin múlik az egész, hogy eldöntöm: holnaptól újra jó kislány leszek.
Share: