Bella Andre: A Sullivan család /2014/

Van abban valami jó, ha az ember a saját kis könyvén dolgozik. Amikor épp teljes gőzerővel működik az alkotói fázis, akkor nincs idő olyan csip-csup dolgokra, mint korábbi pocsék könyves emlékeket idézgetni... Akkor az ember nyakig benne van a saját kis történetében, elmerül benne pont úgy, mintha olvasna. Annyi, hogy írás közben egy valami biztos: az alakulóban lévő románc nem múlik máson, csak az alkotón. Nincsenek korlátok, nincsenek béklyók, és nem kell azon morfondírozni, hogy vajon hol lesz bebuktatva a történet. Mert ez az írás egyik gyönyörűsége, és legnagyobb veszélye is egyben: az író soha nem tudja megítélni a saját munkáját. Persze, lehet elképzelése arról, hogy az alkotása jó-e, a közízlésnek megfelelő-e, színvonalas-e, de ezek a benyomások nem mások, csak illúziók. Mert az író fejében lehet valami teljesen kerek, és egész, és tökéletes, mégis lehet hogy az olvasónak nem lesz az. Lehet hogy az olvasó nem úgy fogja megközelíteni az adott művet, ahogy az író, lehet hogy nem annyira gondolja át, lehet hogy teljesen félreértelmezi, nem érti meg. Oké, azt itt kell elismerni, hogy ha az olvasó eltévelyedik, annak vélhetően van egy olyan oka is, hogy az író nem tudta sínen tartani a sztorit - lehet, hogy a mű mégsem volt annyira "jó", mint ahogy azt az alkotó képzelte. Lehet hogy a mérhetetlen önbizalom alapja csak az üresség, vagy az akarni vágyás - tehetség nélkül. Én úgy vagyok a tehetséggel, mint a kísértetekkel. Ha írásról van szó, nem a szó szoros értelmében hiszek benne. Szerintem mindenkiben ott lakozik a képesség, hogy bravúrosan fejezze ki magát írásban. A probléma gyökerét én inkább a türelemben látom. Nem mindenkiben van meg az elszántság, vagy a türelem ahhoz, hogy órákat ücsörögjön egy ötlet felett, hogy hosszú perceket áldozzon egy mondat átfogalmazására, nem mindenkiben van meg az a szenvedéllyel összekevert elmebaj, ami arra késztet, hogy lefekvés után is felkeljünk a jegyzetfüzetünkhöz, csak mert egy frappáns szócsörte eszünkbe jutott. A másik buktató a fantázia hiánya szokott lenni - könyörgöm él ezen a bolygón több mint hét milliárd ember... Nem lehet mindenkinek egyedi ideája! És itt szoktam bekanyarodni mindig oda, hogy ez eredeti ötlet - ha a romantikus ponyvák világát nézzük - nem elvárás. Nem egy írót tudnék most mondani, akiknek szinte minden könyvük ugyanarról szól, és mégis veszik őket, mint a cukrot, mert stílusában szellemes, lendületes, megunhatatlan, magával ragadó... Ha jól van eladva a történet, akkor ugyan kit fog érdekelni olvasás közben az, hogy az adott témáról nem az az első bőr, ami lehúzásra kerül? Szóval igen... A jó könyv misztériuma még mindig azon áll vagy bukik, hogy hogyan van körítve, és hogy mennyire következetes - és persze, hogy az író mennyire tudja hitelesen azt átadni. Egy biztos - és lehet hogy pofátlanság a részemről ilyet kijelenteni, de - amikor én írom a saját történetemet, akkor az úgy lesz megírva, ahogy én szeretném. Addig csinosítgatom ameddig akarom, és bár az a fajta vagyok aki sosem elégedett - főleg nem a saját történetével -, amikor olyan könyv kerül a kezembe, mint jelen irományunk is, akkor mindig röppentek egy hálaimát az ég felé, hogy milyen csuda klasszul el tudom magam segítség nélkül is szórakoztatni... És ilyenkor mindig megkönnyebbülök, mert ettől a gondolattól már csak egy lépés az, hogy nem vagyok rászorulva ezekre a könyvekre, ha nem akarom őket, akkor nem fogom akarni őket, és kész... Írok egyet, ami szerintem jó, és ennyi! Azt pedig csak csendben remélhetem, hogy az effajta lázadásommal, és alkotói kényszeremmel, lesz majd más is, akiben ki tudom tölteni azt az űrt, ami engem is olykor-olykor kegyetlenül arcon szokott csapni.

Néha csak egy pillantás kell.

Chloe Peterson megesküdött, soha nem követi el többé azt a hibát, hogy megbízik egy férfiban. Indokai olyan fájóak, mint a sérülések az arcán. Úgyhogy amikor kocsija a vizes útról belecsúszik az árokba, meg van győződve róla, hogy az a fantasztikus fickó, aki megmenti, túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. 

Chase Sullivan sikeres fotográfusként válogathat a gyönyörű nők közül. Elégedett az életével - amíg rá nem talál Chloéra és a totálkáros kocsijára a Napa Valley-i út szélén. A köztük felsistergő vonzalom minden szerelmes pillantással és bűnösen édes érintéssel egyre nő, s Chloe nem tehet róla, de el kell tűnődnie rajta, hogy talán azzal a férfival találkozott, aki kivétel a szabály alól... 

Bella André az erotikus romantikus családregények műfajának nagysikerű írónője, a New York Times bestseller szerzője. Érzékenyen megírt történeteit már több mint tíz országban olvashatják rajongói. A Sullivan család-sorozatban megismerhetjük a testvérek, a hat fiú és az ikerlányok izgalmas szerelmi életét.

Kiadó: Ulpius

Oldalak száma: 348

Ára: 3499 Ft

Szokás szerint, jelen véleményem is agyon lesz spoilerezve. Legmélyebb bocsánatomat közvetíteném mindenki felé emiatt, de higgyétek el, ezt a könyvet nem lehet spoilerezés nélkül látványosan kifilézni. Mert hát már megint oda jutottunk el, hogy Lindácska olvasnivalót keresett - ami még nem is lett volna baj, de sajnos talált is. Kezdek félni attól, hogy nekem külön érzékem van az igénytelen könyvek megtalálásához. Remélem nem! Szeretnék még jó könyvet is olvasni a remélhetőleg jó sokára bekövetkező halálomig...

De most maradjunk egy kicsit a mában... És maradjunk Bella Andre könyvénél...

Igen, mindenkinek adott a lehetőség, hogy elképzeljen a szokásos pozíciómban - az ágyban henyélve - ahogy falom - hah! - az oldalakat, és közben kínlódom - még mindig színpadiasan - miközben ajkaimról olyan foszlányok, és morgások törnek fel, amik iszonyúan hasonlítanak a "na menj a picsába..." hangulatkifejező szóösszetételre. Íme... Hát így teltek az óráim a könyvvel.

Egyenesen szégyellem már leírni ide, de ez a remek annyi sebből vérzik, hogy... szóval... khm... Közelítsük meg másképp: a könyv nem áll másból csak sebekből - amik véreznek.

Istenem, hogy már megint csak az elégedetlenkedésem fog hangot kapni...

Szóval, teljesen meglepő módon a Sullivan család, az egy család, nevükön nevezvén őket, a Sullivan-ek. Hihetetlen mik nincsenek. Ez a család Californiában tengeti mindennapjait, egyesek Frisco-ban, mások a Napa-völgyben, megint mások a világ másik végén. Ez a család nyolc gyermeket tudhat a magáénak, amiből már nyolc felnőtt. Hat fiú, két lány - akik mellesleg ikrek. Ez eddig idilli. A családfő már évekkel korábban elhunyt, az édesanya nevelt fel mindenkit, és csak úgy ömlik a boldogság, és a törődni vágyás a könyv minden lapjából. Tehát még mindig idilli a dolog. Van egy Catherine Anderson nevű írónő, akit én meglehetősen kedvelek. Neki vannak családregényei. Minden eddig magyarul megjelent könyvét olvastam, mert egyszerűen nem vagyok képes ellenállni neki. Ha az idealizálásról van szó, akkor az írónő toplistásnak nevezhető - és amúgy is. A könyveiben mindig olyan konfliktus van, amit nem lehet elbagatellizálni, amik nem hétköznapiak - deréktől lefelé megbénult főhősnő, agysérülésből felépülő főhősnő, egy férfi aki elvesztette gyermekét és feleségét egy balesetben, és így tovább, és így tovább... Minden történetében központi szerepet kap a hit, és a vallás téma is, amitől én alapesetben bőszen szoktam agybajt kapni, de nála nem, mert nem tukmálós, nem erőszakoskodó. Lágy és kedves, és nem ítélkezik. A szereplői értékeket képviselnek, a stílusa könnyed, nagyon olvasmányosan ír, és még ha helyenként bugyuta is, akkor is olyan őszintén és tisztán az, hogy nem lehet mást tenni csak bugyután mosolyogni miatta, és imádni azért hogy olyan amilyen. Catherine Anderson családjai mindig összetartó családok, gerinccel, odaadással egymás iránt - idealizál, de nem túl idealizál, egyszerűen csak megteremti azt a családi formát, amihez mindenki vágyna csatlakozni, beleszületni, hozzáragadni. Ezzel szemben Bella Andre családja jóval... hogy is mondjam csak... kevésbé földhöz ragadtabb. Merthogy ebben a családban - függetlenül attól, hogy a húszas évei elején, vagy a harmincas évei közepén jár az illető - mindenkinek komoly karrierje van. Összeszedem:

Van egy jól menő borász, pincészettel, szőlőkkel, vendégházzal, csúcs kocsival, vastag tárcával (igen, most még csak Marcus pénztárcájáról beszélek...), és minden egyébbel, ami ahhoz kell hogy a társadalom megbecsült, és elismert tagja lehessen...

Van egy színész, aki már befutott színész, nem az a koplalós fajta, aki még épphogy csak csoszog a világot jelentő deszkákon, éhbérért... Nem, kérem alássan, ez a színész, az a fajta színész, akit már egy világ ismer, és elismer...

Van egy profi baseball játékos... - tuti, hogy van valami turpisság ezeknek a gyerekeknek a génállománya körül...

Aztán van egy profi fotós - megint csak nem a tengődő művészlélek fajta, hanem inkább a "meztelen szupermodell ciciket bámulhatok egész álló nap, és még pofátlanul meg is fizetnek ezért" féle...

Van egy, akinek autókereskedő-autójavító franchise bolthálózata van, és aki hobbiból azzal szórakozik, hogy még autóversenyeken is indít autókat - ja igen, és még amikor szabadideje lenne, még akkor is kocsikat bütyköl (erre mondják azt nemzetközi vizeken hogy a "munkája a szenvedélye", a mi hazánkban az ilyet legfeljebb csak megbámulják, és elkönyvelik mentálisan sérültnek)...

Van egy tűzoltó - mély sóhaj...

Van egy koreográfus/táncos, aki a második könyvben már az éppen aktuális popdíva mellett dolgozik...

És végül de nem utolsó sorban van egy... könyvtáros. A kis kakukktojás. Szerintem az utolsó testvérnél Bella Andre fantáziája elfogyott - ami nem is csoda, hisz egy ilyen famíliában, ahol mindenki milliomos, vagy legalábbis közel van hozzá hogy az legyen, vagy ha éppen nem dúsgazdag, akkor az éltére fittyet hányva menti idegen emberek életét, nehéz az utolsó testvérnek is produkálni valami rendkívülit. Azért az már naaaagyooon meredek lett volna, ha a nyolcadik Sullivan lett volna az Államok első zsidó-biszexuális-kínai származású-női elnöke, olyan humanista érzékkel, ami még Teréz anyában is áhítatot ébresztett volna, és aki a földön először érte volna el hogy emiatt még húsz éves kora előtt szentté avatják. Na igen... ezt bonyolult lett volna kifejteni, és levezetni, így Bella Andre gondolt egyet, a homlokára csapott, és azt mondta: legyen könyvtáros! És úgy vala... Így mi földi halandók sem érezzük magunkat teljesen törpének az ABC-ben dolgozó anyánk, és a gyárban robotoló apánk miatt... Hihetetlen, hogy most már nem csak egyének jelennek meg ultrakiszuperáltan egy könyvben, hanem egész családok... Valahol értem én a logikát... Nézd már, itt van ez a valójában igazán szexi pasi/csődör, aki izmos, és gazdag, és művelt, és olyan az ágyban mint egy isten, és még van annyira hülye is hogy kikezd a hősnővel... Elbumlizunk a harangokig, és mit tud felmutatni Mr. Tökély? Semmit. Ami ugyebár nem járja! A tökéletes pasinak tökéletes család kell! Egy teljes klán! Ahol több a férfi, mint a nő, csak hogy az ifi asszonykának mindig legyen kin legeltetni a szemét, és hogy magában hümmöghessen mekkora szerencse is érte, hogy ennyi rendkívüli, és tökéletes ember közt lehet... Az ilyen mérvű idealizálási kényszerre szoktam volt én azt mondani nemes egyszerűséggel, hogy giccs. Vagy azt hogy harsány. És hogy semmi, de semmi köze nincs a hétköznapi ember világához, de még azt is meg merem kockáztatni, hogy annak álmaihoz sincs semmi köze. Túlzás, Bella Andre a neved.

Főhőseink:

Chase a befutott fotós, aki a klán tagja, és Chloe aki volt férje elől menekülve a szakadó esőben a kocsijával egy árokban köt ki. Mit ad isten, Chase épp arra furikázik, így kimentő hősnőnket szorult helyzetéből, ami determinálja is nekünk rögtön, hogy becsapott a villám. Juhé!

A fülszöveg alapján az ember lánya azt hihetné - vagy legalábbis én azt hittem - hogy hősnőnk arcán legalább egy harminc centis, mély árkú sebhely kell hogy húzódjon (menő fotográfus, és a nő akinek "indokai olyan fájók, mint a sérülések az arcán"), hogy patent lehessen a konfliktus... Kiábrándulás, Chloe-nak "csak" bepancsoltak egyet, ami miatt van ugyan monoklija, de ami szépen meg is fog majd gyógyulni, így fuccs az önképet érintő válságnak, és a mély dilemmának, hogy "vajon miért szeretne engem egy olyan férfi, akinek csupa szépség közt zajlik az élete?". Lelőttük, elföldeltük... Jöhet a duhajkodás! Ami amúgy meg... jaj... (mindjárt kitérek erre is).

Chloe... Nem tehetek róla, de ettől a névtől nekem a Deep Impact c. film óta (nem, nem pornó, hanem az az aszteroidás mozi), mindig a Clorox jut az eszembe... Na jó, lapozzunk. Szóval Chloe olyan hősnő, amilyen nagy átlagban a hősnők lenni szoktak. Össze van omolva, nem tudja merre van az egyenes, szüksége van egy gáncs nélküli lovagra ahhoz, hogy lélegezni tudjon. Remek. Kiderül, hogy a rosszul elsűlt házassága miatt totálkáros, a férje elől menekül, nincs pénze, egy táskája van, és még a kocsija is összetörik. Az már csak a slusszpoén hogy még rendesen bőrig is ázik szerencsétlen. Én már azt vártam, hogy mikor fog beütni a krach egy tüdőgyulladás formájában, de ez nem következik be - és csak azért nem szerintem, mert a Napa völgy, és California is úgy egy az egyben elég meleg éghajlatú.

Hölgyeményünk sem egy nagyon komplex fajta, szendécske is néha-néha, de azért nem mindig. Első ténykedése ugyanis, miután Chase elviszi Marcus borászatának vendégházába, hogy a pezsgőfürdőzésre alkalmas kádban nekiáll maszturbálni. Hah! Minő fordulat... Nem fogjátok kitalálni, de persze hogy az ajtó nem volt bezárva, így Chase meglepi hősnőnket, ráadásul pont akkor, amikor annak gyönyörittas sóhajjal röppen ki az ajkán hősünk neve. Aztarohadt... És íme a válasz, hogy én miért is nem szoktam idegen kádakban maszturbálni... Murphy törvénye: tuti, hogy akkor amikor jó lenne, meg lennék zavarva, és ugyan hihetetlen, de azért vannak olyan helyzetek, amikor még nekem is képes volna pipacspirosba borulni a fejem. Mellesleg ez az intermezzo közvetlenül azután esik meg, hogy Chase-t egy meztelen nő várja a vendégszoba ágyán, aminek (megint csak egy nagy csavaros fordulattal) hősnőnk is tanúja lesz. Amin még lehidaltam: hölgyeményünk a karrierjét legszívesebben a foltvarrásra építené. Nem mintha bajom lenne a foltvarrással... De akkor is... Jó, rendben, fogadjuk el ezt úgy, hogy a Chase-szel kötött házassága után, akár már foltvarrással is foglalkozhat ha akar... (De miért pont a foltvarrás...? Mindegy...)

Hősünkről...

Chase azon felül, hogy a tökéletes mesebeli család tökéletes sarja, sok minden mást nem tudhat a magáénak. Úgy kell elképzelni a fazont, mint akinek a homlokához nőtt egy Leica lencsés Canon. Pont. Meg persze magas, meg vonzó, meg szexi, meg vasárnaponként a vízen jár... Mindent tud, amit egy tisztességes csődörnek tudnia kell, horizonton innen és túl, egy nagy hibája van csak: a szókincse néha egy tini színvonalán vonaglik. Számára hölgyeményünk kinézete, stílusa, megnyilvánulásai, és minden egyéb paramétere egy szóval jellemezhető: elragadó. Megszámoltam, összesen 45 alkalommal jelenik meg a könyvben ez a szó, ami azért nem piskóta egy kétszáz oldalas könyv esetében. Bevallom, valahol a harmincadik "elragadónál" már ott tartottam, hogy a fogaimmal fogom feltépni a csuklómon az ütőeremet.

Szóval hőseink összeakadnak, aztán nem sokkal később pedig egymásba is akadnak. A fülszöveg azt hirdeti, hogy ez erotikus/romantikus könyv. Hát mit tudom én... Nekem leginkább elment tőle a kedvem a szextől. Konkrétan lohasztó hatással bír a libidóra, nyelvtanilag olyan körülményes, és olyan bugyuta, hogy ember legyen a talpán, aki emiatt felharsan, hogy "ide nekem azt az orgazmust!". Esküszöm vagyok annyira nagyszájú, hogyha begerjedtem volna már egy ilyen könyvtől, akkor azt már el is ismertem volna... Ilyen még nem fordult elő (megjegyzem amatőr írásoknál már volt rá példa). Hogy Bella Andre könyve hol bicsaklott meg ezen a területen? Szinte mindenhol. Először is a főszereplőnk egy jól megtermett harmincas pasi, akire megállás nélkül úgy hivatkozik a történet, hogy "a fiú" - ezt is összeszámoltam, összesen 221 alkalommal jelenik meg a "fiú" mint kifejezés. Könyörgöm egy masszív testalkatú 190 akárhány centis fazon, aki már betöltötte a harmincat, legyen már FÉRFI! Nincs annál lelombozóbb, amikor egy erotikusnak csúfolt jelenten belül a "fiú" orbitális méretű keménysége böködi a főhősnő ezt meg azt a testrészét... Rögtön olyan érzésem lett tőle, mintha:

a, pedofil korhatáros pornót olvasnék;

b, mintha megrontanék valakit elméletben - vagy engem rontatnának meg mentálisan;

c,

...

mintha pedofil korhatáros pornót olvasnék...

Másik halálom az volt, hogy a megfogalmazás valami nagyon gyatra.

"Onnantól a test vette át az irányítást..."

"Chase a test minden egyes porcikáját kívánta..."

"... a nyelv újra érintkezésbe lépett a bőrrel..."

"A nyelv ezután lassú, érzéki utazásra indult.. (...) A nyelv végül a fogai között kötött ki."

"... elég volt a nyelv néhány mozdulata..."

És csak jönnek, és jönnek ezek a fajta megfogalmazások, én meg csak hajtogatom magamban, hogy "milyen test?", "milyen nyelv?", "kinek a teste?", "kinek a nyelve?". Az ilyen megfogalmazás távolságtartó. Mennyivel dallamosabb lett volna úgy, hogy "Chase az előtte heverő test minden porcikáját kívánta...", vagy "aztán az érdes, bársonyos nyelv újra megérintette, puhatolózva, tapogatva, lágyan...", és még " A férfi nedves nyelve újra rásimult a bőrére..", és így tovább...

A fent felsorolt mondatok körülbelül olyanok, mint egy szakácskönyv instrukciói, és legalább annyira izgalmasak is. A könyvhöz nem volt szerencsém eredeti nyelven, mégis úgy sejtem, hogy itt nem feltétlenül beszélhetünk írói bakiról. Ez inkább fordítási galiba lehet... Amúgy olvasói szemszögből teljesen mindegy, sajnos az érzékletesség függetlenül attól, hogy hol borult el a dolog, egy az egyben kimarad.

Csak hogy még egy kicsit belelovaljam magam...

Idézet:

"Chloe tudta, hogy újabb orgazmusra nem számíthat, hiszen épp az előbb volt egy csodálatosban része. Egy darabig ugyanaz nem ismétlődhet meg. Kinyitotta a száját, hogy ezt elmondja, de mielőtt egyetlen szót kiejthetett volna, rájött, hogy milyen jó most neki."

Lábjegyzet: a pasas épp a csaj lábai közt megbúvó nedves puhaságot kényezteti... a szájával.

Egy: milyen a nem csodálatos orgazmus? Van ronda orgazmus is?

Kettő: "egy darabig ugyanaz nem ismétlődhet meg..." - jaj dehogynem, babám... Ha mást nem, magaddal már sikerülnie kellett volna...

Három: "rájött, hogy milyen jó most neki...". Na, ezt elképzeltem. Hölgyikénk párás tekintettel néz bódultan előre egy "csodálatos" orgazmus után, elhúzódna, amikor is agyoncsapja a felismerés, hogy: "Nézd már! Nekem ez jó!"... Hm... Nem mondod bogaram... Ki hitte volna, hogy az utójáték is lehet jó? És ez így megfogalmazva: "rájött, hogy milyen jó most neki"... Ezt a felfedezést besoroljuk majd valahová közvetlenül Magellán teljesítménye mögé.

És akkor azt hiszem itt zárom is a soraim, mielőtt megint belelépnék abba a csapdába, hogy hosszabb véleményt írok, mint maga a könyv.

Olvasom a második kötetet is. Rávettem magam, mivel egyszerűen nem akartam elhinni, hogy a New York Times bestseller szerzőjének a könyve ennyire pocsék lehet - oké, volt már erre is példa, de mint ahogy fentebb is említettem, szerintem itt a fordítással is akadnak bajok. Természetesen a második könyvről is lesz majd vélemény a napokban, illetve ha minden jól megy, akkor a héten még Nyrae Dawn: A játszma című könyvéről is fogok írni egy beszámolót - ami mellesleg egy jó könyv volt, de ezt majd később.

Bella Andre ezen remekét pedig csak erős idegzetűeknek ajánlom.

Értékelés: 3 pont

Tovább

Karen Erickson: Játék a házassággal /2013/

Szóval az úgy volt, hogy belekezdtem Katie Ashley Az ajánlat c. művébe, amikor is megérkezett hozzám Malpas trilógiájának a második része A férfi alatt. Szándékosan választottam Ashley könyvét következő olvasásnak, mert a fülszöveg volt annyira felcsigázó, hogy mertem feltételezni, hogy jó lesz ez nekem. Szerintetek mennyire lehettem boldog, ha a századik oldal előtt letettem pihenni a könyvet, és inkább fellapoztam Malpas rém sok mondanivalóval bíró folytatásos alkotását, amiben a kortalan kurvapecér, dühkezelési gondokkal küzdő férfi a belsőépítészével vagy mijével kavar? Hát ez az! Megint túlbecsültem magam, mert Malpas bevégezte, amit Ashley elkezdett: ledarálta a maradék agyamat - ráadásul sikerrel tette mindezt a könyve első ötven oldalán!

Tehát ültem két könyv fölött, és pislogtam, mint hal a szatyorban, hogy most ugyan mit tegyek...

És piszok ronda módon azt tettem, hogy elkezdtem olvasni egy harmadikat, a Játék a házassággal-t. Hogy miért pont ezt kezdtem el olvasni? Nem bonyolult a sztori... Ez volt a táskám aljára süllyedve. Ki tudja mióta hurcolásztam már magammal. Terjedelmét, és fizikai paramétereit tekintve, akár egy életen keresztül is cipelhettem volna, nem nagyon tűnt volna fel. És igen, kedves olvasóim, ez most egy kőkemény gúnyba öltöztetett kritika volt. Így óhajtom kifejteni a könyvek vastagságára irányuló nemtetszésemet. Oké, egyszer még elmegy, hogy könyvnek becézünk egy fecnit - bár ez olyan mint grizzlynek titulálni egy bolyhos kiscicát -, másodszorra már kevésbé lesz humoros a dolog, harmadszorra pedig már egyenesen kész röhej az egész. Kiváltképp akkor, ha sorozatról beszélünk, aminek minden egyes darabja éppen csak eléri a kétszáz oldalt. Nem az az elvárásom az írók felé, hogy Tolsztoj után szabadon, olyan vaskos könyveket írjanak, amiket önvédelmi eszköznek is kitűnően lehetne használni, hanem csak annyi, hogyha megvan az ötletük, és érzik, hogy az az ötlet nem egyenlő a Háború és békével, akkor ne tegyenek úgy, mintha mégis egyenlő lenne. Ez nem jó nekik sem - mert az önáltatás hosszútávon kimerítő -, és nem jó nekünk sem, mert nekünk kell elolvasni, amit írnak - és ez ha lehet még kimerítőbb, mint az önáltatás.

Szumma szummárum, ez a könyv volt még nálam, amikor beütött az olvasási krízis, és para, így sok választásom nem lévén, ezt kezdtem el. Tanulság: pillanatragasztóval a homlokomra fogom ragasztani az ebook readeremet...

"Sheridan Harper, a megélhetéssel küszködő festőnő, sosem hitte volna, hogy perzselően forró éjszakát tölt majd el Jared Quinn-nel, a helyi profi futballcsapat, a San Jose Hawks szédítő sztárhátvédjével. És még jobban megdöbben, amikor Jared házi publicistája ajánlatot tesz neki: kössön névházasságot a játékossal, hogy távol tartsák Jaredtől a pletykalapokat. Ha ilyen közel lenne Jaredhez, az túl nagy csábítást jelentene, ezért Sheridan, hogy megóvja szívét, ragaszkodik hozzá, hogy a szerződésbe titkos cikkelyt foglaljanak, amely megtiltja kettőjük közt a szexet.

Jared meg akarja tartani hátvédi állását, és San Joséban akar maradni. Nőfaló híre miatt már túl sokszor került a főcímekbe, de kedves, szenvedélyes, új feleségében van valami, ami megmagyarázhatatlan módon csábítja. Szigorúan tilos köztük mindenféle meghittség, de amikor a testek a mélybe zuhannak, követik-e őket a szívek?"

Kiadó: Ulpius

Oldalak száma: 302

Ára: 3499 Ft

A következő jelzők jutottak eszembe a könyv első harmadában: elvarázsolt - nem, nem a jó értelemben -, jóindulatúan bugyuta - térben, időben nem orientált, köze nincs a valósághoz, nem ebben a dimenzióban játszódik -, tipikus - de annyira, hogy az már valami fájdalom! -, logikátlan, helyenként értelmezhetetlen, felszínes, elcsépelt, és tudnám még sorolni.

A jóindulatú bugyutaság még nem feltétlenül jelentene rosszat. Használhatnám azt a kifejezést is, hogy gyermeteg. Olyan, mintha egy tisztalelkű bakfis ábrándozna, a maga tökéletes ártatlanságában, és ami meglepő, hogyha ebből a megközelítésből nézem, akkor még hitelesnek is mondható. Teljesen addig a pontig, amíg ki nem derül, hogy főszereplőink felnőttek, és amíg bele nem rángatjuk a szexet a játékba. Ha ezzel a stílussal az írónő egy gimis szösszenetet alkotott volna meg, bőven jól eladhatta volna magát. De itt, jelen könyvünkben, a stílus szűzies indexe akkora árkot képez a történet szálával, amin mindenki nyakát fogja törni, aki olvassa. Olyan érzés lesz az egész, mint egy földúton robogni lengéscsillapító nélkül...

Szemléltetés:

"...keble a férfi lapockájához nyomódott, arca közel került a férfiéhoz. Csókot nyomott a nyakszirtjére, selymes haja az arcát súrolta, belélegezte a fűszeres, férfias illatot. Egész éjszaka képes lett volna így feküdni."

Idilli... Alig pár sorral lentebb pedig:

"Jared behunyta a szemét, és nagyot nyelt. Felnézett, ragyogó, kék tekintete találkozott az övével, miközben lassan sajgó, nedves pinájához nyomakodott."

Ez egy stilisztikai matt, és abból is az egyik legdurvább fajta. Persze a helyzet komolyságát az is súlyozza, hogy a szereplőink olyan kedvesek, és aranyosak, oly mértékben bájosak, hogy eleve nehezen találni meg a tényleges konfliktust a könyvben - merthogy nincs is benne komoly konfliktus. De a lényeg az, hogy adott két felnőtt, alapvetően teljesen normális ember, akik vonzódnak egymáshoz, és íme szex, meg íme szerelem, és vége. Nem túl bonyolultak a figurák, nem sikít róluk, hogy minden vágyuk lenne a duhajkodás, nem is illik hozzájuk a kivetkőzés, de azért beleerőltetjük a sztoriba mert manapság ez a divat, és mert egy 18+-os könyvről van szó - és mint tudjuk egy ilyen könyv alapfeltétele a kevésbé festői fogalmazás. De miért baj az, ha egy könyv alapvető felépítése kedveskedő? Mondhatni tipikusan romantikus? Megmondom miért: mert ha ez a sztori egyszerű romantikusként jelent volna meg, mindenféle pongyolafogalmazás nélkül, akkor elhasalt volna már a rosta elején, mert lagymatag. Lapos. De egy kis "pinával" itt, meg ott, meg egy-két nyers káromkodással, máris kategóriát lehet vele ugrani, és el lehet adni az egészet... Nem értem, hogy ugyan miért is jó ez így, de így van, én pedig megint úgy érzem, hogy hülyének vagyok nézve.

Amúgy ha ezt az oltári nagy bakit nem veszem figyelembe, akkor is volt bajom a fogalmazással helyenként.

Példa:

"Keményen meglovagolta a férfit, érezte ujjait a csípőjén, ahogy irányítja, és kíváncsi volt, maradnak-e rajta nyomok, de nem igazán érdekelte."

Na most akkor kíváncsi, vagy nem érdekli?

Az igeidők is bicsaklanak itt, ott, de mit számít. Fő az igényesség, és az alapos munkavégzés...

A történet...

Ajvé...

Több helyen kapaszkodnom kellett, hogy ne álljak fejen a kétségbeeséstől.

Az alapfelállás szerint, van egy nagyon híres profi amerikai focit űző sportolónk, egy irányítónk, aki természetesen a megtestesült tökéletesség. És mint a férfitársadalom eme fantasztikusságában utánozhatatlan példánya, azt teszi, amit mindenki tenne a helyében: csajozik. Emiatt van neki rossz híre, amit nem néz jó szemmel a klubjának az új tulajdonosa. Megoldás: nősüljön meg! Mert mint tudjuk, minden létező probléma orvosolható egy álházassággal. Rossz a társadalmi megítélésed? Házasodj meg! A családod állandóan azzal nyaggat, hogy nősülnöd kéne? Házasodj meg! Örököltél egy névleges címet, és emiatt nem mehet férjhez a húgod? Házasodj meg! Ferdén fingott egy kecske? Sebaj! Házasodj meg!

Hogy az senkinek egy percig sem jutott az eszébe, hogy mondjuk azzal is lehetne javítani a rossz marketingen, hogy különböző jótékonysági munkát vesz szerencsétlen faszi a nyakába! Vagy hogy mondjuk támogatni kezdi a női önvédelmi tanfolyamokat... Esetleg megjelenik egy rákkutatást segítő rendezvényen, mint adakozó... Vagy mit tudom én... Biciklizik egy sort, ezzel is népszerűsítve a megújuló energiaforrásokat... Nem! Megnősül! Mert az akkora nagy teljesítmény, hogy rögtön mindenki elfelejti mekkora szoknyabolond. Amúgy meg azt nem értem, hogy a klub tulajának eleve miért fáj az, hogy a dromedár méretű játékosai után bomlanak a nők. Amíg a kupagyőzelem megvan, addig nem mindegy? Én személy szerint annyival lereagáltam volna az újságírói pletykákat, hogy nem cserkészcsapatot pénzelek, hanem egy profi futballcsapatot, és amíg a srácaim hozzák azt a szintet, amit elvárok tőlük, addig engem a legkevesebb mértékig sem érdekel mit csinálnak a szabadidejükben. Kivételt képez ez alól, ha drogozásról, fiatalkorúak megrontásáról, vagy esetleg nemi erőszakról van szó... Ezeket a sportolókat csokorban lengik körül a groupie-k, és az sem elfelejtendő, hogy a legtöbbjük a húszas éveinek az elején kerül a csúcsra, ergo még elég fiatalon ahhoz, hogy oltári nagy ökörségeket kövessen el. És a valóságban valamiért egész szépen elevickélnek a botrányaik közt. Az meg végképp kiábrándító következtetés volt a könyvben, hogy nagyon sok híres házasság, álházasság, mert... Mert miért is? Olyan emberekre vonunk le következtetést, akik ha akarnának egy országot megvehetnének a vagyonukból. Nem hiszem, hogy egy olyan ember, akinek van annyi hatalma, hogy telket vehetne a Holdon, sőt építkezhetne rá, sőt akár még fel is vitethetné magát oda a magánűrsiklóján, abban látná saját sanyarú sorsának a megváltását, hogy kényszerű, észérvekkel nehezen megindokolható házasságot köt valakivel. Oké, biztos volt ilyenre is példa... mondjuk egy királyi családban, ahová még mindig nem tört be jelen évezredünk... vagy az eszkimóknál... vagy mit tudom én... De hogy a tipikus hírességek tuti nem ezzel kompenzálják a negatív hírnevüket, na az is biztos. Már csak azért sem, mert a marketingesek szerint, a rossz reklám is reklám... Szóval még mindig oda lyukadok ki, hogy logikát keresek ott, ahol nincs...

Na lépjünk tovább ezen a történeti agybajon, mert sosem fogok így a véleményem végére érni.

Amúgy ha nagyon ki kellene még egészítenem a történethez fűződő véleményemet, akkor azt mindenképpen odabiggyeszteném, hogy betegesen hangsúlyos "átlagos nő" hangvételében íródott műről beszélünk - és az "átlagos nő" alatt, most azon sztereotípiák végtelen sorát értem, ami miatt a férfiak tömegével gyártják a szőke nős vicceket. Főhősnőnk szinte minden olyan tulajdonságot felsorakoztat, amitől még engem is kiver a cifra ragya. Hisztis, álszent, imád nyavalyogni, képtelen a következetességre, önző, nem használja az eszét, az empatikus készségei kimerülnek az "én"-nél, a "magam"-nál, és a "nekem"-nél, és imádja a legjobb barátnőjét, akihez valamilyen megmagyarázhatatlan megindoklási kényszer is fűzi. És itt kérném meg minden hűséges olvasómat, hogy nyugtasson meg, hogy nem minden nő van összenőve a legjobb barátnőjével, és nem minden nő funkcionál úgy, hogy bármi történik is vele, azzal rögtön a barátnőhöz rohan. Sőt! Egyenesen mély lelki traumát él át azért, mert valamit NEM mondhat el a kedves lelki társának... aki nőből van. Uram bocsá' nekem erről megint ellenkező a véleményem. Marhára nem érdekel hogy a nem létező barátnőim kivel kavarnak, szexelnek, randiznak... Hogy most egy, vagy több éjszakás kalandjuk volt-e, egy pasi vagy féltucat ment-e rajtuk keresztül. Egyszerűen nem érdekel. Vizuális típus vagyok, mindent elképzelek, és lehet hogy bennem van a hiba, de nem vagyok hajlandó még csak belegondolni sem abba, hogy a soha nem volt barátnőm, hogyan nézhet ki kamaty közben. Az meg végképp nem fogja meg az agyam, hogy az aktuális pasija paraméterei milyenek, nem beszélve a lelkizésről, amitől egyenesen a falnak rohanok. Ha valakinek kínja van, az kezelje le. Tegyen vele valamit, vagy ne tegyen, de nem kezdjen el siránkozni, mert isten bizony én lefejelem, ha előttem csinálja. Röviden: marhára kényelmetlenül éreztem magam a könyvtől. Ha pasi lettem volna, én tuti elhajtottam volna ezt a művészlelkű isten csapását a fenébe, nem hogy még könyörögjek a szerelméért. Na majd nem... 

És akkor a kedvencem: a klisé. De akkora, ami már a jóízlés határát súrolja. Szóval lelki nyavalyát csinálunk abból, hogy a közvélemény hogyan ítél meg bennünket. Még egy hiba: nem leszarom mit gondol a közvélemény? A közvélemény szeretne együtt élni életem szerelmével, az abszolút tökéletes férfival, vagy én? A közvéleménynek kell elviselnie a pasas minden defektjét, vagy nekem? A közvélemény bújik ágyba ezzel a nők álmával vagy én? Ismeri a közvélemény annyira a hapsit, mint én, vagy sem? Akkor meg? Engem ugyan nem tartana vissza a közvélemény attól, hogy azzal legyek, akit szeretek, ha úgy döntök, hogy vele szeretnék lenni. Ismerve magam, ezt pár tíz mondatban a közvélemény tudtára is adtam volna, méghozzá nagyon hamar. Nem bujdokoltam volna hosszú napokon keresztül a barátnőmnél, mert hát a közvélemény...

De kellett ez a műhiszti ahhoz, hogy elroboghassunk a végkifejlethez, ami nem más, mint a nagy szerelmi vallomás, nyilvánosan az országos sporthírekben, a győztes meccs után... Mindezt megfejelve a pályára történő lelkes behatolással, és a hosszú, nyálas csókjelenettel! Anyám, ne sirass! Most ez komoly? Amikor ezeket a sorokat olvastam kedvem lett volna az asztalra borulva hangosan kínlódni! Egyrészt, mert ez annyira művi, és színpadias, amitől épeszű embernek a gyomra kezd forogni. Másrészt, mert akinek tényleg az a vágya, hogy így valljanak neki szerelmet, annak komoly bajai lehetnek az önmegerősítés terén. De nem baj, mert oltári jót röhögtem mindeközben a következő miatt... A jelenet úgy zajlik hogy hősnőnket feltartóztatják a dromedár testőrök a pálya szélén, akiket a barátnő segítségével (ugyan ki máséval) kicselez (!!!!!), és beront a pályára hites urához, hogy a nyakába csimpaszkodva biztosítsa arról, mostantól nem telik úgy nap, míg világ a világ, hogy iránta érzett szerelmét ne hangoztassa hangosan, nap nap után.

Ezzel szemben a valóság:

1, A testőröket elég színvonalasan kiképzik. Ha megpróbálsz elsurranni mellettük, nagyon hamar arra fogsz ébredni, hogy a szád tele van földdel, a karod természetellenesen ki van csavarodva, nem tudod eldönteni hol fáj, mivel nyaktól lefelé egy merő fájdalom vagy, fegyvert tartanak a homlokodhoz, és legalább három batár állat könyöke, térde nyomul egy-egy belsőszervedbe, amitől nem kapsz levegőt. Az oxigénhiány miatt aranyos kis táncoló karikák lepik el a látóteredet, és bár az utolsó értelmes gondolatod az, hogy mindjárt megmagyarázod mi történt, mit is akartál, a megvalósításig nem jutsz el, mert elájulsz. A fogdában pedig senki nem foglalkozik veled...

2, Aki volt már nagyobb stadionban, aminek neve van, az tudja, hogy meccsen kívül is be lehet menni egy körsétára, aminek jól meghatározott útvonala van. Angliában a nevesebb csarnokokban, szigorúan tilos a fűre lépni, méghozzá olyan szinten, hogy már arra is harapnak a bobby-k, ha a fejedben megfordul a gondolat. Ha pedig meg is teszed, és becsúszol a pályára, mert az mekkora muri, akkor legalább öten fognak durván letámadni, és kedvesnek alig nevezhető módon kitessékelnek a stadionból.

De hősnőnk kicselezi a biztonsági embert, és puszilkózni kezd a párjával, élő egyenes adásban, ahol nem sokkal később verbálisan is megerősíti a férfi a gyengébbek kedvéért, hogy Ő mennyire szerelmes, és hálás, amiért olyan nője van, mint hősnőnk. Valaki lőjön le! (Annyiszor írtam már le ide ezt a mondatot, hogy félek, valaki egyszer tényleg megpróbál lelőni... Kérlek, ne tegyétek!)

Mindezek után, azt kell mondjam, ezzel a könyvvel is adtam egy szép íves pofont a... szóval, magamnak és a stílusérzékemnek. Nem ajánlom ezt a könyvet sem, legfeljebb csak akkor ha már nagyon nincs mit olvasni. Tény, olvastam már ettől rosszabbat is, de addig nem fogok süllyedni, hogy azért kezdjek el pozitívan tekinteni egy könyvre, mert van tőle sokkal rosszabb is. Ez sem egy mestermű, nem ránt magával, és a fenti hibák miatt, határozottan nem olyan nőknek való, akiknek helyén van az öntudatuk.

Értékelés: 4 pont 

Tovább

J. Sterling: A hibátlan játék - The Perfect Game /2013/

Jelen bejegyzésem erősen spoileres lesz, mivel csak úgy tudom a véleményemet a magamra oly jellemző lendülettel megfogalmazni, ha lelövöm a történet legnagyobb poénját. Így aki el kívánja olvasni a sztorit, az csak komoly megfontolás után essen neki ennek a kritikának.

"Nem így és nem ezt akarták.

És mégis.

Két fiatal, Cassie Andrews és Jack Carter kezdi meg tanulmányait a főiskolai előkészítőn. Amikor Cassie megismeri az emelkedő csillagú baseballreménységet, Jacket, határozott szándéka, hogy nagy ívben elkerüli ezt a beképzelt fölényes alakot. Ám Jack egészen másképp képzeli: randizni akar a lánnyal.

Mindketten sérült lelkűek, tele bizalmatlansággal, félnek kitárulkozni a másik (és önmaguk) előtt, és így vágnak bele ebbe az érzelmi utazásba, amely a szerelemről és a megbocsátásról szól. De a hosszú út végén talán meg lehet ragasztgatni az összetört szíveket."

Kiadó: Ulpius

Oldalak száma: 332

Ára: 3499 Ft

Egy újabb new adult remekről beszélhetünk. Kezdek komoly bajba kerülni ezzel a kategóriával. A soha határa, és a Szakítópróba után valamiért az maradt meg bennem, hogy ugyan ez a kategória nem fog csöpögni a szextől - amit nem bánunk, amennyiben a történet jól van felépítve -, de a jellemábrázolást tekintve, és a mondanivalót figyelembe véve egész elfogadhatónak, egyes esetekben színvonalasnak mondható rétegről beszélhetünk. Aztán jött a Szeretni valakit én pedig teljesen összezavarodtam. Na jó, a zavar már a Faldöngetőnél elkezdődött, bár azon legalább jókat tudtam nevetni itt-ott. Most pedig itt lennénk... A hibátlan játéknál. A fülszöveg elolvasása után, arra számítottam, hogy egy olyan oda-vissza játéknak leszek a tanúja, ahol a főszereplők akarják egymást, de belső dilemmáik, és félelmeik miatt nem tudnak, nem mernek elmerülni az egymás iránti érzelmeikben. Merthogy sérültek a lelkeim, és nem hisznek sem egymásban, sem a nagy boldogságban, sem a nagy szerelemben. Vagy ha hisznek is benne, meg vannak győződve arról, hogy nem lesz hozzá soha, semmi közük. Hát rendesen elszámítottam magam. Először is, ami a legnagyobb bajom volt a történettel, hogy unalmas. Én azt szeretem, amikor egy könyv annyira megragad, hogy képtelen vagyok letenni. Amikor beáll a "csak még egy oldalt" szitu, amikor vérben forgó szemekkel, még hajnal háromkor is falom a fejezeteket, annak ellenére, hogy tudom, nemsokára dolgozni kell mennem... Amikor ezt átélem, akkor tudok jó könyvről beszélni. Ennek az az ellentettje, amikor legszívesebben előre lapoznék, mert már bicsaklik le a fejem, alszom el a sorok felett, és csak kínszenvedek az adott monológon, mert sem az értelmét nem látom, sem nem érdekel a dolog. Bevallom őszintén ettől az állapottól még az is jobb, ha idegesít az adott könyv. Mert az idegbaj felnyomja a pulzusszámot, és a vérnyomást, ergo legalább ébren vagyok olvasás közben. Sajnos jelen irományunk esetében, nem egyszer kapott el a kényszer, hogy előrébb ugorjak a történetben.

Két írófajtát szoktam megkülönböztetni. Az egyik, miután kiötölte, hogy miről is szóljon a története, szorgalmas vázlatírásba kezd. Pontokba szedi, mikor milyen fordulatok fognak megesni, és elejétől a végéig levezeti a sztorit. Aztán ha a vázlat megvan, akkor ahhoz tartja is magát. A másik fajta, az ennyire nem végiggondolós. Az csak elkezdi a sztorit, aztán majd megy a dolog amerre megy. Én személy szerint valahol a két típus közt csücsülök. Nem szeretek vázlatot írni, mert képtelen vagyok magam mereven tartani hozzá, és ugyan mi értelme van egy vázlatnak, ha a könyv negyedénél akár ki is lehetne dobni, mert már semmi értelme odafigyelni rá. Ettől függetlenül nekem a cselekményről határozott elképzelésem van. Olyan ez, mint az a pontokat összekötögetős rajzolós játék. Az elmémben a pontok fixek, ezeknek teljesülniük kell, ha a fene fenét eszik is. De hogy mi történik a pontok közti szakaszokon, az mindig képlékeny. Nekem rendszerint a szereplőimen múlik a dolog. A kis csalafintáknak adott a személyiségük, és hát hagyni kell őket kibontakozni. Amennyiben hűek maradunk az általunk teremtett főszereplők természetéhez, addig a történet is hiteles fog maradni. Ami a lényeg ebben az írásformában, hogy olyan helyzeteket kell generálni, amik hitelesek, nem rínak ki az elképzelt környezetből. A baj akkor kezdődik, ha az ihlet félúton elfogy, és nem tudjuk, miként is lehetne újabb adag lendületet csöpögtetni a sztoriba. Bevallom őszintén, én még ide soha nem jutottam el. J. Sterling-nek viszont minden valószínűség szerint sikerült. Írónk feldobja a labdát, egy tucatszor megrágott klisé képében - menő baseball csapatjátékos, nagy reménységű sportoló, kontra kissé hétköznapi lányka -ami nem lenne feltétlenül baj. Csődöröm, és kékharisnyám után én lennék az utolsó, aki leszól egy klisékre épülő történetet. Az ilyen irományok esetében a tálalás az ami nem mindegy. Ha már nincs benne túl sok eredetiség, akkor legalább a stílus legyen olyan, ami felülmúlja a hétköznapokon megszokottakat. Ami jelen könyvünk esetén baj, hogy stílusában sem meggyőző. Jellemábrázolás tekintetében nem túl következetes. Fiatal szereplőink egy-egy sztereotípiát képviselnek. Férfi oldalról a macsó, a körülrajongott, a vagány kép jelenik meg, női oldalról pedig a dac. Ez akár még lehetne kitűnő játszótér is, de nem teljesedik ki, mert már az elején elfogy belőle az üzemanyag. Kifut a szereplők minden potenciálja, és nem marad más csak a szakadék, hogy na akkor most hogyan tovább. És emiatt a szakadék miatt mondtam én azt alig pár sorral fentebb, hogy írónk sem az a vázlatolgatós fajta. Elkezdte a sztorit egy alapelképzeléssel, és el is vitte a dolgot az első randiig, amikor is szépen belefutott abba a csapdába, hogy a karakterek jelleme egyáltalán nem zárja ki az azonnali boldog egymásra találást. És itt született meg a baj is, mert ha már az elején egymásba habarodunk, akkor mégis miről fog szólni a fennmaradó közel 250 oldal? És akkor itt indul az ötletelés, az alkalmazkodás. Első próbálkozásképpen szólaltassuk meg végre a férfi főszereplőt is... Ez azért fals, mert ha kétszereplős E/1-es könyvet írunk, akkor azt már a könyv elejétől így kell vinnünk. Az nem állapot, hogy a krízispontig csak az egyik főhősre koncentrálunk, aztán amikor elvész a lendület, akkor hirtelen váltunk. Emiatt a kacifánt miatt a kezdeti férfi szemszögből leginkább semmit nem ismerünk meg. A másik hatalmas baki az volt, hogy az adok-kapok játék teljes mellőzését kapjuk meg, relatíve teljesen kimaradunk abból, hogy miért és hogyan, illetve hogy mivel is hódítják meg egymást a fiataljaink. Az első randi után rögtön egy hónapot ugrunk, amikor már teljes virágzásában pompázik a románcunk. És ez engem nem kicsit felhúzott. Egy romantikus történet legizgalmasabb része az, amikor a szereplőink összejönnek. Amikor azt élhetjük át, ahogy vívódnak, csaponganak, bizonytalanok, fogják a fejüket önnön hülyeségeik miatt, és a másik miatt is. Hát kérem szépen, ebből itt totálisan kimaradunk.

Az első szex... A másik izgalmas pillére a romantikus sztoriknak. Amikor a vágy felülkerekedik a józan észen, és robban a kéj. És amit a legtöbb esetben megint a teljes kétségbeesés kísér. Na, ebben a könyvben ilyenről szó sincs. Rohadt romantikátlanra sikerült az első légyott ebben a remekben. Egy szóval le tudom jellemezni: tipikus. Hölgyeményünk váltig állítja hogy még nincs kész erre a lépésre. Főhősünk a megértés magas szobraként megnyugtatja hősnőnket, hogy nincs semmi baj, Ő acélkitartású férfi, addig vár, amíg kell. Én már itt fintorogtam. Oké, nagyon kedves az amikor egy pasas türelmes, de azért azt fogadjuk már el, hogy egy férfi is ember, és mint ilyen nem feltétlenül fogja hosszú hetekig bírni az ágyékát feszítő kényszert. És nem feltétlenül jó politika ezzel a türelemmel játszani. Amúgy sem értettem soha, hogy miért is kell itt várakozni. Ha egy nő vonzódik egy pasihoz, és beindul a kémia, az már eleve megszab egy ritmust, ami majd szépen megold mindent. Azon agonizálni hetekig, hogy most akkor mikor is adjam oda magam az illetőnek, akiért amúgy majd meg vagyok bolondulva, részemről egyenértékű az ostobasággal. Ebben a helyzetben lehet mindent szépen túlagyalni, ami egy jól fejlett kis görcsösséghez vezethet, ami jobbik esetben viccessé, rosszabbik esetben kínossá fogja varázsolni az első kamatyot. Meg szerintem bőven pocsék az már, ha ezen a szex kérdésen elkezd az ember agyalni. Akkor ott már nem klappol valami a kémiával, vagy túl nagy befolyása van az agynak, ami megint csak azt jelenti hogy valami nagyon nem klappol a kémiával. Mondjuk én a teljes erőbedobás híve vagyok. Azon típusok közé tartozom, akik a legtöbb esetben tudják mit akarnak. Ha van egy körülrajongott faszi, aki jól néz ki, és még vonzódom is hozzá, akkor nem leszek őszintétlen magammal, sem vele. El fogom ismerni hogy vonzónak találom, aztán majd mérlegelek magamban, hogy akarok-e valamit kezdeni ezzel a vonzalommal, vagy sem. Ha éppen nincs párom, és van elég elfoglaltságom, amivel foglalkoznom kell, de mégis piszkálja a fantáziám a srác, akkor részemről biztos az lenne az álláspont, hogy "ugyan miét ne?". De én itt sem azon kezdenék el rögtön morfondírozni, hogy milyen mély szerelmet akarok kisajtolni a helyzetből. Kéz kezet mos alapon, berángatnám a férfiút a hálószobámba, és kiélvezném minden percét a dolognak. Aztán élném tovább a hétköznapokat. Nem csak azzal lehet tüntetőleg valakit figyelmen kívül hagyni, hogy állandóan csípős riposztok, és mondvacsinált hisztik özönét zúdítjuk a szerencsétlenre. És annál nagyobb sztereotípia is ritkán született még, hogy a körülrajongott pasik, azokat a nőket kedvelik, akiket meg kell hódítani. Mint minden pasi, a tömegek által imádott pasi is, abba fog belehabarodni, akibe bele fog habarodni. Aki felkelti valamivel a figyelmét - és az a figyelemfelkeltés közel sem biztos, hogy a távolságtartás lesz. Ez nagyon személyfüggő. Lehet hogy az érintett faszi azért fog belebolondulni a kiválasztott hölgyeménybe, mert az olyan csenevész virágszál típus. De lehet hogy azért, mert erős a jelleme, és egy futó kamatyot is a helyén tud kezelni. De lehet hogy az illető hölgy humora lesz a meggyőző... Ugyan legyen már meg bennünk annyi, hogy hagyjuk, hogy egy férfi maga döntse el, mi az ami vonzóvá tesz a számára egy nőt. És ha már vagyunk annyira oktondiak, hogy a távolságtartásra építjük fel a történetünk alapjait, akkor azt vigyük is végig tisztességgel. Ne kezdjünk homlokegyenest ellenkező irányba avanzsálni egy randi után. De visszakanyarodva a szexhez. Szóval csak úgy potyognak az oldalakon a határozott "nem" szócskák  női részről, de ebből a nemből azonnal hatalmas "igen" lesz, csak mert a pasi kimondja a bűvös szót: szeretlek. Ó, kérlek, nem már! De most komolyan... Két hozzáfűznivalóm van ehhez az egészhez. Egy: klisé - jelen sztorinkban immár a sokadik. Lehet elkezdeni fulladozni a sok, minden eredetiséget nélkülöző gondolat közt, amikre én alapból allergiás vagyok. Kettő: szuggesztió - amit megint csak élből utálok. Az üzenet, amit ez a jelenet hordoz, állandóan bősz horkantásokra ösztökél. Kislányok, csak akkor adjátok oda magatokat valakinek, ha az a valaki tényleg, komolyan, visszavonhatatlanul, és igazán szeret benneteket! Erre én mindig azt szoktam mondani, hogy a "szeretlek" az csak egy szó, és mindig a tettek mutatják meg hogy mennyire mély tartalommal bíró szó is valójában. És vannak akik nem szeretnek dobálózni vele. Akiknél hónapokba kerül ennek a kimondása, de akik a cselekvéseikkel sokkal hamarabb kifejezésre juttatják ezt az érzést. Minő meglepetés, én is ilyen típus vagyok. Akkor mondom csak, amikor eljutok arra a pontra, hogy bármennyire is ágálok ellene, nyakig merültem benne, de olyan mértékig, hogy onnan már az Isten se rángat ki. Rühellem, amikor valaki keretek közé akarja szorítani azt, amit az ember csak a szívében képes megélni. Egy párkapcsolaton belül pedig egyáltalán nem biztos az, hogy pont a "szeretlek" szó lesz az, ami arra fogja ösztökélni a párocskát, hogy lefeküdjenek egymással. Lehet hogy csak egy pillantás lesz az, vagy egy halkan elsuttogott fájó pillanat a régmúltból, vagy ki tudja hogy mi. Szerintem annak megítélését ki miért fekszik le valakivel, bízzuk már rá magára az egyénre, és ne kezdjünk már kampányolni egy könyvön keresztül, szabályszerűen sulykolva azt, hogy csak akkor van gerinced, ha kibekkeled a vallomást - ami amúgy vagy igaz, vagy nem az életben. Amúgy a szuggesztió legnagyobb írója szerintem Stpehenie Meyer - ezt egyszer majd jó bőven ki is fogom fejteni, de nem most. Röviden, én az első kamatynál is csak vakarásztam a fejem, és morogtam magamban, hogy már megint mennyire nem volt jó ötlet belekezdeni ebbe a könyvbe. Aztán itt megint megélünk egy szakadékot. Megint belekerülünk abba, hogy na vajon innen hogyan tovább. És hogy ne legyen túl uncsi a történet, előkapunk a klisébőröndből egy újabb klisét. Főhősnőnket megtámadják az utcán, jól elverik, és ellopják a fényképezőgépét, amire persze főhősünk szünet nélküli fújtatásba kezd, idegrohamokkal tarkítva, mert milyen már az, hogy az Ő kis virágszálát megtámadják! Csúcspont ebben a jelenetben, hogy főhősünk csapattársai jól otthagyják hősnőnket a pácban, amikor a támadó pisztolyt ránt, ami miatt marcona szuperjátékosunk dühös lesz - merthogy mi az hogy nem teperték le a barátai a támadót, és mentették meg hősnőnket szorult helyzetéből. Tapasztalat: egy fegyver jelenléte már önmagában rémületet kelt, zsigeri félelmet, még akkor is ha nem támadásra akarják használni. Egy fegyvernek súlya van, hideg, és hordozza magában az ölés lehetőségét. Izgalmas dolog érezni az erejét, de akkor is pánikot ébreszt. Az ember pedig soha nem tudhatja előre, hogyan reagálna egy életét veszélyeztető helyzetben. Akit sosem képeztek ki arra, hogyan őrizze meg a higgadtságát egy ilyen szituációban, az szégyen, nem szégyen leginkább futásba fog kezdeni. Egy ilyen ösztönös reakció miatt pedig butaság elkezdeni hibáztatni valakit. Nagyon ritka az az ember, aki ilyen helyzetben mindenféle előzetes felkészítés nélkül önfeláldozó üzemmódba lép. Még az is ritka ha valaki ilyen helyzetben összeszedett marad. Az a leggyakoribb, hogy kiütközik a hiszti, és mindent lerombol a pánik. Ami ezek után még inkább elvette a kedvem a könyvtől, az az edző kisebb monológja a történtekre, ahol arra ösztönzi a csapatot, hogy legközelebb ilyen helyzetben össze kell tartani, és nem elfutni a kihívás elől, hanem egymás hátát védve kiállni a másik mellet, pont úgy, ahogy az a pályán szokás. Hát én nem is tudom. Ha a fiam nevelését veszem alapul, akkor a legjobb tanács, amit adni fogok a gyermekemnek az az, hogyha egyszer ilyen helyzetbe kerül, vegyen sok mély levegőt, győzze le a félelmét, és tegye azt, ami a legésszerűbb: hívja a rendőrséget. Ne hősködjön, ne akarja megváltani a világot, mert lehet hogy a jószándéka nagyobb bajt fog okozni, mint hasznot. Legyen eszénél, őrizze meg a nyugodtságát, és gondolkozzon. Nem mindenki születik John MccLane-nek. Szóval ez lett volna a szuggesztió második felvonása, ami homlokegyenest eltér az én álláspontomtól, így ez sem nyerte el igazán a tetszésem.

Aztán megint jön egy szakadék, amikor nem érezni hogy merre fog továbbhaladni a történet. És mivel a klisék közül jobbára már minden el lett lőve, írónk úgy határozott, hogy szakít a megszokásokkal, és bevonja azt a lépést a könyvbe, ami minden romantikus könyvnek olyan mint bikának a vörös posztó: a hűtlenséget. Nekem itt lett végleg elegem az egészből. Értem én, hogy mi lenne a történet alapkoncepciója. Még a könyv legelején Cassie felsorolja mik az elvárásai. Négy pontban összeszedi, mi az ami nála megbuktathat egy kapcsolatot. Persze Jack mind a négy pontot megszegi. És az volna a nagy mondanivaló, hogy mindezek ellenére, az igaz szerelem, még így is képes megtartani a csodát. Meg a jó nagy büdös francot! Nagy szerelem ide vagy oda, van ami nem az emberen múlik. Ilyen a bizalom is. Egy jó párkapcsolat legerősebb alapja a bizalom, és ha ezzel a mélyen szeretett másik fél otromba módon visszaél, az olyan mértékű töréshez vezethet, ahonnan már nincs visszaút. Mondja ezt persze egy olyan valaki, akinek a bizalomhoz való viszonyulása is érdekes. Én sok mindent meg tudok bocsájtani, de azt nem, ha valaki a bizalmammal játszadozik. És nem azért mert én annyira kemény vagyok, és büszke, hanem egyszerűen csak azért, mert ha valaki egyszer eljátssza a bizalmamat, abban a későbbiekben már nem fogok tudni megbízni. Ez nem választás kérdése részemről, hanem működési anomália. Így ha a nagy szerelmem egyszer hátba támad, akkor hiába mindennemű mély érzés, nem leszek képes undorodás nélkül nézni rá. A hűtlenség pedig... Na ahhoz is érdekesen viszonyulok. Amíg nem párkapcsolatról beszélünk, meg szerelemről, meg ragaszkodásról, addig szerintem hülyeség hűségről beszélni. De ha már kész tény a ragaszkodás, és belép a képbe az elköteleződés, akkor viszont már nincs helye a tréfának. Akkor a maximális odaadás híve vagyok, és jaj annak aki félrelép ilyenkor mellettem - megjegyzés: soha nem kellett átélnem, milyen az ha megcsalnak. Az őszinteségben hiszek, így amikor egy kapcsolatom elkezdett kifutni, akkor azt mindig sikerült békésen megtárgyalni, és relatíve fájdalommentesen lezárni, mielőtt még a hazugságok a maradék tiszteletet is megölték volna. Ezért van az hogy a volt pasijaim közül nem eggyel a mai napig rendszeresen tartom a kapcsolatot. Persze ehhez olyannak kell lennie a másik félnek is, és amit mindig szajkózni szoktam, ismerni kell az adott kapcsolat korlátait is. Nekem volt őrülten szerelmetes kapcsolatom, és kevésbé őrülten szerelmetes is. Mindkettőnél nyílt titok volt, hogy egyik sem fog örökké tartani, vagy ezért, vagy azért, így nem is készültünk a halálig tartó boldogságra. de amíg tartott, mindkét esetben stabil volt, megbízható, tiszteletteljes, és a lecsengése után mindkettő meg is maradt baráti szinten. Természetesen én sem voltam minden kapcsolatomban ennyire szerencsés, volt hogy zajos ajtócsapkodás lett a vége, de sosem egy másik punci miatt. Viszont azt így látatlanul is meg tudom mondani, hogyha egyszer valaki megcsalna, akihez komoly érzelmek fűznek, azt először rituálisan kiherélném, majd többet az életben nem állnék vele szóba. Vélhetően két-három napig nyalogatnám a sebeimet, aztán lerendezném magamban, hogy ettől én sokkal értelmesebb vagyok, aztán riasztva minden forródrótot kihasználnám hogy fiatal vagyok. Miután pedig kitomboltam magamból minden dühömet, lehiggadtam, és újra helyreállt bennem minden bizalmi készségem, akkor elkezdenék komolyabban nézelődni a piacon. Könyvünk nem ezen a gondolatsíkon mozog. Itt hősünk rútul beseggel, és megdönt egy cuki barnát, aztán rágja a kefét. Nem akarja elmondani a botlását hősnőnknek, de végül rákényszerül, amikor a cuki barna azt hazudja, hogy terhes lett. Beleképzeltem magam hősnőnk bőrébe. Felhív életem szerelme, hogy képtelen volt a gatyájában tartani a farkát részegen, és hogy az afférnak még gyümölcse is lesz. Ez nálam erősen kimeríti a bizalommal való visszaélést. Két héttel később pedig az álszent köcsögje, még el is újságolja hogy megkérte a lány kezét. Húúúú gyerekek... Ehhez nem tudok mit hozzáfűzni. Amit tettem volna ebben a helyzetben, hogy jó sok boldogságot kívánok neki, és rácsapom a kagylót, aztán telefonszámot cserélek. Nehogy már a másik hülyeségének az összes súlyát is én cipeljem! Idióta voltál? Félrementél? Teherbe ejtettél egy másik nőt? Most pedig megértésre vágysz? Na nem! A nem gondolkodásodnak köszönhetően négy ember élete borult föl teljesen, nehogy már nekem kelljen támaszt nyújtanom neked! Mikor az egyik a négy ember közül pont én vagyok! Az egész jövőképemet romba döntötted cirka néhány óra alatt, mert képtelen voltál arra hogy kimondj egy olyan egyszerű szót, mint a "nem". Tételezzük fel, hogy megbocsájtok... Mi a garancia arra, hogy legközelebb ha részeg leszel, nem teszed meg újra ugyanezt? És a legfontosabb kérdés: hogyan bízzak meg ezután benned? Nem kevesebbet, mint a teljes szívemet tettem a kezeidbe, és te csak arra voltál képes hogy lábbal összetipord...

Kizárt hogy én egy hasonló affért  meg tudnék bocsájtani. Aztán belegondoltam hősünk helyzetébe is magam. Menő baseballjátékos vagyok, a ligák ligájában, és úgy tapadnak rám a nők, mint méhecskék a mézre. Feltűnik egy nő, akiről első látásra lejön, hogy egy kis ribanc a lelkem. Hülye vagyok, lefektetem. Aztán ez a nő nemsokkal később odaáll elém, hogy terhes. Hát hogyne! Lelkem, ragadd csak meg a kezem! Menjünk csak el együtt a doktor bácsihoz! Nem, nem jövőhéten, és nem, nem a saját nőgyógyászodhoz. Most megyünk, méghozzá a körzetileg illetékes rendelésre. Nem, teljesen jól látod, egyáltalán nem bízok meg benned. Ó, hogy megsértődtél? Kis szívem, leszarom, mennyire sértődtél meg. Akkor, és csak akkor fogok hinni neked, ha független bizonyítékot kapok a terhességedről, és ha a szülés után a genetikai teszt bebizonyítja hogy tényleg én vagyok az apja a gyereknek. Akkor majd beszélhetünk gyerektartásról. És nem, akkor sem foglak elvenni ha a fene fenét eszik is, mert nem szeretlek. Ahogy te sem szeretsz engem, és nem fogom engedni hogy a gyermekem olyan környezetben nőjön fel, ahol a szülei sportot űznek egymás sértegetéséből. Gondoskodni fogok rólatok minden tőlem telhető módon, ha tényleg én ejtettelek teherbe, de ennyi.

Az hogy ennek az idiótának meg sem fordul a fejében, hogy a csaj hazudhat is... Hát ez nélkülöz minden realitást. Az meg hogy még a kezét is megkéri! Na ezt meg hagyjuk... És még el is veszi... Komolyan mondom, ennyi meggondolatlanságot egy könyvön belül felhalmozni, ehhez is tehetség kell. Persze nem sokkal a boldogító igen után kiderül a turpisság, és Jack azonnal kérvényezi is a házasság érvénytelenítését. Aztán eltelik sok hosszú hónap, majd férfiúnk betoppan hölgyeményünknek a lakásán, és csak úgy dúl a szerelem. A végszóban már Cassie kezén a gyűrű, és mindenki boldog. Természetesen a lánykérésből is kimaradunk, már csak a kész tények elé vagyunk állítva. Hát jó, rendben, legyen. Mondhatom, nem lettem lenyűgözve.

A fogalmazás miatt helyenként majdnem hisztériás zokogógörcsöt kaptam. A sok rövidítés (asszem, nemtom, és társai), és a rendszeresen vissza-visszatérő "vazze"...  - mély sóhaj. Mivel, de tényleg, mivel érdemeltem én ezt ki? Cassie karaktere annyira idegesítően tipikus nő, hogy képtelen voltam azonosulni vele. És majdnem az utolsó oldalig meg voltam arról győződve hogy a legjobb barátnő, Melissa, és Jack öccse Dean, majd szépen össze fognak jönni, de nem. Pedig esküszöm, bennük sokkal több potenciált láttam, mint a főszereplőinkben. Agyilag sokkal inkább ott vannak, mint Cassie, és Jack. Így nekik nagyon tudtam volna örülni, de huncut kis írónőnk még ezt is elmarta előlem. Szóval röviden, tömören, velősen, nekem ez a könyv egy kicsit sem nyerte el a tetszésem. akkor már sokkal inkább újraolvasom az Örökké a csajomat, pedig azzal is voltak problémáim.

Értékelés: 4 pont

Tovább

Addison Moore: Someone to Love - Szeretni valakit /2013/

Nem tudom ki mint szokta tölteni az ünnepeket, de nálunk van egy családi hagyomány, amit még a gyerekkoromból hoztam magammal. A sok sütés-főzés, fadíszítés, rokonlátogatás, és heveny agybaj közt, az egyik nap nem telik mással csak Disney és egyéb díjnyertes kategóriájú animációs mesék nézésével. Hogy miért is csináljuk mindezt? Egyrészt, mert csak technikailag sikerült felnőnünk, másrészt pedig azért, mert ha azt akarom hogy valami érzelmileg komolyan meghasson, akkor még mindig a mesékhez nyúlok. Gondolom most felmerül a kérdés, hogy ennek ugyan mi köze van Addison Moore könyvéhez. Bizton állíthatom nemsokára ki fog derülni, hogy mégis hol is van itt az összefüggés, de egy kicsit még visszakanyarodnék. Idén a mesefilmes repertoárba olyan remekek kerültek be, mint a Shrek, vagy a Turbo - amit szégyen nem szégyen, de nem vagyok képes értelmezni. Merthogy van egy csiga, aki beesik egy utcai versenyen résztvevő agyonszuperált autó motorjába, kap egy kis nitro-t, ami átrendezi a genetikai állományát, és már mehetünk is versenyezni a profi emberek és járgányaik közé, csigaként... Hát jó. Számomra ennek a sztorinak az volt az üzenete, hogyha én emberként úgy döntenék, hogy pelikán akarok lenni, és szárnyalni vágyok, akkor nyugodtan álmodozzak csak, hátha egyszer egy sirály a fejemre szarik, és már hopp! kész is a megvalósítás. Azért vannak olyan korlátok, amiktől akkor sem fog tudni szabadulni az ember, ha a feje tetejére áll. Így nekem ez a mese egy csöppet nyögve nyelős élményre sikeredett. Kilencszázszori ismétlés keretén belül megtekintésre került az Aranyhaj és a nagy gubanc is, ami szerintem az Így neveld a sárkányodat után a második legnagyobb durranása volt az elmúlt éveknek... És nem fogjátok elhinni Kedves Olvasóim, de itt kezdődne az a bizonyos párhuzam.

"Mi történik, amikor két ember, aki nem hisz a szerelemben, őrülten egymásba esik úgy, hogy azt életükben elképzelni sem tudták? Vonatszerencsétlenség.

Amikor a húszéves Kendall Jordan átkel az országon a Garrison egyetemre, az utolsó dolog, ami eszébe jutna, egy egyéjszakás kaland. Sajnos az elbűvölő Cruise Elton pontosan ezt kínálja neki.

Kendall már régen ráébredt, hogy a szerelem illúzió, amely nem tart örökké, és ezt Cruise is teljes mértékben osztja - valami a lány lelkében mégis azt súgja, hogy szőröstül-bőröstül magának követelje a fiút. Ezért azután maga is szeretne részt venni a játszmában, és azt javasolja, hogy Cruise tanítsa ki őt a Garrison egyetem női playboyának szerepére.

Közben feltámadnak az igazi érzelmek, és sem Kendall, sem Cruise nem tudja, miképp kezelje ezeket. Minden, amiről úgy képzelték, hogy tudják, megváltozik akkor, amikor megtalálják egymásban azt, akit szeretni kell."

Kiadó: Ulpius

Oldalak száma: 390

Ára: 3499 Ft

Szóval Addison Moore és a Szeretni valakit. Bevallom őszintén a könyv egyharmadáig nem tudtam mire vélni a sok negatív kritikát, és véleményt, ami a művet érte. Az írónő stílusa helyenként túl terjengős, túl körbejárós, de mindenképpen olvasható, és el kell ismerni helyenként meglepően vicces is. Én voltam a legjobban meglepve, hogy képes vagyok egy new adult irományon olyan jókat derülni, mint derültem. Persze a könyv végére a kezdeti lelkesedés merész zuhanásnak indult, és a végső konklúzióm az maradt, hogy még csak behatárolni is képtelen vagyok, hogy most akkor min is vagyok túl.

Első problémám a könyvvel:

Ez egy new adult iromány, ami azt jelenti hogy van ugyan benne erotika, de módjával, és hangsúlyosabb a szerelmi rész, meg persze azt is jelenti hogy a szereplőink fiatalok. Zsengék, ha úgy tetszik, amiből következik, hogy hölgyeményünk szűz. Ezzel nem is lenne baj. Ami egyenesen sikítva nem illik bele a képbe az a bevezetés. A történet első két oldala nem azt sejteti, hogy itt románc lesz, meg mély szerelmi ballada, hanem azt, hogy már megint beleszaladtunk egy enyhén perverz irányításmániás férfi, és egy ártatlan nő huzavonájába. Kapásból ki is ült a homlokomra a kérdőjel, hogy ez a felvezetés mi a francot keres egyáltalán itt. Persze csak hogy nehogy már elszakadjunk ettől a már jól megszokott, jól bevésődött, beidegződött, unalomig ismételt szituációtól, ez a momentum rendre visszaköszön a történet végéig, hol szöges nyakörv, hol étteremben való kamatyolás, hol valami más képében. Mondhatom, annyira hiányzott ez ide, mint hóembernek a napsütés.

Második problémám a könyvvel:

A női karakter megint valami borzalmasan idióta. Mondjuk ezen volt időm agyalni nem keveset az elmúlt időben, így egy kis látásmódváltás következik. Én - és még hiszem hogy jópáran vagyunk így vele - holt biztos, hogy mielőtt elkezdenék szedni egy fogamzásgátlót, kikérdezném az orvosomat arról, hogy mi vele a teendőm. Amúgy nem is nagyon kell őket kikérdezni, mert elmondják ők maguktól, de ez már más tészta. Ha esetleg mégis bamba volnék, és lemaradnék az orvosi utasításról, akkor elolvasnám a mellékelt kis fecnit, ami minden gyógyszer dobozában fellelhető. De mivel én voltam olyan hülye, hogy figyeltem biológiaórán általánosban, így már eleve tudnám, hogy a fogamzásgátló hormonokkal akadályozza meg a peteérést, és mint ilyen, nem azonnali hatású. Hiába vannak már olyan készítmények, amik ilyen-olyan gyors hatást fejtegetnek, a fogamzásgátlás témája nem ismeri a viccet, így jobb biztosra menni. De ez én vagyok, és nem hősnőnk. A helyzet az, hogy sajnos a realitás talaján szerzett tapasztalataim viszont azt támasztják alá, hogy rengeteg hősnőnkhöz hasonlatos, szeleburdi, szövegértésre képtelen, agyi kapacitását nem kihasználó ember lézeng az utcákon, így most már azt is el tudom képzelni, hogy a felvázolt hősnők egytől egyig megtalálhatók az életben, és én vagyok az akinek képletesen értve két feje van - természetesen sok más nőtársammal egyetemben. A viszonyítási alap nem mindegy. Eddig azt mondogattam, hogy a józan paraszti ész, minden ember sajátja, és nem tudom elképzelni hogy valakinek ilyenje ne legyen, és emiatt minden ilyen jellegű könyv olvasása közben lehangolódtam. Most viszont úgy döntöttem, hogy elfogadom - ha már ennyien írnak ilyen hősnőkről kell lennie benne valaminek - hogy a kiindulási pont az együgyű, buta, kelekótya, mamlasz hősnő, és én pedig a magasan efölé helyezkedő réteg részét képezem. Hogy ez mekkora gördítés, és milyen pofátlan! És önelégült, és beképzelt, és arrogáns... Pont ezért tetszik. Hát nem lenne jobb nekünk, magasan fölül elhelyezkedő réteg képviselőinek, ha végre elfogadnánk önnön nagyságunkat? Na jó, most megyek lepofozom magam arról a piedesztálról, amire sikerült rekordidő alatt fellőnöm magam. Persze ez az egész csak vicc, és még mindig az a meggyőződésem, hogy a realitás talajának semmi köze ezekhez a hősnőkhöz, de azért jó volt eljátszani a másik lehetőséggel.

Harmadik bajom a könyvvel:

A férfi főhős. Szóval Cruise egy csődőr, na jó nekem kis csődör. Valamiért a mindenkit karóba húzó egyetemista srác felvázolt képe, nem hatott meg eléggé, ki is derül a könyv végére hogy miért. Én szeretem az ellentéteket, szeretek írás közben is játszani velük, mert senki nem annyira egyszerű, hogy csak vagy ilyen legyen vagy olyan, de a szélsőségekkel óvatosan kell bánni, mert ha nagyon éles szöget zárnak be, akkor az meggyilkolja a karakter hitelességét. Ennek a szemléletnek a szellemében, fussunk csak neki még egyszer. Szóval Cruise egy csődör, aki a hírnevét a durván fél év alatt nyújtott teljesítményének köszönheti, merthogy mielőtt összetört volna a becses kis szíve, évekig andalgott együtt egy lánnyal, akinek a kezét is meg akarta kérni, és nem fogjátok elhinni, de egy hitgyülekezetben ismerkedtek meg. Cruise felfogása a véres szakításukig az erényöv volt, a szüzesség megőrzése, dédelgetése, óvása, és ami a legfontosabb olyan embernek való odaajándékozása, aki azt megérdemli. Aztán a gaz barátnőről kiderül, hogy csak a sebességváltóval nem feküdt még össze, emiatt Cruise összeomlik, és puncik hadában keres vigasztalást. Oké, rendben, van ilyen, előfordul, csak ez 390 oldalba sűrítve egy kicsit meredek. Nem feltétlenül az igaz szerelem képét támasztja alá, hanem inkább a serdülő kamaszok csapongó érzelemvilágát, ami miatt az egész történet hitelessége bicsaklik.

Negyedik bajom a könyvvel:

A hangulat. Hangulatilag olyan, mint egy hullámvasút. Mindent, de tényleg mindent átéltem közben, amit csak érzelmileg lehetséges. És ezt nem úgy értem, hogy együtt szerettem, sírtam, nevettem a szereplőkkel, hanem úgy, hogy volt itt minden a totális elborzadástól, a "te jó ég, hát már megint itt tartunk!"-on keresztül, a dicső unalomig. A könyv feléig még csak so-so, a második fele viszont... Egyrészt, mintha megint összeollóztak volna benne mindent, más történetekből... A gaz csábító, akit megkérünk hogy tegyen bennünket kéjelgő nővé. A gaz csábító, aki nem csak a szexuális gurunk lesz, hanem a professzorunk is - na itt konkrétan a fejem vertem a falba kínomban... A gaz csábító, aki megkötöz, meghág, de mégsem, mert ez azért nem képezheti szerves részét a visszavonhatatlan, és végzetes diákszerelemnek... A gaz csábító, akinek a szerelmi kórelőzménye buktat be majdnem mindent. Eredetiség minden mennyiségben... Ráadásul a sok burleszk hatású, rémisztően eltúlzó jelenet miatt úgy éreztem magam helyenként, mintha egy rajzfilmben lennék, ahol a hősök szemei szó szerint kocsányon lógnak, nyúlnak a végtagjaik, és akkor is felkelnek ha átmegy rajtuk az úthenger. Na igen ám, de ami aranyos egy mesében, az nem feltétlenül aranyos egy ilyen könyvben.

Ötödik bajom a könyvvel:

Röhögni fogtok, mert ez volt az ami miatt kis híján földhöz vágtam a könyvet. De nem tettem, mert nem az én könyvemről lévén szó, senkinek nem akarok kárt okozni. Ez úton szeretném megköszönni ismét kedves Moly-os barátnémnak a lehetőséget, hogy biztosította nekem ennek a könyvnek a megismerését. Lassan már kezdem magam szégyellni, mert nagyon el vagyok kényeztetve a sok utazókönyv által. Szó se róla, nagyon örülök, amikor ilyen formában találkozom könyvekkel, főleg ha akkora szívvel kapom őket, mint amekkora szívvel szoktam kapni őket, csak lassan nem tudom hogyan fogom viszonozni a sok kedves odafigyelést. Még egyszer nagyon szépen köszönöm!

Na de, ami miatt röhögni fogtok. Szóval zseniális hősnőnknek leesik, hogy a fogamzásgátló nem hat azonnal, és ahelyett hogy elmondaná szívszerelmének, hogy ezt bizony nem is kicsit benézte, az a korszakalkotó ötlete támad a következő kamatynál, hogy lecummantja hősünket... Ajve. Egyrészt a jelent hiteles volt, mert hősnőnk nem funkcionál rögtön ötcsillagos orális testnedvszívóként, másrészt viszont... Drága férfiúnk elhajol tőle, amikor maszatos (ejj, de kedvesen fogalmaztam!) szájával csókot akar hinteni az ajkaira. Hogy én ezt az életben is hogy utálom! Ha egy pasas igényli hogy a finisig vigye a kedves, majd fájának gyümölcsét vagy ilyen vagy olyan irányba lekezelje, akkor utána ne jöjjön már rá a finnyásság, ha meg kell csókolni a drágát. Hihetetlen, de annak a fának a gyümölcse is csak testnedv, még ha nem is a legkedveltebbek közül való, és ugyan már, ne kezdjünk már el undorodni magunktól, miután már könyékig jártunk a másikban.

Összefoglalva, azt kell mondanom, hogy a kezdeti erősebb felvezetés, rémesen el lett szúrva a könyv második felében, illetve azt is meg kell jegyeznem, hogy szerintem ez a könyv is a megosztó könyvek egyike lesz a stílusa miatt. Lesz akinek nagyon be fog jönni, mert értékeli, igényli az ilyen humort, és vevő rá, aztán lesz aki a falat fogja kaparni miatta. Nekem nem a stílussal volt bajom itt sem, hanem a történetvezetéssel, és a karakterekkel. Illetve a sok felesleges érzelmi leírással, amitől állkapocsgörcsöt lehet kapni miután beüt a Nagy Szerelem névre keresztelt krach.

Értékelés: 4 pont

Tovább

A. J. Molloy: X története /2013/

Sajnos azzal szükséges elindítanom jelen bejegyzésemet, hogy beismerem hogy komoly vereséget szenvedtem... Tíz évente egyszer sajnos belebotlok olyan könyvbe, ami büszkeségi kérdéseket kezd el feszegetni bennem. Amikor minden erőlködésem hiábavalónak minősül, mivel a stílusérzékem, és a műveltségem - nem beszélve a józan paraszti eszemről - hangos kiabálásba kezd, miszerint: eddig és ne tovább! Három kőkemény színpadias agonizálással telt héttel, és mindössze 171 oldal történéseivel a hátam mögött, be kellett látnom, hogy megméretettem, és legyőzettem. Hogy melyik mű is volt az ami ilyen szinten kifektet? Samantha Ann King: Osztozni Hailey-n című könyve. Halványlila segédfogalmam sincs arról, hogy valaha be fogom-e a fejezni ezt a remeket. Nagyon kackiásan fogalmazva, határozatlan időre félretettem, felfüggesztettem elolvasási szándékomat a mű irányában, a maradandó agykárosodás elkerülése végett, úgy határoztam hagyom, hadd pihenjen. Na de, hogy miért is jutottam erre a végleges döntésre... Valamikor az előző évezred hajnalán, volt egy behatárolhatatlan jellemzőkkel bíró, kissé antiszociális, ámde mégis végtelenül jóérzésű leány, aki szinte minden áldott nap elcsodálkozott azon, hogyan is sikerült beintegrálódnia - ha csak részben is - egy olyan társadalomba, aminek a működési elvét, még csak nagy vonalakban sem volt képes körülírni. Eme leány gazdag fantáziával rendelkezett, és amit nem volt képes a valóság talaján megélni, hát azt kiélte az álmaiban. Gazdag gyermekkor volt az övé, mert míg a többi tizenéves azzal szórakozott, hogy rágót gyúrt a másik hajába, addig főszereplőnk hol sárkányokkal, hol furcsa űrbéli szörnyekkel hadakozott, hol harcos amazon volt, hol... Nem, határozottan mindig harcos amazon volt, csak néha lézerfegyverrel, néha bunkóval. Hát na, senki nem állította sosem, hogy képzeletgazdag főhősnőnknek önmagáról is gazdag elképzelései lettek volna... Na már most ez a leány, egyszer csak fiatal tinédzserré cseperedett, és mint ilyen, nem álmodozott többé már szörnyekről, és űrlényekről. Ezzel szemben elkezdte olyan történeteken törni a fejét, amiben az élet legmegfejthetetlenebb titka volt a központban: a SZERELEM - avagy a FÉRFI. Ez a két, létezésében abszolúte megkérdőjelezhető fogalmak töltötték ki lánykánk majd minden szabad percét. Az élet kegyes volt hozzá, mivel ekkora már voltak szép számmal, hasonló mentalitású barátai is - Isten óvja a Világegyetemet! - akikkel unalomig szövögethette az elképzelt konspirációk hálóit. Történt ezen időben, hogy a lány és annak barátnői, úgy határoztak írásban is lejegyzik elképzeléseiket, és nem csak szóban elemzik ki a valósnak vélt állításaikat. Történetünk másik főszereplői a FÉRFIAK - de meglepő fordulat, ugye? Azt sem állította senki soha, hogy jól tudnék mesét írni... Szóval, a FÉRFIAK... A mondák legendái, kikről mindenki beszél de senki nem látta még őket - mivel az osztály sztárja, ugyan nem volt rosszképű fiúcska, de akkor is csak egy fiú, és NEM FÉRFI, meg amúgy is... Most komolyan, ki tudna igaz szerelemmel vonzódni egy Karcsihoz? A Dániel, és a Márk, mennyivel jobb csengésű, nemde? (Na azt sem állította soha senki, hogy tinikoromban is veszettül mély érzésű lettem volna...) És ha már itt tartunk... az álmok talaján az a szép, hogy azt találhat ki az ember lánya, amit csak akar. Ha már a tökéletes férfi, akkor miért ne lehetne izmos? Sűrű sötét hajú, vagy éppen szőke, kék szemekkel, vagy barnával - éppen milyen az időjárás - vastag ajkakkal, vagy keskenyekkel. Lehetne színész, vagy elvont művészlélek... vagy ha már itt tartunk, akkor énekes. Apropó énekes! Hallottál már arról a helyes fiúbandáról? Tudod, arról amelyikben azaz elképesztően helyes srác (mai eszemmel, inkább brutálisan nyominger arcú figura), szőke hajjal, és négy másik elképesztően helyes társával (khm...), egy lebegő kör alakú színpad közepén énekel (nyikorog), miközben a képzeletbeli gömb belső faláról életképeket vetítenek rájuk, sikoltozó lányok tömegeiről? Nem? Hát ne tudd meg! (Ne is!!!!!) Ugyanennek a bandának van egy másik klipje is, amely egy tök érzelgős ballada, fent a hóval borított Alpok tornácain, sífelvonóval, meg mindennel. Kandalló is van! Tényleg. És az a magas fekete hajú ipse - szerintem Ő lehet a bandában a legidősebb, nem is szimpi, mert Ő... tudod... már olyan... koros (???) - olyan nagyon mély hangon dörmög a zene előtt. Mond olyan szép dolgokat... hogy nem fog bántani, meg hogy sosem érzett még ilyet korábban, és csak egy esélyt kér, hogy bebizonyítsa mennyire szeret... Hmmm... (Na ez így idepingálva, nem kicsit pedofilzöngés, az hogy szánalomra méltó is egyben, arról pedig nagy kegyesen inkább megpróbálunk nem tudomást venni.) Olyan cukik azok a srácok, és olyan jó a testük, és a hangjuk, és... óóóóó... Történetünkben pedig itt jön el a fordulópont. Mi történik, ha 3-4 tizenéves lányt, akik maximumlángon vannak odáig meg vissza a rajongástól, összeeresztesz? Búgócsiga effektus... Olyan ez mint a hülyeség. Öngerjesztő folyamat. És ilyenkor születik meg az első kisregény is... Az első csókolózós jelenet, és természetesen a minden gyakorlati tapasztalatot nélkülöző első kamatyolós szexjelenet is - ez utóbbin tíz évvel később azért lehet ám csikarodva röhögni (legalább ennyi haszna van...). Az elején ez a játék szuper. De aztán jön a tipik barátnősdi, ami egyenesen kigyilkolja az alkotószabadságot. Miért ezzel a sráccal írtál közös jelenetet, mikor Ő az enyém? Engem pedig miért írtál e mellé a fatökű mellé, mikor tudod, hogy őt utálom a legjobban? És persze itt jelenik meg az a sarkalatos pont is, amikor már nem engedheted meg magadnak, hogy kihagyd a barátnőd/barátnőid egy jelenetből. És ami eleinte remek készségfejlesztő dolognak indult, ritka gyorsan redukálódik le bevásárlólista szerkesztéssé... "Kati és B egymásra néztek. Majd B Katihoz hajolt és megcsókolta. Erre Zsanit is megcsókolta N, Krisztit is A, Andit is H, és engem is K. Aztán mindannyian beugrottunk a medencébe." Khm... Súlyos... Ja igen, és nem elfelejthető tény, hogy mindenki ruházatáról komoly leírást kell adni. "Rajtam spagettipántos kék felső volt, fehér nadrággal, Katin szűk fekete felső, fekete nadrággal, Zsanin piros nyári ruha, Krisztin sportos rövidnadrág fehér pólóval (nem tudom feltűnt-e, hogy a külön stílusirányzatok, külön hangsúlyt is kaptak), Andin pedig egy szűk szoknya, fehér testhezálló (nem, még véletlenül sem simuló) inggel. A fiúkon farmer volt, ami a csípőjükre csúszott, és mindegyiken sötét atléta volt (kész, passz - pasikra minek annyi szót fecsérelni?)." Aucs... Bár így visszatekintve, ez azért meglehetősen humoros, le kell szögezni azt, hogy mindez néhány agyahagyott fruska hétköznapjaiban játszódott le, és nem volt a dolognak káros hatása. Mármint, társadalmilag káros hatása. Ezen művek soha nem kerültek nyomtatásba, nem rongálták le senkinek az agytekervényeit, és szépen a feledés homályába merültek. Aztán elkezdtem olvasni Hailey és a bikái történetét. És hirtelen, mintha újra tizenéves fruska lettem volna, aki mintha az egyik barátnőjének, a jól eltolt kisregényét olvasná. Nem bírtam. Egyszerűen nem bírtam. Szenvedtem, erőlködtem, de nem ment. Az idealizálási kényszerből, ami ebben a műben megmutatkozik, egyenesen sikítófrászt kaptam. Gyerekorvos? Rákkutató? Ha már ennyire belemerültünk, nyugodtan jöhetett volna még egy űrsiklópilóta is a NASA-tól. Vagy egy Nobel-békedíjas gyermekjogi aktivista, aki szabadidejében missziókat toboroz a Harmadik Világba. Egy, csak egy olyan önérzetes gyerekorvost mutasson nekem valaki, aki képes volna a realitás talaján belemenni abba, hogy a haverjával közösen alkossanak kapcsolatot, egy nő közreműködésének segítségével. Persze ebben a sztoriban is előkerül a főgonosz, az ex, aki brutális, és agybajos, és akitől kőkemény hőseinknek kötelező jelleggel meg kell menteniük a hősnőnket. És akkor még ott van a család is, a harcias akaratú bátyus képében, aki ugyan eleinte nagyon ki van borulva, amiért a hugicáját egyszerre ketten is tömik, ráadásul az a kettő nem más, mint gyermekkori jóbarátai... És aki természetesen úgy túllép kezdeti idegenkedésein a történet végére, ahogy kötelező. Bejön, morog kicsit, káromkodik egy keveset, majd balra el... Értem én. Nem bírtam ki, és a könyv végére lapoztam menet közben. Leánykérés a lezárás. Amire mindenki áldását adja. Csak így... Minden komplikáció elcsitul, és már szólhatnak is a harangok. Ja. Nem is értem, miért nem vagyok képes ezzel az egésszel azonosulni. Egy olyan fordulat volt, amire azt mondtam, hogy egy kicsit friss. A pasik erotikus helyzetben csókot váltanak. Ez adott egy újabb lökést, úgy harminc oldalnyit. De aztán már arra sem maradt ingerenciám, hogy kiderítsem, lesz-e ennek a momentumnak folytatása. Eljutottam odáig, hogy leszarom... Már elnézést. Az idétlen, erőltetett kényszerhelyzetek, amibe belepróbált erőltetni némi viccet az írónő, még keservesebbek voltak. Samantha Ann King az asztalharapdálási kényszeremre volt csak képes pozitívan hatni, de arra viszont igazán istenesen. Kár, hogy nem ez a leglelkesítőbb olvasási reakció. Nem tartom valószínűnek, hogy valaha fel fog ébredni bennem a vágy, hogy a maradék kétszáz oldalt górcső alá vegyem. Ez a 171 oldal is durván tíz évet elvett a várható élettartamomból, és nem vagyok hajlandó megkockáztatni, hogy az legyen a sírfeliratom, hogy "itt nyugszik Ő, kit egy erotikus könyv olvasása közben ért utol az agyvérzés". Na ennyit, Hailey-ről, és a bikáiról...

Alexandra - a barátainak X - visszahúzódó diáklány. Azért megy Nápolyba, hogy egy kicsit kizökkenjen addigi eseménytelen életéből. Kalandra vágyik, Itáliára. A napsütötte Nápolyban megismerkedik egy férfival, akihez hasonlóval még sosem találkozott. Lord Marcus Roscarrick szép, karizmatikus és elképzelhetetlenül gazdag; mégis, a kellemes külső mögött X megérzi, hogy Marc olyan ember, aki jól ismeri a veszélyt. 

A férfi úgy kezdi el kényeztetni, elkápráztatni X-et, hogy a lány képtelen ellenállni. Ahogy szenvedélyes kapcsolatuk kibontakozik, X még jobban belemerül Roscarrick csillogó világába. Ám hamarosan felfedezi, hogy a férfinak van egy sötétebb oldala is. És amikor Marc felfedi titkait, és sürgeti X-et, hogy vesse alá magát vágyainak, döntenie kell: túl messzire ment, vagy merje megtenni az utolsó lépést? 

Kiadó: Gabó

Oldalak száma: 420

Ára: 2990 Ft

És íme akkor a következő gyöngyszem... X. Mint az MiB-nél J. Csak ez X. És űrlények, illetve Will Smith nélkül ugyebár. Mély sajnálatomra... na de kanyarodjunk csak vissza. Mindenek előtt nagyon köszönöm kedves Molyos barátnémnak a közreműködést a könyvben. Aki nemcsak hogy felhívta a műre a figyelmem, de még el is postázta nekem, hogy elolvashassam. Nem tudom mit is mondhatnék... Köszönöm? Viccet félretéve. Tényleg igazán hálás vagyok, hogy gondoltál rám, és megosztottad velem, ezt az olvasmányod. Ha nem teszed ezt meg, akkor vélhetően nem olvasom el ezt a sztorit. Merthogy nem is vettem észre, hogy van. Szerényen azt kell most ideírnom, hogy ez nem determinál semmit - és ragaszkodom is ehhez a feltételezéshez, az már más tészta, hogy a gyakorlat rendre igazolni szokott. Külön köszönöm a rajzocskát, ki van téve a polcomra, a "megbecsülés", és a "meghatottság" oszlopai közé. Még egyszer utoljára, nagyon szépen köszönöm.

A történetről röviden. Kedvem volna egyszerűen csak azt idefirkantani, hogy "lásd, előző 69 bejegyzés" - na jó, csak 66, mert a csődöröm, és a kékharisnya nem ezen kategória részei (még). Az alapok változatlanok, gazdag pali, aki itt már nem elég hogy gazdag, de még nemes is, egy lord, akinek alig titkolt kapcsolata van a maffiával. Olaszországban vagyunk, így azon dolgok, amik fixnek tekinthetők: pizza, kávé, tengeri kütyük, hangos olaszok, és persze a maffia. Mit nekünk sztereotípiák... A szerző még ettől is tovább merészkedik. Azt hittem eldobom az agyam a történet végétől. Vigyázat spoiler következik!

Miután X a misztérium minden fokozatába bepillantást nyer, jön is a végső konklúzió. A maffia úgy alakult ki, az volt az eredete, hogy néhány unatkozó milliárdos orgiákat tartott a legnagyobb titkosság égisze alatt. Aztán, amikor a kufirc már unalmassá vált, a leghatalmasabbak egymásra néztek, és azt mondták... "Te, ez az egész dög unalom... Kit érdekelnek már a puncicsoportosulások! Ki kellene már találni valami eredetit, amivel szívathatjuk a köznépet, és amivel rengeteg mocskos pénz birtokosai lehetünk! Legyünk bűnszervezet! Tökre illene ránk a "maffia" kifejezés..." Komolyan mondom, szerintem az a bűnszervezeti fejes, aki a kezébe kapja valami isteni csoda folytán ezt a remeket, gigászi röhögőgörcsöt fog kapni.

És akkor még ott vannak a misztériumok is. Kapaszkodjatok, mert meredek lesz... Szóval van hősünk, aki az ami, tökéletességében utánozhatatlan, és csak akkor kötelezheti el magát imádott asszonya mellett, ha az bevállalja mind az öt (vagy hat) misztériumot, amin már egyszer hősünk is keresztülment. Mik is a misztériumok? A szexualitás és a spiritualitás azon lépcsői, amik közelebb visznek az abszolút igazsághoz. Imádom magam, amikor így kezdek el fogalmazni... Elég frappáns kis szösszenet volt ez az összegzés, nem? Jól cseng, rövid... és tökéletesen értelmetlen. Ha az utcán megkérdeznék valakit arról, hogy mi a véleménye a szexualitás, és a spiritualitás lépcsőiről, amik az egyetemleges igazsághoz vezetnek, tuti hogy érdekesen nézne rám. A lényege a dolognak tulajdonképpen annyi, hogy különböző enyhén perverz szokásokkal tesztelik a belépő, a felavatandó személy korlátait. Kicsiben kezdődik az esemény, szolgák hada előtt elfenekeljük a hölgyet, aztán meghágjuk. Minden misztérium a meghágással végződik... Ami nekem enyhén ködös volt, hogy majdnem minden misztériumban nők kedveskednek nőknek. Ja igen, és mindenhol pucérkodni kell. Fel nem tudom fogni, hogyan befolyásolhatja a spiritualizmusomat az, ha fedetlen szeméremmel járok-kelek egy bálterem közepén, vagy ha példának okáért egy kisebbfajta tömeg előtt elégít ki orálisan, esetleg dildók tömegével egy, vagy több nő. Egy biztos, a szerzőnk exhibicionista álmokat dédelget, méghozzá merészen hangosan.

Hősnőnk természetesen egy stréber, aki teljesen visszahúzódó mivoltában kalandra indul Olaszországba. Remélem nem csak én érzem magamban ennek az ellentmondását. Lapozzunk. Szóval félénk virágszálunk kalandra vágyik. Meg is kapja azt. De még hogy! Azt hittem lefordulok a székről, amikor az egyik misztérium alkalmával, amikor lesújt rá az orgazmus, spriccelni kezd a drága. Úgy bizony. Vártam már mikor fogunk eljutni idáig. Reméltem, hogy soha nem fogunk... De megtörtént. Én pedig nyugtáztam, hogy "íme Linda, nézd, olvasd, okulj... még egy bamba nőnek is sikerül". Sajnos nincs elég élettapasztalatom ahhoz, hogy ebbe mélyebben belemerüljek. Veszettül szenvedélyes nemi élet ide vagy oda, a szexnek ezen része, nálam szó szerint a misztikum ködébe vész. Hasad meg ettől a szívem...

Amin még kínszenvedős könnyáztatta röhögőgörcsbe fordultam, az a jelenet volt, a mit tudom én már melyik misztériumban, amikor lecsupaszított alféllel, ágyasnak beöltözve kellett grasszálnia hősnőnknek egyik végpontból a másikba, sok ember figyelő szemeinek kereszttüzében. A csajos kemény öcsém, mert nem akad ki... Ezen nem. De bezzeg azon rendesen felhúzza magát, hogy a szemérmére tetoválnak egy valamilyen jelet... Mert ezzel Ő nagyon, de nagyon meg lett billogozva. Oké... Tehát egyszerű punciban le-föl lejteni = nem téma. Kapni egy nyilat a vénuszdombodra = Armageddon. Oooookkééééééé... Imádom a női logikát...

A történet legvége... Meg akarod menteni a párodat? Akkor hagyd hogy bedrogozzanak, és vagy tizenketten meghágjanak. Jó lesz meglásd, mert utána egymáséi lehettek. Kicsit használtan, gyűrötten, kifacsarva, de hát a minőség itt nem számít. A lényeg, hogy mindketten felmentést kaptok, a maffia nem fog titeket kinyírni, mert képesek vagytok totálisan belőve addig kefélni, míg sistereg az agyatok. Persze nem egymással. Ha túlélitek az egészet, túladagolás nélkül, akkor nemcsak az igaz szerelemben lesz osztályrészetek, hanem még istenként is fognak csodálni titeket, mert ez mekkora teljesítmény. Egy igazi csúcs! B***** meg, nem vagyok ezekhez a mély gondolatokhoz elég spirituális. Újabb rossz pont nekem. Lassan már annyira el vagyok cseszve, hogy még a Pokol is ki fog köpni. Rám néz Belzebub, majd kecsesen kiterel a kapun, mondván "te hitvány... még a misztériumokba sem avattak be soha... pfff". Tudom, tudom, pocsék már nekem. Sajnálom is magam, intenzíven.

Az írói stílusról annyit, hogy egész elviselhető, amikor a szerző a lényegre összpontosít. Viszont az írónk előszeretettel merül bele a leírásokba. Sok helyen volt olyan érzésem, hogy egy utazási könyvet olvasok. Ez még azt a kevés lelkesedést is megfojtotta bennem, ami még maradt volna.

Összegezve, ha nagyon megerőltetem magam, akkor egynek elmegy. Ha józan parasztival átgondolom, akkor óvjon tőle a Magasságos. Mivel ezt sem voltam képes egy-két napon belül kivesézni, így nagyon magas pontszámmal sem tudom megajándékozni. A sok halandzsa, és logikai baki miatt, a legjobb amit adni tudok neki:

4 pont          

Tovább