A következő címkéjű bejegyzések mutatása: tetszett. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: tetszett. Összes bejegyzés megjelenítése

2014. március 17., hétfő

Cora Carmack: Színjáték /2013/

A hét legkellemetlenebb pillanata épp ma hajnalban esett meg velem. Tudom hogy még csak a hét eleje van, de akkor is leszögezhetem már most, hogy piszokul kemény éjszakák várnak rám... A fél éves, pici, függönyzabáló macskám nővé érett. Nekiállt bagzani... Akinek volt már túlfűtött cicája az tudja, hogy ez nem csak azzal jár, hogy csóri állatja lemegy földszintesbe, és sűrűn pislogni kezd feléd kétségbeesett pillantásokkal, hanem azt is, hogy meghallgathatod Verditől Pucciniig az összes operát... szopránban. Hajnal három magasságában már ott tartottam, hogy inkább megfojtom szegényt, ne szenvedjen tovább. Vagy hogy én ne szenvedjek tovább... Viccen kívül, én már azon sem fogok csodálkozni, ha péntekre a város összes keselyűje a házunk felett fog körözni, arra várva mikor pusztul el szegény pára. Valami rémület mi mindenre képes az a szőrcsomó a hangszálaival... És igen, valamiért a családomban nem csak az emberek, de az állatok is hajlamosak a túlzott verbális kommunikációra - jelen esetben mély fájdalmamra. Most lehet hogy nagyon rossznak fogtok hinni - vagyis inkább az anyámat - de van ehhez az egész macskamizérához egy nagyon jó sztorim. Már nagyon apró koromban kivirágzott bennem a felelősség a nálam kisebbek, és védtelenebbek iránt, így minden négylábú szőröst kényszeresen hazacipeltem - akkor édesanyám mély fájdalmára. Történt egyszer, hogy az egyik első cicusom elkezdett tüzelni - természetesen úgy, hogy nem lehetett megmaradni mellette. Anyám is jóban volt/van fűvel-fával a lakhelye környékén, és hát leállt beszélgetni valakivel, hogy de sanyarú is a mi sorsunk emellett a cicó mellett. Drága jóakaró ismerős, azt mondta az anyukámnak, hogy adjon be a matkának egy negyed szem Seduxen-t. Anyám nem sokat teketóriázott, jobb biztosra menni alapon beadott a szerencsétlen dögnek egy fél szemet. Azt hinnéd, hogy a matka kimúlt. Hát nem! (Ez nem olyan műsor, én alig tíz évesen már perzsa cica mellett bábáskodtam, ami annyit tesz, hogy csak a burkot nem nyaltam le a kölykökről...) Szegény benyugtatózott macsekom úgy durván 12 órán keresztül ingázott az erkélyajtó, és a konyhaablak között, még keservesebben sírva, mint addig, megállás nélkül... Persze ahogy kiheverte ezt a fajta atrocitást, ugyanúgy bagzott tovább ahogy azelőtt tette. Tanulság: azóta hősiesen - azt azért nem állítom hogy szó nélkül - tűröm ha a cicám érett nővé cseperedik...
Hiányérzettel harcoló állatok ide vagy oda, ez egy könyves blog, így illő volna rátérnem jelen írásom témájára, Carmack Színjátékára. Cora Carmack előző könyvét a Szakítópróbát egész szórakoztatónak, és kedvesnek ítéltem meg anno, emlékeim szerint. Ha minden igaz, még azt is írtam róla, hogy a hölgy stílusa az a fajta, ami kortól függetlenül megfog bárkit. Így utólag is azt kell mondjam, akkor azzal a mondattal beletrafáltam a dolgok közepébe.


"Mackenzie "Max" Millernek van egy problémája. A szülei meglepetésként váratlanul meglátogatják, és ha meglátják festett haját, a tetoválásait és a piercingjeit, talán még ki is tagadják a lányukat. És ami ennél is rosszabb, arra számítanak, hogy a barátja egy rendes, kedves fiú, nem pedig egy Mace nevű, tetovált nyakú srác, aki egy bandában zenél. A hazugságok hálója kis híján megfojtja Maxet, ám ekkor találkozik Cade-del. Cade azért költözött Philadelphiába, hogy színész legyen, és maga mögött hagyja a problémáit Texasban. Eddig azonban a problémáktól nem sikerült megszabadulnia, a színpadra pedig nem sok alkalommal jutott fel. Amikor Max megszólítja egy kávézóban, és azzal az őrült ötlettel áll elő, hogy játssza el a barátja szerepét... Cade beleegyezik. Az alakítása azonban túl jól sikerül, ezért arra kényszerülnek, hogy tovább folytassák a játékot. Minél hosszabb ideig színlelik a kapcsolatot, annál valóságosabbá válik. 
Cora Carmack egy huszonegynehány éves író, aki huszonegynehány évesekről ír. Sok mindennel foglalkozott már életében. Volt unalmas munkája (pl. egy hipermarketben), izgalmas munkája (pl. színházban), stresszes állása (pl. tanárként) és álommunkája (pl. az írás). Imádja a színházat, az utazást és bármit, ami megnevetteti. Szereti a szereplőit a lehető legképtelenebb helyzetekbe hozni, és miközben segít rajtuk, megpróbálja őket összeboronálni valakivel. Hiszen a kétbalkezes embereknek is szükségük van szerelemre..."

Kiadó: Content 2 Connect Kft.
Oldalak száma: 336
Ára: 2990 Ft


A Színjáték történetében teljesen eltér az első részben megismert Bliss és Garrick történetétől, de azért egy kicsit mégis kötődik hozzájuk. Cade, Bliss legjobb barátja a Színjáték egyik főhőse, a másik pedig egy lázadozásra nagyon hajlamos lány, aki inkább Max, mint Mackanzie, és akinek egy teljes fa van tetoválva az oldalára, és részben a mellkasára... Hogy nekem ez miért is tetszett? Hányszor, de hányszor találkoztunk már olyannal, hogy a teremtés koronája agyon van varrva? És hányszor találkoztunk már azzal, hogy egy nő volt telerajzolva? Hát ez az!
Tudathasadásom egyik fő oka az, hogy ugyanúgy látom a realitást, mint ahogy az álmokat, és fikciókat is. Egyszerre buzog bennem a könyvelni vágyás (kizárt), és a művészetek imádata (hell yeah - addig amíg nem kezdünk el Bartókot hallgatni...), így engem lenyűgöznek a mívesen kivitelezett tetoválások - függetlenül, hogy nőn avagy pasin vannak-e. Csak valamiért a közvélemény még mindig óckodik ettől a kifejezésmódtól, akkor pláne, ha hölgyemények testén elevenedik meg. De mivel én nagyon kedvelem ha tökös asszonyok egy történet főszereplői, akiknek legfőbb erősségük a szájuk, és a vélt vagy valós határozottságuk - nem is értem miért kedvelem ezt -, így nekem Max első pillantásra szimpatikus lett. És itt lép a képbe a saját kis érzelmi világom. Max egyik legnagyobb dilemmája, hogy azért nem illik Cade-hez, mert totális ellentéte a pasinak. Míg Cade a két lábon járó szülők álma, addig Ő egy gyártáshibás, funkcióiban erősen korlátozott egyed, ami jobbára nem alkalmas semmire. És hogy én ezt mennyire át tudtam érezni! Szinte az egész gyermekkorom erről szólt. Ismerem én nagyon is közelről a beilleszkedési problémákat, az értetlenséget ami kiül az emberek arcára, ha véletlenül, ne adj isten őszinte mondat hagyja el az ember száját. Nagyon sokat kellett ám tanulnom, és tapasztalnom ahhoz, hogy rájöjjek, nem feltétlenül az a jó, ha az ember beáll a tömegbe. És nem volt egyszerű az út míg oda jutottam ahol jelenleg vagyok, és nem egyszer volt magányos ez az út. Tudom milyen az, amikor sok évnyi nélkülözés után, olyasvalakivel hozza össze a sors az ember lányát, aki befejezi helyette az elkezdett mondatot, és akinek nem kell oldalakon keresztül magyarázni mindent, mert elsőre ugyanúgy átlátja az összefüggéseket. Bele sem merek gondolni abba, mi lett volna ha nem találkozom ilyen emberrel. Szóval visszakanyarodva... Igen ismerem azt az érzést is, amikor egy olyan férfi, aki soha az életben nem szívott el még egy száll cigit sem, aki soha nem volt berúgva egyszer sem, aki a legnagyobb udvariassággal, és gyengédséggel közelít feléd, úgy néz rád, mint valami megismételhetetlen csodára. Emlékszem arra a fojtogató, légszomjhoz hasonló érzésre, amikor elkap a pánik, hogy nem vagy elég jó ehhez a pasihoz, és hogy csak idő kérdése mikor fog lefalcolni, hogy mikor veszi észre benned az összes hibát. Jó, persze én már arra is emlékezhetem, amikor ez a görcs feloldódik, és egy szép napon rájön az ember lánya, hogy a kérdéses férfi már az első pillanatban felismerte minden hibádat, és ezekkel együtt (vagy részben éppen ezek miatt) nézett rád úgy, mint egy csodára... És én már azt is tudhatom, hogy míg idáig eljutunk, addig évek repülnek tova a fejünk felett, de nem is ez a lényeg... A torzult önkép, a belső bizonytalanság mind, mind olyan érzelmek, amikhez minden nőnek vagy volt, vagy lesz köze egyszer az életben, és ezt az ugróiskolát kijárni, szinte sosem egyszerű. És pont ezért vett meg engem ez a könyv. Annyit olvastunk már hányattatott sorsú nőkről az ilyen típusú könyvekben. Annyiszor merültünk már nyakig eltúlzott fantazmagóriákba, hogy kifejezetten pihentető volt végre valami olyasmiről olvasni, amihez még nekem is volt közöm. Ez az eressz el - fogj meg, elengedlek - elkaplak játék Cade és Max közt egy jó szóval leírható: aranyos. Kedves. Hétköznapi. Emberi. Most függetlenül attól mi volt Max katalizátora.
Cade belső motivációja egyszerű, leginkább a megfelelési kényszer hajtja, nem akar csalódást okozni sem magának, sem másnak. Teszi, amit tennie kell, nem kérdőjelezi meg a döntései helyességét, lineáris, nem csapong - első gondolatra tűnhetne unalmasnak is, de nem az. Benne is ott van a vadóc, csak jóval kiszámíthatóbb, nevelhetőbb formában. Van annyira lázadó, hogy megértse Max lázongásának az okát, de van annyira stabil is, hogy kikötője legyen a lánynak. Van benne annyi magabiztosság, ami mindkettőjüknek elég addig, amíg Max elfogadja amit el kell neki, és feldolgozza amit fel kell. Imádtam!
Emellett a könyv szellemes, olvasmányos, nem csöpög, és folyamatosan ébren tartja a figyelmet.
Az első szex - és amúgy az utolsó is a könyvben, hihetetlen de itt nem a hancúré a főszerep - leírása nagyon megfogott. Nem tudom hogyan csinálta Carmack, de sikerült annyira beleélnem magam, hogy már előre tudtam hol lesz a krízispont, hogy mi lesz a baj, hogy mi fogja megtörni az idilli hangulatot. Zsigerből tiltakozott minden sejtem, mormoltam magamban, hogy "ne, ne nézz rá!", "kerüld el a tekintetét!", "ne ennyire közel!", "túl sok, túl hamar...", de nem ért az egész semmit, mert persze hogy minden bekövetkezett amitől tartottam. Ezután a fordulópont után szívem szerint mindkettő szereplőt megtéptem volna - a mai eszemmel. Azonban az Ő szemszögükből figyelve az eseményeket, mindkettőt megértettem miért reagál úgy ahogy, amitől csak még ingerültebb lettem. És marhára élveztem, hogy indulatok öntenek el, de nem azok a típusúak, amiktől habzani kezd a szám, hanem azok a várakozással teliek, amik azt üzenik: hiába minden kavarás, a vége úgyis az lesz, hogy ezek az őrültek összejönnek. Szóval röviden, nekem kerek volt. Teljesen. Tipikusan az a könyv, ami nem váltja meg a világot, nem renget meg alapjaiban, de felébreszti egy olyan oldaladat, amit egykoron nagyon is jól ismertél, és amit ha csak egy kis szerencséd van már feldolgoztál, amin már továbbléptél, de amire még mindig jó dolog emlékezni, mert általa lettél az aki most vagy. Nekem ezt jelentette ez a kis romantikus bugyutaság. Tudom, nem vagyunk egyformák, így több mint valószínű, hogy lesznek szép számmal olyan olvasói is ennek a történetnek, akiknek nem lesz egyéb ez a sztori, mint egy újabb felvonás a romantika rózsaszín színpadán... Lássuk be, azért ebben a felfogásban is van valami. Ez az "elkapom az első szerencsétlent a kávézóban, hogy eljátssza a kedvesem anyu, és apu előtt" klisé - és persze a srác ténylegesen maga tökély, még véletlenül sem egy pszichopata... Meg ez a táncosnő vagyok, plusz alkalmazott egy tetoválószalonban, de még van időm a saját együttesemre is, éééés a későbbiekben még a pasimra is dolog - le kell ülnöm ezzel a csajjal beszélgetni, hogyan képes beosztani ennyi mindenre a nap 24 óráját... Szóval igen, érthető hogy miért nem fog mindenkit elkapni a lelkesedés azonnal a könyv iránt, de azért nagyon bízom abban, hogy lesznek olyanok, aki meglátják benne azt, amit én.
Az első részhez viszonyítva - ami részemről még mindig nem volt rossz élmény - ez szintekkel jobb lett. Csak ajánlani tudom mindenkinek. És itt vége is van a véleményemnek. Ilyen se volt még, mi? Pedig itt ennek most tényleg vége lesz, mert a felesleges szócséplésnek jelenleg nincs helye.

Értékelés: 8 pont

2014. február 24., hétfő

Tamara Webber: Easy - Egyszeregy /2013/

Egy kis kiegészítésre szorul az előző könyves bejegyzésem. Ami kimaradt a kritikából, az az volt, hogy azért kezdtem bele egy new adult irományba, mert jó könyvet szerettem volna olvasni. Oké, hogy szeretek akkor is fejjel rohanni falnak, ha tudom hogy fáj, de van az az ideggyenge állapot, amikor tényleg képtelen vagyok odafigyelni egy nyilvánvalóan pocsék könyvre. És hát az oldalsávban már jó ideje terpeszkedő Örök rabság c. "könyv" a 70. oldalnál visszavonhatatlanul kifektetett. Ha egyszer befejezem azt a maszlagot, olyan véleményem lesz róla... de olyan... Még saját önnön szabadszájúságomat is felül fogom múlni, ami azért nem kicsit kihívás. Szumma szummárum, félre kellett tennem azt az "alkotást", mert minden lelkesedésem, és bizalmam tovaszállt. Na mondom, ilyen állapotban - a háborgó tenger helyett, inkább menjünk egy pocsolyába pancsikolni alapon -, kezembe kaparintottam A hibátlan játékot... aminek ismerjük a végét. A könyv körülbelül annyira volt jó ötlet, mint öngyilkosnak a nyakára tekerni a kötelet, majd egyik kezébe altatót, másik kezébe kést adni - biztos, ami biztos. Morbid, tudom, ne rójatok meg érte, csak már a humorom is kezd átmenni gyászosba. Szóval végleg elment a kedvem. És ilyenkor jön az isteni sugallat. Mondjuk egy olvasói ajánlás képében. Míg az FB-n morogtam a magamét, egyik kedves olvasóm hozzászólt a hivatkozásomhoz, hogy szerinte ha ebben a kategóriában kívánok vesztegelni, méghozzá színvonalasan, akkor próbáljam meg jelen könyvünket, mert az jó könyv. Illetve javasolta még Rebecca Donovan Elakadó lélegzet c. könyvét is, ami szintén bekerült a listámba. A fülszövegek szemrevételezése után, az Easy mellett döntöttem - férfiasan bevallom - verejtékező homlokkal. Hogy miért izzadtam meg a választást? Hát mert először is, én én vagyok, másodszor pedig mert az Easy piros pöttyös könyv. A Könyvmolyképző Kiadónak voltak merényletei kiadásai, amiket amíg élek képtelen leszek megbocsájtani, és hát ugyan miért én lennék az a kivétel, aki nem előítéletes... És ilyenkor szokott jönni a győzködés, hogy ajánlott könyvről van szó... Valaki elolvasta, értelmezte, feldolgozta, és még a procedúra végén is érdemesnek ítélte, szóval rossz csak nem lehet! Az ajánlott könyvekkel egyébként sok baj nem szokott lenni. A vicc, hogy a környezetem teljesen berendezkedett az én antivélemény-alkotási szisztémámra, ergo soha nem azt szajkózza nekem, hogy mit olvassak, hanem mindig azt, hogy mit ne. Amivel ugyebár nem feltétlenül vagyok előrébb. A világért sem panaszkodásból mondom, mert hiszem hogy az ismeretlen út a legizgalmasabb, hisz arra soha nem járt még senki. Fedezzük fel együtt egy-egy kigyomlálatlan kategória mélységeit, és magasságait! - és itt be is fejeztem a lelkesítést...
Na de visszakanyarodva az Easy-hez... Ott tartottunk, hogy hangyányit remegő kézzel ütöttem fel a könyv elejét... Gondolom ismeritek azt az érzést, amikor a harmincadik oldalnál már tudjátok: ez jó lesz! Ez bitang jó lesz! Még csak be sem indult a cselekmény rendesen, de már bevonzott, megvett, megigézett... Amikor zsigeri szinten agyoncsap a meggyőződés: ez nem lesz elpocsékolt idő! Azt most nagy kegyesen felejtsük el, hogy ugyanezzel a boldogságérzéssel párhuzamosan megszületik a pánik is, miszerint nehogy egy ilyen erős rajt után puskázza már el az író a történet még fennmaradó közel 90%-át! Igen, egy erős kezdés után, szó szerint vérre megy a játék a szerző, és az olvasó közt. A visszacsatolási folyamatok bugyutából átavanzsálnak élesbe, élet-halál kérdésbe... Mert gondoljunk csak bele! Egy eleve pocsék könyvnél, ami már a fejétől bűzlik, nem is nagyon várunk el semmit. Elkezdjük, az amúgy sem túl magas izgalmi görbe lehuppan a nullára, és ott is marad. De a jól indított könyv, az tipikus esete a "magasról szép pofára esni" elvnek, amennyiben a felénél hanyatlásnak indul. Tudok erre példát is: E. L. James. Egy korrekt első rész után, két olyan könyvet dobott piacra, amiktől zokoghatnékom támadt. Én balga nagy lelkesen vetettem bele magam a trilógiájának a második részébe, és taknyoltam akkorát, amitől azóta is zúg a fülem. Az ilyen tízpontos hasra vágódásokat nem csak több köteten belül lehet produkálni. Az igazán rutinosaknak megy ez egy könyvön belül is. Így én már csak akkor vagyok nyugodt minden esetben, ha az utolsó mondatot is elolvastam. Ha akkor is az még a véleményem, hogy a könyv jó volt, akkor a könyv jó volt, és pont. Most azt csak halványan idegondolom, hogy igen, tudjuk... nálam ez meglehetősen ritka.


"Egy ismeretlen megmentő.
Egy nyugtalanító titok.
A szerelem nem mindig sima ügy.
A fiú figyelte a lányt, de nem ismerte őt. Aztán egy váratlan összecsapás jóvoltából a megmentőjévé vált.
Tagadhatatlan vonzerő hatott közöttük. Ám a múlt, amelyen a fiú kemény munkával igyekezett felülkerekedni, és a jövő, amelybe a lány őszinte hitét vetette, azzal fenyegetett, hogy elszakítja őket egymástól.
Csak együtt vehették föl a harcot a fájdalom és a bűntudat ellen, nézhettek szembe az igazsággal, és találhattak rá a szerelem nem várt erejére."

Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalak száma: 334
Ára: 2999 Ft





Szóval az Easy... Kezdjük az alapoknál. Mitől jó egy jó könyv? Na persze, hogy nekem erre is vannak elméleteim, méghozzá szép számmal. Ha komolytalanul közelítjük meg a kérdést, akkor van egy szentháromságom, amivel jobbára bármit el lehet adni manapság: szex, vér, humor. Ezeknek a kombinációira veszettül nyitott a piac, még akkor is ha a könyv klisé. Szomorú tény ez, de igaz. Itt a fordított pszichológia is megjelenik, lásd erotikus katyvaszok. Azokban ritka a humor, de előfordul - ha máskor nem, hát a kritizálási fázisnál -, nyomokban tartalmaznak vért - ide értendő, a "vért izzadva olvastam el" álláspontot is -, és tömve vannak szexszel - ehhez nem tudok mit odabiggyeszteni. Persze a piaci igények boncolgatásánál nem azt értem, hogy mi olvasók mire vágyunk, hanem azt, amire a sok okos gondol, hogy szerintük mire vágyunk. Ha komolyabban kell megközelíteni a "mitől jó egy jó könyv?" kérdést, akkor azt egy alig 100 oldalas esszében ki is tudnám vesézni. Senkit nem akarok halálra rémíteni, így igyekszem rövid lenni...

1, A karakterek
Nem győzöm hangsúlyozni, hogy a karakterek mennyire kulcsfontosságúak. Meg kell teremteni az alapjellemzőiket, aztán következetesen hűnek is kell maradni végig a személyiségeikhez. Nem lehetnek szélsőségesek, mert a szélsőségességgel az olvasók nehezen fognak tudni azonosulni. Kivételt képeznek ez alól a rétegkönyvek, amik ténylegesen arra vannak kiszuperálva, hogy szélsőségeket jelenítenek meg. Az ilyen könyvek, nem a szórakoztató irodalom részét képezik, tehát tekinthetjük őket jelen pillanatban irrelevánsnak. Na már most, ha megvannak a szereplők, akkor kell hozzájuk egy jó nagy adag empátia. Meg kell tanulni a fejükkel gondolkozni, és aszerint kell funkcionálniuk, úgy kell döntéseket hozniuk, hogy az harmóniában maradjon a jellemükkel. Ergo az írónak az egyik feladata az, hogy ne a saját döntéseit, véleményét írja bele az adott könyvbe, hanem azt, ami az adott főhős személyiségébe beleillik. Itt van némi áthajlás, mivel a legtöbb író, akarva akaratlanul beleírja magát a saját könyvébe, vagy legalábbis egy kis részét önmagának. Egy írónak tudnia kell azonosulni a szereplőjével, így szinte kivitelezhetetlen az hogy olyan személyiségről írjon valaki, ami annyira távol áll tőle, hogy szinte nem is látja. Kivételt képeznek ez alól, az olyan "tehetségek", akiknek az empatikus készsége annyira erős, hogy adott felkészülés után, szinte bármire képesek agyilag ráhangolódni. Ez is nem kevés veszélyt hordoz magában, mivel ilyenkor a szerző hajlamos annyira átlényegülni, hogy már azt sem ismeri fel merre van a valóság talaja. Jelentem: ez utóbbi típus vagyok én. Részben. Sajnos nem mindig van lehetőségem nyakig merülni egy általam kreált világba, de amikor elmerülök benne, akkor mellettem akár a ház is összedőlhet. Az pedig már megint más kérdés, hogy fogalmazási készségek terén mennyire vagyok jó. A szándék megvan, a züllött elme adott, a többit pedig majd meglátjuk. Lényeg a lényeg, karakterek jellemábrázolásának a szempontjából, amiknek teljesülnie kell: általánosság - olyan tulajdonságok, amik nagy valószínűséggel majdnem mindenkire jellemzőek, hogy tudjunk azonosulni -, következetesség - ne csapongjon jobbra-balra az illető szereplő, mert a csiki-csukitól agyrázkódást fog kapni az olvasó -, idealizálás - mert ugyebár a "hétköznapi embert" mindenki ismeri, és lássuk be elég unalmas a fazon. Ami még nagyon fontos: az arányosság. Semmiből ne legyen az adott karakterben túl sok, vagy túl kevés. Hogy ki, melyik emberi tulajdonságra fog építkezni, azt mindenki maga dönti el. Sztereotípiák akadnak dögivel. Van a macsó hím, aki mégis érzékeny, van az öltönyös atyaúristen, aki első ránézésre hatalmas, második ránézésre más értelemben véve hatalmas, és akit tuti minimum egyszer megerőszakoltak, aztán van még - régebbi példákban - a kicsit kocka, kicsit szerencsétlen, de azért helyes, izmos srác, akiben csak úgy buzog a jószándék. Van a marcona katona, aki kemény, de minden értelemben... és akinek a szíve aranyból van... Aztán ott van még a művészlélek, az elvont fajta, akinek morcosságát, már csak a szótlansága múlja fölül... És még lehetne sorolni. Nőknél nem feltétlenül ennyire tarka a felhozatal. Van a kicsit elesett, bamba típus, meg van ennek a pepitája, az öntudattól duzzadó fajta. Nekem egyikkel sincs bajom mindaddig, amíg nem szaladunk bele a hisztibe, és az idiotizmusba - amikbe az utóbbi időben rendszeresen beleszaladunk.
Az Easy karakterei - hihetetlen örgem! egyszerűen hihetetlen! - minden elvárásnak eleget tesznek.
Jacqueline jelleme kicsit tipikus. Na de, ha nagyon a felszín alá nézünk, ugyan melyikünk nem az egy kicsit? Három év után dobja a pasija... Úgy érzi magát, mint akinek a lába alól kirántották a szőnyeget. Talán pár szakítás után az ember lányában már kialakul a rutin, hogyan használja a dühöt mint fegyvert, hogy ne fájjon annyira, de ez a képesség az első szerelem esetében még sehol nincs. Hölgyeményünk kicsit el van veszve, össze van zavarodva, és ugyan a barátnői arra akarják ösztönözni, hogy egy vígaszkufircban vezesse le a fölös energiáit, ez neki nem megy. Van még annyira ártatlan érzelmileg, hogy ugyan látja miért lenne előnyös a helyzetének az orvoslására egy viszony, viszont azt is belátja, hogy szívügyileg nem alkalmas rá. Szerencsétlen lánykát pont ebben a helyzetben kezdi el még a sors is szívatni - ahogy az amúgy az életben is lenni szokott -, méghozzá egy rosszindulatú kanos pasas képében, aki abból űz sportot, hogy nőket támad meg. Hölgyeményünkre is ráront, és ekkor robog be a képbe Lucas. Az anyja...! A srác jelleme nagyon komplex. Komoly, korához képest mondhatni hogy kicsit koravén, amin utólag nincs is mit csodálkozni. Külsőre vadócnak tűnik, de nem kirívó módon. Van tetoválása, meg piercing-je, de nem harsogó, inkább az a csendes, kapucnimat a fejembe húzom fajta. Az a típus, akit a közvélemény előszeretettel ítél meg első látásra rosszul. Jól tanul, használja a fejét, nem fél az lenni aki valójában, és olyan szépen tartja egyenesben magát, ami tiszteletet érdemel. Rajzolgat, méghozzá nem is rosszul, és ami lehengerlő, egyáltalán nem csapong. Kis lépésekkel halad előre, megfontolt, átgondolja a tetteit, és igyekszik mindig jól cselekedni. Elhatározza hogy távol tartja magát hősnőnktől, és ezt igyekszik is megvalósítani, csak hát a bolond szív... Ő is össze van zavarodva, mert miért is ne. Neki sem egyszerű, mert a múltja megakadályozza abban, hogy rögtön habzsolva essen neki a "Nagy Szerelem" nevezetű cukormázas fagylaltkehelynek, de van annyira őszinte magával, hogy felismeri hogy bajban van, és elhatározza hogy minden félelme ellenére megpróbálja a helyzetből kihozni a legtöbbet. Nem ígér semmit, sőt nem rest behúzni a kéziféket, amikor olyan pontra jutnak, ami számára hirtelen egyszerre túl sok. És ekkor is úgy teszi ezt, hogy nem sérti vele vérig hősnőnket. Egyenesen kifejti, hogy ehhez bizony még korán van. De ugyanezt a szabadságot hősnőnknek is megadja, nem kéri számon, nem teperi le, hagyja hogy Jacqueline is lefussa a maga kötelező köreit. Hogy tisztába jöjjön az érzelmeivel, mind önmagával szemben, mind a támadását illetően, mind az exe területét érintően. Ezek a szereplők, ezek a fiatalok, egymáshoz érnek, egymással párhuzamosan fejlődnek, egymáson keresztül kapaszkodnak, mindaddig, míg "szabad" nem lesz a pálya előttük, amíg le nem tisztulnak a vonalak. Ha az életben a legtöbb pár venné a fáradtságot, hogy ennyi levegőt hagyjon a másiknak, és olyan tudatosan működnének együtt, mint könyvünk fiataljai, akkor megkockáztatom, hogy a válási statisztikák sem lennének ennyire cudarul rosszak. Én nem egy romantikus könyvet olvastam el idáig, de azt hiszem ez volt az első olyan, ahol tényleg úgy éreztem, hogy ezek a szereplők sikeresen megalapozták maguknak a közös jövőjüket.
Mellékszereplői tekintetben... Nem kevés mellékszereplőt mozgat meg a könyv, ami akár még lehetett volna sok is. De a stratégiailag fontos pontokon olyanok vannak megidézve, akik vagy erre, vagy arra, de befolyásolják a történetet, néha tettekkel, néha verbálisan. Szóval van okuk ott lenni ahol vannak, kihatnak a főszereplőkre, nem úgy mint sok egyéb más könyvben, ahol ugyan ott vannak, de a sztori végéig nem derül ki miért is vannak ott - leszámítva a hisztis bevásárlókörutat, ami majdnem mindig akkor következik be, amikor valami belemagyarázott lelki törést kell kiheverni. Ebben a könyvben a barátok közt zajló párbeszédeknek is van olykor értelmük, mert közölnek olyan információt, amit addig nem tudtunk. Vagy amit esetleg addig hőseinkről nem tudtunk. Elegáns kivitelezés...

2, A történet
Azért nem kell megijedni, jelen könyvünk sem egy sugármeghajtású lopakodó vadászrepülőgép működési, és aerodinamikai jellemzése... Csupán csak egy romantikus sztori, így mint ilyennél, elkerülhetetlenek benne a klisék. Klisé, mint egyetem, és campus, klisé, mint nagy szívfájdalom, és csalódás, és klisé, mint gyenge nő, akit megment az erős pasi. Mit szoktam volt mondani a klisékről? Nem bánjuk őket, ha a kivitelezésben nincs hiba. És mivel írónőnk a karaktereit érzelmileg stabil röppályán tartja, így a történet fordulatai is hitelesek. Nem túlzóak, még a végkifejletben sem tűnnek annak. Ha józan parasztival nem kezdünk agyatlan boncolgatásba - amire amúgy semmi okunk nincs - akkor fel sem merül bennünk semmi kétely a hőseink életében bekövetkezett tragédiákat illetően. Nincs ami kibillentsen minket abból a nyomvonalból, amibe szépen fokozatosan nyakig vagyunk lökve. Gömbölyű. Külön ki kell emelni, hogy new adult kategória ide vagy oda, Tamara Webber volt annyira kegyes, hogy bevisz bennünket a szexbe is, bár csak rózsaszínesen... És mivel volt ennyire nagylelkű, így még ennek a hiánya miatt sem tudok morgolódni. Ami még nagyon aranyos volt szerintem az Lucas "kettős személyisége". Nappal a vagány srác, aki megkörnyékezi Jacqueline-t, este meg az emaileken keresztül kacérkodó Landon nevezetű korrepetitor. Oké, hogy mi olvasók már az első levélnél levágjuk, hogy a két pasas egy és ugyanaz, de akkor sem volt rossz szórakozás.

3, A stílus
Ez is E/1-ben íródott mű, amit még mindig nem szeretek. Viszont itt visszakanyarodnék ahhoz, hogy mellékszereplőink nem csupán dísznek vannak a sztoriban. Amit hősnőnk nem tud, azt majd jól elmondja neki valaki, így nem maradunk le semmiről, legfeljebb nem mindent tudunk meg azonnal. Ez a kis késleltetés pedig remekül fenntartja az érdeklődést. Ami viszont egyenesen lenyűgözött.... Nem tudom, hogy aki olvasta mennyire olvasta szemfülesen a könyvet, de... Ez a történet egy olyan szerelmes történet, amiben sehol, egy alkalommal sem hangzik el az hogy "szeretlek". Na? És ismét azokhoz szólnék, akik olvasták a könyvet: érezte valaki a hiányát ennek? Én bevallom őszintén hogy nem, mert a szereplők közti kommunikáció, mind verbális, mind nem verbális szinten, szinte kiabálja ezt az érzést. És akkor ha már stílus... A könyv címe is nagyon el lett találva, mert az hogy "könnyű", vagy az hogy "egyszeregy" arra utal, hogy Lucas számára soem az volt a kérdés, hogy Jacqueline-nal akar-e lenni, vagy vele akar-e maradni. Erre a kérdésre mindig "könnyű", és egyértelmű volt a válasz. A helyenkénti fennakadásokat mindig a "hogyan" jelentette.
Stílusilag még azért azt is ide illik biggyesztenem, hogy bár ez a mű nem egy humoros iromány, azért van benne az is. Nem minden oldalon, de azért előfordul itt-ott, és amikor felüti a fejét, akkor lehet harsányan kacarászni.

Na csak nem lett ez száz oldal! Mondjuk igyekeztem is nem annyira belemenni a nagy általános fejtegetésbe, hogy vajon mitől is jó, egy jó könyv. Ahhoz hogy egy iromány egyben legyen nagyon sok mindenre kell még odafigyelni. Nem jó ha az ember túlmagyaráz valamit, az sem jó ha nem magyaráz el semmit. Nem jó ha a mű túl párbeszédes, mert akkor felszínes lesz, de az sem jó ha túl monológos, leírós, mert az álomba fullasztja az olvasót. Konkrétan egy könyv megírása olyan, mint pengeélen táncolni. Nagyon ritka az az író, aki ösztönösen érzi, miből mennyi kell ahhoz, hogy az általa megálmodott történet fel legyen töltve élettel, és hogy át lehessen adni. Tamar Webber az a példa, akinek ez sikerült. Persze azért Ő sem tökéletes, korántsem az - méltattam ma már eleget (kis gonosz fricska így a végére, csak hogy hű maradhassak önmagamhoz)-, de a mostani példák közül kiemelkedik. Mindenkinek ajánlom a könyvet.

Értékelés: 9 pont 

2014. február 16., vasárnap

Veronica Roth: A beavatott /2012/

Hogy miért olvastam el? Mert egyrészt szeretem a disztópiákat, másrészt pedig film lesz belőle. És erről a tényről én nemes egyszerűséggel lemaradtam. Aztán a minap FB-n megosztottam egy cikket, amiben az egyik női magazin 10 olyan pasasra hívja fel a figyelmünket, akik kellemes bizsergésbe fognak bennünket lökni idén. Megnéztem a listát, és rájöttem arra, hogy még mindig nehezen azonosulok a közízléssel, ha a szexi férfiakról van szó (a kérdéses cikk linkje, amennyiben valaki szeretné szemrevételezni itt olvasható). De lényeg a lényeg, egyik kedves rendszeres olvasóm, Theo James személyére azt nyilatkozta, hogy lát benne fantáziát, de csak azért mert a film előzetesében a srác hátán lévő tetoválások sora megragadta a figyelmét. Én annyit tudtam erre reflektálni, hogy halvány segédfogalmam sincs arról, hogy miről is van szó. Így jutottam el a mozi előzeteséhez...



És ekkor esett le a tantusz, hogy ez a film nem más, mint a Divergent adaptációja. Azé a könyvé, amivel úgy nagyjából egy éve szemezek. És a film előzetese annyira felbolygatott, hogy neki is álltam a könyvnek. És gyerekek, egy mondat sikít bennem amióta leraktam az első kötetet... Kérem szépen, így kell könyvet írni! Nem is tudom hová legyek a boldogságtól... És tényleg! Ha tehetném azonnal olvasnám a második részt, de az még nincs meg, és a beszerzése egy kis időt igényel... Én pedig kínomban a türelmetlenségtől az asztal szélét rágcsálom.

"Beatrice Prior a távoli jövő Chicagójában él: az itteni társadalom öt csoportra tagolódik, melyek mindegyike egy-egy erény kiművelését írja elő tagjai számára. Ők az Őszinték, az Önfeláldozók, a Bátrak, a Barátságosak és a Műveltek. Az év egy bizonyos napján a mindenkori tizenhat éveseknek el kell dönteniük, melyik csoporthoz kívánnak tartozni. Ennek kell szentelniük életük hátralevő részét. Beatrice ingadozik aközött, hogy a családjával maradjon-e - vagy végre önmagává váljon. Ez a két lehetőség kizárja egymást. Végül olyan döntést hoz, amely mindenki számára meglepetést jelent - még önmagának is."

Kiadó: Ciceró
Oldalak száma: 430
Ára: 2990 Ft




Szóval... Hogy mi is nyerte el ennyire a tetszésem?

1, A történet
Nem is tudom már hányszor morogtam amiatt, hogy nem találok eredetiséget a jelenleg megjelent könyvek körében. A beavatott egy disztópia, egy eltorzult jövőkép, és mint ilyennél, ennél is lehet tartani a klisék tömegétől. Az éhezők viadalának a világa meggyőzött, mert részben a saját történelmünkből merített ihletet, és mert ámulatba ejtő, hogy Collins mi mindent ki tudott hozni a sztoriból a trilógia végére. A disztópiák esetében is beszélhetünk egy jelenkori divathullámról. Korábban is volt már a műfajnak nem egy jeles képviselője, de az utóbbi években ez a műfaj is elkezdte újkori fénykorát élni. Ilyenkor lehet elkezdeni attól tartani, hogy gomba módjára elszaporodnak az ugyanazon csontot rágó regények - remek példaként rögtön ide lehetne sorolni az erotikus/romantikus műfajt, ahol jobbára már hónapok óta rendületlenül csak ugyanazt a sztorit adják ki a kiadók, legfeljebb a könyvek címe, és a szereplők neve más. Jelentem, Veronica Roth világképe ragyogóan van felépítve. Annyira egyedi, amennyire annak kell lennie. Társadalmi felépítése fantáziadús. Öt nagy csoportra építkezik, az Őszintékre, az Önzetlenekre, a Bátrakra, a Műveltekre, és a Barátságosakra. Minden 16 évet betöltött gyermeket letesztelnek, hogy melyik csoporthoz klappol a leginkább, aztán a fiataloknak dönteniük kell, hogy melyik kasztot választják. Persze ez lehet az a csoport, amiben nevelkedtek, ahová születtek, de válthatnak csoportot is, és nem kötelező azt a csoportot választaniuk, amire elvileg a teszt szerint a legalkalmasabbak. Miután kiválasztották hogy hová is csatlakoznak, jól kiképzik, és vizsgáztatják őket. Aki nem felel meg, mehet isten hírével, csoportnélkülivé válik, a társadalom peremére szorul, nem kap munkát, kitagadottá lesz. Aztán vannak még az Elfajzottak. Ők azok a fiatalok, akiket nem lehet egyértelműen besorolni, mivel az agyuk működése több csoport jellemzőjét is képes produkálni, így nehezebben irányíthatók, leginkább semennyire sem. Ebből egyenesen következik, hogy ezen egyedeket a társadalom előszeretettel likvidálja. Történetünk főhőse, Tris is Elfajzott. Egy Önzetlennek született lány, aki merészen csoportot vált, és beáll a Bátrakhoz. A csoportfelépítéses elmélet nekem nagyon tetszett. Minden csoport más-más feladatot lát el a társadalmon belül. Az Önzetlenek a politikai réteg urai, mivel elvileg ők azok akik képesek úgy döntéseket hozni, hogy minden esetben a közjót veszik figyelembe. A Bátrak képezik az idézőjeles katonaságot. A Műveltek jelentik az agyat, ők azok akik a fejlődésért felelősek, és így tovább és így tovább... A csavart pedig az képezi, hogy nem minden csoport elégedett ezzel a társadalmi struktúrával, van amelyik hatalomra vágyik, szóval küszöbön a háború. Nem is tudom hová sikoltozzam az elégedettségemet, mivel ezek az alapok olyan kitűnő kis játszóteret képeznek, amiben öröm tobzódni.

2, A karakterek
Csak hogy hívek maradjunk a szokásokhoz, jelen könyvünk is E/1-ben íródott. Még mindig nem a kedvencem ez a fajta megközelítés, mivel így csak egy szereplő gondolatait ismerjük meg, a többiek motivációira csak úgy derülhet fény, ha vagy kikövetkeztetjük azokat, vagy ha a mellékszereplő szófosó görcsöt kap, és szájbarágósan a tudtunkra adja a miértjeit. Mondanom sem kell, hogy itt is küszködtem némi hiányérzettel. Egyfelől Tris teljes könyvön átívelő önismereti krízise reális volt, mi több, szórakoztató, másfelől viszont Négyes (igen, Ő az a srác akivel majd romantikázni fogunk, és aki nem mellesleg Tris kiképzőtisztje) jellemfejlődése egy az egyben kimarad. Már csak azért is, mert az Ő karaktere már egyenesben van. De azért annyira jó lett volna belelátni a fejébe. Hogyan élte meg a fiatalságát? Mi hajtja előre? Miért pont Tris-t választja? Mit lát benne? Nem beszélve az apja és közte húzódó feszültségről, amit éppen hogy csak érintünk. De ne legyünk telhetetlenek! Vannak itt folytatások is... Abban is kell lennie olyan információnak, ami új és friss, így nem lőhetünk le minden poént az első kötetben... De akkor is hiányérzetem volt! Tudjuk be ezt önnön idiótaságomnak...
A mellékszereplők felépítése is tetszett. Mindegyik beteljesíti a rendeltetését. Van amelyiket sajnálhatjuk, van amelyik sorsán ledöbbenhetünk, és van amelyiknek élete tragikus fordulatot vesz. Annyira vannak árnyékoltan ábrázolva, amennyire kell ahhoz, hogy jelentsenek nekünk valamit. Hogy át tudjuk rajtuk keresztül érezni Tris veszteségeit.

3, A hangulat
Mivel a történet zöme a Bátrak központjában játszódik, így hangulatilag elég egyértelmű löketet kapunk. Minden akörül mozog, hogyan tudják a frissen belépett fiatalok legyőzni a saját félelmeiket. A kiképzés három fő részre oszlik. A fizikai erőpróbákon megtanulják a fegyverhasználatot, és a közelharcot - itt megy a csihipuhi vérzésig, hangsúlyozandó mennyire barbár is az ember ha arra kényszerítik -, a pszichikai gyakorlatokon hallucinációkon keresztül mindenki szembesül a saját félelmével, amit meg kell tanulnia uralni, a harmadik fázisban pedig ötvöződik a kettő - győzzük le önmagunkat, uraljuk a pánikot, a fizikai módszerek segítségével. Nekem a második, és a harmadik szakasz nyerte el leginkább a tetszésem. Félelmekben nincs hiány, kezdve a szokványostól - magasság, fulladás, bogarak -, az egyedi szorongásokig bezárólag - szülők, szerelem, kiszolgáltatottság. Van egy olyan rész a könyvben, amikor egy 100 emelet magas épületről egy kifeszített drótkötélen kell egy hevederbe szíjazva lesiklania Trisnek... Amíg olvastam ezt a részt, szédültem. Az ágyamon feküdve szédültem. Na jó, tériszonyos is vagyok, nem is kicsit. Nekem már egy létra kihívásnak számít... De akkor is! Marhára élveztem! Szóval hangulatilag is le lettem nyűgözve.

4, A romantika
Ami nélkül nem könyv egy könyv. Mivel mindkettő főhősünk Bátor, így egy valamit már a legelején lemínuszolhatunk - itt nem lesz nyavalygás, hogy jaj, most tetszem-e neki, vagy sem, meg gyomorideg, ha meg akarnak csókolni. Persze Tris-ben lesz egy csöppnyi feszültség, mert - láss csodát! - itt legalább verbálisan megjelenik a szex lehetősége... és hát ne várjunk már feszültségmentességet egy 16 éves szűztől... Na de, ahogy az írónő ezt a témát lerendezi! Én egyrészt görnyedtem a nevetéstől, másrészt olyan büszke voltam a fiataljainkra, mint még soha könyvszereplőkre! Úgy nagyjából két-három bekezdés alatt letudják ennek a krízisnek a megvitatását. Mindenféle nagyobb érzelmi zűr nélkül, és mindemellett aranyosan. Imádtam! Még így felnőtt fejjel is megkedveltem Négyest, sőt még Trist is. Görcsösen szurkoltam is nekik, hogy kibimbózzon a románcuk.

Ami még nagyon megnyerő volt, hogy annak ellenére, hogy konkrétan egy katonai kiképzést nézünk végig, nem egy helyen az írónő betesz a történetbe olyan elemeket, amiken keresztül tisztán érezhető, hogy a szereplők mégiscsak 16 éves tinik. Nem felnőttek, és sok esetben össze is vannak zavarodva. Csaponganak az elvárásaik, és a vágyaik közt. Ezek az elemek nem olyan hangsúlyosak, hogy átfordítsák a teljes történetet száraz drámába, de elég hangsúlyosak ahhoz, hogy amikor kell, akkor megborzongjunk miattuk.
Megkockáztatom, hogy ez a könyv van annyira jó - ha nem jobb (csak egy hajszállal) -, mint Az éhezők viadala. Az előzetes alapján talán már azt is le lehet szűrni, hogy a filmkészítők igyekeztek a legnagyobb pontossággal hűek lenni a könyvhöz. Ha a film, csak feleannyira lesz meggyőző, mint a könyv, akkor én máris elégedett leszek. Mindenképp el fogok pocsékolni annyi pénzt, hogy moziban nézzem meg az adaptációt. És kicsit ugyan fanyalogva, de még azt is elismerem hogy Theo James nem rossz választás Négyesnek... Tris személyét illetően még vannak kétségeim. De filmtől függetlenül, a könyvet minden disztópiákat kedvelőnek, csak ajánlani tudom.

Értékelés: 9 pont

2014. január 21., kedd

Kresley Cole: A sötétség démona /2013/

És végre ismét a már jól megszokott, és imádott vizeken. Hangsúly a második jelzőn. Van valami nem teljesen tiszta élvezet abban, amikor az ember lánya vámpírokról, démonokról, boszorkányokról, és társaikról olvas. Ebben a kategóriában nincsenek akadályok. Itt minden megengedett, főleg ha az író baki nélkül képes a fantáziáját felépíteni és levezetni. És Kresley Cole mestere ennek a tartománynak. Felsorakoztat x fajt, össze-vissza keveri őket, belevegyít az alapötletbe egy x százévente kirobbanó háborút, ahol az erőviszonyok még nem tisztázottak, aztán jön még a romantika, és kérem szépen még a szex is, annak minden pompájával, nem túlspilázva, igényesen. Kérdem én... kell ennél több? Hát nem! Humor, kaland, szerelem, kiteljesedés, fokozatos történetvezetéssel, és átlátható ábrázolás. Különböző jellemek, fergeteges karakterek... Teljesen meg tudom érteni magam, hogy miért rajongok a hölgyemény irományaiért.


"Kresley Cole története szenvedélytől fűtött mese egy kitaszított démonról, akit vámpírvérrel mérgeztek meg. És egy sebezhető fiatal boszorkányról, akit a férfinak még önmagától, vámpír énjétől is védelmeznie kell."

Kiadó: Ulpius
Oldalak száma: 458
Ára: 3999 Ft









Az előző könyve után némi lelkesedésvesztést tapasztaltam. Kicsit ronggyá rágottnak érzékeltem már a sorozatot, és az fordult meg a fejemben, hogy kifogyott a történetből az üzemanyag. Ezt az állásfoglalásomat továbbra is fenntartom, mert a sorozat előző kötete annyira azért nem sikerült fergetegesre. Nem mintha azon nem szórakoztam volna jól - itt szokott következni az a rész, amikor kihangsúlyozom, hogy Cole legrosszabb könyve is fényévekkel jobb a nagy átlagán... És ezt az álláspontomat is fenntartom még. Szóval minden viszonyítás kérdése. Cole önmagához képest az előző könyvben egy hajszállal kevésbé lendületeset, és eredetit alkotott, de az összképet figyelembe véve, még mindig igényes maradt. Jelen könyvünk azonban még ezt az apró csorbát is kijavítja. Amit hiányoltam hangulatilag az előző könyvből, az itt hiánytalanul megjelenik, újra érződik rajta a szokásos Cole-os látásmód, és ez elgondolkoztatott. Volt egy kisebb fajta eszmecserém a minap arra vonatkozóan, hogy a könyvek karakterei - legalábbis a romantikus irodalmon belül - miért olyanok, amilyenek. A férfi karakterek jellemábrázolása világos, és erősen érezhetőek rajtuk a generációs különbségek. Amikor az ember lánya serdülőkorban van, teljesen mással szimpatizál, mint amikor felnőtt, és érettebb, ez így természetes. Visszagondolva saját fiatalságomra, rám is igaz az, hogy tinikori álmodozásaimban inkább a simulékony, gyengéd, kedves, körültekintő, odafigyelő fiú volt az ideálom. Aki megvigasztal ha el vagyok kanászosodva, aki minden rezdülésemre azonnal reagál - ami nem kis elvárás, ha figyelembe vesszük, milyen is egy lányka érzelmi világa -, aki támogat, és a többi, és a többi. Aztán amikor a hormonköd feloszlott a szemeim elől, és elkezdtem használni a két fülem közt megbújó szervemet, és ezzel párhuzamosan fejlődésnek indult bennem a felelősségtudat is, akkor ez a kép is csorbulásnak indult. Általában ebben a szakaszban jutunk el odáig, hogy elkezdünk tisztességes válaszokat adni az olyan kérdésekre, hogy kik is vagyunk mi, mit is akarunk elérni, milyen céljaink vannak. Ebben a fázisban gondolkozunk el először azon, hogy milyen szerepet is szánunk magunknak az élet hatalmas kánonjában, és ilyenkor jelenik meg az elkötelezett céltudatosság is. Már amennyiben megjelenik - sajnos ezek a lépcsőfokok nem annyira általánosíthatók, mint amennyire szeretném, hogy azok legyenek. A szociális fejlettség, és az emberi szükségletek csúcsán az önismeret, és saját magunk kontrollja áll. Ha megvalósul az önismeret, úgy megvalósul az is, hogy megtanuljuk kezelni magunkat. Persze ez nem egy lineáris egyenes. Vannak élethelyzetek, amik után újra kell tanulnunk magunkat. Az én álláspontom szerint az identitásunk, és önmagunk meghatározása pár évente borulásnak indul. Legyen családalapítás, vagy életkörülmény változás, nagyobb felelősséget igénylő munka... ez mind okozhat kilengést az önképünkben, de nem feltétlenül drasztikusan. Sőt, azt kell mondjam, hogy ezek a kilengések alapváltozásokat nem eszközölnek. Azon személyiségjegyeink amiket a tinikorban, vagy azelőtt, még kisgyermekkorban a magunkévá tettünk, azok úgyis fognak maradni. Esetlegesen az erőviszonyokban állhat be változás. Kevesebb önbizalom, több önbizalom, sikertelenség, vagy éppen sikeresség okán. Közvetlenség, vagy bezárkózottság, attól függően, hogy mennyi sérelem ér minket abban az életszakaszban, mennyire vagyunk érzékeny állapotban. Természetesen amennyiben a változás nagyon szélsőséges, az okozhat nagyon szélsőséges reakciót is, de ezzel nem foglalkoznék, mivel most a nagy általánosságot igyekszem behatárolni. Lényeg a lényeg, az alaptermészetünk az egy kialakult, és relatíve erős alapkő, de a behatások miatt az önismeretünk boncolgatása, és önkontrollunk jobbára egy non-stop meló. És hogy ez most hogyan is jött ide... Nos, a női karakterek a könyvekben mindig kérdőjelet képeznek az én kis homlokomra. Az alapelképzelés az kellene hogy legyen, hogy a női karakter - figyelembe véve, hogy a romantikus irodalom leginkább nőknek szól - "semleges". Hogy miért? Mert egy semleges karakterbe mindenki képes belehelyezni saját magát, ha szerencsénk van, akkor erőlködés nélkül. A dolog azért lesz ettől jóval bonyolultabb, mert a társadalmi "elvárások" (ideálok, sztereotípiák, vélt vagy valós elképzelések) is megjelennek ezekben a könyvekben, és főleg ezekben a karakterekben. Ha előveszünk egy nyolcvanas években íródott romantikus könyvet, és összevetjük egy mostanival, akkor csak úgy sikít az oldalakról az akkori és a mostani látásmód különbözősége. Itt kerül képbe a kényszeresség, és az örök kompenzálásra való hajlam is. Ha megfigyeljük az elmúlt néhány évtizedet, akkor láthatjuk, hogy hála az emancipációs mániánknak, a női szerepek egyre maszkulinabb jelleget öltenek, szépen fokozatosan. Ami nem is lenne baj, mert ugyan ki szeretne elnyomva élni, de... Ezzel párhuzamosan az erős férfias férfi képe is halványodni kezdett, és a kilencvenes évek fiúbandáinak virágkorán, az "xy" kromoszómás állománya Földünk lakosságának, szenvedélyes puncinövesztésbe kezdett. És itt jön a csavar. Merthogy, az hogy valaki szeretné hogy nőként elismerjék a szakmájában, vagy hogy lehessen véleménye, ami számít annyit, mint egy férfi véleménye, az egészséges bizonyítani vágyás, nem egyenlő azzal, hogy képletesen értve farkat növeszt a nő. És ha már ambiciózus nők... Ami ennek a típusnak ritka rövid időn belül megy az agyára, az az életképtelen és mulya férfi. Ha egy nőnek erős az egyénisége, akkor az nem fog elkezdeni a párkapcsolatán belül tutujgatni, már csak azért sem, mert ez nem szerepel az "elvárásai" közt. Viszont az biztos hogy ott fog virítani az "elvárások" közt, hogy a párja tudja a dolgát, és tegye amit kell, minden felügyelet és figyelmeztetés nélkül. Viszont a társadalmi normák bicsaklottak, és előtérbe került a az "érzékeny férfi" típusa. Ezt kompenzálandó, most ennek ellentettjét fogalmazza meg minden írónő a könyvek oldalain, mert a sok kedveskedésből köszönjük, ennyi elég volt, hímeket óhajtunk magunk mellé, akik erős markukban tartják az irányítást, ezáltal is levéve némi terhet a vállunkról. Oké, hogy az intellektus is hatalommal bíró tényező, akárcsak az egzisztencia - mindkettő biztonságot sugárzó jellemző -, viszont az erőegyensúlyok eltolódtak. Valamilyen szinten a nyersség, az egyenesség, jól megszerkesztett határokon belül a durvaság - ezek kezdik eluralni a terepet. Szóval az teljesen világos, miért olvasunk most lépten-nyomon tesztoszterontúltengésben szenvedő irányításmániás fickókról. Próbáljuk kiheverni Edward Cullen-t, a Backstreet Boys-t és társaikat. Ami nekem nem tiszta, hogy ezzel párhuzamosan, miért hülyülnek el a hősnők. Alig pár sorral fentebb kifejtettem, hogy a romantikus könyvek női karaktereinek elvileg mellőzniük kéne a szélsőségeket, és az átlagosságot kellene megragadniuk, mert ezzel tudnák megcélozni a legszélesebb olvasói réteget. De ez rendre nem teljesül. Miért nem? Miért van az hogy a legtöbb történetben bugyuták a nők? De rendre, majdnem mindegyikben. Mit akarnak ezzel lekommunikálni akár tudatosan, akár tudat alatt az írónők? Túl gyorsan, túl magasra törtünk? Olyannyira, hogy még magunk is képtelen vagyunk felmérni mire is vágyunk igazán, és ezt hogy is lehetne összeegyeztetni a jellemünkkel? Az egész női társadalom önismereti krízisben van, és még nem tudja hogyan is kúrálja magát? Vagy a "szabadság", amit a női egyenjogúság égisze teremtett meg, kritikusabbá, más megfogalmazásban igényesebbé tett bennünket? Már nehezebben fogadjuk el, hogy egyazon ruha, mindenkire jónak kell hogy legyen? Őszintén nem tudom megmondani, mi lehet ennek a bicsaklott látásmódnak az oka. Ez az alig pár mondatnyi levezető is csak találgatás a részemről, bár elég szépen levezethető találgatás. Ami miatt most belemerültem ebbe az egészbe, az az, hogy Cole előző két könyve A démonkirály csókja és A gyönyör sötét hercege számomra kicsit vérszegénynek tűnt. És ennek okát abban látom, hogy az ezekben felvezetett karakterek, mind férfi, mind női szempontból, kicsit távolabb álltak az ízlésemtől, a megszokottakhoz képest. Istenem, van ilyen. Ezért nem is voltam soha kegyetlen, vagy túl kritikus Cole-lal, mivel nem az Ő stílusában, illetve karakterábrázolásában láttam a hibát. És ez most igazolódni is látszik. A sötétség démona ellentétben két korábbi társával, totálisan megvett magának. Hogy miért? A férfi karakter több mint izgalmas, méghozzá pont azért, mert rémisztően szélsőséges. Egy démonnak született, később félig vámpírrá alakított valaki, aki egy kietlen köves puszta közepén él, nem mosdik, mert fél a víztől, sokat hörög, és nem tud kommunikálni a kiválasztottjával, mert nem beszélnek közös nyelvet. Komoly. Ez ám aztán az erős ívű labda. És ha ennyi nem volna elég, mindezek mellett hősünk szíve meg van hasadva, lelkileg össze van törve, körüllengi némi önutálat, és szűz - éltes kora ellenére. Khm... Megint csak azt tudom mondani, hogy komoly. És még mindig izgalmas. És rögtön beleveri az emberbe a hétfrászt, mert ekkora szélsőséget felépíteni, fenntartani, sőt szimpatikussá tenni, minden csak nem egyszerű, főleg akkor nem, ha a történet maga is egy hatalmas fantazmagória. Ami megnyugtató, hogy Cole-nak volt már korábban is ennyire meredek ötlete, és csont nélkül keresztül is vitte azt (azért egy halott táncosnő szelleme, és egy megbolondult vámpír szerelme sem éppen habos torta...).
Női karakter szintjén már kevésbé tudok ennyire lelkes lenni, de azért nem is kezdek bősz siránkozásba miatta. Carrow jelleme határozott. Olyan nő, aki kemény ha az kell, de érzékeny is amikor az kell. És itt be is lehet fejezni Carrow ábrázolását. Egyrészt örülök, hogy a női szereplő nem lett annyira bonyolult, mint a férfi. Ha olyan lett volna, akkor ezek a szerencsétlenek vélhetően soha nem jönnek össze. Másrészt viszont egy kicsit el vagyok kenődve, mert ott van az a "mi lett volna ha"... De mivel a pozitív olvasási élmény gyönyörűen teljesül a megadott feltételek mellett is, így töröljük a "mi lett volna ha"-t, befogjuk a szánkat, könyveljük az elégedettséget, és felsóhajtunk a megkönnyebbüléstől, hogy jelen könyvünk miatt nem pusztult el egy agysejtünk sem.
Ami nekem nagyon tetszett, az az, hogy a szereplők nem tudják megértetni egymással magukat. Ez eleve rángat magával nem kevés vicces potenciált, illetve megadja a konfliktust is. Ha képesek lettek volna egymás felé lekommunikálni a problémáikat, akkor a könyv történetvezetése annyira leegyszerűsödött volna, hogy véget ért volna, mielőtt elkezdődik. Akarva akaratlanul eszembe jutott az Eleven testek c. film, amiben egy zombi lesz hullaszerelmes egy élő nőbe - aki még nem látta ezt a remeket, annak ajánlom figyelmébe, amennyiben bírja a komolytalanságot. Ebben a moziban a férfi főhős nem túl sokat fecseg, és amit mond, azt is jobbára csak zombisan kikrákogja. Oké, hogy itt nem teljesen ugyanez a helyzet, de a lényeg ugyanaz. Ha megölöd a kommunikációt, az bizony félreértésekhez fog vezetni, amiken lehet majd sírni, és nevetni is. Kifejezetten élveztem ezt a fajta csavart.  
Történetileg a megszokottakat kapjuk. Akció, még egy kicsi akció, agresszív hallhatatlan lények öldöklése - megunhatatlan. Említettem már, hogy szeretem amikor véres cafatokat dobálnak a főszereplők egy könyv oldalain? Emiatt ismételten kap egy pipát tőlem a mű. És ami még felfrissítette nálam az élményt... Eddig majd minden könyv középpontjában az örökösödési háború állt, vagy ilyen, vagy olyan mértékben. Fel is merült bennem a kérdés, hogyan fog ebből a kátyúból Cole kiavanzsálni, mivel ez a kérdés már kezdett egy kicsit ellaposodni. És jelenthetem, hölgyeményünk remekül kifordul ebből a képből, méghozzá úgy, hogy behoz egy titkos társaságot, aminek emberek a képviselői (részben), és aminek eltökélt szándéka a halhatatlan fajok becserkészése, vizsgálata, a későbbi kiirtás céljának okán. Friss gondolat, és nem is a legrosszabb. Volt már ugyan megpedzve ez a fondorlat, de itt jóval nagyobb jelentőséget kap, és ezáltal az egész sorozat kap egy hetyke kis vérátömlesztést. Eme fejlemény igazán elégedetté varázsolt.
És akkor összegezve... Olvassatok Cole-t! Az egész sorozat megérdemli az odafigyelést, még akkor is ha vannak hajszállal gyengébb kötetei is. Értelmesen felépített, komplex, igényes kivitelezésű szórakozás, humorral, szerelemmel, és egy csipetnyi erotikával.

Értékelés: 8 pont

2013. december 21., szombat

J. R. Ward: Végre szeretők /2013/

Így ünnepek előtt mindenkinek kész rohanással telnek a napjai. Legalábbis az én napjaim mindig a fejvesztett készülődéssel telnek. Kinek mit vegyek? - rémálom ez a kérdés, mert ugyan a hülyeségben kreatívnak tartom magam, az ajándékvásárlás más tészta. Kezdjük azzal, hogy az ünneplésre okot adó dátumok felét mindig elfelejtem. Mint mindenkinek az életében, nekem is van sok olyan barátom, akiket már hosszú évek óta ismerek, és akik erős alapját képezik a mindennapjaimnak. Ennek ellenére kész káosz van a fejemben, ha arról van szó, hogy kinek mikor van a születésnapja, vagy a névnapja. A saját születési dátumomat elvileg jól kellene ismernem, de volt már precedens arra, hogy az is akkor jutott az eszembe, amikor édesanyám felhívott, hogy Isten éltessen! Ami megkerülhetetlenül mindig hangsúlyt kap, az a fiamat érintő ünnepek sokasága. Ő róla soha nem felejtkezem el... Így nekem a karácsony mindig jó alkalom arra, hogy akiről szétszórtságom okán év közben "elfelejtkeztem" azt ilyenkor pótoljam. Na de, van egy másik problémám is... Nem szeretek értelmetlen dolgokat vásárolni. Ahhoz pedig semmi érzékem, hogy kitaláljam, kinek mire van szüksége éppen. Ebből a szempontból totálisan maszkulin a gondolkozásom. Leginkább a teljes illúziórombolás égisze alatt, nyílegyenes rá szoktam kérdezni az érintettekre, hogy mi kéne nekik. Nem a legromantikusabb megoldás ez, de legalább hatásos. Az ajándékok megszerzése jóval hamarabb megtörténik, mint ahogy az indokolt lenne - ennek is a rövid agyam az oka. Ha nem veszem meg addig a dolgokat, amíg az eszembe vannak, akkor vélhetően nem is venném meg őket soha. És ez az időszak nekem mindig egy izzadással, és görcsöléssel teli időszak, mert ha a megbeszéltekből valami véletlenül, ne adj isten nem kapható, akkor minden további nélkül eluralkodik rajtam a kétségbeesés. Aztán ehhez jön még az ünnepi menü kérdése, majd a totojázás azon, mit hogyan fogunk kivitelezni, mikor kezdünk főzni, mikor lesz a nagytakarítás - amikor is én mindig bősz káromkodások közepette funkcionálok, mert nem létezik, hogy valakinek annyi kacata legyen, mint nekünk, nem beszélve a könyvek halmazáról, amiket ugyan imádok, de pokollá teszik az életem, amikor le kell őket szedni a polcokról, és szépen letörölgetni őket (ez olyan félnapos meló, főleg mivel nagyon sok szép otthondíszítő nyavalyám van a kagylóktól, mécsestartókig, különböző méretekben...). Ennek ellenére idén nagyon ügyesnek mondhatom magam, mert leszámítva a főzést, jelentem mindent befejeztem, amit be kellett. És ezen felül még olvasni is volt időm! És lesz is még időm olvasni... Röviden: szokásaimmal ellentétben, teljesen optimista lendülettel fogok beleszaladni a jövőhétbe. Szokatlan ez az érzés, de egyáltalán nem mondható kellemetlennek. És ami még nagyon jól esett... A tegnapi postával érkezett egy nagyon kedves üdvözlőlap, amit az egyik Molyos barátné küldött el a részemre. Most lehet nyugodtan nevetni, de az ilyen gesztusoktól rendre elérzékenyülök. Nem boltban vásárolt üdvözlőlap volt, hanem egy kézzel készített nagyon ötletes kis kártya - itt a csodálatomat nehéz volna szavakba önteni. Sajnos az én korlátolt agyamnak eszébe nem ötlene, hogy ilyen kézzel készített üdvözlőlapot készítsen. Pedig milyen jó idea! Molyos barátnémnak nagyon szépen köszönöm, hogy gondolt rám. Üdvözlőlapja a karácsonyi dekorációt képezi, szem előtt van, és ott is fog maradni, évszaktól függetlenül, azon tárgyak közt, amiket tőletek kaptam Kedves Olvasóim. Nem tudom mi módon, de egyszer viszonozni fogom az odafigyeléseteket, és a kedvességeteket.



"Qhuinn – ismeretlen apa fia – hozzászokott, hogy egyedül van. A családja kitagadta, az arisztokrácia hátat fordított neki, ő azonban végül megtalálta az útját: az Alantasok Társasága ellen vívott háború egyik legkegyetlenebb harcosa lett. Az élete mégsem teljes. Lehetősége nyílik rá, hogy saját családot alapítson, mélyen legbelül mégis ürességet érez, mert a szívét valaki másnak adta…
Blay a hosszú éveken át táplált viszonzatlan szerelem után kigyógyult a Qhuinn iránti érzéseiből. Itt volt már az ideje: Qhuinn rátalált a tökéletes párra egy kiválasztott nő személyében, akitől hamarosan gyermeke születik – épp úgy, ahogy mindig is tervezte. Blaynek nagyon fáj együtt látnia őket, de ha egy elérhetetlen álomra építi az életét, biztosan csalódik. Ahogy már meg is tapasztalta.
A sors különböző útra tereli ezt a két vámpír harcost… ám miközben fokozódik a faj trónjáért vívott harc , és új játékosok bukkannak fel Caldwellben, akik halálos veszélyt jelentenek a testvériségre, Qhuinn végre megtapasztalja, mi is az igazi bátorság, és a két szív, amelyet egymásnak szánt a végzet… végül eggyé válik."

Kiadó: Ulpius
Oldalak száma: 626
Ára: 3999 Ft


És akkor visszakanyarodva az olvasáshoz. Szerintem már mindenki tudja, hogy Ward nekem olyan, mint a csoki. Ha elém teszik, akkor nem bírom megállni, hogy ne nyúljak utána, és ne temetkezzem nyakig a történeteibe. Stílusilag még mindig nem sikerült kifogást találnom a hölgyeményben, na nem mintha kerestem volna... Az FTT sorozata a vámpírhistóriák közül mindenképpen egyedi, humora helyenként döglesztő, és a lazasága, ahogy megfogalmazza a dolgokat... Emelem kapalom az írónő előtt. Jelenlegi története egy kicsit még inkább eltér a megszokottól, mivel a fókuszban két férfi, két harcos szerelmi kiteljesedését írja le - sok egyéb más mellett. Qhuinn és Blay macska-egér játékát már több könyv óta kísérhetjük figyelemmel, viszontagságaikat, érzelmi-lelki problémáikat ától cettig lekövethettük az előzményekben. Bevallom, én már tűkön ültem, hogy elolvashassam a boldog befejezésüket is. Annak ellenére, hogy soha eddigi életem folyamán nem olvastam olyan romantikus könyvet, aminek homoszexuális irányultsága lett volna. Volt, hogy olyan erotikus jelenetbe, novellába botlottam, ahol felszínre került ez a téma, de az merőben más megközelítésű volt, leginkább nyersen szexuális, ahol semmi nem szólt a szerelemről... A mostani történet azonban erre a nem elhanyagolható alappillérre épít, és ezáltal kicsit kilökött a komfortzónámból. Attól tartottam a sztori legelején, hogy furcsának, idegennek fogom érezni, amikor a két férfi ölelkezni kezd. Hogy nem fogok tudni úgy azonosulni velük, mint a már jól megszokott alternatíva esetében. Menet közben kiderült, hogy teljesen feleslegesen tartottam ettől. Függetlenül a felállástól, ugyanúgy drukkoltam nekik is, mint mindenki másnak, és nem éreztem semmilyen negatív érzelmi visszhangot, amikor azon oldalakra jutottam, ahol megtörténnek a fizikai aktusok. Nem is nagyon gondolkoztam el ezeken a fejezeteken. Könnyűszerrel elfogadtam őket, és az egyetlen konklúzió, amit lekönyveltem utólag, az volt, hogy a testi szerelem még mindig gyönyörű dolog. Hogy mondhat bárki bármit, a természet egyik legnagyobb csodája az, amikor egy másik emberi lény annyira képes hatni rád, hogy attól reszketni kezdesz, vagy majdhogynem elsírod magad a túláradó érzelmek tömegétől. Teljesen és totálisan mindegy, hogy a szereplők most standard felállásban vannak-e, vagy esetlegesen azonos neműek-e. A kémia ugyanaz. Eddig sem volt bajom a homoszexualitással, és ez ezután sem fog változni. Hiszem, hogy nem az determinálja egy ember személyiségét, hogy milyen a szexuális irányultsága. Az hogy a hálószobán belül ki mit csinál, és kivel, az egy olyan téma, ami nem tartozik senkire. Értem ezalatt persze az olyan kapcsolatokat, amik közös megegyezéssel, és felnőttek közt jönnek létre. Nem győzöm hangsúlyozni az ilyen mondataim után, hogy a szexuális szélsőségekkel én sem tudok egyetérteni, nem pártolom egy pillanatig sem az olyan kapcsolatokat, amiben az egyik vagy esetlegesen mindkét fél sérülhet, akár fizikailag (értem ezalatt a laposra verést és társait), akár érzelmileg, akár lelkileg. Amin viszont elmorfondíroztam az volt, hogy nem értem miért kezeli a társadalom ennyire lesújtóan két férfi kapcsolatát. Pszichológiailag le tudom vezetni a miérteket: konzervatív gondolkozás, patriarchális hozzáállás, szokatlanság, nevelési kérdések, miegymás... A homofóbia egy érdekes területe az életnek. Azoknak akik idegenkednek, csak azt tudom javasolni, hogyha egyszer úgy hozza az élet, akkor üljenek le beszélgetni egy ilyen irányultságú emberrel. Vannak olyanok akiről nem is feltételezné az ember első látásra, hogy hazai pályán játszik. Akik függetlenül ezen irányultságuktól értelmesek, érzékenyek, intelligensek, sőt még helyesek, vonzóak is - vigyázzatok lányok, az ilyen típus az, akinél nagyon kecsesen lehet árnyékra vetődni... Nem tudom azt mondani, hogy taszítónak tartom két férfi kapcsolatát. Vannak a környezetemben is ilyen emberek, de minden fenntartás nélkül kedvelem őket, és velük örülök, ha boldogok. Náluk is ugyanazok az élethelyzetek alakulnak ki, mint mindenki másnál, és ugyanúgy megsínylik, ha egy kapcsolatuk zátonyra fut. Képesek ugyanolyan átéléssel szeretni, ragaszkodni. Szerintem ez a lényeg, és nem az hogy kivel, vagy miért úgy, és főleg hogy hogyan.
Ami egy kicsit furcsa irányba terelte az érzelmeimet, az a könyv legvége volt. Az én ízlésemhez mérten, a történet lezárása egy hangyányit giccsesre sikerült. A felvezetésben Qhuinn és Blay elég karakán karakterek voltak, elég erős jellemekkel. Én már csak tudom milyen egy erős jellem... Saját tapasztalat alapján jelentem ki, hogyha valaki személyiségileg merev, és nem képes egykönnyen feloldódni az érzelmeiben, az két hét alatt nem fog tudni ezen változtatni. Most mindegy, hogy azért nem, mert fél, vagy mert nem tudja kezelni az őt ért heves érzelmi reakciókat. Egyszerűen csak nem fog tudni ennyire könnyen akklimatizálódni. Oké, ha felmerülnek a stratégiailag fontos kérdések, amire megtörténik az őszinte belső, vagy külső válaszadás, a válaszadás minőségétől függetlenül követi azt egy megkönnyebbülés, de ha valaki évekig fékezi magát, az nem fogja tudni ezt a kényszert egyik pillanatról a másikra levetkőzni. Lelövöm a poént, így aki el akarja olvasni a könyvet, az ugorja át a következő bekezdést...

Qhuinn megkéri Blay kezét, gyertyákkal, a testvérek és a király jelenlétében, családostul. Szép gesztus, de figyelembe véve az előzményeket, egy kicsit hirtelennek tűnik a dolog, főleg úgy, hogy Qhuinn alig két héttel korábban képes csak tudatosítani magában, hogy Ő bizony meleg.... Lehet hogy velem van a baj, de láttam már ilyet az életben is, és nem feltétlenül tartom ezt a reakciót helyesnek. Mert felmerül, hogy mi is a motiváció. Míg az érintett váltig fogja állítani, hogy ami hajtja az a mély, és megismételhetetlen szerelem, addig háttérben mozoghat egy kevésbé tudatos dolog is, méghozzá a félelem. Felvállaltam valamit, beleléptem valamibe, amire már egy jó ideje vágyom. Megkaptam amit azt hittem sosem fogok. Na kössük csak le gyorsan ezt magunk mellé, minden módon, ahogyan az csak lehetséges! A lelkesedés érthető egy ilyen helyzetben, és persze Ward könyve ettől fiktívebb már nem is lehetne, így ugyan ne akarjunk már életszagúságot várni tőle, és persze az idealizálási törekvés, amit soha nem lehet megkerülni egy romantikus sztoriban... Értem én, el is fogadom a befejezést így ahogy van, de akkor is az fog maradni a végső álláspontom, hogy túúúúúúl lett lihegve, túúúúúúl érzelmesre, túúúúúúl díszesre, és töményre sikeredett. Sokkal hatásosabb lett volna egy kicsit kevésbé színpadiasan, és hangyányit érzelemmentesebben.

Ami még Wardnál jelenthet a későbbiekben problémát... Az FTT kezdi túlnőni magát. Ward remekül csavarja a szálakat, csak egyre több szereplőt kell emiatt mozgatnia. Az utolsó két-három könyvében megfigyelhető, hogy a fókusz kezd elmozdulni. A figyelemterelés központja ellentétben az első könyvekkel, már nem csak a főhősökre irányul, nem csak az aktuális párra, és szűkebb környezetükre, és problémáikra, hanem párhuzamosan több azonos hangsúlyú szál is fut. Emiatt a figyelem oszlani kezd, és konkrétan egyre nehezebb behatárolni, hogy kik is a történet aktuális főszereplői. Én szerettem volna többet olvasni a jelen alkotásban Qhuinn-ről és Blay-ről. Kicsit szitaeffektus érződött a közös eseményszálukban. Érintettük is őket, meg nem is. Ott voltak, beteljesedtek, mégis hiányérzetem maradt utánuk. A kiábrándultság érzése csak amiatt került el, mert Ward profi, és mint ilyen, képes volt a mellékszálakat is érdekfeszítővé varázsolni. Assail-ba egyenesen belehabarodtam. Egy újabb olyan karakter, aki a maga morcos módján, annyira érdekfeszítő, hogy kedvem volna leültetni, és kifaggatni, hogyan is fog alakulni a kapcsolata Sola-val. Xcor, és Layla... Na ők tuti meg fogják kavarni az állóvizet. Egy várandós kiválasztott, és a király legnagyobb ellensége... Kell ennél nagyobb handicap? Trez... Az árnyék, akit haza akar rángatni a királynő, hogy a lánya mellett tenyészbikaként funkcionálhasson, és akinek a szíve Selena-ért dobog, miközben esze ágában sincs hazamenni. Egyenesen lenyűgöző, amit Ward a szereplőivel művel... Mégis van egy olyan kívánalmam, hogy legközelebb a hangsúly inkább legyen a főhősökön, és kapjanak ezáltal egy kicsit nagyobb teret. Nem baj, ha más szálak is kibontakoznak a történet folyamán, csak az erőviszonyok legyenek jobban balanszban.

Nekem az FTT jelen könyve is remek kikapcsolódást nyújtott. Nekem töretlen a lelkesedésem a fiúkkal szemben. Még mindig fenntartja az érdeklődésemet, és sajnos be kell látnom, hogy emiatt elfogult is vagyok. Nem tudom hány részesre tervezi Ward a teljes sorozatot, de én vevő leszek az összes könyvére, mivel a hangulata - a szereplőktől függetlenül - utánozhatatlan. A stílusa lehengerlő, könnyed, mégis a kellő helyeken alapos. Bár tudnék úgy írni, mint Ward, akkor egész nap mást sem csinálnék, csak írnék, és írnék, és írnék...

Értékelés: 8 pont        

2013. november 7., csütörtök

Heidi McLaughlin: Forever My Girl - Örökké a csajom /2013/

Egy kis ejtőzés, mielőtt ismét beleverekedem magam az erotikus zónába. És egy kis mellékes információ, mielőtt még belelendülnék a könyvről alkotott véleményembe. Az előző bejegyzésemben felvázolt történet elég sok ember érdeklődését felkeltette, több olyan visszajelzést is kaptam, miszerint szívesen olvasnátok el néhányan a külvárosi bunkó kocsmáros/autószerelő, és a nagyvárosi hercegkisasszony történetét... Nem tudom mennyire nyerő ötlet ez, de mivel az én agyamat is bizgerálja a dolog, így úgy határoztam, hogy üsse kavics, nekirugaszkodom, lesz ami lesz alapon. De aztán nem ér sikítófrászt kapva menekülni majd az ellenkező irányba! Ha én veszem a fáradságot, hogy beteg agymenéseimet egy történetbe öntve megformázzam, akkor tessék venni a fáradságot, és szorgalmasan olvasni majd az ide bekerülő fejezeteket. Szerintem fog ez fájni mindannyiunknak, de ha már feldobtam az ötletet, és ha már vannak olyan vállalkozó kedvű egyének, akik lelkesen el is olvasnák a firkálmányomat, akkor illik tisztességgel csinálnom. Kivitelezési szempontból, és gyorsasági ütemet tekintve, nem ígérek semmit előre. Ha én úgy kezdek el írni valamit, hogy nincs meg hozzá az ihletem... az nem fájdalmas, hanem egyenesen halált okozó valamivé fogja magát kinőni. Szóval egy csiga tempójában ugyan, de nekiveselkedem a feladatnak. Miért érzem úgy, hogy fogom én még ezt bánni?



"Sosem hittem volna, hogy rocksztár lesz belőlem. Az egész életem előre eltervezett volt. Futballozás a főiskolán. Bekerülni a Nemzeti Futball-ligába. Házasság a középiskolai szerelmemmel, majd boldogan élni, míg meg nem halok. Mindkettőnk szívét összetörtem aznap, amikor közöltem vele, hogy elmegyek. Fiatal voltam. A magam szempontjából jó döntés volt, ám kettőnket illetően nem volt az. Lelkem bánatát zenében sírtam el, de őt soha nem feledtem. Az illatát. A mosolyát.
Most hazafelé tartok.
Tíz év telt el.
Remélem, képes leszek mindezt elmagyarázni neki ennyi idő után.
Még mindig utána sóvárgok. Ő az én örök szerelmem."

Kiadó: Ulpius
Oldalak száma: 300
Ára: 3499 Ft




És akkor az Örökké a csajom... A könyvről mindenekelőtt azt jó tudni, hogy két nézőpontban íródott. Fejezetenként váltják Liam és Josie E/1-ben megélt gondolataik egymást. Amúgy nem szeretem az E/1-es írói stílust, mert erősen korlátozó hatásai vannak, és a közhiedelemmel ellentétben sokkal nehezebben kivitelezhető profi szinten, mint az E/3-as. Ha a főhős agytekervényeiben cikázó elmélkedési frázisok nem szimpatikusak az olvasónak, akkor abba belebukhat az egész történet. Ellenben ebben a könyvben mindkét fél furmányos ideái teret kapnak, így relatíve nem marad hiányérzete az olvasónak. Ez így határozottan nem rossz, bár én még mindig fenntartom, hogy nem ez a legjobb módja egy sztori kivitelezésének, de jelen esetben bőven elfogadható.

Történetügyileg semmi kifogást nem tudok felmutatni. Tíz hosszú év után egy tragédia újra összehozza a szerelmeseket. Szép volt, tán igaz se volt... Újragondolások, mit tehettem volna másképp, szánom-bánom, hogy elbaltáztam, bűntudat... Jó kis alapok voltak ezek.

Fogalmazásügyileg sincs komoly baj vele. A párbeszédek gördülékenyek, nem túl leírásos, nem túl festői, egyszerű, könnyen emészthető.

Az nagyon jó, hogy most ezt így összefoglaltam, de nem is én lennék én, ha nem lennének apró észrevételeim, amiket kényszeresen ki is kell adnom magamból. A történet felvezetése lenyűgöző. Az írónőnek sikerült megteremtenie azt a kezdeti hangulatot, ami pont optimális, rendesen lendületbe is hozza vele az olvasót. Liam személyiségét könnyű megkedvelni, annak ellenére, hogy arra próbál építkezni a könyv, hogy saját ökörsége miatt ment tönkre minden. Talán túl jól is sikerül a felvezetés. Túl sok meghatározó érzelmet jelenít meg. Fájdalom, elkeseredettség, düh, félelem... És remekül is kezeli ezeket, úgy a történet feléig. Aztán itt kezdődtek nekem a problémák. Megint csak sikerült a saját nézőpontomat belekeverni a játékba... Középiskolában szerelmes leszek, mint a nagyágyú. Terhes is leszek nem sokkal később. Amikor el akarnám mondani mi is a helyzet, életem szerelme se szó, se beszéd odébbáll, majd világhíres Grammy-díjas énekes, és zeneszerző lesz. Eltelik tíz év, amiből hat évet egy másik pasas oldalán töltök. És egyszer csak betoppan a tékozló fiú, akinek persze halványlila segédfogalma sincs arról, hogy született egy gyermeke. Helyesbítsünk: fogalma sem volt eddig... De most hirtelen minden világosabb lesz a napnál is, és jöhetnek a láthatási, nevelésügyi kérdések. Az addig rendben van, hogy Josie belátja, hogy Liamnak szerepet kell biztosítania a fiuk életében. Az is rendben van, hogy a fiatalkori vonzalom még mindig lángol, sőt még a szerelem sem múlt el. Vagyok annyira érzelmes- én, igen én - hogy minden kérdés nélkül elfogadom, hogy tíz év távollét sem képes tompítani az igaz szerelmet. Abba most ne menjünk bele, hogy az igaz szerelem könyvekben megjelenő formájának leginkább semmi köze nincs a realitáshoz, de mivel birodalmak épültek, és omlottak össze az emberiség abbéli hite miatt, hogy ez a dolog ebben a formában igenis létezik, ki vagyok én hogy ezt kétségbe vonjam? Ráadásul pont egy romantikus mű kapcsán... Szóval tényként kezelendő: az igaz szerelemnek nincs kopási kvótája. Na,de... Legyünk egy kicsit őszinték. Ha valakit terhesen faképnél hagynak, telefonszám és minden nélkül, majd tíz év elteltével hirtelen megjelenik a másik érintett fél, akkor bizony ez a helyzet egyenlő egy teljes érzelmi, és idegi katasztrófával. Hiányoltam a könyvből a katarzist... A feszültség nem lett rendesen kikerekítve, és így nem is kapjuk meg a feloldással járó megkönnyebbülést sem. Olyan ez, mintha 160 km/h-val elkezdenénk belerobogni egy kanyarba. A látványos, stílusos megoldás az, ha kézifékkel, teljes erőbedobással fordulunk. Azt csak az öreganyám szokta, hogy visszavált szépen, és 10 km/h-val slattyog keresztül a hajtűkanyaron. Mindenre számítottam a könyv első felében, zokogásra, kiabálásra, különböző berendezési tárgyak egymásra dobálására... És ez mind kimaradt. Van egy stratégiailag fontos pont, amikor a hősnőnek be kell látnia, hogy még mindig nyakig csücsül a kakiban, ha a gyermekkori szerelméről van szó. Ez a stratégiailag fontos pont akkor jó, ha előtte érzékletes a düh, a félelem. Ebben a remekben Josie eleinte paprikás egy kicsit. Majd alig valamivel később, ugyan egy kicsit győzködik magát az ellenkezőjéről, de már be is látja hogy neki Liam a mindene. A Nick körüli kalamajkát is egy hajszálnyival jobban fel kellett volna tupírozni. Az élettárs kiindulási pontja nagyon jó: hat éve él együtt a nővel akit szeret, szinte a kezdetektől neveli sajátjaként annak fiát is - érthető az elkeseredés, hogy mindezt lassan elveszti, csak mert a valódi apuci belép a képbe. Nick fantasztikusan érvel a saját álláspontja mellett. Aztán hirtelen úgy határoz, hogy menne világgá, és amikor Josie közli, hogy Ő pedig ha törik, ha szakad marad ott ahol van, egyetlen szó nélkül lelép. Ideális. Kár, hogy az életben ez nem feltétlenül zajlana le ennyire szépen, és csendesen. Mint ahogy ifjonti szerelmeseink újra egymásba habarodása sem. Liam rámozdul Josie-ra, akinek rögtön remegnek a térdei. A gyönyörtől. Nos, nekem is remegtek volna a térdeim, a vörös ködfelhő miatt ami ellepi a látóteremet. Egyrészt Josie helyében kedvem lett volna megtépni Liam-et, mivel még mindig ott tombolna bennem a fájdalom, amiért elhagyott. Aztán ezzel párhuzamosan kedvem lett volna megtépni saját magam is, mert nem hinném el hogyan lehetek annyira hülye, hogy a tapasztalattal szemben, még mindig vágyom a hapsira. Felnőtt fejjel! Éretten! És akkor lett volna szép a katarzis, ha mondjuk úgy zajlott volna le, hogy Liam elkezdi becserkészni Josie-t, elkezdi csókolgatni, megsimogatja, és azt suttogja hogy "szeretlek", Josie-ban pedig ekkor szakad a cérna, ellöki Liam-et magától, és zokogva kitör belőle, hogy "ne merj ilyet mondani nekem! Azok után... - hüpp, hüpp - hogy volt képed itt hagyni! Szó nélkül! Egyedül hagytál Liam! Teljesen egyedül...". Mire Liam "Tudom, hogy elszúrtam, de...", Josie: "Nincs semmi, de...! Mondd, hogyan bízhatnék ezután benned?" - aztán hősnő zaklatottan balra el. Egy-két nap mosolyszünet, amíg hölgyeményünknél rendeződnek az érzelmek, és a gondolatok, majd egyszer csak leesik neki a tantusz, hogy már elve teljesen feleslegesen tököl mindenen, mivel ettől szerelmesebb már nem is lehetne. Az is fáj, ha megpróbálja a pasassal, az is fáj, ha távol tartja magát a pasastól... De az első fájdalomba legalább vegyülhet némi kéjérzet, és gyönyör. Uccu neki, becsapja magát a kocsijába... Liam álomtól ittasan ajtót nyit, olyan szexi hogy attól meg lehet őrülni, arcát enyhe csodálkozás tarkítja, megszólalna, de nincs ideje, mert vágyainak tárgya egyenesen lerohanja. Nyelvcsata, lihegés, egymás vetkőztetése a lépcsőn... és orgazmus. Na, ezt nem lehet megtalálni a könyvben. Vártam a nagy légyottot is - mert szerintem még mindig ott teljesedik be egy romantikus könyv -, aztán ott is egy kicsit pofára estem. A történetben nem egyszer esik utalás Liam lepedőakrobatikai képességére. Hát persze, hogy kíváncsi lettem! Lássuk mit tud ez a csődör! Hát valamit biztos tudhat, de hogy amit tud az nem az előjátékban nyilvánul meg, az is biztos. Megint ugyanaz a baki. A bárban történő felvezetés szilveszter este szuperül sikerül. Amikor Liam keze betéved a szoknya alá... na mondom, kezdjük előrevetíteni a dolgokat. Aztán már csak arra eszméltem, hogy a pasi a csajon, és "Ó!", majd "Ah!" és kész... Hangsúlyozom, hogy nem az lett volna az elvárásom, hogy akkor most negyven oldalon keresztül, precíz részletességgel szemléltesse az író mi is zajlik a hősök lábai közt, de azért nem ártott volna egy-két kicsit pikánsabb mondat, vagy szó... esetleg helyzet. Ráadásul Liam szemszöge kimarad a szexről, pedig azt nagyon szerettem volna elolvasni. Nem volt rá alkalmam...

Mindezek ellenére, mégis azt kell mondjam, hogy szórakoztatott a mű. Könnyed, nem lengeti ki az olvasó érzelmi világát, gond nélkül bele lehet merülni. A jellemábrázolás meggyőző, bár nem mutat túl nagy ívet, de amit mutat, azt stabilan mutatja. És van annyira felcsigázó, hogy érdeklődve várjam a sorozat többi részét is. Még azt sem tartom kizártnak, hogy egyszer újra fogom olvasni. Helyenként igazán szép, és megható. Szóval igen, merem ajánlani mindenkinek, aki kedveli a romantikus limonádét. Kiegészítésként még annyit tennék hozzá, hogy az Ulpius "New Adult" kategóriája kezd fokokkal meggyőzőbb lenni, mint a 18+-os kiadványaik. Tartalmilag legalábbis, mindenképp. Csak azt nem értem, hogyha az egyik kategóriában megtalálják azt ami jó, akkor a másikban miért megy ennyire nehezen? Felmerült bennem már az is így utólag, hogy lehet, hogy még nem is írtak soha jó erotikus könyvet? Ez lenne az írói társadalom Achilles-sarka? Kezdem nem kizártnak tartani... 

Értékelés: 7 pont  



2013. szeptember 16., hétfő

Kresley Cole: A gyönyör sötét hercege (Halhatatlanok alkonyat után 7.) /2013/

Mit is lehetne elmondani erről a könyvről, illetve erről a sorozatról? Kétségkívül eszement, agyahagyott... szórakoztató, pikáns, vicces. Lineáris... Értem ezalatt hogy mindegyik része hasonló élményt rejteget, függetlenül a szereplőktől. Persze ebben is meg lehet találni a kedvencet, ami valamiért kicsit jobban tetszik, mint a többi, de nagy általánosságban minden részre igaz, hogy megállja a helyét. Nem tudom ki hogy van vele, de én az ilyen sorozatoknál a következőket szoktam megtapasztalni:
1, Először rajongásig odáig vagyok meg vissza, ha tehetném megállás nélkül csak olvasnám az egymás utáni epizódokat.
2, Mivel rémesen lassú a megjelenés üteme, és helyenként egy évet is várni kell a folytatásra, kiesem a ritmusból, és felőrli az idegeimet a várakozás. Ez azért nem jó, mert a legszélsőségesebb esetben, mire eljutok a könyvig, már jóllaktam az illatával, és tova a lelkesedés.
3, A rajongás szépen fokozatosan, helyesen táplált izzássá szelídül: elmarad a körömrágcsálós izgalmi állapot, helyette egy megszokottság kezd érvényesülni, ami kényelmesnek kényelmes ugyan, de nincs már meg benne a kezdeti izgalom.

Ez így leírva majdnem olyan, mint egy párkapcsolati folyamat. Leszámítva, hogy itt nem következik be - jó esetben - a kiábrándulási szakasz. Kresley Cole a kedvenceim egyike. Teljesen mindegy miről ír, én szorgalmasan olvasom a könyveit. Ettől függetlenül Ő sem marad ki a felsorolt pontokból.



"Lucia, a gyönyörű, csábító valkűr, és Garreth MacRieve, Lykae hercege, a parázsló szemű, szenvedélyes vérfarkas elsöprő erejű románca titkokkal és veszélyekkel terhelt – pusztulást hozhat a lányra és szeretteire is. Ám a fékezhetetlen vágynak semmi sem állhatja útját, Lucia érintése felkorbácsolja Garreth érzékeit, míg a férfi csókjának ellenállni lehetetlen.
Garreth mindenáron birtokolni akarja ezt az őrjítő nőt, védelmezni szeretné, de hogyan tudná rávenni, hogy Lucia elfogadja őrzőjének?
Egyetlen megoldás kínálkozik: Garreth kihasználja a nő gyengeségét – azt, hogy olthatatlanul vágyik a szerelmére…"

Kiadó: Ulpius
Oldalak száma: 407
Ára: 3999 Ft


Hogy milyen is volt Lucia és Garreth története? Olyan, mint az előzményekben megszokott másik hat rész. Fantasztikus lények, románc, szex, vér, küzdelem, konfliktus, poénok... Mindenből egy kicsi. Csak azt nem értem, hogyha technikailag elismerhető Cole tehetsége, akkor miért gyötörtem ezt a könyvet a megszokott egy-két nap helyett, majdnem másfél hétig? Nem tudom megítélni mi volt a baj. Alig vártam már, hogy olvashassam. Imádom a vérfarkasokat... és a valkűröket is. És Cole mindig olyan mesterien kutyulja a szálakat, hogy mindig elhiteti velem átmenetileg hogy itt biza nem lesz boldog végkifejlet. És ez most is mind áll. Akkor miért nem éreztem a földöntúli boldogságot? Lehet hogy azért nem, mert így a hetedik rész magasságában, már enyhén sablonosnak ítélem tudat alatt? Benne lehet a pakliban... Vagy csak ellentétben a többi könyvvel, a mostaniban nem találtam meg a harmóniát a szereplőkkel? Mert erre is van reális esély. Garreth személyisége nem volt rossz. Ahogy soha nem is szokott rossz lenni a főhős személyisége... Mégsem volt egy Conrad, vagy egy Lachlain. Erős hapsi, szexi, mégis hiányzott nekem valami belőle. Ahogy Lucia is olyan hatást keltett bennem, mintha egy eredeti VHS szalag másolatát láttam volna viszont. De ezt legalább konkrétan tudom, hogy minek volt köszönhető. A valkűrök közül már nem egy szerelmi históriáját átélhettük az előzményekben. És oké, hogy kicsit szétszórtak, mégis nagy harcosok, de kezd egy kicsit sok lenni belőlük a sztoriban. Annyi más alternatívát megmozgat Cole, fúriák, szirének, tündérek... Annyira bírnám már ha ezek közül kerülne elő valami vérpezsdítően friss. Ettől függetlenül nem volt rossz szórakozás a könyv, csak nem is volt olyan, hogy odaszögezett volna az ágyhoz, kényszeres olvashatnékba taszítva. Valahogy a szerelmi szálat sem éreztem annyira kiaknázottnak. A túl sok titkolózás, hogy Lucia semmit nem oszt meg Garreth-tel - pedig lett volna éppen mit -, a testiségtől való féleleme, mert a férje egy rothadásban lévő isten, akinek hólyagos az ínye, és bűzlik, és emberi testrészekkel dekorálja a lakhelyét... Hogy ebben mennyi lehetőség rejlett. Mégis, az kerekedett ki jobban, hogy hőseink mennyire vonzódnak egymáshoz, és relatíve súrlódás nélkül le is zajlanak azon aktusok, amiknek le kellett. Ha viszont ennyire könnyen kivitelezhető volt, akkor miért kellett egyáltalán beletenni az erőszakos házastársat, erős gyilkolási, és kínzási hajlamokkal? Bezzeg az első részben Lachlain majdnem csontig nyúzza magáról a bőrt kínjában, mert arája még szűz... annak ellenére, hogy ott még erőszakról szó sem volt. Szóval itt éreztem némi erőltetettséget. És a történet vége sem győzött meg túlzottan. Nem lett annak rendje, módja szerint lezárva, ahogyan le kellett volna. Nem a konkrét lezárás zavar, mivel ott rögtön kecsegtet az írónő a várható szövődményekkel, hanem azzal hogy Regin előkerüléséig nincs esküvő... Mi ez már? Bezzeg a többi könyv esetében volt hogy már az utánpótlás is beköszöntött. Annyira szívesen ünnepeltem volna egy szokásos, így szeretlek, úgy szeretlek, gyerünk az oltár elé véget. De nem. A mi hőseink éppen hogy túlélik az aktuális apokalipszist, máris indulnak megvívni a következőt... Ami még egy kicsit irritáló volt, hogy a jelenlegi fordító (Győri Dávid) egy kicsit itt-ott átkeresztelte a dolgokat, ami azért érdekes, mert ellentétben az FTT-vel, amit egy fordító fordított végig (Lukács Andi), ezen sorozat minden kötetét más és más fordította. És mégsem volt feltűnő, mert a nevek mindig ugyanazok maradtak. De most nem. Most Hőn Áhított Mariketa, Mariketa A Nagyon Várt lett, és Ragyogó Regin is újra el lett nevezve (meg nem tudom már mondani hogyan). Nem azt mondom hogy emiatt olvashatatlanná vált volna a könyv, de hogy nem is segített be sokat az élménybe, az is fix. Meg kellett szokni az új kifejezéseket. Nem illettek bele a már ismert keretekbe.
Mindezen aspektusokat figyelembe véve mégis el kell ismernem hogy a teljes kép még mindig meggyőző. Ahogy nemrég írtam az előző kritikáim egyikében, Cole legrosszabb könyve is magasan az élvezhető kategóriában van. És bár talán egy kicsit én gyengébbnek éreztem a mostani könyvet a többinél, mégis túlzás volna azt állítani róla, hogy ez volna Cole legrosszabb könyve. Szerintem Cole-nak nincs is "legrosszabb könyv"-e. Van ami esetleg kevésbé dinamikus, vagy magával sodró, de még ez a "lassabb" könyv is orrhosszal győzni a fog a hasonló témában kiadásra kerülő tucattermékek közt. Senkit nem áll szándékomban lebeszélni a mostani részről sem, és ahogy az már lenni szokott, türelmetlenül várom a folytatást.

Értékelés: 7 pont

2013. szeptember 5., csütörtök

Lora Leigh: Buja álmok /Mackay unokatestvérek 3./ (2013)

Ó, igen. A régi, jól megszokott terepen ismét. Amikor először olvastam Lora Leigh-től, akkor kiegyeztem annyival magamban, hogy a történetei egy cseppet felszínesek. Majd megdorgáltam magam, hogy erotikus könyv lévén ne itt várjak már Shakespeare-t is megszégyenítő érzelmi drámát... Így a végső konklúzió ez lett: ugyan érzelmileg kicsit sekélyes, de erotika szempontjából elfogadhatóan érzékletes, tehát középmezőny, karöltve egy olyan pikáns utóhatással, ami csak "zs" kategóriás filmek nézésé közben kapja el az embert. És mivel én az a fajta mazochista vagyok, aki a "zs" kategóriás filmeket is képes a megfelelő hangulatban pozitívan diszkriminálni, így bőven a tűréshatáromon belüli a hölgyemény bármely irománya.


"Natches Mackaynek évek óta nincs kapcsolata a családjával, kivéve két unokatestvérét. Ők voltak azok, akik a családiasság érzését biztosították neki. Most azonban akaratán kívül belerángatták az apja életébe, ami végzetes lehet számára.
Amikor Chaya Dane ügynököt Kentuckyba küldi a kormány, hogy ellopott fegyverek után nyomozzon, a nő sok mindenre számít, kivéve azt, hogy a vonzó Natches álmaiban szerepeljen."

Kiadó: Ulpius
Oldalak száma: 332
Ára: 3499 Ft

Vártam már hogy megjelenjen a sorozat ezen darabja. Szó szerint tűkön ültem, amit annak a sok, és remek könyvnek köszönhetek, amiket az erotika műfaján belül az elmúlt hónapok során sikerült elfogyasztanom. Bámulatos hogyan képes az ember ítélőképessége módosulni. Amikor Rowdy történetét olvastam, nem voltam túlságosan elragadtatva a gyönyörtől. Dawg sztorijának a hatásait, már sikerült itt is kiharsognom magamból, jót vihorászva azon a tényen, hogy a három unokatestvér kisvárosa, a fegyverkereskedelem, és a hazaárulás melegágya. Ezen mind a mai napig képes vagyok göndör kacajra fakadni. És most itt lennénk... Natches Mackay. A volt katonai mesterlövész, aki egymaga sikeresen megnyerte volna hazájának az iraki háborút, ha véletlenül nem lövik vállon. A sebesülése azóta is közszájon forgó rejtély, mivel a srác Chuck Norrist megszégyenítően képes a két szemével álló helyzetben is 360°-ban látni. Így nem tudni hogy nem szúrta ki azt a lesben álló gyilkost, aki golyót röpített a karjába, és ezzel derékba is törte hősünk karrierjét. De ekkor már mindegy volt. A baseballban ütésátlagok vannak, a profi katonai mesterlövészeknél lövésátlagok, és Natches mire leszerelt, már élő legendává avanzsált. Csak egyet nem értek. Még pedig az írónő névválasztását. Szülőként tudom milyen fontos a név. Célszerű úgy megválasztani, hogy szegény gyereknek ne legyenek komplexusai miatta. Legyen dallamos, könnyen megjegyezhető, és lehetőleg rövid - mert csóri gyerek belekerülhet abba a csapdába, hogy még akkor is a nevét fogja körmölni egy dolgozaton, amikor a többi gyerek már javában kint öli egymást az udvaron. Na már most, hősünk egy faszagyerek - nincs ezen mit szépíteni. Kemény kívül, belül... alul, felül... Katonás, precíz, olyan az ágyban, mint egy faltörő kos. Kérdem én: muszáj volt olyan becenevet aggatni szerencsétlenre, amiről kapásból egy fűszeres, mártogatós rágcsálnivaló jut az eszembe? Ahányszor elolvastam a pasas nevét, annyiszor támadt ehetnékem.

Történetvezetésileg enyhén szólva meglepett a könyv. Az előző két rész alapján arra számítottam, hogy egy elbagatellizált akciót fogok kapni, sok szexszel, normál pozícióban szemtől-szemben, majd orálisan, végül a mostanság egyre nagyobb teret hódító anális módon. De nem. Ez utóbbi egyenesen kimarad a történetből, és a vehemens erotika is oly mértékben megszelídül, ami már-már rémisztő, ha Lora Leigh stílusát vesszük alapul. Ha a közízlést, akkor jóval emészthetőbbé, lassúbbá, gyengédebbé minősül, ami megjegyzem, csak használt a könyvnek. És a sztori első felében nem beszélhetünk összecsapottságról sem. Oké, még mindig a fegyverkereskedelemnél tartunk, és volt katonák piszkos ügyeiről, sőt még kiegészül az alapszituáció Irakkal is - amitől én nem csak hogy féltem eleinte, hanem egyenesen rettegtem - de nagy megkönnyebbülésemre, egész kereken, elfogadhatóan, és olvasmányosan tálalta a fordulatokat az írónő. Sőt továbbmegyek: hitelesen, és élvezhetően. Végre képes voltam beleélni magam a főszereplők bőrébe, és átérezni az emocionális állapotukat, merthogy végre valahára volt nekik ilyen. Természetesen ebből azt vonhatjuk le statisztikailag, amit már eddig is nem egyszer elmondtam: ha a sztori épületes, akkor az erotika visszafogottabbá válik. Mert milyen is lenne már az, hogy a legelemibb szerelmi vallomást követően, szendvicsbe vágják a hősnőt. Így részemről Lora Leigh ezen könyve is kisétált az erotikus/romantikus kategóriából, és az egyszerű romantika polcán csüccsent le. Hangsúlyozandó ismét: nem bánom hogy ez így alakult. Ez lett volna a véleményem, úgy a történet feléig. És akkor jöjjön a feketeleves.

Szóval hősünk, és hősnőnk kapcsolata évekkel korábbra nyúlik vissza, és megannyi keserűség, és fájdalom tarkítja. Egy biztos kiindulási pontjuk van, kellenek egymásnak. Ezt megspékelve a mindenkori visszaszoríthatatlan vággyal, eljutunk a detonációs pontig, amikor is tovább nem képesek magukba fojtani egymás iránti mély, és még hevesebb érzelmeiket, és egymásnak esnek. Naná! És szépen el is bukdácsolunk a színvallásig. Amitől erős és kényszeres kapaszkodhatnékom támadt, hogy Natches egy két lábon járó terhességi barométer. Látatlanul megmondja, hogy teherbe ejtette Chaya-t, és ezt tényként tálalja is az unokatestvéreinek, pár nappal az első ominózus együtt hálásuk után. Mert persze ez így megy. Jó, rendben, nem nehéz összehozni egy gyereket, de azért nem is olyan könnyű. Az hogy az elélvezés pillanatában, vagy pár másodperccel utána a férfiú azt morogja, hogy "most már biztos terhes vagy, érzem", nem abszurd, hanem egyenesen félelmetes. És onnantól állandóan az megy, hogy "most már nemcsak rólad van szó", "nem kockáztathatod a gyermeked, és a magad épségét", "vigyáznod kell magatokra"... Észrevétel: egy pár napos megtermékenyített petesejt, még nem magzat, hanem sejtcsoportosulás. És a hiedelmekkel ellentétben, ha minden rendben van, akkor az úgy oda van ragadva a helyére, hogy nem lehet csak úgy ugrándozással elhagyni. És a hiedelmekkel ellentétben hamarabb fel lehet ismerni a pocaklakót, mint ahogy elkezdődnek a rosszullétek, de azért olyan 3-4 hétnek el kell telni ahhoz, hogy az első "tünetek" megjelenjenek. Persze ez minden nőnél más, és más... Én például hulla fáradt voltam. Reggel, 10 óra intenzív alvást követően, relatíve kipihenten felébredtem, a szokásos rutin után elindultam a munkába, de mire kiértem a megállóig újra el akartam aludni. Rosszabb voltam, mint egy mormota. Mégsem ez volt, ami felébresztette bennem a gyanút, hogy valami van... hanem az, hogy impulzív személyiségem ellenére, szinte egyik napról a másikra átmentem mosolygósba. Békésbe. Csicseregtek a madarak, kacarásztam egész nap, minden olyan bájos volt, és szép... édesanyám, és kedves párom sápadtan, aggódva figyelt. Aztán imádkoztak, hogy ez a felhőtlenség a szülés után is jellemző maradjon rám. Hát szerencsétleneknek ezen a fronton pechük volt. És már megint elkanyarodtam... Szóval ez a terhességesdi a könyvben nem kicsit volt irritáló, és túlzó. Még ha össze is hoznak egy babát, attól még nem sántul le valaki deréktól lefelé, és ugyan nagyon szívmelengető ha a pasas aggódik az asszonyért, de ez is lehet idegörlő ha a fickón nincs fék. És kedves fűszeres rágcsálnivalóról elkeresztelt hősünkön nemhogy fék nincs, de még plusz lendületet is merít innen-onnan. Ami miatt nagyon bosszús vagyok: ha ezt nem hangsúlyozta volna ki ennyire betegesen az írónő, akkor egy remek történetet zárhattam volna le az utolsó oldal elolvasása után. Másik nagyobb baj amit képtelen voltam megkerülni... nyakig merülünk Natches családi drámájába, rendesen meg is utáljuk az apját, kéztördelve várjuk a végkifejletet bízva abban, hogy a kedves papa aprólékos felkoncolásra kerül. Hát nem. Egy kis csihi-puhi, némi morcos morgás, és ennyi. Aztán mindenki balra el. Grrrr... Rendben, értjük az erkölcsi mondanivalót, de nem kaphattunk volna egy kicsivel több vért? Igazán nem ártott volna, főleg mivel a drága papa kezéhez nemcsak hősünk, hanem közvetve hősnőnk vére is tapad. Méghozzá gyomorfekélyt előidéző komolysággal. Nem akarom agyon spoilerezni eme bejegyzésemet, ezért csak annyit fűznék még hozzá: ha én lettem volna Chaya helyében, én nemcsak kinyírtam volna az öreget, hanem a heréinél fogva akasztottam volna fel, és nyúztam volna meg. Szigorúan azután, hogy kerékbe töröm, és karóba húzom. Még a spanyolcsizma alkalmazásán is elmerengtem volna...

Fogalmazás tekintetében Lora Leigh egyáltalán nem nevezhető színvonaltalannak, csak ha a három kötetet egymás után olvassuk el, akkor feltűnően sok ismétlést fedezhetünk fel bennük. Példának okáért, mind a három hősnőnek olyan íze van, mint a nyárnak... Most vagy túl sokat duhajkodott együtt a három kan, egy nőn osztozva természetesen, és emiatt mindháromnak beszűkült a szótára, már ami a jelzőket, és hasonlatokat illeti, vagy mindhárom nő hormonálisan ugyanúgy van felépítve, hasonló tisztálkodószereket használnak, és úgy illatoznak, mint egy virágágyás... a többibe nem vagyok hajlandó belegondolni. Tesztoszteronágyúink hasonlóan - leginkább ugyanúgy - fogalmazzák meg az instrukciókat is szex közben, és némi kisebb kilengéstől eltekintve majdnem ugyanazokat is mondják. Csak a mértékek változnak. Natches a másik kettőhöz mérten kevésbé szófosó. Rowdy mindig mondja a magáét, de inkább teszi azt stílusosan, mint otrombán. A trágársági versenyben viszont Dawg az, aki fejhosszal győz. Mindemellett, akkor is erősen érezhető az alapsablon, ami pedig villogó piros nyíllal mutogat a fantáziátlanságra, ami pedig egyenes úton vezet az unalomhoz. Tanulság: ne olvassuk el egymás után a három részt.

Egy mondatot mindenképpen fel kell még emlegetnem itt. Méghozzá egy olyat, amitől az amúgy nem ráncos homlokom is mélyen árkossá barázdásodott. Idézem:

"A lány a csíkká szűkült zöld íriszbe nézett."  

Most mi van? Csíkká szűkült zöld írisz... Én meg nem tudom mondani mire is gondolhatott itt az író (vagy a fordító), de nekem rögtön két dolog jutott eszembe:

1, Natches nem is volt katona, és kemény legény, hanem Lara Adrian egyik elveszett vámpírja...

2, Natches egy méretes gekkó.

Tájékoztatásul közölném az érintettek felé (értsd írónő, vagy fordító), hogy az emberi pupilla, és az írisz is kör alakú, a pupilla kör alakban tágul, illetve szűkül (ellentétben az írisszel, ami lusta disznó), és nem szokása csíkká változni, legalábbis idegen génállomány befolyásolása nélkül. Maximum pontnyira tud összehúzódni, vagy ha teátrálisak akarunk lenni, tányérnyira tud kitágulni. Nem kell itt variálni a csíkokkal, mert szegény értelmes olvasó, még lehet hogy belezavarodik.

Tömören ennyi észrevételt tudok megosztani eme könyvről. Bevallom őszintén, sokkal rosszabbat vártam, mint amit végül is kaptam, így relatíve elégedett vagyok. Lora Leigh részben bebizonyította nekem, hogy tud írni. Nem kell nagyon megijedni, hangsúly a "részben"-en. Nem állíthatom hogy rongyosra fogom olvasni a sorozatát, de az erotikus/romantikus kategória kedvelőinek ajánlani merem. Mivel ebben a műfajban többnyire inkább a horrorisztikus élmények a mérvadóak, Lora Leigh a maga középszerűségével hatalmasat emel a színvonalon. Nagyságrendekkel hamarabb fogom őt kézbe venni, mint Miller-t vagy Fawkes-t.

Értékelés: 6 pont