A következő címkéjű bejegyzések mutatása: tetszett. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: tetszett. Összes bejegyzés megjelenítése

2014. szeptember 21., vasárnap

Charlotte Brontë: Jane Eyre

2 megjegyzés

Igen, ez egy tőlem szokatlan bejegyzés lesz, de az utóbbi időben túl sokat gondolkoztam, és ez lett az eredmény. Talán ez a bejegyzés valami kompenzálási kényszer lesz nálam, amivel a mérleg nyelvét az érdemi irodalom irányába kívánom billenteni. Ha helyenként elkezdenék érdekes körmondatokban fogalmazni, netalántán a póri tegeződés helyett, magázásba fognék, senki ne kapjon szívszélhűdést... A probléma forrása igen egyszerű: legalább két hete a fent említett könyv, és annak filmadaptációi teszik ki unalmas perceimet. Tudvalevő, hogy lelki nyomorban tengetett időmet előszeretettel egészítem ki romantikus képtelenségekkel, és szintén tény, hogy az igazi romantika - igen a ROMANTIKA - gyökerei az 1800-as évekre tehetők, ezekből pedig egyenesen következik, hogyha igazi műértőnek szeretném tekinteni magam (igen, csak is kizárólag ezért olvastam el a klasszikusokat...), akkor előbb-utóbb be kell sétálnom a nagyasszonyok utcáiba. És én megtettem a nagy lépést! Igaz nem most, hanem valamikor még 16 éves koromban... Jane Eyre-nek és nekem már nagyon messzire nyúlik a történetünk. Amit most el szeretnék érni ezzel a bejegyzéssel, hogy bemutatom: amit megírtunk mi, azt már megírták előttünk jóval korábban is, legfeljebb más stílusban, de a szabályok (nagyjából) maradtak a régiek, és hogy igenis, attól hogy valami kicsit több, mint 150 évvel ezelőtt íródott, tartalmazhat olyan életigazságokat, amiket napjainkban is tudnánk kamatoztatni.




"Charlotte Brontë leghíresebb regénye, a Jane Eyre rengeteget elárul szerzőjéről: életrajzi elemekből építi fel Jane gyermekkorának keserves éveit, és lelke elgmélyéből veszi hősnőjének törhetetlen, makacs jellemét is. A regény romantikus cselekménye és érzelmessége révén már az első megjelenésekor nagy sikert aratott."

Kiadó: Lazi (többek közt)
Oldalak száma: 471
Ára: 2800 Ft (antikváriumban, esetleg más egyéb kiadásban jóval gazdaságosabban is beszerezhető)









Emlékszem, lehettem vagy 12-13 éves, amikor édesanyám lelkesen leült a TV elé, mondván ma a Jane Eyre lesz az esti film. Lehet, hogy nehezen hihető, de én abban a koromban, úgy kerültem a könyveket, mintha legalábbis fertőzőek volnának. Nem szerettem olvasni - ami elég nagy hátrány, ha az ember lánya egy olyan családba születik, ahol a könyvek sportszerű gyűjtése már több generációra visszavezethető. Azt sem tudtam, hogy mi az a Jane Eyre, hogy eszik-e vagy isszák. Édesanyám a komoly könyvimádók közé sorolható. Nem azért komoly, mert a könyveivel nem ismer tréfát - bár ez is igaz, isten óvja azt aki valamelyik könyvét szamárfülesen adja vissza neki -, hanem elsősorban azért, mert az emészthetetlenül komoly könyveket részesíti előnyben. Életrajzi könyvek - nem, nem regények -, művészettörténeti könyvek - festőkről, szobrászokról, mindegyikről külön-külön -, mondavilágokat felidéző könyvek - római, görög mitológia -, majd minden klasszikus - Hugo-tól, Dumas-n keresztül, Vernéig -, kismillió második világháborús (vagy egyéb háborús) könyv... Szóval több tucat olyan alkotás, amiknek az irodalmi értéke megkérdőjelezhetetlen, de amúgy legyél hozzájuk nagyon kipihent, mert máskülönben egy évezredig fogod olvasni őket. Bocsássa meg nekem az ég, minden szeretetemmel mondom, soha az életben nem találkoztam még az édesanyámon kívül annyira elborult elméjű emberrel, aki a polcán őrizte volna Richelieu bíboros és Lukrécia Brogia szórakoztatásra teljesen alkalmatlan, száraz, és fullasztó életrajzi könyvét. Persze tizenévesen nem kicsit szülte meg bennem a dacot az, hogy míg édesanyám ódákat zengett az olvasás fontosságáról, és szenvedélyéről, addig én az Ő általa javasolt könyveken úgy körülbelül a harmadik oldalnál bealudtam. Rájött szegény egy idő után, hogy ez nem fog menni, és akkor lesokkolt a Nagy Indiánkönyvvel... Egy világ omlott össze bennem - és benne is -, amikor Csingacsguk ide, Sólyomszem oda, én bizony bekómáltam azon is. Félreértés ne essék, utólag elolvastam többek közt Az utolsó mohikánt is, de akkor, ott, ha az életem múlt volna rajta, akkor sem lettem volna képes feldolgozni a sztorit. Anyám elkönyvelt balf@**nak - ami az Ő nézőpontjából teljesen jogos is volt -, nekem pedig megkezdődött véget nem érő utazásom a komplexusok labirintusában.
A fordulat akkor következett be, amikor keresztanyám - anyám testvére - hazajött Líbiából - természetesen Ő is annyi könyvvel, hogy csoda hogy nem zuhant le miatta a repülő -, és kiderült, hogy a régen nem látott rokon is legalább annyira rajong a lexikon vastagságú, szövevényes fogalmazású regényekért, mint én. Ellenben ugyanez a kedves rokon, élt-halt a krimikért, a sportkönyvekért, és úgy szinte mindenért, ami a szórakoztató irodalom berkein belül beteljesíti a "szórakoztató" jelzőt. Oké, elismerendő az is, hogy ugyanez a rokon, kismillió olyan életrajzi könyvet is olvasott - sportolókról, politikusokról -, amiktől óvjon meg engem a magasságos, de nem is ez a lényeg... Látva édesanyámat, és a testvérét rá kellett döbbennem valamire: nem akkor leszek teljes értékű tagja a családomnak, ha megszeretek mindent, amit Ők szeretnek, hanem akkor, ha megtalálom azokat a könyveket, amikben fellelem saját magam. És íme, így lettem én, apró kis családunkon belül a romantikus, és a tudományos-fantasztikus irodalom védnöke. Nagyon hamar kiderült, hogy az én agyam rendkívül fogékony ha gondolkozásról (ökörségekről) van szó. Órákig képes voltam elmerülni egy jó thrillerben, vagy bármiben ami megmozgatta a szürkeállományomat. Asimov, King, Koontz, Poe, Hoffmann... Ők voltak az elsők. Aztán ahogy a lavina beindult, jött velük szinte minden más is. A szerelem mindig is egy misztérium volt számomra, így arról olvasni, hogyan talál egymásra két idegen, hogy miért is találnak egymásra, felülmúlhatatlan élvezetet jelentett. Aztán rá kellett ébrednem még valamire... Egy könyvet csak akkor lehet élvezni igazán, ha érted is, hogy miről van szó benne... És ugyan nem akarom leszólni a mai iskolarendszert - de, valahol le akarom, mert az oktatási rendszerünk még mindig ugyanaz, mint volt az ipari forradalom idejében, és megtanulunk rajta keresztül kismillió érdektelen dolgot, de hogy gondolkozni nem, na az is biztos... -, de amit a padban ülve magamra szedtem, az nem túl sokat segített nekem ahhoz, hogy feldolgozzam egy könyvön belül az olyan kifejezéseket, mint pelerin, canotier, vagy példának okáért ide lehet érteni akár majd az összes idegen nyelvű kifejezést is (sztoikus, zseníroz, kokettál, promiszkuitás, és lehetne az unalomig sorolni...). Jó lusta ember lévén először minden ilyen szónál édesanyámhoz szaladgáltam, aki ezt seperc alatt megunva, hozzám vágott még több könyvet, hogy képes legyek az eredeti könyvet értelmezni. Hogy én akkor milyen bosszús voltam! És most mennyire örülök ennek! Mire eljutottam a középiskolába, már elég szépen benne voltam a történelemben, a művészettörténetben, és az irodalomban is. Soha nem voltam rossz tanuló, de ez leginkább annak volt köszönhető, hogy édesanyám megtanított tanulni, vázlatot írni, helyesen fogalmazni, és arra, hogy megbecsüljem mások munkáját és a saját munkámat is, mert ha könyvekről, ha egyébről van szó, semmi nem magától termett... (Lassan el fogok érzékenyülni...)
Na de, hogy is kapcsolódik ide Jane Eyre...
Ha ki kellene választanom, hogy a NAGY ROMANTIKUSOK közül kik voltak rám igazi hatással, akkor nem túl meglepő módon, Jane Austen, és a Brontë testvérek kerülnek fel a porondra. Aki valamirevaló romantikus könyvimádó, vagy esetleg író akar lenni, akkor az Ő általuk írt könyveket el kell olvasnia. Értelemszerűen nekik is vannak jobb, és rosszabb könyveik, van ami jobban fog tetszeni, van amelyik kevésbé. Hogy totálisan közhelyes legyek, Austentől nekem a legnagyobb kedvencem a Büszkeség és balítélet. A Brontë testvérektől (igen, ha összecsomózzuk őket), akkor a Jane Eyre. És hogy miért is? Azt most fogom kifejteni...
2006-os sorozat főszereplői
Szóval ültünk édesanyámmal azon az estén, és elkezdtük nézni a TV-ben a Jane Eyre egyik adaptációját (van belőle vagy húsz). Mit ne mondjak, nem nagyon ragadott el a hév a történettől, de mit is lehetne várni egy szeleburdi kistinédzsertől, akinek akkortájt máson sem járt az esze, csak a korosztályát foglalkoztató dilemmák során...? Aztán eltelt egy-két év. Megvilágosodtam, és akkor ismét a kezem ügyébe került a könyv. Elolvastam. Első benyomás: rohadt hosszú... Történet lezárva, lépjünk tovább. Eltelt megint pár év, megint a kezem ügyébe került a könyv - akkor már betudhattam magamnak egy kis tapasztalatot is a szerelem végtelen mezején... Második benyomás a könyvről: még mindig rohadt hosszú... De annyira, és annyira romantikus! Aztán megint eltelt pár év... És a minap megint a kezembe került a könyv. Harmadik benyomás:
A francba, tényleg hosszú, de...
Amióta világ a világ, és ember létezik a földön, ráadásul férfiként, és nőként, a romantikai első alapszabálya az: a jó szerelmi történet alapja a tragédia és/vagy a két főhőst elválasztó szakadék. A szakadék lehet társadalmi pozíció miatt és/vagy mentalitás miatt és/vagy a hányattatott múlt miatt. Ha valamit örököltünk ezektől az írónőktől az ennek a szent dogmának a kikezdhetetlensége, megkérdőjelezhetetlensége. Ezek nélkül a feszültségek nélkül nem romantikus könyv, egy romantikus könyv. Valószínűleg én azért szeretem Fairfax Rochestert, mert az egyik legcinikusabb (ha nem a legcinikusabb), legmorgolódósabb, legidegesítőbb fazonja a korai romantikus irodalomnak, akinek a durvasága már annyira pofátlan, hogy az már szórakoztató. Ha megnézzük a kortárs romantikus irodalom, és azon belül is a napjainkra olyannyira jellemző szösszenetek alapját, akkor világosan látszik: hiába telt el több mint egy évszázad, mi még mindig keressük korunk Fairfax Rochesterét.
Jane Eyre is - ha lehetek annyira bátor, hogy ezt így leírom - tipikus romantikus női alak. Megrágta a sors, de szenvedélyes természetének, és a zsigereiben munkálkodó dacnak köszönhetően, hű maradt önmagához. Lássuk be, mindannyian szeretnénk egy kicsit Jane Eyre lenni.
Mivel a szereplőkkel nagyon könnyen lehet azonosulni, és mivel az ember gyarlóságából - és a női lélek érzékenységéből - eleve adódik, hogy akaratlanul szurkolunk egy veszett helyzetnek, kijelenthető hogy a két tökéletesen megálmodott hősünk, a tökéletes helyzetbe van illesztve. Minden ellenük munkálkodik. Jane egy fiatal, ártatlan lány, aki hisz az emberi eszmékben, a jóságban, annyira tiszta, hogy az már egyenesen kétségbeejtő, Rochester pedig egy húsz évvel idősebb, kiábrándult alak, aki sötét titkot rejt. Ha ez nem volna elég, akkor még ott van habnak a tortán a merev etikett, miszerint rangon alul nem nősülünk, és milyen lenne már az ha valaki a gyámleánya nevelőnőjét venné feleségül... Botrány!
Na igen... Így első ránézésre, kettejük szerelme valahol az esélytelen, és a megvalósíthatatlan közt mozog. És mégis...
Nagyon tetszik a történetben a kis lépésekkel való haladás. Hőseink a korra jellemző merevséggel kerülgetik egymást, együtt teázgatnak, együtt andalognak. Fairfax ahol tud szemtelenkedik, Jane pedig a maga kifinomult módján pimasz. Hölgyeim (és esetleg az a néhány Úr aki idetéved), ezt a játékot, a szó legnemesebb értelmében, én násztáncnak szoktam hívni. Hosszú, hosszú oldalak szólnak a nagy semmiről, és a mindenről. Tudjuk, érezzük, hogy ezek egyre inkább egymásba zavarodnak, de végig ott a bizonytalanság, hogy vajon sikerül-e nekik tényleg megtalálniuk a boldogságot egymás oldalán, avagy sem...
2011-es film egyik plakátja
Huszadszori olvasásra, már nem olyan nagy döbbenet, amikor Rochester titkára fény derül, de én mind a mai napig élvezettel olvasom/nézem, mert van abban valami megindító, ahogy Jane lekezeli a helyzetet. Jane büszke, és szerelmes. Az életénél többet jelent neki Rochester, mert a férfi odafigyel rá - még ha olykor perlekedik is vele -, törődik vele, és ez egy olyan lánynak, akit eddig nem szeretett senki, ez jelenti a világmindenséget. Miután Rochester megkéri, egy ideig vergődik a boldogság, és a valószerűtlenség érzései közt, de mivel naiv, így fel sem merül benne, hogy Rochester elárulná. Rohestert pedig lehetne azért utálni, mert nem avatta be Jane-t már a kezdet kezdetén a saját kis drámájába, de a férfi nagyon ésszerűen, és egyszerűen megindokolja, miért nem volt egyenes és nyílt: tudta, hogy az őszintesége csak egy dologhoz vezethetett volna, ahhoz hogy Jane elhagyja Őt - ahogy a későbbiekben el is hagyta.
Rochester és Jane beszélgetése a kudarcba fulladt esküvő után számomra példaértékű. Abban a helyzetben már nincs helye a színlelésnek egyik oldalról sem, akkor pőrén megmutatkoznak egymásnak a szereplőink. Rochester önző, mert mindannak ellenére hogy tudja, hogy lehetetlen, igyekszik Jane-t a befolyása alá vonni, és visszaélve a nő iránta érzett szerelmével, maradásra akarja késztetni, a szerelem égisze mögé bújva akarja érvényesíteni a saját akaratát. Bűntudatot gerjeszt, zsarol, nem rest válogatni a "piszkos" eszközök közt sem, csak hogy ne kelljen elvesztenie a szerelmét. Egy ideális világban ez a fajta viselkedés feszegeti az elfogadhatóság határát, de az Ő helyzetében, ez nem más, mint a kétségbeesettség hangja. Jane helyzete borzalmas. Egy villanásnyi ideig megismerhette hogy milyen az ha szeretik - még ha ez a szeretet olykor nyers is -, milyen az ha számít valakinek. A valóság minden illúzióját romba dönti, pillanatok alatt zuhan vissza az idilli mámorból a rideg magányba. Ami elismerésre méltó, az a gerince. Nem hisztizik, nem hadakozik, nem őrjöng, nem csapong... Azt a lelkierőt, amit gyakorol, komolyan mondom irigylem tőle. Persze ez mind a felszín, Jane belülről össze van törve, mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy minden nélkül nekiiramodik a nagyvilágnak, kockáztatva még a saját életét is.
A könyv nem fél használni a drámai túlzásokat a történetvezetés közben. Egyik varázsa pont az abszurditásában rejlik. Hisz vegyük csak sorba...
Adott egy férfi, aki az apja nyomására elvesz egy nőt a vagyona miatt. Kezdetben, a kapott részinformációk alapján, bármire is gondolhatnánk... Mogorva pasi, érdekes hangok éjjel, kísérteties női nevetés és sikoly, egy titokzatos tűzeset, egy még titokzatosabb támadás... Ugyan kiben nem merülne fel, hogy Rochester nem teljesen az, akinek látszik? A kétely ott motoszkál az olvasóban mindaddig, míg meg nem ismerjük az egész képet. A férfi az apja nyomására vette el a feleségét, a vagyon miatt. Nem tudta - honnan is tudhatta volna? -, hogy a nőnek öröklött elmebaja van. És Rochester ahelyett, hogy bedugta volna az asszonyt egy jól őrzött intézetbe, saját birtokán viselte gondját hosszú éveken keresztül. Így válik a kezdetben elítélhető főhős mártírrá, környezetének az áldozatává. Ez a fordulata a könyvnek a szürke dolgokat egycsapásra feketévé, és fehérré változtatja. Hogy férfiúnk kicsapongott? Nőkkel tartott viszonyainak a száma megszámlálhatatlanul sok? Valahogy menekülnie kellett abból a kelepcéből, amibe belelökték... Brontë konkrétan ezzel a csavarral majdhogynem szentté avatja Rochestert. Mi, korunk szülöttei, már nem várnánk el egy ilyen lépést az írónőtől, ez tény. Nekünk már nincs semmi új az együttélésben - házasság nélkül. De az 1870-es években aligha lehetett volna elfogadtatni a közvéleménnyel egy olyan sztorit, ahol a pár boldogan élt, míg meg nem halt, fittyet hányva az egyház, és a társadalom egyik legszentebb intézményére. Ami viszont Brontë mellett szól, az a tisztaság. A romantikus irodalmat azért is imádjuk oly sokan, mert idealizál. Rendben, az ideálok az évekkel változnak, de mindenki tudja, hogy a szomszéd fűje mindig zöldebb, illetve hogy mindig az kell, ami a másé, ezért ismerjük el: egy romantikára hajlamos szív, élni-halni fog azért a vegytiszta ártatlanságért, ami a Jane Eyre-t is jellemzi. Igen, mondhatna Jane igent is Fairfax-nek egy viszonyra, vadházasságra, de ha igent mondana, akkor pont azt vesztené el a hősnő, ami miatt ideállá válik. És ha Rochester csak egy kicsit is kedvesebb volna, akkor a velejét vesztené el a karaktere. A könyv ebből a szempontból is profi: következetesen építkezik, ha a szereplőiről van szó.
Csak ismételni tudom magam: a mai könyvekben ez a technikai felépítés, ezek a történetvezetési sajátosságok, mind fellelhetők. Csak legfeljebb kicsit szabadosabb a fogalmazás, meg ott van ugyebár a szex is... De ezen nem is lehet csodálkozni. Amióta a Jane Eyre megszületett, történt egy s más a történelemben, ami megváltoztatta a nők helyzetét. Feminista mozgalmak születtek, kaptunk szavazati jogot, megéltünk egy-két szexuális forradalmat, egy Beatles, és egy Elvis korszakot... A nők öntudatra ébredtek, és kivívták aktív helyzetüket a társadalomban. Most az egy más kérdés, hogy hazánk még mindig inkább konzervatívabb gondolkozású, ha a nők szexualitásáról van szó, ha a globális egészet vesszük figyelembe, A Jane Eyre óta a nők helyzete gyökeresen megváltozott. Miért van akkor mégis az, hogy amikor az igazi romantikát keressük, vagy amikor Hollywood úgy dönt, hogy igazi romantikus filmet akar forgatni, akkor rendre visszatér ezekhez az írónőkhöz? Majd minden könyvüket megfilmesítették már, legalább kétszer. Miért imádja még mindig őket ugyanannyira közönség, mint imádta száz évvel ezelőtt? Mert bármennyire is változik a minket átölelő környezet, az emberi természet alapjellemzői változatlanok. Lehet harcolni ellene, de függetlenül mindenféle emós korszaktól, és tömeghisztitől, a férfiideál még mindig a határozott, makacs, olykor-olykor akár akaratos férfi lesz, aki tudja mit csinál, mi kell neki, és tesz is azért hogy az övé legyen az, amire igényt tart. Az igazi férfiideál a küzdőszelleméről híres, ha úgy tetszik, a keménységéről. A férfiak agyműködése nagyban eltér a női agy működésétől, az érzelmi reakcióik teljesen mások, teljesen másképp élik meg a szerelmet, a bánatot, a gyászt, mint egy nő. Ezért is elvárhatatlan egy férfitól, hogy olyan legyen, mint egy romantikus könyv hőse. A férfiak alapvetően kevésbé emocionálisak, inkább logikusak, és a komplikációk megalkotására való hajlamuk is jóval fejletlenebb. Ez az igazi ellentmondása a romantikus irodalomnak. Többnyire nők írnak könyvet nőknek arról, hogy milyen is az ideális szerelem, és az ideális férfi, ergo, ha nagyon sarkosítva nézzük, a nők az idilli boldogságról alkotott fantazmagóriájukban önmagukban lelik meg a szerelmet, és a tökéletességet. Ez addig nem is baj, míg világos marad a tény, hogy az álmodozás csupán a képzelet szüleménye, a realitás pedig ettől homlokegyenest eltérő valami, ahol a legtöbb esetben minimum két főn múlik az események alakulása. Ezzel persze nem azt állítom, hogy nekünk nőknek nincsenek meg a magunk Jane Eyre-es, vagy Elizabeth Bennet-es pillanataink az életünk folyamán, csupán azt jelentem ki, hogy a mi pillanataink teljesen más természetűek, és fel kell őket ismerni, mert míg egy könyv esetében ott van a felkiáltójel egy hangsúlyosabb mondat után, addig az életben a mély tartalmak gyakran mutatkoznak meg szélsőséges formában, szótlanságban, mogorvaságban, elzárkózottságban, vagy akár az egykedvűségben.
Ami még a klasszikus romantikus irodalmat illeti... Szerintem egyértelműen leszögezhető az is, hogy a nagyasszonyok által írt, és még mindig kedvelt történetek, olyan mondanivalót közvetítenek, melyek tanítójellege vitathatatlan. Ők alkották meg először azon hősnőket, akik részben szembeszállnak koruk elvárásaival, önálló gondolatokra képesek, és ha kell, ki mernek állni az elveik mellett, de ezzel párhuzamosan képesek megőrizni nőiességüket, érzékenységüket, és még büszkén is vállalják ezen tulajdonságaikat. Az igazi nőideált szerintem ez a kettősség kell hogy jellemezze. Ha kell, akkor legyen egy nő karakán, mi több pimasz, vagy nagyszájú, de soha ne veszítse el emiatt az empatikus készségeit, és ha úgy hozza a helyzet, nyugodtan érzékenyüljön el. Mondandója legyen tartalmas, legyen fogékony a viccre, sziporkázzon, de legyen annyira bölcs, hogy tudja mikor kell hallgatnia, és figyelnie. Ne adja magát olcsón, vizsgálja meg kinek adja a szívét, ne legyen csélcsap, de legyen művésze a flörtnek, és a huncutkodásnak (ez a mai köznyelven annyit tesz, hogy ésszel tegye amit tenni akar, válogassa meg a partnereit, és mindig határolja be, hogy az adott kapcsolata milyen jelleggel bír - ne vigyen kardot egy olyan párbajba, ahol lövöldözés várható). És a legfontosabb: egy nő soha ne becsülje le sem önmagát, sem a férfit (mert aztán őket sem kell félteni), és főleg ne legyen olyan balga, hogy az érzelmek erejét lebecsüli. Az önbizalom jó ha van, de egy nő ismerje a saját korlátait, és mindig törekedjen arra, hogyan tud a hátrányaiból előnyt kovácsolni.
És akkor egy kicsit a nyelvezetről (is)...
A Jane Eyre az általam annyira nagyon preferált (értsd: utált) első szám első személyben íródott könyvek egyike, ráadásul néhol keveredik az elbeszélő stílussal is - Jane számos alkalommal kiszól az olvasóhoz, emiatt a történetet körüllengi egy meseszerű - naplószerű illékony köd. Brontë a nyelvezetével vagy tudatosan, vagy öntudatlanul, de rájátszik a könyve valószerűtlenségére, és ezáltal válik totálisan elbűvölővé, és elvarázsolóvá. Hisz a meséket mindenki szereti, vagy nem? És emiatt nem érzem kellemetlennek azt, hogy abban a formában íródott meg a könyv, ahogy megíródott. 
A valószerűtlenség a történetvezetésnek is meghatározó kelléke - tömve van olyan fordulatokkal, amik a valóság talaján aligha állnák meg együttesen a helyüket (fájdalmas gyerekkor egy bentlakásos lányneveldében, mert a néni szívből ki nem állhatja a lelencet, akit a nyakára küldtek; bolond feleség, aki a kastély egyik szárnyában elrejtve raboskodik - leszámítva azt amikor barangolásba kezd, és kacarászik; megint csak a gonosz nagynéni, aki a lelenc nagybátyjának azt hazudja, hogy unokahúga elhunyt; a gonosz nagynéni, aki halálos ágyán mégis bevallja bűnét; a nagybácsi, aki tragikus hirtelenséggel elhalálozik, és egy nagyobb vagyont hagy az unokahúgára; a bolond feleség, aki mit ad isten, szerelmeseink kifakadása után nem sokkal meghal; a hős, aki a felesége okozta tűzben megvakul, és idézőjelesen megnyomorodik; és végül a boldog pár, akiknek ennyi viszontagság után mégis megadatik minden - Rochester részben még az egyik szemére is visszanyeri a látását (csoda, hogy a kezét nem növeszti újra...) - szóval... na igen, ezen történések aligha következnének be a mi reális életünkben, de megnyugtatok mindenkit, már amikor a könyv íródott, akkor sem lehetett valóság közelinek tekinteni...). A szövegezés annak ellenére hogy milyen régi irományról beszélünk, egyáltalán nem nevezhető cifrának, cirádásnak. Sőt, kifejezetten könnyen emészthető, mondhatni köznapi, egyszerű.
Ahogy már fentebb is említettem, ebből a könyvből is kismillió filmadaptáció készült. Nekem ezek közül két nagy kedvencem van. Az egyik a 2006-os négyrészes minisorozat - a könyvhöz való hűsége miatt kedveltem meg, hátránya: hölgyeményünk felső ajka a kacsacsőrű emlősökére hajaz... A másik pedig a 2011-es nagyfilm, Michael Fassbender-rel, és Mia Wasikowska-val. Hangulatilag az nyerte el leginkább a tetszésem, még ha ezt-azt ki is felejt a film a könyvből. Ugyan Fassbender nem tekinthető klasszikus értelemben vett férfiszépségnek, mégis van a kisugárzásában valami, ami nálam tökéletes Rochesterré varázsolja.
És akkor itt zárnám is mélyenszántó gondolataimat. Kiegészítésként még annyit tennék hozzá, hogy volt egy másik oka is, annak hogy most ezt a könyvet választottam, mégpedig az, hogy ez volt a blogban megjelent 100. bejegyzésem. Úgy éreztem, hogy ez a kerek szám méltó arra, hogy egy olyan könyvet rendeljek hozzá, ami szívemnek az egyik legkedvesebb.

Értékelés: 10 pont

Tovább...

Nyrae Dawn: A játszma /2014/

2 megjegyzés

Mindig is tudtam magamról, hogy alapvetően sokszor morfondírozom olyan dolgokon, amiken mások alig, vagy egyáltalán nem. Sokszor fordul elő az is, hogy - és most ezt minden viccet félretéve mondom - annyira rám telepszik a hétköznapok sivár valósága, hogy úgy érzem megbénulok, megfulladok. Ez most egy kicsit drasztikusan hangzik, de néha az élet is drasztikus, és mi földi halandók, nem tehetünk ilyenkor egyebet, mint átvészeljük a kihívást képező hosszú órák sorát, és valamibe kapaszkodva, valamivel kompenzálva, a legjobb tudásunkat elővarázsolva igyekszünk még az ilyen helyzetekben is egyenesben maradni.
Ami engem nagyon meg tud viselni, az az emberi ostobaság. Nem kell érte messzire menni, elég csak kinézni az ablakon, és rövid időn belül legalább fél tucat példát fog nekünk szolgáltatni a sors ahhoz, hogy rögtön hinni kezdjünk az emberi hülyeségben. Persze, nem minden ember egyforma, a sok díjnyertes agyhalott páfrány mellett, ott virítanak a szebbnél szebb virágok is, csak az a baj, hogy a páfrányok vannak többen. Számomra pedig elkeserítő az, amikor lenne véleményem (mert az, mint tudjuk mindig van), de szemrevételezve az éppen adott környezetemet, rá kell döbbennem arra, hogy teljesen felesleges megosztanom az észrevételeimet, mivel:
a, nem értenék meg miről beszélek - teljesen mindegy miről van szó, egyszerűen nem jutnék el sehová ha kinyitnám a számat, mert olyan volna az egész, mintha egy csapat gibbonnak beszélnék;
b, ha meg is értenék amit ki szeretnék fejteni, nem látnának bele semmi többet, mint alkalmat a vitára - ami nem is volna baj, ha létezne az országunkban vitakultúra, de ilyen egyáltalán NINCS. A legtöbb ember érvei, abban kimerülnek, hogy "azért, mert csak";
c, nem is kíváncsiak arra amit mondani akarok - egyéni probléma, van ilyen, senkit nem kívánok megerőszakolni.

Minden héten, hosszú órákat töltök el azzal, hogy igyekszem szembemenni ezzel az elkeserítő árral, miközben azokba kapaszkodom, akik a kisebb, de értelmesebb partícióját képezik a társadalomnak. A borulás akkor következik be, amikor valamilyen oknál fogva, azon kevés emberek összessége, akik fél szavakból megértenek engem, eltűnnek. És így nincs mivel kompenzálnom a felém hömpölygő butaságáradatot. Átlagosan 3-4 nap alatt szoktam kimerülni. Ilyenkor egy vágyam van csupán: magamra zárni az ajtót, lehúzni a redőnyöket, és be nem engedni a lakásba még csak az utca zaját se. A könyvek a másik része a kompenzálásomnak. Előveszek egy jó könyvet - ilyen esetben csak azt szabad olvasnom, mert egy rémes történet, csak még inkább kikergetne a világból -, és amíg azt olvasom, addig mindenki mehet amerre lát, tehet amit akar, engem nagyon nem érdekel. Kompenzálás nálam az írás is - ezt még pszichológusok is ajánlják... És végül, de nem utolsó sorban, a filmekkel is szoktam kompenzálni. Kész röhej, de ahányszor elbújni vágyok a világ elől, Jane Austen, és Bronte adaptációkhoz menekülök. Például most hétvégén vagy háromszor néztem meg a Jane Eyre-t. Ha nyakig vagyok a pácban, akkor a nagyágyú, az a Büszkeség és balítélet - a legfrissebb feldolgozásban a legintimebb jelenet csak egy kézcsók! Mi ez, ha nem tömény romantika? Annyira szép... annyira idealizált, annyira... mese.
A következő fázis, miután már mindkét szememet duzzadtra zokogtam, hogy végignézem az összes olyan filmet, amiknek semmi mondandójuk nincs, viszont látványosak. Legyenek benne nagy gépágyúk, űrsiklók, robotok, menő kocsik, szexi pasik, még szexibb felsőtesttel... Jó, belátom, ebben a szakaszban, már elkezdem érezni magamon, hogy szánalmas vagyok. Fontos kellék még a csoki. KELL A CSOKI! Hisz nincs is vonzóbb, mint egy harmincas nő pizsamában, egy ágy közepén elterülve, kockás lepedőbe bugyolálva, miközben véreres szemekkel kövül rá a képernyőre, és közben csokit majszolgat. Természetesen hozzá lehet képzelni a képhez a borzas, frizurának alig nevezhető hajzatot, és az elég gyakran előforduló rituális párnaölelgetést. Még jó, hogy nekem még ezekben a helyzetekben is megmarad a humorom, és az öniróniára való hajlamom. Aztán törvényszerűen bekövetkezik a fordulás, amikor is rádöbbenek arra, hogy még a dédapám foszló csontjai is jobban szituáltak, mint én... A hiúság... Senki ne szidja, mert a szeretettel párhuzamosan, hegyeket képes elmozdítani... Gyakorlati tapasztalatból tudom.
Egy ilyen kis intermezzo alapesetben olyan 48-72 óra alatt zajlik le nálam. Ilyenkor komoly kihívást jelent számomra még az is, hogy a boltba lemenjek, annyira nem kívánom az emberek közelségét. És szar ügy, de hacsak nem vagyok szabin, esélyem sincs 72 órát egyhuzamban otthon lenni. Így visszatekintve, évente maximum két-három alkalommal ejtem meg ezt a begubózást - ha szerencsém van. És hogy ezt most miért is írtam le ide? Mert mindenki életében előfordul az, hogy rossz időszakon megy keresztül. Mindenkinek képződik zavar az életében, hol kisebb, hol nagyobb szakaszban. Badarság azt hinnünk, hogy vannak olyanok, akiknek csupa boldogság, és fény az élete. És mivel ez egy olyan jellemzőnk, amihez mindannyiunknak volt már köze vagy ilyen, vagy olyan formában, így könnyen tudunk azonosulni ezzel az érzéssel. Valahol röhej kijelenteni azt, hogy ha sikertörténetet akarsz írni, akkor ölj meg benne egy kedves szereplőt, mégis van a dolognak igazságtartalma. Mi gyarló olvasók fogékonyak vagyunk más ember szenvedésére, és fájdalmára. Ha pedig ez a fájdalom még stílusosan, és következetesen is van tálalva, akkor pedig teljes a siker - vagyis inkább jelen esetben a depresszió. Nyrae Dawn ebből a szempontból dicséretet érdemel. Olyan történetet alkotott meg, ahol több fronton, és ráadásul teljes átéléssel végigkísérhetjük több szereplő lelki szenvedését.


"A tizenkilenc éves Cheyenne megpróbálja tökéletesnek mutatni az életét, hogy elfedje múltja emlékeit. Amikor első főiskolás évében belefut a barátjába, aki egy másik nővel van, e tökéletes kép veszélybe kerül. A huszonegy éves Colt sosem akart főiskolára menni, és sose számított rá, hogy viszi valamire az életben, de mivel haldokló anyjának az a kívánsága, hogy végezze el a főiskolát, nincs más választása, mint úgy tenni, mintha ezt szeretné. Cheyenne-nek szüksége van egy álbarátra, hogy visszaszerezze volt fiúját, Coltnak pedig pénz kell, hogy gondoskodjon a mamájáról, úgyhogy alkut kötnek, amely mindkettőjüknek előnyös. De mi van, ha Cheyenne múltja nem olyan, amilyennek gondolja? Nemsokára már egy másik játszmát játszanak - belegabalyodnak egymásba, hogy elfeledjék fájdalmukat. Minél jobban játsszák a játszmát, annál inkább érzik az egyetlen valóságos dolognak. Cheyenne is, Colt is tudja, hogy az élet sosem könnyű, de egyikük sem számít a tragédiára, amely azzal fenyeget, hogy véget vet játszmájuknak, és örökre elválasztja őket."

Kiadó: Ulpius
Oldalak száma: 334
Ára: 3499 Ft




A keretek a megszokottak. Adott egy lány, meg egy fiú - hihetetlen mik nincsenek egy romantikus könyvben... Mindkettőnek vannak problémái - ahogy az már lenni szokott a nagy átlagnál. Igen ám, de szereplőink még fiatalok, fejlődésben lévő lélekkel, és kiforratlan személyiségjegyekkel, ami determinálja is nekünk a célirányt. Fogj meg két sérülékeny fiatalt, kutyuld jól össze őket, és ha minden jól megy, két érett felnőttet kapsz - vagy legalábbis két olyan fiatalt, akik jó irányban haladnak a felnőtté válás útján.
Egyik fiatal problémája sem elhanyagolható.
Colt a lázadó - igen a változatosság kedvéért Ő az a tömegtől eltérő, mégis egy elég népes számú tömeget képviselő fiatal, aki azzal próbálja meg feldolgozni élete nehéz kanyarját, hogy igyekszik magasról tenni az Őt megítélő, szintén nagyobb számú taggal rendelkező tömegre. Senki nem hibáztathatja hányavetisége miatt, hisz ifjonc mivolta ellenére nem kisebb problémával kell megküzdenie, mint édesanyja közelgő halálával. A srác bárki szimpátiáját elnyeri rekordidő alatt, mert mindannak ellenére, hogy kívülről figyelve egy drogdíler, tetoválással, nemtörődömséggel, és nem kevés önbizalommal, addig ugyanezen srác rendszeresen látogatja az anyját, mindent megtesz azért hogy boldoggá tegye, és a dílerkedés is csak azt a célt szolgálja hogy a kezelést, és minden más felmerülő igényt biztosítani tudjon a hozzá legközelebb álló személy számára. Tudja hogy az édesanyja állapotán már nem lehet segíteni, mégis a legutolsó percig ragaszkodik ahhoz a reményhez, hogy hátha mégis. Ha megpróbálunk belegondolni abba, milyen lehet egy olyan személy élete, akinek egy közeli rokona haldoklik, csakhamar rádöbbenünk két dologra:
1, mennyire szerencsések vagyunk;
2, annak a személynek, akinek végig kell néznie egy általa nagyra becsült, és mélyen szeretett személy haláltusáját, annak vajmi keveset fognak jelenteni a hétköznapi csipcsup problémák. Az nem fog órákat tökölni azon, hogy milyen ruhát vegyen fel, nem fog azon járni az esze, hogy most a csoporttársának tetszik-e, avagy sem, nem az lesz a központi kérdése az életének, hogy mi van ha esetleg kirúgják, vagy elhasal egy vizsgán... Ezek a bajok, egy ilyen helyzetben, nagyon hirtelen jelentéktelenné válnak.

Hősnőnknek is megvan a maga kis válsága. Nagyon kicsi volt még, amikor az édesanyja eltűnt. A szabados életű anyuka, akkor sem remekelt éppen, amikor a lánya mellett volt, de azzal hogy nyoma veszett, elindított hősnőnkben egy kisebb pánikrohamos lavinát. Hölgyikénk nem bírja az olyan helyzeteket, ahol úgy érzi leselejtezték - nem bírja, mert az érzelmei azt diktálják neki, hogy az anyja eltűnését is, ugyan akaratlanul, de Ő idézte elő. Igen, van olyan pszichológiai reakció az elhagyott gyerekeknél, miszerint önmagukat hibáztatják szüleik válása, eltűnése miatt. Hát hősnőnknek ez a kereszt jutott.

Történetünk azzal kezdődik, hogy szerencsétlen lánykánk in flagranti kapja a szerelmét, és ez nem tesz jót az önbecsülésének, és a pánikrohamainak sem. Aztán kiderül, hogy Colt, és a kedves, megcsalásra hajlamos ex nem szívlelik egymást. Ötlet: kérjük meg a morcos, kissé antiszociális srácot, hogy játssza el a kedvesünket, hátha ettől agybajt kap az ex. Ha mégsem, akkor is tiszta haszon, hogy mindenki azt látja, hogy egy csúcskinézető faszival vigasztalódunk... Hát igen. Pár bejegyzéssel, és néhány hónappal korábban én sem voltam rest azt ecsetelni, hogyan maradjon egyenes egy lány gerince, egy ronda szakítás után. Emlékeim szerint én is azt vallottam, hogyha már végképp veszett a helyzet, akkor forduljunk rendkívüli eszközökhöz. Igaz, én egy kicsit jobban leragadtam hősnőnknél, mert én csak odáig merészkedtem, hogy kérjük meg egy jó barátunkat, hogy játssza el a hősszerelmest, akinek minden gondolata körülöttünk forog... De - és igen ez egy elég nagy "de" - ismerve magamat, hogyha arról lenne szó, hogy nincs kéznél egy jó barát sem (és hősnőnknek nincs egy sem), akkor én sem hezitálnék egy pillanatig sem, és abból főznék, amim van. Szóval megértjük hölgyikénket, át is érezzük a dilemmáját, még ha az a dilemma nem is vetekedhet egy haldokló szülővel.

Aztán ezek a fiatalok - ahogy az előre gondolható is - szépen, lassan egymásba habarodnak. És ahogy az lenni szokott, először csak egy viszonykát engedélyeznek magunknak... Persze mi olvasók már ekkor tudjuk, hogy ebből a viszonyból semmi perc alatt lesz majd nagybetűs szerelem. Fiataljainknak ez azonban közel sem ennyire egyértelmű, Ők még lefutják a maguk tiszteletköreit. Persze a nagy szerelem csak akkor valósulhat meg, ha hőseink beengedik egymást a sáncaik mögé... Persze, mi olvasók tudjuk, hogy ez is be fog majd következni... És így tovább, és így tovább...
A történetbe nem mennék nagyon bele, mert egyértelmű az egész, az olvasónak csak annyi teendője van, hogy végigmegy azon a lineáris úton, amit a kezdeti paraméterek meghatároznak.
És a történet mégis jó. Még akkor is, ha egyértelmű. Jó, mert könnyen át lehet érezni, és jó, mert nagyon ügyesen játszik az olvasó szimpátiájára, és érzelmeire. Amikor - kicsi spoiler - Colt édesanyja haldoklik, majd amikor meg is hal, az olyan szépen lett levezetve, annyira szépen lett megfogalmazva, hogy szégyen, nem szégyen, de én úgy sírtam rajta, mint egy csecsemő. Nem volt túl érzelgősre véve, nem volt felszínes... teljesen reálisnak volt tekinthető. És a realitás a barátom, ugyebár...
Ami még profi munkává varázsolja a könyvet, az a kb. minden harmadik-ötödik oldalon előforduló egymondatos életbölcsesség - nem, nem a képeslapos fajta, hanem az a vérkomoly, elolvasás után "na b@ssz@ meg" életérzést előidéző fajta (igen, ezt szoktam én "tartalomnak" hívni).

Tudjátok mi a véleményem az E/1-ben írt könyvekről... Ezzel kapcsolatban kicsit helyesbíteni szeretném magam. Semmi kifogásom nincs az E/1-ben írt könyvek ellen, amennyiben az író mindkét fél oldalát bemutatja. A játszma is egy a szereplőváltogatásos E/1-es történetek közül, és mint ilyen, tökéletes munkának tekinthető - oké, ehhez kellett az is, hogy az írónő jól tudja szemléltetni, hogy a két fiatalja két külön személyiség is (akik az elején elég drasztikusan el is térnek egymástól), és hogy jól tudja alkalmazni a különbözőségeiket. Gratulálni tudok Nyrae Dawn-nak, mert a megálmodott szereplői a legvégső fordulóig hűek önmagukhoz, következetesek még a hülyeségben is.

Összességében elmondhatom, hogy nekem nagyon tetszett ez a kis, romantikus szösszenet. Nem irritáltak a szereplők, volt érdemi mondanivalója a könyvnek, és elérte nálam azt, amit el kell egy ilyen jellegű könyvnek: átéreztem a szereplők boldog és kevésbé boldog pillanatait is. Merem ajánlani mindenkinek, aki szereti az ilyen jellegű könyveket.

Értékelés: 8 pont


Tovább...

2014. július 27., vasárnap

Disztópiák, disztópiák, disztópiák... és egy kis lakásfelújítás

0 megjegyzés

Össze sem merem számolni hány hét rádiócsend után sikerült újra megragadnom a notimat. Hány hosszú nap, és óra volt szükséges ahhoz, hogy végre újra itt lehessek Veletek! Mondanom sem kell, hogy a sorsszerű elvonás okozta visszafojtott közléskényszer, most remegő kacsókat eredményez, illetve lányos zavart, mivel azt sem tudom hol is kezdjem...
Mivel ez még mindig egy könyves blog, így illene könyvekről írnom - amit meg is fogok majd tenni - de rendkívül szokatlan módon - hahaha - indításképpen mégis inkább néhány személyes gondolatot vetnék papírra.
Elsőként rögtön egy jó tanács:
Te, aki arra vetemednél, hogy otthonodat kuckósabbá tedd, jól gondolád meg eme röpke eszmei felvetést, mert nem tudhatod milyen istentelen erők karmai közé keveredhetsz! Gonosz ismeretlen hatalmak növekednek ennek a homályzónának a bugyraiban, olyan elátkozott tárgyakkal, amiknek már neve is elrettentő! Ott van például Rigips, aki azzal csábítgat, hogy faladat egyenessé, és széppé teszi, aztán megátkoz majd egy olyan eszközzel, melynek neve "a spakli". "A spakli" kegyetlen! Nem ismeri a tréfát! Lehet akármilyen széles, akármilyen formájú, ami biztos, hogy előszeretettel áll bele az élével a tenyeredbe... vagy a combodba... esetleg a nyaki ütőeredbe - ez utóbbi már sejtet némi szándékosságot. Aztán létezik még Héra, aki elsöprő erejű az istenek közt! Nem olyan elsöprő erejű, mint Poli-Farbe Platinum, de közel leledzik hozzá. Első istenségünk a fehérré varázsolás művésze - elvileg, gyakorlatilag én képes voltam neki olyan okkersárga falat mutatni, amibe beletört a bicskája a lelkemnek. Utóbbi istenségünk viszont - mint neve is hirdeti - erős, tartós személyiség... teljesen addig a pillanatig, míg egy böhöm nagy, kb. nyolcvan kilót nyomó tálalóval neki nem szaladsz, mert akkor rögtön megjelenik az örök életigazság: semmit nem ér a szép fal, ha buldózerrel támadnak...
Aztán ott van még a palettán a kissé szerény, kissé visszahúzódó Csemperagasztó, aki ha igazán lendületben van - mint utóbb kiderült - képes beintegrálni magát egy vasbetontömb molekuláiba (konkrétan helyenként szikrázott a falam, amikor megkíséreltük leverni a csempénket... A csempe az egyszer egy centis darabokban le-lepattant, a ragasztó viszont... az se előre, se hátra. Drága festőm felajánlotta, hogy hoz egy ipari vésőt, de leszavaztuk az ötletet, arra hivatkozva, hogy az egész társasházat nem kívánjuk újraépíteni). Szóval Csemperagasztó barátunk egy szóval remekül jellemezhető: ádáz.
De semmi nem érhet fel a legveszélyesebb, és legfurfangosabb hatalomig, méghozzá az emberi elméig! Mert mi ökrök, kitaláltuk, hogy legyen terméskő a falon díszítésnek. Nem terméskő mintás csempe! És nem is terméskőmintás tapéta! Nem! Mi úgy határoztunk hogy "back to nature" alapon, teleaggatjuk a falat szépen csillogó terméskövekkel! Hát, mondhatom... egy bohózatba beillett volna, amit leműveltünk ezekkel a KÖVEKKEL... mert bárhogy nézem is... ezek csak KÖVEK.
Szóltam kedves barátomnak, hogy ugyan, ha nincs jobb dolga - mert miért is lenne - jöjjön már el velem terméskövet venni. Én balga, meg voltam győződve arról, hogy bemegyek a telepre, odaállok a kövekhez, és azt mondom majd: kérek ebből 16 négyzetmétert! Ezzel szemben: bementünk a telepre, és láss csodát! - íme kismillió fajta-féle kő, kisebbek, nagyobbak, sötétebbek, világosabbak, vastagabbak, vékonyabbak. Ami tudvalevő rólam, hogy egy kicsit analfabéta vagyok ha a lakáshoz kell színeket, anyagokat választani... Még anno az első körben bordó csempét vettem a fürdőszobánkba - szó se róla gyönyörű a fehér-bordó fürdőszoba, csak nem feltétlenül nyerő ötlet egy olyan férj mellé vörös árnyalatot választani, aki keveri a zöld és a vörös árnyalatait... Erre fel elmentem járólapot venni a padlóra... Nem fogjátok kitalálni, de sötétbarna színű, enyhén bordó behatással rendelkező járólapot vásároltam... Ez van. Bordó-fixált vagyok...
Na de, kanyarodjunk csak vissza... Szóval ott álltam a sok KŐ előtt, bambán, totálisan fogyatékosnak érezve magam, miközben a KÖVES fazon - az eladó - reménykedő pillantásokkal méregetett, homlokán felszaporodó ráncokkal, amikor is leesett neki a tantusz: ennek a libának lövése sincs arról, hogy mit is akar! Szerencsémre nagyon kedves volt az ürge, meg a barátom is, mert relatíve hamar - olyan 30 percnyi tökölés után - sikerült kiválasztani azt a KÖVET, amit végül is feltettünk a falra. Mondja nekem a festőm, a drága - aranyba kellene önteni a hapsit, és énekekbe kellene foglalni a nevét - hogy vegyek öt kiló fugát... Aztán feljött délután, és kisebbfajta hisztérikus röhögőgörcsöt kapott, amikor meglátta milyen vastag a terméskő. Mint utóbb kiderült, annak a kifugálásához, nem öt kiló, hanem öt tonna fugára lett volna szükség. Magyarul lassan már ott tartottunk, hogy a mi kis díszítési elgondolásunk többe került volna, mint maga a lakás amiben élünk. De sebaj! Máshol is hézagolták már ki a terméskövet csemperagasztóval, akkor mi miért ne tegyük? Work in progress, én pedig nagyon gyorsan kezdtem magam úgy érezni, mint aki kiköltözött Lillafüred valamelyik pofás kis sziklás zugába. A poén: a konyhába mozaikcsempe hatású csempe lett felrakva a bézs minden árnyalatában... Következmény: nem, ez nem Lillafüred, hanem a Barlangfürdő... lakáson belül.
Kiválasztottuk a konyhabútor színét... Ejj, de szép is lesz! Csak azzal nem nagyon számoltunk, hogy a sok sötétbarna, és rengeteg fa anyag, majd elviszi rusztikusba a hatást. De nincs ok az aggodalomra! Majd a fal színével kompenzálunk! Kell egy világos árnyalat, és minden szuper lesz! Egyetlen kikötésem volt csupán: sárga falat nem! És milyen lett a fal? Jácint... Ami amúgy a természetben szinte minden színben és árnyalatban előfordul, de nem úgy az előszobámban! Mert ott ugyanis sárga...
És ha már ott tartunk, legyen már boltívünk is! Mert anélkül nem élet az élet- tuti fogom még szidni, amikor majd szeretnék egy nagyobb valamit ki - vagy bevinni a szobába, és nem fogok elférni a csodálatosan gyönyörű boltívünk alatt...
És akkor ha már így felfordítottunk mindent, a konyhabútor is lehetne olyan, amilyet mi szeretnénk... Ergo fordítsuk el a csap lefolyóját a másik falra... Meg ha már ennyire benne vagyunk, akkor az új gáztűzhelybe is illő volna befecolni... Vagyis nem főzünk egy hónapig!
Kényelmes fürdőszoba kellene? Szeretnél egy porral hintett nap után, úgy rendesen megtisztálkodni? Hát menj a szomszédba, vagy ahová akarsz, mert naná, hogy a WC és az egész lakás főcsapja is ereszteni kezd! Hívd ki a szakit, aki fél napon keresztül fog majd azon elmélkedni, hogyan cseréljen ki nálad egy csövet anélkül, hogy a WC mögötti falat, ami mögött ott halad a lefolyócsövek arzenálja, ne kelljen kibontani.
Cirka két hét leforgása alatt hatvan adagnyi mosnivalót sikerült felhalmoznunk - így utólag már csak azon csodálkozom, hogy a mosógépünk miért is nem döglött be...
És mivel már amúgy is nyakig merültünk a szószba, akár ki is lehetne lomtalanítani... El nem tudjátok képzelni, mi mindent lehet találni egy lomosban... vagy egy pincében. Én például a pincénkben munkásbakancsot, és bányászsapkát is találtam... Meg WC ülőkét... Két darabot is... Még jó hogy csak egy WC-nk van - amin amúgy van már ülőke. Biztos ami tuti, mindenki felhalmoz valamit. Mi a WC ülőkékben utazunk. Mily hasznos is lesz ez majd egyszer! Illetve azt is elárulhatná nekem valaki, hogy egy egygyermekes családnak, ugyan mi szüksége van három különböző színű, formájú, és méretű bilire... Vicces fogalomzavaraink lehettek anno a gyermekek szobatisztaságra neveléséről. És végül, de nem utolsó sorban rá kellett ébrednem arra, hogy tipikus példája vagyok a "nincs egy holmim, amit felvegyek!" női rétegnek, annak ellenére, hogy még a fülemen is ruhák lógnak...
Röviden: marha tanulságos alig két hónapon vagyok túl. Múlt hét szombaton jutottunk el odáig, hogy végre minden ragyog a tisztaságtól. Az igaz, hogy a kisebb szobánk egyik fala még nincs kijavítva, és hogy az ajtóink még nem lettek lefestve, de a legnagyobb munkán már túl vagyunk.
A takarításnál kaptam a második ideg-összeroppanásomat... Két dolgot gyűjtők, valami nagyon beteg szenvedéllyel: kagylókat, és hűtőmágneseket. Tény: egy idióta vagyok, hogy ilyen apró-cseprő bizgentyűkkel veszem magam körül. Valami zsigeri szinten bénító élmény több tucat ilyen, meg olyan kagylót letörölgetni, meg kagylós ékszertartót, meg kagylós fali díszt, meg kipucolni egy kagylós-köves szobaszökőkutat... Rémálmaimban is kagylók kergettek hosszú éjszakákon keresztül... És az a rengeteg por! Ha van valami, ami halálos ellenségem, akkor az a por. És itt volt por! Minden mennyiségben! Bokáig lehetett gázolni benne!
A csempe leverés következtében megint előjött a könyökömben, és a csuklóban az ízületi gyulladásom - röhej, hogy harminc évesen ilyen kínjaim vannak, az meg még inkább hogy még rá sem tudom fogni a dolgot mondjuk a teniszre... vagy valami másra.
De a lényeg mindig a végeredmény! És a végeredmény az az, hogy lett egy igazán szép előszobám, és konyhám, aminek hangulata valahol a Sziklás-hegység, és egy ír kiskocsma keresztmetszetén mozog... Tehát én már otthon is érzem magam benne. Plusz a kagylók, ugyebár...
És akkor ennyit erről a témáról, mert tudvalevő, hogyha egyszer én kinyitom a számat...! És tévedés azt hinni, hogy a glettelésről nem tudok több óráig tartó litániát produkálni...
Még mielőtt egy laza csuklómozdulatot követően, el nem hagyta a szám az a mondat, hogy "ugyan már, hisz csak a vezetékeket kell a falban kicserélni...", éppen azt terveztem, hogy szépen kifilézem Veronica Roth Divergent trilógiájának második, illetve harmadik részét, illetve hogy szintén górcső alá veszem Lauren Oliver Delírium trilógiájának második, és harmadik részét. Eredetileg úgy terveztem, hogy mindegyik könyvnek külön bejegyzést fogok szentelni, de ez az idea rögvest elmerült a süllyesztőben, amikor is elhagyta a számat a fent említett mondat... Még csak nem is az időhiány sarkall most arra, hogy ezen könyveket egy körben véleményezzem, hanem az, hogy... és akkor ide kell a tábla:





A két történet egy ponton metszi egymást. Mindkettő csont nélkül beleillik az "így kell elfuserálni egy marha jó történetet" csoportba. És ez a tény akkor válik vérlázítóan dühítővé, ha a harmadik rész végén derül csak ki. Hisz ha a kezdetek merészen felfelé ívelő tendenciát mutatnak, ha adott az érzés, hogy remegve várjuk a folytatást... nos akkor ebből a magasságból pofára csattani meglehetősen fájdalmas élmény. Mi több, meglehetősen idegölő is.

Veronica Roth: A lázadó/ Veronica Roth: A hűséges (2013/2014)

Miután elolvastam az első kötet, az volt az álláspontom, hogy olyan precíz munkát tartok a kezemben, ami annyira ritka, hogy nem is nagyon lehet viszonyítani máshoz. Nekem eddig a csúcsok csúcsa disztópiák terén Az éhezők viadala volt, és mivel ott Collins az utolsó pillanatig fenntartotta a figyelmet, valamiért meg sem fordult a fejemben, hogy egy trilógiát menet közben is el lehet szúrni. A Divergent annyira sok potenciált hordozott magában, hogy fel sem merült bennem, hogy a sok adott lehetőség ellenére az írónő ki fog siklani. Mély fájdalmamra... hát sikerült neki kisiklania.
Elmentem megnézni moziba a filmet, és bevallom őszintén, nekem mint olyan egyénnek, aki olvasta a könyvet, az adaptáció vérszegénynek, sziruposnak, és langyosnak hatott. Ezzel szemben azt tapasztalom, hogy akik nem olvasták a könyvet, azok egész élvezhető alkotásként tekintenek rá - meg tudom érteni, aki nem olvasta a könyvet, az nem tudhatja milyen a könyv alaphangulata, mennyivel szürkébb, és baljósabb, mint a filmé, és nem utolsó sorban, hogy mennyire meg lett helyenként kozmetikázva a film a könyvhöz képest. De sebaj! Ha adott egy jó történet, ami könyvként már olvasható, ugyan ki akarna hosszabb távon olyan kérdésekkel foglalkozni, hogy a sztoriból forgatott film mennyire laposka?
Ebből kiindulva vehemensen, és lelkesen cuppantam rá a folytatásokra... Hogy aztán a második kötet durván egyharmadánál már sikítva tépjem csomóstól a hajamat.
Szóval igen... A mi kis ártatlan Önfeláldozóként nevelkedett elfajzottunk, egy kényszerhelyzet hatására lepuffantja az első kötet végén az egyik barátját, Will-t. A megszokott, és normális társadalmi rend megbomlik, és ha tetszik, ha nem, a helyzet háborúba torkol. Gerlepárunk apástól, testvérestől kimenekül a városból, és a Barátságosaknál keres menedéket. Valamiért nekem megint sikerült magamból kiindulni, és azért a következő fix pontokkal operáltam:
1, Adott egy jó faszi, aki szeret, és akit szeretek - mindketten élünk, és bár a helyzet szar, valakinek még ez sem jött össze.
2, Meghalt az anyám, meghalt az apám, van veszteségem dögivel, de pont azért mert az anyám erős jellem volt, és pont azért, mert mindketten azért haltak meg, hogy engem megvédjenek, hogy én élhessek, én már csak azért is be fogom bizonyítani magamnak (és mindenki másnak is), hogy érdemes voltam/vagyok az áldozatukra. Ja igen, nem elfelejtendő: a testvérem még él, ergo már megint beljebb vagyok valamennyivel, mint néhány szerencsétlen. És igen, az sem elfelejtendő, hogy egy HÁBORÚBA csöppentem!
3, Kismillió kérdés leng körül, ami a saját személyiségemet is érinti, illetve a szüleimet is, hovatovább mint utóbb kiderül az egész a társadalmat... Bennem munkálkodna némi tudni vágyás a válaszokat illetően... De ez én vagyok! Nem Tris...
Tris-t egyetlen központi probléma foglalkoztatja csupán, méghozzá az, hogy megölte Will-t. Meg hogy amúgy is milyen pocsék ez az egész helyzet, meg Ő maga is, meg amúgy is... Így nem tesz mást csak saját búbánatában agonizál, jó mélyre lovalva magát ebbe a mondvacsinált krízisbe. Azért mondom, hogy mondvacsinált, mert az első harminc oldalon lezajló ilyetén megnyilvánulások, még ébreszthetnek szimpátiát, de ha a dolog már kétszáz oldalon keresztül zajlik, akkor egyetlen érdemi gondolat fogalmazódik csak meg az olvasóban, méghozzá a következő: valaki lője már le ezt a libát! Ha halni kíván, hát haljon meg! Lehetőleg minél hamarabb... És vicc, de ez a kérés hiba nélkül teljesül is - de erről majd később.
Szóval ott állunk, nyakig merülve a halálvágyba, az öngyilkos küldetésekbe, és Tris saját kis agyi labirintusába, ami egyenesen hozza a következő problémát: az elhidegülést. Mivel Tris úgy hiszi, hogy a fájdalma csak és kizárólag a sajátja, így elzárkózik Tobias elől is, aki egy ideig próbálkozik, majd szép, kedves szavakkal ultimátum elé állítja hősnőnket. Tehát, még az eredetileg élvezhető, és jól felépített romantikai szál is inogni kezd. Ezen a ponton én már ott tartottam, hogy félbehagyom a könyvet. De erős ember lévén - és mivel már olvastam ettől jóval rosszabb könyvet is - tovább erőlködtem.
A csoport nélküliek vezetőjéről kiderül, hogy nem más mint Tobias anyja. Hőseink közt itt megint mélyül egy kicsit az árok, mert Tris nem találja meg a leendő anyósával a közös hangot... Tobias hezitál, hogy most bízzon-e a rég nem látott mamában, vagy sem... Aztán totálisan felborul a rend. A csoport nélküliek kiharcolják maguknak az autonómiát, ami még nagyobb anarchiát eredményez. Újra menekülünk, méghozzá a kerítésen messze túlra, ahol fény derül majd a nagybetűs IGAZSÁG-ra.
És ezen a ponton kaptam én az első agyérgörcsöt, illetve itt indult először habzásnak a szám.
Volt az a sorozat pár évvel ezelőtt, aminek az volt a címe, hogy Lost. Lezuhan egy repülő egy elvileg lakatlan szigeten, ahol a túlélők nagyon sok furcsaságot tapasztalnak. A szigetet nem tudják elhagyni, és minden jel arra mutat, hogy valamilyen természetfeletti erő tartja a markában őket. Én végignéztem azt a sorozatot. Először azért követtem, mert érdekesnek találtam. A végén pedig már csak azért, hogy megtudjam, mi is van a szereplőkkel tulajdonképpen. Ufó rabolták el őket? Kormánykísérlet akaratlan résztvevői? Valamilyen isteni hatalom szórakozik velük? Vajon mi a tücsök történhetett velük? Mi lehet a központi motívum?
Az alkotók addig spanolták a nézőket, addig csűrték-csavarták a szálakat, hogy mire a befejezésig jutottunk, bármit mondtak volna az vérszegénynek hatott volna. Egyrészt mert mindenki, aki belemerül egy sorozatba - legyen az könyv, vagy film - egy esetleges nyitott kérdés esetén, automatikusan konspirálni kezd. Megvitatja magával a lehetőségeket, kizárja azokat az opciókat, amik ezért vagy azért nem logikusak. Lehet hogy megvitatja a kérdéseit a barátaival is... És ha túl sokáig húzódik a nyitott kérdések megválaszolása, akkor teljesen mindegy mi lesz majd a válasz, már senkit nem fog váratlanul érni, mert nagy a valószínűsége annak, hogy a sok tanakodás közben már felmerült, mi több kivesézésre került a végső nagy igazság is. Itt lép képbe az időzítés. Ha valaki történetet ír, annak figyelnie kell arra, hogyan, és mikor adagolja az információkat, illetve hogy mikor lebbenti fel a fátylat. Ez megint olyan, mint megírni a tökéletes szimfóniát. Következetességet igényel, odafigyelést, átgondolást. Meg kell ismerni a saját kis történetünk gyenge pontjait, ki kell dolgoznunk, át kell vizsgálnunk, szerkesztenünk, minimalizálva az esetleges logikai bakik lehetőségét, és úgy kell az irányjelző zászlókat leszúrnunk, hogy az olvasó úgy érezze, nincs vezetve, hogy meg legyen arról győződve, hogy azért tudja azt amit tud, mert kikövetkeztette. Ha az irányjelző zászlócskák túl sok információt adnak át, akkor bukik a történet. Ha nem adnak át eleget, akkor is bukik a történet. Ha túl sokáig húzzuk az időt, és nem adunk egyenes válaszokat időben, akkor a figyelem bomlásnak indul, és az olvasó lehet hogy elindul olyan szálakon is amiken nem kéne, vagy túl korán indul el azon a szálon. Ha túl hamar térünk a lényegre, akkor pedig összecsapottnak hathat az egész, illetve elveszti a teljes sztori a varázsát. Veronica Roth a felsorolt hibák közül, szinte mindet elköveti, méghozzá példásan. Nem ad megfelelő mennyiségű információt, amit ad azt se jókor adja... Felturbózza a kedélyeket, de a sok féligazság, és rejtélyes félmondat miatt, az ember agya olyan száguldásba kezd, amit még a kengyelfutó gyalogkakukk is megirigyelne. És mire eljutunk a nagy igazságig, nem telik többre az embernek, csak egy nagy adag hümmögésre, illetve egy zsibbadt érzésre, ami olyan hangzatos gondolatfoszlányokkal van tarkítva, mint az "ennyi?", meg a "most mi van?", illetve a "na ne már!". Ettől már csak az a jobb, ha a konfliktus középpontját úgy építi fel az író, hogy túlkomplikálja, olyan zseniálisan, hogy az olvasó szépen lassan elkezd belezavarodni. Veronica Roth e mellé a jellemző mellé is tehet egy méretes nagy pipát.
A helyzet a következő...
A falon/kerítésen túl a nagyvilágban hőseink belebotlanak az emberiség egy másik csoportjába, akik rendelkeznek a tudással. És itt kezd a dolog érdekes kacifántokat hozni. Megtudják, hogy valamikor régen genetikai kísérletezésbe kezdett a társadalom, mert miért ne. Ennek a genetikai kísérletnek az lett a következménye, hogy megszülettek azok az egyedek, akik bizonyos szempontból tökéletesítettek, de más szempontból sokkal agresszívabbak is.
Első logikai baki: 
Legjobb tudomásom szerint mi emberek nem kezdünk bele úgy tömeges genetikai kísérletbe, hogy ne mérnénk fel előtte, mik lehetnek a hosszútávú következmények. A tudományos világ jelenlegi álláspontja szerint, ha engedélyeznék is egy ilyen kísérlet megindítását, azt először egy tesztcsoporton hajtanák végre, mondjuk 20 egyeden. Megfigyelnék a teljes kísérletet a kezdetektől a végig, és ha valami rendelleneset tapasztalnának, bármennyire embertelen is, de leállítanának az egész folyamatot. És mindent dokumentálnának. A könyv álláspontja ezt teljesen megkerüli. Genetikailag manipuláltunk, szarul sült el a dolog, és mint a Skynet a Terminator-ban, úgy a genetikailag kiszuperált egyének is fellázadtak, és íme háború.
A következő lépés a történetben, hogy a háború vége az lett, hogy békekötés után a genetikailag elfajzott egyéneket különböző kísérleti telepekre deportálták - igen, ilyen telep Chicago is, ahol Tris felnőtt.
Második logikai baki:
Igazán levezethette volna az írónő hogy ez konkrétan hogy is zajlott, mivel az elmondása szerint a manipulációtól mentes emberiség majdnem kihalt ebben a háborúban, amiből én arra következtetek, hogy a genetikailag módosítottak voltak többen. Egyik reggel a túlnyomó többségben lévő ádáz, és agresszív ellenség úgy döntött, hogy köszöntem, ennyi elég volt? Nem akarok több háborút, mert már unalmas! Inkább zárjatok be! Majd fütyörészve beslattyogtak néhány elektromos kerítés mögé...
Azt is elmondják Triséknek, hogy azért kellett az öt alapcsoportos rendszer, mert így lehetett kordában tartani a társadalmat a kerítésen belül, illetve az is kiderül, hogy volt egy kísérleti telep, ahol nem vezették be ezt a rendszert, és ennek következtében az a telep rohamosan hamar össze is omlott, mindenkit ki kellett onnan menekíteni. Az azon a telepen élő genetikailag módosított egyéneket nem osztották be egy újabb kísérletbe, hanem visszaintegrálták őket a társadalomba.
Harmadik logikai baki:
Mi van? Az egész kísérleti telepes konstrukció azért született meg, hogy meg tudjon tisztulni az emberi génállomány, és ennek ellenére teszünk erre magas ívből, és egy véres háború után hagyjuk, hogy akik majdnem kiirtottak bennünket, odaköltözzenek a szomszédunkba?
Másik: ha azt a kísérletet le tudták állítani, mert a bennlakók elkezdték egymást halomra, ölni, akkor a chicago-i kísérletet miért nem? Hát azért nem, mert az olyan buli... Nézhetjük 24/7-ben ahogy emberek gyilkolják egymást. Popcornt ide! Trisnek meg annyi erre az első reakciója, hogy "hát jó". Azért nekem lehet hogy egy kicsit felcseszné az agyvizem, ha kiderülne, hogy az anyám, és az apám, meg sok más szerettem is azért halt meg, mert egyesek úgy gondolták, hogy ugyan beavatkozhattak volna, de mégsem tették, mert... mert hát... mert csak. Rém épületes kigondolás.
Arra is fény derül továbbá, hogy Tris nem elfajzott - legalábbis a normális genetikai kóddal rendelkezők szerint. Tris egyszerűen csak normális. Azért lehet több csoporthoz is kötni, mert megtisztult a genetikai állománya, emiatt pedig mindenki boldog, merthogy így már el lehet kezdeni kimenekíteni az "elfajzottakat". Hogy arra senki nem gondol, hogy vajon azok akik a kerítésen belül élték le eddig az életüket, mit fognak majd szólni ahhoz, ha egy háború után, mosolygós tudósok tucatjai elkezdik elmagyarázni nekik, hogy nem vagy te "elfajzott"... Sőt! Pont az van hogy tökéletes vagy! Épp ezért gyere velünk, mutatunk neked egy másik életet! Aki meg nem tisztult ki eddig, az így járt...
És csak hogy ne legyen ennyire egyszerű, képbe kerül még egy alternatíva: az elfajzottnak látszó, de mégsem elfajzott egyed - ilyen például Tobias. Ugyan a tesztjei arra utalnak, hogy elfajzott, gyakorlatilag, és genetikai állományát tekintve mégsem az.
Én pedig még mindig ott tartok, hogy: MI VAN?
Persze ez a kín is elindít egy lelki dilemmát. Mire Tris eljut odáig hogy mégsem akar meghalni, addigra Tobias kerül válságba, először az anyjával, majd amiatt, hogy nem illik bele Tris tökéletes kis világába.
Aztán, hogy még egy kicsit bonyolultabb legyen, Roth még azt is beleteszi a történetbe, hogy a társadalomba visszatelepített genetikailag módosított emberek (tudjátok, akiknél nem vált be a kísérleti telep... szóljatok ha kezd zavaros lenni), nem igazán tudják megemészteni azt hogy hibásak. Merthogy nem is hibásak... De ez rohadt jó kiindulópont ahhoz, hogy a kinti társadalmon belül is kivirágozhasson egy konfliktus, egy lázadás... Konklúzió: Roth világában annak sem jó, aki a kerítésen belül van, de annak sem aki kívül.
Ezen a ponton, én már meg sem kíséreltem azonosulni ezzel a valósággal. A főszereplők reakciói elkezdtek hiteltelenek lenni, a történet elkezdett olyan fordulatokat venni, amiktől jobbára csak gúvadtak a szemeim. A sok lelki katyvasz untatott, és már az sem győzött meg, hogy egy-két központibbnak tűnő szereplő feldobja a pacskert -. ami újabb lelki dilemmákhoz vezet.
Ebből következik, hogy mennyire nem voltam a lelkes a harmadik rész első oldalának a felütésénél.
A harmadik kötethez sok hozzáfűznivalóm már nincs. Nagyjából ugyanaz zajlik ott is tovább, mint a másodikban, nagyjából ugyanazon a minden profizmust nélkülöző szinten. Persze a slusszpoén az a történet vége... Tris halála. Összefoglalva: végigszenved az ember több száz oldalt, vakargatja a fejét, néha kínjában vagy röhög, vagy sír, és akkor még a boldog végtől is meg van fosztva...
Veronica Roth saját bevallása szerint direkt építette fel így a sztorit, Tris karakterében is azért ennyire gyakori a halni vágyás, mert ki is nyírja a végére... Szerintem inkább az az igazság, hogy az első könyvvel az írónő túl magasra helyezte a lécet, és ahhoz hogy valahogyan szinten tartsa azt, a rendkívüli megoldásokhoz kezdett hozzá-hozzányúlni. Azért sem hiszek - többek közt - a történetvezetés tudatosságában, mert ahhoz túl következetlenül építkezik Roth. Amit nem tud megmagyarázni, azt nemes egyszerűséggel megkerüli, igyekszik elterelni róla a figyelmet, de ezt sajnos egy szemfülesebb olvasó azonnal észre is veszi. Aki pedig nem itt akad el, az a történet végső motívumán - a hősnő halálánál- fog nemtetszően fölmordulni. Az egyetlen szerkezeti tudatosság, ami megmutatkozik, az a Tris személyiségét körülölelő hármas tulajdonság. Az első körben inkább a Bátraké a főszerep, itt megismerhetjük hősnőnk bátor oldalát. A második kötetben túlnyomó többséggel a Műveltek álláspontjával azonosul a főszereplőnk. A harmadik kötet - nyilvánvalóan a vége miatt - az önfeláldozásé. Mondjuk itt is feszül egy ellentmondás: Tris bátorsága az önfeláldozó-kényszerének köszönhető, abban rejlik az alapja, bár a mai napig nem tudom eldönteni, hogy ez bátorság-e avagy csupán csak hülyeség.
A végső érzésem pedig a trilógiával kapcsolatban, két nagy részre osztható:
1, soha többé nem fogom elolvasni - egyszer is sok volt;
2, ugyan nem szoktam ilyet mondani, mivel erősen ellenzem, de most mégis kimondom: remélem a filmkészítők a sorozat többi részét át fogják egy kicsit formálni, és nem fognak mereven ragaszkodni a könyvhöz.
Nagyon sajnálom, hogy ilyen élménnyel kellett "gazdagodnom" ezáltal a könyv által. Olyan erősen bíztam, reménykedtem, hogy ez most más lesz... Nem jött össze.

Lauren Oliver: Káosz/ Lauren Oliver: Rekvíem (2012/2013)

A Delírium, a trilógia indító kötete engem igazán meggyőzött. Nem az a sodró lendületű, nem is az a vérben tocsogó fajta volt, de szépen szisztematikusan építkezett, és a maga kis lassú ütemében igazán szép ívben férkőzött be a bőröm alá. Központi idegbajként itt a szerelem léte, nem léte szerepel, az az érzés a legpusztítóbb, így ezt akarják kiirtani a társadalomból. Persze itt is van kerítés/fal/kapu, annyi különbséggel hogy itt odaát a vadonban a Veszettek élnek, azok akik nem lettek megtisztítva a szerelemtől, meg úgy en bloc a heves érzelmektől. Lena a hősnőnk mégis összeszűri a levet egy Veszettel, Alex-szel, és kettőjük kapcsolata gerjeszti majd a későbbi problémák hadát. Az első kötet azzal zárul, hogy megpróbálnak megszökni Portland-ből, de menekülés közben Alex-et lelövik, nem marad nekünk más csak a kép, ahogy a srác mellkasán egyre nagyobb a vértócsa. Hát persze hogy egy ilyen finálé után az ember lánya úgy kap a folytatás után, mint akit kényszerítenek rá!
A második rész valami fenomenális. Felülmúlja az első részt. Technikailag két részre oszlik, egy "akkor"-ra, és egy "most"-ra. Miután Lena elszökik Portlandből, egy Veszett csoport megtalálja, meggyógyítja - merthogy a nagy menekülésben hősnőnk is megsérül -, és befogadják maguk közé - ez képzi a sztori "akkor"-ját. A jelenben Lena hamis személyazonossággal újra a társadalom aktív tagja, kémkedik New York-ban. Nem bonyolítanám agyon most a mesélést, így a lényegre térek. Van a társadalomnak egy befolyásos vezetője, aki foggal-körömmel harcol a megtisztulás mellett, és akinek van egy Lena-val közel azonos korú fia, Julian. A Veszetteknek is két csoportja létezik, az egyik része csak békében szeretné leélni az életét, kint a Vadonban, a másik rész azonban erőteljesen terrorista tulajdonságokkal bír, céljuk megdönteni a társadalom jelenlegi struktúráját. Egy ilyen kötelező jellegű tömeggyűlés alkalmával, a veszettek szélső csoportja támadást indít a jelenlévők ellen, és a nagy felfordulásban Juliant elvezetik a testőrei. Lena a fiú után ered, aminek az lesz a következménye, hogy mindketten fogságba esnek, egy cellában... Egy még ki nem kezelt fiú, és egy soha nem kezelt lány. El lehet képzelni a továbbiakat. Ugyan Lena szíve majd megszakad Alex hiányától, idővel képes lesz elfogadni a tényt, hogy a szerelme meghalt... És bár nem akarja egyikük sem, elkezdenek vonzódni egymáshoz. Julian karaktere nekem nagyon szimpatikus volt. Nem túl hisztis, kicsit zavart, de jószívű fickó, aki képes rugalmasan gondolkozni, ha a helyzet megkívánja. Tulajdonképpen a történetben ide-oda ugrálunk aközt, hogyan épült fel Lena a szökés után, hogyan épült fel a veszteségeiből, és aközt hogyan nyílik ki újra a szíve egy fiú iránt, és hogyan talál vissza újra a saját újára - persze ez mindazon idő alatt zajlik le, míg Julian-nel együtt menekülnek, szabadulnak. Bravúros! Nincs túlbonyolítva, következetes, megfelelően árnyalt jellemekkel. Ugyan itt is belerohanunk az olyan kérdésekbe, hogy ki a barát, és ki az ellenség, meg itt is napfényre kerül a Star Wars óta már legendássá vált "én vagyok az apád!" mondat pepitája... De egyszerűen nem zavart. Beleillet a sztoriba az összes megjelenő kacifánt. És bár Alex-et nagyon megkedveltem az első kötetben, a második kötet közepénél már Julian-nek szurkoltam, és minden elhalt tini idegvégződésem bízott abban, hogy hőseink meglelik egymás mellett újra a boldogságot. Van benne kis izgalom, kis szerelem, némi dilemma itt meg ott, mindenből kapunk egy keveset, és én olyan boldog voltam, hogy csuda, mire letettem a második kötetet. Le kell lőnöm az előre sejthető poént... Alex nem halt meg. Hát naná hogy nem! A kötet záróakkordjaként megjelenik, mi pedig megint benne leledzünk abban a csávában, hogy akkor gyorsan, ide nekem a harmadik részt is. 
Bevallom őszintén, engem ebben a történetben, még a sokat rágcsált szerelmi háromszög ténye sem ingerelt fel... eddig a pontig. Ahogy a harmadik részt elkezdi olvasni az olvasó, rájön arra, hogy minden, de minden, ami jó volt az első két részben, az itt semmivé foszlik. A befejező kötet nem szól másról, csak agóniáról, hogy vajon melyik srác is lesz a befutó. És mindez történik a legönzőbb, legnyávogósabb szemszögből, amit ember elképzelni képes. Halálra untam... De még talán ez nem is lett volna akkora baj, ha a végén a csattanó nagyot szól. Vagy ha szólt volna egyáltalán. De ennek a trilógiának konkrétan nincs vége. Elvergődtem az utolsó sorokig, aztán felvontam a szemöldököm. Mondom, ilyen nincs, nem lehet... Elképzelhető, hogy benéztem volna valamit? Ez nem trilógia? Lenne még egy része? Hát nincs! Miután a legmélyebb bugyrokat is átéljük Lena szemszögén keresztül, a "két pasi bukik rám, jaj melyiket is akarjam" témának, nem kapunk semmit. De SEMMIT. Alex szerelmet vall, Julian eltűnik egy harcban, és kapufa... Ennyi. Nem tudjuk meg hogy Julian életben marad-e, Lenatól egy annyi futja, hogy "remélem nem esett baja". Alex elmondja a monológját, majd balra el, és... És csapó. Vége. Nem tudjuk meg melyik pasit választja, sem semmi mást. Ha nagyon elvont művészlélek aggyal gondolkozom, akkor ezt értelmezhetném úgy is, hogy itt a szabadság a lényeg, a szerelem szabadsága, a választás szabadsága. De én nem vagyok ennyire elvont művészlélek! Ha már ráfordítok órákat egy szerelmes könyvre, aminek a központi motívuma is nem más, mint a szerelem, akkor ugyan engedtessék már meg nekem, hogy egy bazi nagy holtomiglan-holtodiglan szerelmet kapjak a végére, lufikkal, meg szivárványokkal, meg hatalmas elpukkanó piros szívecskékkel, és hát hogyne hogy mindezt a csöpögő romantika égisze alatt. Ezmiez? Három kötet... három hosszú kötet után kiszúrni az ember szemét egy ilyen befejezéssel. És ne legyek dühös! De dühös vagyok! Mi több... Egyenesen dühöngök! Mi ütött ezekbe az írónőkbe? Pfff...
Két disztópiából, kettő nesze semmi fogd meg jól...
Roth legalább annyiból kegyesebb volt, hogy már a második rész közepén elkezdte elbénázni a dolgokat. Oliver kitartott majdnem az utolsó percig.
Azt kell mondjam, mind a két könyv mumus. Mumusnak az olyan könyveket szoktam becézni, amiről azt hiszed hogy jó, mert hogy jó is, aztán jól el lesz rontva. A mumusok sok esetben rosszabbak, mint az eredetileg pocsék könyvek. A pocsék könyvektől nem vár el az ember semmit. A mumusoktól viszont igen, és ebben rejlik a gyilkos jellemük. Elvárás kontra totális hanyatlás, ebből születnek a legszebb pofára esések. Nem mondom senkinek hogy ne olvassa el ezeket a könyveket, mert akik szeretik az effajta szórakozást, vélhetően minden intő szó ellenére neki fognak szaladni ezeknek a könyveknek - ahogy én is tettem. Én csak a cserkészek nemzetközi jelszavával tudok jó utat kívánni, minden vállalkozó kedvű olvasónak: legyetek résen!

Értékelés:
Roth: A Lázadó 6 pont
Roth: A Hűséges 5 pont
Oliver: Káosz 8 pont
Oliver: Rekviem 5 pont
Tovább...

2014. május 13., kedd

Darynda Jones: Első sírhant /2013/

0 megjegyzés

Szóval voltak itt már vámpírok, angyalok, démonok és sok minden más is, de a Halál angyaláról még nem nagyon regéltek nekünk kedves íróink (regéltek már, csak legfeljebb nem így, nem ebben a formában...), és nem is én lennék én, ha nem cuppannék rá egy ilyen jellegű irományra. A könyv már megjelent egy ideje, én mégis hosszú hónapokig kerülgettem. Vonakodásom oka abban keresendő, hogy habár imádom a pararomantikus irodalmat, ott is voltak ám kisiklások szép számmal, és egy-két jól irányzott pofára esés után már óvatos lesz az ember... Átfogalmazva: gyáva voltam. Bevártam míg beérkezik néhány értékelés a könyvről, mert kezdtem már egy kicsit bosszús lenni amiatt, hogy komoly ezreseket dobálok ki az ablakon, emészthetetlen, minden ízében rossz, és komolytalan könyvekre. Meglepő módon ez a könyv a legtöbb helyen jó kritikát kapott, én pedig nagyon hamar eljutottam odáig, hogy ellentmondva a fenntartásaimnak, fejest ugrottam ennek a remeknek a megszerzésébe. És de jól is tettem ezt!



"Charley Davidson nyomozónő már 5 évesen beszélt a halottakkal. Sőt, az is megesett, hogy a halottak kértek tőle egy-egy apró szívességet, mint például igazságszolgáltatást a gyilkosaiknak. Charley azonban nagy árat fizet a képességéért, álmában ugyanis egy titokzatos idegen akarja megkaparintani magának a testét.
Szexi és fordulatos, humoros és kemény, paranormális-romantikus detektívregény, J.R. Ward, a Megsebzett szerető sorozat írónőjének ajánlásával, Cresley Cole és Sherrilyn Kenyon rajongóinak."

Kiadó: Athenaeum
Oldalak száma: 424
Ára: 3490 Ft



A történetet leginkább úgy lehetne jellemezni, hogy egyszerűségében nagyszerű. Főhősnőnk a Halál angyala. Rajta keresztül jutnak át a holtak a fentebbi síkba... És ha már klisék. Szeretem boncolgatni mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás. Soha nem olvastam a Vámpírnaplók c. sorozatot, viszont a képernyőn megjelenő változatának lelkes rajongója vagyok - többek közt Ian Somerhalder miatt. Nem szép ember, és olyan az állkapcsa, hogy ihaj... De ez a macsó, nagyon gonosz vagyok, de kenyérre lehet ám kenni, mint a vajat típusú karakter nagyon el lett neki találva, rólam meg tudvalevő, hogy elfüstöl az agyam ha tesztoszteronkipárolgást érzékelek... Tehát minden világos, nem hazudtoltam meg önmagam. Na de, ami miatt ebbe most itt szépen belefolytam... Aki nézi a sorozatot, az tudja, hogy a legifjabb Bennett boszihölgyemény, feltámadása után, "a horgony" lesz, ami annyit tesz, hogy a paranormális lények, az Ő testén keresztül jutnak el a szörnypurgatóriumba - ami amúgy most összeomlásnak indult. Érződik a párhuzam, ugye? És nem tudtam szabadulni a Szellemekkel suttogótól sem, ami azért volt rémesen idegesítő, mert állandóan felrémlett előttem emiatt Jennifer Love Hewitt sziluettje, akitől - nem tudom megindokolni miért - de rendszerint kiver a hideg verejték. Az a nőcike annyira tipikusan babás, hogy kedvem lenne emiatt lefejelni. Alakja mint egy kólásüveg, a haja dús is, meg hullámos is, meg hosszú is, alacsony a drága, ringó, körzővel tervezett csípővel, és még vannak cicijei is. Ó, hogy utálom én ezek miatt! Az összes karmom elővillan amikor meglátom, mert szinte mindent képvisel amit a társadalmi sztereotípiák elvárnak egy nőies nőtől. Én pedig, mint tudjuk, egyenesen rühellem a sztereotípiákat, szóval ebből egyenesen következik, hogy Jennifer Love Hewitt és én sosem leszünk barátnők - figyelembe véve, hogy annak az esélye, hogy a személyét megismerjem a nullával határos, így ez tényként el is fogadható, sosem fogok abba a helyzetbe kerülni, hogy amiatt kelljen aggódnom, hogy megkedvelném, mert amúgy tartalmas ember. De szép is, amikor az ember már látatlanul ítélkezik! Na de mindegy is... És tényleg... alig-alig tudtam csak megindokolni, hogy miért is nem a szívem csücske a hölgyemény.

Kanyarodjunk csak vissza...
Szóval vannak azért a történetben áthallások más történetekre, de ezt egy percig sem bánjuk akkor, ha a stílus kifogástalannak minősül. És kérem szépen, ha van valami, amit el lehet mondani erről a könyvről, akkor az az, hogy stílusilag remekbe van szabva.
Minden fejezet elején van egy innen-onnan szalajtott bölcsesség (lökhárítómatrica, pólófelirat), amiket esküszöm ki fogok gyűjteni,  mert szellemesek, aranyosak, jól passzolnak a sztorihoz. Főhősnőnk Charley nagyon szimpatikus karakter, nem az a saját lelki nyomorában agonizáló fajta - legnagyobb megkönnyebbülésemre. E/1-ben íródott műről beszélünk, ami továbbra sem a kedvencem, de itt nem panaszkodtam egy pillanatig sem, mert végre egy olyan agyba szuszakolt be az írónő, amiben kifejezetten komfortosan elvoltam, sőt, amiben meglehetősen otthonosan is mozogtam. A gúny, a szarkazmus, a cinizmus mind jó barátaim, és mivel Charley ezeket az eszközöket pofátlanul rendszeresen használja is, karöltve a lezserséggel, így okom nincs ebbe a jellemzőbe belekötni. Hölgyikénk megállás nélkül sziporkázik, gyorsan tud reagálni az őt ért atrocitásokra, méghozzá intelligens humorral. Nincsenek önismereti kérdései, ilyen jellegű krízis nem gyötri - ami azért érdekesen pihentető, mert hát mégiscsak egy olyan nőről beszélünk aki látja az eltávozott lelkek szellemeit... De ez nem képez akadályt egy pillanatra sem... Charley gond nélkül diskurál akkor is a halottakkal, amikor ott vannak mellette az élők is. Nem érdekli, ha fenntartással kezelik a tehetségét, magas ívből tesz mindenki véleményére, és ez azt eredményezi, hogy bár kitalált karakterről van szó, aki nem kicsit flúgos, én fogadott nővéremmé tettem a hölgyeményt - lévén én szellemek nélkül is szoktam magamban beszélni.
Másik nagyon ragyogó szála a sztorinak, az a szerelmi... Charleynak van egy fekete leples, kaszás jóakarója (amolyan old school féle szellemszerű halálfigura), akit Nagygonosznak becéz, és aki rendszeresen megmenti az életét. És van egy pasas, Reyes, aki az álmaiban kísérti, és akivel ezáltal valamilyen morbidnak nevezhető kapcsolatot is ápol. Tudja hogy Reyes élő személy, mert tinédzserként már találkozott vele egyszer, de azóta nem találta meg, egészen mostanáig. Nem túl nagy csavart képez a történetben, hogy kiderül, hogy Nagygonosz és Reyes, egy és ugyanaz a személy... De itt még nincs mindennek vége! A sztori végén kapunk még egy fordulatot, ami váratlan is, meg jópofa is... És ami felvezeti a következő részben várható konfliktusokat. Meg kell mondjam, nagyon szeretném olvasni a folytatást!
Darynda Jones arról is gyönyörűen gondoskodik, hogy ne érezzük laposnak a művét. Mind ismerjük azt az érzést, amikor úgy olvasunk egy könyvet, hogy érezzük rajta az erőlködésnek a szagát. Hát itt ilyenről sincs szó. Hősnőnk magánnyomozó, és in  medias res belefarolunk egy ügyébe, ami szépen végig is lesz vezetve. Ezáltal kapunk egy jól szerkesztett, és kivitelezett krimi vonalat is. Esélyünk nincs olvasás közben unatkozni, többek közt azért sem, mert a mellékszereplők karakterei is vonzóan lettek megalkotva, illetve vonzóvá teszi őket számunkra Charley. Szinte majd minden oldalra jut egy sziporka, egy érdekesség, valami, ami miatt a lendület, és a lelkesedés szinten marad, és ezáltal folyamatosan pozitív az olvasási élmény. Kimarad a szirup, a sok enyelgés, az ömlengés, de mégis közvetíti az érzelmeket annyira amennyire kell, és ahol kell. Szerettem belemerülni, mert olyan érzés volt, mintha filmet néznék, egy krimi/vígjátékot, egy csipetnyi románccal. Teljesen egyben volt.

De csak hogy mondjak valamit, ami egy kicsit bosszússá tett... Mert nem is én lennék én...
Reyes/Nagygonosz olyan erőteljes töltésű karakter, hogy az ember szeretne a bőre alá bújni, és kiszippantani mindent, ami vele kapcsolatos. Feszültségkeltésből megint csak csillagos ötöst érdemel az írónő, mert a romantikus szálat nem kapkodja el. Ez a kijelentés úgy a könyv feléig meg is állja a helyét... Aztán várna az olvasó valamire... Arra a bizonyos átlendülésre, amikor az a románc elkezd kiteljesedni. Amikor a sok "nem lehet" után, egy ködös pillanatban már nem is látszanak annyira súlyosnak a kétségek, és szerelmeseink ifjonti hévvel fejest ugranak abba az érzelmi szakadékba, aminek az alján majd szépen össze is törik magukat... De sebaj, mert kell a törés, kell a konfliktus, kell a szenvedés - csak egy kicsit - hogy aztán jöjjön a megvilágosodás, a "nem tudok élni nélküled". Mivel ez is egy sorozat, így nem nagyon rovom fel, de azért mégis... Reyes szinte meg sem szólal a könyv végéig! A könyv felénél, amikor végre méltóztatik egyáltalán megmutatni magát, én kacsóimat tördelve vártam már azt a bizonyos fordulatot... mindhiába. Egy nyamvadt mondatot pöccint csak oda férfiúnk, aztán "huss!", már ott sincs... Szegény románcra éhes lelkem, már minden létező történeti alternatívát végigkóstolt az elmémben, mert a könyv fizikai valója annyira kiéheztette, hogy kénytelen lett elméletgyártásba kezdeni. De mint említettem ez egy sorozat... Szóval várjuk epedve a folytatást! Ha a többi részben Reyes egy kicsit aktívabbá válik, akkor egy rossz szavam nem lesz erre az irományra.
Szóval igen, egész remekül szórakoztam Darynda Jones ezen művén. Aki vevő a könnyed, kicsit krimis, kicsit ilyen, kicsit olyan - mindenből egy kicsit - típusú könyvekre, az semmi esetre se hagyja ki.

Értékelés: 8 pont
Tovább...

2014. március 17., hétfő

Cora Carmack: Színjáték /2013/

0 megjegyzés

A hét legkellemetlenebb pillanata épp ma hajnalban esett meg velem. Tudom hogy még csak a hét eleje van, de akkor is leszögezhetem már most, hogy piszokul kemény éjszakák várnak rám... A fél éves, pici, függönyzabáló macskám nővé érett. Nekiállt bagzani... Akinek volt már túlfűtött cicája az tudja, hogy ez nem csak azzal jár, hogy csóri állatja lemegy földszintesbe, és sűrűn pislogni kezd feléd kétségbeesett pillantásokkal, hanem azt is, hogy meghallgathatod Verditől Pucciniig az összes operát... szopránban. Hajnal három magasságában már ott tartottam, hogy inkább megfojtom szegényt, ne szenvedjen tovább. Vagy hogy én ne szenvedjek tovább... Viccen kívül, én már azon sem fogok csodálkozni, ha péntekre a város összes keselyűje a házunk felett fog körözni, arra várva mikor pusztul el szegény pára. Valami rémület mi mindenre képes az a szőrcsomó a hangszálaival... És igen, valamiért a családomban nem csak az emberek, de az állatok is hajlamosak a túlzott verbális kommunikációra - jelen esetben mély fájdalmamra. Most lehet hogy nagyon rossznak fogtok hinni - vagyis inkább az anyámat - de van ehhez az egész macskamizérához egy nagyon jó sztorim. Már nagyon apró koromban kivirágzott bennem a felelősség a nálam kisebbek, és védtelenebbek iránt, így minden négylábú szőröst kényszeresen hazacipeltem - akkor édesanyám mély fájdalmára. Történt egyszer, hogy az egyik első cicusom elkezdett tüzelni - természetesen úgy, hogy nem lehetett megmaradni mellette. Anyám is jóban volt/van fűvel-fával a lakhelye környékén, és hát leállt beszélgetni valakivel, hogy de sanyarú is a mi sorsunk emellett a cicó mellett. Drága jóakaró ismerős, azt mondta az anyukámnak, hogy adjon be a matkának egy negyed szem Seduxen-t. Anyám nem sokat teketóriázott, jobb biztosra menni alapon beadott a szerencsétlen dögnek egy fél szemet. Azt hinnéd, hogy a matka kimúlt. Hát nem! (Ez nem olyan műsor, én alig tíz évesen már perzsa cica mellett bábáskodtam, ami annyit tesz, hogy csak a burkot nem nyaltam le a kölykökről...) Szegény benyugtatózott macsekom úgy durván 12 órán keresztül ingázott az erkélyajtó, és a konyhaablak között, még keservesebben sírva, mint addig, megállás nélkül... Persze ahogy kiheverte ezt a fajta atrocitást, ugyanúgy bagzott tovább ahogy azelőtt tette. Tanulság: azóta hősiesen - azt azért nem állítom hogy szó nélkül - tűröm ha a cicám érett nővé cseperedik...
Hiányérzettel harcoló állatok ide vagy oda, ez egy könyves blog, így illő volna rátérnem jelen írásom témájára, Carmack Színjátékára. Cora Carmack előző könyvét a Szakítópróbát egész szórakoztatónak, és kedvesnek ítéltem meg anno, emlékeim szerint. Ha minden igaz, még azt is írtam róla, hogy a hölgy stílusa az a fajta, ami kortól függetlenül megfog bárkit. Így utólag is azt kell mondjam, akkor azzal a mondattal beletrafáltam a dolgok közepébe.


"Mackenzie "Max" Millernek van egy problémája. A szülei meglepetésként váratlanul meglátogatják, és ha meglátják festett haját, a tetoválásait és a piercingjeit, talán még ki is tagadják a lányukat. És ami ennél is rosszabb, arra számítanak, hogy a barátja egy rendes, kedves fiú, nem pedig egy Mace nevű, tetovált nyakú srác, aki egy bandában zenél. A hazugságok hálója kis híján megfojtja Maxet, ám ekkor találkozik Cade-del. Cade azért költözött Philadelphiába, hogy színész legyen, és maga mögött hagyja a problémáit Texasban. Eddig azonban a problémáktól nem sikerült megszabadulnia, a színpadra pedig nem sok alkalommal jutott fel. Amikor Max megszólítja egy kávézóban, és azzal az őrült ötlettel áll elő, hogy játssza el a barátja szerepét... Cade beleegyezik. Az alakítása azonban túl jól sikerül, ezért arra kényszerülnek, hogy tovább folytassák a játékot. Minél hosszabb ideig színlelik a kapcsolatot, annál valóságosabbá válik. 
Cora Carmack egy huszonegynehány éves író, aki huszonegynehány évesekről ír. Sok mindennel foglalkozott már életében. Volt unalmas munkája (pl. egy hipermarketben), izgalmas munkája (pl. színházban), stresszes állása (pl. tanárként) és álommunkája (pl. az írás). Imádja a színházat, az utazást és bármit, ami megnevetteti. Szereti a szereplőit a lehető legképtelenebb helyzetekbe hozni, és miközben segít rajtuk, megpróbálja őket összeboronálni valakivel. Hiszen a kétbalkezes embereknek is szükségük van szerelemre..."

Kiadó: Content 2 Connect Kft.
Oldalak száma: 336
Ára: 2990 Ft


A Színjáték történetében teljesen eltér az első részben megismert Bliss és Garrick történetétől, de azért egy kicsit mégis kötődik hozzájuk. Cade, Bliss legjobb barátja a Színjáték egyik főhőse, a másik pedig egy lázadozásra nagyon hajlamos lány, aki inkább Max, mint Mackanzie, és akinek egy teljes fa van tetoválva az oldalára, és részben a mellkasára... Hogy nekem ez miért is tetszett? Hányszor, de hányszor találkoztunk már olyannal, hogy a teremtés koronája agyon van varrva? És hányszor találkoztunk már azzal, hogy egy nő volt telerajzolva? Hát ez az!
Tudathasadásom egyik fő oka az, hogy ugyanúgy látom a realitást, mint ahogy az álmokat, és fikciókat is. Egyszerre buzog bennem a könyvelni vágyás (kizárt), és a művészetek imádata (hell yeah - addig amíg nem kezdünk el Bartókot hallgatni...), így engem lenyűgöznek a mívesen kivitelezett tetoválások - függetlenül, hogy nőn avagy pasin vannak-e. Csak valamiért a közvélemény még mindig óckodik ettől a kifejezésmódtól, akkor pláne, ha hölgyemények testén elevenedik meg. De mivel én nagyon kedvelem ha tökös asszonyok egy történet főszereplői, akiknek legfőbb erősségük a szájuk, és a vélt vagy valós határozottságuk - nem is értem miért kedvelem ezt -, így nekem Max első pillantásra szimpatikus lett. És itt lép a képbe a saját kis érzelmi világom. Max egyik legnagyobb dilemmája, hogy azért nem illik Cade-hez, mert totális ellentéte a pasinak. Míg Cade a két lábon járó szülők álma, addig Ő egy gyártáshibás, funkcióiban erősen korlátozott egyed, ami jobbára nem alkalmas semmire. És hogy én ezt mennyire át tudtam érezni! Szinte az egész gyermekkorom erről szólt. Ismerem én nagyon is közelről a beilleszkedési problémákat, az értetlenséget ami kiül az emberek arcára, ha véletlenül, ne adj isten őszinte mondat hagyja el az ember száját. Nagyon sokat kellett ám tanulnom, és tapasztalnom ahhoz, hogy rájöjjek, nem feltétlenül az a jó, ha az ember beáll a tömegbe. És nem volt egyszerű az út míg oda jutottam ahol jelenleg vagyok, és nem egyszer volt magányos ez az út. Tudom milyen az, amikor sok évnyi nélkülözés után, olyasvalakivel hozza össze a sors az ember lányát, aki befejezi helyette az elkezdett mondatot, és akinek nem kell oldalakon keresztül magyarázni mindent, mert elsőre ugyanúgy átlátja az összefüggéseket. Bele sem merek gondolni abba, mi lett volna ha nem találkozom ilyen emberrel. Szóval visszakanyarodva... Igen ismerem azt az érzést is, amikor egy olyan férfi, aki soha az életben nem szívott el még egy száll cigit sem, aki soha nem volt berúgva egyszer sem, aki a legnagyobb udvariassággal, és gyengédséggel közelít feléd, úgy néz rád, mint valami megismételhetetlen csodára. Emlékszem arra a fojtogató, légszomjhoz hasonló érzésre, amikor elkap a pánik, hogy nem vagy elég jó ehhez a pasihoz, és hogy csak idő kérdése mikor fog lefalcolni, hogy mikor veszi észre benned az összes hibát. Jó, persze én már arra is emlékezhetem, amikor ez a görcs feloldódik, és egy szép napon rájön az ember lánya, hogy a kérdéses férfi már az első pillanatban felismerte minden hibádat, és ezekkel együtt (vagy részben éppen ezek miatt) nézett rád úgy, mint egy csodára... És én már azt is tudhatom, hogy míg idáig eljutunk, addig évek repülnek tova a fejünk felett, de nem is ez a lényeg... A torzult önkép, a belső bizonytalanság mind, mind olyan érzelmek, amikhez minden nőnek vagy volt, vagy lesz köze egyszer az életben, és ezt az ugróiskolát kijárni, szinte sosem egyszerű. És pont ezért vett meg engem ez a könyv. Annyit olvastunk már hányattatott sorsú nőkről az ilyen típusú könyvekben. Annyiszor merültünk már nyakig eltúlzott fantazmagóriákba, hogy kifejezetten pihentető volt végre valami olyasmiről olvasni, amihez még nekem is volt közöm. Ez az eressz el - fogj meg, elengedlek - elkaplak játék Cade és Max közt egy jó szóval leírható: aranyos. Kedves. Hétköznapi. Emberi. Most függetlenül attól mi volt Max katalizátora.
Cade belső motivációja egyszerű, leginkább a megfelelési kényszer hajtja, nem akar csalódást okozni sem magának, sem másnak. Teszi, amit tennie kell, nem kérdőjelezi meg a döntései helyességét, lineáris, nem csapong - első gondolatra tűnhetne unalmasnak is, de nem az. Benne is ott van a vadóc, csak jóval kiszámíthatóbb, nevelhetőbb formában. Van annyira lázadó, hogy megértse Max lázongásának az okát, de van annyira stabil is, hogy kikötője legyen a lánynak. Van benne annyi magabiztosság, ami mindkettőjüknek elég addig, amíg Max elfogadja amit el kell neki, és feldolgozza amit fel kell. Imádtam!
Emellett a könyv szellemes, olvasmányos, nem csöpög, és folyamatosan ébren tartja a figyelmet.
Az első szex - és amúgy az utolsó is a könyvben, hihetetlen de itt nem a hancúré a főszerep - leírása nagyon megfogott. Nem tudom hogyan csinálta Carmack, de sikerült annyira beleélnem magam, hogy már előre tudtam hol lesz a krízispont, hogy mi lesz a baj, hogy mi fogja megtörni az idilli hangulatot. Zsigerből tiltakozott minden sejtem, mormoltam magamban, hogy "ne, ne nézz rá!", "kerüld el a tekintetét!", "ne ennyire közel!", "túl sok, túl hamar...", de nem ért az egész semmit, mert persze hogy minden bekövetkezett amitől tartottam. Ezután a fordulópont után szívem szerint mindkettő szereplőt megtéptem volna - a mai eszemmel. Azonban az Ő szemszögükből figyelve az eseményeket, mindkettőt megértettem miért reagál úgy ahogy, amitől csak még ingerültebb lettem. És marhára élveztem, hogy indulatok öntenek el, de nem azok a típusúak, amiktől habzani kezd a szám, hanem azok a várakozással teliek, amik azt üzenik: hiába minden kavarás, a vége úgyis az lesz, hogy ezek az őrültek összejönnek. Szóval röviden, nekem kerek volt. Teljesen. Tipikusan az a könyv, ami nem váltja meg a világot, nem renget meg alapjaiban, de felébreszti egy olyan oldaladat, amit egykoron nagyon is jól ismertél, és amit ha csak egy kis szerencséd van már feldolgoztál, amin már továbbléptél, de amire még mindig jó dolog emlékezni, mert általa lettél az aki most vagy. Nekem ezt jelentette ez a kis romantikus bugyutaság. Tudom, nem vagyunk egyformák, így több mint valószínű, hogy lesznek szép számmal olyan olvasói is ennek a történetnek, akiknek nem lesz egyéb ez a sztori, mint egy újabb felvonás a romantika rózsaszín színpadán... Lássuk be, azért ebben a felfogásban is van valami. Ez az "elkapom az első szerencsétlent a kávézóban, hogy eljátssza a kedvesem anyu, és apu előtt" klisé - és persze a srác ténylegesen maga tökély, még véletlenül sem egy pszichopata... Meg ez a táncosnő vagyok, plusz alkalmazott egy tetoválószalonban, de még van időm a saját együttesemre is, éééés a későbbiekben még a pasimra is dolog - le kell ülnöm ezzel a csajjal beszélgetni, hogyan képes beosztani ennyi mindenre a nap 24 óráját... Szóval igen, érthető hogy miért nem fog mindenkit elkapni a lelkesedés azonnal a könyv iránt, de azért nagyon bízom abban, hogy lesznek olyanok, aki meglátják benne azt, amit én.
Az első részhez viszonyítva - ami részemről még mindig nem volt rossz élmény - ez szintekkel jobb lett. Csak ajánlani tudom mindenkinek. És itt vége is van a véleményemnek. Ilyen se volt még, mi? Pedig itt ennek most tényleg vége lesz, mert a felesleges szócséplésnek jelenleg nincs helye.

Értékelés: 8 pont

Tovább...

 

Roselyn blogja - könyvek Copyright © 2013
Distributed By Free Blogger Templates | Designed by BTDesigner · Powered by Blogger