2012. december 29., szombat

Ilyen volt 2012...

Az idei év könyvek szempontjából valóban tanulságosnak mondható számomra. Az első olyan évemet zárom, ahol a tapasztalataim írásos nyomokban (is) megelevenednek előttem, olykor nevetésre, olykor zokogásra késztetve, és habár az idei év minden aspektusát figyelembe véve, termékeny évet zárok -igen, bebizonyosodott, amit már eddig is tudtam: sokat olvasok, és túl gyorsan -, azért azt is illő megjegyezni, eme termékenység nem minden szempontból hozott virágos jókedvet nekem. Voltak könyvek, amiket elolvastam, de nem készült róla kritikám, mert nem volt mit mondanom róla (ez ritka), vagy nem volt időm, vagy egyszerűen ami jó azt nem kell kritizálni. Ebben a kategóriában, vannak olyan könyvek, amik igenis megérdemeltek volna pár sort, és így utólag röstellem, hogy lemaradtak. Mostani bejegyzésem oka részben az, hogy ezekről a könyvekről ejtsek pár kendőzetlen sort, és részben, hogy felelevenítsem idei évem szárnyalásait, és bukásait.

Akik lemaradtak, de megérdemelték volna a méltatást:

J.R. Ward: Újjászületett szerető

A Fekete Tőr Testvériség folytatása... Hmmm. A lényeg, és mégis voltam olyan bamba, hogy mindenről írtam, csak erről nem, mivel annyira sok mondanivalót erőltettek rám, a sokkal ékesszólóbb erotikus/romantikus irodalom nagyasszonyai. Rémes. Ward komoly dilemma egy kritikusnak. Mert a kritika az akkor jó, ha fanyar, ha vicces, és nem akkor ha egekig marasztaló, látványosan tele van tűzdelve pozitív jelzőkkel, és hát lássuk be - dög unalom. A jó könyvről komolyan illik írni, nem összecsapva, elhadarva. Meg kell adni a módját. El kell vinni vacsorázni, bókolni kell neki, és óvatosan becserkészni. Úgy magadhoz ölelni, mintha attól tartanál bármikor összeroppan az a kis érzelmi buborék, ami a lelkedben kihajtott olvasás közben. Nem lehet harsogó a kritika, hanem inkább dallamos, talán kicsit suttogó, őrizendő azt a kis álomszeletet, amit az élmény generált. Ez eddig mind szép és jó, de saját személyiségem és ez a halkan sutyorászós dallamosság...nos ezek kizárják egymást. Nem arról van szó, hogy nem tudok kritikát írni jó könyvekről, hanem arról hogy nem szeretek. Ami jó az jó. Pont. Nem kell agyonmagyarázni, azt ami nyilvánvaló. Így most komoly erőszakot teszek magamon, átlépek saját kereteimen, és méltatni fogok! 
Világ életemben imádtam olvasni. Minden korszaknak megvan a maga fixa ideája, így én is végigszambáztam a kötelező lépcsőket. Volt itt minden az ifjúsági irodalommal kezdve, a Bambin keresztül, a teljesen színvonaltalan romantikus könyvekig. Aztán szerelmem a lázongó ifjúság beleverte a fejembe a jót, következtek a Stephen King, Dean R. Koontz, Clive Barker, Peter Straub könyvek, megspékelve a klasszikusokkal, mint Bram Stoker, Asimov és csak hogy szép eklektikus legyen volt még itt Rejtő Jenő, és sok szépirodalmi is, de ebbe már nem megyek bele. Aztán felnőttem, és régi jó barátaim a könyvek, eltünedeztek mellőlem. Persze akkoriban is olvasgattam, de semmi olyan nem akadt a kezembe, ami visszahozta volna a lendületet. Wardig. Mindig szidom Stephanie Meyert a Twilight miatt, de egy valamiért hálásnak kell lennem. Mivel Anne Rice krónikáit is kivégeztem már, volt egy hangyányi tapasztalatom a vámpírokkal, és egy valamit biztosan tudtam: a Twilight nem nekem való. És akkor elkezdtem kutakodni a piacon. A végeredmény az lett, hogy három héttel, és az FTT első kötetének a kiolvasásával később, egyszerre megvettem az addig megjelent összes részét a sorozatnak. Ha minden igaz, ez úgy a hatodik kötet magasságában történhetett. Ward világa teljesen megfogott, és képtelen voltam letenni a könyveit. Cirka két hét alatt az összeset kivégeztem, és úgy rákaptam az ízére, hogy kellett az utánpótlás. És akkor megindult nálam a paranormális, romantikus szakasz. Kenyon, Cole, Adrian, Singh, Sowalter. Faltam a könyveiket. Megragadott a rendhagyóságuk, hogy mindenből van bennük egy kevés. Fantázia, humor, vér minden mennyiségben, szerelem - mert az is kell -, és persze ami kihagyhatatlan: szex. Ez utóbbi a legtöbb esetben úgy, hogy mellőzött mindenféle karabinert, meg öklözést, és hihetetlen, de ettől még szórakoztató volt, és felpezsdítő. Ward figurái tipikus pasik. Hibákkal! Nem tökéletesek. Minden szempontból meg vannak törve. Sebhelyesek, lelki nyomorékok, drogfüggők, átkozottak, vagy testi fogyatékosok. Az egyiknek hiányzik a lába, a másik vak, a harmadik néma. Valamelyik homoszexuális, vagy biszexuális. Emberiek. Esendők, és nagyon könnyű együtt érezni velük. A mostani részben a már könyv elején is megismert Thorment megváltásának lehetünk szemtanúi. Az előzményekben Thor várandós feleségét megölik az Alantasok, és a vámpír átmenetileg el is tűnik, mígnem Lassiter az angyal vissza nem rángatja a Testvériséghez. Gyásza annyira mély, és megrendítő, hogy nincs olyan ember, akinek ne facsarodna össze tőle a szíve. Több részen keresztül nézhetjük a leépülését, majd jelen epizódban a haranggörbe felszálló ágába kerülünk, köszönhetően Sen'ki-nek, aki jobbára takarítószemélyzetként volt jelen a Kiválasztottak mellett. Egy év történését írja le a könyv, évszakokra bontva, és szépen fokozatosan adagolja a túllépés, elfogadás gyötrő fázisainak lépéseit, hogy majd a végén a boldogság újra szárba szökkenhessen. Érzelmes? Szirupos? Így összesűrítve kicsit igen, de hála írónőnk kendőzetlenségének, és határozottságának, olvasva egy szóval leírható: gyönyörű. Nincs teletömve a könyv klisékkel, frázisokkal, közhelyekkel. Nincs benne már tucatszor visszaköszönő "jaj de romantikus" pillanat. Egyszerű, és hű mai korunk világához. Nem kellenek ide dollármilliók! (Elég ha vámpír vagy! - mit nekünk elvárások.) Meg tökéletes mosoly! Szereplői azért fognak meg, mert nem totojáznak. Ha nyomja valami a szívüket, akkor azt odateszik. Nincsenek intrikák. Egyenesek, nem várják el hogy tudj gondolatból olvasni, és nem kenyerük a hazudozás. Megvannak az érdekeik, és jól is képviselik azokat - hiába itt látszik, hogy írónőnk jogot is tanult. Tud érvelni. És itt szeretném kiemelni még Lukács Andi munkásságát is, akinek a sorozat színvonalas fordítását köszönhetjük. Ugyan én a könyveket hamarabb olvastam magyarul, minthogy láttam volna őket eredeti nyelven, voltam olyan kontár, hogy később pótoltam ezt a hiányosságot, és azt kell mondjam: Andi, tényleg nagyon profi, és körültekintő munkát végzel! Ezúton is köszönöm, és minden mást is, és csak fordítgass továbbra is serényen, mi meg majd olvasgatunk tőled ahogy eddig. Buzgón.



Karen Rose: Számolj tízig

Igyekszem nem sokat terjengeni, láthatóan teljesen sikertelenül...
Jelen írónőnk a krimi/thriller műfajokat erősíti, mellőzve mindenféle paranormális sallangot, viszont kategóriáján belül igyekszik minden lehetőséget kiaknázni. Törekszik a változatosságra. Történeteiben van családon belüli erőszak, nőkereskedelem, sorozatgyilkosság, rég halottnak vélt gonosz testvér... Szóval egy kicsi klisé itt meg egy kicsi klisé ott. Mégis szerethető. Minden könyvében van egy mély érzésű "törvény embere" típusú figura, aki szívvel-lélekkel küzd a gonosz ellen, egy erős akaratú nő, aki szerves része lesz a történetnek, és persze itt is megjelenik az alappillér: a szerelem (mert mint tudjuk szeretni a hullák árnyékában is kötelező). Jelen könyvünkben egy régmúlt sérelmeit megbosszuló gyújtogató gyilkossági rohamának lehetünk tanúi. És persze a rendőrségi siserahad szorgos üldözőmunkájának. Ettől többet nem igazán lehet elmondani Rose könyveiről. Szórakoztató krimi, annak minden előnyévél, ötvözve azokat a romantikai műfaj sajátosságaival. Humorban itt sincs hiba, karakterei jól formáltak, és minden könyve lendületes, élvezhető. Kikapcsolódásnak tökéletes.



Lara Adrian: Az éjfél árnyai

Ward és Adrian olyanok, mint James és az összes többi. Elkezdi az egyik, és miután az utat tört magának jön a tömeg. És kövezzetek meg, de nekem Adrian sorozata is tetszik! Annak ellenére hogy annyi a párhuzam az FTT és saját főhősei közt, hogy talán nincs is más csak az. Bár azt meg kell mondjam, közel sem olyan élvezetes őt olvasni, mint fent említett elődjét, de még mindig több értelmet látok a könyveiben, mint például Sara Fawkes-ban. Jelen könyvében Kade a vámpírharcos, és Alex a kiválasztott szerelme teljesül be, miközben a gonosz továbbra is a vámpírfaj nemesítésén, és hatalomátvételén dolgozik. Nem túl eredeti, de megér egy misét, annak aki szereti az ilyen témájú könyveket.



Dora Craiban: Fénytörés /Helena trilógia 1./

Nem bírom a tinitörténeteket. Ez is visszavezethető a Twilighthoz - könyörgöm lexikonokat olvastam ki azért, hogy Edward és Bella ominózus nászéjszakájáig elvergődjem magam, majd kaptam egy "megcsókolta a nyakam, magához ölelt...Másnap reggel..." -t. Több mint kiábrándító. Nem arról van szó, hogy harminc oldalas részletes szexjelenetet akartam volna. De egy ráutalás azért jól jött volna. De nem. És kösz nem. Ha már végigszenvedek több ezer oldalt (mert vagyok olyan hülye), akkor igenis feldühít ha ottmaradok megfosztva, kirabolva, a beteljesülés halvány jele nélkül. Így erre a könyvre is erősen fanyalogva vettem rá magam. Leírtam, mielőtt elolvastam volna. Én voltam a legjobban meglepődve, amikor azt vettem észre magamon hogy tetszik. Hát Istenem, van ilyen! Annak ellenére, hogy a történet egy boszorkányhistória, és a főszereplői tinédzserek, felépítésében olyan profizmust véltem felfedezni, ami lenyűgözött. Szépen, fokozatosan kapjuk az információkat, a történet kerek egésze a könyv végére teljesedik ki, nincs elkapkodva, és bővelkedik a potenciálokban. Van itt romantika is, a szokásos tiniproblémákkal, de nem erőltetett, nem kényszeres, szépen következetesen építkezik, és fogalmazásában is hozza a vártat. Nem lehet idegrohamokat kapni tőle. Meggyőzött, így nálam várólistán van a folytatása is.



Kresley Cole: A démonkirály csókja

Ismét a paranormális romantika kategória. Akik ismerik Cole könyveit, azok tudják, hogy ebben a műfajban talán neki sikerült leginkább elrugaszkodnia a valóságtól. Történeteiben vannak vámpírok, démonok, vérfarkasok, lidércek, boszorkányok, szellemek, tulajdonképpen minden mitikus lényt megjelenít, és úgy játszik velük, mint aki erre született. Azt hihetnénk, hogy ez már sok is lehet, de nem. Cole fogalmazási képessége mindent beleerőltet az olvasó tudatába, játszi könnyedséggel, humora kegyetlen, és nincs is idő elkezdeni rágódni azon, hogy mit is olvasunk, mert már az első oldalakon magába szippant az írónő varázslatos világa, és mire feleszmélünk már függővé váltunk. Sorozatának ebben a kötetében Rydstrom, a hatalmát, és trónját vesztett démon megtalálja a Sors által nekirendelt párját, Sabinet, aki egy igazán tehetséges boszorkány. Az illúziók nagyasszonya. Drága, szépséges főhősnőnknek egy komolyabb baja van csupán: Rydstrom ellenségének a szolgálatában áll. Bonyolítja a dolgot, hogy ráadásul egy jövendölés értelmében Sabine-nak meg kell fogannia a démontól, mert gyermekük lenne a kulcs az ellenség hatalmának megszilárdításához. Mi sem egyszerűbb... Sabine foglyul ejti Rydstromot, és mindenféle szexuális játéknak teszi ki, hogy felcsigázza. És aki másnak vermet ás alapon, a könyv felénél fordul a kocka, amikor Rydstrom kiszabadul, és menekülés közben magával cipeli Sabinet is. Így a hölgyike nagyon hamar egy olyan helyzetben találja magát, ahol Ő az üldözött, és nem más vadászik rá, mint egy erősen felajzott, saját területére betegesen féltékeny démon. A többit mindenki olvassa el. Érdemes.



Andrew Davidson: A vízköpő

Ugyan ez a könyv nem idei megjelenésű, én ebben az évben éreztem ahhoz elég erőt, hogy kiolvassam. Határozottan a komoly irodalom kategória, amely szinte minden olyan kérdést feszeget, amire a társadalom érzékeny. Önismeret, kiábrándultság, hitbéli meggyőződések, reményvesztettség, és vágy a szeretetre, elfogadásra. Fantasztikusan felépített mű, amelynek epicentrumában egy megkeseredett férfi áll, egy drogos pornósztár, akinek semmi bizodalma nincs a jövőben. A Sors bús fintora, hogy ahhoz hogy újra élni tudjon majdnem meg kell halnia. Testének közel kilencven százaléka megég egy autóbalesetben, nemi szervét eltávolítják, izmai, és bőre képtelen ellátni a funkcióit, jobbára egy lélegző roncs marad csupán. Elhatározza, hogy mihelyt elég erős lesz, öngyilkosságot fog elkövetni, és ekkor jelenik meg Marianne Engel, aki jobbára egy pszichiátriai gondozott, és aki azt állítja, hogy előző életeikben ők ketten szerelmesek voltak egymásba. Meséi egzotikus korokba, és világokba repítik el a reményvesztett férfit, és akaratlanul visszaadják neki az életbe való kapaszkodásnak akarását. Megrendítő történet, olykor olyan naturalisztikus egyenességgel megfogalmazva, amitől megborzong az ember lánya.



Ezeken a könyveken felül, több sikerkönyv is az asztalomra került idén, melyekről nem fogok tudni nyilatkozni. Egyszerűen azért, mert nem hatottak rám. És ha már könyvélmény, részemről az a legrosszabb, ha egy könyv utolsó oldala után nincs semmi, amit hozzá tudnék fűzni. A rossz könyv is nyújt valamit. Megmozgat az emberben valamit, ha mást nem dühít, vagy felingerel. A jó könyv egyértelműen pozitív hatással bír. A legrosszabb számomra mégis az, ha egy könyv teljesen hidegen hagy. Amit elolvasok, nyugtázom, de másnap el is felejtem. Az ilyen könyvekre nem érdemes szót fecsérelni. Idén ilyen könyv volt számomra, Stephanie Meyer Burok című műve. A fülszöveg felkeltette az érdeklődésem, de nem kaptam mást csak egy titnitörténetet, jó vontatott stílusban, mindenféle konklúzió nélkül. Rossz könyvekről sokat nem tudok írni, mert az előzményekben, majd mindegyik felsorolásra került a blogban. Legnagyobb mélyrepülés E L James volt a szürkéivel. Az első rész fergetegessége után a második két könyv olyan kijózanító hatású volt, mint egy masszív tarkón csapás. A szexuális műveltségem is megsenyvedte az idei évet. Abban bíztam, hogy ha már ennyire felkapott lett az erotikus irodalom, ráadásul annak minden szélsőségessége, akkor talán most a tolerancia, a rugalmasság, és az elfogadás felé fog billenni a mérleg nyelve. Ezt James szépen lebutította, Fakes komolytalan, és hiteltelen volt, és az egyetlen aki még tartja bennem a lelket az Day (a Crossfire második kötetéről külön kritika készül majd). Szóval idén sem sikerült megfosztani az emberiséget a szexuális előítéleteiktől. De sebaj jön 2013, és van egy olyan sejtésem, hogy az idei év keltette hullámok, bőven tovább fognak fodrozódni jövőre is. Még mindig bízom. Tudom, őrültség, de akkor sem leszek képes elengedni ezt az erotikus/romantikus műfajt, ha kényszerítem magam. Megszállott lettem, és nem azért mert olyan rendkívüliek ezek a történetek, hanem azért, mert az én értelmezésemben a társadalmi fejlettség nagyon jól leszűrhető ezen a két jellemzőn keresztül. Irodalom, és szexualitás. Párkapcsolati elvárások, és fogalmazási készségek, illetve hogy egy bizonyos könyv mekkora tömeget mozgat meg. Ezekből az adatokból már szép következtetéseket lehet levonni. Nem állítom, hogy az eddigi statisztika dalos jókedvre tudna fakasztani, mert sajnos azt kell mondjam lesújtó ezeknek a könyveknek a visszhangja. Jobbára két véglet közt csaponganak a vélemények. Van itt elítélés, visszatetszés, korlátoltság, és bizonyos rétegek előszeretettel használják a megalázó szót is, és aztán van ennek a teljes ellentettje a rajongás, mintha a fent említett írónők művei, már szentírássá nőtték volna ki magukat. Szerintem egyik sem jó. Az optimális az valahol félúton lenne, és még szerencse hogy blogger körökben leginkább ezzel találkozni. És ez a blogírás egyik legszebb tulajdonsága. Amikor saját gondolataid találnak vissza hozzád, egy teljesen vadidegen ember mondatain keresztül. Ilyenkor mindig megnyugszom kicsit, hogy nem vagyok a véleményemmel, az értékrendemmel, és az elveimmel egyedül. 
Share:

2012. december 26., szerda

Lora Leigh: Buja éjszakák /2012/

Tényleg kellene már nekem egy jó vaskos enciklopédia. Vagy minimum egy Dean R. Koontz, vagy Stephen King, mert a romantikus irodalom kezd az agyamra menni. Soha az életben nem olvastam ennyit a szexről, mint ebben az évben. "Ha szeretnénk megtenni valamit, akkor tegyük" elv híve vagyok, és soha nem értettem miért is jók ezek a könyvek. Aztán elolvastam egyet, a következmény pedig itt olvasható a blogomban. Hogy miért csinálom? Keresek. Annyira szeretném leírni egyszer azt a mondatot, hogy: ez igen! Hogy ugyan erotikus, romantikus könyvről van szó, de bevonzott. Megvett, és teljesen maga mellé állított. Előző bejegyzéseimből nyíltan látható, hogy ilyen még nem volt. Sőt a közelében sem jártam soha ennek az érzésnek, ha a szórakoztató irodalom eme tartományáról van szó. De mint tudjuk, a remény - hogy a fene essen belé - hal meg utoljára, és nekem van egy olyan lényegi részem, ami képtelen elfogadni azt a kifejezést, hogy "nem". Nincs olyan könyv a piacon ebben a témakörben, ami megfelelne minden elvárt kritériumnak? Dehogyis nincs! Olyan nincs hogy ne legyen! Csak meg kell találni! És én gőzerővel keresem... Persze, milyen egyszerű is volna az élet, ha mondjuk a tizedik ilyen könyvnél, már felkiabálhattam volna, hogy "megvan"! Mondanom sem kell, hogy jelen könyvünk is a "jó-jó, de otthonra nem kéne" kategóriát erősíti...



Szedjük csak össze az alapokat:
Adott egy kisváros, és adott ebben a városkában három tesztoszteronágyú, akik történetesen unokatestvérek. Mit ad Isten, ezek a fiúk hobbiszinten paráználkodnak. Egyszerre. Nem, nem egymással. Csak egy nő, meg ők hárman, és megverekszenek a testnyílásokért. Teszik mindezt olyan csendben és halkan, hogy minden lánnyal rendelkező szülő áttereli a túloldalra a gyermekét az utcán, ha ezek a fiúk megjelennek. Főhőseink - természetesen - magasak, izmosak, katonák voltak (ugyan mi mások is lehettek volna?), és olyan kemények - minden értelemben - hogy egy teljes sebességgel haladó kamion játszi könnyedséggel pattan vissza a mellkasukról... Képességeik minden szinten emberfelettiek, és ebben a könyvben végre újraboncolhatjuk a "méret most lényeg vagy nem lényeg" kérdését. Merthogy főhőseink derék alatt is jócskán meghaladják az átlagot. Nem, nem a lábukról beszélek...
Történetünk középpontjában Dawg "Dog" Mackay, és Crista Jensen áll (és ne érezzük úgy magunkat, mintha egy huszadrangú pornót néznénk...). Előbbi egy beépített rendőr, aki annyira be van építve, hogy azt csak a hároméves gyerekek nem következtetik ki, utóbbi pedig egy pincérnő... Azt a karrierista jó Úristenit neki! Na már most, ezek ketten úgy nyolc évvel ezelőtt egymásba gabalyodtak - Dawg szüleinek temetése után. Ugyan mikor máskor? Crista ártatlansága olyan sebesen vész oda, hogy az már csodálatra méltó. A kisasszony a férfi két szép szeméért, mindent - na jó majdnem mindent, a fülbe, orrba, szemüregbe való töcskölés lemarad - megenged, aztán halálra váltan, és mint utóbb kiderül terhesen, lelép a hajnal első sugarai előtt. Dawg másnap úgy éli tovább az éltét, ahogy eddig, mivel az ominózus éjszakán olyan merev részeg volt, hogy az a röpke pár óra keretek nélküli erotika, csak úgy kisuhan az elméjéből. Telnek a hetek, Crista elvetél, kétségbeesik, majd úgy dönt képtelen egy városban maradni a férfival - aki még ekkor sem sejt semmit - és elköltözik. Természetesen egy homoszexuális párhoz, akik éjszaka, amikor rossz álmai vannak, magukhoz vonják, és babusgatják, ahogy jó testvérek közt szokás (nem röhög, együtt érez!). De a honvágy nagy úr, így Crista hét évvel később úgy dönt visszaköltözik a kisvárosba. Dawg olyan, mint aki felett megállt az idő. Crista érettebb, komolyabb, meg amúgy is, de Dawg nem! Ő még mindig a régi, a buja fiú, meg minden... Azt hiszem érezhető a nagy érzelmi mélység. És ha ennyi konfliktus nem volna még elég, azzal nyit a könyv, hogy a Fort Knox-ból származó atomtöltetek hordására is alkalmas sidewinder rakétákat chipestől meglovasítják. (Még mindig nem röhög!) És ugyan hol máshol is akarnának a gonosz csempészek nyélbe ütni egy üzletet, ha nem ebben a kisvárosban? (Persze csavarosan a miért is meg lesz magyarázva) Crista pechére (majd később kiderül, hogy készakarva) éppen akkor éppen abban a raktárban tartózkodik, ahol a közellenség cserekereskedelme zajlik, és csak hogy kerek legyen a kép Dawg is ott van, vagy két tucat S.W.A.T.- os rohamosztagossal kísérve. És vajon mi kedves főhősünk első gondolata? Igen, közvetlenül AZ után... Hogy Crista lehet hogy áruló. Terrorista... (Nem bánom, röhögj!) Törvényeink vehemens hőse, ahelyett hogy tenné a dolgát, és letartóztatná Cristát, ha már ennyire egyértelmű, hogy a nő bajos, inkább úgy dönt megzsarolja. Vagy a kedvére tesz főhősnőnk, és engedi magát meghágni, vagy mehet a börtönbe. Micsoda komoly konfliktus! (Személyes megjegyzés: én holt biztosan tökön rúgtam volna Dawgot, majd kértem volna a bilincsét (nem, nem azért), majd miután kecsesen magamra pattintottam volna, önként besétáltam volna az őrsre. Na majd nem!) Főhősnőnk sikeresen összeadja az egyet meg az egyet, alkot belőle valamit, majd habozva (!) igent mond (mert az túl lapos lett volna ha nemet mondott volna). És megkezdődik végtelenül hosszú utazásunk az erotika birodalmába.
Egyetlen egy szempontból tetszett a könyv. Christian Grey férfiasságának halála után, jó volt egy olyan pasival találkozni, aki nem adja fel önmagát, csak azért mert szerelmes lesz. Tetszett Dawg karaktere, attól függetlenül, hogy a pasi nem a legmélyebb, és több mint akaratos. Kellett már nekem némi masszív megrendíthetetlenség, miután Ana Grey agyával gondolkoztam közel egy hétig. És erre Dawg tökéletes volt. Most megint kerek a világ.
És akkor jöjjön ami nem tetszett...(persze a fantáziátlan, és lapos háttértörténetet nem számítva)
Ha szex akkor egyértelműen BDSM. Ugyan mi más lehetne? Az már nem is erotikus, ha csak úgy snassz egymásnak esünk! Kell fenékdugasz, meg több liternyi síkosító, popsi csapkodás, és mocskos beszéd. Orális szexnél hajmarkolászás, és ami kihagyhatatlan: anális szex! Ha valaki eddig nem tudta volna, annak most már teljesen világossá válhatott: igen, oda is be lehet dugni! Ha ennek az erotikai vonalnak ekkora lesz a kereslete a jövőben, akkor nemsokára már az lesz az újdonság, ha valaki arról fog írni, hogyan is lehet ezt a dolgot rendeltetésszerűen végezni. Tudjátok a jól megszokott, és bejáratott testüregben... Nem, nem a szájra gondolok...
És naná hogy megint beköszön a szeméremszőrzet létének/nem létének a kérdése is! És most már kikérem magamnak! Crista gyapjas. De csak egy ideig, mert Dawg beutasítja egy gyantázásra (itt ragadnám meg az alkalmat, hogy felhívjam mindenki figyelmét arra, hogy a szőrtelenítés ezen formája a középkorban kínzóeszköznek minősült...). Ami felbőszít: tisztán emlékszem, hogy duhaj ifjúságom kezdete óta volt vagy két teljes hónapom, amikor nem volt mellettem férfi. Semmilyen formában. Mégsem tollasodtam ki! Könyörgöm, szerintem az igényesség, és higiénia része az, hogy az ember így is odafigyel magára. Mi ez a mindig felbukkanó őrültség, miszerint a hetvenes évek bubifrizurája nőknél deréktáj alatt kötelező jellegű, hacsak nincs mellette egy acélmarkú hím, aki meg nem kopasztja! Kiábrándító...Fordítva belegondolva, nem is tudom. Valószínűleg megrémülnék, ha az első éjszakán a kedves letolt gatyája mögül egy egész barikasereg köszönne vissza. Nem hiszem el hogy manapság van olyan férfi, akit ne sokkolna le, ha a teljes beindultság állapotában egy vidrával fogna kezet, miután lágyan a tanga anyaga alá tolja az ujjait...
Összegezve: a könyv tanulságos volt. Nem, nem a szexhelyzetek miatt. Kipipáltam, csak mert megtehettem, hogy kipipálom. És még nincs vége ennél a könyvnél a piacnak. És ha addig élek is el fogom olvasni mindegyiket. És igen, mindegyikről írni is fogok pár mondatot. Aztán, ha már meguntam, és kellően felbőszültem, írok egyet. Hátha... Ha ezeknek a nőknek sikerült ebből meggazdagodniuk, akkor nekem miért ne lehetne szerencsém?
Végül egy idézettel zárnám a mai bejegyzésemet. Humor szintjén ez volt a plafon a könyvben (majdnem el is mosolyodtam), de nem ezért írom ide, hanem mert így a legkönnyebb demonstrálnom eme mű mélységeit:

"- Megjelöltem a puncidat nyolc éve, és megjelöltem ma is. És higgy nekem, édesem, senki más nem kapott a magomból. Halálbiztosra mentem.
A lány szeme elkerekedett az örömujjongást parodizálva, amely elfedte a feltámadó haragját.- Tyűha. Dawg adott nekem a magjából , már háromszor. - Megrebegtette a szempilláját. - Milyen szerencsés is vagyok. Na, akkor most engedj felállni, hogy ugrálhassak örömömben, és a világba kiálthassam vágyam beteljesedését..."

Share:

2012. december 22., szombat

E L James: A szabadság ötven árnyalata /2012/

És igen. Hivatalossá vált mit szeretnék kérni idén a Jézuskától. Amennyiben úgy alakulna, hogy következő életemben férfinak születek, nos akkor az volna a tiszteletteljes kérésem az illetékesek felé, hadd legyek homokos. Tudom hogy azon a piacon sem egyszerű boldogulni, de legalább ott van némi százalékos esélyem arra, hogy találok valakit, aki racionális. 
Ebben az egész "szürke" hisztériában nem az a megdöbbentő, hogy Anastasia Steel/Grey olyan amilyen (ezt bővebben ki fogom fejteni, nincs ok az aggodalomra), hanem az hogy aki ezt a könyvet megírta, az vajon milyen ember lehet. És bár mondhatnám azt, hogy most viccelek. De nem. A filmes blogomban Stephanie Meyer, és a Twilight kapcsán már sikeresen kifejtettem a véleményemet, az írók első szabályáról: arról írj, amit ismersz! Másképp nem leszel hiteles. És ez jelen írásunkra is áll. 
Ha belegondolok, hogy mennyien óvtak a trilógia befejező részétől! Akiknek csak egy hangyafütyülőnyi rálátásuk van a Linda-féle absztrakt agyi működésre az ismerősi körömben, azok mind egyöntetűen kántálták: ne tedd! De persze nekem tennem kellett! Mert én tökös vagyok! Meg amúgy is... keményvonalas vagyok, és nehogy már egy erotikus-romantikus könyv fogjon ki rajtam! Pfff... Nem is én lennék én, ha nem akarnám bebizonyítani, hogy árral szemben nemcsak hogy úszni, de még járni is lehet! Alábecsültem írónőnket, és be kell látnom túlbecsültem magam. (Ejj de fáj ezt így leírni!) Csatát vesztettem, és romjaim felett színpadiasan zokogok.



Remegek az indulatoktól. Alig két perce tettem le a könyvet, és mészárolni volna kedvem! Szegény drága jó emberem a mai karácsonyi ajándékkereső, és favásárló túránkon, cirka háromnegyed órán át hallgatta tőlem, hogy Anastasia Steel milyen egy idegesítő némber. Le vagyok döbbenve, és csak hogy megérts kedves olvasó, pár lépésben/mondatban elmondanám a könyvhöz, de legfőképpen főhősnőnk személyiségéhez fűződő legnagyobb problémáimat. Amolyan kigyomlált, csokorba szedett formában...
Szóval belecsöppenünk a könyv elején a nászútba, és minden rózsás, meg pompás, meg idilli. Jaj de jó! A szirupos még csak meg sem közelíti azt az állapotot, ami a könyv első kétszáz oldalát jellemzi. A mi hatalommániás Christianünk fájdalmasan aprólékosan, és gyötrelmesen lassan, végérvényesen kasztráltatott. Sírok. Minden, de tényleg minden elveszett a figurában, ahogy annak rendje és módja szerint lenni kell: beállt a sorba. És miért? Mert a mi csupaszív érzelem, és együttérzés Anacskánk kimángorolta belőle. A helyzet a következő: Christian nem tűnt el. Ott van, ahogy mindig is ott volt, csak egy olyan szituációban találja magát, amihez eddig jobbára semmi köze nem volt. Több dolgot is biztosan tud: szereti ezt az ostoba libát (istenem van ilyen az életben is, ott sem értem, itt sem értem); beengedte őt a jól elszeparált, és kordában tartott sáncai mögé, aminek egyértelmű következménye, hogy tart a lelki sérüléstől; és végül: még mindig nem szereti magát, amitől kész rejtély számára, hogy Ana hogyan is szeretheti őt. Összegezve: Christian számára ez az egész "kapcsolat" egyetlen jó szóval körülírható: kompromisszum. Hihetetlen! Mint általában a párkapcsolatok zömében, itt is ez a kulcskérdés. És drága hatalom és irányításmániás főhősünk ezt teljesen tisztán át is látja, és enged annyit a korlátaiból, amennyit első lépésben engedni képes. Bizalmatlan. Érthető. De igyekszik. Ja, kérem szépen hogy ez nem elég? Valaki odanyújtja neked a kisujjad, de neked azonnal, rögtön, de máris, az egész karja kéne? Kiábrándító, hogy az egész könyv e köré a gondolatmenet köré épül. Ötszáz oldal tömény hiszti, egoizmus, és mártíromság...
Ananak minden baj, és nem használja a hülyeségen kívül semmire sem a két füle közti fekete lyukat. Sötét, mint az éjszaka. A kis szemérmes a hecc kedvéért ledobja magáról a bikini felsőjét, egy közkedvelt strandon...Ez még nem is volna baj, de könyörgöm te buta liba, egy milliárdoshoz mentél hozzá! Nem létezik, hogy nem fordul meg a fejedben, hogy ha lefényképez egy lesifotós, az a férjednek a következő tárgyalásán lehet hogy kényelmetlen lesz! És ez a nő okos? Mihez képest? Nem engedsz jet-skizni? Merészelsz a három hetes nászutunk alatt több mint két órára magamra hagyni? (Sejtésem szerint a dolognak lehet hogy van némi köze ahhoz, hogy a férjed egy nagyvállalati mogul, aki milliárdos...nem állt meg az élet azért, mert ráhúztak egy x karátos gyűrűt az ujjadra,teee...) Sebaj majd, én megmutatom neked! Elkötöm a jet-skit, és lelépek, csak mert nekem így jó! Benned meg álljon csak meg nyugodtan az ütő! Aggódj vakulásig, mit számít! Fogd már fel azzal az elsorvadt agyaddal, Mr. Grey, hogy én a magam erejéből akarok karriert építeni. Nem tartok igényt sem a nevedre, sem a pénzedre. Apropó név... Ezen okból kifolyólag, úgy döntöttem a munkahelyemen maradok Steel... (Logikus. Csupán csak az egész világ tudja rólad, hogy hozzámentél Christian Greyhez... Könyörgöm bemondták a gazdasági hírek, és minden bulvárújság fotóján te vagy! De nem.... A munkahelyeden, minderről meg fognak feledkezni, mert a neved nem Grey, hanem Steel. Istenem! És Christiannak majdhogynem egy folyamatábrán kell levezetnie, miért is olyan nagyon fontos számára, hogy Ana felvegye a nevét. Mert egy hatalommániás, és irányításmániás ember esetében, akiben annyi lelki ellentmondás feszül, hogy attól meg lehet csömörleni, képtelenség kikövetkeztetni a miérteket.)
Rám telepszel! Nem hagysz mozgásteret! (Könyörgöm egy irányításmániáshoz mentél hozzá, mire számítottál? Simulékonyságra? Meg te beszélsz telepedésről? Minden mondatodból süt a kritika, levegőhöz sem hagyod jutni azt a szerencsétlen faszit. Semmi nem elég jó... A dacolás még rendben is volna, de ez nem dac. Ana konkrétan sportot űz abból, hogy állandóan keresztbe tesz Christiannak.)
Látni akarom a barátnőmet! Mert már nem láttam vagy öt egész hete! A lelkemre kötöd (miután kiderül hogy a volt főnököm - akit te rúgattál ki - tehet a helikopter szabotázsról amiben majdnem meghaltál, és miután végigüldöznek minket az autópályán), hogy a biztonság kedvéért maradjunk inkább otthon. Én megígérem neked, mert szeretlek. Majd olyan magas ívből teszek az ígéretemre, amennyire csak telik az erőmből erőlködés nélkül, és naná hogy beülünk koktélt iszogatni egy hangulatos bárba! És ezek után még neked áll feljebb? Mit képzelsz, mégis ki vagy te? Aztán jól belefolyok a barátnőm szerelmi életébe is, mert az olyan sikkes, és még szerencse hogy tartom azt a lepcses számat! Pedig de szépen meg lehetett volna ott is kavarni teljesen feleslegesen a trutyit! Aztán persze vagyok annyira bamba, hogy elfelejtem, hogy a fogamzásgátláshoz fogamzásgátlóra is szükség van, és véletlenül (és nem is azért mert olyan lyukas a fejem, mint egy szita - személyi titkárnő mellett! Ó, ugyan már! Könyörgöm!) teherbe esem. Ja hogy te ezt dühöngve fogadod? Mi az hogy nem örülsz? Térden állva kellene hálát rebegned az ég felé, hogy itt vagyok neked, két lábon járó megváltásként, és szeretlek! Erre te pofátlanul berúgsz, és még a volt szeretőddel is találkozol! Na bízd csak ide! Júdásnak titulállak, majd elolvasom a személyes levelezésed, és nyakig kotrok a magánszférádba. De áldozatot hozok, mert még így is szeretlek! (Na az ilyen szerelemtől óvjon meg az a Magasságos!) 
Hosszú napokon keresztül nyavalygok, mert nem akarok tudni az alávetettjeidről, meg arról, hogy melyiket hogyan támogatod... Aztán még neked áll feljebb, és gondoskodni mersz arról, hogy ne tudják felvenni velem a kapcsolatot?! Hogy képzeled!
Nyílj meg nekem, bízz meg bennem! De tedd ezt úgy, hogy én persze nem bízom benned. Az amit teszel (az apám autóbalesete miatt végig ott rostokolsz mellettem; meghívod a barátaimat Aspenbe, mert azon is nyűglődöm egy sort, hogy ritkán látom őket; rögtönzöl egy szülinapi bulit, ahová elhozod az anyámat is, a magánrepülődön, átszelve így a fél Államokat), az csak egy dolog! Az hogy szinte mindent feladsz, csak hogy melletted maradjak, ez nem számít. Mondd is ki! A gyengébbek kedvéért, akár le is rajzolhatnád, vagy kottába is fűzhetnéd! Mert én ugyan váltig állítom, hogy ismerlek, meg tudom hogy milyen vagy, de ha te egyértelműen a fejemhez nem vágod a tényállást, akkor mégsem értem. Ó, Ötven, Ötven, Ötven...
Spirálisan (na ez volt az a jelző, amivel ha nem ezerszer találkozni a könyvben, akkor egyszer sem) süllyedve kaptam szép fokozatosan idegösszeroppanást a könyv végére. Nem kicsit dühített, és/vagy háborított fel. Azaz érzelmi mélység ami végigkíséri Anát, annyira sivatagos, hogy nincs az a kaktusz ami megélne rajta. De megint esélyt kapunk a szexuális illemtanunk fejlesztésére. Aki eddig nem tudta volna, annak most nyilvánvalóvá válhat, hogy a női orgazmus telt hólyaggal sokkal intenzívebb. Nem mondod! Ez csak valami tréfa lehet... Kapunk egy kis ízelítőt a "hogyan borotváljuk meg egymás intim és kevésbé intim területeit" témakör tananyagából is, és lelepleződik a nagy titok: terhesen is lehet huncutkodni! Azta... (Személyes megjegyzés: a dolog a 38. hét után igényel némi fantáziát...)
Ami pedig egyenesen letaglózott, rá kellett ébrednem arra hogy perverz/deviáns (ahogy tetszik) vagyok. Mert a könyvben felsorolt összes szélsőség, számomra nem szélsőség. Ez van. Én eddig meg voltam győződve arról, hogy megfelelő szexuális intelligenciával rendelkezem. Hogy ez leginkább, és a legerősebb jelzővel élve is, nem más mint pikantéria. Soha ebbe a jó életbe nem gondoltam volna, hogy az hogy bekötik a szemed, vagy rásóznak a hátsódra, esetleg kicsit illetlenebbül ragadnak meg itt-ott, az már perverzió. Vagy ha késleltetik az orgazmusod. (Hát hogy az írónővel sem játszottak el komolyabban soha, az is biztos.) A perverzióról, mint kifejezésről, nekem olyan dolgok jutnak az eszembe, mint mondjuk a nekrofília, vagy a gyomor, és béltartalom (és más testnedvek) nem rendeltetésszerű cseréje. De még akkor is. Ki vagyok én hogy ítélkezzem? Mindenki tegye azt, ami neki jól esik, és úgy ahogy neki jólesik, feltéve ha ezzel nem bánt sem lelkileg, sem fizikailag másokat. Felfordul a gyomrom a könyv üzenetétől: javulj meg, légy standard gyártósori tucattermék! Ne funkcionálj soha másként, mint az átlag. Mintha ez választható opció volna. Ha Anának csak egy kis esze lett volna, nem belekergeti Christiant a saját igazába, és valóságába, hanem kivárja, míg Christian magától billen. Ami fix, ha ez az egész az életben játszódott volna le, akkor Anácska szája már rég ki volna peckelve, és csak úgy csattogna a hátsóján az ostor. Egy kiadós verés után, talán megtanulta volna hogy hamarabb járjon az esze, mint a szája, és így mindannyiunkat megkímélhetett volna csavaros gondolataitól, és összeférhetetlen természetétől.
Share:

2012. december 12., szerda

Sara Fawkes: Amit csak Ő akar /2012/

Nagyon vártam már ennek a könyvnek a megjelenését. De minek! Édes Krisztusom, lesz még ebben az életben olyan könyv, ami képes lesz magával ragadni? Mert kérem szépen, kedves férfiak, eddig is bizonyos volt, hogy mi nők szeretünk elrugaszkodni a valóság talajáról amikor a tökéletes férfit megálmodjuk (már aki, én büszkén vállalom, hogy sosem tettem ilyet!), de mostani írónőnk messze túlszárnyal mindenkit a képzelgésével. Így kedves teremtés koronái, halljátok/olvassátok az igét, milyennek kell lennetek, ha meg akartok fogni magatoknak egy bamba, végtelenül irritáló, és valami rémisztően sekélyes nőt...



1, Légy milliárdos! Alapfeltétel. Ha nincs minimum egy jól jövedelmező vállalatcsoport a tulajdonodban, akkor szóba sem állnak veled. Ezt már E L James is megírta.
2, A "légy határozott" már nem elég... Most már minimum öt éves tapasztalattal kell rendelkezned elit kommandósként, lehetőség szerint valamelyik nagyhatalom kötelékén belül. Mesterlövészi kiképzés előny, és jó ha minimum dandárparancsnok voltál, de nem feltétel.
3, Az átlagos magasság lejárt téma... 200 centi alatt nem férfi a férfi! (Mondjuk ezt komolyan nem értem. Mert oké, legyen magas egy pasi, de belegondolt már bármelyik írónő is abba, hogy egy magas pasinak, mondjuk nagy a... lába? Viccen kívül. Mi szexi van egy 48-as csónakban?)
4, Drótszőrűek előnyben! Ha kezelhetetlen, és vékony szálú a hajad, cseréld le a fejed! Kész. Nincs apelláta.
5, A lehengerlő jóképűség elengedhetetlen. De csak alap! Az hogy helyes vagy, rendben, de ezen felül karizmatikusnak is lenned kell! Meg kell tanulnod, hogyan nézz, hogy szikrákat szórjon a szemed, és pillantásod erejével trollokat szelídíts meg. Majd ugyanezzel a marcona tekintettel, tanulj meg elgyengült is lenni. Olykor nem árt ha egy-két könnycsepp ott csillog a szemedben, de ne sírj! Soha! Ehhez szigorúan tartsd magad! Ne feledd: bármennyire is meghatott vagy, és elérzékenyült, te FÉRFI vagy!
(Na kinek kezd már elege lenni?)
6, A szex. Az fontos. Kritériumok: ha fáradt vagy, ha beteg, akár haldokolhatsz is, 30 másodpercen belül erekciót kell produkálnod! De nem ám olyan félárbócosat! Igazi, betonfúrásra is alkalmas keménységet. Még akkor is, ha ehhez nincs semmi motivációd. Ha a párod reggel, kialvatlan fejjel, gyűrötten, és szájszagúan kibotorkál a szobából, és úgy hörög, mint egy zombi... nos neked akkor is tisztelegned kell! Nem igaz hogy mi nők kielégíthetetlenek vagyunk! Nem is tudom honnan ered ez a légből kapott butaság! Hiszen cirka 5-6 órányi intenzív dugattyúzás után, képesek vagyunk akár egy óra szünetet is tartani. Persze ennek is megvannak a szabályai. A legfontosabb: ne élvezz el! Ha már lilul a a fütykösöd, mert megalvadt benne a vér, nos akkor se! Vagy de, de akkor életbe lép a 30 másodperces szabály, közvetlenül a megkönnyebbülés után.
7, Ami még elengedhetetlen: humor, sárm, udvariasság, és költői szónoklatokra való hajlam, de persze ennek ellentettje is elengedhetetlen: a mocskos beszéd. Kufirc közben fogalmazz úgy mint egy kocsis. Mint kiderült, mi erre gerjedünk...
8, Testalkat területén nincsenek nagy elvárások. Egyszerű: minden izomcsoportod legyen kontúros, acélos. Ha lapos a feneked, vagy példának okáért kicsit párnásabb vagy... Hát akkor rácsesztél. Menj papnak!

Ha a fenti elvárásoknak eleget teszel, kérlek nekem is jelezz! Nem akarlak lerohanni, de nagyon kíváncsi lennék rád!
Még egy fontos alapszabály. Amennyiben beleillesz a tökéletes férfi leírásába, akkor egy pontot mindig tarts szem előtt. Csak és kizárólag, az átlagos megjelenésű, suta, bárgyú, nőt szeresd meg! Ne ringasd magad álmokba, a jó nők csak kihasználnak, és nem értékelnek... Mert aki jól néz ki, az biztos hogy önző, és felszínes. Ez egyenes irányú következmény. Szóval keresd a szénnek álcázott gyémántot, több tonnányi szén közt. Jó mulatást!

Valamit viszont írnom kéne a könyvről is, ha már könyves blogot vezetek.
Annyi bajom volt ezzel a remekkel, hogy azt sem tudom hol kezdjem. Főhősnőnk Lucy egy teljes érzelmi analfabéta. Semmi, de tényleg semmi nem borítja meg. Sehol az öröm, vagy a kétségbeesés. Olyan statikus érzelmileg, mint egy kiegyenesedett EKG görbe. El fogom veszteni az állásomat... de itt ez a remek férfi, aki tegnap szó nélkül megujjazott a liftben, majd akit én csőröztem le ugyanaznap délután a parkolóban, és azt mondja, legyek a személyi asszisztense, igen úgy is... Nem is tudom, nem is tudom. Majd fél perc merengéssel később, persze hogy igen a válasz. Aztán egy laza csuklómozdulattal átmegyünk pornósba, és jön a "hajolj az asztalra!", meg a "lábakat szét!", és csak hogy hű legyek pejoratív önmagamhoz a "de basznivalóan gyönyörű lány vagy te!"...És még nem vagyunk túl a könyv első harminc oldalán!
Persze minden ínyencség felvonultatásra kerül. Lesz itt anális szex, kikötözés, dildók, bilincsek, fellógatás, korbács... Elfáradtam amíg olvastam. Agyilag amortizálódtam le. A stílustalan fogalmazás elvette minden kedvem. Főhősünk jobbára egész könyvben meg sem szólal, de mindig jelentőségteljesen néz...Halvány lila gőze nincs az olvasónak, hogy most akkor ez egy modortalan bunkó, vagy egy szociopata seggfej. Hogy beteg ember, az biztos. Ahogy főhősnőnk is. Ez a könyv elvileg egy romantikus, erotikus iromány lenne. A második még csak oké, na de az első jelzővel, még nyomokban sem találkozni.
Túl lapos lett volna a történet, ha csak két érzelmi tuskó szexuális afférjait jeleníti meg, így írónőnk volt olyan kegyes, és a könyv második felét amatőr thrillerré varázsolta. Van itt kérem szépen minden! Mérgezés, bérgyilkos, lövöldözés, robbantgatás, emberrablás, verekedés...Valami szörnyen sablonosan felépítve. A teljes hihetetlenség, és az ízléstelen túlzás kereteit tágítgatva, addig, ami már fáj, mind idegileg, mind érzelmileg, mind stílusilag.
Ezek után már nem reménykedem. James első könyve jó volt, egyben volt. Day másképp ugyan, de azért értelemszerűen ragadta meg a témát, és benne van az esélyesekben, James-szel ellentétben aki a második könyvnél már kipergett nálam. És most ez... Ha nem fájna a kiadott pénz miatt a szívem esküszöm elégetném, vagy apró cafatokra tépném. De mivel arra tanítottak, hogy az írott szó érték (ezt ennek a könyvnek az esetében erősen kétségbe vonom), így nagyon mélyen eldugtam a polcom aljára, és terveim szerint soha elő sem veszem. 
Share:

2012. december 2., vasárnap

Elizabeth Haynes: A lélek legsötétje 2012

Előző könyvélményem után szükségem volt valami maradandóan hatásos, és lehetőleg pozitív tapasztalatra. Végleg megcsömörlöttem a romantikától, és bárgyún mustrálva a könyvesbolt polcait, valami olyasvalamit kerestem, ami még csak véletlenül sem az érzelgős így szeretlek, úgy szeretlek kategóriába tartozik. Gondolkoztam a skandináv krimik sorai előtt, de valahogy úgy éreztem nem ez az amit keresek. Átvándoroltam a fantasztikus könyvek tömegéhez, de minden felvett könyvet automatikusan vissza is tettem, mert semmi hangulatot nem éreztem most az idegen bolygók, lények, robotok, és/vagy tündérek világához. Már majdnem lehangoltan kifelé vettem az irányt, amikor a sikerek közt rábukkantam erre a könyvre. Nem kellett sokat hezitálnom a fülszöveg után, azonnal a kasszához mentem, fizettem, és lelkesen indultam hazafelé. A szokásos teendők után este bekucorodtam az ágyamba, és hangulatvilágítás mellett, hallgatva a halkan kint süvítő szelet olvasni kezdtem. Ez volt tegnap előtt.



Véleményem röviden: na így kell könyvet írni!

Történetünk főhőse Cathy, egy londoni huszonéves szingli, aki a fiatalok megszokott, tomboló életét éli, addig a napig, amíg nem találkozik Lee-vel, és bele nem habarodik. A férfi magas, jóképű, határozott, tudja mit akar, remekül főz, rajong főhősnőnkért, és ráadásul nyomozó. A megtestesült álom, gondolnánk...És gondolja Cathy is addig, míg a dolgok el nem kezdenek megváltozni. Mit tesz egy nő, amikor imádottja, először csak apróságokkal kezdi megfélemlíteni? Amikor elkezdi előírni mit viseljen, hogyan tűzze fel a haját? Amikor szisztematikusan elszeparálja a barátaitól? A munkájától? Tényleg van ok a rettegésre, vagy csak a képzelet morbid szüleménye a félelem? Mi történik, ha már teljesen egyedül vagy, és kiszolgáltatottá válsz egy vadállat kényének-kedvének, aki a végén már attól sem riad vissza, hogy megerőszakoljon, megverjen, és késsel kaszaboljon árkokat a bőrödbe? Mit tennél, ha a rendőrség sem hinne neked, mert akiről a legrosszabbat állítod, a törvény embere? Ha a pszichológusok, és a barátaid egyöntetűen azt állítanák, hogy te vagy érzelmileg labilis? Te okozod magadnak a sérüléseidet? Mit tennél, ha az életedért kellene küzdened, egy olyan helyzetben ahol minden ellened dolgozik?
A könyv remekül vezeti végig a jellemtorzulás, a félelem, a kilátástalanság, a reményvesztettség folyamatát. Két fonalon fut a cselekmény. A 2003-as idősíkon megismerhetjük Cathyt, a fiatal lendületes, és boldog lányt, a maga felszabadultságában, bolondságában. Ahogy megismerkedik Lee-vel, megtapasztalja a szerelemet, majd lassú iramban a rettegést, majd a halálfélelmet. A 2007-es idővonalon pedig megismerhetjük Cathyt a történtek után, ahogy poszttraumás stresszben szenved, és kényszerbetegségben. Kényszerei uralják a mindennapjait, az ajtók, ablakok mániás ellenőrzése, megmagyarázhatatlan félelme a vörös ruháktól, a tömegtől. Furcsa szabályai nélkül összeomlana az élete, csak páros napon mehet bevásárolni, csak esősre álló időben mehet kocogni, és ha csak egyszer vét az ajtók ellenőrzésén, és nem tudja hibátlanul végigcsinálni, akkor kezdheti előröl az egészet. Nem alszik, nem eszik, és a végkimerülés határán egyensúlyoz, miközben mindenhol Lee-t látja, pedig tudja hogy a férfi a börtönbüntetését tölti. Segítségére a felső emeletre beköltöző pszichológus siet, Stuart, aki lépésről, lépésre próbálja kibillenteni ebből az állapotból, miközben óhatatlanul is fellobban kettejük közt a vonzalom. Megindító, és megdöbbentőt történet az újrakezdés fájdalmasan hosszú folyamatáról, az önmagunkba vetetett bizalom visszaszerzéséről, és az erőről, kitartásról. Mindez egy feszültségekkel tarkított környezetben, ahol soha nem tudhatod, mikor támadnak rád, és törnek újból az életedre.
A jellemábrázolás annyira jól sikerült az írónőnek, hogy Cathy minden érzelme visszhangra talált bennem. Annyira el tudtam merülni a félelmeiben, reményeiben, mintha minden velem történt volna, és nem vele. Persze, sajnos sokszor hallunk történeteket a családon belüli erőszakról, és nem először találkoztam már ebben a témában könyvvel, vagy filmmel, de ilyennel még soha. Annyira intenzíven továbbítja az érzelmeket, és a gondolatokat, hogy néha olyan indulatos, vagy letört lettem miközben olvastam, hogy kellet néhány perc míg újra a saját valóságom talaján éreztem magam. Annyi düh, és elkeseredettség halmozódott fel bennem a könyv végére, hogy majdnem én kerestem meg Lee-t hogy úgy tökön rúgjam, amitől guvadni kezdenek a szemei. Minimum. Szerencsére a végkifejlet, jelen estünkben pozitív, és az írónő lépcsőzetesen fel is oldja az előzményekben generált feszültséget. A romantika, a bizalom, és Stuart megértése küzdelemre sarkallja Cathyt, aki mire a könyv végén újra találkozik Lee-vel, bátran ki meri jelenteni: már nem félek tőled!
Soha nem voltam ilyen helyzetben, szerencsére. De sajnos azt kell mondjam, a környezetemben nem mindenkinek volt ekkora szerencséje. Igen vannak olyan eltorzult esetek, amikor a kapcsolat szabályai az erőszakon belül is működőképesek maradnak. Amikor a felek jobbára nem akarnak lépni, vagy ilyen, vagy olyan okokból kifolyólag. Amikor kényszerszerű, hogy olyan ember mellett tartsunk ki, aki az egyik kezével ad, a másikkal elvesz. Annak hogy egy ilyen kapcsolat mellett kitartunk, a legtöbb esetben előzményei vannak, és valószínűleg az érintett fél aki megmarad ebben a kapcsolatban, dacára a fájdalmaknak, biztos hogy valamilyen önértékelési zavarral küzd, lehet hogy korábbi tapasztalatai miatt. Azért mondom, hogy felek, és nem csak a nők, mert ugyan szereti a közvélemény elfelejteni, de nem mindig a nő a bántalmazott. Szóval igen, vannak olyan esetek, amikor az ember megreked egy ilyen kapcsolatban, magának jól megindokolható módon. Ahol az erőszakosságnak, idétlen megfogalmazás, de vannak határai. Aztán vannak a teljes szélsőségek, mint Cathy esetében. Ahol a bántalmazó nem riad vissza semmitől. Ahol a szexuális erőszaktól kezdve, a bántalmazáson át, a lelki terrorig, az elbizonytalanításig minden előfordul, míg meg nem kérdőjelezed a saját épelméjűséged. Vagy míg teljesen fel nem adod, és vérbe fagyva azért nem imádkozol vendégszobád szürke szőnyegén hasalva, hogy inkább öljön már meg...
Bár a könyv végén minden pozitívan alakul, képtelen vagyok szabadulni saját indulataimtól. Csonka családban nevelkedtem, édesanyám mellett, a legnagyobb lelki nyugalomban, és világ életemben férfiak közt voltam. Olyan középiskolában tanultam, ahol a tanulók 90%-a fiú volt. Olyan végzettségem van, amiben ha el akartam volna helyezkedni, akkor jobbára csak férfiak vennének körül. Mindig is az ellenkező nem volt a mentsváram. Szeretem a férfiak linearitását, gondolkodásmódját. A racionalitásukat. Könnyen megértem őket, mert hozzám hasonlóan gondolkodnak, és bármikor segítségre volt szükségem, sosem hagytak cserben. Mindig rálapátoltak az önbizalmamra, és minden lehetetlen tulajdonságommal együtt elfogadtak kérdés nélkül. Figyeltek rám, a véleményemre, megvédtek ha az kellett... Mindez arra sarkall, hogy nektek - életemben megfordult, és szerves részévé vált - férfiaknak, ezúton is megköszönjem. Megköszönjem, hogy vagytok nekem, megköszönjem néha durva, és kendőzetlen véleményeteket, amit mindig csak az én boldogulásom érdekében vágtatok a fejemhez. Köszönöm a sok cinizmust, szarkazmust, és arroganciát, mert ezek nélkül én sem lennék sehol. Köszönöm azt a rengeteg borozással, és vitatkozással átvirrasztott éjszakát, amikor mindig nekem lett igazam! Köszönöm azt a sok segítőkész vállat, amin mindig kibőghettem magam, ha kellett, és azt hogy valamelyikőtök mindig rohant, amikor szükségem volt rá. És amit feltétlenül ki kell hangsúlyoznom: köszönöm neked, kedves férjem, mert te mindezt megteszed egy személyben, és ráadásul még együtt is élsz velem. És nem panaszkodsz! Soha... Züllött vagy ugye tudod?
Szóval köszönöm neked/nektek, hogy nekem soha az életben nem kellett azt megtapasztalnom, amit Cathynek. 
Share:

2012. november 30., péntek

A vágy 12 árnyalata (1) 2012

Jaj de nem kellett volna. Nem mind arany, jelen esetünkben nem minden szürke, ahogy arra nagyon kedves blogger barátném Annie is rávilágított. Innen üzenem csajszi: igazad volt! És még mindig: jaj de nem kellett volna! Eddig is voltak problémáim a Harlequin kiadásaival, de ezek után, Isten őrizz attól hogy még egyszer a kezembe vegyem valamelyik könyvüket. Az addig rendben van, hogy a kiadványaik a lineáris romantikát követik. Vagyis nem. Ez sincs rendben. Az egész nincs rendben. Könyörgöm valaki mondja már meg nekem, ki olvas ilyeneket? Tudom hogy a romantika vonalait nem egészen az én tudatomra szabták, és tudom hogy valószínűleg soha nem leszek képes megérteni a lágy nyári szellőben, párás szemekkel elsuttogott, teljesen tartalmatlan, és klisé, bókoknak meg érzelmi megnyilvánulásoknak titulált valamiket... De azért igyekszem. A könyv elolvasása után azonban a teljes csőd szélén leledzem. Tényleg ekkora szakadék volna az átlagos női ízlés és az enyém közt? Tényleg ennyire messze volnék a női elme megfejtésétől? Na nem mintha arra vágynék hogy más nők agyával gondolkozzam, tökéletesen komfortosan elvagyok én a sajátomban is... Egyszerűen csak nem értem és ez zavar.



Íme egy példa:

Helyzet:
Karácsony, giccs minden mennyiségben, főhőseink VÉLETLENÜL a fagyöngy alatt találják magukat, aztán persze forrósodik a hangulat bla bla bla...
Férfi:
"- Tudja hogy aranyló pöttyök vannak a szép barna szemében?"

MI VAN???? Jézusom! És kedves főhősnőnk csak piheg.
Az én értelmezésem:
Ekkora egy fatökű barmot! És elnézést...
Részemről kedves ellenállhatatlan (!) hősünk már két hatalmas baklövést is elkövetett.
1, Ne dumáljon az aranyló pöttyökről, amikor mindenre gondol, csak a csaj szemére nem. Tudom hogy van ilyen az életben is, amit nem vagyok képes elhinni hogy van aki ezt elhiszi! Ha valaki egész éjjel a melleimmel társalog, az hagyja ki a szemeimet a játékból! Őszinteség! Részemről ez a nyerő. A kulturáltan, pajkos vigyorral, egyértelműen odavetett tényállás amire lehet frappánsan felelni. Az aranyló pöttyökkel mi a jó nyavalyát kezdjen az ember? Meg amúgy is, miért is kell ilyenkor elolvadni?
2, Ha már bók, nagy kérés lenne, hogy ne legyen ennyire KLISÉ???

Aztán alig két sorral lentebb a könyvben:
Nő:
"- Tudnia kell, hogy én soha nem hagyom kihasználatlanul a fagyöngy alatti csók lehetőségét." (Egészségedre!)
Férfi:
"- Magának meg azt kell tudnia, hogy állok elébe minden kihívásnak..."

Ja, hogy EZ kihívás! Tévedsz öregem! A kihívás az volna, ha engem akarnál elkapni a fagyöngy alatt.

Másik, amit nagyon szeretek:
Nő:
"-...én nem is tudom mit mondjak." (Hát hihetetlen hogy ilyen is van.)
Férfi:
"- Mondd hogy te is szeretsz!" (Auuu)
Nő nagy szemeket meresztve:
"- Te szeretsz engem?" (Ide azzal a rozsdás bökővel hadd szúrjam szíven magam!)

Másik...

Nő:
"- Én nem vettem neked ilyen szép és különleges dolgot. Csak levélpapírt meg egy töltőtollat a neveddel gravírozva, hogy ne felejts el írni nekem..."
Férfi:
"- Arra fogom használni, hogy kis szerelmes leveleket írjak neked, minden reggel életünk hátralévő részében."
Akkor már inkább használd budipapírnak, a töltőtollat meg nyugodtan döfjétek a szemembe!

És egy újabb gyöngyszem:
"- Szeretlek! Kedvellek is, de már akkor szerettelek, mielőtt még megkedveltelek volna..."
Teljes képzavar. Most ugyan nem látjátok de a fejem fogva kényszeredetten kuncogok. Hölgyeim! Mit tennétek ha valami ilyesmit hallanátok? Én tudom: hátra arc, és futás. 
Aztán alig egy oldallal később kedves főhősünk bevallja, hogy azért csókolta meg a volt barátnőjét, mert le akarta ellenőrizni, hogy tényleg szereti-e főhősnőnket. Persze tette mindezt hősnőnk szeme láttára. Logikus. Én is mindig így ellenőriztem le az aktuális valakim iránt érzett érzelmeimet. Hát hogyan is tehettem volna máshogy? Mondjuk belenézek a tükörbe, tartok magammal néhány önismereti leckét, és talán, ha mázlim van FELISMEREM hogy szerelmes vagyok? Ó, nem... Ez túl bonyolult. Inkább smacizzunk le valakit!
Másik nagy kedvencem az ilyen könyvekben, a "mindörökké"-vel való dobálózás, a végkifejletnél minimum oldalanként ötször. Mindörökké szeretni foglak! Mindörökké a tiéd vagyok! Kérdésem: honnan a jó fenéből tudod? Éppen nyakig csücsültök az áthatolhatatlan rózsaszín gőzben, olyannyira hogy a saját fejedet nem találod, te...! Miből gondolod, hogy ha kijózanodsz, akkor is ilyen varázslatos lesz minden? Tudom, tudom, az lesz, mert ti mások vagytok! Ez az IGAZ SZERELEM, nem csak holmi románc! Ti vagytok a kivételek. Csak egy észrevétel: senki nem úgy megy esküdni, hogy úgyis válás lesz a vége! A statisztika viszont magáért beszél. Következtetésem: nem azért van ennyi csődbe ment házasság, mert a felek nem jönnek ki jól egymással, hanem azért, mert az emberek többsége nem jut el a szociális fejlettség csúcsára: képtelen az önismeret gyakorlására, és nem ismeri az önkritikát. Hát igen, nehéz is úgy felelősséget vállalni valamiért, amiben ketten vagytok, hogy fingod sincs arról mit is akarsz. Meg arról sem hogy ki is vagy te igazán.
Hangsúlyoznám hogy nem a romantikával van bajom. A romantika gyönyörű, amikor őszinte. Amikor reggel kinyitod a szemed, és Ő feléd hajol, és csillog a szeme, majd gyengéden megsimogatja az arcod. Ad egy puszit, és megkérdezi hogy főzzön-e kávét. Egyszerű, semmi snassz, de az a pillantás, mindent elmesél amit kell. Nem kell virág meg csoki, ha az a pillantás őszinte. Ja igen: és ennek a pillantásnak nem kell mindig gyengédséget tükröznie. Mesélhet vágyról is, és az is lehet romantikus ha épp azt súgják a füledbe, hogy annyira kívánatos vagy, és hogy most úgy meg fognak döngetni, hogy győzz talpra állni másnap. A lényeg az őszinteség! Abban nincs semmi szép, amikor a pasi csorgó nyállal legelteti a szemét a testeden, de arról hablatyol milyen értékes is vagy. És hogy milyen szép aranyló pöttyök vannak a szemedben. Meg ez a szeretlek kérdés... Könyörgöm nem kell ezt agyonbonyolítani, meg ragozni. Sosem értettem miért is kell ebből akkora felhajtást csinálni. Ismered a kapcsolatod. Benne vagy. Ismered a korlátait, a ritmusát, ha úgy érzed kötődsz, majd szeretsz, akkor mondd meg, amennyiben olyan a kapcsolat. Ha nincs visszacsatolás, az viszony, nem kapcsolat és akkor a képlet egyszerű: hülye vagy ha szerelmes leszel az organikus vibrátorodba.

Na jó ezt ki kellett adnom. 

A könyvről:
Kritikán aluli, csak olyannak ajánlom, akinek semmi köze nincs a valósághoz. Nem lehet többet hozzáfűzni. Fáj minden egyes szava, mintha szikékkel simogatnák a bőröm. Ja igen, és a címmel ellentétben semmivel sem erotikusabb a könyv mint a kiadóból szabadult társai. Na nem mintha ez hiányzott volna. Csak azon kezdtem el töprengeni miután letettem ezt a remeket, hogy akkor most minden olyan könyv amiben egyszer leírják a pénisz, és csikló kifejezéseket, meg fogja kapni a szenvedélyes, és erotikus jelzőket? Szépen nézünk akkor ki...        
Share:

2012. november 23., péntek

Vissza a könyvíráshoz

El sem hiszem, hogy már több mint két éve történt, amikor az egyik kolléganőmmel parázs vitánk alakult ki a Twilight okozta hisztéria jogosságát illetően. A sok pro és kontra addig feszítette a helyzetet, míg a kolléganőm laza egyszerűséggel oda nem pöccintette nekem: "Akkor írj jobbat!"
Bevallom a dolog nem kicsit felcsigázott, és sok évnyi pihenés után újból tollat ragadtam. Már fiatal tinikorom óta írok kisebb-nagyobb terjedelmű könyveket, novellákat, leginkább önmagam, illetve szűkebb környezetem szórakoztatására. Kolléganőmmel történt megállapodásunk értelmében a történet alapja adott volt: a vámpírok. Még mindig és már megint. Ugyan a piacot már ellepték az ilyen témájú könyvek, engem nagyon nem zavart, mivel nem terveztem, hogy a munkámmal házalni kezdek, és ez azóta sem változott. Nem mintha nem csábítana az írói pálya, egyszerűen csak arról van szó, hogy még várok... Várok arra az egy könyvre, amivel érdemes lesz majd elkezdenem kereskedni. Arra az ötletre, ami kivitelezésében is hozni fogja azt a színvonalat, amit én saját magamtól elvárok. Elképzelések, fikciók terén nincs hiba, értelmetlen fantáziákkal tömve a tudatom, és mindig van egy folyamatban lévő könyvem, de eddig még nem hasította keresztül az elmémet az érzés: ez az! Jelen írásomban annak a könyvnek egy részét mellékelem, ami a kolléganőmmel történt megegyezés után született meg. Azóta a történetnek már a második részét is lassan befejezem. Nem kell nagyon agyongondolni a történetemet, jobbára egy egyszerű, szórakoztató irodalmi valami, az általam olyan nagyon preferált szentháromsággal: vér/akció, humor, erotika/szex. Kedves olvasóim arra kérnélek benneteket, hogy alkossatok véleményt! Akár a betűzött részlet alapján, akár ha kéritek a teljes könyv elolvasása után, amit szívesen elküldök emailben, annak aki kéri. Jelen bejegyzésemmel egy célom van csupán: szélesebb körben felmérni, hogy írásom stílusa mennyire nyeri el a hasonló irodalmat kedvelő olvasók tetszését. Minden kritikát szívesen fogadok, és mindenki véleményét előre is köszönöm.

"Amikor a hóhért akasztják…Castor az első korty után érezte ahogy teste új életre kel. A gonosz emberek mindig finomabb fogásnak bizonyultak, kedvesebb, jámborabb embertársaiknál. Hogy tényleg volt-e a vérükben valami amitől ízük pikánsabbá vált, vagy csak a vadászat izgalma tette fenségessé a menüt, azon sosem gondolkozott el igazán. Minden porcikájában szétáramlott az élet, ahogy a bársonyos tapintású, fémes nedű leömlött a torkán. Ha nagyon szentimentális típus lett volna, ami egyáltalán nem volt, akkor az élvezettől hangos nyögdécselésbe kezdett volna. Így viszont csak figyelmeztetőleg morgott amikor Pete ügyetlenkedve vergődni kezdett alatta. Semmi esélye nem volt a menekülésre, mégis erőlködött. Igazán szemrevaló volt az élni akarás, ami az embereket úgy általában jellemezte. Castor mindig rácsodálkozott a túlélési ösztön megnyilvánulási formáira. Nem ismerte ezt az érzést. Halhatatlan volt. A ködös emlékfoszlányok amiket a régmúltból fel tudott idézni, azok szerint több ezer évig is gond nélkül eléldegélhet. Miközben az idő vasfoga mindent felmorzsol körülötte, az Ő halántéka még őszbe vegyülni sem fog soha. Halála gyors lesz és kíméletlen mikor eljön az ideje, ki tudja hány évszázad múlva. Jó eséllyel pályázhatott arra hogy élőben nézi végig, első sorból a bolygó kipusztulását, vagy akár az egész planéta megsemmisülését. Hacsak addig nem vadásszák le, és ölik meg. Bár ennek a valószínűsége rohamosan csökkeni látszott az elmúlt évtizedek tapasztalatai alapján. Nagyon hosszú ideje nem találkozott már a Szövetséggel. Amin nem volt mit csodálkozni, hisz a szervezet olyan szisztematikusan irtotta a vámpírokat, hogy előbb utóbb várható volt a munkanélküliség ugrásszerű növekedése a szakmában. Nem voltak többé vámpírok, akiket gyilkolászni lehetett volna. Azon kevesek akik elmenekültek, elbujdostak, és ez által túléltek, annyira szétszéledtek a földrészeken, hogy félővé vált sosem lesz egységes a faj. Castort ez sem foglalkoztatta túlzottan. Nem vágyott igazán fajtájabeli társaságra. Egészen a látomások kezdetéig. Még mélyebbre tolta az agyarait az élettől zuborgó vénába. Nagy kortyokban ivott, miközben felsejlett előtte az ismeretlen látomás homályos alakja. Kezdte elveszíteni a józan eszét, annyira a megszállottja lett ennek a nőnek. Minden olyan dolog az életében, aminek nem tulajdonított már jó ideje nagyobb jelentőséget, előugrottak tudatából, és kopogtatni kezdték a koponyáját.
Pete vénája egyre gyengébben pulzált. Castor érezte ahogy a fiú teste lassan kihűl alatta. Még egy két másodperc intenzív szívás, és bevégeztetett. Megölje? Ne ölje? Ha megöli akkor vesződhet a hulla eltakarításával, amihez most nagyon nem volt kedve. Ha életben hagyja akkor gazdagabb marad a világ egy Isten barmával, akinek természetét igazán erősen jellemzi a deviancia, és az erőszakosság. Nyűgösen visszahúzta szemfogát a vénából, és felemelkedett. Utált takarítani. Ásni meg cipekedni még inkább. Főleg nem szeretett meglett 17 éves kamasz fiúkat emelgetni. Pete bőre teljesen elszürkült, szeme beesett. Szíve mint egy rémült pillangó reszketett a mellkasában. Talán most részvétet kellene éreznie, vagy bűntudatot…De akármennyire is erőlködött, az egyetlen érzés amit a testén fellelni vélt, az a jóllakottság érzése volt. Megrándította a vállát, és letörölte kézfejével a vért a szájáról. Tekintetét felemelte a halkan pihegő vacsora maradékáról, és előre nézett... egyenesen egy rémült zöld szempárba. Illetve az azokhoz tartozó karcsú női alakra. Még levegőt is elfelejtett venni a döbbenettől. Kifinomult érzékei mindig riadót fújtak, ha valaki közeledett felé. Kilométerekről kiszagolta ha valaki az Ő irányába halad. Érezte mindenki szívverését több méteres körzetben, minden egyes ember jellemző illatával együtt. Mi a jó nyavalya történhetett, hogy ez a nő ennyire közel tudott hozzá jutni úgy, hogy ebből semmit nem vett észre?! Miközben épp vacsorázott… Ragyogó! Most meg itt remeg előtte fogai össze- összekoccannak. Nem akarta elriasztani, mert akkor kezdődhetett volna a fogócska, amihez szintén nem sok kedvet érzett. Haladni akart a „leljük meg a nőt” projekttel, és minden egyes perc amit nem az ismeretlen felkutatásával töltött elpocsékolt idő volt. Mi lenne ebben a helyzetben az ideális nyitómondat? A „helló” egy kissé suta ötletnek tűnt, ellenben a „megkínálhatlak?” túl morbidnak. Így Castor hosszú, nagyon hosszú idő óta először, csak állt, némaságba burkolózva, és tanácstalanul nézte az előtte álló bájos női alakot.

Jézusom! Jézusom! Jézusom! – kattogott Míra agyában, és igyekezett minél gyorsabban szedni a lábait. Nem sokat töprengett a menekülésről, amikor az idegen felnézett, és meglátta azokat a vörösben izzó szemeket! A szíve is megállt egy pillanatra, ahogy testet öltött előtte a hetek óta kísértő rémálma. Egy halk nyikkanás kíséretében megpördült és futott amerre látott, vagyis inkább nem látott, mivel az első remek tette az volt miután a sokkhatás okozta köd elkezdett feloszlani a szeme előtt, hogy elejtette a zseblámpáját. Hogy ez mennyire tipikus! Amikor a leginkább a helyén kéne lennie az eszének, az tuti hogy a legnagyobb ostobaságot követi el, amit csak lehet! 
Ez nem lehet igaz, nem lehet, nem lehet…Ilyen nincs, hidd el csak képzelted az egészet! Ó Istenem add hogy csak képzeltem az egészet! – mantrázta magában, miközben már harmadszor vágódott el az egyenetlen talajon. Visszapillantott, és nem látott senkit. Minden csendes volt, sehol egy nesz. Nem számít. Talpra, tovább amíg a tüdőd bírja! Most életében először a világ legjobb hírnek számított volna ha valaki szembe áll vele, és azt mondja: „Figyelj kislány, dilis vagy!” Akkor legalább tudná hogy néhány szem pirula és minden megint a régi lesz. Kicsit leszedálják, kap egy szarukeretes szemüvegű, enyhén pocakosodó pszichiátert, akinek olyan monoton a hanglejtése, hogy attól egyből el lehet aludni. Néhány óra kezelés, és minden oké. De bármennyire is szerette volna meggyőzni magát arról hogy mindez csak a hetek óta tartó kialvatlanságának, és egyébként elszúrt természetének a következménye, zsigereiben ott rezgett a mindent elsöprő bizonyosság: amit látott az valóság volt. Az oly ismerős, de mégis teljesen ismeretlen vörös szemek az álmaiból, a férfi ahogy megharapja a rendőrfőnök fiát, és Jézus azok a hangok! A nyöszörgés az áldozattól, a morgás a támadótól, és a vér lassú zubogása ahogy az idegen egyre csak nyel. Mint egy rosszul megrendezett, harmadosztályú Drakula film. Ahol most következik az a rész, amikor a hősnő megáll, körülnéz, nekidől egy fának hogy kifújja magát, mivel minden csendes, aztán a semmiből előugrik a végzet, és az áldozat utolsó sikolyát elnyeli az éjszaka…Na azt lesheted! Míra egy pillanatra sem lassított. Égett a lába, az oldalában begörcsölt az izom, ahogy zihált, de egy pillanatra sem lassított. Amikor észrevette a háza körvonalait, a megkönnyebbülés hullámai elárasztották a testét. A félelemtől, és a szabadulás reményétől a szemében könnyek kezdetek gyűlni, és minden elmosódott. Meg fogja csinálni! Meg tudja csinálni! Még alig pár méter. Be a kapun, el a virágágyások mellett, fel a verandára… Már nyúlt az ajtógombért, amikor két erős kéz a vállánál elkapta, és visszarántotta. Szíve a torkában dobogott a rémülettől, olyan hangosan zihált, hogy még kiáltani is elfelejtett, amikor valami kemény dologhoz ütközött a háta. Rúgott egyet hátrafelé, de csak a levegőt találta el. Még mielőtt kibontakozhatott volna az agyában a gondolat, hogy ennyi, vége, nincs tovább, éles fájdalom hasított a nyakába. Megharapta! Ez az eszement, őrült megharapta! Érezte ahogy a vére elkezd ömleni, eláztatja a pulóverét, becsurog a fehérneműjébe, és síkos lesz tőle a két melle közti völgy. Ha nem lett volna halálfélelme, biztos elönti az agyát a düh, és ha csak egy kicsit is edzettebb és talpraesettebb lett volna, az tuti hogy jól tökön kapja ezt a szemétládát, és miután jól megmogyorózta és kiverte az összes fogát, szíven döfi egy kellően teátrális fakaróval! De mivel Ő Mira volt és nem Buffy, a vámpírok réme, és ez nem egy harmadosztályú film volt, hanem a valóság, az egyetlen amit tett az az volt hogy engedte hogy tudatát elárassza a hívogató sötétség, és elájult."

Share:

2012. november 19., hétfő

Az Ulpius és a csúszásaik

Pár nappal ezelőtt, az egyik online könyvesbolt lapjait böngészgetve, ismét azt tapasztaltam, hogy az általam (és sokunk által) nagyon várt könyvek megjelenési határideje, ismét elnapolásra kerültek. Kissé borús hangulatomban úgy döntöttem, hogy pár, saját stílusomban összekapart mondatban, továbbítom észrevételeimet a kiadó felé, és az alábbi levéllel fordultam hozzájuk:

"Tisztelt Kiadó!

A minap az egyik online könyvesbolt oldalát böngészve, ismét szomorúan vettem tudomásul, hogy több olyan könyv kiadása elnapolásra került, amik esetenként már közel egy, vagy több mint egy éve halasztódnak. A weboldaluk megújulása óta a várható megjelenési dátumok nincsenek feltüntetve, így az ember lánya arra van kényszerülve, hogy hol fórumokon, hol a könyvesboltok oldalain igyekezzen tájékozódni. Ezt elég strapásnak érzem, mivel ki tudja hogy az ott feltüntetett információ mennyire felel meg a valóságnak.

Sokadmagammal (rá lehet keresni a google-ban) közel egy éve tehetetlenül, és leginkább értetlenül állunk az állandó elhalasztások tényével szemben. A következőkre szeretnék választ kapni, amennyiben erre van lehetőség:
1, J.R. Ward Újjászületett szeretője, az eredeti október, majd november 15.-i, majd november 30.-i feltételezett megjelenési dátumai után, várhatóan december 15.-én meg fog-e jelenni? Amennyiben nincs erre reális esély, akkor kérném hogy kendőzetlenül írják meg, mert nincs kedvem, mindig hónapról, hónapra ugráltatni a tudatomat.
2, Kresley Cole: A Démonkirály csókja c. és Karen Rose: Számolj tízig! c. könyve legelőször 2011 (!) októberére lett meghirdetve...Most a várható megjelenés ideje 2013(!) május. Kérdésem: Várható-e még ennek a két könyvnek a kiadása ebben az eonban, vagy ne készüljünk rá? Ha várható, akkor az lenne az igen tiszteletteljes kérésem, hogy egy körülbelüli időpontot (ami biztos), legyen kedvesek, és írjanak meg nekem.
3, És a végső kérdésem: Nagyon sokan szeretnék megtudni, hogy a mostanság egyre nagyobb teret hódító erotikus-romantikus irodalom két isteni nagy csodája, név szerin E L James, és Sylvia Day kötetei a várható időben, tehát december 5.-én a polcokra kerülnek-e. Karácsonyi ajándékvásárlás szempontjából nem lenne mindegy.

És ugyan nem vagyok egyik könyvkiadónál sem gazdasági tanácsadó, sőt még csak tulajdonosa sem vagyok egynek sem, de lenne egy javaslatom: ha valamit muszáj elnapolni decemberben, akkor az legyen Lora Leigh Buja éjszakák c. könyve. A környezetemben fellelhető, alig pár száz fenti könyvek megjelenéséért szurkoló lelkes rajongó véleményére alapozva, bátran ki merem állítani, ez hiányozna a legkevésbé.

Végül már csak egy kérésem volna. Mennek a viták az önök által kiadott könyvek olvasói közt, mi az oka ennek a sok csúsztatásnak. Én személy szerint a deficitre szavazok, mert hát mindenki pénzből él, és egy olyan országban ahol sokaknak a létminimum szinten tartása is komoly kihívást jelent, ott nem életbiztosítás könyveket kiadni, de...
Az önök olvasói nem ostobák. Igazán nagyra becsülnék ha pár mondatban, kevés indoklással, akár a weboldalon, akár könyvesboltokban felvilágosítást hagynának. Nem rendszeresen, csak mondjuk most. Valami olyat hogy:
"Kedves olvasóink! Ilyen és ilyen okokból kifolyólag, ezen és ezen könyvek megjelenési határidejét, arra kényszerültünk, hogy ilyen és ilyen dátumra halasszuk. Az okozott kellemetlenségért szíves elnézésüket kérjük, és köszönjük megértésüket, türelmüket."
Nem hiszem, hogy ez olyan nehéz, és akkora erőt próbáló feladat volna, amit nem lehetne teljesíteni. Így legalább nem érezné a kedves olvasó magát bazári majomnak.
És ugyan nem vagyok nagy közgazdász zseni sem, de azt is megemlíteném önöknek, hogy a SZÉP kártya szabadidő alszámláját a Líra könyváruház elfogadja. Tekintetbe véve a munkahelyemet, és az éves szintű kafetéria kertünket, bizton állíthatom, lennénk páran, akik az önök boltjában is szívesen vásárolnánk ilyen kártyával.

És végül, már csak annyit szeretnék kérni, hogy a weboldalukon a megjelenés dátumát, nagyon kérem tüntessék fel! Az önök olvasói türelmesek, és higgyék el megértőek is... Mindannyian szépen kivárnánk a sorunkat, még ha a kedvenc könyvünk megjelenéséig akár fél-egy évet is kellene kibekkelnünk. Megtennénk, minden hiszti nélkül. De ez a pár napos, aztán egy-két hónapos, majd esetenként fél éves elhalasztás... Ráadásul úgy hogy néha az első várható megjelenés előtt 1 héttel értesül az ember a halasztásról...Na ez felkergeti az ember vérnyomását.

Amennyiben levelem hangvételét kifogásolhatónak ítélik, kérem azt írják annak a számlájára, hogy most értesültem a legújabb eltolásokról. Fel vagyok villanyozva, csak negatív előjellel.


Válaszukat, és segítségüket előre is köszönöm.


Üdvözlettel:
Holhós Linda"

A Kiadó becsületére legyen mondva, egy munkanappal később megkaptam válaszukat, amiben kellően udvarias formában megköszönik észrevételeimet, majd felhívják figyelmemet a könyv kiadási fázisainak sokaságára, és arra, hogy amennyiben csak az egyik fázis csúszik, akkor sajnos a könyv is csúszni fog. Köszönöm kedves Kiadó! Ezt minden bizonnyal minden ember saját erejéből is képes kikövetkeztetni...
Ámde azt is meg kell jegyeznem, hogy a válaszlevél hangvételével semmi bajom nem volt. Olyan amilyennek egy válaszlevélnek lennie kell. Nem is vártam mást egy kiadó esetében. Kérdéseimre válaszul az alábbiakat kaptam: Kresley Cole A Démonkirály csókja c. könyve a válaszadás napján készült el. Hogy kiadásra mikor fog kerülni, azt nem nevezték meg, de az hogy ez ilyen formában lett megfogalmazva a levélben, némi bizakodásra ad okot. Ward, Day, és James idén biztos megjelennek. Karen Rose megjelenését illetően, még nem tudnak biztosat mondani. Úgyhogy kedves olvasótársaim, elkeseredésre semmi okunk, minden marad a régiben: kis türelmi játék után, minden általunk várt könyv a boltok polcaira fog kerülni!
Share:

2012. november 17., szombat

Jeaniene Frost: Az első vércsepp

Vannak olyan sorozatok, amiket függetlenül stílusuktól, témájuktól, kötelezően szeretni kell. Emlékszem milyen fenntartásaim voltak a Cat és Bones sorozat első részének megrendelésekor. Hogy mennyire féltem, hogy kidobott pénz lesz ez, nem más... és hogy mennyire lelkesen olvastam ki végül a könyvet. Lendületes stílusa, humora teljesen elvarázsolt, bevonzott, így gyors egymásutánban elolvastam az összes addig megjelent részt is. Frost szereplői mind egy szálig tökösek, szituációi hol meghatják az olvasót, hol megnevettetik.



Jelen alkotásában a sorozat már eddig megismert szereplői közül, Cat és Bones legjobb barátai, Spádé és Denise kerülnek terítékre. Ellentétben az eddigi könyvekkel, jelen írás E/3-ban íródott, ezzel is erősítve az érzést, hogy itt az epicentrum nem a Vörös Kaszás, és fordulatos gondolatai, hanem egy mellékvágány megelevenedése.

Férje tragikusan gyors halála után Denise úgy határoz hogy leszámol a vámpírtársadalommal, és annak vonzataival. Minden erejét arra koncentrálja, hogy gyászán felülemelkedve, normális életet élhessen. Kisebb-nagyobb sikerrel ezt meg is valósítja, mígnem unokatestvére fel nem keresi egyik rokonuk rejtélyes halálának ügyében. Találkozásuk estéjén aztán az unokatestvér is a pillanat tört része alatt elhalálozik, egy démon hathatós segítségének következtében. Raum az alakváltás nagymestere, azért keresi fel Denise vérvonalának még élő tagjait, mert a család egyik őse Nathaniel, évszázadokkal ezelőtt alkut kötött vele, majd a megállapodásukkal szöges ellentétben az öröklétért és erőért cserébe visszaszáműzte Raumot a Pokolba. Démonunk emiatt kellőképpen paprikás állapotban keresi az áruló rokont, és még attól sem retten vissza, hogy megjelölje Deniset, mintegy átcsöpögtetve belé a kárhozat esszenciáját, és az alakváltoztatás képességét. Denise végső kétségbeesésében Spádéhoz fordul segítségért, aki figyelembe véve erős vonzalmát a nő iránt, és azt a tényt hogy főhősnőnk, legkedvesebb mester vámpír barátjának a feleségének a  barátnője (na igen, ez így visszaolvasva, egy kicsit szappanoperás), előkapva nemes lelkét azonnal megmentői szerepkörbe lép. Helyzetüket hol segíti, hol hátráltatja, hogy a megjelölés következtében Denise vére vámpírdrogként kezd funkcionálni. Szóval Ward vörös füstű cigije, és Adrian Karmazsinja után újabb megerősítést nyer az, hogy a bölcsesség nem feltétlenül alakul ki sok évszázados tapasztalás után. A vámpírok szeretnek szállni. A kis hamisak...
Némi kalandozás, utazgatás, és egy akaratlan macskává válás után (ami részemről a legviccesebb jelenetnek számított a könyv olvasása során), főhőseink természetesen révbe érnek, a szerelem ismét győzedelmeskedik, az erkölcsökkel szimmetriában.

Szeretem az olyan írókat, akik olyan művészien képesek a lehetetlent is megfogalmazni, hogy az olvasás közben fel sem merül az olvasóban, hogy amit olvas, az mekkora nagy őrültség. Az ilyen irányú irodalom mindig tartalmaz olyan elemeket (mást talán nem is), amik - lássuk be - a teljes értelmetlenség kategóriájába tartoznak. Azok a jól felépített könyvek, aminél ez nem egyértelműsödik ki. Aminél az olvasás folyamatában egyszer sem merül fel az olvasóban, hogy mekkora nagy marhaságot is olvas. Frost kétségkívül az egyik legnagyobb művésze ennek a műfajnak. Könyveiben könnyű elmerülni, szereplőivel könnyű azonosulni. Nem terjeng, az érzelmi reakciók szemléltetése soha nem kevés, vagy túlzó. Ezt könnyű megszokni, és örömmel jelenthetem, hogy ez a könyv sem képez kivételt a fent felsorolt jellemzők alól. Ezt a könyvet is képtelenség letenni, vagy félbe hagyni. Egyik oldal elolvasása generálja, hogy belekezdjünk a következőbe, majd még egybe, és még egybe... hiába vagyunk már holt fáradtak, és könnyezünk, mindig szükség van arra a bizonyos na még egy oldalra. Kitűnő kikapcsolódás, amiben megtalálható az ilyen irányú irodalom szentháromsága: szerelem/erotika - humor - vér/akció. Ha ez a hármas rendesen van kombinálva, akkor egy könyv élvezhető, eladható. Frost esetében mindenből kapunk egy keveset, úgy hogy egyik sem megy a másik rovására. Hiába szakad el ez a könyv az eddigi társaitól, ettől nem válik kevésbé jelentőssé. Nem veszti el az eddig kialakított varázst. Nincs hiányérzete az olvasónak, amiért az eddig megszokott kedvencek lekerülnek a porondról. Aki kedveli az ilyen irányú irodalmat, azoknak a sorozat minden kötetét csak ajánlani tudom.
Share:

2012. október 21., vasárnap

Sylvia Day: Hozzád kötve 2012

Úgy látszik, hogy az erotikus árnyalatú könyvpiac, némi újítgatás után, újbóli fénykorát hivatott átélni, legalábbis a könyvkiadási ütemet figyelembe véve. A Szürke ötven árnyalata után, az Ulpius nem sokáig volt tétlen, e hónapban a polcokra parancsolta a konkurenciát is. A Crossfire sorozat nyitókötete, legalább annyira szórakoztató, mint amennyire megdöbbentő... És sajnos az a baj hogy ezeket a jelzőket nem feltétlenül pozitív értelemben értem. A történet annyiban tér el James alkotásától, hogy itt szinte minden stratégiailag fontos szereplőt szexuálisan zaklattak. A főhősnőt, a főhősnő biszex, modellként pénzt kereső lakótársát, és természetesen a főhőst is, bár erről az első könyvben nem tudunk meg sokat, mély fájdalmamra...


A könyvre legjobban a lendületes jelző illik. Míg James esetében (leszámítva a botrányosan lebutított második kötetet) az embernek van ideje elmerülni a cselekményben, beleolvadni a főszereplő bőrébe, addig ebben a könyvben erre esély sincs, mert minden olyan ripsz-ropsz történik. Meglátjuk egymást, aztán újra, némi csetlés-botlás az irodába való belépéskor (ami nekem valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva, valahonnan rettenetesen ismerős volt), aztán már terítéken is a "mikor dugunk" téma...
New York pezsgő hétköznapjai adják a keretét a történetnek, a nyüzsgés, a tömeg... Nem tehetek róla, de nekem megállás nélkül az motoszkált a fejemben olvasás közben, hogy vajon eme város lakossága, a valóságban is ennyit szaladgál? Jótékonysági est, ilyen edzőterem, olyan krav maga óra, egész napos nagytatarozás a szépségszalonban, pszichiáter, családi kerti parti... Az edzés annyi alkalommal szóba kerül a történetben, hogy a könyv végére komoly lelkiismereti dilemmám lett a saját tunyaságom.
A főhősnőnk jobbára egy hisztis, gazdag nőcike, akinek nagy baja, hogy maga sem tudja mit akar. Annál a résznél, amikor a bárban leülnek beszélgetni, és a nő lefekteti a szabályokat, én egyszerűen képtelen voltam rájönni arra hogy mit is akar. Nem akar kapcsolatot, meg érzelmi kötöttséget... bocs ez utóbbit talán mégis, de csak egy keveset, mert nem szeret úgy ágyba bújni senkivel, hogy nincsenek a háttérben megbújva közös, nem reszelésről szóló kétszemélyes programok. De ezeknek a programoknak nem kell feltétlenül randinak minősülniük, mert hát ugye egyikük sem akar kapcsolatot... Szóval akkor most mi van? Komolyan, ilyenkor megértem miért szokták azt mondani a férfiak, hogy a nőkkel nehéz. Szerintem egyszerű. Akarok viszonyt, vagy sem, akarok-e kapcsolatot, vagy sem. Ha viszonyt kezdek, akkor nem várok rózsákat, meg mélyen szántó érzelmes leveleket, és nem kezdek el nyavalyogni ha a tettek mezejére kell lépni, ha meg játszom az érinthetetlent, mert nekem csak x randi után engedi a szervezetem a kamatyolást, akkor nem kezdek el duzzogni, ha nem vágnak gerincre. Nem értem... Na jó... Lapozzunk.
A szexjelenetek... Jamesnél is nagy bajom volt az első szám első személyben történő fogalmazás, és ezzel itt is akadtak problémáim. A helyzet a következő. Amikor E/3-ban van egy könyv megírva, akkor azt úgy látom magam előtt, mintha az egész előttem zajlana. Ha E/1-ben akkor az agyam mindig úgy érzi, mintha bele akarnák erőszakolni valamibe, amiben Ő nem biztos hogy szívesen részt venne. A sok "mondtam", "vettem", "tettem" stb... én pedig szituációtól függően csípőből kontrázok, hogy "határozottan nem tettem", "ilyet még akkor sem mondanék, ha...", a hisztis jeleneteknél, pedig "na persze"... Szóval ez már elve megzavart kicsit, ami azért furcsa, mert Jeaniene Frost esetében semmi bajom nem volt az E/1-el. Lehet azért, mert ott Cat személyisége közelebb állt hozzám, így a gondolataival jobban tudtam azonosulni. Itt ezt sajnos nem sikerült összehoznia az írónőnek. Képtelen voltam a főhősnő agyával gondolkozni, átérezni a zavaros érzelmeit pedig pláne nem. Gideon személyisége akár még fel is csigázhatott volna, ha lett volna benne valamilyen következetesség, linearitás... De a főhősünk is legalább olyan zavaros, mint Eva. A történet elején jobbára egy átlagosan arrogáns, nagyhatalmú, egocentrikus, "ki ha én nem" típusú férfi, aki teljesen tisztában van a saját értékeivel, hátrányaival. És nem is történik nagyon semmi, ami kibillentené az olvasót ebből a képből. Az hogy nyomoz a nő után? Hogy elrendezi, hogy ugyanabba a bárba kerüljenek? Hogy külön szobája van fenntartva a pásztoróráira egy hotelban? Ez leginkább csak azt igazolja, hogy a befolyása, és a vagyona elég nagy ahhoz hogy ezt megtehesse. Ettől még nem válik hatalommániássá, legalábbis egészségtelen kereteken fölül nem. Aztán valamikor a könyv háromnegyedénél, jön a feketeleves... Gideon is szereti a saját dominanciáját érvényesíteni az ágyban. Ez lesz a következő divatbetegség az erotika keretein belül...
Christian Grey-jel szemben azonban Gideon, nem a karabineres, análisan öklözős típus... Konkrétan az első részben nem igazán lehet rájönni arra hogy Ő a dominancia mely árnyalatait részesíti előnyben, mivel szerény véleményem szerint semmi olyan nem történik a főhősök közt, ami a vehemensebb erotika keretein belül ne jöhetne szóba... De lehet hogy ez nem az írónő hibája, hanem az én ízlésvilágomé.
Mindenestre nekem a könyv emiatt kicsit zsúfoltnak hat. Nem feltétlenül állítanám hogy nem racionális...Csak kicsit olyan mintha minden devianciát fel akarna sorakoztatni (biszexualitás/homoszexualitás/dominancia), és mindezt az előzményekre akarná visszavezetni. Mintha csak és kizárólag, akkor lehetne az embernek az átlagtól eltérő szexuális ízlése, ha előtte minimum egyszer megerőszakolták... Nos szerény ismereteim alapján, erőszakot elszenvedő egyének estében a deviancia felbukkanásának az esélye, közel azonos a visszahúzódás, és megtagadás esélyével, és teljesen hétköznapi múlttal rendelkező egyének estében is kialakulhat a szokásostól merőben eltérő szexuális ízlés. Ezért megint csak visszás nekem a könyv. Ami viszont tetszett, hogy eddigi olvasmányaim folyamán nem sok olyan történettel találkoztam, ahol a szexuális zaklatás utáni állapotnak ezt az oldalát tárják fel. A legközkedveltebb forma eddig mindig a visszahúzódott, bezárkózott nő esete volt, akit a főhős kiédesget a gyönyörök földjére, holott sok esetben a bántalmazott úgy reagál, hogy a szélsőségesség felé billen, és vagy a fájdalmat, vagy a dominanciát választja, ezzel is erősítve magában a tudatot, hogy a bántalmazásával ellentétben, ez most a saját döntése. Rajta múlik... Valamiért a közvélemény ezzel a reakcióval eddig nem nagyon mert számot vetni, pedig létező dolog, és az hogy ebben a könyvben ez napvilágot is lát, és megjelentették hazánkban, felcsillantja bennem a reményt, hogy kicsi konzervatív nemzetünk a tolerancia talajára lépett, és talán valamikor az elkövetkező évtizedekben képes lesz megdöbbenés nélkül lereagálni a szokásostól eltérő nemi életet. Összességében a könyv nem volt rossz, egyszer érdemes elolvasni, ha másért nem is, azért mindenképp, hogy a konkurenciát is megismerje az ember. Hasonló témában nem sokára kiadásra fog kerülni a Geopen Könyvkiadó részéről Sara Fawkes: Amit csak ő akar c. könyve, amit én már igazán várok... Bízom abban, hogy a sok ilyen jellegű könyv közt lesz legalább egy olyan, ahol az érzelmi motiváltság, párhuzamot fog mutatni a történtekkel, és nem kell majd fognom a fejem olvasás közben, miközben próbálom összerakni, hogyan s miért is jutottunk el oda, ahol éppen vagyunk.
Share: