Kresley Cole: Szeress, ha tudsz! (MacCarrick fivérek 3.) /2013/

Eldöntöttem. Örökbe fogok fogadni egy morcos skótot. Szoknyában. Bár Kresley Cole könyvében ez a skót, nem olyanfajta skót, aki mindenhová kiltben csalingázik... de akkor is. Kell nekem egy skót, aki morog, hörög, indulatos és aki széles vállával rám töri az ajtót, mert a szenvedélyének a hevében nem bírja magát kontrollálni. Kell hogy legyen valami elemi ezekben a skótokban. És én lennék a legutolsó, aki ne akarná kideríteni, hogy mi is az a valami. Szóval ide nekem egy skótot, de rögtön!

"Égető bosszúvágy…

Ethan MacCarrick lélegzetelállítóan jóképű fiatalember volt, míg egy befolyásos nemes ember parancsára brutálisan össze nem verték. Az arcát örökre elcsúfították egy olyan bűn miatt, amit el sem követett. Ethan könyörtelenül bosszút állt. Tönkretette és száműzetésbe kényszerítette elcsúfítóját. Az elégtétel azonban nem töltötte el megnyugvással. Tíz évvel később egy talpraesett, titokzatos szépség bűvölte el a férfit. A gyönyörű hölgy nem más, mint egykori ellenségének a lánya. Eljött végre az igazi bosszú pillanata. Ethan pontosan erre vágyott. Házasság ígéretével elcsábítja a fiatal nőt, hogy azután egyszerűen félredobja."

Kiadó: Ulpius

Oldalak száma: 474

Ára: 3499 Ft

Kresley Cole könyveiben nem sikerült eddig nagyot csalódnom. Persze ahogy minden más írónál is, nála is előfordulnak kicsit gyengébben összerakott, majd egyenesen zseniálisan kivitelezett alkotások. De Cole esetében legalább leszögezhető, hogy még a leggyengébb műve is bőven megüti az elvárt színvonalat. Pedig nagyon nem akartam legelőször semmit sem elolvasni tőle. Ez már évekkel ezelőtt történt. A "Halhatatlanok alkonyat után" sorozatának a fülszövegei szerintem majdnem minden épeszű embert meghőkölésre késztetnek. Ha már paranormális romantikus kategória, akkor részemről Kresley Cole a nagyágyú - legalábbis a fantáziák kiélésében. Neki mindegy, jöhetnek lidércek, szellemek, vérfarkasok, vámpírok, boszorkányok, démonok, valkűrök, emberek, és ezek közt a faji kereszteződés ezerrel. Gond nélkül felépíti a történeteit, ellátja egy kis érzelgősséggel, sok humorral, csipetnyi erotikával, és olyan ügyesen belehelyezi az olvasót a saját kis világába, hogy az a szerencsétlen jámbor ember falni kezdi a lapokat, és észrevétlenül dimenziót vált. Annak ellenére hat így, hogy ha józan parasztival átgondoljuk, akkor a történetei enyhén szólva is meredekek. A Vámpírzóna történeti felépítése röviden - csak a szemléltetésképpen: van egy "edény" Holly, akit egy démoni erő azért akar behajtani, hogy megszilárdíthassa saját pozícióját, utódnemzéssel persze. Természetesen a hölgyemény sem ember, hanem természetfeletti lény. Elkapják a démonok, de Cade - aki szintén démon (szarvakkal öcsém, szarvakkal!), ráadásul azok közt is herceg - kimenti a hősnőt szorult helyzetéből. Ja kérem, hogy Cade is azon dolgozik hogy az "edény" eljusson az abszolút gonoszhoz... Részletkérdés. Démonhercegünknek van épp elég nyűgje saját kis birodalmával. És amíg a bátyját egy boszorka gyermekáldás reményében, kissé erőszakos hangnemben elrabolja, addig Cade és Holly keresztül-kasul menekülnek minden létező, és kevésbé létező helyen. És még ott van az a fránya vágy is, elbújva hősünk nadrágjában, tüzelésre készen... Ja igen, és említettem már, hogy Cade olyan fajta démon, aki amikor az élete párját magáévá teszi, akkor a bőre pirosba vált, termete (és szerintem ezzel arányosan minden más része is) megnő, szarvai óriásira kunkorodnak, és hogy harap? Hölgyeim! Íme a tökéletes férfi! 

Ne mondja erre a felvezetésre nekem senki, hogy épeszű. Könyörgöm az egyik részben (mellesleg az egyik legkedvesebb részemben) egy vámpírnak, és egy fantomnak a jövőjébe pillant bele egy valkűr, majd elárulja nekik, hogy a születendő gyermekeik kiskorukban a falakban fognak bujkálni... És mindannak ellenére, hogy Cole merészen elfelejtkezik a normalitásról, mégis olyan lendülettel, és élvezhetőséggel ír, hogy ez az egész nem tűnik fel. Rendben. A vámpír, és a fantom közös gyermekei azzal fognak majd a szüleik agyára menni, hogy a falakban fognak elbújni. Egészségükre. Hol is van itt a baj? És ha valaki képes egy ilyen komplex, ennyiféle lényt megmozgató sorozatot hibátlanul megvalósítani, annak menni fog az "egyszerűbb" romantika is. Amikor a MacCarrick trilógia nyitó kötete megjelent, nem éreztem szemernyi késztetést sem arra hogy el akarnám olvasni. Egyszerűen azért nem, mert addig a pontig nem voltam képes megbarátkozni a kosztümös romantikus könyvekkel. De hát milyen a kíváncsiság... Csak megrendeltem, lesz ami lesz alapon. És egyenesen beleszerettem a történetbe. A szereplőkbe, a szócsatákba, leginkább úgy alle zusammen ezekbe a babonás skótokba. Az már más kérdés, hogy ezután a könyv után éhező módjára vetődtem rá erre a piacra, és azóta már azon az állásponton leledzem, hogy bár Cole ezen sorozata is színvonalas, az Ő terepe mégiscsak a paranormális romantika, azt tudja profi szinten űzni, a kosztümös romantikán belül, pedig - annak ellenére hogy nem akarok durva lenni, mégis ki kell jelentenem - akad tőle jobb is. Ettől függetlenül újrahangsúlyoznám: Cole bármelyik könyve színvonalasabb a manapság megjelent erotikus-romantikus bizbaszoktól. Nem tudom ez mennyire dicséret az írónőnek - figyelembe véve hogy azoktól a könyvektől lassan már a toalettfertőtlenítő flakonján feltüntetett használati utasítás is szórakoztatóbb. Pocsék vagyok ha bókolni kell, ez van. Szóval értsük az előbbit így: Cole-t olvasni mindig élmény, és sosem elpazarolt idő.

A trilógia részei közül nekem ez vitte a prímet. Mindhárom rész tetszett, de ebben a befejező kötetben Ethan személyisége, mogorvasága, sebhelyes arca, keménysége, zárkózottsága teljesen megfogott. És Maddy személyiségjegyei is voltak annyira földhözragadtak, hogy meg tudjam kedvelni a lánykát. Történetileg tipikus Cole... nincs benne semmi egyszerűség.

Főhősünk nemes ugyan, de emellett a korona kémje is. Fiatalon léha, kicsapongó, és egyik éjjel rossz ágyba fekszik be. Az asszony férjezett, ami még talán nem is volna akkora probléma, de sajnos a férj is betoppan a pásztoróra közepén. Ethan-t az asszony erőszakkal vádolja meg, amiért a férfit a pajtába vonszolják, és az arcát elcsúfítják, megkínozzák. A végén megmenekül, de bosszút esküszik. Alig fél évvel később a férj halott, az asszony pedig földönfutóvá válik a kiskorú lányával együtt, aki nem más mint hősnőnk, Maddy.

Hősnőnk évekkel később Párizs nyomornegyedéből akar elszabadulni, és emiatt nagyon sok mindenre képes. Például arra is, hogy felkeresse Londonban gyermekkori barátnőjét, hogy eljátssza előtte - vagyis leginkább annak bátyja előtt - a vagyonos, tehetős nőt. Teszi mindezt annak a reményében, hogy foghat majd magának egy dúsgazdag férjet. Csábítási kísérlete célba is talál, bár egy kicsit félresiklik: a kiszemelt gazdag úrfi helyett Ethan figyelmét sikerül felkeltenie, aki megismerkedésük estéjén nem túl kecsesen meg is fosztja hősnőnket féltve őrzött ártatlanságától. 

Akkor eddig összefoglalva: családi dráma, kompromittálás, csúf testi heg, amiből egyenesen következik az undortól való félelem...és ezeken felül amikor Ethan-nek leesik a tantusz hogy ki is volt ismeretlen szeretője az álarcban (ja igen, kifelejtettem hogy első találkozásuk álarcban történik), jöhet a bűntudat, és a lelki kínlódás is. De lesz itt még kolerajárvány, könnyek zápora, némi emberölés itt és ott... Mi következik ebből? Hogy nincs unalmas oldala a könyvnek. Az írónő erotikai stílusérzéke - amit leginkább a pimasz jelzővel illetnék - itt is megmutatkozik. Hősünk akkora mint egy gladiátor, és természetesen méretügyileg is olyan, hogyha esetleg amputálni kellene az egyik lábát sem kellene kétségbeesnie, mert van helyette másik. És bár ez megszokott momentum az ilyen jellegű könyveknél, Cole-nál mégsem érzem soha kényszeresnek, talán azért nem, mert képes értelmesen megfogalmazni a jeleneteit, anélkül bele tudok merülni a helyzetbe hogy a szemem jojózni kezdene az olvasottaktól. Nála is vannak olyan pozíciók, amikor részletesen át kell gondolnom, hogy akkor most mi is van, de nem kell megfeszítenem magam az erőlködéstől. Az írónőnek van egy nagy előnye: képes letisztázni az olvasóban, hogy mindez nem más, csak mese. Egy történet, ami érzelmes, vicces, helyenként komoly, de sosem brutálisan szívfájdító. Nem más, mint egy elvarázsolt fantáziavilág, méghozzá egy megkapó fantáziavilág, ahol nem kell feltétlenül mindennek tökéletesnek lennie. Ahol hőseink hibáznak, akarva-akaratlanul bántják egymást, majd megbocsájtanak egymásnak, és ahol a boldog befejezés mindig garantált. Számomra nem kell ettől több egy könyvtől. Nem akarok miatta órákon keresztül létfilozófiai kérdésekben elmerülni, nem akarom megkérdőjelezni magam, sem a véleményem. Pihentető kikapcsolódás, annak minden aspektusával. Bármikor amikor a kezembe veszem Cole valamelyik könyvét, előre tudom hogy mi vár rám, és nem kell attól rettegnem, hogy pofára fogok esni. Ez alól jelen könyve sem volt kivétel.

Értékelés: 7 pont

Tovább

J. A. Redmerski: A soha határa /2013/

Mindenekelőtt szükséges azzal nyitnom, hogy a könyv okozta érzelmi hatások leírása miatt jelen bejegyzésem meglehetősen spoileres lesz, és másrészt kissé szokatlan módon tőlem, vélhetően nem fog humoros hangvételt megütni. Ennek oka, hogy ugyan a történetben van jó pár vicces helyzet, maga a sztori mégsem vicces, sőt talán az egyik legkomolyabban felépített érzelmi iromány, amivel az elmúlt időszakban találkoztam. Kellett is hozzá jó pár hét, amíg sikerült magam meggyőzni az elolvasásáról, és annak ellenére, hogy sokan nyilatkoztak róla kedvezően a végső lökést az adta meg, hogy a Moly.hu-n lévő baráti seregletből néhányan összefogtunk, mondván: ha együtt olvassuk, akkor ha így, ha úgy alakul, ki tudjuk majd beszélni magunkból a tapasztalatokat. És éreztem én előre, hogy bár emocionális szempontból néha még én is elcsodálkozom magamon, ez a könyv az a könyv lesz, ami még az én enyhén kérges lelkivilágomat is sikeresen meg fogja ingatni.

"Camryn Bennett még csak húszéves, de azt hiszi, pontosan tudja, milyen lesz majd az élete. Ám egy vad éjszaka után az észak-karolinai Raleigh legmenőbb belvárosi klubjában ismerősei és önmaga elképedésére úgy dönt, otthagyja megszokott életét, és elindul a vakvilágba. Egy szál táskával és a mobiltelefonjával felszáll egy távolsági buszra, hogy megtalálja önmagát – és helyette rálel Andrew Parrish-re.

A szexi és izgató Andrew úgy éli az életét, mintha nem lenne holnap. Olyan dolgokra veszi rá Camrynt, amilyenekre a lány sosem hitte magát képesnek, és megmutatja neki, hogyan adja meg magát a legmélyebb, legtiltottabb vágyainak. Hamarosan ő lesz Camryn merész új életének központja – olyan szerelmet, vágyat és érzelmeket kelt, amilyeneket a lány korábban elképzelni sem tudott. De Andrew nem árul el mindent Camrynnak. Ez a titok vajon örökre összehozza őket – vagy mindkettőjüket elpusztítja?"

Kiadó: Ulpius

Oldalak száma: 506

Ára: 3499 Ft

Két dolgot sosem lenne szabad párosítani ebben az univerzumban. A mély szerelmet, és a halált, vagy annak árnyékát. Amint ez a két összetevő vegyülni kezd, abból egyenesen következik a szirupos zokogás. Nőből vagyok, mit tagadjam, voltak olyan könyvek-filmek, amik nem kicsit sodortak a kétségbeesés szélére. Például a mai napig nem vagyok képes bömbölés nélkül végignézni az Utóirat: Szeretlek című filmet, vagy az Édes novembert. Számomra ezek a sztorik felérnek egy gyomron rúgással, mert mindig dühös leszek tőlük, és mindig - még a film vagy a könyv letétele után fél-egy órával később is - átkozódva csapkodok az ég felé, olyan hangzatos frázisokat puffogtatva, hogy "De miért?", vagy hogy "A fene essen abba a kib***ott Sorsba!". Az igaz szerelem álomországban egyetlen véget érhet, azt hogy nincs neki vége. A párok összejönnek, egymás karjaiba omlanak, megbeszélik, hogy lesz 12 gyerekük, és kész. Csilingelnek a harangok, fehér galambok, és a boldogság kék madarai repkednek mindenfelé, szivárványok keletkeznek okkal, ok nélkül, és habos-babos rózsaszín jókedély virágzik mindenfelé. Persze hogy az életben ez nem így van, de épp azért olvasok ennyi bugyuta baromságot, főleg romantikus bugyuta baromságokat, mert tapasztalataim alapján, a mély romantikát, és az idealizált szerelmet egyszerűen kizárja a realitás. Oké, nem állítom, hogy nincsenek egy kapcsolatban romantikus szakaszok, mert mindenkinek vannak olyan pillanatai, amikor elkapja a harci kedv, és közléskényszeres állapotában leönti a másikat heves érzelmeivel. De ezek az alkalmak nem állandó jellegűek, mint ahogy semmi nem az az életben. Néha kicsit lendületüket vesztik, majd újult erővel támadnak legközelebb. Móra Ferenc mondta, "A csókok közt csak az elsőnek és az utolsónak van értéke. A többi hézagpótló." - és valahogy így van ez az életben is. Az már más kérdés, hogy társadalmunk normái miatt, néha a "hézagpótlók" egyikére nagyobb hangsúly fekszik, mint az "elsőre", vagy az "utolsóra", a lényeg, hogy mint már kifejtettem korábban is, az élet nem statikus, így a boldogság sem az. És a szerelem sem. És én azt nagyon jól tudom, mi több el is fogadom, de mivel alapvetően igényli a fantáziám, és az érzékeny kicsiny kis lelkem a meséket, így sportot űzök abból, hogy a romantikus könyveken keresztül pár pillanat erejéig megkísérlem elfogadni, hogy mindez nem így van. És akkor jön egy író, vagy egy film, aki beráncigálja a halál és/vagy az elmúlás dilemmáját egy ilyen jellegű sztoriba. Ez kegyetlenség - állítom ezt úgy, hogy a mazochizmus és én remek kis barátságban vagyunk. Nem bírom a halált. Erről mindig Woody Allen egyik idézete jut eszembe: "A halálhoz fűződő viszonyom változatlan. Erősen ellenzem." - mélyen egyetértek vele. Nem vagyok vallásos, nem tudok elmélyedni a "másik, jobb világ" elméletben. Részemről a halál egy ugyanolyan folyamat, mint az evés, a lélegzés, vagy akár a szex. Van eleje, közepe, vége. És a végével annyi a gond csupán, hogy TÉNYLEGESEN végleges. Nem kelsz fel utána, nem rázod le magadról, nem tudod kiheverni. Ott a pont, a mondat vége, ott hal el a visszhang... ahogy tetszik. És annak ellenére hogy megmásíthatatlan, és kikerülhetetlen, talán az élet egyik legnagyobb tanítómestere, amit hajlamosak vagyunk elfelejteni. Mindent a halál tesz értékessé az életünkben, még a rosszat is. Reggel a kávé íze, egy mosoly az utcán, egy felejthetetlen szeretkezés, mind édesebb lesz, ha tudatosítjuk magunkban, hogy semmi nem tart örökké. Egy jó van ebben a gondolkozásmódban, ha nem hiszel a földöntúli dolgokban, nem szereted elvesztegetni az idődet, megtanulod megragadni a pillanatot, és nem vagy rest belátni ha hibáztál - ne azzal teljenek már el az ember napjai, hogy bűnbánattól kótyagos. Ja igen, és ez teszi lehetővé azt is, hogy megtanulj úgy evickélni az életben, hogy lehetőleg ne lépj senki tyúkszemére közben. Szóval a halál értékes. Kell. Szükségszerű elfogadni, megbarátkozni vele. És ez elég könnyen megy addig, amíg a szűk környezetedbe be nem kopog és nem kéri a cehhet. Akkor aztán bármennyire is igyekszik rugalmas lenni az ember, jön bizony az ötlépéses gyászfeldolgozás, kicicomázva, öklendezésre kényszerítve. Zsibbadtság, ez az első... bár a szakkönyvek szerint nem ezzel indul a dolog, de ahhoz hogy gyászolni tudj, először bénulnod kell. Ez az a szakasz, amikor hallod te amit mondanak neked, és kristálytisztán el is fogadja a tudatod, de mégsem érted meg. Na ez az a a szakasz - ami amúgy meglehetősen hosszú tud lenni - amikor jönnek a kedves rokonok, barátok, nyaggatnak, mert nem bömbölsz, úgy néznek rád, mintha két fejed nőtt volna, és azt várják mikor fogsz detonálni. Ami persze csak nem jön, és egy idő után már nem sajnálnak, hanem büdös bunkónak hisznek, hisz már eltelt vagy másfél hónap... Aztán egyszer csak beüt a krach, jön valami ami megadja a végső lökést. Nem tudom ki hogy van vele, de én ebben a szakaszban már nem szoktam tagadni, miszerint "ez nem lehet igaz!". Én ilyenkor dühöngök, de nem is kicsit, aztán jön a fájdalom... alkudozni sem szoktam, az alkudozásom annyiban ki szokott merülni, hogy akkor ba***ódjon meg minden és mindenki. A fájdalom amúgy már jó, mert ott már látni lehet az alagút végét. Ha valaki ezt végigcsinálta már élete folyamán, az nem hiszem hogy szeret ebbe a témába belemerülni. Mindenki másképp gyászol. Én egyenesen rosszul vagyok a temetésektől. Mindig egy idézet jut erről is eszembe: " A temetések pompája sosem a holtak tiszteletének, hanem az élők hiúságának szól." Egyenesen rosszul tudok lenni a sok álszent, színészkedő, mesterkélt, számító rokontól, baráttól, akik legbelül mindent éreznek, csak az elvesztéssel járó fájdalmat nem. A nyereségvágyról pedig ne is beszéljünk... Gyomorforgató, hogy mennyire nincs értéke manapság egy ember életének. Szóval kösz, de inkább kösz nem. Soha nem leszek képes, de még csak hajlandóságom sincs arra hogy a társadalmi normák szerint funkcionáljak ebben a kérdésben. Én nem fogok senki sírja felett jajongva színpadiasan zokogni, amikor nem azt érzem, és cserébe nem várom el senkitől sem, hogy úgy zokogjon a tetemem felett, mintha jelentettem volna neki valamit. Amennyiben lejár a lemezem, azt szeretném ha búcsúm is olyan volna, mint az életem: hangos, és nevetős. Még az sem baj ha sok lesz a pia, és a rúdtáncos. Kevés barátnőimnek pedig vetkőzőfiúkat kívánok. És ennyi. Ha kiderül, hogy tévedek, és mégis van valami a halál után, akkor semmi kedvem abban gyönyörködni amikor visszajövök, hogy mindenki mennyire búvalbaszott. Ellenben egy jó kis izmos férfi felsőtest látványa... Na jó erről a témáról elég is ennyi. De muszáj volt ennyire alaposan kiveséznem, hogy mindenki megértse, miért hatott ez a könyv rám úgy, ahogy hatott.

A történet lényege: van Cam egy húszéves lány, akinek az életében túl hamar, és túl gyorsan történtek tragikus kimenetelű dolgok, amiket az otthoni környezetben nem tud feldolgozni. Fulladozik, és úgy dönt, hogy nekiindul egy táskával a nagyvilágnak. Menet közben összeakad Andrew-val, aki egy meglehetősen impulzív, vagány 25 éves lehengerlően jóképű pasi. Mondanom sem kell hogy a srác ezen felül még tetovált is, gitározik, úgy énekel, mint egy isten, és olyan az ágyban, mint egy légkalapács. Hát ugyan ki a tököm nem habarodna bele egy ilyen alakba? Sajnos azt kell mondanom, hogy Andrew Parrish nagyvonalakban tartalmazza mindazt amit én keresni szoktam egy pasiban, így büszkén jelentem, hogy most kivételesen én is beállok a sorba: ezt a krapekot én is szívesen örökbe fogadnám - ha mondjuk nem 25, hanem 35 éves lenne. A liliomtiprás nem az én műfajom, meg amúgy is van abban valami visszás, ha egy idősebb nő (29 éves vagyok!!! Könyörgöm Linda, térj észhez! Bár, az egy híján már 30...), egy fiatalabb farokra veti rá magát. Olyan kétségbeesés hangulata van a dolognak. Ennek ellenére szó szerint, és átvitt értelemben is áthágtam már párszor ezt az apró kis ficakot... na de visszakanyarodva a lényegre: Andrew jól sikerült karakter. A történet szerint a haldokló édesapjához igyekszik, amikor keresztezi az útja Cam-ét, és aztán Ők így együtt is ragadnak. Csinálnak sok olyan dolgot, amit eddig nem mertek, vagy amiről nem is tudták eddig, hogy meg akarták tenni. Nevetnek sokat, aztán belebonyolódnak egymásba, és jön a tökéletes érzelmi felvezetés, néha fájósan, néha boldogan... a könyv háromnegyedénél sírva fakadtam. Pedig addig nem is történik semmi nagy szörnyűség, de addig bírtam. Ez a carpe diem-es életérzés, az élni akarás minden szinten, és ezzel párhuzamosan a fájdalmak, a veszteségek, és ahogy ez a két szerencsétlen egymáson keresztül botladozva, felszabadítja egymást, teljesen kifektetett. És innentől jött a borulás. Amikor már kiderül, hogy mind a ketten mennyire szeretik a másikat, beüt a ménkű, kiderül, hogy Andrew-nak agydaganata van, majd kórházba kerül, és kómába esik. Ír egy levelet Cam-nek, amiért kedvem volna egyenesen megnyúzni a tökeinél fogva a srácot... ha már láttatok érett közel harmincast egy rövid kék pizsamasortban, és fegyvereket ábrázoló szakadt kinyúlt pólóban egy ágy tetején zokogni, még akkor sincs sejtésetek arról, hogyan nézhettem ki. Párna a kezemben, úgy kapaszkodtam bele, mintha ezzel megakadályozhatnám hősünk halálát, szemeim vörösre duzzadva, és hogy kevésbé legyek költői, taknyos zsepik halmaza, mindenhol szanaszét körülöttem. És akkor egy-két észrevétel erről a szakaszról. A felvezetés óriási, feszültségkeltésből ötös az írónő. de a levezetés hirtelen és összekapott. A másik, nyugodtabb lettem volna, ha a történet végkifejlete nem két hónappal Andrew műtéte után folytatódik, hanem mondjuk hat évvel később. Akinek volt rokona, ismerőse, aki rákbetegségben szenvedett, vagy esetleg abban halt meg, az tudja, hogy ez a betegség mennyire agresszív. Az hogy valaki egy agydaganat eltávolítása után két hónappal később jól van, az sajnos nem egyenlő azzal, hogy az illető meg is gyógyult. Így köszönhetően a racionalitásomnak, bár a sztori technikailag boldog befejezéssel zárul, képtelen vagyok elszakadni annak a nyomasztó érzésétől, hogyha továbbgondolom, akkor egy hosszabb időintervallumú skálán, mégsem feltétlenül annyira boldog az a befejezés. De ez inkább személyes tapasztalataimnak köszönhető, ezért sem tudom emiatt nagyon leszólni a könyvet. Annak ellenére, hogy az egész mű egy érzelmi hullámvasút, tiszta szívből merem ajánlani mindenkinek, de csak olyan hangulatokra, amikor nem félünk megélni a hatásait.

Értékelés: 7 pont  

Utólagos megjegyzés: menet közben fel lettem homályosítva, hogy ez is folytatásos, így a műtét utáni 2 hónapos időintervallum, egy kicsit már más fényben fürdik. Megvan az ok a bizakodásra!

Tovább

Christina Lauren: Gyönyörű rohadék /2013/

Még mielőtt belemerülnék a könyv elmés kivesézésébe, két észrevételt szeretnék már itt rögtön az elején leszögezni - félek hogy elfelejtem. Hát hiába, akinek híg az agya...

Első:

Totális meggyőződésem ellenére - lehet hogy csak én vagyok teljesen dilinyós (sőt, több mint valószínű) - az első oldal után el kellett könyvelnem, hogy a "gyönyörű rohadék" nem a női főszereplő lesz, hanem a férfi főhős. Na ezen rögtön el is merengtem egy kicsit... Vajon miből is gondoltam én azt, hogy a "gyönyörű rohadék" csak és kizárólag nőnemű lény lehet? És nem fogjátok elhinni, de rájöttem hogy miből! Azok a bugyuta kereskedelmi adók, és azok nagy kedvenc brazil szappanoperái... hogy a ménkű csapná agyon azt, aki elindította ezt a hullámot... még valamikor időszámításunk előtt. Kezdtük először azzal, hogy a sorozatok címe a főhősnő neve volt: Isaura, Esmeralda, Rosalinda, Paula és Paulina - menten kiver a víz, hogy zsigerből emlékszem ilyen információkra. Megjegyzés: soha, semmilyen körülmények közt, nem néztem meg egy epizódját sem ezeknek a remekeknek! Még amikor a kétségbeesés kénköves poklának ikszedik bugyrában ültem, akkor sem. Vannak pocsék dolgok az életben, könyvek, filmek... aztán vannak azok amik nemhogy pocsékok, hanem egyenesen rémületesen, felháborítóan, otrombán buták, és értékelhetetlenek. Na ezek a sorozatok ilyenek. És én az ennyire elborult dolgokat élből bojkottálni szoktam. A tévém sikoltozna kínjában, ha akkora tiszteletlenséget követnék el ellene, hogy az áramkörein, és a folyadékkristályain hagynám átfolyni ezen típusú adatokat, akárcsak tíz másodperc erejéig is. Még besértődne, és nem volna hajlandó továbbműködni. És én szeretek jóban lenni a tévémmel. De kanyarodjunk csak vissza... szóval, miután megszoktuk, hogy minden hasonlóan igényes, végtelen hosszúságú, túldrámás agybaj címe a hősnő neve, a közvélemény - gondolom én - kezdte már megunni ezt. Azt nem hiszem, hogy a stratégiaváltás oka a brazil női nevek felélése lett volna... na de mindegy is. Jött a korszakalkotó megoldás, és átavanzsáltunk a következő hangzatos címekre, mint: 

Vad angyal;

Árva angyal;

Csacska angyal;

Édes, dundi Valentina;

Betty, a csúnya lány;

Igen, kicsit túl sok az angyal, de nekem a legdurvább betépés eddig a Klón c. valami volt... Halvány lila segédfogalmam sincs arról, miről is szólhat egy szappanopera, aminek az a címe hogy "Klón", de hogy határozottan nem is akarom megtudni, na az is biztos. Ezen felül még rémlik egy-két snitt valamelyik remekből, ahol a hősnő egy arcátlan, rosszakaró gonosz ribi... és a szinapszisaim már idomultak is: egy nem túl fantáziadús jelző + valami = női főhős. Képzelhetitek a döbbenetemet, amikor leesett a tantusz, hogy itt a "gyönyörű rohadék" kedves, tökéletes, markáns férfiúnk lesz. Ez sem nem előny, sem nem hátrány, csupáncsak egyszerű tényközlés.

Második:

Szerintem megint az én rendkívül beteg asszociációimból adódik, de a borítóra pillantva, azonnal Justin Timberlake jutott eszembe. Az állforma, a kartartás, a testalkat... még a nyakkendő vékonysága is... a szájforma nem klappol, ez tiszta... na de a többi. És ez azért nem túl jó hír, mert nem fogjátok elhinni, de nem kedvelem Justin Timberlake-et. Az úriember rajongóitól ezúton is elnézést kérek. Valószínűsíthető hogy az ellenérzésem ahhoz vezethető vissza, honnan indult a fiatalember. Fiúbandák, fiúbandák, fiúbandák... Az én szívem másokhoz volt lojális akkortájt, és mivel nem kaptam elég motivációt az elmúlt években ahhoz, hogy újra kelljen gondolnom az álláspontomat, így leginkább nem is érdekel sem a pasi, sem a körülötte zajló tömeghiszti. Mivel azonban a bölcsek szerint se, és szerintem se a borítóról ítéljünk meg egy könyvet, így ez a benyomás vajmi keveset nyomott nálam a latban, ezért lelkesen nekikezdtem az olvasásnak...   

"Egy ambiciózus gyakornok. Egy perfekcionista igazgató. És rengeteg indulat. Ismerje meg a történetet, amelynek blog előzményét több mint kétmillióan olvasták el online! 

Chloe Mills esze borotvaéles, mindent belead a munkájába, és éppen most szerzi az MBA-diplomáját. Egyetlen problémája van csak: a főnöke, Bennett Ryan, aki szigorú, korlátolt, tapintatlan és teljes mértékben ellenállhatatlan. A Gyönyörű Rohadék.

Bennett Franciaországból tért haza Chicagóba, hogy fontos szerepet vállaljon a családi médiavállalkozásban. Nem gondolta volna, hogy az az asszisztens, aki oly sokat segített neki innen, Chicagóból, míg ő külföldön volt, egy káprázatos, ártatlanul provokatív és végtelenül dühítő lény, akit mostantól mindennap látnia kell. A pletykák ellenére Bennett sohasem csípett fel nőket a munkahelyén. De Chloe annyira csábító, hogy már hajlandó érte kijátszani - vagy akár nyíltan felrúgni - a szabályokat, csak hogy megkaphassa őt. Az irodaépület bármely zugában.

Mikor az egymás iránti étvágyuk eléri a kritikus pontot, Bennettnek és Chloének dönteniük kell, milyen áldozatot hajlandók hozni, milyen nyereségért."

Kiadó: Lilith

Oldalak száma: 300

Ára: 3295 Ft

Pár oldal után két dolgot már el is könyvelhettem a siker mellett, és ezért külön kifejezném hálámat az írónőnek is:

1, Összetett mondatok - összetett gondolatok alkotják a téma vázát! Hihetetlen!

2, Latin és egyéb idegen eredetű kifejezésekkel is lehet találkozni a műben - végre nem éreztem úgy, hogy kötelező jelleggel hülyének vagyok nézve. Ledöbbentő sokkhatással ért fel az első ilyen élményem a könyv olvasása közben. Gondoltam is: mi a fene? Majd elégedett mosollyal nyugtáztam, hogy az emberi értelem mégsem veszett el végleg a süllyesztőben.

A történetről nagy általánosságban elmondható, hogy sok újat nem tartalmaz, viszont a klisék közül nem a legrosszabb lett kiválasztva: főnök-beosztott katyvasz. Megunhatatlan. Külön említést érdemel az is, hogy kivitelezésében igényesnek, szórakoztatónak, és lendületesnek mondható. Ebből is igazolható az amit eddig is nem egyszer hangsúlyoztam már: attól hogy valami nem eredeti, még lehet nagyon jó. És ez a könyv - meglepő módon - tényleg jó.

Mindkét főhős gondolatait nyomon követhetjük, ami szintén teljessé teszi a képet, nem marad hiányérzetünk semmilyen fronton. Az is tetszett, hogy nem lacafacázik az írónő. In medias res beledob bennünket a dolgok közepébe - emiatt már a 20. oldal magasságában kamatyolunk. Nem mondom, hogy ez a tény rögtön felvillanyozott volna, de mivel eddig is ez volt a megszokott ütem, így nagyon nem is szóltam hozzá semmit. Úgy voltam vele, hogy vállrántás, és uzsgyi tovább... bár azért lábjegyzetben hozzáfűzendő, hogy némi lelkesedésvesztés sikeresen kísérte azt a vállrántást. Aztán ez a két, egymással kommunikációra képtelen idióta (tényleg azok, de a legjobb értelemben), elkezdenek alakulni, mint púpos gyerek a prés alatt, én pedig olyan jókat derültem magamban... Ha nem tucatszor éltem meg azt, amit ezek, életem folyamán, akkor egyszer sem. Az eltökéltség, miszerint többet nem (!), soha (!)... aztán mégis legközelebb amikor a helyzet adta... Másnap meg jött a párnagyömöszölős bujdosási kényszer. Ez az a fajta érzelmi hullámvasút, aminek minden pillanata képes valamilyen megmagyarázhatatlan perverz örömet okozni. Innentől már csak egy komoly aggodalmam volt, mégpedig: nehogy elszúrja az írónő a helyzet szerelmi részét. Nehogy átmenjünk bősz agonizálásba, mert akkor tuti meg fogok valakit tépni - leginkább magamat. És ugyan jött klisé, klisé hátán, mégis csont nélkül sikerült a szerzőnek az érzelmi szálat is szép kerekké fejlesztenie. Méghozzá nem egy helyen humorosan! És a csavar: menet közben a Büszkeség és balítélet járt a fejemben. Na nem azért, mert annyira hasonlít ez a történet arra, hanem mert a szereplőink rendre azért mennek el egymás mellett, mert meg vannak győződve arról, hogy a másik személyisége mennyire értékelhetetlen. A nő szerint a pasi bunkó - néha tényleg az, de szórakoztatóan az -, a pasi szerint a nő pedig leginkább egy jégcsap, aki még csak hírből sem ismeri a kedvességet. Aztán győz a kémia, majd a józan ész, és szépen fokozatosan mindketten rájönnek, hogy elhamarkodottan ítéltek. A szerelem szárba szökken, a világ ismét teljes szépségében pompázik, és mindenki boldog. Még én is!

A szex a szokásos jellemzőkkel bír a könyvben. Néha kicsit mocskos, de inkább vulgárisan, nem ténylegesen... ennek megint csak igazán örültem. Végre szembekerültem a heves kufirccal, análtágító, bilincs, és liternyi síkosító nélkül. Szokatlan volt.

Összegezve, Christina Lauren története megvett, vevő vagyok a széria további kötetire is. És ha csak egy kis igazság van a földön, akkor a következő könyv Gyönyörű idegen címmel még idén meg is fog jelenni. Legalább végre valami, amiért egy kicsit lelkesedhetem...

Értékelés: 7 pont         

Tovább

Jennifer Ashley: Lord Cameron bűnei (Mackenzie fivérek 3.) /2013/

Gondolom mindenkinek az életében vannak szakaszok. Alapjából vagyunk, akik vagyunk, de az események befolyásolják a természetünket, jellemünket, és bár az alapvető tulajdonságaink változatlanok maradnak, a helyzetekhez való hozzáállásunk, a gondolkodásmódunk idővel változik. Lehet hogy észre sem vesszük, hogy milyen nagy mértékben, mivel a változás lassú. Aztán történik valami. Meghallunk egy zenét a régmúltból, megérzünk egy illatot, megtalálunk egy már elfeledett tárgyat... és szó szerint letaglóz bennünket a felismerés, hogy már nem azok vagyunk, akik évekkel ezelőtt voltunk. Ha mázlink van, akkor a visszatekintés után, játszi mosollyal az ajkunkon nyugtázzuk, hogy igen volt ilyen is, de ami most van az sem éppen rossz. Ha nincs mázlink, akkor döbbenten ébredünk rá arra, hogy régi valónkhoz mérten mennyit vesztettünk. Az ártatlanságunkból, a reményeinkből, a csodákba vetett hitünkből. Mindenkinek az életében előfordulnak mélyrepülések. Nem lehetünk statikusan, és állandóan boldogok, kiegyensúlyozottak, és bizony amikor kemény helyzet elé állít bennünket a sors, akkor kellenek azok az emlékek, amik felhívják a figyelmünket arra, hogy bármi is történjék, egy dolog kikezdhetetlen kell hogy legyen: az önmagunkba vetett hitünk, és a tiszteletünk saját elveinkkel szemben. Talán erről is szól leginkább az élet, nem? Problémamegoldás, körültekintéssel. Hogy a körültekintésben csak magunk vagyunk, vagy a környezetünkben található fontos személyek is... hát ez mindenkinek a saját személyiségétől, morális-erkölcsi rendszerétől függ. Szeretnék bízni abban a gondolatban, hogy az emberek többsége nem önző, de sajnos a gyakorlat rendre rám cáfol. A remény pedig a leghálátlanabb dolog az univerzumban. Nem ad semmilyen biztosítékot, leginkább csak van, de minek, sokszor okoz felesleges fájdalmat... és mégsem tud leszokni róla egyikünk se. De a legnagyobb fegyver is egyben, hisz voltak emberek, akiknek a kezében a legerősebb motivációként funkcionált, és olyan haladást sikerült ezáltal eszközölniük, aminek következtében én most egy kényelmes ágyban pihengetve, egy notebook-on írogathatok, a hűtőmben étel, a fürdőszobámban víz, és jóval több mint két ruhám van. Ehetek csokit, ha kedvem szottyan, elmehetek moziba, vagy éppen olvasgathatok. Ha lebetegszem, akkor van gyógyszer, ami meggyógyít (persze akadnak kivételek, de azért lássuk be, az orvostudomány ma már csodákra képes), szülhetek, méghozzá úgy, hogy statisztikailag a valószínűsége annak, hogy vagy nekem vagy a gyermekemnek baja esik, meglehetősen alacsony. Oltások vannak szinte már mindenre. És - a reggeli tömegközlekedésen fellelhető illatállomány ellenére - tiszták vagyunk, mosakodhatunk, ha akarunk naponta többször, nem peregnek ki a szánkból a fogaink a skorbuttól, és az átlag életkorunk is már dupla annyi, mint az ókori egyiptomiaknak volt. Ez a kényelem sok előttünk élt ember reményének, és izzadságos, véres munkájának köszönhető. Hogy ennek mi köze van a könyvhöz? Közvetlenül leginkább semmi, de... Ma elém került, egy régi, általam kedvelt fiúbanda (nem találgat, hogy melyik, nem röhög, és főleg nem kezd el fintorogni) első albuma. Nem bírtam megállni a késztetést, és elkezdtem meghallgatni. Ez közvetlenül Jennifer Ashley könyvével, veszélyes elegyet alkotott, mélységesen elvarázsolt, és egy már nagyon régen elfeledett önmagamhoz vezetett vissza, amitől először nevethetnékem támadt. Majd kirázott a hideg. Aztán elkezdtem élvezni, és egy kicsit sajnálni is... Sajnálni, hogy bizony én is elfelejtettem dolgokat. Elfelejtettem milyen egyszerűen csak hinni, biztonsági háló és pesszimizmus nélkül. Milyen előítéletek nélkül rácsodálkozni a világra. Hogy milyen is voltam, amikor még vágytam a romantikára. Amikor még a mesék éltek bennem. Csalódtam volna? Persze, hogy volt olyan is, de ez olyan mérvű lett volna, ami megkeserített? Ami miatt megfásultam? Nem érzem fásultnak magam, csak realistábbnak, mint a kezdetekkor. Nem is ez volt, ami végül is elgondolkodtatott. Nem érzek zavart a rendszeremben, saját magamnak tökéletesen lekövethető módon működöm, és nem érzem hogy bármilyen veszteség ért volna. Változtam, ahogy mindenki más is. Lekoptak mellőlem dolgok, emberek, kapcsolatok. Jöttek helyettük újak. Asszimiláltam a környezetem, ahogy az is asszimilált engem. Tisztességes üzlet. Addig míg fel nem teszi az ember a kérdést: biztos hogy jó az út amin vagyok? Biztos hogy törvényszerű a változás? Az teszi jól, aki idomul a környezetéhez, vagy az aki elvárja hogy a környezete idomuljon hozzá? Mi a jobb, a kompromisszum, vagy a merev eltökéltség? Amikor én belemerülök egy ilyen végtelen ciklusú gondolatmenetbe, akkor szokott mindenki pánikszerűen elmenekülni mellőlem. Nem tehetek róla, analizáláskényszeres vagyok. Számomra nincs olyan válasz, hogy "erre nincs válasz". Nem az egyetemleges igazságokat keresem, hanem a saját indoklásaimat. A saját jól körülírható válaszaimat. Teljesen felesleges játék ez, mert ami egyszer már megtörtént, bekövetkezett, azt könyveljük, és ennyi. Nem lehet megváltoztatni, és már mit sem számít, hogy "mi lett volna, ha"... És mégis, tényleg értelmetlen volna ilyeneken merengeni? És a válaszom a saját kérdésemre: nincs olyan, hogy valami értelmetlen. Olyan van hogy nem találjuk meg benne az értelmet, vagy hogy nem tetszik az értelem, amit benne találunk. És hogy miért olvasok romantikus könyveket? Miért hallgatok régen elmúlt fiúbandákat olykor-olykor? Mert a célom az, hogy sose feledjem el azt az egykor volt lányt, aki naiv volt, és hitt, bízott, remélt. Nem veszíteni akarok az évek során, hanem gazdagodni. Szimbiózisban élni az ellentéteimmel, mert ezek határoznak meg, és ha csak egy tapasztalatot elfelejtek, ha jó, ha rossz, akkor már szegényebbé válok, és már nem jelenthetem ki, hogy olyan vagyok, amilyen lenni akarok. Senki ne kapjon agybajt, ritkán merülök ennyire mélyre... és általában ritkán bukkanok fel bölcsesség nélkül. És akkor a könyv...

Lord Cameron férfiasan szép arcát azóta csúfítja sebhely, amióta gyönyörű felesége titokzatos körülmények között életét vesztette. A férfi magára maradt néhány hónapos fiával, akiből az évek során jóvágású fiatalember lett, aki már maga is asszonyok körül legyeskedik. Mert az eltelt évek során Lord Cameron életét a jól megfizetett szeretők, a whisky és a versenylovak edzése töltötték ki. Még maga Viktória királynő is tőle kér tanácsot, ha lovakról van szó, mert Lord Cameronnál jobban nem ért hozzájuk senki. Ahogy fantáziadús szakértője a testi szerelemnek is, bármikor és bárhol - csak ágyban nem. A királynő talpraesett udvarhölgye, Ainsley - miközben hatalmas botránytól menti meg az uralkodónőt -, megkísérli megfejteni Lord Cameron sötét titkait, elnyerni a férfi őszinte szerelmét, és megszerezni neki a lovat, amelyre majdnem annyira vágyik, mint a boldogságra.

Az eddig megjelent részek közül, nekem ez volt a legjobb. Persze, nem volt kikezdhetetlen, de erről majd kicsit később. Elsődleges konklúzió: bővült a bakancslistám. Eddig csak a milliárdos, hiperszuper izmos, nagy farkú, izzószemű, csődört szerettem volna élőben is megpillantani, karöltve a kihagyhatatlan spontán orgazmussal, amit eme csődör látványa okoz. De most már szeretnék egy keménykötésű skótot is, szoknyában. Persze nincs semmi ellenvetésem az ellen sem, ha a kettő egyszerre teljesül be, és instant gyönyörrel teli rohamot kapok, egy sudár, izmos, érzékeny tekintetű, milliárdos skóttól, szexi akcentussal, akit a katonain múltján felül, már csak a gazdasághoz való érzéke tesz nélkülözhetetlenebbé. És aki természetesen szoknyában lejt mindenhová. Még a zuhany alá is. Érzem én, hogy ez lenne a tökéletes boldogság. Pech, hogy milliárdosból is kevés van, hát még skót milliárdosból... Ennek ellenére, ha magadra ismersz a leírásból, akkor kérlek jelentkezz! Megöl a kíváncsiság, és hidd el, ha nem látlak élőben csak egyszer halálomig, akkor morcosan addig fogok kísérteni, míg meg nem születsz... vagy mit tudom én. Nem fog tudni a sors megfosztani, egy ilyen kötelezően előírt élménytől!

De már megint csapongok...

Cameron személyisége remek volt, főhősnőnk is bőven belefér az átlag emberi tűréshatárba. A könyv felépítése is tankönyv szerinti. Fokozatosan épül ki, lépcsőzetesen mélyülnek az érzelmek, és nagyon könnyű belefeledkezni kettejük történetébe. A könyv közel kétharmadáig szárnyaltam a boldogságtól, mert igazán élveztem minden fordulatot, minden kitekintést. Nem volt sem túlbonyolítva, sem lebutítva... megérintette az empatikus oldalamat, sikeresen kiléptetett a hétköznapok szürkeségéből, és végre nem éreztem, hogy idegrohamokat akarnék kapni. Erre fel, a végére csak belépett egy olyan momentum, aminél összecsaptam a kötetet, és egy este erejéig hagytam pihenni. Magamat is kímélve ezzel, és a könyv becses lapjait is. Árulja már el nekem valaki... minden írónő perverz valamilyen módon? Miért muszáj mindegyiknek a szélsőségesség végéig szaladnia, a minél hatásvadászabb érzékletesség kedvéért?

Spiler következik!

És akkor a bővebb kifejtése annak, hogy mi is volt az a sarkalatos pont, ami felidegelt. Nem tudom körülírni, így nézzétek el, egyenes leszek:

Cameront megerőszakolta a volt felesége... egy piszkavassal!!! Könyörgöm! Ez... mi ez? Basszus a csaj, és eleve az egész házasságuk is elég rehabos volt enélkül is. De sebaj... Írónőnk inkább a biztosra óhajtott menni, és halmozni kezdte a problémákat. Egy volt feleség, aki nemcsak hogy hűtlen volt, de még meg akarta ölni a saját gyermekét is, majd mikor ez nem jött össze a férjébe kezdte oltani a szivarokat, és megbirizgálta végbéltájt egy piszkavassal. Ezen felül adott még egy agresszív apa is ugyebár, aki pedig abból űzött sportot, hogy agyba-főbe verte Cameront és a testvéreit. Ja igen, és emellett megölte még az anyjukat is... Nem mondom, nem éppen átlagos problémákkal küzdő família. És ezek után még sajnálnom illene Christian Greyt? Második számú konklúzió: Mr. Ötven Árnyalatban Szürke, egy pipogya, nyámnyila, gyenge alak. Ha Cameronnak mindezek után sikerült, minden nehézség nélkül közösülnie tucatszám, és még több nővel az életben, ráadásul a jól megszokott formában, mindenféle deviáns viselkedési jellemző nélkül, akkor Christiannak nem értem a baját.

A szex mint olyan a könyvben... stílusilag nem találtam sok kivetnivalót a jelenetekben. Nem süt minden oldalról az erotika, ami kész felüdülés volt az agyamnak. Egy apró pici észrevételem, azonban még volna... egy olyan, amit már az első könyvnél is felvetettem. Egy kosztümös romantikus könyvben, rémesen harsány, amikor a szakszavak (pina, fasz, szopás), teljes kendőzetlenséggel megjelennek. Némi árnyalás, finomítás sokkal simulékonyabbá teszi a kérdéses jelenetet. Ha belerobog az író a dolog közepébe, és egyenes, az olyan mint amikor az ember kicsiny buksíját erőteljesen megsimogatják egy szívlapáttal. Meglehetősen kényelmetlen.

Ezen túl más kifogásom nem akadt jelen irománnyal szemben. Értékelhető, olvasható, szórakoztató. És már alig várom Hart mit fog alkotni a következő részben.

Értékelés: 7 pont

Ér akkor milliárdos skótok, csak az érzékletesség kedvéért, korunkból, így a végére...

Lord Irvine Laidlaw, aki éltes kora ellenére, 2008-ban azzal bolygatta meg a főrendi ház nyugalmát, hogy szexelvonókúrára ment. Mondjuk a felháborodás okát nem értem... csak hű maradt népe elhíresült természetéhez.

Sir Tom Hunter... ő valamivel csendesebb...

Tovább

Liebster Blog Award

Egyik kedves és rendszeres olvasóm, aki szintén hódol a blogírás szépségeinek, bizonyos Kaposznyák Viktória (a Lélekbuborék néven szereplő blog büszke tulajdonosa), a mai napon azzal lepett meg hogy eme szép díjjal jutalmazta eddigi munkámat:

A gesztus nagyon jól esett, mert ugyan nem vagyok az a mindent ünneplő típus, de ha az ember munkáját elismerik, az mindig jó. Nagyon jó. Sőt fantasztikus, lelkesítő, kebleket melengető, bizsergető... egy szó mint száz, remek. És nagyon szépen köszönöm, hogy megtiszteltél eme kitüntetéssel, és a figyelmeddel. Természetesen minden más olvasóm kitüntető figyelméért is nagyon hálás vagyok, hisz ha ti nem lennétek, akkor én sem írogatnék. Na de a lényeg. Mint minden díj, ez is jár kötelességekkel is, nemcsak jogokkal. A díj nem áll meg egy embernél, hanem továbblép, méghozzá úgy, hogy a díjazott (jelen esetben én), továbbadja tíz másik blognak, amiket követ, amiket szeret, és amiket olvasni szokott. Azt hihetnénk hogy eddig egyszerű - merthogy az is, de van még tovább. A díjazó (jelen esetben én) feltesz tíz kérdést, amire az általa díjazott blogtulajoknak válaszolni illik (egyszerűbben: Vikinek volt tíz kérdése, amit én most itt meg fogok válaszolni, és nekem is lesz tíz kérdésem, amit az általam díjazott bloggereknek kell majd megválaszolniuk). Ami még fontos! A díjazott blogok követőinek a száma 200 alatt kell hogy legyen, illetve a jelölteket mindig értesíteni szükségeltetik a saját blogjukon arról hogy jelölték őket (merthogy tudniuk kell arról, hogy mit is kell majd nekik is tenniük). Ha esetleg nem lettem volna világos, akkor a "Lélekbuborék" feliratú linken, elolvashatjátok a dolgot Viktória honlapján is. Ő egyszerűbben pontokba szedte a teendőket.

És akkor íme Viktória kérdései, illetve azokra a válaszok.

1.Melyik az a hely, ahol akár egyedül is eltöltenél hosszabb időt?

Fogós kérdés, merthogy leginkább mindenhol szeretek egyedül lenni, kivéve amikor nem. Ha csak egy választásom lehetne, akkor talán két eshetőséget tudnék mondani (jellemzően saját magam egyszerűségére):

a, víz alatt, búvárkodva - még sosem csináltam, de van egy komoly ábrándozásom, ami bálnákkal kapcsolatos (a rokonság...). Bár az ember tűrőképessége erősen korlátozott ha a vízben lévő pancsikolásokról van szó, mégis, ide nekem egy kopoltyút, és éveken keresztül boldogan elúszkálgatok.

b, hegyi kunyhó, hatalmas masszív gerendákból, akkora kandallóval, amiben állva elférek, közel s távol senki emberfia... imádnám! Kérdés mit értünk hosszabb idő alatt, mert szerintem azt a csendet, ami ezt a környezetet jellemezné, maximum olyan két héten belül elunnám, és utána sikítva menekülnék vissza a városba.

2.Mi volt a jeled az óvodában?

Halacska. Tudom, tudom... anyámnak is ferde a humorérzéke.

3.Melyik kedvenc édességed?

Inkább melyik édességet nem szeretem. Ha nagyon priorizálni kellene, akkor a belga csokit tenném az első helyre. De a mogyorókrém is belefér minden gond nélkül, nagyobb lelki gubanc esetén evőkanállal.

4.Miért vezetsz blogot?

Isten segítse meg azt, aki fel meri tenni nekem ezt a kérdést. Sok oka van. A legnyomósabb: rengeteg a mondanivalóm. A második legnyomósabb: akik körülöttem élnek, kezdtek már besokallni. Ha a komoly megközelítést vesszük: szeretek írni, szeretek ismerkedni, nevetni, és olykor sírni. Ez egyedül kevésbé szórakoztató. De ha adott egy jó társaság... Ha pedig a mély filozofikus részt vesszük: nem hiszek nagyon a materiális dolgokban, szerintem az életet a szép pillanatok teszik kerekké, és a szép pillanatokat pedig egymásnak köszönhetjük. Keresem a szép pillanataimat.

5.A családod tudja hogy blogot vezetsz?

Ó igen. És a barátaim is, és a kollégáim is. Maradjunk annyiban, hogy nehezen megkerülhető a személyiségem. Egyszer kötelező jelleggel mindenkinek fel kell esnie bennem, és ha én egyszer kinyitom a számat...!

6.Ha lenne egy kívánságod, mi lenne az?

Világbéke? Khm... komolyan? Nem tudom. Sosem gondolkoztam el ezen a kérdésen igazán. Talán egy kis nyugalom az jó volna, leginkább saját magamtól. De akkor megint változna a mostani kép, és ez a kép jelenleg, úgy kerek ahogy van. Nem vennék el belőle semmit, és nem tennék hozzá semmit.

7.Mi az utolsó könyv amit olvastál?

Julia Quinn: Sir Philipnek szeretettel - Day után kellett valami, ami visszaállítja az emberiségbe vetett, nemlétező hitemet.

8.Van-e fóbiád?

Ááááá... nincs! Soha nem is volt! Nekem?

Iszonyúan rettegek a magasságtól. Egyszer másztam fára életemben, akkor is majdnem a tűzoltókat kellett kihívni, hogy leszedjenek. Még a mély vízben is rosszul vagyok, ha nem látom hol az alja. Ezenkívül mindent utálok, aminek ízelt lábai vannak, és abból is több mint egy pár, ami zümmög, csíp, harap, sziszeg. Érdekes módon azonban a denevérekkel semmi bajom. Ha valami szőrös, az is jöhet. Bírom a tevéket is (mókás állatok), és rajongok a lovakért (ha most elkezd valaki röhögni azt leütöm! :D)...

9.Milyen hangszeren játszanál a legszívesebben?

Nem a furulyát fogom mondani... hahaha...

Imádnék zongorázni, de túl rövidek hozzá az ujjaim. Ahogy a gitárhoz is, pedig az még volna is itthon.

10.Képes vagy-e felnevelni növényeket? (Én nem :D )

Egy időben ment a dolog, de úgy az elmúlt tíz évben minden zöld megadta magát a környezetemben. Még a kaktuszaim is. De a gyermekem jól van! Szerintem a dolog nyitja abban rejlik, hogy őt nem kell locsolni.

És akkor íme az én kérdéseim a jelöltjeimnek:

1. Ha állat lehetnél, milyen állat lennél, és miért?

2, Melyik tulajdonságod tartod a legrosszabbnak?

3, Elégedett vagy-e a mostani helyeddel a világban, illetve saját magaddal? Ha változtathatnál, min változtatnál?

4, Allergiás vagy-e valamire? És ha igen, mire?

5, Melyik a kedvenc könyves vagy filmes karaktered? Miért?

6, Milyen lenne számodra a tökéletes nap?

7, Vannak-e bakancslistád? Ha van, akkor mi szerepel az első három helyen?

8, Melyik a legkedvesebb női, illetve férfi neved?

9, A pohár szerinted félig üres, vagy félig teli?

10, Mi volt életedben eddig a legnagyobb teljesítményed, amire büszke vagy?

És akkor akikre én gondoltam (ja igen, a díjazottakat linkelni szükséges!):

Annie mindenes blogja

CBooks

Adri könyvmoly

Ariadne olvasmányai

Avely

Francica blogja

Stigabiga

Anna blogja

Yvanna blogja

Katica olvasmányai

Remélem mindenkinek sikerül ezzel a kis kedveskedéssel szép perceket lopnom a napjába!

Tovább

Cora Carmack: Szakítópróba /2013/

Elöljáróban néhány mondat a blog kinézetét érintő közvélemény kutatás eredményéről. A szavazók zöme úgy döntött, hogy gúny nélkül szépnek ítéli az új külsőt, ami enyhén szólva meglepett, figyelembe véve saját személyiségem önmagára irányuló gúnyos hajlamát. Ezúton is köszönöm azoknak, akik nem olyan látásmóddal rendelkeznek, mint én, és ha valamit szépnek tartanak, akkor azt egyszerűen csak szépnek tartják. Második helyen végzett azon szavazók népes tábora, akik azt értékelték hogy ezentúl ép retinával távozhatnak az oldalról. Nekik is köszönöm a szavazást, és mélyen sajnálom, hogy hosszú hónapokon keresztül azzal háláltam meg szorgalmas követésüket, hogy látáskárosodásban részesítettem őket. Mentségemre legyen mondva, egyszerűen hülye vagyok, ha design-ról, vagy ha színekről van szó. Ugyanannyi szavazat érkezett a "so-so túl lila, túl kék, egyebek" és a "régi jobb volt" kategóriákra. Azon szavazóknak is, akik eme lehetőségek mellett döntöttek, köszönöm az értékelést. Aminek nagyon örültem, hogy a ronda kategóriákra senki nem nyomott. Ezek szerint a régi külső ugyan bántotta a szemeket, de nem volt csúf, ahogy a mostani sem az. Ez hihetetlenül megnyugtató számomra. Így legalább már most tisztában lehetek azzal, hogyha valaha esni fog a blog látogatottsága, az nem a megjelenésnek lesz betudható, hanem inkább fogalmazási tehetségtelenségemnek. Száz szónak is egy a vége, mindenkinek köszönöm, aki szavazott, és mivel a többség akarata szent, így a blog külseje - hacsak nem csinálok valamilyen orbitális baromságot - marad jó ideig olyan, mint most. Illetve volnék olyan bátor, hogy egy mondat erejéig visszakanyarodnék a google reader-hez is, ha esetleg az előző bejegyzésem elkerülte volna néhány olvasó figyelmét. Mivel ez a szolgáltatás megszűnik július elejétől, így a továbbiakban ne regeljetek az oldalsó sáv alján lévő rendszeres olvasókhoz, mert nem fogtok tudni ezen az úton követni. Mostantól a bloglovin'-on keresztül értesülhettek a legfrissebb bejegyzésekről, vagy Facebook-on keresztül (a dolog marha jó, merthogy a bloglovin'-ra be tudtok lépni a már meglévő FB-s profilotokkal, illetve alig három órányi szentségelést követően sikerült beállítanom úgy a bloglovin' profilomat, hogy automatikusan továbbítsa a friss blogbejegyzéseimet a blog FB-s oldalára. Így ha én itt valamit lementek, akkor az azonnal látszik a bloglovin'-on, majd onnan továbbfut a blog FB-s oldalára. Ja igen, és ezen felül a moly is érzékeli, amikor új bejegyzés születik, ami pedig jelzi a saját privát FB-s oldalamra, hogy mi történt. Szóval, úgy körbe van már lőve a blog közösségi site-okkal, hogy leginkább már megkerülni sem lehet... hát na, szeretek biztosra menni). Ennyi szolgálati közlemény után, most már célszerű volna írnom valamit a könyvről is...

"Szüzesség. Bliss Edwards hamarosan végez a főiskolán, de még nem veszítette el. Mivel megelégelte, hogy már csak ő szűz a barátai közül, elhatározza, hogy a lehető leggyorsabb és legegyszerűbb módon fogja orvosolni a problémát: egy egyéjszakás kalanddal. A dolog azonban nem úgy sül el, ahogy tervezte. Pánikba esik, és faképnél hagy egy elképesztően helyes srácot meztelenül az ágyában, ráadásul olyan indokkal, amit senki sem venne be.És ha ez még nem lenne elég kínos, amikor megérkezik az utolsó félévének első órájára, döbbenten ismeri fel az új tanárát. Őt hagyta ott nyolc órával korábban meztelenül az ágyban..."

Kiadó: Content to Connect

Oldalak száma: 219

Ára: 2990 Ft

Kezdem a legrosszabbal... csak egy ilyen volt, de az viszont meglehetősen idegesített, és majdnem tönkre is vágta az amúgy minden gúny nélkül színvonalasnak nevezhető élményt. A betűméret. Míg egyes kiadók azzal kompenzálnak egy nyúlfarknyi hosszúságú könyvet, hogy szépen szétnyújtják, és 48-as betűméretet használnak, úgy a Content to Connect kiadó ennek fordítottját alkalmazta. Gondolom gazdasági megfontolásból született meg azon döntés, hogy minibetűkkel nyomtatják ki ezt a könyvet (mert hogy sok kicsi kevesebb helyen elfér), de azért jó lett volna némi ésszerűség is a dologba. Én egyhuzamban több száz oldalt elolvasok, és ebből adódóan a szemem szereti értékelni, ha mindenféle kiszáradás, vagy pont ellenkezőleg, folyamatos nedvesedés nélkül átvészeli azon órák hosszú sorát, amíg munkába van fogva. Hát jelen könyvünk esetében sem a kiszáradást, sem a könnyek záporát nem sikerült a látószerveimnek megúszniuk. Meg is hálálták nekem a kiszipolyozást, ma reggel olyan ödémás kukkerekkel keltem, hogy az valami csuda. Nem volt jó. De ezzel ellentétben meg kell említeni azt is, hogy a lapok és a borító minősége tapintásügyileg kifogástalan. Olyan kellemesen selymesen simul az ember kezébe a mű, ami majdnem spontán orgazmust okoz. Kár hogy nem a kézfejünkkel olvasunk... Na de erről ennyi elég is.

A történet... Mit is lehet erről elmondani? Romantikus könyvről beszélünk, szóval előfordulhat, hogy ismétlődő momentumokba ütközünk, és elkezd felsejleni előttünk a gondolat "mintha valami hasonlót olvastam volna már". Ha nem is olvastuk, akkor biztos hogy láttuk már egy sorozatban, vagy egy filmben. Szóval történetileg nem nagyon tud újat nyújtani, de talán most ere nincs is szükség. Mivel írónőnk stílusa - mindenki kapaszkodjon meg, mert olyat fogok írni, ami egyáltalán nem jellemző rám - bámulatos. A könyv két alapjellemzője a humor, és a kedvesség. Kedvesség alatt értsd: aranyos. Profi módon van megszerkesztve, olyannyira, hogy még én is képes voltam együtt érezni a hősnővel, annak ellenére, hogy egy 22 éves, szűz, egyetemi hallgatóról beszélünk. Hősnőnk kissé szét van szórva... olyan hebehurgya módon, ami egyszerre mulatságos, és egyszerre megnyerő. Megkedveltem, mert dilis, mert szerencsétlen, mert túlkomplikál mindent (itt véltem felfedezni némi párhuzamot saját magammal is), és mert megiszik legalább hat feles tequila-t zsinórban egymás után, és nem dől ki! Le a kalappal a hölgyemény előtt. Én pont a héten kerültem hasonló helyzetbe, csak ott nem tequila volt, hanem jó kis bikaerős házi pálinka... megittam én is a magam közel hat felesét. Sörrel. Khm... Mindenki fantáziájára bízom, vajon hogyan is alakulhatott az éjszakám. És persze reggel úgy ébredtem, mint akit elütött egy vonat, majd ledaráltak, de csak szigorúan azután, hogy a számon keresztül kitépték a belsőszerveimet, miközben valaki egy üllőhöz csapdosta a fejemet. Még szerencse, hogy csak évente-kétévente egyszer engedem el magam ennyire. Lényeg a lényeg, átérezzük főhősnőnk tettei mögött megbújó kusza érzelmeit, és gondolatait. Főhősünk karaktere egyszerű, de egyszerűségében nagyszerű. Bevallom őszintén, ilyenkor - amikor könnyen megkedvelhető figurával találkozom - szokott elkapni az az érzés, hogy sajnálom, hogy az életemben mindenki bonyolult. Nem mintha panaszkodnék, csak érdekes élmény volna olyan személyiséget is ismerni, aki gondolkodásában olyan mint egy facsipesz, de mégis egyenes, érzelmes, kedves... nem arrogáns, nem ismeri a szarkazmust, és a gúnyt. Röviden imádnivaló, könnyed, és relatíve egyszerűen lekövethető. Mivel főhőseink olyanok amilyenek, így nagy komplikációkat sem lehet elvárni tőlük, de ebben a könyvben nem is az a lényeg, hogy mi történik, hanem az hogy hogyan. Minden történés nevetésre fakasztja az embert, minden gondolati foszlány humoros, és persze ott van még az ártatlanság is, a félelem, az ismeretlentől. Megint csak egy olyan szerves rész, amihez sok közöm abban a formában nem volt ahogy hősnőnknek, de így utólag visszagondolva szeretném azt mondani, hogy bár lett volna. Az elsőt senki nem felejti el ez tény - ahogy ez a borítón is olvasható -, de részemről ez sem volt ekkora hajcihő. Az első szex ritkán sikerül ennyire szépre, idealizáltra, mint ebben a fantazmagóriában. Az első együttlét majdnem mindig szolgáltatásjellegű, függetlenül attól mennyi érzelmi motiváció bújik meg mögötte. Olyan mérvű zavartság, és ijedtség kíséri, hogy pasi legyen a talpán, aki ezt ki tudja küszöbölni. Nálam egyszerűen lehetetlen volt megkerülni az idegbajt - és természetesen az idegbajból eredő kényszeres szófosást is -, így én eme első alkalomra nem túl szívesen emlékszem vissza. Hacsak nem röhögni akarok. És ha még belegondolok abba is, hogy hány évvel ezelőtt is történt... maradjunk annyiban, hogy én még csak hírből sem voltam annyira türelmes, mint hősnőnk. Mert nekem már akkor is, mindent azonnal, de rögtön, de máris tudnom kellett. Így fuccs a romantikus elképzeléseknek. Azért azt jó volna tudni, hogy alapvetően elferdült személyiségem okozta-e a sietségre való hajlamomat, vagy a sietségemből adódóan ferdült el később a személyiségem. Mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás? Soha nem fogok már rálelni ennek a kérdésnek a válaszára, de nem is igazán akarok. A helyzet az, hogy függetlenül attól, mit is olvasok, és hogy mennyire is ragad magával a történet, a saját életemben, semmit nem tennék másként, mint ahogy tettem. Ezeknek a döntéseknek köszönhetően lettem az aki, és elégedett vagyok azzal aki vagyok. De amikor ilyen könyvet olvasok, elkap az ábrándozási kín. Hogy vajon lehetett volna másként? Vajon romantikusabb, érzelmesebb típus lennék, ha nem azt teszem, vagy nem úgy teszem, amit tettem, és ahogy tettem? Vajon mennyi beleszólásom volt abba, hogy olyanná váljak, amilyen vagyok? És akkor most röhögöm ki magam... egy egyszerű hétköznapi romantikus könyv, filozófiai, és önismereti kérdésekbe üldöz. Jó vicc. A lényeg, hogy minden romantikus hajlamom hiányának ellenére (ez de szép megfogalmazás), azt kívánom, bárcsak minden úgy alakulna az életben is, ahogy az a történetben alakul - olyan viccesen, kedvesen, és tökéletesen -, és bárcsak az emberek többsége is olyan volna mint Bliss és Garrick. Ezzel a kijelentésemmel ugyan sikeresen kimínuszolom magam a társadalomból, de bánja a fene. Olvastam egy jó romantikus könyvet, és elkapott a lendület. Bárkivel előfordulhat az ilyesmi. Külön idézeteket nem gyűjtöttem ki, mert nem volna sok értelme. Majd minden oldalon volt valami, ami vagy szórakoztató volt, vagy egy kicsit megható. Szerintem Cora Carmack története, pont az a fajta történet, amit korosztálytól, vagy akár gondolkodásmódtól függetlenül, mindenki képes volna megszeretni. Lágysága, könnyedsége, mindenkiben megtalálja azt az eldugott kis ártatlanságot, amihez szólni kíván, és ebben rejlik az egyedisége. Nem kívánok rosszat szólni róla, mert nem lenne semmi értelme. Ez a történet úgy jó, ahogy van, úgy van egyben ahogy van, nem lehet sem elvenni belőle, sem hozzárakni semmit. Kikapcsolódásnak tökéletes.

Értékelés: 8 pont        

Tovább

Julia Quinn: Micsoda éjszaka! (Smythe-Smith Kvartett 2.) /2013/

Megkésve bár, de törve nem...

Rám nem igazán jellemző módon, úgy határoztam, hogy nem kerülgetem a forró kását, és nyakig merülök egy minden szempontból romantikusnak nevezhető könyvben. Hogy miért? Szerintem mindenkinél, aki rendszeresen olvasni szokott bekövetkezik olykor-olykor az a pillanat, amikor ott tornyosulnak a feldolgozásra váró irományok az asztalon, és egyszerűen nincs az az isten ami rávehetné az embert az olvasásra. Már érzed, tudod, hogy mi fog történni ha a szokásos "kedvenc" típusokból föllapozol egyet. Ismered mi fog lezajlani a történetben - ha nem is részletekbe menő pontossággal. És tudod hogy nagyon nincs most erre szükséged. Ez a csömör fázisa. De a jó könyvmoly ilyenkor is csak ideig-óráig képes ellenni az írott szó varázsa nélkül. Kell valami, szükség van valamire, ami kissé más, de ami ugyanúgy hatni képes. Jelenleg belekezdtem egy thrillerbe, ami jó, és egy ifjúsági könyvbe amivel szintén nincs semmi baj, mégis képtelen voltam az első 5-10 oldalnál továbbjutni velük. És aztán megláttam ezt a könyvet, ott pihengetett már jó pár hónapja  a polcomon, de eddig nem igazán volt hangulatom hozzá. Annak ellenére sem, hogy nem mellesleg imádom Julia Quinnt. Szellemessége, remek írói stílusa mindig magával ragad, és mindig a legmélyebb tisztelettel gondolok arra a tehetségre, amivel ilyen gyönyörűen és korhűen képes megalkotni a történeteit. De mivel rólam van szó, így az ilyen tényleg igazán romantikus dolgokat csak szépen, módjával lehet részemre adagolni. Ha zsinórban három ilyen könyvet felfalnék, annak az lenne a vége, hogy a negyediknél már tépném a hajam. De ilyen szakaszokban, mint ez a mostani is, remek kikapcsolódást nyújtanak, mert kiterelnek a megszokottból, a komfortzónából, és olyan idegpályáimat stimulálják, amik vélhetően már hónapok óta porosodnak. És egy ilyen könyv elolvasása után, én mindig bizton állítom, hogy imádom a romantikát, mi több képtelen lennék meglenni ilyen jellegű táptalaj nélkül... csak ne lenne ez a lelkesedésem limitálva. De még csak a tűrőképességem elején járunk, így merem remélni hogy a mostani rohamba bele fog még férni Lisa Kleypas Bűvölj el alkonyatkor c. műve is, merthogy az is ott porosodik a polcon már egy ideje. Karen Hawkins MacLean átok sorozatával párhuzamosan...

"1824 nagyon jó év volt Daniel Smythe-Smith számára:
- három év száműzetés után visszatért Angliába
- részt vett a világ legrosszabb koncertjén
- megcsókolt egy teljesen ismeretlen hölgyet
- elhárított egy rablótámadást egy londoni utcán
- főszerepet játszott egy tízfelvonásos melodrámában
- szerencsésen túlélt egy balesetet
- ártalmatlanná tett egy őrültet
- szerelmes lett
És még csak áprilist írunk..."

Kiadó: Gabo

Oldalak száma: 340

Ára: 2290 Ft

Szóval Julia Quinn és bájos, imádnivaló szereplői. Ha nem lennék személyiségileg olyan kanyargós, mint amilyen vagyok, akkor biztos hogy fanatikus rajongója lennék az írónőnek. Minden könyve szórakoztató, a sziporkái lehengerlően intelligensek, lágyak, humora pedig egyenesen a könnycsorgásig kergeti az olvasót. Karakterei szépen felépítettek, érzelmi vonala mindig meggyőző, könnyen követhető, épp annyira megható vagy felbőszítő, amennyire annak kell lennie. Oké néha kicsit sok az "így szeretlek úgy szeretlek", de egy vérbeli romantikus könyvnél, ezt ugyan minek felróni. Persze ennek az ágazatnak is megvannak a sajátosságai:

1, A hős férfiú mindig minimum vikomt vagy gróf, olykor-olykor herceg - nem, nem koronaherceg (ennyire még sosem mertünk előreszaladni) -, tehát ebből kiindulva gazdag, befolyásos, és minimum a top 5-ben van ha a partiképességet kell mérlegre tenni.

2, A legtöbb esetben ez a férfiú közel áll már a harminchoz, vagy el is múlt már annyi, és esze ágában sincs megnősülni - legalábbis addig nincs, amíg a kötelességtudat az egyetlen, ami erre ösztönzi.

3, Hősünk (vagy hősnőnk) biztosra vehetően minimum hat testvérrel büszkélkedik, ha nem tizenhárommal - valahogyan folytatni kell ugyebár a sorozatot.

4, Egyenesen rajongok azért, hogy szinte az utolsó oldalig magázzák egymást a főszereplők. Mindig rémesen jó érzés fog el (amolyan kellemesen borzongós), amikor az egyik ilyen típusú könyvből sem kimaradható ténymegállapító mondat elhangzik: "Kívánom magát!" - És ilyenkor rögtön ki is tör belőlem a durcás gyerek. Nekem miért nem fogják soha azt mondani hogy "kívánom magát"? Miért vagyok azon szerencsések egyike, akik olyan korba születtek, ahol a maximum amit udvarlás címszó alatt kaphat az ember lánya (leszámítva azt a kevés kivételt), az a "hú bébi", vagy a "jó vagy gyönyörűm". (Na nem mintha ennek nem volna meg a maga szépsége, de nem lehetne mondjuk úgy tíz évente egyszer megélni a másik pólust is? Csak egy rövid időre... Hadd jöhessek már egy kicsit zavarba, amikor nemhogy nőként, de hölgyként kellene viselkednem - halkan megsúgom, valószínűleg az első ilyen jellegű formai megszólításnál lenne egy fél percnyi reakcióidős csúszásom, amíg az agyam a megfelelő sebességbe kapcsol. Egy biztos, tuti nem hebegnék, habognék - ahhoz azért kevés volna egy ilyen szituáció, de mindenképpen üdítő változatosságot jelentene kipróbálni.) És ami még művészet: magázva, az etikett szabályainak megfelelően, virágnyelven elküldeni valaki a bús fenébe... Itt nincsenek ronda kötőszavak, még az "Istenem!" is káromlásnak számít. Felüdülés minden tekintetben a most divatos könyvek után.  

5, Hősnőnk a legtöbb esetben szűz, ami miatt hősünk vagy azonnal komplikáltnak ítéli, vagy prédának - a barbáros könyvekben az utóbbi, Qiunn esetében inkább az előbbi a jellemző. Mindig jót derülök (minden gúny nélkül), az első orgazmuson - amikor hősnőnk szeme elnyílik, és halkan csodálkozva, pihegve ráérez a dolog pikantériájára -, és az első szexen is - amikor hősünk dorongját (ami persze óriási - csak tudnám honnan van mindig a hölgyikéknek összehasonlítási alapjuk) meglátva hősnőnk szívszélhűdést kap. Hát amikor még meg is fogja...  

6, Valami kacifánt mindig van a háttérben - gyilkosság árnyéka, elvesztett ártatlanság -, valami ami azt eredményezi, hogy valakire a társaság ferde szemmel néz. Szeretjük ezt az eszközt is, sőt ezt szeretjük csak igazán! A bús fekete herceg, aki elvonultan él, száműzve a magányba... emiatt mogorva, keserű, frusztrált, csalódott (kész pszichológiai korkép). A lány pedig ártatlan, üde, friss, fiatal, még remél, és bízik. A megrontásra, mint lehetőségre, csak úgy záporoznak a nagy, piros, villogó nyilacskák... de a szerelem persze mindent szentesít. Millió egyszer megírták már. Én is millió egyszer olvastam már. De akkor is el fogom olvasni a millió plusz egyediket is, mert megunhatatlan...

7, A történet folyamán legalább egyszer valakinek, valaki büszkeségéért, becsületéért párbajoznia kell. Kötelező. Nem maradhat ki! - Ha ezt a szokást visszaültetnénk a gyakorlatba, akkor tömegeket lehetne a fal elé állítani, majd össztűz... valahol ez azért szomorú.

8, Hősnőnk az esetek többségében alacsonyabb rangú, de sosem parasztos, mindig jól nevelt, és illedelmes, de mégsem alázatos, és helyén van az öntudata. Szegény nőket néha komolyan sajnálni szoktam. Még amikor robbanás közeli állapotban vannak, akkor is türelmet kell tanúsítaniuk. Bevallom egyben le is nyűgöz ez, mert ha kicsit is őszinte akarnék lenni magamhoz, be kellene látnom, hogy ilyen merev szabályok mellett, én biza csúfosan megbuknék.

9, "Legyen a szeretőm" - "legyen a felségem" lépcsőfokok. Kiindulási pont az előbbi, befejezés az utóbbi. És ami közte van az a meggyőzés, elutasítás, civakodás, és a "magam sem tudom hogy mit is akarok" fázisai. Veszettül szórakoztató.

10, Valahol, valakinek a könyv vége felé könnyeznie, sírnia kell. Vagy a boldogságtól, vagy a kétségbeeséstől. Ez is kötelező, mint a párbaj.

Hogy Quinn jelen könyvében benne vannak-e ezek a jellemzők? Benne bizony, mind egy szálig. Cirka egy délután alatt kiolvastam, mert lehetetlen letenni. Mert annyira szépen harmonizál az átlagos emberi lélekkel. Nem kell kifacsarodnom agyilag azért, hogy beleképzeljem magam a női főszereplő bőrébe, és elsőre megértem miért is vonzó a férfi főszereplő, minden kérdés, vagy kötözködés nélkül. Tetszik a tartás, ami ezekben a történetekben van, a gerincesség, és az idealizálás. És ugyan nincs lányom, de ha lenne, akkor hamarabb biztatnám egy ilyen könyv elolvasására, mint a most teret hódító romantikus zagyvaságokra. Nagyon egyszerű annak a magyarázata, hogy miért: mert tartalmas, mert megfogalmaz alapvető emberi udvariassági, és viselkedésbeli szabályokat is, nem beszélve az érzelmi erkölcsösségről, amit felvázol. Oké mese, és annak a kornak a merevsége sem volt egy kicsit sem természetes. Nem is azt mondom ezzel, hogy az a jó, ez pedig a rossz. De szerintem egy nőnek legyen meg az "úri modora". Legyen tartása. Ellentmondásos tudom, de szerintem annak a nőnek is lehet egyenes gerince, aki már nem egy szeretőt elfogyasztott élete folyamán. Ez nem ettől függ. Soha nem a "mit", mindig a "hogyan" a lényeg...

Zárásul, amit még szükséges megjegyezni: a borító színvilága, és úgy leginkább az egész, gyönyörűen lett kivitelezve.

Értékelés: 8 pont 

Tovább

Nalini Singh: Szabadulás /2013/

Kénytelen voltam átmenetileg diétára fogni személyiségem azon szerves részét, ami az utóbbi időben rákattant az erotikus irományokra. Kénytelen voltam bizony, mert félő volt hogy lassan de biztosan megkergülök, és az amúgy stabil szexuális meggyőződéseim olyan irányba fognak fordulni, ami nem természetes egy nőiessége és érzékisége virágában tobzódó nőnél. Röviden: leálltam mielőtt minden kedvem elment volna a szextől. Na nehogy már! Oké, az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy ennyire könnyen azért nem tudnék lemondani kedvenc alak, és lélekformáló tevékenységemről, de azért az már kezdett megijeszteni, hogy már egy padlizsánról is valamelyik hírhedt híres-neves írónő rémes népszerű könyve jutott az eszembe. Már a zöldségesnél is dildókat véltem felfedezni, még a narancsban is, és ha felidegesítettek a munkám közben, mindenkit úgy bűntettem meg gondolatban, hogy keresztre feszítettem, és elfenekeltem... Szóval kösz, de inkább kösz nem. És hát Nalini Singh mindig egy mentsvár nekem. Teljesen mindegy milyen a hangulatom, a könyvei mindig feltöltenek energiával. Piszok nagy mázli, hogy a sok hiteltelen, és elmebomlást előidéző könyvvel párhuzamosan az Egmont Dark piacra dobta a psy changeling széria ötödik részét magyarul. Mintha érezték volna, hogy ez bizony kelleni fog... Hálám üldözni fogja a kiadót az előrelátása miatt.

"Ashaya Aleine a látszat szerint a tökéletes mentál: rideg, érzéketlen és gyakorlatias. Ő a tudós, aki az egész mentál népet rabszolgasorba döntő implantátumot készíti. Valójában azonban elkeseredetten küzd, hogy megmentse a fiát, és szabaduljon a Mentál Tanács befolyása alól. De hiába menekül: nem biztonságba kerül, hanem egyenesen a halálos alakváltó mesterlövész karjaiba fut. Dorian Christensen húgát egy mentál gyilkos ölte meg. A DarkRiver őrszem nem tud ugyan leopárd alakot ölteni, de a vadállat benne él, és bosszúra szomjazik. Most mégis védelmeznie kell Ashayát és fiát. Dorian soha nem gondolta volna, hogy mentál iránt a gyűlöleten kívül mást is érezhet, de a szenvedély sokszor átírja a játékszabályokat."

Kiadó: Egmont Dark

Kiadás éve: 2013

Oldalak száma: 384

Ára: 3999 Ft

Ha közelebbről megvizsgálom ezt a sorozatot, akkor a kedvenc részem az eddig kiadottak közül a Borzongás volt. Judd Lauren az elit, gondolati síkon gyilkolni képes, volt Nyíl osztagos mentál, és az előzményekben csúnyán megkínzott alakváltó farkaslány Brenna kapcsolata, engem teljesen bevonzott. Hölgyikénk erős jellem, hősünk olyan hideg eleinte mint a jég... Imádtam. Persze a többi történet sem volt rossz, de nekem ez jelentette a csúcsot. És hát úgy vagyok a csúcsokkal, hogy minél több van belőlük, annál jobb... Ennek ellenére - bármennyire is igyekszem magam meggyőzni az ellenkezőjéről - némi lendületvesztést kezdek érzékelni a sorozatban. Dorian nekem már az első részben felkeltette az érdeklődésemet. Húga halála megtöri a férfit, és csak a falkavezér kedvese az, aki képes szinten tartani. Mindenki retteg attól, hogy Dorian minden próbálkozás ellenére, egyszer végérvényesen vadulásnak indul... még szerencse hogy ekkor a képbe kerül Ashaya, az Elcsendesedés protokollján munkálkodó kutató mentál. Hölgyeményünk már az előző részben tanúbizonyságot tett emberségéről, amikor segít megmenekülni két gyermeknek. Szóval Elcsendesedés ide vagy oda, Ashaya olyan mentál, akinek vannak érzelmei. De nem akrja kockára tenni a fia életét, illetve ikertestvére életét sem, így kitart azon álláspontja mellett, hogy nem adhatja fel teljesen a falait. De a szerelem nagy úr, mint tudjuk... És innentől kezdetét veszi a csábítás. A "harc önmagunkkal", és a "harc a másikkal szemben" fázisok.

A könyv jó. Nem kell ezt agyonmagyarázni. Értelmes, jól felépített, érzelmes, megfogalmazásában még mindig kimagasló. De nekem akkor is lemarad a Borzongástól... Persze lehet hogy csak annak köszönhetem a mostani véleményemet, hogy az előzményekben olyan könyvek sokaságát olvastam ki, amik érzelmileg egy tök szintjén mozogtak. Lehet hogy sokkal nagyobb romantikai dózisra lett volna szükségem ahhoz, hogy balanszba kerüljek végre önmagammal. Vagy több vértől tocsogó gyilkosságot kellett volna olvasnom... nem tudom. Egy biztos, hiányérzettel küszködöm. Félre értés ne essék, a történet úgy kerek ahogy van, nem tudnék sem hozzátenni, sem elvenni belőle semmit. Csak az a kérdés nem hagy nyugodni, hogy akkor hol maradt a katarzis? Miért nem éreztem? Mi maradt ki? Talán a feszültségkeltés nem volt az igazi. Talán lapos lett a felvezetés, majd a csúcspont is. Talán kissé finomkodóra sikerült. Végig azon morfondíroztam, hogyan fogja az írónő megoldani Ashaya és az ikertestvére kérdését. Mi lesz a slusszpoén? Hát slusszpoén végül is nem nagyon volt. Kicsit meseszerű lett a végkifejlet, a túlidealizálás illata lengi körül. Szerintem több dráma elfért volna benne. Ahogy a szerelmi szálban is. De hőseink relatíve hamar túlteszik magukat a múlt sérelmein, aztán pedig már kopogtat a boldogság a kapuban. Ezen felül újból hangsúlyozandó: a könyv remek, igényes. Ha az írók fele legalább annyira tudna írni, mint Nalini, akkor én nagyon elégedett ember volnék. A mentálok, és az alakváltók közti huzavonán én még évekig képes volnék rágódni. Nem olyan történet, amit könnyű lenne megunni. Szóval a végső konklúzió: teljesen mindegy mennyi lendületvesztést, vagy hiányérzetet halmoz fel bennem egy-egy kötet, vevő leszek még a huszadik részre is. Mert elfogult vagyok. Mert szeretem  Nalini Singh stílusát. Gondolatait könnyű a magunkévá tenni, és mesterien építi fel a világait - most teljesen mindegy hogy angyalokról, vagy alakváltókról beszélünk... Röviden: Nalini minden könyve a maga nemében tökéletes. 

Értékelés: 8 pont

Tovább

C.J. Ellisson: Élvezd a vaníliát /2013/

Lehet hogy első ránézésre - kiindulva a nagyméretű számból - nem szűrődik le, de ha valami nem áll közel hozzám, akkor az a dominancia - női oldalról. Megharapni valakit, vagy a vágy hevében összekaristolni a szeretőm hátát és egyéb testrészét azzal nincs semmi bajom. De hogy én egy ostorral ütlegeljek valakit...oké megostorozok én bárkit, ha kéri, de nem fogok attól begerjedni. Az arcomra kiülő elégedettség, és sátáni mosoly egy ilyen manőver közben, teljesen más érzelmeknek lesz köszönhető. Életem elég sok területén kell komolyan összpontosítva helytállnom, semmi szükségem arra, hogy még az ágyban is én legyek az irányító fél. Ha már játékok, akkor inkább én legyek az akit irányítanak, vagy ha nagyon elkap a romantikus hév, akkor jöhet a fifty-fifty, de abszolúte semmi hajlamom nincs a megkötözésre, vagy a náspángolásra. Nekem úgy kerek a világ, ha a férfi az erő, én meg a zavar a biliben, amivel nem képes mit kezdeni. Hiszem hogy bárminemű kapcsolat az emberek közt komoly agymunkát igénylő meló, és szeretem ha verbális síkon én vagyok nyerésben, de az ilyenfajta ellenállásomat rendszerint a hálószobán kívül hagyom. Emiatt mindig van bennem némi fenntartás, amikor olyan könyv kerül a kezem ügyébe, amiben bőrszerkóba bújtatott, körömcipős "nyald meg a csizmám" típusú hölgyemények, bilinccsel a kezükben, teljes harci díszben igyekeznek leigázni a FÉRFIT. A fülszöveg után be is kapcsolt nálam a riasztó, és nem állítom hogy nem ugrott görcsbe már előre a gyomrom.

"Fedezd fel a benned rejlő rossz kislányt, és engedd szabadjára...

Heather Pierce unja, hogy szakmai és magánéletében is a háttérbe szorul. Egyetlen éjszakára kétségbeesetten szeretne más bőrébe bújni, ezért részt vesz egy villámrandin. Talán itt, névtelenségbe burkolózva, új emberré válhat, amíg másként nem dönt. Amikor egy férfi, akinél esélye sem lehetne, az asztalához ül, Heather összeszedi minden bátorságát, és átveszi az irányítást, titokban attól félve, hogy elrejteni kívánt valódi énje elutasításra talál.

Tony Carmine, beszerzési igazgató és nemzetközi hírű nőcsábász, élete legfontosabb üzletét készül megkötni. Azonban egy villámrandin megismerkedik Heatherrel... és felfedezi, hogy talán éppen alárendelt szerepre van szüksége. Heather buja érzékisége megszállja minden gondolatát, égető vágy ébred benne, hogy magáénak mondhassa a legizgalmasabb szeretőt, akivel valaha találkozott. Egészen addig, amíg egy nap be nem sétál a konferenciaterembe, és meg nem látja Heathert az asztal túloldalán."

Kiadó: Ulpius

Oldalak száma: 364

Ára: 3499 Ft

C.J Ellisson

Na de azért kevés ennyi információ ahhoz hogy elrettentsen, így lendületesen elkezdtem olvasni a könyvet. Két dolog rögtön meg is fogott:

1, Mindkét fél szemszögét megismerhetjük, ráadásul mindkettőt E/1-ben. Találkozhatunk a FÉRFI belső gondolati foszlányaival is. Hogy ez most mégis mennyire hiteles, lévén hogy az író az nő, abba nem mennék bele. Ha tucatnyi szexuálpszichológus, és párkapcsolati kutató sem bírt dűlőre jutni a női és a férfi agyban lezajló folyamatok különbözőségeit illetően, akkor nem leszek annyira naiv hogy elhiggyem, hogy egy romantikus erotikus könyv lesz majd az áttörés. Biztos van olyan pasi aki gond nélkül képes lenne azonosulni Tonyval, és biztos lenne legalább ugyanennyi aki nem. Főhősünk személyisége nem a legbonyolultabb, mondhatni teljesen átlagos, de a maga egyszerűségében megnyerő. Bizalomgerjesztő. Számomra egy kicsit lapos - nekem a harsány, rossz fiús alkatok a gyengéim (ki hitte volna, mi?) - de ezzel párhuzamosan szimpatikus is. Szinte már magam előtt látom, ahogy bimbózó szerelme elmélyül, ahogy megszilárdul, és kiteljesedik, megnősül, majd megnemzi a maga kettő egész akárhány tizednyi gyermekét, és leül mint az iszap. Kellemes. De az legyen a legnagyobb bajom egy ilyen könyvnél, hogy a főhős jelleme "kellemes".

2, Főhősünk neve egyenesen páratlan. Tony. Semmi tupír... Sehol egy Cade, vagy Dominic, vagy Damon, vagy Damien, vagy mit tudom én. Erről rögtön eszembe is jutott egy tanulmány, miszerint nekünk nőknek a név is olyan tényező, ami számít. Persze mi nők előszeretettel szónokolunk arról, hogy a belső értékek a legfontosabbak, és tény hogy emocionálisabb félként, sokunk komolyan is gondolja ezt, és ha a nagy szerelemről van szó, akkor az érzelmi beállítottságunk szépen felül is írja az értékelésünkben a kisebb hibákat, de... azért az érdekes statisztika, hogy egy Dávidot vonzóbbnak ítélünk meg, mint mondjuk egy Bélát. Persze ez csak első benyomás szintjén működik, de ott bizony működik. És persze ebbe a statisztikába azon hölgyemények rétege sem fér bele, akik a kiválasztott kedvest bankszámla, vagy autótípus alapján ítélik meg. Ilyen is előfordul, és meggyőződésem, hogy az ilyen elvárásokat támasztó nőknek, majdnem teljesen mindegy, hogy most az a pasi Dávid, vagy Béla. Meg aztán persze ott vannak az átmulatott éjszakák esetei is, amikor minden halk sóhaj után, a legtöbb ami kiszállingózik az ember ajkai közül az az "édes", meg a "jesszus" - ami legalább részben klappol, mert itt-ott kapcsolódik egy férfinévhez. Én például az a fajta vagyok, akinek rém pocsék a névmemóriája. Olyan emberektől is meg szoktam kérdezni, hogy hogyan is hívják, akikkel már évek óta együtt dolgozom, mert éppen rövidzárlatot kap az agyam. Még mázli hogy a Sors ezt figyelembe vette, mert engem kísért egy férfinév, méghozzá az Attila. Az első csókom, és az első kamatyom is "Attilához" fűződik - nem, nem ugyanahhoz az emberhez. Az úgy unalmas lett volna. Majd jött egy kis színesedés ezen a téren az életem ezen szakaszán. Volt itt minden az ábécé betűi közül. Talán a legmeredekebb a Rudolf volt. A rénszarvas. Vagy a "rudi"... - ez utóbbiból lehetetlen volt nem kihozni több tucat szexuális célzást. De a barátaim körében is előfordultak ám humoros nevek - hihetetlen, de azért nem mindenkivel feküdtem le... Ilyen volt egyik kedves volt osztálytársam/barátom családneve is. Czövek. Ó, hogy mit nem hallgatott tőlem szegény jó hosszú időn keresztül. És a slusszpoén. Ahogy az már lenni szokott, engem is kobakon talált a Végzet - vagy egyéb fertályon, ez a mai napig nem tisztázott - és belehabarodtam a mostani páromba. És nem fogjátok kitalálni hogy hívják. Hát Attilának! Oké gyakori név, meg minden, de ennyi "Isten ostorát" besűríteni egy életbe, ráadásul mindig a stratégiailag fontos helyekre... Elhatároztam, hogy ha a Sors egyik vértelen tréfájának köszönhetően, egyszer újra a piacon találom magam, én olyan sebesen fogok rükvercbe kapcsolni a következő Attilánál, mint Superman. Na de megint elkanyarodtam a könyvtől...

Szóval a technikai felépítés az tetszett. Mellesleg az érzelmi felépítés sem volt rossz. És a vártakkal ellentétben, ez az egész "ki is itt a domináns" játék, olyan finoman és ízlésesen lett megalkotva, ami nem feküdte meg a gyomromat. Tony vevő Heather játékaira, élvezi a számára még ismeretlen terepet, módfelett fel is izgatja, de azért szépen fokozatosan elkezd átlátni a szitán, és a hatalmi kérdések valahol a könyv utolsó  harmadában visszazökkennek a megszokott kerékvágásba. És nem, a megszokott kerékvágás alatt nem azt értem hogy férfiúnk játszószobává alakítja a nappalit, és a csillárról lelógatva döngeti kedvesünket, miközben paskolóval üti hurkásra a fenekét. Itt szeretkezünk kérem szépen. Szokatlan a többfütykösös játékok után, de mindenképpen felemelő. De azért nem maradunk le az újdonságról sem. Már akinek ez újdonság. A 179. oldalon az általam eddig olyan nagyon hiányolt rektális izgatás is helyet kap - Heather kacér ujjacskája bizony befeszül Tony farpofái közé. De nem kell agyérgörcsöt kapni. Csak kis ideig fickándozik ott, nem száguldunk bele a fisting szó szerint mély örömeibe - nem is értem hogyan is gondolhatta az Ulpius erről a könyvről, hogy erotikus, miután sikeresen ránk zúdította a blogban már előzőleg bemutatott remekeket. Semmi giant méretkategóriás pénisz, semmi kikötözés, és foltosra ütlegelés, még Heather orális tevékenysége is csak érintőleges...Úgyhogy én úgy is döntöttem, hogy jelen könyvünk nem is képezi a romantikus erotikus irodalom részét tevőlegesen. Vagy - és azt hiszem ez lenne az inkább helytálló - ez volna a romantikus erotikus kategória, merthogy van benne ROMANTIKA is, és nem csak pornó jelentek százával, kicsi a rakást játszva, amitől heveny agybajt lehet kapni. Csak mivel a kategóriát már ellepték a horrorisztikus, sekélyes, csak és kizárólag reszelésről szóló könyvek, így sajnos ennek a műnek új kategóriát kellene keríteni. Azon túl persze, hogy bőven az "olvasható", és "élvezetes" listákon szerepel.

Ami talán egy kicsit hagyott bennem némi tüskét, az a barátok felvonultatása volt. Nem a pasik részéről. Az világos, átlátható, némi sör, és sport...Na de a lányok. Rémálmaim egyike, amikor nőkkel kell szót értenem. Olyan nőkkel, akik tipikus NŐK. "Jó a hajam? Jó a rucim? Nézd már ezt a retikült! És amúgy is, miért is nézel ki te most ennyire jól? Nem lehetsz feltűnőbb nálam... bla bla bla..." Remek. Ez a versenykényszer a női berkekben nemes egyszerűséggel a pillanat tört része alatt hozza ki belőlem a hárpiát. Letojom, de igazán magas ívből, hogyan néz ki a barátnőm...Csinos? Örülünk neki! Bepasizott? Meghágták? Vége a hosszú frusztrált napoknak? Na ide annak a pasinak a kezét, akinek ez köszönhető, hadd rázzam meg. A hiszti, és a féltékenység, kell a fenének. Igazán széles terepen lehet vadászni, van még ott ahonnan ez jött. De nem. Vannak nők, akikből csak úgy harsog az hogy "az enyém", amivel nem is volna baj, ha ezt csak egy pasira értenék. De az a fajta nő, akire én gondolok, az általánosítja ezt minden férfira. Vannak nők, akik belehalnak a figyelem hiányába, és kedves hősnőnk barátnője eleinte ilyen. Aztán felenged, de a történet elején nagyon nem volt a lelkemnek kedves.

Ezen felül nem nagyon van mit mondanom. C.J. Ellisson bebizonyította hogy ügyes író. Könyve harmonikus, idilli, szórakoztató, egyenletes. Nem összecsapta a történetet, hanem felépítette, szépen fokozatosan. Helyenként kellően vicces, máskor egyenes. És ami megnyert engem véglegesen, hogy ennek a könyvnek a végén lemarad a minden ilyen történetre annyira jellemző nagy szerelmetes vallomás. Itt JÓZANOK a szereplőink, és BELÁTJÁK (azt a mindenit!), hogy két remek hét után, még egy kicsit gyors volna az "sz" betűs szóval dobálózni. Nem hittem volna, hogy valaha meg fogom élni ezt a pillanatot. Szóval a könyv aranyos, a világ újra kerek, én pedig elégedett vagyok... mi kell még?

Értékelés: 7 pont

Tovább