2014. október 20., hétfő

Tahereh Mafi: Ne érints /2013/

Ahogy az már lenni szokott, a könyvről alkotott véleményem előtt, néhány személyesebb gondolat fog következni.
Sajnos nem bírom megállni, hogy ne tegyek ide néhány kéretlen mondatot, az elmúlt időszakban velem megesettekről - pedig minden akaratomat háborúba küldtem, tudván hogy annak sok jó vége nem lesz, ha most kinyitom a szám. De akármennyire is igyekeztem meggyőzni magam annak a bölcsességnek a helyességéről, miszerint akkor okosabb az ember ha hallgat, úgy érzem jelen helyzetem/helyzetünk, megérdemel annyit, hogy ha már máshol nem is, de legalább a saját blogomban elmondhassam - minden kulturális, és értelmiségi vénámat összeszedve - mi, miért érintett rosszul az elmúlt néhány hétben - annak ellenére, hogy a szintén érintetteknek vélhetően már tele van mindene a témával, amiről most szó lesz. És a téma, amit ilyen körmönfontan felvezettem, nem más, mint egyik kedvenc közösségi oldalam, a MOLY, és annak néhány tagja közt - bele értve magam is - lezajlott - részemről teljesen logikátlan, és érthetetlen - vita, melynek központjában a vélemények helyénvalósága/nem helyénvalósága szerepelt. Röviden, az történt, hogy sokadmagammal együtt kispadra küldtek bennünket a moderátorok, mondván, hogy egyes véleményeink sértőnek bizonyultak. Most bele lehetne menni abba, mi számít sértőnek, mi nem, de ez felesleges szócséplés volna, mert mint utóbb kiderült, nekem homlokegyenst más elképzeléseim vannak a sértő tartalomról, mint másoknak - ezen már meg sem lepődöm. Szerintem a sértő magatartás nem egy vélemény tartalmában keresendő, hanem annak kifejezési eszköztárában, személyeskedő hangvételében, esetlegesen brutális bunkóságában, mérhetetlen, humorosnak nem értelmezhető szabadszájúságában. Amúgy ha lesarkosítva nézzük, egy vélemény soha nem lesz egyértelműen mindenki számára pozitív, mert amit egy egyén jónak vél, azt biztos hogy egy másik egyén nem fog jónak vélni, ergo, ezt a logikát követve, egy véleménynek legalább annyi kedvelője lesz, mint nem kedvelője. Ez van. Olyan ez, mint az élet maga, valakinek tetszeni fogunk, valakinek nem, és arra törekedni, hogy mindenkinek tetszünk, egyrészt elpocsékolt idő, másrészt önmagunk áltatása, és szimpla hazudozás önmagunknak is, és másoknak is. És én erre nem vagyok hajlandó törekedni. A technika világában mindenkinek adott, hogy kikerülje azokat az ingereket, amiket önmaga számára kedvezőtlennek talál, tehát amiatt konfrontálódni valakivel, mert neki ez tetszett, mi az hogy másnak nem? - szerintem értelmetlen mulatság. Szerintem. És még sokan mások szerint is, de szintén kiindulva az előző logikámból, vannak akik szerint nem. És hát, mint kiderült, azok kaptak nagyobb teret, akik szerint van értelme, egy véleményeket is leközlő közösségi oldalon, sértő tartalomra hivatkozva kibannolni azokat, akinek a véleménye nem egyezik, a nem tudni kiknek a véleményével. Szabályrendszer pár lépésben: van ennek a site-nak durván 110 ezer tagja. Adott egy beszólás, vélemény, bármi. Ha ez a bármi kap tíz sértő értékelést, akkor kapufa. Az illető, aki írta, mehet amerre lát. A bejelentés anonim, tehát nem tudni kinek, mivel, miért, és hogyan sikerült belegyalogolni otromba módon az érzelmeibe. Nekem ezzel csak két bajom akad:
1, mivel az egész anonim, nem tudom ki miért jelentget (lehet akár csak rosszindulat is, hisz nincs is a klikkesedésnél szebb dolog, meg amúgy is milyen poén már ezt vagy azt kitenni csak úgy heccből száradni), így vagy elhiszem vagy nem, hogy tényleg jelentget valaki. Mert mi van, ha teszem azt csak egy valakinek nem vagyok szimpatikus a véleményemmel, aki mondjuk pont olyan helyzetben van, hogy megteheti, hogy kitilt? Ezen kevés információ alapján, még csak esélyem sincs megkérdőjelezni semmit, mivel minden olyan rohadt titkos...
2, egy 110 ezres közösségben - ahogy azt nem egy tag levezette a site-on - 10 vélemény mennyiben reprezentatív? 10 vélemény a globális egészet figyelembe véve, 0,000095%. Nem hiszem, hogy erre kellene felépíteni mindent, de ez én vagyok. Illetve felmerül a kérdés, hogy mi van akkor, ha a 10 sértő jelentés mellé, mondjuk bekerül 10 csillag is... Bevallom őszintén, ennyire mélyen már nem voltam hajlandó elmerülni a témába, mert már ott eldurrant az agyam, hogy minden előzetes figyelmeztetés nélkül, több hónappal korábbi valami miatt érezhettem magam kellemetlenül, és tehettem mindezt nem egyedül. Persze a kollektív bünti után, mindenki visszamehetett játszani a játszótérre a pajtásaival, ha akart - megjegyezve persze azt, hogy legközelebb ha tiltást kap, csak akkor léphet újra vissza, amennyiben a sértőnek vélt tartalmat törli (nem, nem átszerkeszti).
Eleve ott úgy érzem hogy ismét nem korrekt az eljárás, hogy minden figyelmeztetés nélkül, több hónapra visszamenőleg lettek megállapítva a büntetések, plusz, a legtöbb büntetés majd ugyanarra a kategóriára lett szabva: az erotikus/romantikus katyvaszokra, és az azt véleményezőkre. Már akkor éreztem, hogy itt készül valami, amikor elkezdték kitakarni az olyan borítókat, amik túl sokat - megint csak értelmezésfüggő - engednek láttatni az emberi testből, hivatkozva a google alapelveire.
Ad egy: a google, mielőtt elkezd más portájára tojni, szétnézhetne a saját kis területén is, mert ahogy az ember bepötyögi a keresőbe, hogy makuka, valahol a harmadik oldal magasságában már az emberi tomporokról lesz szó...
Ad kettő: nem a felhasználó tehet arról, hogy a kiadók olyan borítóval adják ki a könyveket, amilyenekkel kiadják.
Ad három: nem a felhasználó tehet arról, hogy a fent említett közösségi site a google segítségével tartja fenn magát.
Ad négy: nem értem a logikát... Ott van példának okért a "szürke" trilógia, aminek a borítóján nincs semmi megbotránkoztató... És ott van Dawn: Játszma c. könyve, aminek borítóján hófehér álomködbe burkolva két feltehetően meztelen fiatal pózol, ezzel erősítvén a tökéletes szerelem illúzióját. Szóval akkor most hogy is van ez? Költői kérdés... A lényeg: mennyiben a felhasználó tehet arról, hogy a sok konzervatív vagdalkozásban tökre üresek lesznek a digitális polcai? Hisz szerencsétlen felhasználó nem tett mást, csak elolvasott egy nyavalyás könyvet, ami miatt most álljon a sarokba, főleg ha még volt olyan bátor, hogy mert még véleményt is alkotni róla.
Tényleg rövidre zárva, nekem ebből a mizériából csak egy dolog szűrődött le - a kedvetlenség. Én balga barom, azt hittem, hogy a nevén nevezni valamit, vagy pocséknak titulálni azt, ami nyilvánvalóan az, nem számít fejvesztéssel járó főbűnnek. Tévedtem. És bevallom átmenetileg el is ment a kedvem az olvasástól, az írástól, meg úgy minden mástól is. Aztán egy nap, egy-két hét kényszernyugi után reggeli fogmosás közben - ugyan mikor máskor - agyoncsapott a felismerés. Nem azért kezdtem el véleményt alkotni, hogy azzal mindenkinek a kedvében járjak. Két nagyon nyomós okom volt:
1, mindenki pénzből él, és szerintem egy olyan országban ahol az ember elvileg szabadon alkothat véleményt, igenis adottnak kell lennie a figyelmeztetésnek, ha valami nem jó - ezzel az egyén kezébe adva a döntés jogát, hogy költsön-e ezreket egy olyan könyvre, amiről 10 bloggerből kilencnek ugyanolyan lesújtó a véleménye. Persze ennek fordítottja is igaz, az is kibukik, ha valami igazán jó, és érdemes rá odafigyelni...
2, mert egyszerűen csak úgy éreztem megtehetem, kinevethetem, kisírhatom magam, elmondhatom mennyire hatott rám egy könyv, és hogy miért, illetve hogy esetleg miért nem. Le lehet szúrni miatta, de úgy vettem észre a közvetlen környezetemben, hogy képes vagyok - amennyiben jó formában vagyok - úgy eladni egy véleményt, hogy az figyelemfelkeltő legyen, humoros legyen, vagy éppen szomorú legyen, letaglózó, vagy felpezsdítő. Szerettem volna olyan emberek társaságába kerülni, akik hasonlóan gondolkoznak, vagy akik pont ellentétesen gondolkoznak, mint én, akikkel együtt lehet nevetni, vagy akár jóízűt vitázni (vita alatt az olyan kommunikációs formát értem, ahol megjelennek az érvek).
Aztán ritka hamar letisztáztam azt is magamban, hogy ha eddig nem vette el az emberiség a kedvem önmagától, akkor ez most sem fog összejönni. Innentől, ezektől a gondolatoktól lassan feloszlott a köd, és a kábultság körülöttem. Miután elpárolgott az első, majd a második dühöm is, és rendbe raktam magamban mindent, akkor kristályosodott ki csak bennem, hogy elsősorban nem a bosszúság, nem az indulat volt az, ami a legjobban utolért, hanem a csalódás. Megrendítőnek tartom azt, hogy ahelyett hogy végre már elfogadnánk azt, hogy nem vagyunk egyformák, hogy igenis mindenki más, más véleménnyel, más vágyakkal, elképzelésekkel... Ahelyett hogy hagynánk, hogy mindenkinek meglegyen a nagy globális egészből, a maga kis szelete, már megint a kollektív tudatot erősítjük, és azt morális "jó és rossz" keretek közé szorítva akarjuk leerőltetni kivétel nélkül mindenkinek a torkán. És azért csalódtam, mert amíg ez eddig is így volt az élet más-más területein, addig a könyveknél nem. De hála most már ki tudja hogy minek, mostantól már a könyvélményeknél is oda kell majd figyelnie az ember lányának, hogy miket is fogalmaz meg, mert különben irgum-bugum. Hát köszönöm. Köszönöm de ezt én a legnagyobb tisztelettel, elutasítom. Nem fogok elnézést kérni a véleményeim miatt, és főleg nem fogok senkivel kenyértörésig vinni egy olyan könyvet, ami ráadásul még rossz is volt. Én nem így látom a világot - ha szabad megjegyeznem: szerencsére! - és ha tótágast fogok állni, akkor sem leszek képes ezzel az eszmével azonosulni. Így sajnos nem tudom mennyire leszek produktív a fent említett site-on a jövőben. Amit ígérhetek, hogy az FB-n mindig ott leszek, oda minden friss infót ki fogok tenni - addig, amíg onnan is ki nem bannolnak... Még az a mázli, hogy a saját blogomból nem tudom kitiltani magam, mert van egy olyan érzésem, hogy ha ez lehetséges volna, akkor már megtörtént volna. És akkor erről ennyi elég is volt (sok is volt).
Térjünk rá a lényegre, a könyvre.




"Senki sem tudja, miért végzetes Juliette érintése, de a Regeneráció kormányának tervei vannak vele. És terveik között szerepel, hogy fegyverként használják a lányt. 
De Juliette-nek is megvannak a maga tervei. 
Soha életében nem volt szabad, ám végre felfedezi magában az erőt, hogy visszavágjon. És megtalálja a jövőt az egyetlen fiúval, akiről azt hitte, örökre elvesztette."

Kiadó: Gabo
Oldalak száma: 290
Ára: 2490 Ft








Szeretem az eredeti látásmódot, ebben nincs semmi új. És bocsássátok meg nekem, amiért nem egy eredendően ránézésre is rossz könyvet vettem fel a repertoárba - amin ugyan lehet sziporkázni -, de sajnos az agyi kapacitásom elkezdett sikoltozni valami olyasmi után, amiről érdemben lehet is nyilatkozni. Nem kell aggódni, lesz még olyan alkalom is, amikor visszatérve a gyökerekhez, olyan könyvet fogok véleményezni, ahol minden hülyeségem ki fogja tudni magát élni, de az nem ma lesz - de ahogy ismerem magam nem is lesz sokára. Mi keltette fel a figyelmem jelen könyvünkre? Töredelmesen bevallom, hogy a kényszer. Olvasni akartam valamit, ami kicsit más, és ami remélhetőleg nem rossz. A romantikus irodalommal nincs semmi baj, csak néha meg lehet csömörleni tőle, és én megint eljutottam odáig, hogy még egy csókra csücsörödő ánuszrózsa, és tökön fogom szúrni magam - nem csak képletesen. Ugyanez lett a helyzet a "szeretlek, nem én szeretlek, de én jobban szeretlek, nem mert én még jobban szeretlek, de nem mert én még annál is jobban szeretlek" típusú szösszenetekkel is. Így elkezdtem kotorászni, és ez a könyv olyannak tűnt - az első oldal felütése után - amiben lesz más is a fentebb említetteken kívül. Persze ez is az a fajta mű, ami érinti a románcot - mert miért ne - de nem is az volt a célirány, hogy olyan könyvbe kezdjek bele, ami mellőz minden langymeleg érzelmet, hanem az hogy ne legyenek az érintett könyvben dárdaként feszülő péniszek... Meg bamba nők. És bugyuta párbeszédek.
És igen, már az első oldal elolvasása determinálta számomra, hogy ez jó élmény lesz, merthogy az eredetiség... Szeretem azt a fajta közlésformát, amiben a hangsúlyt amolyan passzív-agresszív módon érzékelteti a szerző. Gondolom mindenki találkozott már azzal, amikor egy mondat, vagy egy gondolat két részre oszlik: az elvártra, és a valódi közleményre, és ahol a valódi közlemény azzal kapja meg az őt megillető figyelmet hogy áthúzásra kerül.


Idézet a könyvből (az első oldalról):
"- Cellatársat Szobatársat kapsz - mondták nekem.
- Reméljük, hogy itt rohadsz el. A jó magaviseletedért. - mondták nekem.
- Ugyanolyan pszichopata, mint te. Nem kell magányosnak lenned. - mondták nekem."

És ennek képtelen voltam ellenállni. Egyrészt, mert ez a fajta kifejezőeszköz nagyon praktikus, és nagyon érzékletes. Sokkal jobb, mintha valaki körbemagyarázná az érintett szereplő lelkivilágát. Jelen helyzetben pedig egyenesen lehengerlő, mert a lehető legegyszerűbb módon megmutatja a hősnő lelki vívódását, saját belső kettősségét - ahogy a totális reményvesztettség, és beletörődés kardoskodik a reménnyel, és az élni akarással. Ezt fokozza még azzal az írónő, hogy hagyja a karakterét lélegezni, nem görcsöl rá, hagyja, hogy a képzeletbeli személy a saját tempójában oldódjon. Gyönyörű az az óvatosság, amivel Juliette halad. Semmit nem vesz készpénznek rögtön, mindig ott bujkál benne a józanság, és a realitás iránti érzék, nem ellenszenves, nem akar mindenáron kőkeménynek mutatkozni. Egyszerűen csak az aki, egy olyan világban, aminek kismillió gondja van, és mindezzel meg is van békélve, még a saját helyzetével is. Nem hisztizik, nem sopánkodik, nem agresszív, röviden: nem az a fajta érzelmi roncs, aki megérett egy kiadós felpofozásra. Teljesen rendben van a lány.

Másik nagy plusz pont a könyv mellet, az a szerkezete. Rövid fejezetek, ütősek, velősek, nem kanyarog össze-vissza, nem elmélkedik évezredeken keresztül. Tömör, célirányos, frappáns. Nagyon szépen alkalmazza a szerző a képeket is, olyan bámulatosan jó hasonlatokat alkalmaz, amikért én ölni volnék képes. Ami egy kicsit már néha zavaró: a fókuszt sokszor szóismétléssel erősíti az írónő. Ez az első húsz oldalon nyomatéknak még tökéletes. A századik oldalnál már van egy fura visszhangszerű utórezgése a dolognak, amitől seperc alatt érzi magát megszálltnak, vagy tudathasadásosnak az olvasó, de tudjátok mit... nekem még ez is belefért. Belefért. Belefért.

A többi karakter. Van nekünk egy szép szál legényünk: Adam. Nagy fondorlatossággal ki lehet következtetni, hogy Ő lesz az a fiú, aki elrabolja lánykánk szívét, és fordítva. Adamről azt kell tudni, hogy nem egy szószátyár fajta, amikor lenne alkalma beszélni, akkor rendszerint el van verve, és vagy vérzik, vagy fulladozik a repedt/törött bordái miatt. De azt a keveset, amit mond, azt jól mondja, így pasikánk is kap egy respectet. Ennek ellenére, aki az én fantáziámmal el tudod rendesen játszani, nem a gáncs nélküli lovagunk volt, hanem a sötétség koronázatlan hercege: Warner. Mert bizony Ő dumál, méghozzá nem is keveset, és ami megdöbbentő, nem mindig mond hülyeséget. Hiába Ő az utálandó rossz, sok helyzetben olyan ügyesen érvel, és magyaráz, hogy képtelenség elmenni mellette egy vállrándítással. Remekül fel van építve a személyisége, és bár nem tudunk meg túl sokat róla, két dolog biztos: komplex személy, enyhe pszichopata felhanggal. Kedveljük, mert pont ezáltal válik ütőssé, ott lapul benne az érző ember, és az embertelenség is. Nem tudom mi lesz vele a folytatásban, de remegve várom. Rajtuk hármójukon kívül a többi szereplő elhanyagolható. Részben a vesszőfutásszerű szerkezetnek köszönhetően, a többi jellem felületes, nem sok mondanivalót közvetítő, de a kerek sztori miatt szükségszerűek. Szintén a folytatásra van bízva, melyik karakter merre, illetve hogyan fejlődhet - a kérdés nyitott, bármi lehet még belőlük.

A történet. Hát jaj. Ha van valami hátulütője a történetnek akkor ez az. Ami előny: csak a könyv vége szalad át érdekesbe, úgy tartalmilag a könyv kétharmadáig minden szuperül funkcionál. Az alap ugye az, hogy Juliette olyan képességgel rendelkezik, hogy akit megérint az meghal. Emiatt be van zárva. Remekül operál a szerző ezzel az erővel, olyan szép kis lelki dilemmát kanyarít mellé, amiért minden elismerésem... Olyan hibákat, olyan szemszögeket csempész bele, ami tényleg bajjá varázsolja ezt a fajta mutációt. Felvezeti minden rossz oldalát ennek az állapotnak, méghozzá kitűnően. Ezért volt a könyv végével egy nagyon ronda veszekedésem.
Spoiler tábla:



Szóval Warner kihozatja Juliettet a gyogyóból, merthogy kamatoztatni akarja hölgyikénk képességét a Regenráció elit seregében, aminek célja leigázni az emberiséget. Világos. Adam, aki szintén tagja ennek a hadseregnek, elmélyülten belehabarodik hősnőnkbe, és mivel nem ért egyet Ő sem a rezsimmel - és mivel van egy öccse, akiről gondoskodni akar - elkezdi megtervezni a szökésüket. Egy kis csihipuhi, és némi vérzés árán sikerül is lelépniük. Addig menekülnek, míg egy kis segítséggel meg nem találják az ellenállást, ahol minden szép, és tiszta, és kedves. És ahol kiderül, hogy több olyan ember is van, akik szuperképességek birtokában vannak. Az egyik telekinetikus, a másik átlátszóvá tud válni, a harmadik az áramot vezeti, a negyedik gumiember... Vélemény: na ne már! Most komolyan!? Átmentünk X-Men-esbe? De miért???
Amikor Castle a főmufti belebegtet valamit pusztán az akaratával a szobába, én majdnem felsikoltottam, hogy íme Magneto! Főleg, hogy hölgyikénk ebben a kontextusban pillanatok alatt lényegül át Vadócba. És igen, van itt egy kis Rozsomák is, csak puncival, és ikrekként. Kérdem én: miért? De miért?!
Annyira, de annyira jól indult, annyira, de annyira szuper volt! Az egész galiba, meg lelki dráma, meg a gonosz főhős, meg minden! Aztán jön egy ilyen! Pfff...

De nem akarok túl gonosz lenni, és nem is leszek, mert a könyv amúgy remek. Stílusilag jól van összerakva, karakterügyileg színvonalas, és igen, elég volt ennyi ahhoz, hogy jöjjön a folytatás. Apropó folytatás... Hol van a folytatás? Hát az még nincs. És nem is biztos hogy lesz - amit nem egészen értek miért. Oké, itt-ott kikezdhető a sztori, de összességében nem beszélhetünk rossz műről. Szóval kedves kiadó: hol van a folytatás? - érzem én, hogy ez is költői kérdés fog maradni.

Összegezve: Tahereh Mafi könyve jó. Érdemes elolvasni, időt szánni rá - aztán szemeket, és állkapcsot szorosan összezárva nem belemenni az esetleges, a művet érintő kétes kérdésekbe, és kivitelezési hiányosságokba. Amennyiben valakinek van tehetsége megkerülni a veszélyforrásokat, és nem agyonanalizálni a történet minden aspektusát, nos az remekül fog szórakozni. Aki van annyira elmerülős, és mindent annyira darabokra cincálós mint én, annak sajnos azt kell mondjam, hogy a könyv vége fájni fog egy kicsit - főleg az a kék testhez állós szuperhős-rucis jelenet a finisben... Na az a kegyelemdöfés. De ha mérlegreteszünk mindent, még akkor is minden csupa napsütés, és pozitívum. Szóval, hajrá!

Értékelés: 8 pont (a stílus miatt) 
Share:

2014. szeptember 21., vasárnap

Charlotte Brontë: Jane Eyre

Igen, ez egy tőlem szokatlan bejegyzés lesz, de az utóbbi időben túl sokat gondolkoztam, és ez lett az eredmény. Talán ez a bejegyzés valami kompenzálási kényszer lesz nálam, amivel a mérleg nyelvét az érdemi irodalom irányába kívánom billenteni. Ha helyenként elkezdenék érdekes körmondatokban fogalmazni, netalántán a póri tegeződés helyett, magázásba fognék, senki ne kapjon szívszélhűdést... A probléma forrása igen egyszerű: legalább két hete a fent említett könyv, és annak filmadaptációi teszik ki unalmas perceimet. Tudvalevő, hogy lelki nyomorban tengetett időmet előszeretettel egészítem ki romantikus képtelenségekkel, és szintén tény, hogy az igazi romantika - igen a ROMANTIKA - gyökerei az 1800-as évekre tehetők, ezekből pedig egyenesen következik, hogyha igazi műértőnek szeretném tekinteni magam (igen, csak is kizárólag ezért olvastam el a klasszikusokat...), akkor előbb-utóbb be kell sétálnom a nagyasszonyok utcáiba. És én megtettem a nagy lépést! Igaz nem most, hanem valamikor még 16 éves koromban... Jane Eyre-nek és nekem már nagyon messzire nyúlik a történetünk. Amit most el szeretnék érni ezzel a bejegyzéssel, hogy bemutatom: amit megírtunk mi, azt már megírták előttünk jóval korábban is, legfeljebb más stílusban, de a szabályok (nagyjából) maradtak a régiek, és hogy igenis, attól hogy valami kicsit több, mint 150 évvel ezelőtt íródott, tartalmazhat olyan életigazságokat, amiket napjainkban is tudnánk kamatoztatni.




"Charlotte Brontë leghíresebb regénye, a Jane Eyre rengeteget elárul szerzőjéről: életrajzi elemekből építi fel Jane gyermekkorának keserves éveit, és lelke elgmélyéből veszi hősnőjének törhetetlen, makacs jellemét is. A regény romantikus cselekménye és érzelmessége révén már az első megjelenésekor nagy sikert aratott."

Kiadó: Lazi (többek közt)
Oldalak száma: 471
Ára: 2800 Ft (antikváriumban, esetleg más egyéb kiadásban jóval gazdaságosabban is beszerezhető)









Emlékszem, lehettem vagy 12-13 éves, amikor édesanyám lelkesen leült a TV elé, mondván ma a Jane Eyre lesz az esti film. Lehet, hogy nehezen hihető, de én abban a koromban, úgy kerültem a könyveket, mintha legalábbis fertőzőek volnának. Nem szerettem olvasni - ami elég nagy hátrány, ha az ember lánya egy olyan családba születik, ahol a könyvek sportszerű gyűjtése már több generációra visszavezethető. Azt sem tudtam, hogy mi az a Jane Eyre, hogy eszik-e vagy isszák. Édesanyám a komoly könyvimádók közé sorolható. Nem azért komoly, mert a könyveivel nem ismer tréfát - bár ez is igaz, isten óvja azt aki valamelyik könyvét szamárfülesen adja vissza neki -, hanem elsősorban azért, mert az emészthetetlenül komoly könyveket részesíti előnyben. Életrajzi könyvek - nem, nem regények -, művészettörténeti könyvek - festőkről, szobrászokról, mindegyikről külön-külön -, mondavilágokat felidéző könyvek - római, görög mitológia -, majd minden klasszikus - Hugo-tól, Dumas-n keresztül, Vernéig -, kismillió második világháborús (vagy egyéb háborús) könyv... Szóval több tucat olyan alkotás, amiknek az irodalmi értéke megkérdőjelezhetetlen, de amúgy legyél hozzájuk nagyon kipihent, mert máskülönben egy évezredig fogod olvasni őket. Bocsássa meg nekem az ég, minden szeretetemmel mondom, soha az életben nem találkoztam még az édesanyámon kívül annyira elborult elméjű emberrel, aki a polcán őrizte volna Richelieu bíboros és Lukrécia Brogia szórakoztatásra teljesen alkalmatlan, száraz, és fullasztó életrajzi könyvét. Persze tizenévesen nem kicsit szülte meg bennem a dacot az, hogy míg édesanyám ódákat zengett az olvasás fontosságáról, és szenvedélyéről, addig én az Ő általa javasolt könyveken úgy körülbelül a harmadik oldalnál bealudtam. Rájött szegény egy idő után, hogy ez nem fog menni, és akkor lesokkolt a Nagy Indiánkönyvvel... Egy világ omlott össze bennem - és benne is -, amikor Csingacsguk ide, Sólyomszem oda, én bizony bekómáltam azon is. Félreértés ne essék, utólag elolvastam többek közt Az utolsó mohikánt is, de akkor, ott, ha az életem múlt volna rajta, akkor sem lettem volna képes feldolgozni a sztorit. Anyám elkönyvelt balf@**nak - ami az Ő nézőpontjából teljesen jogos is volt -, nekem pedig megkezdődött véget nem érő utazásom a komplexusok labirintusában.
A fordulat akkor következett be, amikor keresztanyám - anyám testvére - hazajött Líbiából - természetesen Ő is annyi könyvvel, hogy csoda hogy nem zuhant le miatta a repülő -, és kiderült, hogy a régen nem látott rokon is legalább annyira rajong a lexikon vastagságú, szövevényes fogalmazású regényekért, mint én. Ellenben ugyanez a kedves rokon, élt-halt a krimikért, a sportkönyvekért, és úgy szinte mindenért, ami a szórakoztató irodalom berkein belül beteljesíti a "szórakoztató" jelzőt. Oké, elismerendő az is, hogy ugyanez a rokon, kismillió olyan életrajzi könyvet is olvasott - sportolókról, politikusokról -, amiktől óvjon meg engem a magasságos, de nem is ez a lényeg... Látva édesanyámat, és a testvérét rá kellett döbbennem valamire: nem akkor leszek teljes értékű tagja a családomnak, ha megszeretek mindent, amit Ők szeretnek, hanem akkor, ha megtalálom azokat a könyveket, amikben fellelem saját magam. És íme, így lettem én, apró kis családunkon belül a romantikus, és a tudományos-fantasztikus irodalom védnöke. Nagyon hamar kiderült, hogy az én agyam rendkívül fogékony ha gondolkozásról (ökörségekről) van szó. Órákig képes voltam elmerülni egy jó thrillerben, vagy bármiben ami megmozgatta a szürkeállományomat. Asimov, King, Koontz, Poe, Hoffmann... Ők voltak az elsők. Aztán ahogy a lavina beindult, jött velük szinte minden más is. A szerelem mindig is egy misztérium volt számomra, így arról olvasni, hogyan talál egymásra két idegen, hogy miért is találnak egymásra, felülmúlhatatlan élvezetet jelentett. Aztán rá kellett ébrednem még valamire... Egy könyvet csak akkor lehet élvezni igazán, ha érted is, hogy miről van szó benne... És ugyan nem akarom leszólni a mai iskolarendszert - de, valahol le akarom, mert az oktatási rendszerünk még mindig ugyanaz, mint volt az ipari forradalom idejében, és megtanulunk rajta keresztül kismillió érdektelen dolgot, de hogy gondolkozni nem, na az is biztos... -, de amit a padban ülve magamra szedtem, az nem túl sokat segített nekem ahhoz, hogy feldolgozzam egy könyvön belül az olyan kifejezéseket, mint pelerin, canotier, vagy példának okáért ide lehet érteni akár majd az összes idegen nyelvű kifejezést is (sztoikus, zseníroz, kokettál, promiszkuitás, és lehetne az unalomig sorolni...). Jó lusta ember lévén először minden ilyen szónál édesanyámhoz szaladgáltam, aki ezt seperc alatt megunva, hozzám vágott még több könyvet, hogy képes legyek az eredeti könyvet értelmezni. Hogy én akkor milyen bosszús voltam! És most mennyire örülök ennek! Mire eljutottam a középiskolába, már elég szépen benne voltam a történelemben, a művészettörténetben, és az irodalomban is. Soha nem voltam rossz tanuló, de ez leginkább annak volt köszönhető, hogy édesanyám megtanított tanulni, vázlatot írni, helyesen fogalmazni, és arra, hogy megbecsüljem mások munkáját és a saját munkámat is, mert ha könyvekről, ha egyébről van szó, semmi nem magától termett... (Lassan el fogok érzékenyülni...)
Na de, hogy is kapcsolódik ide Jane Eyre...
Ha ki kellene választanom, hogy a NAGY ROMANTIKUSOK közül kik voltak rám igazi hatással, akkor nem túl meglepő módon, Jane Austen, és a Brontë testvérek kerülnek fel a porondra. Aki valamirevaló romantikus könyvimádó, vagy esetleg író akar lenni, akkor az Ő általuk írt könyveket el kell olvasnia. Értelemszerűen nekik is vannak jobb, és rosszabb könyveik, van ami jobban fog tetszeni, van amelyik kevésbé. Hogy totálisan közhelyes legyek, Austentől nekem a legnagyobb kedvencem a Büszkeség és balítélet. A Brontë testvérektől (igen, ha összecsomózzuk őket), akkor a Jane Eyre. És hogy miért is? Azt most fogom kifejteni...
2006-os sorozat főszereplői
Szóval ültünk édesanyámmal azon az estén, és elkezdtük nézni a TV-ben a Jane Eyre egyik adaptációját (van belőle vagy húsz). Mit ne mondjak, nem nagyon ragadott el a hév a történettől, de mit is lehetne várni egy szeleburdi kistinédzsertől, akinek akkortájt máson sem járt az esze, csak a korosztályát foglalkoztató dilemmák során...? Aztán eltelt egy-két év. Megvilágosodtam, és akkor ismét a kezem ügyébe került a könyv. Elolvastam. Első benyomás: rohadt hosszú... Történet lezárva, lépjünk tovább. Eltelt megint pár év, megint a kezem ügyébe került a könyv - akkor már betudhattam magamnak egy kis tapasztalatot is a szerelem végtelen mezején... Második benyomás a könyvről: még mindig rohadt hosszú... De annyira, és annyira romantikus! Aztán megint eltelt pár év... És a minap megint a kezembe került a könyv. Harmadik benyomás:
A francba, tényleg hosszú, de...
Amióta világ a világ, és ember létezik a földön, ráadásul férfiként, és nőként, a romantikai első alapszabálya az: a jó szerelmi történet alapja a tragédia és/vagy a két főhőst elválasztó szakadék. A szakadék lehet társadalmi pozíció miatt és/vagy mentalitás miatt és/vagy a hányattatott múlt miatt. Ha valamit örököltünk ezektől az írónőktől az ennek a szent dogmának a kikezdhetetlensége, megkérdőjelezhetetlensége. Ezek nélkül a feszültségek nélkül nem romantikus könyv, egy romantikus könyv. Valószínűleg én azért szeretem Fairfax Rochestert, mert az egyik legcinikusabb (ha nem a legcinikusabb), legmorgolódósabb, legidegesítőbb fazonja a korai romantikus irodalomnak, akinek a durvasága már annyira pofátlan, hogy az már szórakoztató. Ha megnézzük a kortárs romantikus irodalom, és azon belül is a napjainkra olyannyira jellemző szösszenetek alapját, akkor világosan látszik: hiába telt el több mint egy évszázad, mi még mindig keressük korunk Fairfax Rochesterét.
Jane Eyre is - ha lehetek annyira bátor, hogy ezt így leírom - tipikus romantikus női alak. Megrágta a sors, de szenvedélyes természetének, és a zsigereiben munkálkodó dacnak köszönhetően, hű maradt önmagához. Lássuk be, mindannyian szeretnénk egy kicsit Jane Eyre lenni.
Mivel a szereplőkkel nagyon könnyen lehet azonosulni, és mivel az ember gyarlóságából - és a női lélek érzékenységéből - eleve adódik, hogy akaratlanul szurkolunk egy veszett helyzetnek, kijelenthető hogy a két tökéletesen megálmodott hősünk, a tökéletes helyzetbe van illesztve. Minden ellenük munkálkodik. Jane egy fiatal, ártatlan lány, aki hisz az emberi eszmékben, a jóságban, annyira tiszta, hogy az már egyenesen kétségbeejtő, Rochester pedig egy húsz évvel idősebb, kiábrándult alak, aki sötét titkot rejt. Ha ez nem volna elég, akkor még ott van habnak a tortán a merev etikett, miszerint rangon alul nem nősülünk, és milyen lenne már az ha valaki a gyámleánya nevelőnőjét venné feleségül... Botrány!
Na igen... Így első ránézésre, kettejük szerelme valahol az esélytelen, és a megvalósíthatatlan közt mozog. És mégis...
Nagyon tetszik a történetben a kis lépésekkel való haladás. Hőseink a korra jellemző merevséggel kerülgetik egymást, együtt teázgatnak, együtt andalognak. Fairfax ahol tud szemtelenkedik, Jane pedig a maga kifinomult módján pimasz. Hölgyeim (és esetleg az a néhány Úr aki idetéved), ezt a játékot, a szó legnemesebb értelmében, én násztáncnak szoktam hívni. Hosszú, hosszú oldalak szólnak a nagy semmiről, és a mindenről. Tudjuk, érezzük, hogy ezek egyre inkább egymásba zavarodnak, de végig ott a bizonytalanság, hogy vajon sikerül-e nekik tényleg megtalálniuk a boldogságot egymás oldalán, avagy sem...
2011-es film egyik plakátja
Huszadszori olvasásra, már nem olyan nagy döbbenet, amikor Rochester titkára fény derül, de én mind a mai napig élvezettel olvasom/nézem, mert van abban valami megindító, ahogy Jane lekezeli a helyzetet. Jane büszke, és szerelmes. Az életénél többet jelent neki Rochester, mert a férfi odafigyel rá - még ha olykor perlekedik is vele -, törődik vele, és ez egy olyan lánynak, akit eddig nem szeretett senki, ez jelenti a világmindenséget. Miután Rochester megkéri, egy ideig vergődik a boldogság, és a valószerűtlenség érzései közt, de mivel naiv, így fel sem merül benne, hogy Rochester elárulná. Rohestert pedig lehetne azért utálni, mert nem avatta be Jane-t már a kezdet kezdetén a saját kis drámájába, de a férfi nagyon ésszerűen, és egyszerűen megindokolja, miért nem volt egyenes és nyílt: tudta, hogy az őszintesége csak egy dologhoz vezethetett volna, ahhoz hogy Jane elhagyja Őt - ahogy a későbbiekben el is hagyta.
Rochester és Jane beszélgetése a kudarcba fulladt esküvő után számomra példaértékű. Abban a helyzetben már nincs helye a színlelésnek egyik oldalról sem, akkor pőrén megmutatkoznak egymásnak a szereplőink. Rochester önző, mert mindannak ellenére hogy tudja, hogy lehetetlen, igyekszik Jane-t a befolyása alá vonni, és visszaélve a nő iránta érzett szerelmével, maradásra akarja késztetni, a szerelem égisze mögé bújva akarja érvényesíteni a saját akaratát. Bűntudatot gerjeszt, zsarol, nem rest válogatni a "piszkos" eszközök közt sem, csak hogy ne kelljen elvesztenie a szerelmét. Egy ideális világban ez a fajta viselkedés feszegeti az elfogadhatóság határát, de az Ő helyzetében, ez nem más, mint a kétségbeesettség hangja. Jane helyzete borzalmas. Egy villanásnyi ideig megismerhette hogy milyen az ha szeretik - még ha ez a szeretet olykor nyers is -, milyen az ha számít valakinek. A valóság minden illúzióját romba dönti, pillanatok alatt zuhan vissza az idilli mámorból a rideg magányba. Ami elismerésre méltó, az a gerince. Nem hisztizik, nem hadakozik, nem őrjöng, nem csapong... Azt a lelkierőt, amit gyakorol, komolyan mondom irigylem tőle. Persze ez mind a felszín, Jane belülről össze van törve, mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy minden nélkül nekiiramodik a nagyvilágnak, kockáztatva még a saját életét is.
A könyv nem fél használni a drámai túlzásokat a történetvezetés közben. Egyik varázsa pont az abszurditásában rejlik. Hisz vegyük csak sorba...
Adott egy férfi, aki az apja nyomására elvesz egy nőt a vagyona miatt. Kezdetben, a kapott részinformációk alapján, bármire is gondolhatnánk... Mogorva pasi, érdekes hangok éjjel, kísérteties női nevetés és sikoly, egy titokzatos tűzeset, egy még titokzatosabb támadás... Ugyan kiben nem merülne fel, hogy Rochester nem teljesen az, akinek látszik? A kétely ott motoszkál az olvasóban mindaddig, míg meg nem ismerjük az egész képet. A férfi az apja nyomására vette el a feleségét, a vagyon miatt. Nem tudta - honnan is tudhatta volna? -, hogy a nőnek öröklött elmebaja van. És Rochester ahelyett, hogy bedugta volna az asszonyt egy jól őrzött intézetbe, saját birtokán viselte gondját hosszú éveken keresztül. Így válik a kezdetben elítélhető főhős mártírrá, környezetének az áldozatává. Ez a fordulata a könyvnek a szürke dolgokat egycsapásra feketévé, és fehérré változtatja. Hogy férfiúnk kicsapongott? Nőkkel tartott viszonyainak a száma megszámlálhatatlanul sok? Valahogy menekülnie kellett abból a kelepcéből, amibe belelökték... Brontë konkrétan ezzel a csavarral majdhogynem szentté avatja Rochestert. Mi, korunk szülöttei, már nem várnánk el egy ilyen lépést az írónőtől, ez tény. Nekünk már nincs semmi új az együttélésben - házasság nélkül. De az 1870-es években aligha lehetett volna elfogadtatni a közvéleménnyel egy olyan sztorit, ahol a pár boldogan élt, míg meg nem halt, fittyet hányva az egyház, és a társadalom egyik legszentebb intézményére. Ami viszont Brontë mellett szól, az a tisztaság. A romantikus irodalmat azért is imádjuk oly sokan, mert idealizál. Rendben, az ideálok az évekkel változnak, de mindenki tudja, hogy a szomszéd fűje mindig zöldebb, illetve hogy mindig az kell, ami a másé, ezért ismerjük el: egy romantikára hajlamos szív, élni-halni fog azért a vegytiszta ártatlanságért, ami a Jane Eyre-t is jellemzi. Igen, mondhatna Jane igent is Fairfax-nek egy viszonyra, vadházasságra, de ha igent mondana, akkor pont azt vesztené el a hősnő, ami miatt ideállá válik. És ha Rochester csak egy kicsit is kedvesebb volna, akkor a velejét vesztené el a karaktere. A könyv ebből a szempontból is profi: következetesen építkezik, ha a szereplőiről van szó.
Csak ismételni tudom magam: a mai könyvekben ez a technikai felépítés, ezek a történetvezetési sajátosságok, mind fellelhetők. Csak legfeljebb kicsit szabadosabb a fogalmazás, meg ott van ugyebár a szex is... De ezen nem is lehet csodálkozni. Amióta a Jane Eyre megszületett, történt egy s más a történelemben, ami megváltoztatta a nők helyzetét. Feminista mozgalmak születtek, kaptunk szavazati jogot, megéltünk egy-két szexuális forradalmat, egy Beatles, és egy Elvis korszakot... A nők öntudatra ébredtek, és kivívták aktív helyzetüket a társadalomban. Most az egy más kérdés, hogy hazánk még mindig inkább konzervatívabb gondolkozású, ha a nők szexualitásáról van szó, ha a globális egészet vesszük figyelembe, A Jane Eyre óta a nők helyzete gyökeresen megváltozott. Miért van akkor mégis az, hogy amikor az igazi romantikát keressük, vagy amikor Hollywood úgy dönt, hogy igazi romantikus filmet akar forgatni, akkor rendre visszatér ezekhez az írónőkhöz? Majd minden könyvüket megfilmesítették már, legalább kétszer. Miért imádja még mindig őket ugyanannyira közönség, mint imádta száz évvel ezelőtt? Mert bármennyire is változik a minket átölelő környezet, az emberi természet alapjellemzői változatlanok. Lehet harcolni ellene, de függetlenül mindenféle emós korszaktól, és tömeghisztitől, a férfiideál még mindig a határozott, makacs, olykor-olykor akár akaratos férfi lesz, aki tudja mit csinál, mi kell neki, és tesz is azért hogy az övé legyen az, amire igényt tart. Az igazi férfiideál a küzdőszelleméről híres, ha úgy tetszik, a keménységéről. A férfiak agyműködése nagyban eltér a női agy működésétől, az érzelmi reakcióik teljesen mások, teljesen másképp élik meg a szerelmet, a bánatot, a gyászt, mint egy nő. Ezért is elvárhatatlan egy férfitól, hogy olyan legyen, mint egy romantikus könyv hőse. A férfiak alapvetően kevésbé emocionálisak, inkább logikusak, és a komplikációk megalkotására való hajlamuk is jóval fejletlenebb. Ez az igazi ellentmondása a romantikus irodalomnak. Többnyire nők írnak könyvet nőknek arról, hogy milyen is az ideális szerelem, és az ideális férfi, ergo, ha nagyon sarkosítva nézzük, a nők az idilli boldogságról alkotott fantazmagóriájukban önmagukban lelik meg a szerelmet, és a tökéletességet. Ez addig nem is baj, míg világos marad a tény, hogy az álmodozás csupán a képzelet szüleménye, a realitás pedig ettől homlokegyenest eltérő valami, ahol a legtöbb esetben minimum két főn múlik az események alakulása. Ezzel persze nem azt állítom, hogy nekünk nőknek nincsenek meg a magunk Jane Eyre-es, vagy Elizabeth Bennet-es pillanataink az életünk folyamán, csupán azt jelentem ki, hogy a mi pillanataink teljesen más természetűek, és fel kell őket ismerni, mert míg egy könyv esetében ott van a felkiáltójel egy hangsúlyosabb mondat után, addig az életben a mély tartalmak gyakran mutatkoznak meg szélsőséges formában, szótlanságban, mogorvaságban, elzárkózottságban, vagy akár az egykedvűségben.
Ami még a klasszikus romantikus irodalmat illeti... Szerintem egyértelműen leszögezhető az is, hogy a nagyasszonyok által írt, és még mindig kedvelt történetek, olyan mondanivalót közvetítenek, melyek tanítójellege vitathatatlan. Ők alkották meg először azon hősnőket, akik részben szembeszállnak koruk elvárásaival, önálló gondolatokra képesek, és ha kell, ki mernek állni az elveik mellett, de ezzel párhuzamosan képesek megőrizni nőiességüket, érzékenységüket, és még büszkén is vállalják ezen tulajdonságaikat. Az igazi nőideált szerintem ez a kettősség kell hogy jellemezze. Ha kell, akkor legyen egy nő karakán, mi több pimasz, vagy nagyszájú, de soha ne veszítse el emiatt az empatikus készségeit, és ha úgy hozza a helyzet, nyugodtan érzékenyüljön el. Mondandója legyen tartalmas, legyen fogékony a viccre, sziporkázzon, de legyen annyira bölcs, hogy tudja mikor kell hallgatnia, és figyelnie. Ne adja magát olcsón, vizsgálja meg kinek adja a szívét, ne legyen csélcsap, de legyen művésze a flörtnek, és a huncutkodásnak (ez a mai köznyelven annyit tesz, hogy ésszel tegye amit tenni akar, válogassa meg a partnereit, és mindig határolja be, hogy az adott kapcsolata milyen jelleggel bír - ne vigyen kardot egy olyan párbajba, ahol lövöldözés várható). És a legfontosabb: egy nő soha ne becsülje le sem önmagát, sem a férfit (mert aztán őket sem kell félteni), és főleg ne legyen olyan balga, hogy az érzelmek erejét lebecsüli. Az önbizalom jó ha van, de egy nő ismerje a saját korlátait, és mindig törekedjen arra, hogyan tud a hátrányaiból előnyt kovácsolni.
És akkor egy kicsit a nyelvezetről (is)...
A Jane Eyre az általam annyira nagyon preferált (értsd: utált) első szám első személyben íródott könyvek egyike, ráadásul néhol keveredik az elbeszélő stílussal is - Jane számos alkalommal kiszól az olvasóhoz, emiatt a történetet körüllengi egy meseszerű - naplószerű illékony köd. Brontë a nyelvezetével vagy tudatosan, vagy öntudatlanul, de rájátszik a könyve valószerűtlenségére, és ezáltal válik totálisan elbűvölővé, és elvarázsolóvá. Hisz a meséket mindenki szereti, vagy nem? És emiatt nem érzem kellemetlennek azt, hogy abban a formában íródott meg a könyv, ahogy megíródott. 
A valószerűtlenség a történetvezetésnek is meghatározó kelléke - tömve van olyan fordulatokkal, amik a valóság talaján aligha állnák meg együttesen a helyüket (fájdalmas gyerekkor egy bentlakásos lányneveldében, mert a néni szívből ki nem állhatja a lelencet, akit a nyakára küldtek; bolond feleség, aki a kastély egyik szárnyában elrejtve raboskodik - leszámítva azt amikor barangolásba kezd, és kacarászik; megint csak a gonosz nagynéni, aki a lelenc nagybátyjának azt hazudja, hogy unokahúga elhunyt; a gonosz nagynéni, aki halálos ágyán mégis bevallja bűnét; a nagybácsi, aki tragikus hirtelenséggel elhalálozik, és egy nagyobb vagyont hagy az unokahúgára; a bolond feleség, aki mit ad isten, szerelmeseink kifakadása után nem sokkal meghal; a hős, aki a felesége okozta tűzben megvakul, és idézőjelesen megnyomorodik; és végül a boldog pár, akiknek ennyi viszontagság után mégis megadatik minden - Rochester részben még az egyik szemére is visszanyeri a látását (csoda, hogy a kezét nem növeszti újra...) - szóval... na igen, ezen történések aligha következnének be a mi reális életünkben, de megnyugtatok mindenkit, már amikor a könyv íródott, akkor sem lehetett valóság közelinek tekinteni...). A szövegezés annak ellenére hogy milyen régi irományról beszélünk, egyáltalán nem nevezhető cifrának, cirádásnak. Sőt, kifejezetten könnyen emészthető, mondhatni köznapi, egyszerű.
Ahogy már fentebb is említettem, ebből a könyvből is kismillió filmadaptáció készült. Nekem ezek közül két nagy kedvencem van. Az egyik a 2006-os négyrészes minisorozat - a könyvhöz való hűsége miatt kedveltem meg, hátránya: hölgyeményünk felső ajka a kacsacsőrű emlősökére hajaz... A másik pedig a 2011-es nagyfilm, Michael Fassbender-rel, és Mia Wasikowska-val. Hangulatilag az nyerte el leginkább a tetszésem, még ha ezt-azt ki is felejt a film a könyvből. Ugyan Fassbender nem tekinthető klasszikus értelemben vett férfiszépségnek, mégis van a kisugárzásában valami, ami nálam tökéletes Rochesterré varázsolja.
És akkor itt zárnám is mélyenszántó gondolataimat. Kiegészítésként még annyit tennék hozzá, hogy volt egy másik oka is, annak hogy most ezt a könyvet választottam, mégpedig az, hogy ez volt a blogban megjelent 100. bejegyzésem. Úgy éreztem, hogy ez a kerek szám méltó arra, hogy egy olyan könyvet rendeljek hozzá, ami szívemnek az egyik legkedvesebb.

Értékelés: 10 pont

Share:

Nyrae Dawn: A játszma /2014/

Mindig is tudtam magamról, hogy alapvetően sokszor morfondírozom olyan dolgokon, amiken mások alig, vagy egyáltalán nem. Sokszor fordul elő az is, hogy - és most ezt minden viccet félretéve mondom - annyira rám telepszik a hétköznapok sivár valósága, hogy úgy érzem megbénulok, megfulladok. Ez most egy kicsit drasztikusan hangzik, de néha az élet is drasztikus, és mi földi halandók, nem tehetünk ilyenkor egyebet, mint átvészeljük a kihívást képező hosszú órák sorát, és valamibe kapaszkodva, valamivel kompenzálva, a legjobb tudásunkat elővarázsolva igyekszünk még az ilyen helyzetekben is egyenesben maradni.
Ami engem nagyon meg tud viselni, az az emberi ostobaság. Nem kell érte messzire menni, elég csak kinézni az ablakon, és rövid időn belül legalább fél tucat példát fog nekünk szolgáltatni a sors ahhoz, hogy rögtön hinni kezdjünk az emberi hülyeségben. Persze, nem minden ember egyforma, a sok díjnyertes agyhalott páfrány mellett, ott virítanak a szebbnél szebb virágok is, csak az a baj, hogy a páfrányok vannak többen. Számomra pedig elkeserítő az, amikor lenne véleményem (mert az, mint tudjuk mindig van), de szemrevételezve az éppen adott környezetemet, rá kell döbbennem arra, hogy teljesen felesleges megosztanom az észrevételeimet, mivel:
a, nem értenék meg miről beszélek - teljesen mindegy miről van szó, egyszerűen nem jutnék el sehová ha kinyitnám a számat, mert olyan volna az egész, mintha egy csapat gibbonnak beszélnék;
b, ha meg is értenék amit ki szeretnék fejteni, nem látnának bele semmi többet, mint alkalmat a vitára - ami nem is volna baj, ha létezne az országunkban vitakultúra, de ilyen egyáltalán NINCS. A legtöbb ember érvei, abban kimerülnek, hogy "azért, mert csak";
c, nem is kíváncsiak arra amit mondani akarok - egyéni probléma, van ilyen, senkit nem kívánok megerőszakolni.

Minden héten, hosszú órákat töltök el azzal, hogy igyekszem szembemenni ezzel az elkeserítő árral, miközben azokba kapaszkodom, akik a kisebb, de értelmesebb partícióját képezik a társadalomnak. A borulás akkor következik be, amikor valamilyen oknál fogva, azon kevés emberek összessége, akik fél szavakból megértenek engem, eltűnnek. És így nincs mivel kompenzálnom a felém hömpölygő butaságáradatot. Átlagosan 3-4 nap alatt szoktam kimerülni. Ilyenkor egy vágyam van csupán: magamra zárni az ajtót, lehúzni a redőnyöket, és be nem engedni a lakásba még csak az utca zaját se. A könyvek a másik része a kompenzálásomnak. Előveszek egy jó könyvet - ilyen esetben csak azt szabad olvasnom, mert egy rémes történet, csak még inkább kikergetne a világból -, és amíg azt olvasom, addig mindenki mehet amerre lát, tehet amit akar, engem nagyon nem érdekel. Kompenzálás nálam az írás is - ezt még pszichológusok is ajánlják... És végül, de nem utolsó sorban, a filmekkel is szoktam kompenzálni. Kész röhej, de ahányszor elbújni vágyok a világ elől, Jane Austen, és Bronte adaptációkhoz menekülök. Például most hétvégén vagy háromszor néztem meg a Jane Eyre-t. Ha nyakig vagyok a pácban, akkor a nagyágyú, az a Büszkeség és balítélet - a legfrissebb feldolgozásban a legintimebb jelenet csak egy kézcsók! Mi ez, ha nem tömény romantika? Annyira szép... annyira idealizált, annyira... mese.
A következő fázis, miután már mindkét szememet duzzadtra zokogtam, hogy végignézem az összes olyan filmet, amiknek semmi mondandójuk nincs, viszont látványosak. Legyenek benne nagy gépágyúk, űrsiklók, robotok, menő kocsik, szexi pasik, még szexibb felsőtesttel... Jó, belátom, ebben a szakaszban, már elkezdem érezni magamon, hogy szánalmas vagyok. Fontos kellék még a csoki. KELL A CSOKI! Hisz nincs is vonzóbb, mint egy harmincas nő pizsamában, egy ágy közepén elterülve, kockás lepedőbe bugyolálva, miközben véreres szemekkel kövül rá a képernyőre, és közben csokit majszolgat. Természetesen hozzá lehet képzelni a képhez a borzas, frizurának alig nevezhető hajzatot, és az elég gyakran előforduló rituális párnaölelgetést. Még jó, hogy nekem még ezekben a helyzetekben is megmarad a humorom, és az öniróniára való hajlamom. Aztán törvényszerűen bekövetkezik a fordulás, amikor is rádöbbenek arra, hogy még a dédapám foszló csontjai is jobban szituáltak, mint én... A hiúság... Senki ne szidja, mert a szeretettel párhuzamosan, hegyeket képes elmozdítani... Gyakorlati tapasztalatból tudom.
Egy ilyen kis intermezzo alapesetben olyan 48-72 óra alatt zajlik le nálam. Ilyenkor komoly kihívást jelent számomra még az is, hogy a boltba lemenjek, annyira nem kívánom az emberek közelségét. És szar ügy, de hacsak nem vagyok szabin, esélyem sincs 72 órát egyhuzamban otthon lenni. Így visszatekintve, évente maximum két-három alkalommal ejtem meg ezt a begubózást - ha szerencsém van. És hogy ezt most miért is írtam le ide? Mert mindenki életében előfordul az, hogy rossz időszakon megy keresztül. Mindenkinek képződik zavar az életében, hol kisebb, hol nagyobb szakaszban. Badarság azt hinnünk, hogy vannak olyanok, akiknek csupa boldogság, és fény az élete. És mivel ez egy olyan jellemzőnk, amihez mindannyiunknak volt már köze vagy ilyen, vagy olyan formában, így könnyen tudunk azonosulni ezzel az érzéssel. Valahol röhej kijelenteni azt, hogy ha sikertörténetet akarsz írni, akkor ölj meg benne egy kedves szereplőt, mégis van a dolognak igazságtartalma. Mi gyarló olvasók fogékonyak vagyunk más ember szenvedésére, és fájdalmára. Ha pedig ez a fájdalom még stílusosan, és következetesen is van tálalva, akkor pedig teljes a siker - vagyis inkább jelen esetben a depresszió. Nyrae Dawn ebből a szempontból dicséretet érdemel. Olyan történetet alkotott meg, ahol több fronton, és ráadásul teljes átéléssel végigkísérhetjük több szereplő lelki szenvedését.


"A tizenkilenc éves Cheyenne megpróbálja tökéletesnek mutatni az életét, hogy elfedje múltja emlékeit. Amikor első főiskolás évében belefut a barátjába, aki egy másik nővel van, e tökéletes kép veszélybe kerül. A huszonegy éves Colt sosem akart főiskolára menni, és sose számított rá, hogy viszi valamire az életben, de mivel haldokló anyjának az a kívánsága, hogy végezze el a főiskolát, nincs más választása, mint úgy tenni, mintha ezt szeretné. Cheyenne-nek szüksége van egy álbarátra, hogy visszaszerezze volt fiúját, Coltnak pedig pénz kell, hogy gondoskodjon a mamájáról, úgyhogy alkut kötnek, amely mindkettőjüknek előnyös. De mi van, ha Cheyenne múltja nem olyan, amilyennek gondolja? Nemsokára már egy másik játszmát játszanak - belegabalyodnak egymásba, hogy elfeledjék fájdalmukat. Minél jobban játsszák a játszmát, annál inkább érzik az egyetlen valóságos dolognak. Cheyenne is, Colt is tudja, hogy az élet sosem könnyű, de egyikük sem számít a tragédiára, amely azzal fenyeget, hogy véget vet játszmájuknak, és örökre elválasztja őket."

Kiadó: Ulpius
Oldalak száma: 334
Ára: 3499 Ft




A keretek a megszokottak. Adott egy lány, meg egy fiú - hihetetlen mik nincsenek egy romantikus könyvben... Mindkettőnek vannak problémái - ahogy az már lenni szokott a nagy átlagnál. Igen ám, de szereplőink még fiatalok, fejlődésben lévő lélekkel, és kiforratlan személyiségjegyekkel, ami determinálja is nekünk a célirányt. Fogj meg két sérülékeny fiatalt, kutyuld jól össze őket, és ha minden jól megy, két érett felnőttet kapsz - vagy legalábbis két olyan fiatalt, akik jó irányban haladnak a felnőtté válás útján.
Egyik fiatal problémája sem elhanyagolható.
Colt a lázadó - igen a változatosság kedvéért Ő az a tömegtől eltérő, mégis egy elég népes számú tömeget képviselő fiatal, aki azzal próbálja meg feldolgozni élete nehéz kanyarját, hogy igyekszik magasról tenni az Őt megítélő, szintén nagyobb számú taggal rendelkező tömegre. Senki nem hibáztathatja hányavetisége miatt, hisz ifjonc mivolta ellenére nem kisebb problémával kell megküzdenie, mint édesanyja közelgő halálával. A srác bárki szimpátiáját elnyeri rekordidő alatt, mert mindannak ellenére, hogy kívülről figyelve egy drogdíler, tetoválással, nemtörődömséggel, és nem kevés önbizalommal, addig ugyanezen srác rendszeresen látogatja az anyját, mindent megtesz azért hogy boldoggá tegye, és a dílerkedés is csak azt a célt szolgálja hogy a kezelést, és minden más felmerülő igényt biztosítani tudjon a hozzá legközelebb álló személy számára. Tudja hogy az édesanyja állapotán már nem lehet segíteni, mégis a legutolsó percig ragaszkodik ahhoz a reményhez, hogy hátha mégis. Ha megpróbálunk belegondolni abba, milyen lehet egy olyan személy élete, akinek egy közeli rokona haldoklik, csakhamar rádöbbenünk két dologra:
1, mennyire szerencsések vagyunk;
2, annak a személynek, akinek végig kell néznie egy általa nagyra becsült, és mélyen szeretett személy haláltusáját, annak vajmi keveset fognak jelenteni a hétköznapi csipcsup problémák. Az nem fog órákat tökölni azon, hogy milyen ruhát vegyen fel, nem fog azon járni az esze, hogy most a csoporttársának tetszik-e, avagy sem, nem az lesz a központi kérdése az életének, hogy mi van ha esetleg kirúgják, vagy elhasal egy vizsgán... Ezek a bajok, egy ilyen helyzetben, nagyon hirtelen jelentéktelenné válnak.

Hősnőnknek is megvan a maga kis válsága. Nagyon kicsi volt még, amikor az édesanyja eltűnt. A szabados életű anyuka, akkor sem remekelt éppen, amikor a lánya mellett volt, de azzal hogy nyoma veszett, elindított hősnőnkben egy kisebb pánikrohamos lavinát. Hölgyikénk nem bírja az olyan helyzeteket, ahol úgy érzi leselejtezték - nem bírja, mert az érzelmei azt diktálják neki, hogy az anyja eltűnését is, ugyan akaratlanul, de Ő idézte elő. Igen, van olyan pszichológiai reakció az elhagyott gyerekeknél, miszerint önmagukat hibáztatják szüleik válása, eltűnése miatt. Hát hősnőnknek ez a kereszt jutott.

Történetünk azzal kezdődik, hogy szerencsétlen lánykánk in flagranti kapja a szerelmét, és ez nem tesz jót az önbecsülésének, és a pánikrohamainak sem. Aztán kiderül, hogy Colt, és a kedves, megcsalásra hajlamos ex nem szívlelik egymást. Ötlet: kérjük meg a morcos, kissé antiszociális srácot, hogy játssza el a kedvesünket, hátha ettől agybajt kap az ex. Ha mégsem, akkor is tiszta haszon, hogy mindenki azt látja, hogy egy csúcskinézető faszival vigasztalódunk... Hát igen. Pár bejegyzéssel, és néhány hónappal korábban én sem voltam rest azt ecsetelni, hogyan maradjon egyenes egy lány gerince, egy ronda szakítás után. Emlékeim szerint én is azt vallottam, hogyha már végképp veszett a helyzet, akkor forduljunk rendkívüli eszközökhöz. Igaz, én egy kicsit jobban leragadtam hősnőnknél, mert én csak odáig merészkedtem, hogy kérjük meg egy jó barátunkat, hogy játssza el a hősszerelmest, akinek minden gondolata körülöttünk forog... De - és igen ez egy elég nagy "de" - ismerve magamat, hogyha arról lenne szó, hogy nincs kéznél egy jó barát sem (és hősnőnknek nincs egy sem), akkor én sem hezitálnék egy pillanatig sem, és abból főznék, amim van. Szóval megértjük hölgyikénket, át is érezzük a dilemmáját, még ha az a dilemma nem is vetekedhet egy haldokló szülővel.

Aztán ezek a fiatalok - ahogy az előre gondolható is - szépen, lassan egymásba habarodnak. És ahogy az lenni szokott, először csak egy viszonykát engedélyeznek magunknak... Persze mi olvasók már ekkor tudjuk, hogy ebből a viszonyból semmi perc alatt lesz majd nagybetűs szerelem. Fiataljainknak ez azonban közel sem ennyire egyértelmű, Ők még lefutják a maguk tiszteletköreit. Persze a nagy szerelem csak akkor valósulhat meg, ha hőseink beengedik egymást a sáncaik mögé... Persze, mi olvasók tudjuk, hogy ez is be fog majd következni... És így tovább, és így tovább...
A történetbe nem mennék nagyon bele, mert egyértelmű az egész, az olvasónak csak annyi teendője van, hogy végigmegy azon a lineáris úton, amit a kezdeti paraméterek meghatároznak.
És a történet mégis jó. Még akkor is, ha egyértelmű. Jó, mert könnyen át lehet érezni, és jó, mert nagyon ügyesen játszik az olvasó szimpátiájára, és érzelmeire. Amikor - kicsi spoiler - Colt édesanyja haldoklik, majd amikor meg is hal, az olyan szépen lett levezetve, annyira szépen lett megfogalmazva, hogy szégyen, nem szégyen, de én úgy sírtam rajta, mint egy csecsemő. Nem volt túl érzelgősre véve, nem volt felszínes... teljesen reálisnak volt tekinthető. És a realitás a barátom, ugyebár...
Ami még profi munkává varázsolja a könyvet, az a kb. minden harmadik-ötödik oldalon előforduló egymondatos életbölcsesség - nem, nem a képeslapos fajta, hanem az a vérkomoly, elolvasás után "na b@ssz@ meg" életérzést előidéző fajta (igen, ezt szoktam én "tartalomnak" hívni).

Tudjátok mi a véleményem az E/1-ben írt könyvekről... Ezzel kapcsolatban kicsit helyesbíteni szeretném magam. Semmi kifogásom nincs az E/1-ben írt könyvek ellen, amennyiben az író mindkét fél oldalát bemutatja. A játszma is egy a szereplőváltogatásos E/1-es történetek közül, és mint ilyen, tökéletes munkának tekinthető - oké, ehhez kellett az is, hogy az írónő jól tudja szemléltetni, hogy a két fiatalja két külön személyiség is (akik az elején elég drasztikusan el is térnek egymástól), és hogy jól tudja alkalmazni a különbözőségeiket. Gratulálni tudok Nyrae Dawn-nak, mert a megálmodott szereplői a legvégső fordulóig hűek önmagukhoz, következetesek még a hülyeségben is.

Összességében elmondhatom, hogy nekem nagyon tetszett ez a kis, romantikus szösszenet. Nem irritáltak a szereplők, volt érdemi mondanivalója a könyvnek, és elérte nálam azt, amit el kell egy ilyen jellegű könyvnek: átéreztem a szereplők boldog és kevésbé boldog pillanatait is. Merem ajánlani mindenkinek, aki szereti az ilyen jellegű könyveket.

Értékelés: 8 pont


Share:

2014. augusztus 19., kedd

Bella Andre: A Sullivan család /2014/

Van abban valami jó, ha az ember a saját kis könyvén dolgozik. Amikor épp teljes gőzerővel működik az alkotói fázis, akkor nincs idő olyan csip-csup dolgokra, mint korábbi pocsék könyves emlékeket idézgetni... Akkor az ember nyakig benne van a saját kis történetében, elmerül benne pont úgy, mintha olvasna. Annyi, hogy írás közben egy valami biztos: az alakulóban lévő románc nem múlik máson, csak az alkotón. Nincsenek korlátok, nincsenek béklyók, és nem kell azon morfondírozni, hogy vajon hol lesz bebuktatva a történet. Mert ez az írás egyik gyönyörűsége, és legnagyobb veszélye is egyben: az író soha nem tudja megítélni a saját munkáját. Persze, lehet elképzelése arról, hogy az alkotása jó-e, a közízlésnek megfelelő-e, színvonalas-e, de ezek a benyomások nem mások, csak illúziók. Mert az író fejében lehet valami teljesen kerek, és egész, és tökéletes, mégis lehet hogy az olvasónak nem lesz az. Lehet hogy az olvasó nem úgy fogja megközelíteni az adott művet, ahogy az író, lehet hogy nem annyira gondolja át, lehet hogy teljesen félreértelmezi, nem érti meg. Oké, azt itt kell elismerni, hogy ha az olvasó eltévelyedik, annak vélhetően van egy olyan oka is, hogy az író nem tudta sínen tartani a sztorit - lehet, hogy a mű mégsem volt annyira "jó", mint ahogy azt az alkotó képzelte. Lehet hogy a mérhetetlen önbizalom alapja csak az üresség, vagy az akarni vágyás - tehetség nélkül. Én úgy vagyok a tehetséggel, mint a kísértetekkel. Ha írásról van szó, nem a szó szoros értelmében hiszek benne. Szerintem mindenkiben ott lakozik a képesség, hogy bravúrosan fejezze ki magát írásban. A probléma gyökerét én inkább a türelemben látom. Nem mindenkiben van meg az elszántság, vagy a türelem ahhoz, hogy órákat ücsörögjön egy ötlet felett, hogy hosszú perceket áldozzon egy mondat átfogalmazására, nem mindenkiben van meg az a szenvedéllyel összekevert elmebaj, ami arra késztet, hogy lefekvés után is felkeljünk a jegyzetfüzetünkhöz, csak mert egy frappáns szócsörte eszünkbe jutott. A másik buktató a fantázia hiánya szokott lenni - könyörgöm él ezen a bolygón több mint hét milliárd ember... Nem lehet mindenkinek egyedi ideája! És itt szoktam bekanyarodni mindig oda, hogy ez eredeti ötlet - ha a romantikus ponyvák világát nézzük - nem elvárás. Nem egy írót tudnék most mondani, akiknek szinte minden könyvük ugyanarról szól, és mégis veszik őket, mint a cukrot, mert stílusában szellemes, lendületes, megunhatatlan, magával ragadó... Ha jól van eladva a történet, akkor ugyan kit fog érdekelni olvasás közben az, hogy az adott témáról nem az az első bőr, ami lehúzásra kerül? Szóval igen... A jó könyv misztériuma még mindig azon áll vagy bukik, hogy hogyan van körítve, és hogy mennyire következetes - és persze, hogy az író mennyire tudja hitelesen azt átadni. Egy biztos - és lehet hogy pofátlanság a részemről ilyet kijelenteni, de - amikor én írom a saját történetemet, akkor az úgy lesz megírva, ahogy én szeretném. Addig csinosítgatom ameddig akarom, és bár az a fajta vagyok aki sosem elégedett - főleg nem a saját történetével -, amikor olyan könyv kerül a kezembe, mint jelen irományunk is, akkor mindig röppentek egy hálaimát az ég felé, hogy milyen csuda klasszul el tudom magam segítség nélkül is szórakoztatni... És ilyenkor mindig megkönnyebbülök, mert ettől a gondolattól már csak egy lépés az, hogy nem vagyok rászorulva ezekre a könyvekre, ha nem akarom őket, akkor nem fogom akarni őket, és kész... Írok egyet, ami szerintem jó, és ennyi! Azt pedig csak csendben remélhetem, hogy az effajta lázadásommal, és alkotói kényszeremmel, lesz majd más is, akiben ki tudom tölteni azt az űrt, ami engem is olykor-olykor kegyetlenül arcon szokott csapni.



Néha csak egy pillantás kell.
Chloe Peterson megesküdött, soha nem követi el többé azt a hibát, hogy megbízik egy férfiban. Indokai olyan fájóak, mint a sérülések az arcán. Úgyhogy amikor kocsija a vizes útról belecsúszik az árokba, meg van győződve róla, hogy az a fantasztikus fickó, aki megmenti, túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. 
Chase Sullivan sikeres fotográfusként válogathat a gyönyörű nők közül. Elégedett az életével - amíg rá nem talál Chloéra és a totálkáros kocsijára a Napa Valley-i út szélén. A köztük felsistergő vonzalom minden szerelmes pillantással és bűnösen édes érintéssel egyre nő, s Chloe nem tehet róla, de el kell tűnődnie rajta, hogy talán azzal a férfival találkozott, aki kivétel a szabály alól... 
Bella André az erotikus romantikus családregények műfajának nagysikerű írónője, a New York Times bestseller szerzője. Érzékenyen megírt történeteit már több mint tíz országban olvashatják rajongói. A Sullivan család-sorozatban megismerhetjük a testvérek, a hat fiú és az ikerlányok izgalmas szerelmi életét.

Kiadó: Ulpius
Oldalak száma: 348
Ára: 3499 Ft


Szokás szerint, jelen véleményem is agyon lesz spoilerezve. Legmélyebb bocsánatomat közvetíteném mindenki felé emiatt, de higgyétek el, ezt a könyvet nem lehet spoilerezés nélkül látványosan kifilézni. Mert hát már megint oda jutottunk el, hogy Lindácska olvasnivalót keresett - ami még nem is lett volna baj, de sajnos talált is. Kezdek félni attól, hogy nekem külön érzékem van az igénytelen könyvek megtalálásához. Remélem nem! Szeretnék még jó könyvet is olvasni a remélhetőleg jó sokára bekövetkező halálomig...
De most maradjunk egy kicsit a mában... És maradjunk Bella Andre könyvénél...
Igen, mindenkinek adott a lehetőség, hogy elképzeljen a szokásos pozíciómban - az ágyban henyélve - ahogy falom - hah! - az oldalakat, és közben kínlódom - még mindig színpadiasan - miközben ajkaimról olyan foszlányok, és morgások törnek fel, amik iszonyúan hasonlítanak a "na menj a picsába..." hangulatkifejező szóösszetételre. Íme... Hát így teltek az óráim a könyvvel.
Egyenesen szégyellem már leírni ide, de ez a remek annyi sebből vérzik, hogy... szóval... khm... Közelítsük meg másképp: a könyv nem áll másból csak sebekből - amik véreznek.
Istenem, hogy már megint csak az elégedetlenkedésem fog hangot kapni...

Szóval, teljesen meglepő módon a Sullivan család, az egy család, nevükön nevezvén őket, a Sullivan-ek. Hihetetlen mik nincsenek. Ez a család Californiában tengeti mindennapjait, egyesek Frisco-ban, mások a Napa-völgyben, megint mások a világ másik végén. Ez a család nyolc gyermeket tudhat a magáénak, amiből már nyolc felnőtt. Hat fiú, két lány - akik mellesleg ikrek. Ez eddig idilli. A családfő már évekkel korábban elhunyt, az édesanya nevelt fel mindenkit, és csak úgy ömlik a boldogság, és a törődni vágyás a könyv minden lapjából. Tehát még mindig idilli a dolog. Van egy Catherine Anderson nevű írónő, akit én meglehetősen kedvelek. Neki vannak családregényei. Minden eddig magyarul megjelent könyvét olvastam, mert egyszerűen nem vagyok képes ellenállni neki. Ha az idealizálásról van szó, akkor az írónő toplistásnak nevezhető - és amúgy is. A könyveiben mindig olyan konfliktus van, amit nem lehet elbagatellizálni, amik nem hétköznapiak - deréktől lefelé megbénult főhősnő, agysérülésből felépülő főhősnő, egy férfi aki elvesztette gyermekét és feleségét egy balesetben, és így tovább, és így tovább... Minden történetében központi szerepet kap a hit, és a vallás téma is, amitől én alapesetben bőszen szoktam agybajt kapni, de nála nem, mert nem tukmálós, nem erőszakoskodó. Lágy és kedves, és nem ítélkezik. A szereplői értékeket képviselnek, a stílusa könnyed, nagyon olvasmányosan ír, és még ha helyenként bugyuta is, akkor is olyan őszintén és tisztán az, hogy nem lehet mást tenni csak bugyután mosolyogni miatta, és imádni azért hogy olyan amilyen. Catherine Anderson családjai mindig összetartó családok, gerinccel, odaadással egymás iránt - idealizál, de nem túl idealizál, egyszerűen csak megteremti azt a családi formát, amihez mindenki vágyna csatlakozni, beleszületni, hozzáragadni. Ezzel szemben Bella Andre családja jóval... hogy is mondjam csak... kevésbé földhöz ragadtabb. Merthogy ebben a családban - függetlenül attól, hogy a húszas évei elején, vagy a harmincas évei közepén jár az illető - mindenkinek komoly karrierje van. Összeszedem:
Van egy jól menő borász, pincészettel, szőlőkkel, vendégházzal, csúcs kocsival, vastag tárcával (igen, most még csak Marcus pénztárcájáról beszélek...), és minden egyébbel, ami ahhoz kell hogy a társadalom megbecsült, és elismert tagja lehessen...
Van egy színész, aki már befutott színész, nem az a koplalós fajta, aki még épphogy csak csoszog a világot jelentő deszkákon, éhbérért... Nem, kérem alássan, ez a színész, az a fajta színész, akit már egy világ ismer, és elismer...
Van egy profi baseball játékos... - tuti, hogy van valami turpisság ezeknek a gyerekeknek a génállománya körül...
Aztán van egy profi fotós - megint csak nem a tengődő művészlélek fajta, hanem inkább a "meztelen szupermodell ciciket bámulhatok egész álló nap, és még pofátlanul meg is fizetnek ezért" féle...
Van egy, akinek autókereskedő-autójavító franchise bolthálózata van, és aki hobbiból azzal szórakozik, hogy még autóversenyeken is indít autókat - ja igen, és még amikor szabadideje lenne, még akkor is kocsikat bütyköl (erre mondják azt nemzetközi vizeken hogy a "munkája a szenvedélye", a mi hazánkban az ilyet legfeljebb csak megbámulják, és elkönyvelik mentálisan sérültnek)...
Van egy tűzoltó - mély sóhaj...
Van egy koreográfus/táncos, aki a második könyvben már az éppen aktuális popdíva mellett dolgozik...
És végül de nem utolsó sorban van egy... könyvtáros. A kis kakukktojás. Szerintem az utolsó testvérnél Bella Andre fantáziája elfogyott - ami nem is csoda, hisz egy ilyen famíliában, ahol mindenki milliomos, vagy legalábbis közel van hozzá hogy az legyen, vagy ha éppen nem dúsgazdag, akkor az éltére fittyet hányva menti idegen emberek életét, nehéz az utolsó testvérnek is produkálni valami rendkívülit. Azért az már naaaagyooon meredek lett volna, ha a nyolcadik Sullivan lett volna az Államok első zsidó-biszexuális-kínai származású-női elnöke, olyan humanista érzékkel, ami még Teréz anyában is áhítatot ébresztett volna, és aki a földön először érte volna el hogy emiatt még húsz éves kora előtt szentté avatják. Na igen... ezt bonyolult lett volna kifejteni, és levezetni, így Bella Andre gondolt egyet, a homlokára csapott, és azt mondta: legyen könyvtáros! És úgy vala... Így mi földi halandók sem érezzük magunkat teljesen törpének az ABC-ben dolgozó anyánk, és a gyárban robotoló apánk miatt... Hihetetlen, hogy most már nem csak egyének jelennek meg ultrakiszuperáltan egy könyvben, hanem egész családok... Valahol értem én a logikát... Nézd már, itt van ez a valójában igazán szexi pasi/csődör, aki izmos, és gazdag, és művelt, és olyan az ágyban mint egy isten, és még van annyira hülye is hogy kikezd a hősnővel... Elbumlizunk a harangokig, és mit tud felmutatni Mr. Tökély? Semmit. Ami ugyebár nem járja! A tökéletes pasinak tökéletes család kell! Egy teljes klán! Ahol több a férfi, mint a nő, csak hogy az ifi asszonykának mindig legyen kin legeltetni a szemét, és hogy magában hümmöghessen mekkora szerencse is érte, hogy ennyi rendkívüli, és tökéletes ember közt lehet... Az ilyen mérvű idealizálási kényszerre szoktam volt én azt mondani nemes egyszerűséggel, hogy giccs. Vagy azt hogy harsány. És hogy semmi, de semmi köze nincs a hétköznapi ember világához, de még azt is meg merem kockáztatni, hogy annak álmaihoz sincs semmi köze. Túlzás, Bella Andre a neved.

Főhőseink:
Chase a befutott fotós, aki a klán tagja, és Chloe aki volt férje elől menekülve a szakadó esőben a kocsijával egy árokban köt ki. Mit ad isten, Chase épp arra furikázik, így kimentő hősnőnket szorult helyzetéből, ami determinálja is nekünk rögtön, hogy becsapott a villám. Juhé!
A fülszöveg alapján az ember lánya azt hihetné - vagy legalábbis én azt hittem - hogy hősnőnk arcán legalább egy harminc centis, mély árkú sebhely kell hogy húzódjon (menő fotográfus, és a nő akinek "indokai olyan fájók, mint a sérülések az arcán"), hogy patent lehessen a konfliktus... Kiábrándulás, Chloe-nak "csak" bepancsoltak egyet, ami miatt van ugyan monoklija, de ami szépen meg is fog majd gyógyulni, így fuccs az önképet érintő válságnak, és a mély dilemmának, hogy "vajon miért szeretne engem egy olyan férfi, akinek csupa szépség közt zajlik az élete?". Lelőttük, elföldeltük... Jöhet a duhajkodás! Ami amúgy meg... jaj... (mindjárt kitérek erre is).

Chloe... Nem tehetek róla, de ettől a névtől nekem a Deep Impact c. film óta (nem, nem pornó, hanem az az aszteroidás mozi), mindig a Clorox jut az eszembe... Na jó, lapozzunk. Szóval Chloe olyan hősnő, amilyen nagy átlagban a hősnők lenni szoktak. Össze van omolva, nem tudja merre van az egyenes, szüksége van egy gáncs nélküli lovagra ahhoz, hogy lélegezni tudjon. Remek. Kiderül, hogy a rosszul elsűlt házassága miatt totálkáros, a férje elől menekül, nincs pénze, egy táskája van, és még a kocsija is összetörik. Az már csak a slusszpoén hogy még rendesen bőrig is ázik szerencsétlen. Én már azt vártam, hogy mikor fog beütni a krach egy tüdőgyulladás formájában, de ez nem következik be - és csak azért nem szerintem, mert a Napa völgy, és California is úgy egy az egyben elég meleg éghajlatú.
Hölgyeményünk sem egy nagyon komplex fajta, szendécske is néha-néha, de azért nem mindig. Első ténykedése ugyanis, miután Chase elviszi Marcus borászatának vendégházába, hogy a pezsgőfürdőzésre alkalmas kádban nekiáll maszturbálni. Hah! Minő fordulat... Nem fogjátok kitalálni, de persze hogy az ajtó nem volt bezárva, így Chase meglepi hősnőnket, ráadásul pont akkor, amikor annak gyönyörittas sóhajjal röppen ki az ajkán hősünk neve. Aztarohadt... És íme a válasz, hogy én miért is nem szoktam idegen kádakban maszturbálni... Murphy törvénye: tuti, hogy akkor amikor jó lenne, meg lennék zavarva, és ugyan hihetetlen, de azért vannak olyan helyzetek, amikor még nekem is képes volna pipacspirosba borulni a fejem. Mellesleg ez az intermezzo közvetlenül azután esik meg, hogy Chase-t egy meztelen nő várja a vendégszoba ágyán, aminek (megint csak egy nagy csavaros fordulattal) hősnőnk is tanúja lesz. Amin még lehidaltam: hölgyeményünk a karrierjét legszívesebben a foltvarrásra építené. Nem mintha bajom lenne a foltvarrással... De akkor is... Jó, rendben, fogadjuk el ezt úgy, hogy a Chase-szel kötött házassága után, akár már foltvarrással is foglalkozhat ha akar... (De miért pont a foltvarrás...? Mindegy...)

Hősünkről...
Chase azon felül, hogy a tökéletes mesebeli család tökéletes sarja, sok minden mást nem tudhat a magáénak. Úgy kell elképzelni a fazont, mint akinek a homlokához nőtt egy Leica lencsés Canon. Pont. Meg persze magas, meg vonzó, meg szexi, meg vasárnaponként a vízen jár... Mindent tud, amit egy tisztességes csődörnek tudnia kell, horizonton innen és túl, egy nagy hibája van csak: a szókincse néha egy tini színvonalán vonaglik. Számára hölgyeményünk kinézete, stílusa, megnyilvánulásai, és minden egyéb paramétere egy szóval jellemezhető: elragadó. Megszámoltam, összesen 45 alkalommal jelenik meg a könyvben ez a szó, ami azért nem piskóta egy kétszáz oldalas könyv esetében. Bevallom, valahol a harmincadik "elragadónál" már ott tartottam, hogy a fogaimmal fogom feltépni a csuklómon az ütőeremet.

Szóval hőseink összeakadnak, aztán nem sokkal később pedig egymásba is akadnak. A fülszöveg azt hirdeti, hogy ez erotikus/romantikus könyv. Hát mit tudom én... Nekem leginkább elment tőle a kedvem a szextől. Konkrétan lohasztó hatással bír a libidóra, nyelvtanilag olyan körülményes, és olyan bugyuta, hogy ember legyen a talpán, aki emiatt felharsan, hogy "ide nekem azt az orgazmust!". Esküszöm vagyok annyira nagyszájú, hogyha begerjedtem volna már egy ilyen könyvtől, akkor azt már el is ismertem volna... Ilyen még nem fordult elő (megjegyzem amatőr írásoknál már volt rá példa). Hogy Bella Andre könyve hol bicsaklott meg ezen a területen? Szinte mindenhol. Először is a főszereplőnk egy jól megtermett harmincas pasi, akire megállás nélkül úgy hivatkozik a történet, hogy "a fiú" - ezt is összeszámoltam, összesen 221 alkalommal jelenik meg a "fiú" mint kifejezés. Könyörgöm egy masszív testalkatú 190 akárhány centis fazon, aki már betöltötte a harmincat, legyen már FÉRFI! Nincs annál lelombozóbb, amikor egy erotikusnak csúfolt jelenten belül a "fiú" orbitális méretű keménysége böködi a főhősnő ezt meg azt a testrészét... Rögtön olyan érzésem lett tőle, mintha:
a, pedofil korhatáros pornót olvasnék;
b, mintha megrontanék valakit elméletben - vagy engem rontatnának meg mentálisan;
c,
...
mintha pedofil korhatáros pornót olvasnék...




Másik halálom az volt, hogy a megfogalmazás valami nagyon gyatra.

"Onnantól a test vette át az irányítást..."

"Chase a test minden egyes porcikáját kívánta..."

"... a nyelv újra érintkezésbe lépett a bőrrel..."

"A nyelv ezután lassú, érzéki utazásra indult.. (...) A nyelv végül a fogai között kötött ki."

"... elég volt a nyelv néhány mozdulata..."

És csak jönnek, és jönnek ezek a fajta megfogalmazások, én meg csak hajtogatom magamban, hogy "milyen test?", "milyen nyelv?", "kinek a teste?", "kinek a nyelve?". Az ilyen megfogalmazás távolságtartó. Mennyivel dallamosabb lett volna úgy, hogy "Chase az előtte heverő test minden porcikáját kívánta...", vagy "aztán az érdes, bársonyos nyelv újra megérintette, puhatolózva, tapogatva, lágyan...", és még " A férfi nedves nyelve újra rásimult a bőrére..", és így tovább...
A fent felsorolt mondatok körülbelül olyanok, mint egy szakácskönyv instrukciói, és legalább annyira izgalmasak is. A könyvhöz nem volt szerencsém eredeti nyelven, mégis úgy sejtem, hogy itt nem feltétlenül beszélhetünk írói bakiról. Ez inkább fordítási galiba lehet... Amúgy olvasói szemszögből teljesen mindegy, sajnos az érzékletesség függetlenül attól, hogy hol borult el a dolog, egy az egyben kimarad.

Csak hogy még egy kicsit belelovaljam magam...

Idézet:
"Chloe tudta, hogy újabb orgazmusra nem számíthat, hiszen épp az előbb volt egy csodálatosban része. Egy darabig ugyanaz nem ismétlődhet meg. Kinyitotta a száját, hogy ezt elmondja, de mielőtt egyetlen szót kiejthetett volna, rájött, hogy milyen jó most neki."

Lábjegyzet: a pasas épp a csaj lábai közt megbúvó nedves puhaságot kényezteti... a szájával.

Egy: milyen a nem csodálatos orgazmus? Van ronda orgazmus is?
Kettő: "egy darabig ugyanaz nem ismétlődhet meg..." - jaj dehogynem, babám... Ha mást nem, magaddal már sikerülnie kellett volna...
Három: "rájött, hogy milyen jó most neki...". Na, ezt elképzeltem. Hölgyikénk párás tekintettel néz bódultan előre egy "csodálatos" orgazmus után, elhúzódna, amikor is agyoncsapja a felismerés, hogy: "Nézd már! Nekem ez jó!"... Hm... Nem mondod bogaram... Ki hitte volna, hogy az utójáték is lehet jó? És ez így megfogalmazva: "rájött, hogy milyen jó most neki"... Ezt a felfedezést besoroljuk majd valahová közvetlenül Magellán teljesítménye mögé.

És akkor azt hiszem itt zárom is a soraim, mielőtt megint belelépnék abba a csapdába, hogy hosszabb véleményt írok, mint maga a könyv.
Olvasom a második kötetet is. Rávettem magam, mivel egyszerűen nem akartam elhinni, hogy a New York Times bestseller szerzőjének a könyve ennyire pocsék lehet - oké, volt már erre is példa, de mint ahogy fentebb is említettem, szerintem itt a fordítással is akadnak bajok. Természetesen a második könyvről is lesz majd vélemény a napokban, illetve ha minden jól megy, akkor a héten még Nyrae Dawn: A játszma című könyvéről is fogok írni egy beszámolót - ami mellesleg egy jó könyv volt, de ezt majd később.
Bella Andre ezen remekét pedig csak erős idegzetűeknek ajánlom.

Értékelés: 3 pont
Share:

2014. augusztus 11., hétfő

Ahol Megtalálod a Csődörödet Falva kontra kékharisnya 9.



Addison alig győzte visszaszorítani, feltörni készülő kuncogását. Na, nem. Oké, hogy hosszú hónapok óta ma reggel ébredt fel először kielégülten, még az is belefér, hogy legszívesebben rögtön visszarángatná az előtte magasodó férfit az ágyba, csak hogy biztos legyen abban, hogy ami az előző éjjel történt nem csak a túlfűtött fantáziájának az eredménye volt, de az kizárt, hogy minden büszkeségét és higgadtságát vesztve kacarászó csitrivé váljon. Még ha kényszerítenie is kell magát rá, akkor sem fog meghibbanni egyetlen jól sikerült numerától. Engedelmesen kinyitotta a száját, és hagyta, hogy Tanner a villa segítségével a nyelvére csúsztasson egy falatnyi omlettet. Hümmögött valami elismerésfélét – mivel egész véletlenül a reggeli ehetőre sikeredett –, és próbálta egyhelyben tartani a gondolatait. Ami azért volt kihívás, mert azok már élből egyhelyben toporogtak… Tanner körül. Figyelte a helyes kis szarkalábakat a férfi szemeinek szélénél, ahogy egy kósza mosoly miatt felszaporodtak, szinte mániákusokat megszégyenítő részletességgel égette be a tudatába azt a szájat, ami alig pár órája olyan szenvedélyesen kényeztette a testét, és úgy merült bele azokba az égszínkék szemekbe, mintha azok ezt követelték volna tőle. Mindent összevetve, kijelenthető volt, hogy sokkal jobban az agyára ment Tanner Crawford, mint az egészséges lett volna. És a legrosszabb az volt az egészben, hogy a józan ítélőképesség vészjelzéseit teljesen figyelmen kívül hagyva, minden pillanatát élvezte ennek az állapotnak.
– Mi volt ez az egész tegnap este, Tanner? – futott ki a száján minden alapos megfontolás nélkül.
A férfi elgondolkodva letette a villát a tányérra, és két kezével megtámaszkodott a munkapulton a combjai mellett.
– Szerintem, egészen nyilvánvaló mi történt tegnap éjjel… – válaszolta komolyan, miközben tekintete áthatóan pásztázta.
– Most nem a technikai részéről beszélek…
– Én sem. Megbolondítasz… – fújta ki Tanner zavartan a levegőt. – Olyan szinten elvesztem tőled az eszem, ami már nem normális. Minden meggyőzőképességemet latba vetettem, hogy elhitessem magammal, miért nem jó ötlet ez az egész… És idáig sikerült eljutnom. Pedig alapvetően egész jól tudok érvelni… Valószínűleg a kitartásommal van baj… Tegnap este, ahogy kimentél a kocsmának az ajtaján, egyszerűen begőzöltem. Haragudtál rám, én is dühös voltam, de abban a pillanatban csak az járt a fejemben, hogy meg kell, hogy kapjalak…
– És ha elutasítalak?
Tanner arcán jókedvű fintor suhant át.
– Ez nem szerepelt a lehetséges alternatívák közt. Mint említettem, nagyon meggyőző tudok lenni, ha akarok. Esélyed sem lett volna…
– Öntelt vagy.
– Ez így van – bólogatott komótosan a férfi vigyorogva. – Nem volt semmi vesztenivalóm tegnap éjjel, Addison. Ha elutasítottál volna, akkor ott tartottunk volna, ahol amúgy is tartottunk. Persze benne volt a pakliban, hogy egy jól irányzott pofon után, hisztérikusan kikéred magadnak a viselkedésemet, és elhajtasz. De ugyanennyi – ha nem több – esélye volt annak is, hogy megadod magad annak a vérlázítóan intenzív vágynak, ami bennem is ugyanúgy munkálkodik… Egyszerűen nem tehettem mást, csak azt, amit tettem. És tudod, így utólag – Tanner két tenyere közé fogta az arcát, és felfelé billentette a fejét, míg ajkaik egy vonalba nem kerültek – csak azt tudom mondani, hogy minden hibám ellenére, néha képes vagyok igazán jó döntéseket is hozni.
– Igen… – szuggerálta Addison a férfi feszes száját. – Módfelett elégedett lehetsz a teljesítményeddel.
– A te teljesítményed engem sokkal inkább meggyőzött.
– Igazán? Pedig emlékeim szerint nem is nagyon csináltam semmit…
– Ez nem igaz. Nagyon lelkesen kapaszkodtál a kanapéba… Meg nyöszörögtél… Sikoltoztál…
– Én nem szoktam sikoltozni…
– Határozottan emlékszem rá, hogy sikoltoztál…
– Álmaidban. Esetleg sóhajtoztam… vagy nyögtem…
– Most arra megy ki a játék, hogy bebizonyítsam neked az igazamat? – húzódott kaján vigyorra Tanner ajka. – Nem kell bevetned a női praktikák teljes tárházát, kedvesem, hogy rávegyél a gyakorlati demonstrációra. Elég, ha csak szépen megkérsz rá, és én máris állok rendelkezésedre… – vonogatta meg kacéran a szemöldökét a férfi.
– Ebben egy percig sem kételkedtem… – kontrázott Addison eltúlzott kedvességgel.
– Ó, nocsak. Valakinek kezd megjönni az önbizalma! Vajon ez a hirtelen jött bátorság ahhoz is ad neked elegendő erőt, hogy ádáz részletességgel elmondd nekem, mi is jár abban a csinos kis kobakodban?
– Neked ez a perverziód… Az állandó karattyolás.
– Ami igaz, az igaz – helyeselt Tanner, miközben két hatalmas tenyere bekúszott a köntös gallérja alá, addig lazítva a kelmét, míg Addison meztelen vállai elő nem bukkantak. – Szóval Addison – sóhajtott fel a férfi színpadiasan –, akkor hajlandó vagy szépen megkérni arra, hogy tegyelek boldoggá?
– Ez, kedvesem – nyomta meg a becézést erősebben Addison –, teljesen ki van zárva.
– Nem adod magad könnyen, mi? A teljesen nyilvánvaló tények ellenére sem…
– És mik is lennének azok a teljesen nyilvánvaló tények?
Tanner addig-addig vonogatta a testén a köntöst, amíg keblei ki nem szabadultak. A férfi tekintete felparázslott, ahogy a hirtelen hűs levegő összehúzta érzékeny bimbóit.
– Hmm… Teljesen nyilvánvaló tény például, hogyha ezt csinálom – ujjbegyével lassú, lusta köröket kezdett rajzolni az izgatott csúcsok köré –, akkor pillanatok alatt felizgulsz. És tudod mi történik akkor, ha felizgulsz, Addison?
– Sikoltozni kezdek? – vonta fel Addison a szemöldökét gunyorosan.
– Bár úgy lenne… – hümmögött Tanner megjátszott szomorúsággal. – De félek, ahhoz egy kicsit jobban meg kell erőltetnem magam…
– Ez bizony így van – bólogatott Addison komótosan. – De ne vedd ezt annyira a lelkedre. Közhelyes tanács ugyan, de állítólag, ha valamit igazán akar az ember, és ha hajlandó tenni is érte…
– Szóval így szoktátok csinálni, ti némberek… Nagyon furfangosan úgy forgatjátok az adott helyzetet, hogy a vadász érezze prédának magát…
– Tudod, Tanner – csúszott be Addison tenyere a melegítő gumírozott dereka alá, azokhoz a vérlázítóan kemény farpofákhoz –, ha te prédának kezded magad érezni, akkor én valamit nagyon, de nagyon ügyesen csinálok.
– És tényleg… – vonta közelebb magához a férfi. Csípője beékelődött a combjai közé, semmi kétséget nem hagyva izgalma felől. Addsion pulzusa a forró és kemény merevségtől azonnali tangóba kezdett.
– És most mi lesz? Itt a konyhapulton fogsz elkapni?
– Hmmm… Nem is volna rossz ötlet – préselte Tanner az ölének az ágyékát. – Minden célszerszám adott… Hely van bőven…
– Ezzel azért vitatkoznék… – tolta arrébb Addison a serpenyőt, miközben a fakanalat próbálta meg kioperálni a combjából, mindhiába… A fészkelődéssel csak annyit ért el, hogy egyre közelebb nyomódott az előtte terpeszkedő büszke hím büszkeségéhez – ami lássuk be, tényleg és pofátlan szerénységgel volt minden további nélkül büszkeségnek nevezhető.
– Tudod, ha ilyen vehemensen fogod tornáztatni továbbra is a csípődet, akkor van egy rossz hírem… Kettőnk közül csak én leszek boldog – fúrta a homlokát Tanner a nyakába. – Igaz hogy én nagyon boldog leszek, de akkor is… – emelte fel a fejét. – Légy jó velem Addison, és engedd, hadd tegyem a dolgomat – morogta feszes mosollyal az ajkain. – Leköteleznél vele…
– Óóó… Szóval így szoktátok csinálni, ti férfiak… – billentette meg Addison ismét kacéran a csípőjét, elégtétellel figyelve, ahogy a súrlódás miatt Tanner halkan felszisszen. – Hadd higgyük mi szerencsétlen nők, hogy szívességet teszünk nektek…
– És micsoda szívességet… – dörmögte a férfi. – Ennyi elég volt a játékból… – rántotta fel Tanner a derekáig a köntöst. – Kapaszkodj a nyakamba.
Addisonnak annyi ideje sem volt, hogy értelmezze a felszólítást. Egy röpke pillanattal később combjai már Tanner derekára fonódtak, a köntös a testéről a konyhapultra omlott, és a férfi érdes-nedves nyelve az egyik bimbóját szopogatta. A vágy futótűzként robogott végig minden porcikáján. Ösztönösen közelebb nyomta magát Tanner forró testéhez. Addig mocorgott, míg érzékeny szemérme teljesen hozzá nem simult a férfi keménységéhez.
– A rohadt életbe… – szakadt el Tanner szája a mellétől. – Nagyon nem lesz ez így jó… – kapott a feneke alá a férfi, hogy még jobban magához rántsa. Csípőjével ingerlő, apró lökésekbe kezdett.
– Ó… – szökött ki Addison ajkai közül egy elfojtott nyögés, ahogy a férfi tompa makkja duzzadt csiklójának dörzsölődött. – Szerintem túl jó is lesz… – sóhajtotta. 
Tanner kék tekintete izzva szegeződött az arcára.
– Kell neked, igaz? – duruzsolta. – Ez…– döfött egy erősebbet – kell neked. Én, kellek neked…
– Tanner…
– Ez nem csak egyszerű szórakozás, Addison – nyalintotta meg a férfi az alsó ajkát. – Soha senkivel nem volt még annyira jó, mint veled… Neked sem, ugye? Soha nem éreztél, még csak hasonlót sem, igaz?
Addison feje erőtlenül hátracsuklott, amikor nőiességének a központja pulzálva összehúzódott. Egy karnyújtásnyira volt a megkönnyebbüléstől, annak ellenére, hogy Tanner éppen csak hozzáért. Lávaként száguldott az ereiben a vér. Annyira sikamlós volt, annyira egyszerű…
– Nem… – futott ki a száján a vallomás akaratlanul. – Soha nem volt ilyen…
– Mondd, hogy szeretnél magadban érezni! Mondd, hogy annyira vágysz rá, mint én…
– Kérlek… – nézett Addison egyenesen a kéjtől villogó kék szemekbe. – Érezni akarom, ahogy kitöltesz, ahogy lüktetsz bennem… Ahogy mozogsz bennem…
– Keményen fogok mozogni benned… erősen. Képtelen lennék lassan csinálni…
– Nem akarom, hogy lassú legyél… Nem bírnám ki, ha lassú lennél…
Tanner egy kicsit elhúzódott tőle, épp csak annyira, hogy le tudja rángatni a derekáról a nadrágot. Ahogy merev farka kiszabadult, a kezébe fogta, és a fejét Addison nőiességének a bejáratához igazította.
– Felkészültél, aranyom? – dünnyögte összeszorított fogakkal.
Addison szemei lecsukódtak, ahogy megérezte az édes feszítést a lábai közt. Annyira kívánta már a férfit, annyira érezni akarta, hogy képtelen volt megszólalni, így csak erőtlenül bólintott egyet. Beharapta az ajkát, amikor Tanner férfiasságának a hegye a testébe csúszott.
– Atyaisten… – nyögött a fülébe a férfi. – Annyira forró vagy… – nagytermetű teste alig érezhetően megremegett, ahogy elmerült benne. Hangosan kifújta a levegőt, jól láthatóan küzdött az önuralma megtartásáért. – Nem megy! – hörögte felindultan. Hevesen kihúzódott a testéből, de mielőtt Addison tiltakozni kezdhetett volna, ismét előrenyomult. Rendületlenül, mellőzve minden óvatosságot, fejvesztve, állatiasan döngölni kezdte.
Addison látótere teljesen elhomályosodott, bőre kipirult, és hullámokban öntötte el testét a melegség. Verejtékező homlokát a férfiénak döntötte, miközben ujjai Tanner vállát markolták. Körmei a feszes húsba mélyedtek, felsértve a férfi hibátlan bőrét. Fékezhetetlenül épült a testében az orgazmus. Combjai remegtek, melle az örült tempótól ritmikusan Tanner mellkasának nyomódott, összezsugorodott bimbóit a lágy szőr csiklandozta.
– Mélyebben… – suttogta öntudatlanul, combjait még erősebben Tanner csípőjére fonva.
A férfi egyik keze a tarkójára csúszott, a hajába markolva feljebb billentette a fejét.
– Nézz rám! – parancsolt rá, a visszafojtott vágytól felismerhetetlenségig mélyült hanggal. Egy kissé lentebb és előrébb mozdította a csípőjét, hogy a behatolás szöge megváltozzon, majd újra a testébe siklott. – Mennyire mélyen? – húzódott ki újra.
– Még mélyebben… Úgy akarom, ahogy tegnap éjjel. Teljesen érezni akarlak…
– A francba… – sziszegte Tanner. Két hatalmas tenyerébe fogta Addison fenekét, és majdnem teljesen leemelve a pultról tövig a testébe merült. – A francba… A rohadt életbe…
Addison szemérme teljesen a férfi ágyékának préselődött. Tanner nem mozdult, hangos levegővételekkel próbálta menteni a higgadtsága maradékát, totálisan sikertelenül. Addison átbillent azon a ponton, ahol még képes lett volna értelmes gondolatokra. Minden porcikáját eluralta a kielégülést kergető ösztöne, aminek semmi köze nem volt a megfontoltsághoz, vagy akár a józan paraszti észhez. Nem tudott Tanner mozdulatlanságára figyelni, nem bírta visszafogni magát… Mindkét kezével a háta mögött a pultra támaszkodva körözni kezdett a csípőjével.
– Ne csináld! – mordult rá a férfi nyersen. – Várj egy kicsit!
– Képtelen vagyok rá… – nyüszített fel Addison, ahogy egyre közelebb ért a csúcshoz.
– Beléd fogok élvezni!
Bár Addison füle az teljesen jól értette, amit a férfi mondott, az agya minden funkciót nélkülöző szivacsos mivolta megakadályozta abban, hogy érdemi választ tudjon produkálni erre az aggályra. Csípője ugyanarra a ritmusra őrölt tovább, míg alig pár pillanattal később meg nem érezte a földöntúli mámornak az első hullámát. Fejét hátravetve sikoltott föl, amikor a gyönyör első görcse végigzúdult a testén. Olyan erővel csapott le rá a kéj, hogy érezte, ahogy foga felsérti az alsó ajkát. Vérének fémes íze, kettejük összekeveredett illatával együtt elzsibbasztotta az érzékeit. Még nem ült el teljesen a körülötte tomboló vihar, amikor Tanner hirtelen visszahúzódott a testéből, és hangos nyögésekkel a hasára és a vénuszdombjára élvezett.
A kielégültség bódult köde lassan oszlott fel körülöttük.
– Ez nem vallott éppen értelmes felnőtt viselkedésre… – szögezte le Tanner ujjával a hajába szántva. – Kevesebben, mint egy hajszálon múlt…
Addison kitisztult elméjét rekordidő alatt öntötte el kétségbeesés, és az önvád.
– Édes istenem… – temette tenyerébe az arcát. – Hogy lehettem ilyen idióta?
– Akkor, ha jól sejtem, nem szedsz fogamzásgátlót…
– Nem. Ugyan mi okom lenne rá? Időtlen idők óta nem voltam senkivel. – Keserves sóhaj hagyta el az ajkait. – Köszönöm… – fúrta tekintetét egyenesen Tanner nyílt tekintetébe. – Legalább neked megmaradt valamennyi a józanságodból. Nem tudod véletlenül, hogy most miért érzem magam megbántva emiatt?
Tanner vigyorogva csókolt bele a tenyerébe.
– Veled tényleg nem egyszerű, kedvesem. Legközelebb viszont nem leszünk ennyire könnyelműek.
Addison mosolyogva simogatta meg a férfi arcát. A gyomrát eluraló mélységes gyengédség mellett, ami igazán zavarta az a megkönnyebbülés teljes hiánya volt. Nem akart gyereket. És most nem is lesz gyereke… Nem lesz, mert ez a fura módon fantasztikus pasi, még akkor is vigyázott rá, amikor neki máson sem járt az esze, csak a vaginájában pumpáló gránitkemény farkon. Szégyen, de ez volt az igazság… Abban a pillanatban, amikor Tanner rászólt, legszívesebben az arcába kiabálta volna, hogy nem érdekli, ha benne élvez el. Sőt! Élvezzen csak nyugodtan, mert pont azt szeretné, azt kívánja minden sejtje. Ha pedig gyerek lesz belőle? Akkor gyerek lesz belőle… Persze, amint kikristályosodott a tudata rögtön visszakozni kezdett ezzel a nem éppen épelméjű elgondolással. Az esze nagyon szépen és hangsúlyosan elszabadította a testében a pánikot. De a szíve és a kaotikus érzelmei nagyon hamar leoltották a feltörő kétségbeesést. Mire megijedhetett volna, már csak egy mondat kavargott benne: tényleg annyira borzasztó lenne Tanner Crawfordtól teherbe esni?
Hát persze, hogy az volna! Hisz nem is szeretik egymást. Nem is ismerik egymást! Alig egy órája, még azzal az elhatározással jött ki a konyhába, hogy sínreteszi magukat, és berekeszti ezt a bimbózó románcot… viszonyt… akármit. Most meg gyermekeken, meg terhességen gondolkozik? Hát teljesen elment az esze?
– Nagyon elgondolkoztál… – jegyezte meg homlokát ráncolva a férfi. – Minden rendben?
– Hát persze! – vágta rá Addison kissé túl gyorsan, és lelkesen a választ. – Miért ne lenne? Mi baj lehetne? Hisz minden rendben van, nem?
– Eddig így hittem, de most kezdem azt hinni, hogy talán még sincs minden rendben…
– Ne is foglalkozz velem! – paskolgatta Addison szórakozottan a férfi mellkasát. – Tudod, ez csak amolyan női agybaj… Elő szokott fordulni mással is… Legalábbis nagyon bízom abban, hogy más nőkkel is elő szokott fordulni…
Tanner elkapta a kézfejét.
– Bármi zavar, nekem elmondhatod…
A férfi nyílt segítőkész szándéka fájdalmas kacajra késztette Addisont.
– Hidd el, ha elmondanám min járt az eszem, teljesen buggyantnak tartanál, méghozzá jogosan. Légy oly jó, és kímélj meg attól, hogy kolosszális barmot csináljak magamból.
– Nem értelek… Próbállak megérteni, de ha megfeszülök sem értelek…
– És az így is van jól…
– Addison…
– Tanner… Szállj le erről a témáról. Nem kell mindenről tudnod, ami a fejemben zajlik.
– Attól óvjon meg az ég, hogy az összes gondolatodat megismerjem! El bírom képzelni néha, milyen káosz uralkodhat odabent – kocogtatta meg a férfi a mutatóujjával a homlokát. – De ha a sok valami közül csak egy is kihathat erre az egészre közöttünk, arról tudni szeretnék. Terveim vannak veled, és nem szeretném, hogy bármi tönkre tegye ezeket a terveket.
– Ez vicces. De tényleg. Egyrészt az itt – bökött Addison is az ujjával a halántékára –, felelhető káosz, semmi másnak nem köszönhető csak neked. Másrészt… kíváncsi lennék mennyire komplexek azok a terveid! Le merem fogadni, hogy még a házból sem kell kilépni miattuk!
– Babám, attól hogy fedett pályán játszunk, a játék még lehet izgalmas!
– Hogy te mennyire tipikus férfi vagy!
– Ez most bók akart lenni, vagy sértés?
– Még nem döntöttem el.
– Akkor jó. Amíg te ezen gondolkozol, addig én szívesen felvilágosítalak arról a nem elhanyagolható tényről, hogy a harciasságod és a riposztjaid újra fel fognak húzni…
– Lassan kezdem azt hinni, hogy téged már a kisujjam látványa is fel tudna húzni…
– Bánod?
– Még ezt sem döntöttem el – csattant fel Addison durcásan.
– Hazudós… – vigyorgott nyíltan a képébe Tanner. – Dehogy bánod. Minden percét ugyanannyira élvezed, mint én. Nem kell ettől kislányos zavarba jönni! Felhatalmazlak rá, hogy akkor élj vissza ezzel a vonzalommal, amikor csak akarsz. Kényszeríthetsz, kihasználhatsz… Nem lesz egy rossz szavam sem emiatt.
– Ezt rögtön gondoltam.
– Addison… – sóhajtott fel komolyan néhány gyötrően hosszú másodperccel később a férfi. – Szeretnék kérdezni valamit, minden viccet félretéve… Ez a burok, ami mindig körbevesz, ez a gunyorosság, elzárkózás, túlzott határozottság… Ez miattam van? Én hozom ki belőled?
Addison a hirtelen éles váltástól kapott átmeneti agybénulás miatt, azt sem tudta mit is kellene válaszolnia. Egyszerre érzett kényszert a nyelésre, és a torokköszörülésre, plusz a levegő is élesen sivítva akart kiszökni a tüdejéből.
– Arról nem volt szó, hogy személyeskedni is fogunk – sütötte le zavartan a tekintetét.
– Óhatatlanul megesik az ilyesmi, ha két ember érdeklődik egymás iránt…
– Igen, megesik az ilyen, ha a felek érdeklődnek egymás iránt. Csak ott számítottad el magad ismét, hogy mi nem érdeklődünk egymás iránt – fortyant föl Addison. – Mi dugunk. Semmi több.
– Ezzel az állítással magadat akarod megnyugtatni, vagy azt akarod, hogy cáfoljalak meg?
Ez az egy mondat nagyobbat szólt, mint egy csattanós pofon az arcán. Szótlanul elkezdte visszarángatni a köntöst a testére. Tanner morogva lépett hátrébb.
– Már másodszor játszod ezt el velem! – dörrent fel dühösen. Szemeiben már nyoma sem volt a gyengédségnek, vagy a játékosságnak, helyüket a harag váltotta fel. – Nem a kezedet kértem meg! Nem kértem tőled semmit, mégis úgy csinálsz, mintha íratlan szabályok tucatjait rúgtam volna fel. Ami nem igaz! Én meséltem a családomról, és láss csodát, nem dőlt össze a világ! Miért akkora baj az, hogy szeretnék többet tudni rólad? Még akkor is, ha tudom, hogy pár nap múlva már csak hűlt helyed lesz… Érdekes embernek, kivételes nőnek tartalak! Foglalkoztatsz… Mi normális emberek, olykor-olykor szoktunk beszélgetni egymással… mindenféle dugás nélkül is…
– Senki nem kért arra, hogy mesélj a családodról! Nem kérdeztelek az életedről, amit akartál azt önszántadból, kérés nélkül árultad el…
– Mert te nem is kértél volna meg rá!
– És ez miért baj? Nem, nem kértelek volna meg rá, és ennek nagyon egyszerű oka van… Ha valakit megismersz, ha megismered a fájdalmait, a motivációit, az álmait, és még vonzódsz is hozzá, akkor elkerülhetetlenül előbb-utóbb meg is… – itt elharapta a mondatot.
– Szereted – fejezte be helyette a gondolatmenetet Tanner. – Ettől félsz? Ez az oka annak, hogy mindenkivel ilyen távolságtartó vagy?
– Lehet, hogy a szeretet optimális esetben épít és támaszt ad, de lehet fegyver is – fújta ki a levegőt Addison letörten. – Jobban megtaníthat a magányra, mint bármi más az életben. Aki szeret, az elgyengül, figyelmetlen lesz, és ha valami balul sül el, akkor azt az elevenébe fogja kapni. Nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy bárkit is beengedjek a védősáncaim mögé. Nekem így kényelmes, így érzem magam biztonságban…
– És a tüskéidet én hatványozott számban kapom, igaz? – fürkészte az arcát a férfi. – Mert te is érzed azt, amit én… Hogy ez más. Több.
– Nem több. Nem lehet több – rázta meg a fejét Addison. – Így is elég bonyolult körülöttem minden, nem foglalkozhatom még ezzel is. Nem áldozhatok energiát egy elve elvetélt dologra…
– Honnan tudod, hogy eleve elvetélt?
– Ezt komolyan kérdezed? – hitetlenkedett Addison.
– Ami azt illeti igen… Kíváncsi lennék a válaszodra.
– Ugyan már! Mit számít az én válaszom? Te sem akarsz kapcsolatot! Vagy tévedek? Alig egy-két nappal ezelőtt, még legalábbis nagyon ezt hangoztattad…
– Ember vagyok, Addison. Jogom van meggondolni magam… – felelte egyszerűen a férfi. Mintha csak az időjárásról csevegnének.
Addison majdnem harsányan felnevetett.
– Nem hiszem, hogy meggondoltad volna magad.
– Az én érzéseimet és döntéseimet, most hagyjuk egy kicsit békén. Szeretném hallani a válaszodat, aztán majd én is válaszolok neked.
– Azért eleve elvetélt ötlet – szűrte Addison a fogai közt a szavakat –, mert te túl sok vagy, túl veszélyes vagy nekem. Túlságosan hatsz rám. Ha beengedlek, ha közel engedlek… Akár így, akár úgy, de össze fogsz törni.
– Jézusom! Mi történt veled? Mitől vagy ennyire bizalmatlan?
– Nem számít mi történt, vagy mi nem történt! Semmi égbekiáltó rossz nem esett meg velem az életem folyamán. Könyveld el ezt az egészet, velem született rendellenességként.
Tanner pár nyomorúságos percig csak merőn nézte.
– Tudod, alig egy héttel ezelőtt – szólalt meg aztán fojtottan –, még meg voltam győződve arról, hogy nem való nekem párkapcsolat. Korlátoz, olyan elvárásokkal operál, amiket ember legyen a talpán az, aki képes teljesíteni. Lisa után megfogadtam, hogy még egyszer egy nő sem fog belőlem címeres ökröt csinálni… Ma reggel, amikor felkeltem, hosszú ideig csak néztem, ahogy alszol, és egy valami teljesen világossá vált bennem. Te képes lennél arra, hogy akkora világbarmát csinálj belőlem, ami eddig még soha senkinek nem sikerült. Ami nem egészen volt világos, és ami azóta is foglalkoztat, hogy miért nem ijedtem meg ettől a képtől… Valamiért a testem, ha úgy tetszik, akkor akár az egész lelkem is, jobban bízik benned, mint eddig bárkiben… Olyan érzés, mintha be akarnál kúszni a bőröm alá, és én nem tudok ez ellen tenni semmit. Idegesítő, frusztráló, és igen… rémisztő is ez az érzés. És nem tudom, mi lenne a vége annak, ha hagynám, hogy ez megtörténjen. De a központi kérdés nem is ez jelenleg. Hanem csak az, hogy a feltételezhető nyereség megérné-e a kockázatot… Hogy a bizonytalan, fele-fele esélyes végkimenetel megérné-e a kockázatot. És tudod mit, Addison… – mosolyodott el szomorkásan a férfi – azt kell mondjam, hogy te megérnéd a kockázatot. – Tanner két keze közé fogta az arcát. – Te – hangsúlyozta újra –, megérnéd a kockázatot. – Erősen a szájára tapasztotta az ajkát, de csak egy futó, röpke percre, aztán elhúzódott tőle, majd lassan kisétált a konyhából, magára hagyva őt zavaros gondolataival.



***



Addison elment… Ugyan mi mást is tett volna, te isten barma, miután úgy lerohantad azzal a vallomással… őszinteségi rohammal… vagy mi a franc is volt az! Gondolta lezuhanyozik, addig a nőnek is lesz esélye egy kicsit lehiggadni, de mire kijött a fürdőszobából, csak az üres konyha várta. Az edények elmosva, minden patinás rendben… Csak a nő nem volt sehol. A NŐ! Annyi, de annyi facér hölgyemény szaladgál keresztül-kasul a világban, és neki pont egy ilyen makacs, rettegő, nagyszájú, idegesítő liba iránt kell érzelmileg – és minden más módon is – vonzódnia. Kész rejtély, hogy miért is alakult ez így! Más, hétköznapi embernek egyszerűen csak megadatik ez az érzés… Jönnek a randevúk, az első csók, az első pásztoróra, bemutatás a családnak, összeköltözés, aztán a nagyharangok… De neki nem! Neki a jószándékú sors, erősen nehezített pályát osztott. Nem elég hogy az adott NŐ nehezebben megközelíthető, mint a Mariana-árok legmélyebb pontja – ami amúgy egybeesik a világ legmélyebb pontjával is –, még ráadásul a természete is olyan kekec, hogy az valami rendkívüli. Nem is beszélve az ismeretlen tényezőkről, amikhez eddig még személyesen nem is volt szerencséje… És amikhez valószínűleg most már soha nem is lesz. Főleg ha ilyen nyamvadt szirupos dumákat fog kényszerszerűen elereszteni. Azért ledöbbentő, hogy minden tapasztalata és kora ellenére, mennyire tacskó módjára tud viselkedni… Persze ennek is akkor kell kiderülnie, amikor pont a profizmusára lenne szükség. Mindezeken felül mégis az volt a legmegdöbbentőbb, hogy ennek a „megéred a kockázatot” blablának minden egyes szavát komolyan is gondolta. Na, azt nem gondolta, hogy az a konyhai kis enyelgés, ilyen vérfagyasztóan realisztikusra és érzelmesre fog sikerülni. Még a monológja előtt egy perccel sem ötlött fel benne az, hogy nemsokára önként fogja a nyakát a tiló alá tenni, ráadásul tenni fogja ezt boldogan, dalolva, egyetértésben önmagával… Nem. Ez egy árva pillanatig sem merült fel benne. De aztán kinyitotta a száját, és ahogy belelendült, minden világossá vált. Az egész egy komplett képpé állt össze, amivel ritka hamar képes volt azonosulni. Addison eszméletlen volt az ágyban… és az ágyon kívül is. Szórakoztató volt, vicces, erős, és mindennek az ellentéte. Érzékeny, okos, olyan volt, mint egy bulldog, akinek csontot dobtak, aztán pár pillanattal később olyan elbűvölő volt, mint egy bolyhos kiscica. Rendben, ezek a váltások ki is kezdhetik egy hétköznapi ember idegeit, efelől semmi kétség nem volt. De ki is állította azt bármikor is, hogy Ő épelméjű, hétköznapi ember volna? Senki. Pont. Tény leszögezve: minden volt, csak hétköznapi értelemben véve normális nem. Akkor meg, hol van itt a hiba? Két személyiségileg, idegileg és érzelmileg rokkant ember ugyanolyan eséllyel lehetne együtt boldog, mint bárki más, nem? Ha erre a kérdésre mindkettőjük részéről egy erős „de” lett volna a válasz, akkor most nem feküdne egy kocsi alatt – annak a NŐNEK a kocsija alatt – egyedül, hanem vélhetően egy pihe-puha ágyban elégülne ki éppen… Vagy egy bárgyú romantikus filmet bámulna Addisonnal az oldalán, két marokra zabálva a chipset. Ja kérem, az már más tészta, hogy ha mindketten az erős „de”-t képviselték volna, akkor kijelenthető lett volna, hogy ugyanolyan hétköznapi módon elfuseráltak, mint a világon nyomorgó teljes tömeg. Ha ebben nem feszül ellentmondás, akkor már semmi másban sem…
– Hahó!
Meredith… 
Tanner úgy bámulta tovább az alvázat, mintha az lenne az egyetlen esélye a menekülésre. Ha valamire most igazán nem vágyott, akkor az Meredith örök optimista kisugárzása volt.
– Tanner!
A picsába…
– Garázs! – ordította el magát teli tüdőből.
Egy perccel később sógornője csinos bokája ott virított a kipufogócső mellett.
– Hogy haladsz Addison kocsijával? – csilingelt fel a hangja is.
– Remekül! – vágta rá morogva Tanner. – Ha ilyen sebességgel fogom folytatni, akkor Addison akár azon is elkezdhetne gondolkozni, hogy gyalog elindul New Yorkba. Lehet, hogy úgy hamarabb odaérne… – dünnyögte az orra alá.
– Nem jönnél ki az autó alól? Meglehetősen kényelmetlen úgy beszélni neked, hogy semmit nem látok belőled…
És íme… Az általános anyai hangsúly, amit minden nő a génjeiben hordoz, és ami kivétel nélkül minden nőnél aktivizálódik, mihelyt megszüli az első gyereket.
Tanner egy tompa nyögéssel kigurult az autó alól.
– Mit tehetek érted? – kérdezte, vagyis inkább motyorászta… minden segítőkészség nélkül.
– Gondoltam beugrom megnézni, hogy van Addison. Ismerlek már annyira, hogy tudjam, melletted még egy kaktusznak is jó esélye van elpusztulni…
– Köszönöm a bizalmat! Mindig olyan jóleső melegség tölt el, amikor ilyen kedves vagy hozzám…
Meredith türelmetlenül legyintett egyet a kezével.
– Szóval, hol van Addison?
– Nem tudom – tápászkodott fel Tanner. Olajos kezét szórakozottan egy rongyba kezdte törölgetni.
– Mi az hogy nem tudod, hogy hol van?
– Úgy, hogy Addison felnőtt nő, ez pedig nem börtön. Pár órával ezelőtt láttam utoljára, amikor együtt… khm… reggeliztünk.
Francos, béna torokköszörülés…
– Délután két óra van!
– Köszönöm, Meredith. Lehet, hogy hihetetlenül fog hangzani, de én is ismerem az órát…
– A vendéged órákkal ezelőtt eltűnik, te pedig ahelyett, hogy aggódnál, itt molyolsz egy kocsi kerekei alatt? Jézusom, mi ütött beléd? Addison egy ismeretlen városban van…
– Addison képes megvédeni magát… Ha a helyzet úgy kívánja, semmi kétségem nincs afelől, hogy rúgna, harapna, karmolna, sikoltozna… Ráadásul képes volna mindezt egyszerre csinálni. Az idegen város, amiben pedig van, alig kétszáz méter hosszú… Egy nagyvárosi bigének, az aligha jelenthet kihívást.
– Te jó ég… Mi a fene történt már megint? – vonta fel a szemöldökét Meredith, miközben azzal a megrovó pillantással méregette, ami minden tanár sajtsága volt. Hogy ezt hol tanulhatta? Soha egy percig nem tanított sehol, nemhogy iskolában…
– Nem történt semmi.
– Ne persze. Ne nézz hülyének, Tanner.
– Meredith… Most hagyj békén, jó? Nem valami rózsás a hangulatom, és egy nap csak egyszer szeretek bazári majmot csinálni magamból.
– Te jó ég… – ismételte meg a sógornője, immáron a teljes döbbenet jegyében. – Nagy baj van.
– Semmi baj nincs.
– Blake ugyanilyen savanyú volt, ugyanezzel a kivert kutya tekintettel járkált föl és alá, amikor összevesztünk. Hidd el nekem, ha te így nézel, az óriási baj…!
– Nem fogsz leszállni rólam, igaz? – sóhajtott fel tehetetlenül Tanner. – Mit neked magánélet szentsége és társai…
– Ne velem legyél durva, ha elszúrtál valamit!
– Nem szúrtam el semmit! – dobta a rongyot ingerülten a motorháztetőre Tanner. – Épp ez az… Nem szúrtam el semmit – ismételte meg halkabban. – Legalábbis úgy érzem, hogy nem szúrtam el semmit.
– Mi történt? – lépett hozzá közelebb Meredith. Kezét kedvesen a vállára tette, szeméből őszinte érdeklődés sugárzott.
– Elszúrtam… – bukott ki Tannerből megfontolatlanul. – Nem a ma reggelt… Hanem az egészet elszúrtam, úgy ahogy van. Több eszem is lehetett volna, tarthattam volna valahogy a távolságot… Felnőtt férfi vagyok az istenért! Miért nem látom azt, ami majd kiszúrja a szemem?
Meredith komótosan bólogatva figyelte, együttérzően, kecses kézfeje nyugtató köröket rajzolt a lapockáira.
– Tudod, Tanner… Halvány lila segédfogalmam sincs arról, hogy miről is beszélsz.
– Arról, hogy számít! – dörrent fel Tanner. – Addison! Addison számít! Jobban számít, mint hittem, hogy valaha számítani fog! – Idegesen a hajába túrt. – Ha nagyon romantikus lennék, ami nem vagyok, akkor úgy is mondhatnám, hogy Ő számít csak igazán… Elcsesztem. Teljes erőbedobással, egyenesen és visszavonhatatlanul elcsesztem. Egyetlen nő, érted? Egyetlen nő, aki olyan kiakasztó, hogy az már valami botrányos, pár nap alatt úgy átment rajtam, mint egy úthenger. Annyira összezavart, felajzott, feldühített, hogy most már abban sem vagyok biztos, amiben eddig az voltam. És tudod mit? Nem bánom, hogy így alakult… Lehet, hogy végig rossz úton jártam… Vagy lehet, hogy ez volt a helyes út, csak eddig rá vártam… Ez nem is fontos. A lényeg a jelen volna, nem? Hát a jelenben ez a nő, annyira tartott érdemesnek, hogy elpárolgott a szemem elől, miután elmondtam neki azt, amit most neked is.
– És biztos, hogy kristálytisztán értette, amit mondtál?
– Meredith, ne idegesíts fel! Nyílegyenesen közöltem vele, hogy minden defektje és az én minden fenntartásom ellenére, vele belemennék egy kapcsolatba…
– Azt a mindenit, de rohadt romantikus lehettél!
– Romantikus? Hogy jön ide a romantika? Őszinte voltam… Amivel még önmagamat is sikerült meglepnem. Mármint nem az őszinteséggel… Egyszerűen csak nem számítottam arra, hogy ott és akkor azt fogom mondani. Aztán miután kimondtam, már nem lehetett visszakozni, és nem is akartam visszakozni. Ami azt illeti megkönnyebbültem, felszabadultam… Jó volt kimondani!
– És mi történt utána?
– Mire visszaértem a zuhanyzóból, Addison már nem volt ott. Ha tippelnem kellene, azt mondanám, hogy kisebb fajta sokkot okoztam neki…
– Amúgy ez remek hír!
Tanner szemöldöke a homlokáig szaladt.
– Na, ne mondd! Tényleg? És miért is?
– Nem az a remek hír, hogy Addison felszívódott… Hanem az, hogy végre így érzel. – Meredith két kezébe fogta az arcát. – Az első pillanatban láttam rajtad, hogy Addison más… Szerintem mindenki más is látta. Nem úgy néztél rá, mint ahogy a nőkre szoktál, úgy általában. Még Lisára sem néztél soha ennyire mélyen, ennyire intenzíven. Mintha a lelkét akarnád megpillantani… 
– Áruld már el nekem, miért jó ez nekem? Amíg nem volt Addison, addig éltem a nyugodt kispolgári életemet, nem zakatolt a fejem olyan baromságokon, mint a párkapcsolatok, vagy a zűrös érzelmek tucatjai, amiknek sem vége, sem hossza nincs…
– Azért Tanner, mert ez az a csoda, ami a világot mozgásban tartja. A cinikusság helyett, hitet ad, hitet egymásban, a magány helyett egy társat…
– Nem mondott nekem semmit! Oké? Ott hagyott egyedül a házban, minden válasz nélkül… Szerinted ezt hogyan kellene értelmeznem?
– Ha a helyedben volnék, nem vonnék le ebből messzemenő következtetéseket. Lehet, hogy csak időre van szüksége.
– Időre… – ismételte meg Tanner megvetően. – Nem ismered őt, Meredith. Fél, és nem tudom, mitől fél…
– Ne ringasd magad illúziókba, Tanner. Te sem ismered őt.
Oké. Rendben. Ezzel a kijelentéssel nem lehetett vitába szállni.
Meredith karcsú ujjai a kézfejére fonódtak.
– Ne akarj soha más fejével gondolkozni, mert abból soha nem sülhet ki semmi jó. Ha számít, akkor kivárod a végét. Türelemmel. Ez persze nem jelenti azt, hogy menetközben lazsálnod kellene. Van még időd. Használd ki. Győzd meg arról, hogy neked van igazad!



***



Már legalább harmadszor haladt el ugyanaz előtt a ház előtt. Fogalma sem volt mióta bolyong a tűző napon, a negyven fokos melegben, de a száraz levegőtől lassan kezdte úgy érezni magát, mint valami aszásnak indult húsdarab. A torka porzott, szomjas volt, és a lába is sajgott már a kölcsön kapott vászoncipőben. A főutcán – már ha azt az alig száz méter hosszú utcát lehetett annak nevezni – még fel is lehetett ismerni némi mozgást. Pár üzlet – csak olyanok, amik feltétlenül szükséges holmikat árultak –, egy patika, virágbolt, egy földszintes épületben a rendőrségi hivatal… Nagyjából ennyiből tevődött össze Springdale központja. Aztán a nagy semmi következett. Nagy semmi, kevés házzal. Oké, ez így nem teljesen igaz. A kisváros, ugyan kicsi, de tiszta volt. Barátságos színei, a dús lombkoronájú fákkal szegélyezett utak, a csend… olyan piszkosul gyönyörűvé varázsolták ezt a porfészket, ami már levelezőlapra kívánkozott. És ez természetesen dühítette Addisont. Megérné a kockázatot… Mégis miféle hülye szöveg ez? Mégis mit jelent pontosan az a kifejezés, hogy „megéri a kockázatot”? Mert ez ugyan nagyon szépen, fellengzősen hangzatos, csak semmi gyakorlati dolgot nem fogalmaz meg. Ez a pár szó vajon azt is jelenti, hogy „átköltöznék miattad egy városba”? Vagy csak annyit jelent, hogy „szivi, itt vagyok, ha kellek… egy kósza numerára bármikor a tiéd vagyok”? Azt is jelentheti vajon, hogy „beléd fogok szeretni”, vagy csak annyit tesz, hogy „kedvellek, de ne tovább”? Ki a fene képes megérteni a férfiakat? Kapcsolat? Milyen kapcsolat? Most vajon csak puhatolózunk, vagy alig pár napnyi ismeretség után véresen komolyan beszélünk? A cél az oltár – Isten őrizz! –, vagy csak némi könnyed szórakozás? Mégis ki az az idióta, aki képes lenne gyökerestül felborítani az egész életét, két menet fantasztikus szex miatt? Szex, vagy szeretkezés…? Hogy a villám csapná agyon Tanner Crawfordot! Ha nem nyitotta volna ki a száját, akkor most összebújva a kanapén nézhetnének valami ütődött akciófilmet, vagy sci-fit… Vagy akár egymás gyönyörét. Együtt fürödhetnének abban a nyavalyás kádnak csúfolt medencében! Végre! De nem… Ki kellett, hogy nyissa a száját! Idegesítő, önző, akaratos alak… Aki szerint megérné a kockázatot…
– Csak nem eltévedt, virágszálam?
Addison a hang felé kapta a fejét. Egy a szivárvány minden színében pompázó kerítés mögül az az öreg tekintett rá, aki minden éjszaka Tanner kocsmájának a pultját szokta támasztani.
– Jó napot, Mr…
– Jim. Egyszerűen csak Jim. Mi itt nem nagyon adunk a formaságokra – legyintett a vénember. Viseltes pólója úgy simult hatalmas pocakjára, mintha második bőr volna, rövidnadrágja pedig minden valószínűség szerint, még a Függetlenségi háború idejéből származott.
– Rendben. Jim – biccentett feszengve Addison.
– Szóval… eltévedt?
Most vajon viccel az öreg? Springdale három meglévő utcájában csodaszámba ment volna, ha eltévedt volna…
– Nem – ingatta meg a fejét Addison. – Csak sétálgatok…
– Hmm… Egyedül?
Addison hangsúlyosan körbekémlelt.
– Nagyon úgy tűnik.
– Fiatalok… – ingatta megvetően az öreg a fejét. – Semmit nem képesek tisztességesen csinálni!
– Parancsol?
– Az a mamlasz csak úgy hagyja magát egyedül sétálgatni?
Tanner, mint mamlasz… Addison csak erőnek erejével volt képes a kacagását visszafojtani.
– Nem volt sok beleszólása a dologba. Nem szóltam neki, hogy eljövök sétálni…
– Pancser…
– Tessék?
– Nincs kedve meginni egy sört, egy magamfajta vénséggel?
– Mármint most?
– Hát nem is órák múlva! Ha már az a figyelmetlen tulok szó nélkül hagyja magát ebben a dög melegben itt kint grasszálni… Az Ő vesztesége az én nyereségem. Az asszony úgyis elment bridzselni a barátnőivel. Nem hibáztatom. A mi korunkban a kártyázás már izgalmasabb, mint kettesben otthon ülni… – ezzel elindult a kis manzárdszobás épület felé.
Addison tétován követte. Nem is tudta mire számítson, amikor a házba lépett, de az elé táruló látvány meglepte. Jimhez egy lepukkant legénylakás illett volna a legjobban, ehelyett egy barátságos kis fészekben találta magát, napsárga falakkal, sok fából készített bútorral és rengeteg fényképpel szinte mindenhol. Mosolygó arcok tekintettek rá, fiatalok, öregebbek, régebbi képekről és újabbakról. A kandalló feletti párkányon antik ezüst ékszertartó hevert, katonai kitüntetések, iskolai bajnokságokon szerzett kupák.
– Az igazán fontos pillanataink… – nyomott a kezébe egy párás sörösüveget Jim. – Egy egész élet. Katonaság… – bökött állával a sarokban álló kis asztal felé, ahol egy kissé elsárgult fényképen egy szakasz fiatal egymásba csimpaszkodva vigyorgott a kamerába. – A legtöbbjük már nem él. Szerelem… – mutatott a szoba másik végébe, ahol egy vitrines szekrényben esküvői képek díszelegtek, porceláncsészék előtt. – Az én Margaretem, már több mint ötven éve. Nem fogom ámítani, voltak évek, amikor a pokolba kívántam… de megmentett. Önmagamtól, és minden mástól is. A házasság már csak ilyen. Egy örök hullámvasút. És végül, de nem utolsó sorban… A család – tessékelte az egyik fal elé. Pólyás gyerekek, a fiatal Margaret és Jim, ahogy a gyermekük búbjára puszit adnak, két tinédzser, egy fiú és egy lány, valamelyik hegy tetején, túrazsákkal, felszabadultan nevetve. – A fiam és a lányom. Lassan már az unokáim lesznek ilyen idősek… – látva Addison meghökkent tekintetét, Jim harsányan felnevetett. – Ledöbbentettem?
– Nem erre számítottam… – ismerte be Addison vontatottan.
– Az én koromban már megengedhető, hogy úgy viselkedjem, ahogy nekem tetszik. Tisztességgel felneveltünk két gyermeket, átvészeltünk egy háborút… Mire való a nyugdíjas lét, ha nem arra, hogy kiélvezzük a semmittevés minden percét? – kacsintott egyet az öreg, majd egy húzásra leküldött fél üveg sört.
– Margaret mit szól ahhoz, hogy ennyit iszik? És hogy minden este Tannernél ül?
– Mint mondottam, a nyugdíjas lét… Mint egy második gyerekkor. Mindent rá lehet fogni a demenciára. Vagy az övére, vagy az enyémre. Amúgy meg, csak nyápic alakok isznak turmixot… vagy vizet. Az igazi férfi sört iszik.
– Világos. – bólintott Addison vigyorogva.
– Nos – ereszkedett le nehézkesen Jim az egyik bőrfotelba –, akkor elmondja, hogy mi történt, vagy rábízza a képzeletemre? Előre figyelmeztetem, mocskos egy képzeletem van.
– Miből gondolja, hogy történt bármi is?
– Ugyan már! Már két alkalommal elsétált a házam előtt, mire leszólítottam, és olyan bús ábrázatot vágott, mint akinek most lőtték le a kedvenc lovát…
– Érzékletes hasonlat…
– Nem kell zseninek lennem ahhoz, hogy összeadjak kettőt, meg kettőt. Tanner… az Tanner. Nem tehet róla szegény, hogy egyszerű férfi. Soha nem azt a fejét használja, amit kellene…
– Most egészen véletlenül azt is használta…
– Ajjaj… Az már baj. Ha valamit megtanultam Margaret mellet, az az, hogy az egyszerű férfi ne akarjon gondolkozni. Amikor én nekiálltam gondolkozni, annak mindig az lett a vége, hogy minden sunyiban összegyűjtött filléremet valamilyen csecsbecsére kellett elfecsérelnem, meg virágra… csokira… Csak azért, hogy megbocsájtson.
Addison jókedvűen felnevetett.
– Azt hiszi ez vicces? – torkolta le Jim feddő pillantásokat lövellve feléje. – Évtizedekkel ezelőtt sokkal drágább volt a minőségi csokoládé, mint most… Nem is beszélve a virágról. Ha egy elárvult kóróval a kezembe álltam volna elébe, akkor most valószínűleg vagy elvált lennék, vagy hulla.
– Csak nem lehet Margaret ennyire rémes!
– Dehogynem! A szótárban a házisárkány meghatározása mellett, az Ő fényképe szerepel.
– Több mint ötven évig kitartott mellette, Jim! Ez valamit csak elárul, nem?
– Például azt, hogy átlagon felüli a béketűrő képességem… Vagy azt, hogy az agyér-elmeszesedésem sokkal korábban kezdődött, mint hiszem…
– És a szerelem?
– Virágszálam… Maga hisz a szerelemben?
– Nem tudom – vonogatta meg a vállát Addison. – Őszintén nem tudom…
– Ha ezt egy héttel korábban kérdezem meg, akkor hogyan válaszolt volna?
Addison elgondolkodva mustrálgatta az öreg ráncos arcát.
– Soha nem hittem a szerelemben. Egy kollektív elmebajos állapot, amiben minden fél meg van győződve arról, hogy ez jó neki… De ez csak egy állapot. A szikra fellobban, majd kialszik, és nem marad utána semmi más, csak az üresség. A párok elválnak, a gyerekek csonka családban nőnek fel, féltestvérekkel, mostohaszülőkkel. Ha mégis a szüleikkel maradnak, akkor abban sincs semmi köszönet, mert minden nap azt nézhetik, hogyan keseregnek a felnőttek, míg velük nem foglalkozik a kutya se… Megcsalások, hazugságok. Nem, soha egy percig sem hittem a szerelemben, vagy a házasságban.
– Akkor most miért habozik? Amit most felvázolt azt a válási statisztikák is alátámasztják. Teljesen jogos az álláspontja.
Addison egy jó nagy kortyot nyelt a söréből, csak hogy húzhassa az időt egy kicsit.
– Nem tudom, miért hezitálok… – nyögte ki végül. – Most is ugyanaz a véleményem.
– Csak nem… Nekem hazudhat, Addison. Én csak egy vén fószer vagyok, gyomorpanaszokkal, csontritkulással, és egy bitang rossz természettel megáldva. De az semmit sem fog segíteni, ha önmagának hazudik. Hogy miért házasodik meg valaki? A reményért. Senki nem úgy áll az oltárhoz, hogy biztosan tudja, ennek óriási nagy bukás lesz a vége. Aztán valami elromlik, vagy valamiről kiderül, hogy soha nem is működött igazán. A mai fiatalok nem küzdenek. Egyszerűbb elkönyvelni a veszteséget. Várják, hogy a sült galamb majd a szájukba repül, azt hiszik a holtomiglan, holtáiglan az alanyi jogon jár, és nem kell érte megdolgozni. Feladják, mielőtt még révbe érnének, mielőtt még megszületnének a saját képeik… De ettől függetlenül a házasság nem rossz intézmény. Azzá válhat, amivé akarjuk, hogy váljon, csak körültekintően kell partnert keresni a csinosítgatásához. A szerelem nem más, mint egy eszköz, ami segít megtalálni a megfelelő partnert. Egy jelzőfény, mint a határtalan vágy, a tűz, a zsigeri félelem, hogy mi lenne velünk a másik nélkül… A mondat, amit a kedvesünk fejez be, a gondolat, ami kimondatlanul is egyértelmű. Nem más, mint az érzések szinkronja…
– Atyaisten… – sóhajtott fel elnyúzottan Addison könnybe lábadt szemekkel. – Hogyan viselné Springdale, ha kiderülne, hogy saját külön bejáratú bölcse van?
– Ha bárkinek is elkotyogja, amit most itt mondtam, a saját két kezemmel fogom megfojtani – felelte vigyorogva az öreg. – Nem ez volna az első eset…
– Ezt elhiszem… – emelte fel a kezeit Addison, a megadás jeleként. – Tanner, nem csinált semmit. Azon kívül, hogy halálra rémiszt…
– Biztos, hogy Tanner rémiszti meg? Nem lehet, hogy a saját előítéletei a felelősek a rettegésért? Ne feledje, Addison… Nem minden az, aminek első ránézésre látszik. Ne ítéljen addig, amíg nem ismeri meg az összes körülményt.
– Még mindig Tannerről beszélünk?
– Eddig sem róla beszéltünk, angyalom. Hanem magáról.



7. fejezet



– Elmegyünk. Öltözz! – viharzott be Tanner a padlásszobába, természetesen kopogás nélkül. Az óra nem rég ütötte el az este kilencet, odakint már a sötét éjszakai ég terjengett. A kis hangulatlámpa fényénél, Addison meglepve kapta fel rá a tekintetét.
– Elmegyünk? – ismételte meg elnyújtva. – Hová?
– Mutatni szeretnék valamit.
– És mi lesz a kocsmával?
– A kocsma ma zárva fog tartani.
– Jim nem lesz túl boldog…
– Egyszer ki fogja bírni! Egyéb kérdés?
– Mi ütött beléd?
Ez bizony egy nagyon jó kérdés volt. Délután négy magasságában hallotta Addisont megérkezni, de nem kereste fel. Szüksége volt egy lélegzetvételnyi szünetre, hogy átgondolhassa ennek az őrült napnak minden eseményét. Hogy tisztába jöhessen minden zavaros gondolatával. Végül a sok gondolkozással sem sikerült sokkal előrébb jutnia. Egy dolgot tudott teljes bizonyossággal, méghozzá azt, hogy veszélyes játékba akar kezdeni. Meredith minden hibája ellenére, két tényre ráirányította a figyelmét. Az első: szinte semmit nem tud Addisonról. A második: van kicsivel több, mint három napja, hogy az első tényen változtatni tudjon, illetve hogy megpróbálja magát rátukmálni a nőre. Ez utóbbi volt a nagyobb kihívás. A marketing sosem volt erős oldala, soha nem szorult rá arra, hogy el kelljen adnia valamit, hogy kedvező színben kelljen feltüntetnie valamit. Az meg pláne nem fordult még elő vele élete folyamán, hogy magát kelljen kedvező színben feltüntetnie. Amióta ideköltözött Springdale-be nem volt tartós kapcsolata nővel, vagyis nem volt olyan kapcsolata, amit tartalmasnak lehetett volna nevezni. És akkor most itt van ez a nő… Sikeres, jó egzisztenciával, kifinomult stílussal, pengeéles ésszel… Valamiért nem hagyta nyugodni az a gondolat, hogy vajmi keveset képes nyújtani egy ilyen típusú nőnek. Egy kisváros egyetlen kocsmatulajdonosának lenni nem nagy kaland. Valamikor, hosszú évekkel ezelőtt mérnökként dolgozott… Büszke volt a tudására, de utálta a munkáját. A nyüzsgő város soha nem vált a kedvenc közegévé, nem bírta az ottani légkört, az állandó rohanást… Még ha meg is győzi Addisont arról, hogy érdemes volna komolyabban foglalkoznia a kettejük dolgával, még akkor is ott marad nyitott kérdésként a „hogyan?”. Addison nem hagyná el New York-ot, Ő pedig soha nem lenne képes elhagyni Springdale-t. Soha nem tudna elszakadni Meredith-től, és az unokahúgától…
Vett egy mély levegőt. Egyszerre csak egy lépést…
– Tíz perc múlva várlak lent a garázsban.
– De mit vegyek fel?
Tanner ajkai csendes mosolyra húzódtak.
– Csak valami kényelmeset.
Öt perccel később nyílt a garázs ajtaja, és ott állt Addison rövid farmernadrágban és kockás ujjatlan ingben. Gesztenyebarna haja lágyan omlott a vállaira, hosszú fedetlen combjai pedig csak úgy vonzották Tanner tekintetét.
– Jó leszek így? – tárta szét a karjait a nő.
– Nem is tudom… – pásztázta Tanner végig a nő testének, minden négyzetcentiméterét. – Fordulj meg!
– Tanner…
– Csak fordulj meg!
Addison halkan morgolódva hátat fordított neki. Tanner képtelen volt kihagyni egy ilyen ziccert. Két öles lépéssel a nő mögött termett, és kicsit megemelte az ing alját a tökéletes rálátás kedvéért. A nadrág anyaga ingerlően simult rá Addison tomporának a félgömbjeire.
– Tanner… 
– Cssss…
– Mit csinálsz?
– A jó kérdés inkább az, hogy mit nem csinálok – siklott rá a tenyere a kemény, de mégis nőiesen puha popsira. – Arra, hogy milyen birkatürelmű férfi is vagyok valójában, akkor döbbentem rá, amikor betoppantál az életembe. Ha tudnád, mi minden jár most a fejemben…
– Van egy olyan sanda gyanúm, hogy ha nagyon akarnám, el tudnám képzelni.
– Erre nem vennék mérget – keze kicsit lentebb csúszott, hogy jobban a tenyerébe feküdjön ez az izgalmas domborulat, majd finoman belémarkolt. – Beszélni szeretnék veled, de nem itt. Egy olyan helyre szeretnélek vinni, ami csendes, és ahol nem tudsz megszökni akkor, ha kényessé válna a téma.
– Ezzel most oldani akarod bennem a feszültséget, vagy pont fordítva, belém akarod verni a hétfrászt?
– Őszinte akarok lenni hozzád. A napközbeni kis üzemszünetünk után, azt hiszem, épp itt van az ideje annak, hogy megbeszéljünk néhány dolgot.
– Milyen dolgokat?
Tanner félreseperte az Addison nyakában virgonckodó tincseket, és apró puszit nyomott a füle alatti érzékeny területre.
– Téged… Engem… Ne félj tőlem, Addison. Nem foglak bántani.
– Ezt nem tudhatod – suttogta viszont a nő halkan.
– De tudom. Indulhatunk?
Csak egy gyenge bólintást kapott válaszul. Odavezette Addisont a furgonhoz, és besegítette az anyósülésre. Húsz perccel később, már a kietlen pusztán robogtak. Negyven perccel később már az összes nem természetes fény eltűnt a látókörükből. Egy órával később leállította a motort, és kiszállt a járműből. Addison minden noszogatás nélkül követte a példáját. Az, hogy a nő az egész úton szinte egy szót nem szólt, nem hatott túl bizalomgerjesztőnek.
Tanner a furgon hátuljához sétált, és kivett belőle két nagy kosarat, majd visszabandukolt a vezetőüléshez.
– Ide jöttünk? – szegezte neki a kérdést Addison jól érezhető rosszallással a hangjában.
– Igen.
– De hát nincs is itt semmi!
– Pont ez a lényeg… Várd ki a végét, aranyom – ezzel lekapcsolta a furgon fényszóróját. Nem maradt más fényforrásuk, csak a kezében lévő zseblámpa. Mindenfelé tücskök ciripeltek, a szél kísérteties hangú duettbe kezdett a fűszálak hadával, valahol a távolban kutyavonítás hallatszott.
– Ez ugye nem farkas volt? – kapaszkodott bele Addison görcsösen a pólójának az ujjába.
– De. Az volt. Egy nagy vérmes farkas…
– Ne viccelj ezzel! – húzott egy keményet a nő a vállára.
– Eszembe sem jutna ebből tréfát űzni…
– Akkor ez tényleg egy farkas volt?
– Nem, Addison. Ez csak egy szerencsétlen eb volt. A farkasok vonyítása teljesen más. Sokkal karakteresebb… Majd ha hallok egyet szólok, jó?
– Jó… vagyis nem jó! Itt tényleg vannak farkasok?
– Nem gondoltam volna, hogy a pániktól, ilyen furán cincogóssá tud válni a hangod…
– Te ezt most direkt csinálod?
Tanner mélyet sóhajtott, hogy el tudja nyomni, feltörni készülő nevetését. Karját a nő derekára téve, közelebb vonta magához.
– Prérifarkasok lehetnek itt, de hidd el, ők jobban félnek tőled, mint te tőlük.
– És ezt a prérifarkasok is tudják? – csimpaszkodott Addison még jobban a pólójába. 
– Ha esetleg nem tudnák, akkor majd te felvilágosítod őket. Végre valami haszna is lesz annak az éles nyelvednek.
– Te ezt élvezed, mi?
– Őszintén tudni akarod a választ?
A megvető néma csend, többet mondott minden szónál.
– Egy kicsit még sétálnunk kell – jelentette ki zavartalanul Tanner. – Komoly feladatot szeretnék rád bízni. Te leszel a zseblámpa felelős, hacsak nem akarsz cipekedni… – fogta a célszerszámot, és a nő kezébe nyomta. – Néhány mondatban a használata. Amennyiben van rá lehetőség, a lábunk előtt a földet világítsd meg vele, mivel ha nem ezt teszed, akkor csúnyán orra eshetünk, eltörhet valamink, akár még a nyakunk is. Értelemszerűen, ha a lámpát tartó kezdet mozgatod, akkor a fénye is el fog mozdulni, így nagyon kérlek arra, hogy ha valamilyen furcsa hangot hallasz, akkor ne egész testből fordulj a zaj forrása felé. Úgy nagyjából ennyi… Menni fog?
– Te ezt rohadtul élvezed…
– Hát persze, hogy élvezem! Javaslom, hogy kezdd el élvezni te is. Nem minden nap keveredik bele az ember lánya, ilyen vérfagyasztó izgalmakba…
– Apropó, minek hoztál egyáltalán ide? Vagy ez még mindig hétpecsétes titok? Itt a nagy semmi közepén, kettecskén… Itt akarod a holttestemet elásni, vagy mi?
– A francba! Ennyire átlátszó lennék? Pedig igyekeztem nem feltűnő lenni. A kosarak közül az egyikben ott lapul az ásó…
– Utállak… – sziszegte a fogai közt Addison.
– Az jó. Onnan már csak egy lépés a „szeretlek”… Van még esetleg más észrevételed is? Vagy kijelentenivalód? Bármi? – És csak a tücskök cirpeltek tovább… – Remek! Akkor akár indulhatunk is.
A vártakkal szemben negyed óra gyaloglás után, Addison még mindig nem kezdett nyafogásba. Úgy kapaszkodott a zseblámpába, mintha az élete múlt volna rajta, a fényt milliméterre pontosan a lábuk elé vetítve. A dac… Tanner soha nem gondolta volna, hogy ez a tulajdonság is lehet elbűvölő, most viszont azon kapta magát, hogy rendületlenül somolyog magában. A nő nem szólt hozzá. Tüntetőleg levegőnek nézte. Szinte tapintható volt a hullámokban felé érkező nemtetszés és düh, ami akár még zavarhatta is volna, azonban a reggeli kis eszmecseréjük alatt bekövetkezett megvilágosodása olyan fegyvert adott a kezébe, ami minden ilyen kis zökkenőt azonnal hatástalanított. Jobbára úgy érezte magát, mint egy fakutya, akinek le nem hervadna a vigyor az arcáról. Meglepően boldog volt, még annak ellenére is, hogy a boldogságának a tárgya jelen pillanatban annyira volt hívogató, mint egy jégcsap. Már hallotta a kis tó vizének a zaját, ahogy az apró hullámok a partot nyalogatják. Az idő kellemesen langyos volt. A friss fű és a virágok édes illata pajkosan ölelte körbe őket, miközben csillagok millió szórták rájuk a fényüket. Mi lenne ez, ha nem a megtestesült tökéletesség?
– Megérkeztünk – törte meg a csendet Tanner.
– És mégis hová? – fortyant fel mellette Addison, tekinteté továbbra is mereven a lábfején tartva. Tanner letette a kezéből a kosarakat, a nő kezéhez nyúlt, és feljebb irányította a zseblámpa fényét.
– Ide – jelentette ki, elégtétellel figyelve, ahogy Addison arca a csodálkozástól megnyúlik. – Szép, igaz?
Szó se róla, kedvenc helye, ahol annyi magányos percet élvezett ki, most is teljes pompájában tündökölt. A hatalmasra nőtt Hold az alig-alig mozduló víztükrön csücsült, a szomorúfűzek lassú táncot jártak a széllel, és mintha mindent folyékony, átlátszó ezüsttakaró vont volna be.
– Tetszik? – kérdezte újra, mivel Addison továbbra sem szólt egy árva szót sem, csak enyhén elnyíló ajkakkal bámulta az elé táruló látványt. – Igaz, hogy nem egy ötcsillagos étterem…
– Hát nem… – vágott közbe a nő, még mindig zsibbadtan.
– Arra gondoltam, hogy megmutatom neked, ennek a helynek az igazi vonzerejét… – fogott magyarázkodásba Tanner, rohamosan csökkenő magabiztossággal. – Akkor jó ötletnek tűnt…
– Nem – emelte végre rá Addison azokat a gyönyörű szép sötétzöld szemeit. – Ez most is nagyon jó ötlet – mosolyodott el olyan ártatlanul, mint egy gyerek. – Ez felfoghatatlan!
– Hoztam mindent magammal – mutatott Tanner a kosarakra, miközben alig bírta visszafogni kisfiús lelkesedését –, ami egy igazán jó piknikhez szükséges. Vannak itt takarók, plédek, gyümölcssaláta, sajtfalatkák… egy kis bor…
– Te éjszakai piknikre hoztál? – görbült ragyogó mosolyra Addison szája.
– Ti nők, ha minden igaz, éltek-haltok a romantikáért… – köszörülte meg Tanner a torkát zavarában. – Hát tessék! Romantika. Amivel szándékomban áll az összes íratlan szabályodat újra áthágni. Személyeskedni akarok, kedveskedni… úszhatunk is, ha akarod…
– Nem hoztam magammal fürdőruhát.
– Nos… Én sem – vigyorodott el Tanner. – Szóval minden adott egy tökéletes randihoz. Ami persze nem jelenti azt, hogy ne végződhetne azzal az éjszaka, hogy elföldelem valahol a tetemedet…
– Randi? – tágult tányérnyira Addison pupillája. – Akkor ez most egy randi?
– Igen, ez az. Az, hogy az előző mondatomból, csak ez ragadta meg a figyelmedet, elég sok mindent elárul – simogatta meg Tanner finoman a nő orcáját. – Nyugodtan kétségbeeshetsz, ha akarsz. Több kilométernyire vagyunk minden lakott településtől, a slusszkulcs pedig nálam van…
– Nem vagy tisztességes…
– Te sem voltál az, amikor eltűntél majdnem egész napra…
– Mit akarsz tőlem? Miért csinálod ezt? – ingatta meg Addison szomorúan a fejét. – Értelmetlen ez az egész…
– Hogy mit akarok tőled? Egyelőre csak egy nyugodt estét szeretnék, mindenféle hiszti és nagyszabású kivonulási jelenet nélkül. Az meg, hogy mennyire van-e értelme ennek az egésznek, vagy sem… Ezt nem ma este fogjuk eldönteni – vonta meg a vállát Tanner. – Most csak le akarok telepedni az egyik fa alá, nézni akarom veled a felhőtlen csillagos eget… Beszélgetni szeretnék – nyomta meg az első szót erélyesen. – És persze jöhet a többi klisé is, mint a bárgyú mosolygás, idétlen kuncogás, szeretnélek zavarba hozni… Tudod, csak a szokásos…
– Az agyamra mész – fonta a mellei előtt össze a karját Addison. Csábos halmai a mozdulattól kissé megemelkedve, a sötét ellenére is felkiáltójelesen követelték a figyelmet.
– Magadra vess. Ezt az egészet magadnak köszönheted. Ha ma méltóztattál volna otthon maradni, és higgadtan megbeszélni velem a történteket, akkor most nem kellene itt lenned, és elviselned, ahogy amatőrök módjára próbálom hozni a jófiút. Mindez a te hibád…
– Akkor ez most egy büntetés? Fura fogalmaid vannak arról, hogyan kell bosszút állni egy vélt sérelem miatt.
– Ez nem vélt sérelem, hanem valós sérelem. És figyelembe véve, hogy menyire irtózol a kötöttségektől, a kedveskedéstől, meg úgy egy az egyben tőlem is – hacsak nem a szexről beszélünk –, akkor azt kell mondjam, zseniális az én kis bosszúszomjas tervem…
– Akkor hadd fordítsam le… – lépett közelebb hozzá Addison. – Azzal, hogy eltűntem pár órára, belegyalogoltam a büszkeségedbe, és ezt te azzal akarod kompenzálni, hogy elhozol a világ egyik legeldugottabb és leglenyűgözőbb szegletébe éjszakai piknikre… Meztelen fürdőzésre… Sajtkockákkal és borral. Javíts ki nyugodtan, ha valamiben tévedek…
– Eddig nagyjából minden szavad igaz…
– Ezek után mondja azt nekem valaki, hogy ti pasik, könnyen érthetőek vagytok! Ha neked ez a bosszúállás mintapéldája, akkor készülj fel arra, hogy kész pokoljárássá fogom változtatni az életed elkövetkező pár napját…
– Nem kell nagyon megerőltetned magad, Addison – ragadta meg Tanner a nő kezét. – Azóta egy pokoljárás az életem, amióta benyitottál a kocsmámba azon az éjszakán.





***



– Gyertya… – nyújtotta meg a szót Addison, olyan jóságosan lenéző hangsúllyal, ami minden tisztességes hímnek kinyitotta volna a bicskát a zsebében.
– Igen. Gyertya – szögezte le Tanner hasonló orgánumon. – De tőlem ücsöröghetünk a vaksötétben is, ha neked az úgy jobb…
– Gyertya. Bor. Sajt. Gyümölcs…
– Oké. Oké. Nem kell mindent felsorolnod. Tudom, hogy kissé teátrális…
– Én nem ezt a kifejezést használnám…
– Béna…
– Ez sem a megfelelő jelző…
– Furcsa?
– Inkább aranyos.
– Aranyos… pff… Aranyos vagyok… Hát ez jó! Nem maradhatnánk annyiban, hogy mondjuk szokatlan? A személyiségemtől eltérő? Amúgy meg a guta üssön abba az elégedetlenkedő fajtádba. Majd meg gebedek igyekezetemben, hogy úgy érezd magad, mint egy agyonkényeztetett nő, neked meg nem telik többre csak egy gyeeertyáááára, merészen fölfelé ívelő hangsúllyal a végén… Szégyelld el magad.
Addison jóízű kacagása egyszerre volt zene a füleinek, és kínzás az egójának.
– És akkor most mi következik? – kuporodott le a plédre törökülésben a nő még mindig kuncogva. – Maradunk az első randik megszokott forgatókönyvénél, vagy kitaláltál valami eredetibbet?
– Az attól függ, hogy mi a megszokott forgatókönyv – támaszkodott az egyik alkarjára Tanner, féloldalasan elnyújtózva a takarón.
– Hány szokványos randin voltál te eddig?
– Nem tudom mennyire tűnt föl, de nem vagyok az a nagyon randizgatós típus.
Addison kivette a kosárból az egyik üveg fehérbort, amit bekészített, és elkezdte lebontani a tetejéről a fóliát.
– Megnősültél…
– Ez igaz, és hidd el nekem, az egy valóban minden romantikát nélkülöző történet. Lisát az egyetemen ismertem meg. Te is voltál egyetemista, így ismered hogyan mennek ott a dolgok. Volt egy buli, ahol Ő is ott volt. Összejöttünk. Néha elmentünk egy moziba, vagy egy másik buliba… Mire észbe kaptam már ott álltam friss diplomásként. Ésszerűnek tűnt megkérni a kezét. Akkor már több mint két éve együtt voltunk, és Lisa már korábban kifejtette, hogy mik a szándékai. Hülye voltam, azt hittem szeretem, ezért hagytam, hogy sodorjon az ár.
– Hát ez tényleg nem valami tündérmese… – nyújtotta felé Addison az egyik poharat. A testes nedű fanyar utóíze megborzongatta az érzékeit.
– Nem. Nem volt az. Ahogy a folytatás sem volt az. Így utólag visszagondolva, nem is lehetett más a vége, mint az, ami lett. Miután elkezdtünk dolgozni, Lisa egészséges ambíciói előtörtek. Nem akart gyereket, amiért most már hálás vagyok. Üzleti vacsorák, utazások… Soha nem volt egy percre sem megállás. Talán ez még nem is lett volna olyan nagy baj, bár kettőnk közül Ő üdvözölte szívesebben a társadalmi lét ezen formáját, nem én. Végül az első nagy pofon, a végső nagy pofon is lett egyben. Blake halála után a leghidegebb módon közölte, hogy nem tart igényt olyan férjre, aki az esze ellenére azt fontolgatja, hogy elvonul a világ végére. Azt mondta, hogy nem várhatom el tőle, hogy feladja az életét, a karrierjét, csak azért, hogy mellettem savanyodjon meg. Talán igaza volt – vonta meg a vállát Tanner. – Talán mérhetetlen önzőség volt a részemről, hogy igen is azt szerettem volna, ha velem marad… Nem tudom. Ami világos, hogy a válásunk után komoly bizalmi válságba kerültem az ellenkező nemmel – mosolyodott el szomorkásan. – Eddig megfelelően tipikusan első randis a téma?
– Nem is tudom… – futott keresztül egy mókás fintor Addison vonásain. – Az első randin tapasztalataim szerint inkább a hobbik és a kedvencek vannak porondon.
– Kedvencek?
– Tudod, kedvenc étel, kedvenc film, szín, ki hogy issza a kávét… Ilyenek. Kutya vagy macska, nappal vagy éjszaka, csípős vagy édes…
– És mikor kerülnek terítékre az exek?
– Valahol a második randi és az iskolai előmenetel után, de még az első szex előtt…
– És mi jön az első szex után?
– Ha szerencséje van az adott pasinak, akkor a második szex. De idáig ritkán jutottam el. – kapott be egy darab almát Addison. – Randizni sem randiztam túl gyakran. Amikor mégis rávettem magam egy-egy kísérletezésre, valahol a középiskolai évek és az első szexuális élmény megvitatása közt rádöbbentem, hogy nekem ez nem fog menni…
– Miért?
– Mindig ugyanaz volt a történet. Relatíve vonzó férfi, biztos állással a háta mögött, függetlenül… És nekem mindben sikerült valami hibát találnom. Túl határozott, nem elég határozott, unalmas, túl harsány, nem elég vicces, túl komolytalan, túl sokat gondolkozik, nem gondolkozik egyáltalán…
– Hú, jó sokan lehettek!
– Ne hidd! Ezek különböző kombinációkat alkottak. Például, túl komoly, emiatt unalmas, olyan savanyú, mint egy uborka. Vagy túl harsány, azt hiszi ezért vicces, de inkább komolytalan, és soha nem használja a fejét.
– Aha! – emelte újra a szájához Tanner a poharat. – Nem vagy te egy kicsit túl kritikus?
– Soha nem állítottam, hogy nem bennem van a hiba. A lényeg a lényeg, hogy egy idő után már nem is volt kedvem kísérletezgetni. Elfogadtam a tényt, hogy én nem vagyok képes légvárakat építeni, egy nyíltan megkérdőjelezhető kapcsolat köré, csak azért, hogy azt hazudhassam magamnak, hogy nem vagyok magányos.
– Magányosnak érzed magad?
– Az elmúlt öt évben gőzerővel dolgoztam. Nem volt időm ezen a kérdésen elmélkedni.
Tanner a pohár pereme felől vizslatta Addison vonásait. Arca olyan volt, mintha márványból faragták volna, semmilyen érzelmet nem lehetett leolvasni róla. Az egyetlen árulkodó jel azokban a zöld szemekben csillant fel, amik a gyertyák fényében, most úgy izzottak, mint a smaragd.
– Soha nem volt egy férfi sem, aki közel került volna a szívedhez?
– Csak néhány fellángolás volt, semmi több. Fellángolás…? – legyintet egyet kedvetlenül a nő. – Még ebben sem vagyok biztos. Maradjunk annyiban, hogy volt néhány bolond pillanatom régebben. Ezen felül nem tudok mit felmutatni. Soha nem voltam férjnél, soha nem kérték meg a kezem… Soha nem kellett azon gondolkoznom, hogyan mutassam be a kedvesemet a soha rá nem érő szüleimnek… – Addison itt elharapta a mondatot, majd egy szuszra leküldte az egész pohár borát. Mire legközelebb Tannerre nézett, már egészen mélyzöldben pompáztak azok a szemek a visszafojtott indulattól. – Beszélgetni szeretnél? Akkor beszélgessünk!
– Addison… – nyúlt Tanner a nő kezei után, de az elhúzódott az érintése elől.
– Devon, a bátyám négy évvel idősebb nálam. A szüleim nem akartak második gyereket, én csak besikerültem – ezt amúgy egy éjszakai vitájuk alkalmával hallgattam ki. A hozzám fűződő viszonyuk is ennek megfelelően alakult az évek folyamán. Devon volt a család szeme fénye, bármit is csinált, vagy mondott, azt ünnepelni kellett, azzal mindenhol el kellett dicsekedni… Félre ne érts – követte ujjával szórakozottan Addison a pléd mintáját –, a bátyám nem rossz ember. Soha nem volt durva velem, segített tanulni, ha megkértem rá, óva intett a fiúktól, játszott velem, ha sokáig nyüstöltem. Hét évesen Ő olvasott fel nekem esti mesét. Talán Ő volt az egyetlen, aki igazán foglalkozott velem, ellentétben a szüleimmel, akiknek a nevelési stratégiájuk abban kimerült, hogy üljek egyenesen az asztalnál, és ne egyem le magam. Illetve hogy menjek a szobámba, mert túl hangos vagyok és zavarom őket szinte mindenben… A helyzet nem volt éppen ideálisnak mondható, de tartható volt. Teljesen addig, amíg Devon el nem kezdte az egyetemet, egy másik államban. Akkor voltam tizennégy éves, pont az első középiskolai évem előtt. Tudod – húzta el a száját keserűen –, valahol abban reménykedtem, hogy ha Devon kollégiumba megy, és én ott maradok anyámmal és apámmal egyedül, akkor minden figyelem, ami addig őrá irányult, később majd rám fog. Ettől nagyobbat nem is tévedhettem volna. Két héttel az iskolakezdés előtt, anyám lelkesen közölte velem, hogy beírattak egy jó nevű bentlakásos leányiskolába… Két állammal arrébb! Fél évvel később már nem voltak illúzióim. Devonnak jól ment az egyetem, ösztöndíjat kapott, az egyik professzora a szárnyai alá vette. Másodéves korában már egy egyéves tanulmányi úton volt, nekem pedig csak néhány üdvözlőlap jutott, és alkalmanként egy-egy telefonhívás… Ami még mindig több volt, mint amit a szüleimtől kaptam. Tőlük a legjobb húzások az elfelejtett szülinapok voltak, vagy az üres lakás, egy cetlivel az asztalon, miszerint nagyon sajnálják, hogy a szünetben nem tudnak otthon lenni velem, de véndiákok találkozója van már nem tudom hol, vagy ellenállhatatlan baráti meghívást kaptak már nem tudom hová… Kaja a hűtőben. A négy év alatt Devon kétszer, a szüleim egyszer látogattak meg az iskolában – és ez az egy alkalom is az érettségi ünnepség volt. Talán az a legbosszantóbb az egészben, hogy a szüleim nem voltak rosszak, a szó klasszikus értelmében véve. Egyszerűen csak nem volt kapacitásuk már rám, és egymásra se. Soha nem zengett a veszekedéseiktől a ház, de nem is voltak kedvesek egymással egy percig sem. Körbelengte őket a kényszer és a megszokás szaga, és ez mindenre rányomta a bélyegét. Kiveszett belőlük minden küzdőszellem, minden akarni vágyás… Elviselték egymást, mert úgy gondolták, hogy nincs más választásuk… Mert így volt könnyebb… – Addison egy újabb pohár bort töltött magának. – A középiskola utolsó évében már nem is felvételiztem a helyi egyetemre. Olyan messze akartam elkerülni otthonról, amennyire csak lehetett. Aztán az egyetemi éveim alatt folytattam azt, amit addig is csináltam. Tanultam. A szüleim példája nem ébresztett bennem túl sok lelkesedést a párkapcsolatok iránt. Hogy miért építettem le minden pasit idejekorán, akikkel randiztam? Mert mindegyik mellett könnyedén el tudtam képzelni azt a jövőbeli művi képet, ahogy a tökéletes mosolyba bugyolálva állok a tökéletes kis kertes házunk előtt, a két és fél tökéletes gyerekemmel… Szinte éreztem a sznobizmust és a képmutatást, ahogy ott állnak mellettem, én pedig a tökéletes mosoly mögött torkom szakadtából üvöltök, mert ugyanaz lettem, amik a szüleim voltak. – A végszóra a nő felhörpintette a második pohár borát is. – Hát ennyi az én szomorú történetem. Ez a nagy rejtély, amit meg akartál oldani – szúrta oda Tannernek miközben kissé imbolyogva talpra küzdötte magát. – Remélem nem okoztam csalódást… – fűzte még hozzá gúnyosan aztán megfordult, és fázósan maga köré font karokkal elindult a tópart felé.
Tanner csak nézte a távolodó alakot, és azon töprengett magában, hogy vajon melyik volt az a pillanat, amikor minden ilyen pompásan elromlott. Cifra káromkodások özönét zúdította magára, mert megint volt olyan hülye, hogy nem gondolkozott előre. Tudhatta volna, hogy ha berángatja Addisont ebbe a sötét alagútba, azzal akaratlanul is felszakíthat néhány sebet. Igaz, a nő tragédiája tényleg nem volt büntetőjogi értelemben véve igazi tragédia, nem ütötték-verték, nem erőszakoskodott vele senki, nem halt meg senkije, neki magának sem kellett szembenéznie a halállal… Egyszerűen csak olyan környezetben nevelkedett, ahol nem kapta meg azt a figyelmet, ami minden gyereknek kellene hogy járjon. Tanner eddig is szerencsésnek érezte magát a családja miatt, de miközben a lányt hallgatta, rá kellett ébrednie, milyen kivételes emberek vették körül élete legfontosabb szakaszaiban. Nincs semmi csodálkoznivaló azon, hogy Addison olyan, amilyen. Soha nem tanulta meg kezelni a bizalmat, vagy a szeretetet. A kötődést. Az Ő szemszögéből a magány egy tökéletesen harmonikus állapot lehet, ami elvárásoktól mentes, amiben nincs megfelelési kényszer, ahol nem kell alkalmazkodni, vagy kikövetelni a figyelmet. A picsába…
Tanner felkászálódott, és hangtalan lépésekkel odasomfordált Addison mögé.
– Ússz velem egyet! – súgta a fülébe.
– Nem hiszem, hogy ez jó ötlet volna – felelte halkan a nő. – Már az a két pohár bor is a fejembe szállt.
– Pont ezért ússz velem egyet! – nyúlt át Tanner Addison karjai alatt az ingje gombjaihoz. – Egy kicsit felfrissülünk. Ártani nem árthat.
Miután az utolsó gombot is kibújtatta, leseperte a nő válláról a ruhadarabot, ami csendes suhogással hullt le a földre. A nadrág egy pillanattal később ugyanott kötött ki. Ezt követően Tanner egy rántással letolta magáról a farmerjét, majd levette a pólóját is. A holdfényben fürdőző, fehérneműben ácsorgó Addison sziluettje, több volt, mint étvágygerjesztő, Tannert mégsem a szexuális vágy taglózta le elsősorban, hanem a védelmező ösztön. Már meg sem kísérelte behatárolni, hol is tart azon az érzelmi skálán, aminek a végén ott virít a csupa nagybetűs szerelem. Meglehetősen elrettentő lett volna belegondolni az igazságba. És még nem is volt itt az ideje…
Kezébe vette a nő karcsú kezét, és elkezdte behúzni maga után a tóba.
– Ez hideg! – szisszent fel Addison, ahogy a víz már a combját nyalogatta.
– Ez egy mély tó. Sajnos emiatt még nyáron is elég hideg a vize.
– Igazán? Félek, hogy mi itt nem felfrissülni fogunk, hanem hipotermiában elpatkolni…
– Közel húsz fokos vízben? Nem hiszem én azt. De úgy látom, kezdesz magadhoz térni… Ha már kötekedni tudsz, akkor akár már úszhatsz is… – nyúlt Tanner Addison térdhajlata alá, hogy az ölébe kapja.
– Ne merészeld! – lépett arrébb Addison sikoltva, de nem elég gyorsan.
– Miért ne merészeljem? – emelte ki Tanner a vízből a rúgkapáló testet, és nagy lépésekkel megindult vele a tó belseje felé.
– Ez tényleg nem vicc!
– Nem is tudom. Az én szemszögömből egészen annak tűnik – hárította Tanner a nőnek a térdét, ami éppen a gyomorszája felé közeledett.
– Tanner, azonnal tegyél le! – sikította magán kívül Addison.
– Drágám, ha csak ennyi a kívánságod… – vett lendületet Tanner.
– Nem tudok úszni! – kúszott a levegőben a kétségbeesett kiáltás, de sajnos már időn túl. Tanner hiába kapott a nő után, az már egy tégla kecsességével zuhant a víz felé. Aztán már csak a csobbanás semmivel össze nem téveszthető hangját nyelte el a sötét éjszaka, egy furcsa nyekkenés kíséretében. Tanner azonnal alá merült, annak ellenére, hogy ott ahol voltak még csak a mellkasáig ért a víz. Őrültek módjára nyújtogatta a kezét, hátha beleakad Addisonba, de sokadik próbálkozásra sem járt sikerrel. Amikor elfogyott a levegője, a felszínre lökte magát, és azonnal merült is vissza, egyre növekvő pánikkal a gyomrában.
– Addison! – üvöltötte el magát teljes tüdejéből, amikor már negyedszer jött fel levegőért. Az egyetlen fényforrás csak a felette terpeszkedő hold volt, aminek sugarait itt-ott megtörte a víztükör, amúgy minden mozdulatlan volt. Egy kósza hangot sem sodort felé a víz, ami a segítségére lehetett volna. – Addison! – kiáltott újra, hátha, de továbbra is csak a szurokfekete éjjel köszöntötte. Hirtelen azt sem tudta mi tévő legyen. A kosárban van a mobilja, ki kellene mennie érte és segítséget hívni… Baromság! Mire a segítség ideérne, addigra Addison holt biztos, hogy megfulladna. A kocsi is több percnyi járásra volt tőle… Pedig ha felkapcsolhatná a fényszórót, akkor legalább láthatna is valamit… – Addison!
Úgy érezte, mintha a percek elszáguldanának mellette, mintha már egy örökkévalóság telt volna el azóta, hogy olyan meggondolatlanul beledobta a nőt a vízbe. Istenem, ha valami baja esik, azt sosem fogja megbocsájtani magának… 
Újabb mély levegőt vett, és pont lemerülni készült, amikor két kéz ragadta meg a vállát, és egy erőteljes lökés a víz alá nyomta. Prüszkölve, káromkodva bukkant ismét a felszínre.
– Palimadár… – énekelte Addison, miközben lenyűgöző lábmunkával ott tempózott körülötte.
– Na, ez – bökött Tanner az ujjával a nő felé – határozottan nem volt vicces!
– Nem?
– Nem! És ha jót akarsz magadnak, akkor most nem jössz a közelembe, mert isten a tanúm rá, hogy ilyen közel – csippentette össze a mutató és hüvelykujját – vagyok ahhoz, hogy meggyilkoljalak. Ez bőven övön aluli volt…
– Ha neked szabad felrugdosni az íratlan szabályokat, akkor nekem is…
– Tudod, vannak ám olyan országok, ahol egy ilyen fiaskó után, senki nem szólna bele abba, ha legalább egy hétig csak kenyéren és vízen tartanálak!
– Még szerencse, hogy mi nem ilyen országban élünk…
– Ne kísérts!
– Ugyan már, Tanner! – úszott oda elé Addison. – Csak egy ártatlan tréfa volt, semmi több!
– Ártatlan tréfa? – hördült fel Tanner. – A te kis ártatlan tréfád miatt én majdnem szívrohamot kaptam! Azt hittem, hogy komoly bajod esett!
Addison karjai a nyaka köré fonódtak, mellének ingerlő domborulata a mellkasának préselődött.
– Nem akartalak megijeszteni – nyomott egy kicsi csókot a nő az állára. – Vagyis de, meg akartalak ijeszteni – játékos puszi az orra hegyén –, csak nem ennyire. Amúgy pedig… megérdemelted!
– Megérdemeltem? – markolta meg Tanner a nő fenekét. Férfiassága azonnal megmozdult, ahogy azok a hosszú combok a csípőjére fonódtak. – Ne tudd meg, mit fogsz kapni tőlem ezért később… – dörmögte bele Addison ajkaiba. – És ne hízelegj, nálam ezzel nem fogsz sokra menni.
– Biztos? – nyomta meredező farkának puha szemérmét a nő.
– Olyan biztos, ahogy itt állok – szűrte a fogai közt Tanner, az orrán keresztül véve mély levegőket.
– Még nem állsz…
– Ó, dehogynem…
Addison nyelve ingerkedve siklott végig az alsó ajkán.
– Miért akarsz felizgatni?
– Találd ki!
A nedves, meleg érintés lassan a fülére vándorolt. Ujjai a puha női húsba mélyedtek, amikor Addison a fülcimpáját kezdte szopogatni. Hideg víz ide vagy oda, rögtön olyan kemény lett, mint a gránit.
– Ha most ezzel azt akarod elérni, hogy ne haragudjak rád…
– Azt akarom ezzel elérni – lehelte a nő a fülébe –, hogy megdugj. – Újabb ingerlő szívás a cimpáján. – Azt akarom, hogy lerángasd rólam a bugyimat, és keményen belém döfd azt az isteni farkadat…
– Mondd, pont most kell haladó fokozatba váltanod a pikáns beszéd művészetében? – nyögte Tanner erőtlenül. Csípője saját életet élve már Addison lábai közt őrölt.
– Nem mindegy, hogy mikor kezdem el? – futott végig az a selymes nyelv a nyaki ütőerén.
– Sajnos, nem…
Addison felkapta a fejét, és kérdőn nézett rá.
– Nem hoztam magammal óvszert… – bökte ki Tanner. Az ég a megmondhatója, hogy minden egyes szó úgy marta a torkát, mint az ecet.
– Hogy micsoda?!
– Nem hoztam magammal gumit. Nem azzal a szándékkal hoztalak el ide, hogy lefektesselek – bontakozott ki Tanner Addison öleléséből. – Belátom, most már hülye ötletnek tűnik, de a reggel történtek fényében… Abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán szóba fogsz állni velem.
– Hogy micsoda? Mondd neked teljesen elment az eszed?
– Töredelmesen bevallom, hogy nem tudok a te fejeddel gondolkozni! Bezzeg, ha hoztam volna gumit, akkor most biztos azt hallgatnám, hogy milyen számító vagyok!
– Dehogy hallgatnád!
Tanner válaszul csak beszédesen felvonta a szemöldökét.
– Na, jó… Lehet, hogy tettem volna utalást arra, hogy mennyire tipikus pasi vagy… – ismerte be vonakodva Addison. – De az is biztos, hogy utána ott hemperegtünk volna azon a takarón – bökött ujjával a part felé. – Az óvszer hiánya eddig sem gátolt meg téged semmiben. Úgyhogy engem nem érdekel, hogy hogyan, de most kiviszel engem arra a pokrócra, és boldoggá fogsz tenni! – emelte meg dacosan az állát a nő.
– Nem érdekel, hogy hogyan? – ismételte meg lassan Tanner.
– Nem. Nem érdekel.
– Rajtam nem múljon, aranyom. De az is biztos, hogy ezt a kijelentésedet a következő egy órában, legalább féltucatszor szeretnéd majd meg nem történté tenni…



***



– Kezdek tőled megijedni… – tekerte szorosabbra Addison a testén az egyik takarót. – Úgy méregetsz, mint ahogy egy darab húst szokás a piacon.
Tanner lezseren, anyaszült meztelenül, és csípőre tett kézzel magasodott a lány előtt.
– Csak gondolkozom – villantott egy kaján mosolyt. Addisont nem érdekli hogyan, csak tegye boldoggá. Oké… Nem szültek erre a bolygóra még olyan pasit, aki egy ilyen kijelentéssel leállna vitatkozni, főleg ha azt egy gyönyörű nő teszi. És Addison, minden elképzelést felülmúlóan gyönyörű volt, ahogy a pokrócon térdelve szárítgatta a haját. A gyertyák fényében aranylott selymes bőre, arcán nyoma sem volt semmilyen feszültségnek, csak talán némi izgalmat lehetett leolvasni a vonásairól.
– Gondolkozol… – ismételte meg somolyogva. – Ez csak szex, nem lehet nagyon túlbonyolítani.
– Rosszul hiszed – térdelt le Tanner is a plédre. – Egyetlen dolgot le szeretnék szögezni még itt, a kezdet kezdetén.
– Éspedig?
– Vége a románcunk kamaszos jellegének. Most tisztességesen be szeretném fejezni…
Addison szemöldöke kérdőn megugrott.
– A félreértések elkerülése érdekében, ez azt jelenti – hajolt Tanner a nő kulcscsontjára egy röpke csók erejéig –, hogy benned akarok elélvezni.
– De hát… – húzódott el egy kicsit tőle Addison.
– Nem ott.
– Akkor…? – szaporodtak fel a ráncok a nő homlokán. – De az a múltkor sem ment túl…
– És nem is ott – vágott a szavaiba Tanner. – Mellesleg múltkor az remekül ment, de nem rúgom fel az akkor lefektetett szabályunkat. Legközelebb akkor megyek el a szádba, ha te kéred.
Addison tekintete hirtelen felcsillant a felismeréstől, majd ugyanazzal a lendülettel az egész arcát eluralta a riadalom.
– Nem gondolod komolyan! – nyögte ki fulladozva.
– Nem, nem gondolom komolyan – fogott komótos bólogatásba Tanner. – Le is feküdhetünk egymás mellé, el is aludhatunk egymás karjaiban, hogy majd a hajnal első sugarai ébresszenek bennünket. Kivárhatjuk, míg hazaérünk, és otthon a jól megszokott körülmények közepette, behozhatjuk a lemaradásunkat, a már járt, és ismert módokon.
– Szóval vagy engedem, hogy… hogy… – krákogott egy nem túl nőieset Addison, kezével türelmetlenül legyintve. – Vagy lefeküdhetek aludni? Miért érzem úgy, mintha egy vásott kölyök lennék, akit éppen most állítottak a sarokba? Te egy perverz disznó vagy! Én még… Nekem még soha… És ehhez a művelethez nem kellene valamilyen síkosító? A kotont otthon felejtetted, de véletlenül vazelin az mindig van a kesztyűtartódban?
– Ha jól csinálom, Addison, akkor síkosító nélkül sem lesz semmi bajod.
– Hát ez igazán jól hangzik!
– Oké, nyugodj meg, és inkább feküdjünk le aludni – terítette a takarót Tanner a csípőjére.
– Te csak ne nyugtatgass engem! – húzódott arrébb puffogva Addison ültében. – Kíváncsi vagyok, te mit szólnál ahhoz, ha én akarnám három ujjamat feldugni a seggedbe!
Most Tannerön volt a krákogás sora.
– Nos… – krákogott egyet újra. – nekem már… szóóóvaal…
– Hát ezt nem hiszem el! – fújtatott Addison mint egy harcias macska. Kirángatta a takarót Tanner kezéből, és olyan gyorsan szökkent talpra, mint akibe bolha csípett. – Csak nem azt akarod mondani, hogy… – igazgatta fel a nyakáig a pokrócot – hogy te…
Tannernek hirtelen olyan érzése támadt, mintha citromba harapott volna. Szinte érezte, ahogy a vonásai grimaszba fordulnak.
– Ott volt az a nő pár évvel ezelőtt Las Vegasban…
– Tudod mit! – emelte fel az egyik kezét Addison. – Nem akarom tudni! Hallani sem akarok semmi ilyesmiről, azt meg ne is várd el tőlem, hogy én neked valaha… izé…
– Hidd el, meg sem fordult a fejemben ilyet kérni tőled…
– Akkor ezt tisztáztuk.
– Messzemenően…
– Akkor esetleg le is feküdhetnénk aludni…
– Akár… – vonta meg a vállát Tanner. Megvárta, míg Addison odakucorodik mellé, aztán minden egyes gyertyát elfújt. Felemelte a takaró sarkát, és kiskanál-nagykanál pózban olyan közel préselte magát a nő testéhez, amennyire azt a helyzet engedte. Természetesen ebben a pozícióban testének éke pont gólszerző posztot kapott.
– Bökdösöl… – susogta néhány perccel később Addison.
– Képzeld, én is érzem… – suttogta viszont Tanner. – Majd megnyugszik… 
– Nem tudsz csinálni vele valamit? – érkezett az újabb kérdés kis idő múlva. – Így nem lehet kényelmesen aludni.
– Pontosítsunk. Te nem tudsz kényelmesen aludni… Én egyáltalán nem tudok elaludni addig, amíg a nedves kis puncid a farkamat dörzsöli. És de, tudnék vele kezdeni ezt-azt, csak nem akarok. Itt fekszik a karjaimban egy elképesztően szexis nő. Kizárt, hogy magamon könnyítsek…
– Most ezzel arra akarsz rámutatni, hogy szeretnéd, ha én könnyítenék rajtad?
– Tudnál rajtam segíteni, ez teljesen nyilvánvaló tény. Akár az is elég lenne, ha csak itt feküdnél mellettem, én pedig a puha és síkos párnácskáid közt mozognék ki-be… Csak most én mentem át dacosba… Nem érdekelnek a félmegoldások. Veled együtt akarok a csúcsra repülni, és szorosan át akarlak ölelni, miközben remeg a tested. A fülemnél akarom érezni a sikolyaidat, és ki akarom csókolni belőled az összes nyögésedet… Ez van. És mivel ez a lehetőség nem adott, így inkább alszom. Nemsokára úgyis be fog teljesülni minden idevágó vágyam, az a pár óra már igazán nem számít…
Addison helyett csak a szomorúfűz szélben lengedező levelei válaszoltak. Így is jó. Alszik egy keveset, aztán hazamennek, és ki sem mozdulnak egész nap az ágyból. Igaz, hogy egy cseppet sem érezte magát fáradtnak, de ez részletkérdés. Előbb-utóbb úgyis el fog aludni… Csak bíznia kellett abban, hogy inkább előbb, és nem utóbb. 
Addison popsija egy hajszálnyival közelebb mozdult az öléhez, a gyönyör apró kis fullánkjait elindítva ezzel az alfelében.
– Alszol? – súgta a nő füle felett.
– Nem.
– Sokat fogsz mocorogni?
Megvetőnek hangzó horkantás volt csak a felelet. Hát igen.
– Tanner? – fordította aztán mégis felé kissé a fejét a nő.
– Igen?
– Kívánlak…
– Ezzel most éppen nem sokat segítesz…
– Nem erről van szó… – fordult a hátára Addison. – Ha belemegyek abba, hogy… – Nagy sóhaj. – Ha fáj, vagy kellemetlen, akkor abbahagyod?
– Most úgy teszek, mintha ezt meg sem kérdezted volna. Emlékszel, mit mondtam neked? Egy intim helyzetben bármit lehet, de semmit nem muszáj. Csak azért ne engedj nekem, meg az idióta fantáziámnak, mert úgy véled ezt kell tenned. Akkor mondj igent, ha téged is felizgat annak a gondolata, amiről szó van…
– Soha nem csináltam még ilyesmit, így fogalmam sem lehet róla, hogy ez mennyire izgalmas, vagy mennyire nem. Azt tudom csupán, hogy amikor először együtt voltunk, és te… Szóval, amikor te…
– Minden egyes pillanatra tisztán emlékszem…
– Szóval… Az izgató volt – még a sötétben is látni lehetett, ahogy Addison a lábujjáig vörösödik ettől a halk vallomástól.
– Szeretnéd újraélni azt az érzést? – szívta be Tanner mélyen a nő hajának az illatát.
– Igen.
– Akkor kezdjük azzal…
– Ha szólok, akkor…
Tanner Addison szájára tette az ujját.
– Ne sérts meg, kérlek! Egyrészt semmi olyat nem fogok tenni, amivel fájdalmat okoznék neked. Másrészt, ha mégsem elveznéd, nem várnám meg, amíg szólnál… Hamarabb abbahagynám.
Addison óvatosan biccentett egyet. Tanner felült, és a gyertyák után nyúlt, egyesével újra meggyújtotta mindegyiket.
– Most az egyszer nem örülök a fénynek – hunyorgott Addison. – Valahogy a sötétben most nagyobb biztonságban érezném magam.
– Látnom kell az arcod közben, és a sötétben ez nehezen lenne kivitelezhető.
– Mondtam már, hogy allergiás vagyok az olyan helyzetekre, amiket a tapasztalataim hiánya miatt nem tudok normálisan kezelni?
– Ezt nem is gondoltam volna rólad… – csóválta meg Tanner a fejét.
– Ezért van az, hogy mindenhez érteni akarok – ami persze lehetetlen, hisz senki nem érthet mindenhez!
– Van benne valami…
– De nekem erre is van stratégiám – húzta az álláig a takarót Addison –, mégpedig az, hogy egyszerűen elkerülöm az olyan helyzeteket, amikben kibukhat a tájékozatlanságom.
– Fázol? – érdeklődött kedvesen Tanner.
Addison olyan tekintetet meresztett rá, mintha teljesen megbuggyant volna.
– Lassan már csak a homlokod fog kilátszani a pokróc alól… – rángatta meg játékosan a szövet alját. – Igazán nem szeretném, hogy még jobban felizgasd magad, de engem egy takaró, aligha fog visszatartani…
Addison az anyagot görcsösen markolászó kezeire nézett, majd újra rá.
– Kicsit ideges vagyok…
– Biztos előfordult már máskor is, hogy ismeretlen szituációban találtad magad. Akkor mit csináltál?
– Leültem az internet elé, és utána olvastam a dolognak… – pöccintette oda fokhegyről a nő.
– Aha… Hát ez most itt nem fog menni…
– Hát nem.
– Esetleg akarod, hogy – köhécselt Tanner – elmondjam…
– Ki ne találd! Attól végképp úgy érezném magam, mintha egy gyökérkezelésen lennék…
Tanner elnyújtózott az oldalán, a könyökére támaszkodva méricskélte Addison tökéletes metszésű arcát. Megragadta a takaró tetejét, és szépen lehajtogatta a nő derekáig. Mielőtt még újabb sziporkázó szóeső indulhatott volna útjára, ráhajolt Addisonra és lágyan megcsókolta. Nyelve hegyét végigfuttatta telt alsó ajkán, majd a felsőn is.
– El sem tudod képzelni – húzódott vissza egy kicsit –, hogy mennyire gyönyörűnek látlak – súgta, mélyen magába szívva a nő illatát. Ujjait pillekönnyű, alig érintéssel húzta végig Addison köldökétől egyenest a nyakáig. Szeme éhesen itta be a nő feszes melleinek a látványát, közepükön a rózsaszínű összehúzódott bimbókkal. – Legszívesebben az összes porcikádat végigcsókolnám. Mindenedet. – A kívánatos halmokról felemelte a tekintetét a nő zöld íriszéig. – Képtelen lennék bármi bántót tenni veled. Bízz bennem egy kicsit, jó?
– Én… – kezdett volna bele, ki tudja mibe Addison, de Tanner egy újabb csókkal beléfojtotta a szót. Addig édesgette a nőt, addig simogatta szájával az ajkait, míg a nő el nem ernyedt a karjában. Akkor ismét elhúzódott tőle egy kicsit, de csak azért, hogy újra a szemébe tudjon nézni. – Szeretnék kérni tőled valamit.
– És mi lenne az? – kérdezett vissza szórakozottan Addison.
– Azt akarom, hogy ma este ne foglalkozz semmi mással, csak saját magaddal. Ne hagyd, hogy a beléd nevelt szemérmességed, vagy a félelmeid megakadályozzanak abban, ami lehetne… Megpróbálod megtenni ezt a kedvemért?
Addison bólintását inkább csak érezte, mint látta, de nem volt szüksége ettől többre. Felejtve eddigi óvatosságát, újra birtokba vette azt az édes szájat. Nyelve hevesen és sikamlósan tört utat magának Addison ajkai közt. A nő lélegzetvételei a saját lélegzetvételeivé váltak, bódító íze pedig afrodiziákum volt az érzékeinek. Egész nap arra vágyott, hogy így ölelhesse Addisont, hogy annyira közel érezhesse magához, mint ahogy most érzi. Mindenestül bele akart olvadni abba a csodába, amit együtt fedeztek fel alig egy nappal korábban. Elszakadva a nő ajkaitól nyelve az állára, majd a nyakára siklott. Beszívta az érzékeny bőrt, szopogatta. Addison ütőre épp olyan szaporán pulzált, mint saját szíve a mellkasában. Még lentebb siklott, először csak a kulcscsontig, majd még lejjebb, le egészen a gyöngyként meredező bimbóig. Hozzádörzsölte arcát a puha kebelhez, míg kezével a másik halmot simogatta. Nyelvének a hegye először csak a sötétvörös, izgalomtól összehúzódott udvart ízlelgette, először az egyiket, aztán a másikat, majd ahogy Addison mellkasa kérőn megemelkedett, ráborult a kavicskemény gombocskára. Addig görgette az izgatott csúcsot a nyelvével és a fogaival, amíg a nő halk nyöszörgésbe nem kezdett. Akkor áttért a másik kis rügyre is, addig izgatva azt is, míg a színe mélyrózsaszínbe nem váltott. Tudta, hogy ha most lenyúlna Addison lábai közé, akkor forróságot és nedvességet tapintana az ujjaival. Már szinte érezte a tenyerén a duzzadt redőket, és ujjpercén a lüktető, szívó hatást… Tudta, hogy a nő legalább olyan gyorsan reagál rá, mint ahogyan Ő reagál a nőre. Farka most is peckesen tartva magát, ott ágaskodott kettejük összefonódott teste közt, vágyva a kielégülést. És milyen egyszerű is lett volna! Csak egy-két mozdulat kellett volna, és már ott lehetett volna bent, mélyen abban a nőben, aki nem csak a testét, de a tudatát is képes volt izgalomban tartani. Már a gondolattól is rándult egyet a teste. Mással soha nem érezte ezt a kettősséget ennyire intenzíven. Ösztöne kergette volna, siettette volna, de a lelke, a szíve csak arra vágyott, hogy örökké tartson a pillanat.
Nyelve már a köldök környékét babusgatta, majd elsiklott a combtő irányába. Keze az egyik hosszú combba kapaszkodott, arrébb tolta, hogy széles vállával kényelmesen elhelyezkedhessen. Nyelve egyre beljebb csúszott, de mielőtt elérte volna a célját, felemelte a fejét. Addison ott feküdt előtte, teljesen kitárulkozva, semmit el nem rejtve előle, csillogó szemmel figyelve vajon hogyan fogja folytatni. Tekintetében izzott a vágy és a kíváncsiság, talán egy cseppnyi izgalom. Bőre kipirult, mellei gyors iramban emelkedtek és süllyedtek. Minden volt, amit egy férfi valaha is kívánhatott.
A nő testéből párolgó vegytiszta kéjes illat bekúszott az orrába, tovább hevítve az érzékeit. Két ujjával széthúzta a duzzadt szeméremajkakat, és egy forró csókkal üdvözölte Addison gyönyörének a központját, hogy aztán nyelvével folytathassa az ingerlést. Először lassan, körkörösen izgatta a kidudorodó pontocskát, néha meg-megszívva, majd egyre gyorsabban. Egyik kezével megragadta Addison kézfejét, és ráhelyezte azt a nő egyik mellére. A mélyzöld tekintet felparázslott, kérdőn meredt rá. Tanner a szemeivel próbálta elmondani azt, amit jelenleg szavakkal nem volt képes. Rámarkolt Addison saját mellét tartó kezére, arra bátorítva ezzel a nőt, hogy tegyen eleget a felkérésnek. Játsszon magával, játsszon vele, izgassa fel a végletekig, ahogy Ő is fel fogja izgatni viszont, míg el nem süllyed körülöttük az egész világ. Talán Addison előtt felrémlett, mit is ígért neki percekkel ezelőtt. Vagy talán végre ráébredt arra, hogy nincs mitől tartania, ha a karjaiban tartja. Vagy egyszerűen csak nem lebegett már más a szeme előtt, csak a gyönyör… Mindegy mi okozta, de néhány lusta pillanattal később már önfeledten simogatta magát, csipkedte saját bimbóit. A látvány pedig olyan volt Tannernek, mintha olajat öntöttek volna a tűzre. Észre sem vette, és a csípőjével már ritmikusan aprókat lökött. Nyelvén ott érezte Addison keserédes agóniájának minden cseppjét, ujjai már türelmetlenül furakodtak egyre beljebb a redők közé, kutatva a nő hüvelyének a bejáratát. Egyre erősebb hullámokban borzongatta meg a testét a visszafojtott megkönnyebbülés, egyre fájdalmasabb volt a farkát érő durva szövet dörzsölése, mégsem volt képes megállni. Két ujját merítette bele a nő testébe, minden további felkészítés nélkül. Addison teste megremegett. Tanner képtelen volt a további finomkodásra. Ujjait enyhén begörbítve erős nyomást fejtett ki a szűk, ámde annál síkosabb csatorna felső falára, miközben szájával tovább ingerelte a már teljesen előbújt csiklót. Addison csípője váratlanul megemelkedett az intenzív rohamtól. Kezei a melleiről a takaróra hulltak, ujjai görcsösen markolászva kapkodtak valamilyen kapaszkodó után. Tanner feje mellett a nő combjai kontrollálhatatlan reszketésbe kezdtek, akárcsak forró öle, ami szinte már görcsösen kapaszkodott az ujjaiba. Minden csillogott már a nedvességtől, Addison szemérme, és combtöve, de még Tanner keze, és álla is. Mielőtt a nő testében kirobbanhatott volna az orgazmus, Tanner elszakította a száját a lüktető kis rügyről, és helyette óvatos puszikat hintett mindenhová, ahová csak tudott. Addison ajkát furcsa zokogásszerű nyögés hagyta el. Szemérmetlenül kapott a feje után, hogy visszavonja száját az ölére, de Tanner nem hagyta magát. Csak annyira csókolta, csak annyira nyalogatta, csak annyira mozdította meg az ujjait, hogy egy szemernyit se lanyhuljon a nőben a feszültség. Ahhoz nem izgatta elég intenzíven, hogy kielégülhessen.
– Tanner… – lihegte percekkel később Addison, miközben kétségbeesetten próbálta összezárni a combját. Ez a mozdulata is inkább volt ösztönös, mint tudatos. Fogai az ajkába vájtak, testét ellepte a verejték, és minden porcikája égett az orgazmus után, ami annyira közel volt már, és mégis oly távol. Legszívesebben sikított volna kínjában, vagy örömében, könyörgött volna, vagy szitkozódott volna, de a legtöbb, amire futotta az erejéből az csak a hangos lihegés volt, és a nyöszörgés. Öle ontotta magából a meleget, és annyira nedves volt már, hogy a fenekén is érezte a csúszós ragacsosságot. Jólneveltsége teljes erőből tiltakozott, vadállatias énje viszont – amiről nem is tudta, hogy létezik – tobzódott az ingerek sokaságában. Torkát fojtogatta a zokogás, mert meg volt győződve arról, hogy nem képes tovább elviselni a mámornak ezt a különös formáját, olvadt viasznak érződő teste azonban rendre rácáfolt képzelt félelmeire. Bírta, mi több, valahol mélyen, a tudata alatt, szinte követelte a lába közt fekvő férfitól, hogy soha ne hagyja abba, hogy feszítse benne pattanásig a húrt.
Tanner nyelve már szinte minden zugot bejárt testének rejtekén. Az első finom nyalintásnál, ami az ánuszát érte, ijedten összerázkódott. Ösztönösen el akart húzódni, de a férfi nem engedte. Combjaiba kapaszkodva erősen egy helyben tartotta, míg precíz aprólékossággal kényeztette. A szokatlanság érzetét nagyon hamar felváltotta Addisonban a kéj. Fejét hátravetve, Tanner hajtincseibe kapaszkodva, mozdult rá egyre vehemensebben a férfi nyelvére. Ellazult, kitárulkozott, és ez felszabadítóbb volt, mint eddig bármi, amit a szexualitásában megtapasztalt. Újra közel billent a megkönnyebbüléshez, amikor enyhe feszítést érzett a fenekénél. A szíve a váratlan betolakodástól őrült vágtába kezdett, de mire igazán megijedhetett volna, már csak kellemes melegség zsibongott a végtagjaiban. Tanner kibújt a lábai közül, és mellé feküdt. Addig igazgatta, míg mellkasa a hátának nem nyomódott, és míg a lábait majdnem teljesen a melléig fel nem húzta. Ujja egész idő alatt a testében volt, de nem mozdult.
– Rendben vagy? – kérdezte tőle gyengéden a háta mögül a férfi.
– Nem is tudom… – lehelte Addison kimerülten.
– Segítened kell nekem egy kicsit. Ebben a helyzetben nem férek rendesen mindenhol hozzád.
– Mit kell tennem?
– Nyúlj a lábad közé – csókolt a nyakába Tanner – és izgasd magad.
Addison úgy fordította a fejét, hogy a szeme egyenesen a férfi tekintetébe fúródhasson.
– Egy este nem elég neked, ha csak egy tabut húzunk le a listáról?
– Nyúlj magadhoz… – hintett egy röpke csókot a szája szélére Tanner.
Addison mereven a férfit nézve csúsztatta be a kezét a combjai közé. Ahogy kézfeje körkörös mozgásba kezdett, Tanner ujja megmozdult a fenekében. Nem volt képes visszanyelni a torkáró felszakadó gyönyörteljes nyögést.
– Csak ne élvezz el – suttogta a fülébe a férfi. – Bármit csinálhatsz, csak ne élvezz el.
Addison szerette volna hozzátenni, hogy ez bizony nem kis elvárás, ha figyelembe vesszük, hogy az elmúl évezredet karnyújtásnyira töltötte egy észveszejtő orgazmustól, de nem volt ereje megszólalni. Tanner a hajába markolva úgy tartotta a fejét, hogy bármikor megcsókolhassa, ujja pedig rendületlenül csúszkált ki-be a testében. A feszítés hol erősebb volt, hol gyengébb, de sosem volt fájdalmas, vagy kellemetlen. Furcsa bizsergések rohanták le a testét, szűnni nem akaró reszketés rázta, és olyan helyeken érzett gyönyört, ahol nem is sejtette, hogy az lehetséges volna.
Tanner ujja kihúzódott a nyílásából, aztán erősebb nyomást érzett az izomgyűrűjén. A levegőt kapkodva mozdította előrébb a csípőjét akaratlanul, de Tanner nem engedte el. Szorosan tartotta miközben puha nyelve a szájába siklott. A férfi ajkai elnyomták kéjjel vegyes sikolyát, miközben Ö a szemeit szorosan összezárva próbált uralkodni hánykolódó érzelmein.
– Már három ujjam van benned, Addison – lehelte a fülébe Tanner, kiszakítva magát a csókból. – Már nem kell sok, és készen fogsz állni rám – mozgatta tovább egyre sebesebben a kezét a férfi.
Addisont elöntötte a melegség, ahogy a szavak áthatoltak bódult tudatán, és értelmet nyertek. Meg nem tudta volna fogalmazni, miért hatottak rá izgatóan a szavak, de legszívesebben sikítva követelte volna a folytatást. És mintha Tanner érezte volna a megadását, kirántotta a kezét kitágult csatornájából, és a hüvelyéhez igazította acélkemény farkának tompa hegyét. Lassú, erőteljes lökéssel fúrta magát mélyen a testébe.
– Istenem… – szökött ki Addisonból, ahogy testük teljesen egymásnak nyomódott. Keze szapora dörzsölésbe kezdett a csiklóján.
– Lassabban… – kapta el a csuklóját a Tanner. – Mindjárt – húzódott ki belőle egy hajszálnyit, hogy aztán újra tökéletesen betölthesse.
– Nem bírom tovább… – nyüszített fel Addison panaszosan, homlokát Tanner vállgödrébe fúrva.
– Dehogynem… – dörmögte a férfi, majd kivonta magát rángó puncijából. A hiányérzettől Addison újból felnyögött. Egymáson csúszkáló nedves szeméremajkai más esetben már a szégyen pírjával vonták volna be az arcát, más esetben már pánikszerűen menekült volna egy ilyen kiszolgáltatott helyzetből, Tanner karjai közt azonban izgalmának ez a teljesen nyilvánvaló jele, odaadásának, és nőiességének a jelévé vált. Olyan őszinte reakció volt ez, amit nem letagadni, hanem büszkén viselni akart.
Tanner marokra fogva saját férfiasságát, becsúszott a sikamlós farpofák közé. Amikor makkján megérezte a záróizom önkéntelen összehúzódását, egy pillanat erejéig kivárt. Mindent elkövetett azért, hogy Addison könnyen magába tudja fogadni, de a karjai közt megfeszülő testen még mindig érezhető volt az ismeretlen élménytől való zsigeri félelem. Nyelvével nyirkos nyomot hagyva, végigcsókolta a nő vállától a füléig terjedő utat, itt-ott fogaival megcsipkedve az izzadságtól sós ízű bőrt. A kényeztetéstől Addison lassan elernyedt, csípője meg-megrándult, ahogy szorgalmasan tovább izgatta magát saját kezével. Tanner farkával határozottan nekifeszült a szoros bejáratnak. Tekintetét mereven Addison arcjátékán tartva lökte magát előre. A fájdalom grimaszának első jelére vissza akart vonulni, eltökélt szándéka volt akár félbe is hagyni, ha a nőnek csak egy kicsit is kellemetlen a behatolás, de Addison vonásai nem árulkodtak ilyen érzésekről. A lány szorosra zárt szemekkel zihált mellette, várakozva, remegve, felkészülve arra, hogy befogadja. Tanner állkapcsát összeszorítva erősebben előre tolta a csípőjét. Addison élesen felszisszent, ahogy a záróizma engedett az ostromnak, Tanner pedig kis híján felüvöltött az élvezettől, ahogy farka vége becsusszant a szoros alagútba. Minden józan eszét latba véve fékezte meg csípőjének további ösztönös előrendülését.
– Jól vagy? – préseltek ki a szavakat a száján, artikulátlanul.
– Nem tudom – nyögte Addison a takaróba.
– Abbahagyjam?
Már csak az elképzelés is tantaluszi kínokat okozott Tanner-nek, hogy ennyivel a vége előtt kell kiszállnia, de ha Addison arra kérte volna, hát megtette volna.
Addison nem válaszolt, csak fenekét kinyomva rámozdult a farkára.
Ilyen lehet maga a mennyország… Tanner megkönnyebbült sóhajjal kapaszkodott meg Addison csípőjében, és lassan addig tolta előre magát, míg tövig nem merült a forró járatban. Arcát Addison hajába fúrva óvatosan mozogni kezdett.
– Nagyon szűk vagy… – lihegte bódultan, újra előre csúszva. – Teljesen ki fogsz facsarni. Alig bírom visszatartani magam… – lepillantott izzadságban fürdő testeik közé, és megigézve figyelte, ahogy a gyertya fényében sejtelmesen csillogó farka ki-be siklik Addisonban.
– Tanner… – rándult egy erőset a nő, szemhéja kivágódott, méregzöld íriszében a félelem a csodálkozással kavargott.
Tanner előre nyúlt és eltolta a nő kezét az öléről, helyére a saját tenyerét fektette. Ujja azonnal kitapintotta a lüktető gombocskát a párnácskák rejtekében. Ráhajolt Addison félig nyílt szájára és mohón megcsókolta, míg ujjbegye sietős köröket rajzolva dörgölte a kemény csúcsot. Alig egy pillanattal később a nő teste megrándult egyszer, aztán újra, és újra. Nyögve próbált szabadulni a szoros ölelésből, de Tanner nem eresztette, egyre vadabb tempót diktálva döngölte tovább. Mire elült volna a vihar Addison testében, újra megrázkódott, majd ismét. Tanner farkát folyamatosan sanyargatták a sorozatosan, hullámokban érkező, orgazmusok okozta összehúzódások. Mintha egy szoros marok masszírozta volna, egyetlen céllal, hogy megszabadítsa feszülő golyóját minden terhétől. A megkönnyebbülés már ott bizsergett a lágyékában, a gerincében, és azzal fenyegetett, hogy bele fog rokkanni a nemsokára rázúduló gyönyör intenzitásába. Hörögve indult egy utolsó rohamra, szabadjára engedve minden állatiasságát. Mélyen benyomult, ujjai Addison fenekébe markoltak, erősen, keményen, csak azzal a céllal, hogy nyomot hagyjon a karjaiban vergődő csodán.
– Tanner… – sikoltott hosszan a nő, majd újabb remegés rázta meg a testét.
A kezeiben összeomló, újra kielégülő Addison látványa volt az utolsó csepp a kitartásának. Magára rántotta még egyszer utoljára a nő formás popsiját, és elengedte magát. Fogaival Addison vállába marva hagyta, hogy izmait összerántsa az első görcs. Magja sűrű sugarakban ömlött a nő testének a mélyére. Medencéje az ősi pumpáló ritmusra őrölt, kicsikarva testéből a gyönyörnek az újabb hullámát, majd még egyet, és még egyet… Azt kívánta, bár sose érne véget ez a keserédes mámor. Végül reszketve, fújtatva dőlt Addison hátának, miközben még meg-megrándult az utórengésektől.
Annyira kimerült, hogy alig bírta megemelni a fejét, hogy a nőre nézhessen. Addison pilláinak a hegyén néhány apró könnycsepp fénylett, orcája kipirult volt, és ugyanolyan szaggatottan vette a levegőt, mint saját maga.
– Addison? – simította el a csapzott fürtöket a nő homlokából. – Minden rendben?
– Én… – emelte rá Addison az élménytől még mindig párás tekintetét. – Azt hiszem, jól vagyok.
– Csak hiszed?
– Szerintem, erre a kérdésre inkább reggel térjünk vissza – pihegte a lány, aztán mint egy elégedett kiscica bevackolta magát a karjaiba. – Még megvan az esélye annak, hogy holnap cifrán szidni foglak, mert nem fogok tudni tisztességesen ülni – tette még hozzá motyogva.
Tanner mosolyogva csókolt bele Addison nyakának a hajlatába. Farka félig ernyedten csúszott ki a lassan összehúzódó popsiból.
– Most már biztos, hogy nem vagy az a hálát rebegős típus…
– Hálát rebegős? – fordította ismét felé a fejét Addison. – És miért is kellene hálát rebegnem?
– Életed eddigi legfantasztikusabb szexuális kalandjáért… – szórt apró puszit Tanner a nő szájának a szegletébe. – Ne légy már ennyire kegyetlen! Hadd dagadjon már egy kicsit a mellkasom a büszkeségtől!
– Az az én segítségem nélkül is tökéletesen dagadozik – kontrázott negédesen a nő. – Amúgy pedig, ha az emlékezetem nem csal, ugyanannyi munkám volt ebben a fantasztikus szexuális kalandban, mint neked. Szóval, nem egészen egyértelmű kinek is jár az igazi elismerés…
– Ugyan már! Ne áltassuk egymást, angyalom – csípett Tanner egy erőset Addison bal farpofájába. – Teljesen szétperegtél, még sikoltoztál is! A végén már nem is számoltam hányadik orgazmusnál tartasz…
– Ó! Értem… – felelte elnyújtva a nő. – És akkor most jönne az, hogy én bamba arccal, és csodáló tekintettel az egekig méltatlak?
– Nem várom el, hogy órákig tartó litániába kezdj, de egy-két jó szó, sokat jelentene a férfiúi büszkeségemnek.
– A férfiak, és az Ő büszkeségük! Hogy én milyen buta vagyok, hogy erre nem is gondoltam – csapott a homlokára Addison színpadiasan. – Kérlek, segíts, mert nem tudom egészen pontosan, hogy mit is kellene mondanom… A büszkeségedet pedig csak nem hagyhatjuk szenvedni.
– Nem túl bonyolult a dolog – vonta meg a vállát Tanner. – Bele kell nézned egyenesen a szemembe, kicsit opálos tekintettel…
– Opálos? Definiálnád, hogy mit is jelent az, hogy „opálos”? Csak azért, hogy nehogy a végén egy félreértés miatt csináljam rosszul…
– Opálos, mint mondjuk ködös. Elfelhősödött. De ha úgy tetszik, akár még az „elvarázsolt” kifejezést is lehet ebben a szövegkörnyezetben alkalmazni.
– Mondd még egyszer azt, hogy „opálos”! – fészkelődött még közelebb hozzá Addison pajkosan mosolyogva. – Vagy azt, hogy „szövegkörnyezet”… Olyan szexi… Teljesen felizgat…
– Vigyázz magadra, te boszorkány! – fricskázta meg Tanner a nő orrát játékosan. – Ne gondold, hogy nem foglak megleckéztetni, ha tovább szórakozol…
Addison a keze után kapott, és egy nagy cuppanós csókot nyomott a tenyerébe.
– Tanner… – nézett nagy komolyan rá a nő azokkal a csillogó zöld szemeivel. – Nincs nagy gyakorlatom az ilyen vallomásokban, de most egyszerűen képtelen vagyok visszafogni magam…
– Kicsit túlzó, egy kicsit túlzó… – kommentálta halkan Tanner – Belefér, de egy kicsit túlzó…
– Oké, akkor újra – köszörülte meg Addison a torkát, hátha azzal le tudja törni az állandóan kiülni vágyó vigyort az arcára. – Tanner. Fantasztikus voltál.
– Ennyi? – mordult fel néhány másodpercnyi csönd után Tanner. – Ettől még az időjárás-jelentés is érzékletesebb szokott lenni!
– Na, jó – húzta fel Addison magát fektében a könyökeire. – Ez volt eddigi életem legvadabb, legelképesztőbb, legnagyobb kielégülést nyújtó szexuális élménye. Még most is ott zsibong a bensőmben az utóhatása, és kétlem, hogy valaha képes leszek elfelejteni. Rémisztő volt, és tökéletes, és lehengerlő, és édes… Olyan volt az egész, mint amilyen te vagy.
Tanner hatalmasat nyelt a beálló csöndben. Hirtelen köpni-nyelni nem tudott, az Addison szeméből felé hömpölygő tiszta őszinteségtől. Aztán a nő tekintetébe óvatosság szökött, majd ajkai huncut mosolyra fordultak.
– Na? Megfelelt?
Tannernek kellett egy pillanat, hogy visszazökkenjen a könnyed beszédstílusba.
– A felénél kicsit aggódtam – köhécselt, leplezendően a zavarát –, hogy átviszed drámaiba a hangvételt, de ügyesen kivágtad magad.
Addison felemelte a kezét, és megsimogatta az arcát, mintha ezzel a gyengéd érintéssel szeretné kifejezni azt, amit szavakban még nem képes. Tanner hozzá hajolt és hosszan megcsókolta.
– Köszönöm – suttogta szinte hangtalanul.
Addison megfordult a karjaiban és szorosan a mellkasához simulva becsukta a szemeit.
– Szerinted a szüleid szerették valaha egymást? – tette fel Tanner azt a kérdést, ami azóta motoszkált benne, hogy Addison a családjáról mesélt.
– Szerintem azt hitték, hogy szeretik egymást – felelte halkan a nő, még közelebb simulva hozzá. – Szerintem az emberek többsége túl önző ahhoz, hogy igazán szeretni tudjon – tette még hozzá csendesen néhány pillanat múlva. – Lehet, hogy én is túl önző vagyok…
– Te nem vagy önző, Addison.
– Ezt nem tudhatod… – válaszolta ezt immár másodszor az este folyamán a nő.
Szeretném megtudni – vágta volna rá legszívesebben Tanner, de aztán mégis inkább csöndben maradt. Reggel ott a konyhában elmondta, amit érzett, most megmutatta a testével is… És tudta, hogy Addison megértette az üzenetét, és azt is tudta, hogy valószínűleg sikerült a hétfrászt hoznia a nőre. Egyelőre bármennyire is nem tetszett neki, nem volt más lehetősége, mint várni. Kivárni, hogy mit tesz Addison a lelkével, amit volt olyan ostoba, hogy mindenféle védőfelszerelés nélkül a lábai elé tett.





Share: