A következő címkéjű bejegyzések mutatása: tetszett. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: tetszett. Összes bejegyzés megjelenítése

2014. július 27., vasárnap

Disztópiák, disztópiák, disztópiák... és egy kis lakásfelújítás

0 megjegyzés

Össze sem merem számolni hány hét rádiócsend után sikerült újra megragadnom a notimat. Hány hosszú nap, és óra volt szükséges ahhoz, hogy végre újra itt lehessek Veletek! Mondanom sem kell, hogy a sorsszerű elvonás okozta visszafojtott közléskényszer, most remegő kacsókat eredményez, illetve lányos zavart, mivel azt sem tudom hol is kezdjem...
Mivel ez még mindig egy könyves blog, így illene könyvekről írnom - amit meg is fogok majd tenni - de rendkívül szokatlan módon - hahaha - indításképpen mégis inkább néhány személyes gondolatot vetnék papírra.
Elsőként rögtön egy jó tanács:
Te, aki arra vetemednél, hogy otthonodat kuckósabbá tedd, jól gondolád meg eme röpke eszmei felvetést, mert nem tudhatod milyen istentelen erők karmai közé keveredhetsz! Gonosz ismeretlen hatalmak növekednek ennek a homályzónának a bugyraiban, olyan elátkozott tárgyakkal, amiknek már neve is elrettentő! Ott van például Rigips, aki azzal csábítgat, hogy faladat egyenessé, és széppé teszi, aztán megátkoz majd egy olyan eszközzel, melynek neve "a spakli". "A spakli" kegyetlen! Nem ismeri a tréfát! Lehet akármilyen széles, akármilyen formájú, ami biztos, hogy előszeretettel áll bele az élével a tenyeredbe... vagy a combodba... esetleg a nyaki ütőeredbe - ez utóbbi már sejtet némi szándékosságot. Aztán létezik még Héra, aki elsöprő erejű az istenek közt! Nem olyan elsöprő erejű, mint Poli-Farbe Platinum, de közel leledzik hozzá. Első istenségünk a fehérré varázsolás művésze - elvileg, gyakorlatilag én képes voltam neki olyan okkersárga falat mutatni, amibe beletört a bicskája a lelkemnek. Utóbbi istenségünk viszont - mint neve is hirdeti - erős, tartós személyiség... teljesen addig a pillanatig, míg egy böhöm nagy, kb. nyolcvan kilót nyomó tálalóval neki nem szaladsz, mert akkor rögtön megjelenik az örök életigazság: semmit nem ér a szép fal, ha buldózerrel támadnak...
Aztán ott van még a palettán a kissé szerény, kissé visszahúzódó Csemperagasztó, aki ha igazán lendületben van - mint utóbb kiderült - képes beintegrálni magát egy vasbetontömb molekuláiba (konkrétan helyenként szikrázott a falam, amikor megkíséreltük leverni a csempénket... A csempe az egyszer egy centis darabokban le-lepattant, a ragasztó viszont... az se előre, se hátra. Drága festőm felajánlotta, hogy hoz egy ipari vésőt, de leszavaztuk az ötletet, arra hivatkozva, hogy az egész társasházat nem kívánjuk újraépíteni). Szóval Csemperagasztó barátunk egy szóval remekül jellemezhető: ádáz.
De semmi nem érhet fel a legveszélyesebb, és legfurfangosabb hatalomig, méghozzá az emberi elméig! Mert mi ökrök, kitaláltuk, hogy legyen terméskő a falon díszítésnek. Nem terméskő mintás csempe! És nem is terméskőmintás tapéta! Nem! Mi úgy határoztunk hogy "back to nature" alapon, teleaggatjuk a falat szépen csillogó terméskövekkel! Hát, mondhatom... egy bohózatba beillett volna, amit leműveltünk ezekkel a KÖVEKKEL... mert bárhogy nézem is... ezek csak KÖVEK.
Szóltam kedves barátomnak, hogy ugyan, ha nincs jobb dolga - mert miért is lenne - jöjjön már el velem terméskövet venni. Én balga, meg voltam győződve arról, hogy bemegyek a telepre, odaállok a kövekhez, és azt mondom majd: kérek ebből 16 négyzetmétert! Ezzel szemben: bementünk a telepre, és láss csodát! - íme kismillió fajta-féle kő, kisebbek, nagyobbak, sötétebbek, világosabbak, vastagabbak, vékonyabbak. Ami tudvalevő rólam, hogy egy kicsit analfabéta vagyok ha a lakáshoz kell színeket, anyagokat választani... Még anno az első körben bordó csempét vettem a fürdőszobánkba - szó se róla gyönyörű a fehér-bordó fürdőszoba, csak nem feltétlenül nyerő ötlet egy olyan férj mellé vörös árnyalatot választani, aki keveri a zöld és a vörös árnyalatait... Erre fel elmentem járólapot venni a padlóra... Nem fogjátok kitalálni, de sötétbarna színű, enyhén bordó behatással rendelkező járólapot vásároltam... Ez van. Bordó-fixált vagyok...
Na de, kanyarodjunk csak vissza... Szóval ott álltam a sok KŐ előtt, bambán, totálisan fogyatékosnak érezve magam, miközben a KÖVES fazon - az eladó - reménykedő pillantásokkal méregetett, homlokán felszaporodó ráncokkal, amikor is leesett neki a tantusz: ennek a libának lövése sincs arról, hogy mit is akar! Szerencsémre nagyon kedves volt az ürge, meg a barátom is, mert relatíve hamar - olyan 30 percnyi tökölés után - sikerült kiválasztani azt a KÖVET, amit végül is feltettünk a falra. Mondja nekem a festőm, a drága - aranyba kellene önteni a hapsit, és énekekbe kellene foglalni a nevét - hogy vegyek öt kiló fugát... Aztán feljött délután, és kisebbfajta hisztérikus röhögőgörcsöt kapott, amikor meglátta milyen vastag a terméskő. Mint utóbb kiderült, annak a kifugálásához, nem öt kiló, hanem öt tonna fugára lett volna szükség. Magyarul lassan már ott tartottunk, hogy a mi kis díszítési elgondolásunk többe került volna, mint maga a lakás amiben élünk. De sebaj! Máshol is hézagolták már ki a terméskövet csemperagasztóval, akkor mi miért ne tegyük? Work in progress, én pedig nagyon gyorsan kezdtem magam úgy érezni, mint aki kiköltözött Lillafüred valamelyik pofás kis sziklás zugába. A poén: a konyhába mozaikcsempe hatású csempe lett felrakva a bézs minden árnyalatában... Következmény: nem, ez nem Lillafüred, hanem a Barlangfürdő... lakáson belül.
Kiválasztottuk a konyhabútor színét... Ejj, de szép is lesz! Csak azzal nem nagyon számoltunk, hogy a sok sötétbarna, és rengeteg fa anyag, majd elviszi rusztikusba a hatást. De nincs ok az aggodalomra! Majd a fal színével kompenzálunk! Kell egy világos árnyalat, és minden szuper lesz! Egyetlen kikötésem volt csupán: sárga falat nem! És milyen lett a fal? Jácint... Ami amúgy a természetben szinte minden színben és árnyalatban előfordul, de nem úgy az előszobámban! Mert ott ugyanis sárga...
És ha már ott tartunk, legyen már boltívünk is! Mert anélkül nem élet az élet- tuti fogom még szidni, amikor majd szeretnék egy nagyobb valamit ki - vagy bevinni a szobába, és nem fogok elférni a csodálatosan gyönyörű boltívünk alatt...
És akkor ha már így felfordítottunk mindent, a konyhabútor is lehetne olyan, amilyet mi szeretnénk... Ergo fordítsuk el a csap lefolyóját a másik falra... Meg ha már ennyire benne vagyunk, akkor az új gáztűzhelybe is illő volna befecolni... Vagyis nem főzünk egy hónapig!
Kényelmes fürdőszoba kellene? Szeretnél egy porral hintett nap után, úgy rendesen megtisztálkodni? Hát menj a szomszédba, vagy ahová akarsz, mert naná, hogy a WC és az egész lakás főcsapja is ereszteni kezd! Hívd ki a szakit, aki fél napon keresztül fog majd azon elmélkedni, hogyan cseréljen ki nálad egy csövet anélkül, hogy a WC mögötti falat, ami mögött ott halad a lefolyócsövek arzenálja, ne kelljen kibontani.
Cirka két hét leforgása alatt hatvan adagnyi mosnivalót sikerült felhalmoznunk - így utólag már csak azon csodálkozom, hogy a mosógépünk miért is nem döglött be...
És mivel már amúgy is nyakig merültünk a szószba, akár ki is lehetne lomtalanítani... El nem tudjátok képzelni, mi mindent lehet találni egy lomosban... vagy egy pincében. Én például a pincénkben munkásbakancsot, és bányászsapkát is találtam... Meg WC ülőkét... Két darabot is... Még jó hogy csak egy WC-nk van - amin amúgy van már ülőke. Biztos ami tuti, mindenki felhalmoz valamit. Mi a WC ülőkékben utazunk. Mily hasznos is lesz ez majd egyszer! Illetve azt is elárulhatná nekem valaki, hogy egy egygyermekes családnak, ugyan mi szüksége van három különböző színű, formájú, és méretű bilire... Vicces fogalomzavaraink lehettek anno a gyermekek szobatisztaságra neveléséről. És végül, de nem utolsó sorban rá kellett ébrednem arra, hogy tipikus példája vagyok a "nincs egy holmim, amit felvegyek!" női rétegnek, annak ellenére, hogy még a fülemen is ruhák lógnak...
Röviden: marha tanulságos alig két hónapon vagyok túl. Múlt hét szombaton jutottunk el odáig, hogy végre minden ragyog a tisztaságtól. Az igaz, hogy a kisebb szobánk egyik fala még nincs kijavítva, és hogy az ajtóink még nem lettek lefestve, de a legnagyobb munkán már túl vagyunk.
A takarításnál kaptam a második ideg-összeroppanásomat... Két dolgot gyűjtők, valami nagyon beteg szenvedéllyel: kagylókat, és hűtőmágneseket. Tény: egy idióta vagyok, hogy ilyen apró-cseprő bizgentyűkkel veszem magam körül. Valami zsigeri szinten bénító élmény több tucat ilyen, meg olyan kagylót letörölgetni, meg kagylós ékszertartót, meg kagylós fali díszt, meg kipucolni egy kagylós-köves szobaszökőkutat... Rémálmaimban is kagylók kergettek hosszú éjszakákon keresztül... És az a rengeteg por! Ha van valami, ami halálos ellenségem, akkor az a por. És itt volt por! Minden mennyiségben! Bokáig lehetett gázolni benne!
A csempe leverés következtében megint előjött a könyökömben, és a csuklóban az ízületi gyulladásom - röhej, hogy harminc évesen ilyen kínjaim vannak, az meg még inkább hogy még rá sem tudom fogni a dolgot mondjuk a teniszre... vagy valami másra.
De a lényeg mindig a végeredmény! És a végeredmény az az, hogy lett egy igazán szép előszobám, és konyhám, aminek hangulata valahol a Sziklás-hegység, és egy ír kiskocsma keresztmetszetén mozog... Tehát én már otthon is érzem magam benne. Plusz a kagylók, ugyebár...
És akkor ennyit erről a témáról, mert tudvalevő, hogyha egyszer én kinyitom a számat...! És tévedés azt hinni, hogy a glettelésről nem tudok több óráig tartó litániát produkálni...
Még mielőtt egy laza csuklómozdulatot követően, el nem hagyta a szám az a mondat, hogy "ugyan már, hisz csak a vezetékeket kell a falban kicserélni...", éppen azt terveztem, hogy szépen kifilézem Veronica Roth Divergent trilógiájának második, illetve harmadik részét, illetve hogy szintén górcső alá veszem Lauren Oliver Delírium trilógiájának második, és harmadik részét. Eredetileg úgy terveztem, hogy mindegyik könyvnek külön bejegyzést fogok szentelni, de ez az idea rögvest elmerült a süllyesztőben, amikor is elhagyta a számat a fent említett mondat... Még csak nem is az időhiány sarkall most arra, hogy ezen könyveket egy körben véleményezzem, hanem az, hogy... és akkor ide kell a tábla:





A két történet egy ponton metszi egymást. Mindkettő csont nélkül beleillik az "így kell elfuserálni egy marha jó történetet" csoportba. És ez a tény akkor válik vérlázítóan dühítővé, ha a harmadik rész végén derül csak ki. Hisz ha a kezdetek merészen felfelé ívelő tendenciát mutatnak, ha adott az érzés, hogy remegve várjuk a folytatást... nos akkor ebből a magasságból pofára csattani meglehetősen fájdalmas élmény. Mi több, meglehetősen idegölő is.

Veronica Roth: A lázadó/ Veronica Roth: A hűséges (2013/2014)

Miután elolvastam az első kötet, az volt az álláspontom, hogy olyan precíz munkát tartok a kezemben, ami annyira ritka, hogy nem is nagyon lehet viszonyítani máshoz. Nekem eddig a csúcsok csúcsa disztópiák terén Az éhezők viadala volt, és mivel ott Collins az utolsó pillanatig fenntartotta a figyelmet, valamiért meg sem fordult a fejemben, hogy egy trilógiát menet közben is el lehet szúrni. A Divergent annyira sok potenciált hordozott magában, hogy fel sem merült bennem, hogy a sok adott lehetőség ellenére az írónő ki fog siklani. Mély fájdalmamra... hát sikerült neki kisiklania.
Elmentem megnézni moziba a filmet, és bevallom őszintén, nekem mint olyan egyénnek, aki olvasta a könyvet, az adaptáció vérszegénynek, sziruposnak, és langyosnak hatott. Ezzel szemben azt tapasztalom, hogy akik nem olvasták a könyvet, azok egész élvezhető alkotásként tekintenek rá - meg tudom érteni, aki nem olvasta a könyvet, az nem tudhatja milyen a könyv alaphangulata, mennyivel szürkébb, és baljósabb, mint a filmé, és nem utolsó sorban, hogy mennyire meg lett helyenként kozmetikázva a film a könyvhöz képest. De sebaj! Ha adott egy jó történet, ami könyvként már olvasható, ugyan ki akarna hosszabb távon olyan kérdésekkel foglalkozni, hogy a sztoriból forgatott film mennyire laposka?
Ebből kiindulva vehemensen, és lelkesen cuppantam rá a folytatásokra... Hogy aztán a második kötet durván egyharmadánál már sikítva tépjem csomóstól a hajamat.
Szóval igen... A mi kis ártatlan Önfeláldozóként nevelkedett elfajzottunk, egy kényszerhelyzet hatására lepuffantja az első kötet végén az egyik barátját, Will-t. A megszokott, és normális társadalmi rend megbomlik, és ha tetszik, ha nem, a helyzet háborúba torkol. Gerlepárunk apástól, testvérestől kimenekül a városból, és a Barátságosaknál keres menedéket. Valamiért nekem megint sikerült magamból kiindulni, és azért a következő fix pontokkal operáltam:
1, Adott egy jó faszi, aki szeret, és akit szeretek - mindketten élünk, és bár a helyzet szar, valakinek még ez sem jött össze.
2, Meghalt az anyám, meghalt az apám, van veszteségem dögivel, de pont azért mert az anyám erős jellem volt, és pont azért, mert mindketten azért haltak meg, hogy engem megvédjenek, hogy én élhessek, én már csak azért is be fogom bizonyítani magamnak (és mindenki másnak is), hogy érdemes voltam/vagyok az áldozatukra. Ja igen, nem elfelejtendő: a testvérem még él, ergo már megint beljebb vagyok valamennyivel, mint néhány szerencsétlen. És igen, az sem elfelejtendő, hogy egy HÁBORÚBA csöppentem!
3, Kismillió kérdés leng körül, ami a saját személyiségemet is érinti, illetve a szüleimet is, hovatovább mint utóbb kiderül az egész a társadalmat... Bennem munkálkodna némi tudni vágyás a válaszokat illetően... De ez én vagyok! Nem Tris...
Tris-t egyetlen központi probléma foglalkoztatja csupán, méghozzá az, hogy megölte Will-t. Meg hogy amúgy is milyen pocsék ez az egész helyzet, meg Ő maga is, meg amúgy is... Így nem tesz mást csak saját búbánatában agonizál, jó mélyre lovalva magát ebbe a mondvacsinált krízisbe. Azért mondom, hogy mondvacsinált, mert az első harminc oldalon lezajló ilyetén megnyilvánulások, még ébreszthetnek szimpátiát, de ha a dolog már kétszáz oldalon keresztül zajlik, akkor egyetlen érdemi gondolat fogalmazódik csak meg az olvasóban, méghozzá a következő: valaki lője már le ezt a libát! Ha halni kíván, hát haljon meg! Lehetőleg minél hamarabb... És vicc, de ez a kérés hiba nélkül teljesül is - de erről majd később.
Szóval ott állunk, nyakig merülve a halálvágyba, az öngyilkos küldetésekbe, és Tris saját kis agyi labirintusába, ami egyenesen hozza a következő problémát: az elhidegülést. Mivel Tris úgy hiszi, hogy a fájdalma csak és kizárólag a sajátja, így elzárkózik Tobias elől is, aki egy ideig próbálkozik, majd szép, kedves szavakkal ultimátum elé állítja hősnőnket. Tehát, még az eredetileg élvezhető, és jól felépített romantikai szál is inogni kezd. Ezen a ponton én már ott tartottam, hogy félbehagyom a könyvet. De erős ember lévén - és mivel már olvastam ettől jóval rosszabb könyvet is - tovább erőlködtem.
A csoport nélküliek vezetőjéről kiderül, hogy nem más mint Tobias anyja. Hőseink közt itt megint mélyül egy kicsit az árok, mert Tris nem találja meg a leendő anyósával a közös hangot... Tobias hezitál, hogy most bízzon-e a rég nem látott mamában, vagy sem... Aztán totálisan felborul a rend. A csoport nélküliek kiharcolják maguknak az autonómiát, ami még nagyobb anarchiát eredményez. Újra menekülünk, méghozzá a kerítésen messze túlra, ahol fény derül majd a nagybetűs IGAZSÁG-ra.
És ezen a ponton kaptam én az első agyérgörcsöt, illetve itt indult először habzásnak a szám.
Volt az a sorozat pár évvel ezelőtt, aminek az volt a címe, hogy Lost. Lezuhan egy repülő egy elvileg lakatlan szigeten, ahol a túlélők nagyon sok furcsaságot tapasztalnak. A szigetet nem tudják elhagyni, és minden jel arra mutat, hogy valamilyen természetfeletti erő tartja a markában őket. Én végignéztem azt a sorozatot. Először azért követtem, mert érdekesnek találtam. A végén pedig már csak azért, hogy megtudjam, mi is van a szereplőkkel tulajdonképpen. Ufó rabolták el őket? Kormánykísérlet akaratlan résztvevői? Valamilyen isteni hatalom szórakozik velük? Vajon mi a tücsök történhetett velük? Mi lehet a központi motívum?
Az alkotók addig spanolták a nézőket, addig csűrték-csavarták a szálakat, hogy mire a befejezésig jutottunk, bármit mondtak volna az vérszegénynek hatott volna. Egyrészt mert mindenki, aki belemerül egy sorozatba - legyen az könyv, vagy film - egy esetleges nyitott kérdés esetén, automatikusan konspirálni kezd. Megvitatja magával a lehetőségeket, kizárja azokat az opciókat, amik ezért vagy azért nem logikusak. Lehet hogy megvitatja a kérdéseit a barátaival is... És ha túl sokáig húzódik a nyitott kérdések megválaszolása, akkor teljesen mindegy mi lesz majd a válasz, már senkit nem fog váratlanul érni, mert nagy a valószínűsége annak, hogy a sok tanakodás közben már felmerült, mi több kivesézésre került a végső nagy igazság is. Itt lép képbe az időzítés. Ha valaki történetet ír, annak figyelnie kell arra, hogyan, és mikor adagolja az információkat, illetve hogy mikor lebbenti fel a fátylat. Ez megint olyan, mint megírni a tökéletes szimfóniát. Következetességet igényel, odafigyelést, átgondolást. Meg kell ismerni a saját kis történetünk gyenge pontjait, ki kell dolgoznunk, át kell vizsgálnunk, szerkesztenünk, minimalizálva az esetleges logikai bakik lehetőségét, és úgy kell az irányjelző zászlókat leszúrnunk, hogy az olvasó úgy érezze, nincs vezetve, hogy meg legyen arról győződve, hogy azért tudja azt amit tud, mert kikövetkeztette. Ha az irányjelző zászlócskák túl sok információt adnak át, akkor bukik a történet. Ha nem adnak át eleget, akkor is bukik a történet. Ha túl sokáig húzzuk az időt, és nem adunk egyenes válaszokat időben, akkor a figyelem bomlásnak indul, és az olvasó lehet hogy elindul olyan szálakon is amiken nem kéne, vagy túl korán indul el azon a szálon. Ha túl hamar térünk a lényegre, akkor pedig összecsapottnak hathat az egész, illetve elveszti a teljes sztori a varázsát. Veronica Roth a felsorolt hibák közül, szinte mindet elköveti, méghozzá példásan. Nem ad megfelelő mennyiségű információt, amit ad azt se jókor adja... Felturbózza a kedélyeket, de a sok féligazság, és rejtélyes félmondat miatt, az ember agya olyan száguldásba kezd, amit még a kengyelfutó gyalogkakukk is megirigyelne. És mire eljutunk a nagy igazságig, nem telik többre az embernek, csak egy nagy adag hümmögésre, illetve egy zsibbadt érzésre, ami olyan hangzatos gondolatfoszlányokkal van tarkítva, mint az "ennyi?", meg a "most mi van?", illetve a "na ne már!". Ettől már csak az a jobb, ha a konfliktus középpontját úgy építi fel az író, hogy túlkomplikálja, olyan zseniálisan, hogy az olvasó szépen lassan elkezd belezavarodni. Veronica Roth e mellé a jellemző mellé is tehet egy méretes nagy pipát.
A helyzet a következő...
A falon/kerítésen túl a nagyvilágban hőseink belebotlanak az emberiség egy másik csoportjába, akik rendelkeznek a tudással. És itt kezd a dolog érdekes kacifántokat hozni. Megtudják, hogy valamikor régen genetikai kísérletezésbe kezdett a társadalom, mert miért ne. Ennek a genetikai kísérletnek az lett a következménye, hogy megszülettek azok az egyedek, akik bizonyos szempontból tökéletesítettek, de más szempontból sokkal agresszívabbak is.
Első logikai baki: 
Legjobb tudomásom szerint mi emberek nem kezdünk bele úgy tömeges genetikai kísérletbe, hogy ne mérnénk fel előtte, mik lehetnek a hosszútávú következmények. A tudományos világ jelenlegi álláspontja szerint, ha engedélyeznék is egy ilyen kísérlet megindítását, azt először egy tesztcsoporton hajtanák végre, mondjuk 20 egyeden. Megfigyelnék a teljes kísérletet a kezdetektől a végig, és ha valami rendelleneset tapasztalnának, bármennyire embertelen is, de leállítanának az egész folyamatot. És mindent dokumentálnának. A könyv álláspontja ezt teljesen megkerüli. Genetikailag manipuláltunk, szarul sült el a dolog, és mint a Skynet a Terminator-ban, úgy a genetikailag kiszuperált egyének is fellázadtak, és íme háború.
A következő lépés a történetben, hogy a háború vége az lett, hogy békekötés után a genetikailag elfajzott egyéneket különböző kísérleti telepekre deportálták - igen, ilyen telep Chicago is, ahol Tris felnőtt.
Második logikai baki:
Igazán levezethette volna az írónő hogy ez konkrétan hogy is zajlott, mivel az elmondása szerint a manipulációtól mentes emberiség majdnem kihalt ebben a háborúban, amiből én arra következtetek, hogy a genetikailag módosítottak voltak többen. Egyik reggel a túlnyomó többségben lévő ádáz, és agresszív ellenség úgy döntött, hogy köszöntem, ennyi elég volt? Nem akarok több háborút, mert már unalmas! Inkább zárjatok be! Majd fütyörészve beslattyogtak néhány elektromos kerítés mögé...
Azt is elmondják Triséknek, hogy azért kellett az öt alapcsoportos rendszer, mert így lehetett kordában tartani a társadalmat a kerítésen belül, illetve az is kiderül, hogy volt egy kísérleti telep, ahol nem vezették be ezt a rendszert, és ennek következtében az a telep rohamosan hamar össze is omlott, mindenkit ki kellett onnan menekíteni. Az azon a telepen élő genetikailag módosított egyéneket nem osztották be egy újabb kísérletbe, hanem visszaintegrálták őket a társadalomba.
Harmadik logikai baki:
Mi van? Az egész kísérleti telepes konstrukció azért született meg, hogy meg tudjon tisztulni az emberi génállomány, és ennek ellenére teszünk erre magas ívből, és egy véres háború után hagyjuk, hogy akik majdnem kiirtottak bennünket, odaköltözzenek a szomszédunkba?
Másik: ha azt a kísérletet le tudták állítani, mert a bennlakók elkezdték egymást halomra, ölni, akkor a chicago-i kísérletet miért nem? Hát azért nem, mert az olyan buli... Nézhetjük 24/7-ben ahogy emberek gyilkolják egymást. Popcornt ide! Trisnek meg annyi erre az első reakciója, hogy "hát jó". Azért nekem lehet hogy egy kicsit felcseszné az agyvizem, ha kiderülne, hogy az anyám, és az apám, meg sok más szerettem is azért halt meg, mert egyesek úgy gondolták, hogy ugyan beavatkozhattak volna, de mégsem tették, mert... mert hát... mert csak. Rém épületes kigondolás.
Arra is fény derül továbbá, hogy Tris nem elfajzott - legalábbis a normális genetikai kóddal rendelkezők szerint. Tris egyszerűen csak normális. Azért lehet több csoporthoz is kötni, mert megtisztult a genetikai állománya, emiatt pedig mindenki boldog, merthogy így már el lehet kezdeni kimenekíteni az "elfajzottakat". Hogy arra senki nem gondol, hogy vajon azok akik a kerítésen belül élték le eddig az életüket, mit fognak majd szólni ahhoz, ha egy háború után, mosolygós tudósok tucatjai elkezdik elmagyarázni nekik, hogy nem vagy te "elfajzott"... Sőt! Pont az van hogy tökéletes vagy! Épp ezért gyere velünk, mutatunk neked egy másik életet! Aki meg nem tisztult ki eddig, az így járt...
És csak hogy ne legyen ennyire egyszerű, képbe kerül még egy alternatíva: az elfajzottnak látszó, de mégsem elfajzott egyed - ilyen például Tobias. Ugyan a tesztjei arra utalnak, hogy elfajzott, gyakorlatilag, és genetikai állományát tekintve mégsem az.
Én pedig még mindig ott tartok, hogy: MI VAN?
Persze ez a kín is elindít egy lelki dilemmát. Mire Tris eljut odáig hogy mégsem akar meghalni, addigra Tobias kerül válságba, először az anyjával, majd amiatt, hogy nem illik bele Tris tökéletes kis világába.
Aztán, hogy még egy kicsit bonyolultabb legyen, Roth még azt is beleteszi a történetbe, hogy a társadalomba visszatelepített genetikailag módosított emberek (tudjátok, akiknél nem vált be a kísérleti telep... szóljatok ha kezd zavaros lenni), nem igazán tudják megemészteni azt hogy hibásak. Merthogy nem is hibásak... De ez rohadt jó kiindulópont ahhoz, hogy a kinti társadalmon belül is kivirágozhasson egy konfliktus, egy lázadás... Konklúzió: Roth világában annak sem jó, aki a kerítésen belül van, de annak sem aki kívül.
Ezen a ponton, én már meg sem kíséreltem azonosulni ezzel a valósággal. A főszereplők reakciói elkezdtek hiteltelenek lenni, a történet elkezdett olyan fordulatokat venni, amiktől jobbára csak gúvadtak a szemeim. A sok lelki katyvasz untatott, és már az sem győzött meg, hogy egy-két központibbnak tűnő szereplő feldobja a pacskert -. ami újabb lelki dilemmákhoz vezet.
Ebből következik, hogy mennyire nem voltam a lelkes a harmadik rész első oldalának a felütésénél.
A harmadik kötethez sok hozzáfűznivalóm már nincs. Nagyjából ugyanaz zajlik ott is tovább, mint a másodikban, nagyjából ugyanazon a minden profizmust nélkülöző szinten. Persze a slusszpoén az a történet vége... Tris halála. Összefoglalva: végigszenved az ember több száz oldalt, vakargatja a fejét, néha kínjában vagy röhög, vagy sír, és akkor még a boldog végtől is meg van fosztva...
Veronica Roth saját bevallása szerint direkt építette fel így a sztorit, Tris karakterében is azért ennyire gyakori a halni vágyás, mert ki is nyírja a végére... Szerintem inkább az az igazság, hogy az első könyvvel az írónő túl magasra helyezte a lécet, és ahhoz hogy valahogyan szinten tartsa azt, a rendkívüli megoldásokhoz kezdett hozzá-hozzányúlni. Azért sem hiszek - többek közt - a történetvezetés tudatosságában, mert ahhoz túl következetlenül építkezik Roth. Amit nem tud megmagyarázni, azt nemes egyszerűséggel megkerüli, igyekszik elterelni róla a figyelmet, de ezt sajnos egy szemfülesebb olvasó azonnal észre is veszi. Aki pedig nem itt akad el, az a történet végső motívumán - a hősnő halálánál- fog nemtetszően fölmordulni. Az egyetlen szerkezeti tudatosság, ami megmutatkozik, az a Tris személyiségét körülölelő hármas tulajdonság. Az első körben inkább a Bátraké a főszerep, itt megismerhetjük hősnőnk bátor oldalát. A második kötetben túlnyomó többséggel a Műveltek álláspontjával azonosul a főszereplőnk. A harmadik kötet - nyilvánvalóan a vége miatt - az önfeláldozásé. Mondjuk itt is feszül egy ellentmondás: Tris bátorsága az önfeláldozó-kényszerének köszönhető, abban rejlik az alapja, bár a mai napig nem tudom eldönteni, hogy ez bátorság-e avagy csupán csak hülyeség.
A végső érzésem pedig a trilógiával kapcsolatban, két nagy részre osztható:
1, soha többé nem fogom elolvasni - egyszer is sok volt;
2, ugyan nem szoktam ilyet mondani, mivel erősen ellenzem, de most mégis kimondom: remélem a filmkészítők a sorozat többi részét át fogják egy kicsit formálni, és nem fognak mereven ragaszkodni a könyvhöz.
Nagyon sajnálom, hogy ilyen élménnyel kellett "gazdagodnom" ezáltal a könyv által. Olyan erősen bíztam, reménykedtem, hogy ez most más lesz... Nem jött össze.

Lauren Oliver: Káosz/ Lauren Oliver: Rekvíem (2012/2013)

A Delírium, a trilógia indító kötete engem igazán meggyőzött. Nem az a sodró lendületű, nem is az a vérben tocsogó fajta volt, de szépen szisztematikusan építkezett, és a maga kis lassú ütemében igazán szép ívben férkőzött be a bőröm alá. Központi idegbajként itt a szerelem léte, nem léte szerepel, az az érzés a legpusztítóbb, így ezt akarják kiirtani a társadalomból. Persze itt is van kerítés/fal/kapu, annyi különbséggel hogy itt odaát a vadonban a Veszettek élnek, azok akik nem lettek megtisztítva a szerelemtől, meg úgy en bloc a heves érzelmektől. Lena a hősnőnk mégis összeszűri a levet egy Veszettel, Alex-szel, és kettőjük kapcsolata gerjeszti majd a későbbi problémák hadát. Az első kötet azzal zárul, hogy megpróbálnak megszökni Portland-ből, de menekülés közben Alex-et lelövik, nem marad nekünk más csak a kép, ahogy a srác mellkasán egyre nagyobb a vértócsa. Hát persze hogy egy ilyen finálé után az ember lánya úgy kap a folytatás után, mint akit kényszerítenek rá!
A második rész valami fenomenális. Felülmúlja az első részt. Technikailag két részre oszlik, egy "akkor"-ra, és egy "most"-ra. Miután Lena elszökik Portlandből, egy Veszett csoport megtalálja, meggyógyítja - merthogy a nagy menekülésben hősnőnk is megsérül -, és befogadják maguk közé - ez képzi a sztori "akkor"-ját. A jelenben Lena hamis személyazonossággal újra a társadalom aktív tagja, kémkedik New York-ban. Nem bonyolítanám agyon most a mesélést, így a lényegre térek. Van a társadalomnak egy befolyásos vezetője, aki foggal-körömmel harcol a megtisztulás mellett, és akinek van egy Lena-val közel azonos korú fia, Julian. A Veszetteknek is két csoportja létezik, az egyik része csak békében szeretné leélni az életét, kint a Vadonban, a másik rész azonban erőteljesen terrorista tulajdonságokkal bír, céljuk megdönteni a társadalom jelenlegi struktúráját. Egy ilyen kötelező jellegű tömeggyűlés alkalmával, a veszettek szélső csoportja támadást indít a jelenlévők ellen, és a nagy felfordulásban Juliant elvezetik a testőrei. Lena a fiú után ered, aminek az lesz a következménye, hogy mindketten fogságba esnek, egy cellában... Egy még ki nem kezelt fiú, és egy soha nem kezelt lány. El lehet képzelni a továbbiakat. Ugyan Lena szíve majd megszakad Alex hiányától, idővel képes lesz elfogadni a tényt, hogy a szerelme meghalt... És bár nem akarja egyikük sem, elkezdenek vonzódni egymáshoz. Julian karaktere nekem nagyon szimpatikus volt. Nem túl hisztis, kicsit zavart, de jószívű fickó, aki képes rugalmasan gondolkozni, ha a helyzet megkívánja. Tulajdonképpen a történetben ide-oda ugrálunk aközt, hogyan épült fel Lena a szökés után, hogyan épült fel a veszteségeiből, és aközt hogyan nyílik ki újra a szíve egy fiú iránt, és hogyan talál vissza újra a saját újára - persze ez mindazon idő alatt zajlik le, míg Julian-nel együtt menekülnek, szabadulnak. Bravúros! Nincs túlbonyolítva, következetes, megfelelően árnyalt jellemekkel. Ugyan itt is belerohanunk az olyan kérdésekbe, hogy ki a barát, és ki az ellenség, meg itt is napfényre kerül a Star Wars óta már legendássá vált "én vagyok az apád!" mondat pepitája... De egyszerűen nem zavart. Beleillet a sztoriba az összes megjelenő kacifánt. És bár Alex-et nagyon megkedveltem az első kötetben, a második kötet közepénél már Julian-nek szurkoltam, és minden elhalt tini idegvégződésem bízott abban, hogy hőseink meglelik egymás mellett újra a boldogságot. Van benne kis izgalom, kis szerelem, némi dilemma itt meg ott, mindenből kapunk egy keveset, és én olyan boldog voltam, hogy csuda, mire letettem a második kötetet. Le kell lőnöm az előre sejthető poént... Alex nem halt meg. Hát naná hogy nem! A kötet záróakkordjaként megjelenik, mi pedig megint benne leledzünk abban a csávában, hogy akkor gyorsan, ide nekem a harmadik részt is. 
Bevallom őszintén, engem ebben a történetben, még a sokat rágcsált szerelmi háromszög ténye sem ingerelt fel... eddig a pontig. Ahogy a harmadik részt elkezdi olvasni az olvasó, rájön arra, hogy minden, de minden, ami jó volt az első két részben, az itt semmivé foszlik. A befejező kötet nem szól másról, csak agóniáról, hogy vajon melyik srác is lesz a befutó. És mindez történik a legönzőbb, legnyávogósabb szemszögből, amit ember elképzelni képes. Halálra untam... De még talán ez nem is lett volna akkora baj, ha a végén a csattanó nagyot szól. Vagy ha szólt volna egyáltalán. De ennek a trilógiának konkrétan nincs vége. Elvergődtem az utolsó sorokig, aztán felvontam a szemöldököm. Mondom, ilyen nincs, nem lehet... Elképzelhető, hogy benéztem volna valamit? Ez nem trilógia? Lenne még egy része? Hát nincs! Miután a legmélyebb bugyrokat is átéljük Lena szemszögén keresztül, a "két pasi bukik rám, jaj melyiket is akarjam" témának, nem kapunk semmit. De SEMMIT. Alex szerelmet vall, Julian eltűnik egy harcban, és kapufa... Ennyi. Nem tudjuk meg hogy Julian életben marad-e, Lenatól egy annyi futja, hogy "remélem nem esett baja". Alex elmondja a monológját, majd balra el, és... És csapó. Vége. Nem tudjuk meg melyik pasit választja, sem semmi mást. Ha nagyon elvont művészlélek aggyal gondolkozom, akkor ezt értelmezhetném úgy is, hogy itt a szabadság a lényeg, a szerelem szabadsága, a választás szabadsága. De én nem vagyok ennyire elvont művészlélek! Ha már ráfordítok órákat egy szerelmes könyvre, aminek a központi motívuma is nem más, mint a szerelem, akkor ugyan engedtessék már meg nekem, hogy egy bazi nagy holtomiglan-holtodiglan szerelmet kapjak a végére, lufikkal, meg szivárványokkal, meg hatalmas elpukkanó piros szívecskékkel, és hát hogyne hogy mindezt a csöpögő romantika égisze alatt. Ezmiez? Három kötet... három hosszú kötet után kiszúrni az ember szemét egy ilyen befejezéssel. És ne legyek dühös! De dühös vagyok! Mi több... Egyenesen dühöngök! Mi ütött ezekbe az írónőkbe? Pfff...
Két disztópiából, kettő nesze semmi fogd meg jól...
Roth legalább annyiból kegyesebb volt, hogy már a második rész közepén elkezdte elbénázni a dolgokat. Oliver kitartott majdnem az utolsó percig.
Azt kell mondjam, mind a két könyv mumus. Mumusnak az olyan könyveket szoktam becézni, amiről azt hiszed hogy jó, mert hogy jó is, aztán jól el lesz rontva. A mumusok sok esetben rosszabbak, mint az eredetileg pocsék könyvek. A pocsék könyvektől nem vár el az ember semmit. A mumusoktól viszont igen, és ebben rejlik a gyilkos jellemük. Elvárás kontra totális hanyatlás, ebből születnek a legszebb pofára esések. Nem mondom senkinek hogy ne olvassa el ezeket a könyveket, mert akik szeretik az effajta szórakozást, vélhetően minden intő szó ellenére neki fognak szaladni ezeknek a könyveknek - ahogy én is tettem. Én csak a cserkészek nemzetközi jelszavával tudok jó utat kívánni, minden vállalkozó kedvű olvasónak: legyetek résen!

Értékelés:
Roth: A Lázadó 6 pont
Roth: A Hűséges 5 pont
Oliver: Káosz 8 pont
Oliver: Rekviem 5 pont
Tovább...

2014. május 13., kedd

Darynda Jones: Első sírhant /2013/

0 megjegyzés

Szóval voltak itt már vámpírok, angyalok, démonok és sok minden más is, de a Halál angyaláról még nem nagyon regéltek nekünk kedves íróink (regéltek már, csak legfeljebb nem így, nem ebben a formában...), és nem is én lennék én, ha nem cuppannék rá egy ilyen jellegű irományra. A könyv már megjelent egy ideje, én mégis hosszú hónapokig kerülgettem. Vonakodásom oka abban keresendő, hogy habár imádom a pararomantikus irodalmat, ott is voltak ám kisiklások szép számmal, és egy-két jól irányzott pofára esés után már óvatos lesz az ember... Átfogalmazva: gyáva voltam. Bevártam míg beérkezik néhány értékelés a könyvről, mert kezdtem már egy kicsit bosszús lenni amiatt, hogy komoly ezreseket dobálok ki az ablakon, emészthetetlen, minden ízében rossz, és komolytalan könyvekre. Meglepő módon ez a könyv a legtöbb helyen jó kritikát kapott, én pedig nagyon hamar eljutottam odáig, hogy ellentmondva a fenntartásaimnak, fejest ugrottam ennek a remeknek a megszerzésébe. És de jól is tettem ezt!



"Charley Davidson nyomozónő már 5 évesen beszélt a halottakkal. Sőt, az is megesett, hogy a halottak kértek tőle egy-egy apró szívességet, mint például igazságszolgáltatást a gyilkosaiknak. Charley azonban nagy árat fizet a képességéért, álmában ugyanis egy titokzatos idegen akarja megkaparintani magának a testét.
Szexi és fordulatos, humoros és kemény, paranormális-romantikus detektívregény, J.R. Ward, a Megsebzett szerető sorozat írónőjének ajánlásával, Cresley Cole és Sherrilyn Kenyon rajongóinak."

Kiadó: Athenaeum
Oldalak száma: 424
Ára: 3490 Ft



A történetet leginkább úgy lehetne jellemezni, hogy egyszerűségében nagyszerű. Főhősnőnk a Halál angyala. Rajta keresztül jutnak át a holtak a fentebbi síkba... És ha már klisék. Szeretem boncolgatni mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás. Soha nem olvastam a Vámpírnaplók c. sorozatot, viszont a képernyőn megjelenő változatának lelkes rajongója vagyok - többek közt Ian Somerhalder miatt. Nem szép ember, és olyan az állkapcsa, hogy ihaj... De ez a macsó, nagyon gonosz vagyok, de kenyérre lehet ám kenni, mint a vajat típusú karakter nagyon el lett neki találva, rólam meg tudvalevő, hogy elfüstöl az agyam ha tesztoszteronkipárolgást érzékelek... Tehát minden világos, nem hazudtoltam meg önmagam. Na de, ami miatt ebbe most itt szépen belefolytam... Aki nézi a sorozatot, az tudja, hogy a legifjabb Bennett boszihölgyemény, feltámadása után, "a horgony" lesz, ami annyit tesz, hogy a paranormális lények, az Ő testén keresztül jutnak el a szörnypurgatóriumba - ami amúgy most összeomlásnak indult. Érződik a párhuzam, ugye? És nem tudtam szabadulni a Szellemekkel suttogótól sem, ami azért volt rémesen idegesítő, mert állandóan felrémlett előttem emiatt Jennifer Love Hewitt sziluettje, akitől - nem tudom megindokolni miért - de rendszerint kiver a hideg verejték. Az a nőcike annyira tipikusan babás, hogy kedvem lenne emiatt lefejelni. Alakja mint egy kólásüveg, a haja dús is, meg hullámos is, meg hosszú is, alacsony a drága, ringó, körzővel tervezett csípővel, és még vannak cicijei is. Ó, hogy utálom én ezek miatt! Az összes karmom elővillan amikor meglátom, mert szinte mindent képvisel amit a társadalmi sztereotípiák elvárnak egy nőies nőtől. Én pedig, mint tudjuk, egyenesen rühellem a sztereotípiákat, szóval ebből egyenesen következik, hogy Jennifer Love Hewitt és én sosem leszünk barátnők - figyelembe véve, hogy annak az esélye, hogy a személyét megismerjem a nullával határos, így ez tényként el is fogadható, sosem fogok abba a helyzetbe kerülni, hogy amiatt kelljen aggódnom, hogy megkedvelném, mert amúgy tartalmas ember. De szép is, amikor az ember már látatlanul ítélkezik! Na de mindegy is... És tényleg... alig-alig tudtam csak megindokolni, hogy miért is nem a szívem csücske a hölgyemény.

Kanyarodjunk csak vissza...
Szóval vannak azért a történetben áthallások más történetekre, de ezt egy percig sem bánjuk akkor, ha a stílus kifogástalannak minősül. És kérem szépen, ha van valami, amit el lehet mondani erről a könyvről, akkor az az, hogy stílusilag remekbe van szabva.
Minden fejezet elején van egy innen-onnan szalajtott bölcsesség (lökhárítómatrica, pólófelirat), amiket esküszöm ki fogok gyűjteni,  mert szellemesek, aranyosak, jól passzolnak a sztorihoz. Főhősnőnk Charley nagyon szimpatikus karakter, nem az a saját lelki nyomorában agonizáló fajta - legnagyobb megkönnyebbülésemre. E/1-ben íródott műről beszélünk, ami továbbra sem a kedvencem, de itt nem panaszkodtam egy pillanatig sem, mert végre egy olyan agyba szuszakolt be az írónő, amiben kifejezetten komfortosan elvoltam, sőt, amiben meglehetősen otthonosan is mozogtam. A gúny, a szarkazmus, a cinizmus mind jó barátaim, és mivel Charley ezeket az eszközöket pofátlanul rendszeresen használja is, karöltve a lezserséggel, így okom nincs ebbe a jellemzőbe belekötni. Hölgyikénk megállás nélkül sziporkázik, gyorsan tud reagálni az őt ért atrocitásokra, méghozzá intelligens humorral. Nincsenek önismereti kérdései, ilyen jellegű krízis nem gyötri - ami azért érdekesen pihentető, mert hát mégiscsak egy olyan nőről beszélünk aki látja az eltávozott lelkek szellemeit... De ez nem képez akadályt egy pillanatra sem... Charley gond nélkül diskurál akkor is a halottakkal, amikor ott vannak mellette az élők is. Nem érdekli, ha fenntartással kezelik a tehetségét, magas ívből tesz mindenki véleményére, és ez azt eredményezi, hogy bár kitalált karakterről van szó, aki nem kicsit flúgos, én fogadott nővéremmé tettem a hölgyeményt - lévén én szellemek nélkül is szoktam magamban beszélni.
Másik nagyon ragyogó szála a sztorinak, az a szerelmi... Charleynak van egy fekete leples, kaszás jóakarója (amolyan old school féle szellemszerű halálfigura), akit Nagygonosznak becéz, és aki rendszeresen megmenti az életét. És van egy pasas, Reyes, aki az álmaiban kísérti, és akivel ezáltal valamilyen morbidnak nevezhető kapcsolatot is ápol. Tudja hogy Reyes élő személy, mert tinédzserként már találkozott vele egyszer, de azóta nem találta meg, egészen mostanáig. Nem túl nagy csavart képez a történetben, hogy kiderül, hogy Nagygonosz és Reyes, egy és ugyanaz a személy... De itt még nincs mindennek vége! A sztori végén kapunk még egy fordulatot, ami váratlan is, meg jópofa is... És ami felvezeti a következő részben várható konfliktusokat. Meg kell mondjam, nagyon szeretném olvasni a folytatást!
Darynda Jones arról is gyönyörűen gondoskodik, hogy ne érezzük laposnak a művét. Mind ismerjük azt az érzést, amikor úgy olvasunk egy könyvet, hogy érezzük rajta az erőlködésnek a szagát. Hát itt ilyenről sincs szó. Hősnőnk magánnyomozó, és in  medias res belefarolunk egy ügyébe, ami szépen végig is lesz vezetve. Ezáltal kapunk egy jól szerkesztett, és kivitelezett krimi vonalat is. Esélyünk nincs olvasás közben unatkozni, többek közt azért sem, mert a mellékszereplők karakterei is vonzóan lettek megalkotva, illetve vonzóvá teszi őket számunkra Charley. Szinte majd minden oldalra jut egy sziporka, egy érdekesség, valami, ami miatt a lendület, és a lelkesedés szinten marad, és ezáltal folyamatosan pozitív az olvasási élmény. Kimarad a szirup, a sok enyelgés, az ömlengés, de mégis közvetíti az érzelmeket annyira amennyire kell, és ahol kell. Szerettem belemerülni, mert olyan érzés volt, mintha filmet néznék, egy krimi/vígjátékot, egy csipetnyi románccal. Teljesen egyben volt.

De csak hogy mondjak valamit, ami egy kicsit bosszússá tett... Mert nem is én lennék én...
Reyes/Nagygonosz olyan erőteljes töltésű karakter, hogy az ember szeretne a bőre alá bújni, és kiszippantani mindent, ami vele kapcsolatos. Feszültségkeltésből megint csak csillagos ötöst érdemel az írónő, mert a romantikus szálat nem kapkodja el. Ez a kijelentés úgy a könyv feléig meg is állja a helyét... Aztán várna az olvasó valamire... Arra a bizonyos átlendülésre, amikor az a románc elkezd kiteljesedni. Amikor a sok "nem lehet" után, egy ködös pillanatban már nem is látszanak annyira súlyosnak a kétségek, és szerelmeseink ifjonti hévvel fejest ugranak abba az érzelmi szakadékba, aminek az alján majd szépen össze is törik magukat... De sebaj, mert kell a törés, kell a konfliktus, kell a szenvedés - csak egy kicsit - hogy aztán jöjjön a megvilágosodás, a "nem tudok élni nélküled". Mivel ez is egy sorozat, így nem nagyon rovom fel, de azért mégis... Reyes szinte meg sem szólal a könyv végéig! A könyv felénél, amikor végre méltóztatik egyáltalán megmutatni magát, én kacsóimat tördelve vártam már azt a bizonyos fordulatot... mindhiába. Egy nyamvadt mondatot pöccint csak oda férfiúnk, aztán "huss!", már ott sincs... Szegény románcra éhes lelkem, már minden létező történeti alternatívát végigkóstolt az elmémben, mert a könyv fizikai valója annyira kiéheztette, hogy kénytelen lett elméletgyártásba kezdeni. De mint említettem ez egy sorozat... Szóval várjuk epedve a folytatást! Ha a többi részben Reyes egy kicsit aktívabbá válik, akkor egy rossz szavam nem lesz erre az irományra.
Szóval igen, egész remekül szórakoztam Darynda Jones ezen művén. Aki vevő a könnyed, kicsit krimis, kicsit ilyen, kicsit olyan - mindenből egy kicsit - típusú könyvekre, az semmi esetre se hagyja ki.

Értékelés: 8 pont
Tovább...

2014. március 17., hétfő

Cora Carmack: Színjáték /2013/

0 megjegyzés

A hét legkellemetlenebb pillanata épp ma hajnalban esett meg velem. Tudom hogy még csak a hét eleje van, de akkor is leszögezhetem már most, hogy piszokul kemény éjszakák várnak rám... A fél éves, pici, függönyzabáló macskám nővé érett. Nekiállt bagzani... Akinek volt már túlfűtött cicája az tudja, hogy ez nem csak azzal jár, hogy csóri állatja lemegy földszintesbe, és sűrűn pislogni kezd feléd kétségbeesett pillantásokkal, hanem azt is, hogy meghallgathatod Verditől Pucciniig az összes operát... szopránban. Hajnal három magasságában már ott tartottam, hogy inkább megfojtom szegényt, ne szenvedjen tovább. Vagy hogy én ne szenvedjek tovább... Viccen kívül, én már azon sem fogok csodálkozni, ha péntekre a város összes keselyűje a házunk felett fog körözni, arra várva mikor pusztul el szegény pára. Valami rémület mi mindenre képes az a szőrcsomó a hangszálaival... És igen, valamiért a családomban nem csak az emberek, de az állatok is hajlamosak a túlzott verbális kommunikációra - jelen esetben mély fájdalmamra. Most lehet hogy nagyon rossznak fogtok hinni - vagyis inkább az anyámat - de van ehhez az egész macskamizérához egy nagyon jó sztorim. Már nagyon apró koromban kivirágzott bennem a felelősség a nálam kisebbek, és védtelenebbek iránt, így minden négylábú szőröst kényszeresen hazacipeltem - akkor édesanyám mély fájdalmára. Történt egyszer, hogy az egyik első cicusom elkezdett tüzelni - természetesen úgy, hogy nem lehetett megmaradni mellette. Anyám is jóban volt/van fűvel-fával a lakhelye környékén, és hát leállt beszélgetni valakivel, hogy de sanyarú is a mi sorsunk emellett a cicó mellett. Drága jóakaró ismerős, azt mondta az anyukámnak, hogy adjon be a matkának egy negyed szem Seduxen-t. Anyám nem sokat teketóriázott, jobb biztosra menni alapon beadott a szerencsétlen dögnek egy fél szemet. Azt hinnéd, hogy a matka kimúlt. Hát nem! (Ez nem olyan műsor, én alig tíz évesen már perzsa cica mellett bábáskodtam, ami annyit tesz, hogy csak a burkot nem nyaltam le a kölykökről...) Szegény benyugtatózott macsekom úgy durván 12 órán keresztül ingázott az erkélyajtó, és a konyhaablak között, még keservesebben sírva, mint addig, megállás nélkül... Persze ahogy kiheverte ezt a fajta atrocitást, ugyanúgy bagzott tovább ahogy azelőtt tette. Tanulság: azóta hősiesen - azt azért nem állítom hogy szó nélkül - tűröm ha a cicám érett nővé cseperedik...
Hiányérzettel harcoló állatok ide vagy oda, ez egy könyves blog, így illő volna rátérnem jelen írásom témájára, Carmack Színjátékára. Cora Carmack előző könyvét a Szakítópróbát egész szórakoztatónak, és kedvesnek ítéltem meg anno, emlékeim szerint. Ha minden igaz, még azt is írtam róla, hogy a hölgy stílusa az a fajta, ami kortól függetlenül megfog bárkit. Így utólag is azt kell mondjam, akkor azzal a mondattal beletrafáltam a dolgok közepébe.


"Mackenzie "Max" Millernek van egy problémája. A szülei meglepetésként váratlanul meglátogatják, és ha meglátják festett haját, a tetoválásait és a piercingjeit, talán még ki is tagadják a lányukat. És ami ennél is rosszabb, arra számítanak, hogy a barátja egy rendes, kedves fiú, nem pedig egy Mace nevű, tetovált nyakú srác, aki egy bandában zenél. A hazugságok hálója kis híján megfojtja Maxet, ám ekkor találkozik Cade-del. Cade azért költözött Philadelphiába, hogy színész legyen, és maga mögött hagyja a problémáit Texasban. Eddig azonban a problémáktól nem sikerült megszabadulnia, a színpadra pedig nem sok alkalommal jutott fel. Amikor Max megszólítja egy kávézóban, és azzal az őrült ötlettel áll elő, hogy játssza el a barátja szerepét... Cade beleegyezik. Az alakítása azonban túl jól sikerül, ezért arra kényszerülnek, hogy tovább folytassák a játékot. Minél hosszabb ideig színlelik a kapcsolatot, annál valóságosabbá válik. 
Cora Carmack egy huszonegynehány éves író, aki huszonegynehány évesekről ír. Sok mindennel foglalkozott már életében. Volt unalmas munkája (pl. egy hipermarketben), izgalmas munkája (pl. színházban), stresszes állása (pl. tanárként) és álommunkája (pl. az írás). Imádja a színházat, az utazást és bármit, ami megnevetteti. Szereti a szereplőit a lehető legképtelenebb helyzetekbe hozni, és miközben segít rajtuk, megpróbálja őket összeboronálni valakivel. Hiszen a kétbalkezes embereknek is szükségük van szerelemre..."

Kiadó: Content 2 Connect Kft.
Oldalak száma: 336
Ára: 2990 Ft


A Színjáték történetében teljesen eltér az első részben megismert Bliss és Garrick történetétől, de azért egy kicsit mégis kötődik hozzájuk. Cade, Bliss legjobb barátja a Színjáték egyik főhőse, a másik pedig egy lázadozásra nagyon hajlamos lány, aki inkább Max, mint Mackanzie, és akinek egy teljes fa van tetoválva az oldalára, és részben a mellkasára... Hogy nekem ez miért is tetszett? Hányszor, de hányszor találkoztunk már olyannal, hogy a teremtés koronája agyon van varrva? És hányszor találkoztunk már azzal, hogy egy nő volt telerajzolva? Hát ez az!
Tudathasadásom egyik fő oka az, hogy ugyanúgy látom a realitást, mint ahogy az álmokat, és fikciókat is. Egyszerre buzog bennem a könyvelni vágyás (kizárt), és a művészetek imádata (hell yeah - addig amíg nem kezdünk el Bartókot hallgatni...), így engem lenyűgöznek a mívesen kivitelezett tetoválások - függetlenül, hogy nőn avagy pasin vannak-e. Csak valamiért a közvélemény még mindig óckodik ettől a kifejezésmódtól, akkor pláne, ha hölgyemények testén elevenedik meg. De mivel én nagyon kedvelem ha tökös asszonyok egy történet főszereplői, akiknek legfőbb erősségük a szájuk, és a vélt vagy valós határozottságuk - nem is értem miért kedvelem ezt -, így nekem Max első pillantásra szimpatikus lett. És itt lép a képbe a saját kis érzelmi világom. Max egyik legnagyobb dilemmája, hogy azért nem illik Cade-hez, mert totális ellentéte a pasinak. Míg Cade a két lábon járó szülők álma, addig Ő egy gyártáshibás, funkcióiban erősen korlátozott egyed, ami jobbára nem alkalmas semmire. És hogy én ezt mennyire át tudtam érezni! Szinte az egész gyermekkorom erről szólt. Ismerem én nagyon is közelről a beilleszkedési problémákat, az értetlenséget ami kiül az emberek arcára, ha véletlenül, ne adj isten őszinte mondat hagyja el az ember száját. Nagyon sokat kellett ám tanulnom, és tapasztalnom ahhoz, hogy rájöjjek, nem feltétlenül az a jó, ha az ember beáll a tömegbe. És nem volt egyszerű az út míg oda jutottam ahol jelenleg vagyok, és nem egyszer volt magányos ez az út. Tudom milyen az, amikor sok évnyi nélkülözés után, olyasvalakivel hozza össze a sors az ember lányát, aki befejezi helyette az elkezdett mondatot, és akinek nem kell oldalakon keresztül magyarázni mindent, mert elsőre ugyanúgy átlátja az összefüggéseket. Bele sem merek gondolni abba, mi lett volna ha nem találkozom ilyen emberrel. Szóval visszakanyarodva... Igen ismerem azt az érzést is, amikor egy olyan férfi, aki soha az életben nem szívott el még egy száll cigit sem, aki soha nem volt berúgva egyszer sem, aki a legnagyobb udvariassággal, és gyengédséggel közelít feléd, úgy néz rád, mint valami megismételhetetlen csodára. Emlékszem arra a fojtogató, légszomjhoz hasonló érzésre, amikor elkap a pánik, hogy nem vagy elég jó ehhez a pasihoz, és hogy csak idő kérdése mikor fog lefalcolni, hogy mikor veszi észre benned az összes hibát. Jó, persze én már arra is emlékezhetem, amikor ez a görcs feloldódik, és egy szép napon rájön az ember lánya, hogy a kérdéses férfi már az első pillanatban felismerte minden hibádat, és ezekkel együtt (vagy részben éppen ezek miatt) nézett rád úgy, mint egy csodára... És én már azt is tudhatom, hogy míg idáig eljutunk, addig évek repülnek tova a fejünk felett, de nem is ez a lényeg... A torzult önkép, a belső bizonytalanság mind, mind olyan érzelmek, amikhez minden nőnek vagy volt, vagy lesz köze egyszer az életben, és ezt az ugróiskolát kijárni, szinte sosem egyszerű. És pont ezért vett meg engem ez a könyv. Annyit olvastunk már hányattatott sorsú nőkről az ilyen típusú könyvekben. Annyiszor merültünk már nyakig eltúlzott fantazmagóriákba, hogy kifejezetten pihentető volt végre valami olyasmiről olvasni, amihez még nekem is volt közöm. Ez az eressz el - fogj meg, elengedlek - elkaplak játék Cade és Max közt egy jó szóval leírható: aranyos. Kedves. Hétköznapi. Emberi. Most függetlenül attól mi volt Max katalizátora.
Cade belső motivációja egyszerű, leginkább a megfelelési kényszer hajtja, nem akar csalódást okozni sem magának, sem másnak. Teszi, amit tennie kell, nem kérdőjelezi meg a döntései helyességét, lineáris, nem csapong - első gondolatra tűnhetne unalmasnak is, de nem az. Benne is ott van a vadóc, csak jóval kiszámíthatóbb, nevelhetőbb formában. Van annyira lázadó, hogy megértse Max lázongásának az okát, de van annyira stabil is, hogy kikötője legyen a lánynak. Van benne annyi magabiztosság, ami mindkettőjüknek elég addig, amíg Max elfogadja amit el kell neki, és feldolgozza amit fel kell. Imádtam!
Emellett a könyv szellemes, olvasmányos, nem csöpög, és folyamatosan ébren tartja a figyelmet.
Az első szex - és amúgy az utolsó is a könyvben, hihetetlen de itt nem a hancúré a főszerep - leírása nagyon megfogott. Nem tudom hogyan csinálta Carmack, de sikerült annyira beleélnem magam, hogy már előre tudtam hol lesz a krízispont, hogy mi lesz a baj, hogy mi fogja megtörni az idilli hangulatot. Zsigerből tiltakozott minden sejtem, mormoltam magamban, hogy "ne, ne nézz rá!", "kerüld el a tekintetét!", "ne ennyire közel!", "túl sok, túl hamar...", de nem ért az egész semmit, mert persze hogy minden bekövetkezett amitől tartottam. Ezután a fordulópont után szívem szerint mindkettő szereplőt megtéptem volna - a mai eszemmel. Azonban az Ő szemszögükből figyelve az eseményeket, mindkettőt megértettem miért reagál úgy ahogy, amitől csak még ingerültebb lettem. És marhára élveztem, hogy indulatok öntenek el, de nem azok a típusúak, amiktől habzani kezd a szám, hanem azok a várakozással teliek, amik azt üzenik: hiába minden kavarás, a vége úgyis az lesz, hogy ezek az őrültek összejönnek. Szóval röviden, nekem kerek volt. Teljesen. Tipikusan az a könyv, ami nem váltja meg a világot, nem renget meg alapjaiban, de felébreszti egy olyan oldaladat, amit egykoron nagyon is jól ismertél, és amit ha csak egy kis szerencséd van már feldolgoztál, amin már továbbléptél, de amire még mindig jó dolog emlékezni, mert általa lettél az aki most vagy. Nekem ezt jelentette ez a kis romantikus bugyutaság. Tudom, nem vagyunk egyformák, így több mint valószínű, hogy lesznek szép számmal olyan olvasói is ennek a történetnek, akiknek nem lesz egyéb ez a sztori, mint egy újabb felvonás a romantika rózsaszín színpadán... Lássuk be, azért ebben a felfogásban is van valami. Ez az "elkapom az első szerencsétlent a kávézóban, hogy eljátssza a kedvesem anyu, és apu előtt" klisé - és persze a srác ténylegesen maga tökély, még véletlenül sem egy pszichopata... Meg ez a táncosnő vagyok, plusz alkalmazott egy tetoválószalonban, de még van időm a saját együttesemre is, éééés a későbbiekben még a pasimra is dolog - le kell ülnöm ezzel a csajjal beszélgetni, hogyan képes beosztani ennyi mindenre a nap 24 óráját... Szóval igen, érthető hogy miért nem fog mindenkit elkapni a lelkesedés azonnal a könyv iránt, de azért nagyon bízom abban, hogy lesznek olyanok, aki meglátják benne azt, amit én.
Az első részhez viszonyítva - ami részemről még mindig nem volt rossz élmény - ez szintekkel jobb lett. Csak ajánlani tudom mindenkinek. És itt vége is van a véleményemnek. Ilyen se volt még, mi? Pedig itt ennek most tényleg vége lesz, mert a felesleges szócséplésnek jelenleg nincs helye.

Értékelés: 8 pont

Tovább...

2014. február 24., hétfő

Tamara Webber: Easy - Egyszeregy /2013/

21 megjegyzés

Egy kis kiegészítésre szorul az előző könyves bejegyzésem. Ami kimaradt a kritikából, az az volt, hogy azért kezdtem bele egy new adult irományba, mert jó könyvet szerettem volna olvasni. Oké, hogy szeretek akkor is fejjel rohanni falnak, ha tudom hogy fáj, de van az az ideggyenge állapot, amikor tényleg képtelen vagyok odafigyelni egy nyilvánvalóan pocsék könyvre. És hát az oldalsávban már jó ideje terpeszkedő Örök rabság c. "könyv" a 70. oldalnál visszavonhatatlanul kifektetett. Ha egyszer befejezem azt a maszlagot, olyan véleményem lesz róla... de olyan... Még saját önnön szabadszájúságomat is felül fogom múlni, ami azért nem kicsit kihívás. Szumma szummárum, félre kellett tennem azt az "alkotást", mert minden lelkesedésem, és bizalmam tovaszállt. Na mondom, ilyen állapotban - a háborgó tenger helyett, inkább menjünk egy pocsolyába pancsikolni alapon -, kezembe kaparintottam A hibátlan játékot... aminek ismerjük a végét. A könyv körülbelül annyira volt jó ötlet, mint öngyilkosnak a nyakára tekerni a kötelet, majd egyik kezébe altatót, másik kezébe kést adni - biztos, ami biztos. Morbid, tudom, ne rójatok meg érte, csak már a humorom is kezd átmenni gyászosba. Szóval végleg elment a kedvem. És ilyenkor jön az isteni sugallat. Mondjuk egy olvasói ajánlás képében. Míg az FB-n morogtam a magamét, egyik kedves olvasóm hozzászólt a hivatkozásomhoz, hogy szerinte ha ebben a kategóriában kívánok vesztegelni, méghozzá színvonalasan, akkor próbáljam meg jelen könyvünket, mert az jó könyv. Illetve javasolta még Rebecca Donovan Elakadó lélegzet c. könyvét is, ami szintén bekerült a listámba. A fülszövegek szemrevételezése után, az Easy mellett döntöttem - férfiasan bevallom - verejtékező homlokkal. Hogy miért izzadtam meg a választást? Hát mert először is, én én vagyok, másodszor pedig mert az Easy piros pöttyös könyv. A Könyvmolyképző Kiadónak voltak merényletei kiadásai, amiket amíg élek képtelen leszek megbocsájtani, és hát ugyan miért én lennék az a kivétel, aki nem előítéletes... És ilyenkor szokott jönni a győzködés, hogy ajánlott könyvről van szó... Valaki elolvasta, értelmezte, feldolgozta, és még a procedúra végén is érdemesnek ítélte, szóval rossz csak nem lehet! Az ajánlott könyvekkel egyébként sok baj nem szokott lenni. A vicc, hogy a környezetem teljesen berendezkedett az én antivélemény-alkotási szisztémámra, ergo soha nem azt szajkózza nekem, hogy mit olvassak, hanem mindig azt, hogy mit ne. Amivel ugyebár nem feltétlenül vagyok előrébb. A világért sem panaszkodásból mondom, mert hiszem hogy az ismeretlen út a legizgalmasabb, hisz arra soha nem járt még senki. Fedezzük fel együtt egy-egy kigyomlálatlan kategória mélységeit, és magasságait! - és itt be is fejeztem a lelkesítést...
Na de visszakanyarodva az Easy-hez... Ott tartottunk, hogy hangyányit remegő kézzel ütöttem fel a könyv elejét... Gondolom ismeritek azt az érzést, amikor a harmincadik oldalnál már tudjátok: ez jó lesz! Ez bitang jó lesz! Még csak be sem indult a cselekmény rendesen, de már bevonzott, megvett, megigézett... Amikor zsigeri szinten agyoncsap a meggyőződés: ez nem lesz elpocsékolt idő! Azt most nagy kegyesen felejtsük el, hogy ugyanezzel a boldogságérzéssel párhuzamosan megszületik a pánik is, miszerint nehogy egy ilyen erős rajt után puskázza már el az író a történet még fennmaradó közel 90%-át! Igen, egy erős kezdés után, szó szerint vérre megy a játék a szerző, és az olvasó közt. A visszacsatolási folyamatok bugyutából átavanzsálnak élesbe, élet-halál kérdésbe... Mert gondoljunk csak bele! Egy eleve pocsék könyvnél, ami már a fejétől bűzlik, nem is nagyon várunk el semmit. Elkezdjük, az amúgy sem túl magas izgalmi görbe lehuppan a nullára, és ott is marad. De a jól indított könyv, az tipikus esete a "magasról szép pofára esni" elvnek, amennyiben a felénél hanyatlásnak indul. Tudok erre példát is: E. L. James. Egy korrekt első rész után, két olyan könyvet dobott piacra, amiktől zokoghatnékom támadt. Én balga nagy lelkesen vetettem bele magam a trilógiájának a második részébe, és taknyoltam akkorát, amitől azóta is zúg a fülem. Az ilyen tízpontos hasra vágódásokat nem csak több köteten belül lehet produkálni. Az igazán rutinosaknak megy ez egy könyvön belül is. Így én már csak akkor vagyok nyugodt minden esetben, ha az utolsó mondatot is elolvastam. Ha akkor is az még a véleményem, hogy a könyv jó volt, akkor a könyv jó volt, és pont. Most azt csak halványan idegondolom, hogy igen, tudjuk... nálam ez meglehetősen ritka.


"Egy ismeretlen megmentő.
Egy nyugtalanító titok.
A szerelem nem mindig sima ügy.
A fiú figyelte a lányt, de nem ismerte őt. Aztán egy váratlan összecsapás jóvoltából a megmentőjévé vált.
Tagadhatatlan vonzerő hatott közöttük. Ám a múlt, amelyen a fiú kemény munkával igyekezett felülkerekedni, és a jövő, amelybe a lány őszinte hitét vetette, azzal fenyegetett, hogy elszakítja őket egymástól.
Csak együtt vehették föl a harcot a fájdalom és a bűntudat ellen, nézhettek szembe az igazsággal, és találhattak rá a szerelem nem várt erejére."

Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalak száma: 334
Ára: 2999 Ft





Szóval az Easy... Kezdjük az alapoknál. Mitől jó egy jó könyv? Na persze, hogy nekem erre is vannak elméleteim, méghozzá szép számmal. Ha komolytalanul közelítjük meg a kérdést, akkor van egy szentháromságom, amivel jobbára bármit el lehet adni manapság: szex, vér, humor. Ezeknek a kombinációira veszettül nyitott a piac, még akkor is ha a könyv klisé. Szomorú tény ez, de igaz. Itt a fordított pszichológia is megjelenik, lásd erotikus katyvaszok. Azokban ritka a humor, de előfordul - ha máskor nem, hát a kritizálási fázisnál -, nyomokban tartalmaznak vért - ide értendő, a "vért izzadva olvastam el" álláspontot is -, és tömve vannak szexszel - ehhez nem tudok mit odabiggyeszteni. Persze a piaci igények boncolgatásánál nem azt értem, hogy mi olvasók mire vágyunk, hanem azt, amire a sok okos gondol, hogy szerintük mire vágyunk. Ha komolyabban kell megközelíteni a "mitől jó egy jó könyv?" kérdést, akkor azt egy alig 100 oldalas esszében ki is tudnám vesézni. Senkit nem akarok halálra rémíteni, így igyekszem rövid lenni...

1, A karakterek
Nem győzöm hangsúlyozni, hogy a karakterek mennyire kulcsfontosságúak. Meg kell teremteni az alapjellemzőiket, aztán következetesen hűnek is kell maradni végig a személyiségeikhez. Nem lehetnek szélsőségesek, mert a szélsőségességgel az olvasók nehezen fognak tudni azonosulni. Kivételt képeznek ez alól a rétegkönyvek, amik ténylegesen arra vannak kiszuperálva, hogy szélsőségeket jelenítenek meg. Az ilyen könyvek, nem a szórakoztató irodalom részét képezik, tehát tekinthetjük őket jelen pillanatban irrelevánsnak. Na már most, ha megvannak a szereplők, akkor kell hozzájuk egy jó nagy adag empátia. Meg kell tanulni a fejükkel gondolkozni, és aszerint kell funkcionálniuk, úgy kell döntéseket hozniuk, hogy az harmóniában maradjon a jellemükkel. Ergo az írónak az egyik feladata az, hogy ne a saját döntéseit, véleményét írja bele az adott könyvbe, hanem azt, ami az adott főhős személyiségébe beleillik. Itt van némi áthajlás, mivel a legtöbb író, akarva akaratlanul beleírja magát a saját könyvébe, vagy legalábbis egy kis részét önmagának. Egy írónak tudnia kell azonosulni a szereplőjével, így szinte kivitelezhetetlen az hogy olyan személyiségről írjon valaki, ami annyira távol áll tőle, hogy szinte nem is látja. Kivételt képeznek ez alól, az olyan "tehetségek", akiknek az empatikus készsége annyira erős, hogy adott felkészülés után, szinte bármire képesek agyilag ráhangolódni. Ez is nem kevés veszélyt hordoz magában, mivel ilyenkor a szerző hajlamos annyira átlényegülni, hogy már azt sem ismeri fel merre van a valóság talaja. Jelentem: ez utóbbi típus vagyok én. Részben. Sajnos nem mindig van lehetőségem nyakig merülni egy általam kreált világba, de amikor elmerülök benne, akkor mellettem akár a ház is összedőlhet. Az pedig már megint más kérdés, hogy fogalmazási készségek terén mennyire vagyok jó. A szándék megvan, a züllött elme adott, a többit pedig majd meglátjuk. Lényeg a lényeg, karakterek jellemábrázolásának a szempontjából, amiknek teljesülnie kell: általánosság - olyan tulajdonságok, amik nagy valószínűséggel majdnem mindenkire jellemzőek, hogy tudjunk azonosulni -, következetesség - ne csapongjon jobbra-balra az illető szereplő, mert a csiki-csukitól agyrázkódást fog kapni az olvasó -, idealizálás - mert ugyebár a "hétköznapi embert" mindenki ismeri, és lássuk be elég unalmas a fazon. Ami még nagyon fontos: az arányosság. Semmiből ne legyen az adott karakterben túl sok, vagy túl kevés. Hogy ki, melyik emberi tulajdonságra fog építkezni, azt mindenki maga dönti el. Sztereotípiák akadnak dögivel. Van a macsó hím, aki mégis érzékeny, van az öltönyös atyaúristen, aki első ránézésre hatalmas, második ránézésre más értelemben véve hatalmas, és akit tuti minimum egyszer megerőszakoltak, aztán van még - régebbi példákban - a kicsit kocka, kicsit szerencsétlen, de azért helyes, izmos srác, akiben csak úgy buzog a jószándék. Van a marcona katona, aki kemény, de minden értelemben... és akinek a szíve aranyból van... Aztán ott van még a művészlélek, az elvont fajta, akinek morcosságát, már csak a szótlansága múlja fölül... És még lehetne sorolni. Nőknél nem feltétlenül ennyire tarka a felhozatal. Van a kicsit elesett, bamba típus, meg van ennek a pepitája, az öntudattól duzzadó fajta. Nekem egyikkel sincs bajom mindaddig, amíg nem szaladunk bele a hisztibe, és az idiotizmusba - amikbe az utóbbi időben rendszeresen beleszaladunk.
Az Easy karakterei - hihetetlen örgem! egyszerűen hihetetlen! - minden elvárásnak eleget tesznek.
Jacqueline jelleme kicsit tipikus. Na de, ha nagyon a felszín alá nézünk, ugyan melyikünk nem az egy kicsit? Három év után dobja a pasija... Úgy érzi magát, mint akinek a lába alól kirántották a szőnyeget. Talán pár szakítás után az ember lányában már kialakul a rutin, hogyan használja a dühöt mint fegyvert, hogy ne fájjon annyira, de ez a képesség az első szerelem esetében még sehol nincs. Hölgyeményünk kicsit el van veszve, össze van zavarodva, és ugyan a barátnői arra akarják ösztönözni, hogy egy vígaszkufircban vezesse le a fölös energiáit, ez neki nem megy. Van még annyira ártatlan érzelmileg, hogy ugyan látja miért lenne előnyös a helyzetének az orvoslására egy viszony, viszont azt is belátja, hogy szívügyileg nem alkalmas rá. Szerencsétlen lánykát pont ebben a helyzetben kezdi el még a sors is szívatni - ahogy az amúgy az életben is lenni szokott -, méghozzá egy rosszindulatú kanos pasas képében, aki abból űz sportot, hogy nőket támad meg. Hölgyeményünkre is ráront, és ekkor robog be a képbe Lucas. Az anyja...! A srác jelleme nagyon komplex. Komoly, korához képest mondhatni hogy kicsit koravén, amin utólag nincs is mit csodálkozni. Külsőre vadócnak tűnik, de nem kirívó módon. Van tetoválása, meg piercing-je, de nem harsogó, inkább az a csendes, kapucnimat a fejembe húzom fajta. Az a típus, akit a közvélemény előszeretettel ítél meg első látásra rosszul. Jól tanul, használja a fejét, nem fél az lenni aki valójában, és olyan szépen tartja egyenesben magát, ami tiszteletet érdemel. Rajzolgat, méghozzá nem is rosszul, és ami lehengerlő, egyáltalán nem csapong. Kis lépésekkel halad előre, megfontolt, átgondolja a tetteit, és igyekszik mindig jól cselekedni. Elhatározza hogy távol tartja magát hősnőnktől, és ezt igyekszik is megvalósítani, csak hát a bolond szív... Ő is össze van zavarodva, mert miért is ne. Neki sem egyszerű, mert a múltja megakadályozza abban, hogy rögtön habzsolva essen neki a "Nagy Szerelem" nevezetű cukormázas fagylaltkehelynek, de van annyira őszinte magával, hogy felismeri hogy bajban van, és elhatározza hogy minden félelme ellenére megpróbálja a helyzetből kihozni a legtöbbet. Nem ígér semmit, sőt nem rest behúzni a kéziféket, amikor olyan pontra jutnak, ami számára hirtelen egyszerre túl sok. És ekkor is úgy teszi ezt, hogy nem sérti vele vérig hősnőnket. Egyenesen kifejti, hogy ehhez bizony még korán van. De ugyanezt a szabadságot hősnőnknek is megadja, nem kéri számon, nem teperi le, hagyja hogy Jacqueline is lefussa a maga kötelező köreit. Hogy tisztába jöjjön az érzelmeivel, mind önmagával szemben, mind a támadását illetően, mind az exe területét érintően. Ezek a szereplők, ezek a fiatalok, egymáshoz érnek, egymással párhuzamosan fejlődnek, egymáson keresztül kapaszkodnak, mindaddig, míg "szabad" nem lesz a pálya előttük, amíg le nem tisztulnak a vonalak. Ha az életben a legtöbb pár venné a fáradtságot, hogy ennyi levegőt hagyjon a másiknak, és olyan tudatosan működnének együtt, mint könyvünk fiataljai, akkor megkockáztatom, hogy a válási statisztikák sem lennének ennyire cudarul rosszak. Én nem egy romantikus könyvet olvastam el idáig, de azt hiszem ez volt az első olyan, ahol tényleg úgy éreztem, hogy ezek a szereplők sikeresen megalapozták maguknak a közös jövőjüket.
Mellékszereplői tekintetben... Nem kevés mellékszereplőt mozgat meg a könyv, ami akár még lehetett volna sok is. De a stratégiailag fontos pontokon olyanok vannak megidézve, akik vagy erre, vagy arra, de befolyásolják a történetet, néha tettekkel, néha verbálisan. Szóval van okuk ott lenni ahol vannak, kihatnak a főszereplőkre, nem úgy mint sok egyéb más könyvben, ahol ugyan ott vannak, de a sztori végéig nem derül ki miért is vannak ott - leszámítva a hisztis bevásárlókörutat, ami majdnem mindig akkor következik be, amikor valami belemagyarázott lelki törést kell kiheverni. Ebben a könyvben a barátok közt zajló párbeszédeknek is van olykor értelmük, mert közölnek olyan információt, amit addig nem tudtunk. Vagy amit esetleg addig hőseinkről nem tudtunk. Elegáns kivitelezés...

2, A történet
Azért nem kell megijedni, jelen könyvünk sem egy sugármeghajtású lopakodó vadászrepülőgép működési, és aerodinamikai jellemzése... Csupán csak egy romantikus sztori, így mint ilyennél, elkerülhetetlenek benne a klisék. Klisé, mint egyetem, és campus, klisé, mint nagy szívfájdalom, és csalódás, és klisé, mint gyenge nő, akit megment az erős pasi. Mit szoktam volt mondani a klisékről? Nem bánjuk őket, ha a kivitelezésben nincs hiba. És mivel írónőnk a karaktereit érzelmileg stabil röppályán tartja, így a történet fordulatai is hitelesek. Nem túlzóak, még a végkifejletben sem tűnnek annak. Ha józan parasztival nem kezdünk agyatlan boncolgatásba - amire amúgy semmi okunk nincs - akkor fel sem merül bennünk semmi kétely a hőseink életében bekövetkezett tragédiákat illetően. Nincs ami kibillentsen minket abból a nyomvonalból, amibe szépen fokozatosan nyakig vagyunk lökve. Gömbölyű. Külön ki kell emelni, hogy new adult kategória ide vagy oda, Tamara Webber volt annyira kegyes, hogy bevisz bennünket a szexbe is, bár csak rózsaszínesen... És mivel volt ennyire nagylelkű, így még ennek a hiánya miatt sem tudok morgolódni. Ami még nagyon aranyos volt szerintem az Lucas "kettős személyisége". Nappal a vagány srác, aki megkörnyékezi Jacqueline-t, este meg az emaileken keresztül kacérkodó Landon nevezetű korrepetitor. Oké, hogy mi olvasók már az első levélnél levágjuk, hogy a két pasas egy és ugyanaz, de akkor sem volt rossz szórakozás.

3, A stílus
Ez is E/1-ben íródott mű, amit még mindig nem szeretek. Viszont itt visszakanyarodnék ahhoz, hogy mellékszereplőink nem csupán dísznek vannak a sztoriban. Amit hősnőnk nem tud, azt majd jól elmondja neki valaki, így nem maradunk le semmiről, legfeljebb nem mindent tudunk meg azonnal. Ez a kis késleltetés pedig remekül fenntartja az érdeklődést. Ami viszont egyenesen lenyűgözött.... Nem tudom, hogy aki olvasta mennyire olvasta szemfülesen a könyvet, de... Ez a történet egy olyan szerelmes történet, amiben sehol, egy alkalommal sem hangzik el az hogy "szeretlek". Na? És ismét azokhoz szólnék, akik olvasták a könyvet: érezte valaki a hiányát ennek? Én bevallom őszintén hogy nem, mert a szereplők közti kommunikáció, mind verbális, mind nem verbális szinten, szinte kiabálja ezt az érzést. És akkor ha már stílus... A könyv címe is nagyon el lett találva, mert az hogy "könnyű", vagy az hogy "egyszeregy" arra utal, hogy Lucas számára soem az volt a kérdés, hogy Jacqueline-nal akar-e lenni, vagy vele akar-e maradni. Erre a kérdésre mindig "könnyű", és egyértelmű volt a válasz. A helyenkénti fennakadásokat mindig a "hogyan" jelentette.
Stílusilag még azért azt is ide illik biggyesztenem, hogy bár ez a mű nem egy humoros iromány, azért van benne az is. Nem minden oldalon, de azért előfordul itt-ott, és amikor felüti a fejét, akkor lehet harsányan kacarászni.

Na csak nem lett ez száz oldal! Mondjuk igyekeztem is nem annyira belemenni a nagy általános fejtegetésbe, hogy vajon mitől is jó, egy jó könyv. Ahhoz hogy egy iromány egyben legyen nagyon sok mindenre kell még odafigyelni. Nem jó ha az ember túlmagyaráz valamit, az sem jó ha nem magyaráz el semmit. Nem jó ha a mű túl párbeszédes, mert akkor felszínes lesz, de az sem jó ha túl monológos, leírós, mert az álomba fullasztja az olvasót. Konkrétan egy könyv megírása olyan, mint pengeélen táncolni. Nagyon ritka az az író, aki ösztönösen érzi, miből mennyi kell ahhoz, hogy az általa megálmodott történet fel legyen töltve élettel, és hogy át lehessen adni. Tamar Webber az a példa, akinek ez sikerült. Persze azért Ő sem tökéletes, korántsem az - méltattam ma már eleget (kis gonosz fricska így a végére, csak hogy hű maradhassak önmagamhoz)-, de a mostani példák közül kiemelkedik. Mindenkinek ajánlom a könyvet.

Értékelés: 9 pont 
Tovább...

2014. február 16., vasárnap

Veronica Roth: A beavatott /2012/

2 megjegyzés

Hogy miért olvastam el? Mert egyrészt szeretem a disztópiákat, másrészt pedig film lesz belőle. És erről a tényről én nemes egyszerűséggel lemaradtam. Aztán a minap FB-n megosztottam egy cikket, amiben az egyik női magazin 10 olyan pasasra hívja fel a figyelmünket, akik kellemes bizsergésbe fognak bennünket lökni idén. Megnéztem a listát, és rájöttem arra, hogy még mindig nehezen azonosulok a közízléssel, ha a szexi férfiakról van szó (a kérdéses cikk linkje, amennyiben valaki szeretné szemrevételezni itt olvasható). De lényeg a lényeg, egyik kedves rendszeres olvasóm, Theo James személyére azt nyilatkozta, hogy lát benne fantáziát, de csak azért mert a film előzetesében a srác hátán lévő tetoválások sora megragadta a figyelmét. Én annyit tudtam erre reflektálni, hogy halvány segédfogalmam sincs arról, hogy miről is van szó. Így jutottam el a mozi előzeteséhez...



És ekkor esett le a tantusz, hogy ez a film nem más, mint a Divergent adaptációja. Azé a könyvé, amivel úgy nagyjából egy éve szemezek. És a film előzetese annyira felbolygatott, hogy neki is álltam a könyvnek. És gyerekek, egy mondat sikít bennem amióta leraktam az első kötetet... Kérem szépen, így kell könyvet írni! Nem is tudom hová legyek a boldogságtól... És tényleg! Ha tehetném azonnal olvasnám a második részt, de az még nincs meg, és a beszerzése egy kis időt igényel... Én pedig kínomban a türelmetlenségtől az asztal szélét rágcsálom.

"Beatrice Prior a távoli jövő Chicagójában él: az itteni társadalom öt csoportra tagolódik, melyek mindegyike egy-egy erény kiművelését írja elő tagjai számára. Ők az Őszinték, az Önfeláldozók, a Bátrak, a Barátságosak és a Műveltek. Az év egy bizonyos napján a mindenkori tizenhat éveseknek el kell dönteniük, melyik csoporthoz kívánnak tartozni. Ennek kell szentelniük életük hátralevő részét. Beatrice ingadozik aközött, hogy a családjával maradjon-e - vagy végre önmagává váljon. Ez a két lehetőség kizárja egymást. Végül olyan döntést hoz, amely mindenki számára meglepetést jelent - még önmagának is."

Kiadó: Ciceró
Oldalak száma: 430
Ára: 2990 Ft




Szóval... Hogy mi is nyerte el ennyire a tetszésem?

1, A történet
Nem is tudom már hányszor morogtam amiatt, hogy nem találok eredetiséget a jelenleg megjelent könyvek körében. A beavatott egy disztópia, egy eltorzult jövőkép, és mint ilyennél, ennél is lehet tartani a klisék tömegétől. Az éhezők viadalának a világa meggyőzött, mert részben a saját történelmünkből merített ihletet, és mert ámulatba ejtő, hogy Collins mi mindent ki tudott hozni a sztoriból a trilógia végére. A disztópiák esetében is beszélhetünk egy jelenkori divathullámról. Korábban is volt már a műfajnak nem egy jeles képviselője, de az utóbbi években ez a műfaj is elkezdte újkori fénykorát élni. Ilyenkor lehet elkezdeni attól tartani, hogy gomba módjára elszaporodnak az ugyanazon csontot rágó regények - remek példaként rögtön ide lehetne sorolni az erotikus/romantikus műfajt, ahol jobbára már hónapok óta rendületlenül csak ugyanazt a sztorit adják ki a kiadók, legfeljebb a könyvek címe, és a szereplők neve más. Jelentem, Veronica Roth világképe ragyogóan van felépítve. Annyira egyedi, amennyire annak kell lennie. Társadalmi felépítése fantáziadús. Öt nagy csoportra építkezik, az Őszintékre, az Önzetlenekre, a Bátrakra, a Műveltekre, és a Barátságosakra. Minden 16 évet betöltött gyermeket letesztelnek, hogy melyik csoporthoz klappol a leginkább, aztán a fiataloknak dönteniük kell, hogy melyik kasztot választják. Persze ez lehet az a csoport, amiben nevelkedtek, ahová születtek, de válthatnak csoportot is, és nem kötelező azt a csoportot választaniuk, amire elvileg a teszt szerint a legalkalmasabbak. Miután kiválasztották hogy hová is csatlakoznak, jól kiképzik, és vizsgáztatják őket. Aki nem felel meg, mehet isten hírével, csoportnélkülivé válik, a társadalom peremére szorul, nem kap munkát, kitagadottá lesz. Aztán vannak még az Elfajzottak. Ők azok a fiatalok, akiket nem lehet egyértelműen besorolni, mivel az agyuk működése több csoport jellemzőjét is képes produkálni, így nehezebben irányíthatók, leginkább semennyire sem. Ebből egyenesen következik, hogy ezen egyedeket a társadalom előszeretettel likvidálja. Történetünk főhőse, Tris is Elfajzott. Egy Önzetlennek született lány, aki merészen csoportot vált, és beáll a Bátrakhoz. A csoportfelépítéses elmélet nekem nagyon tetszett. Minden csoport más-más feladatot lát el a társadalmon belül. Az Önzetlenek a politikai réteg urai, mivel elvileg ők azok akik képesek úgy döntéseket hozni, hogy minden esetben a közjót veszik figyelembe. A Bátrak képezik az idézőjeles katonaságot. A Műveltek jelentik az agyat, ők azok akik a fejlődésért felelősek, és így tovább és így tovább... A csavart pedig az képezi, hogy nem minden csoport elégedett ezzel a társadalmi struktúrával, van amelyik hatalomra vágyik, szóval küszöbön a háború. Nem is tudom hová sikoltozzam az elégedettségemet, mivel ezek az alapok olyan kitűnő kis játszóteret képeznek, amiben öröm tobzódni.

2, A karakterek
Csak hogy hívek maradjunk a szokásokhoz, jelen könyvünk is E/1-ben íródott. Még mindig nem a kedvencem ez a fajta megközelítés, mivel így csak egy szereplő gondolatait ismerjük meg, a többiek motivációira csak úgy derülhet fény, ha vagy kikövetkeztetjük azokat, vagy ha a mellékszereplő szófosó görcsöt kap, és szájbarágósan a tudtunkra adja a miértjeit. Mondanom sem kell, hogy itt is küszködtem némi hiányérzettel. Egyfelől Tris teljes könyvön átívelő önismereti krízise reális volt, mi több, szórakoztató, másfelől viszont Négyes (igen, Ő az a srác akivel majd romantikázni fogunk, és aki nem mellesleg Tris kiképzőtisztje) jellemfejlődése egy az egyben kimarad. Már csak azért is, mert az Ő karaktere már egyenesben van. De azért annyira jó lett volna belelátni a fejébe. Hogyan élte meg a fiatalságát? Mi hajtja előre? Miért pont Tris-t választja? Mit lát benne? Nem beszélve az apja és közte húzódó feszültségről, amit éppen hogy csak érintünk. De ne legyünk telhetetlenek! Vannak itt folytatások is... Abban is kell lennie olyan információnak, ami új és friss, így nem lőhetünk le minden poént az első kötetben... De akkor is hiányérzetem volt! Tudjuk be ezt önnön idiótaságomnak...
A mellékszereplők felépítése is tetszett. Mindegyik beteljesíti a rendeltetését. Van amelyiket sajnálhatjuk, van amelyik sorsán ledöbbenhetünk, és van amelyiknek élete tragikus fordulatot vesz. Annyira vannak árnyékoltan ábrázolva, amennyire kell ahhoz, hogy jelentsenek nekünk valamit. Hogy át tudjuk rajtuk keresztül érezni Tris veszteségeit.

3, A hangulat
Mivel a történet zöme a Bátrak központjában játszódik, így hangulatilag elég egyértelmű löketet kapunk. Minden akörül mozog, hogyan tudják a frissen belépett fiatalok legyőzni a saját félelmeiket. A kiképzés három fő részre oszlik. A fizikai erőpróbákon megtanulják a fegyverhasználatot, és a közelharcot - itt megy a csihipuhi vérzésig, hangsúlyozandó mennyire barbár is az ember ha arra kényszerítik -, a pszichikai gyakorlatokon hallucinációkon keresztül mindenki szembesül a saját félelmével, amit meg kell tanulnia uralni, a harmadik fázisban pedig ötvöződik a kettő - győzzük le önmagunkat, uraljuk a pánikot, a fizikai módszerek segítségével. Nekem a második, és a harmadik szakasz nyerte el leginkább a tetszésem. Félelmekben nincs hiány, kezdve a szokványostól - magasság, fulladás, bogarak -, az egyedi szorongásokig bezárólag - szülők, szerelem, kiszolgáltatottság. Van egy olyan rész a könyvben, amikor egy 100 emelet magas épületről egy kifeszített drótkötélen kell egy hevederbe szíjazva lesiklania Trisnek... Amíg olvastam ezt a részt, szédültem. Az ágyamon feküdve szédültem. Na jó, tériszonyos is vagyok, nem is kicsit. Nekem már egy létra kihívásnak számít... De akkor is! Marhára élveztem! Szóval hangulatilag is le lettem nyűgözve.

4, A romantika
Ami nélkül nem könyv egy könyv. Mivel mindkettő főhősünk Bátor, így egy valamit már a legelején lemínuszolhatunk - itt nem lesz nyavalygás, hogy jaj, most tetszem-e neki, vagy sem, meg gyomorideg, ha meg akarnak csókolni. Persze Tris-ben lesz egy csöppnyi feszültség, mert - láss csodát! - itt legalább verbálisan megjelenik a szex lehetősége... és hát ne várjunk már feszültségmentességet egy 16 éves szűztől... Na de, ahogy az írónő ezt a témát lerendezi! Én egyrészt görnyedtem a nevetéstől, másrészt olyan büszke voltam a fiataljainkra, mint még soha könyvszereplőkre! Úgy nagyjából két-három bekezdés alatt letudják ennek a krízisnek a megvitatását. Mindenféle nagyobb érzelmi zűr nélkül, és mindemellett aranyosan. Imádtam! Még így felnőtt fejjel is megkedveltem Négyest, sőt még Trist is. Görcsösen szurkoltam is nekik, hogy kibimbózzon a románcuk.

Ami még nagyon megnyerő volt, hogy annak ellenére, hogy konkrétan egy katonai kiképzést nézünk végig, nem egy helyen az írónő betesz a történetbe olyan elemeket, amiken keresztül tisztán érezhető, hogy a szereplők mégiscsak 16 éves tinik. Nem felnőttek, és sok esetben össze is vannak zavarodva. Csaponganak az elvárásaik, és a vágyaik közt. Ezek az elemek nem olyan hangsúlyosak, hogy átfordítsák a teljes történetet száraz drámába, de elég hangsúlyosak ahhoz, hogy amikor kell, akkor megborzongjunk miattuk.
Megkockáztatom, hogy ez a könyv van annyira jó - ha nem jobb (csak egy hajszállal) -, mint Az éhezők viadala. Az előzetes alapján talán már azt is le lehet szűrni, hogy a filmkészítők igyekeztek a legnagyobb pontossággal hűek lenni a könyvhöz. Ha a film, csak feleannyira lesz meggyőző, mint a könyv, akkor én máris elégedett leszek. Mindenképp el fogok pocsékolni annyi pénzt, hogy moziban nézzem meg az adaptációt. És kicsit ugyan fanyalogva, de még azt is elismerem hogy Theo James nem rossz választás Négyesnek... Tris személyét illetően még vannak kétségeim. De filmtől függetlenül, a könyvet minden disztópiákat kedvelőnek, csak ajánlani tudom.

Értékelés: 9 pont
Tovább...

2014. január 21., kedd

Kresley Cole: A sötétség démona /2013/

2 megjegyzés

És végre ismét a már jól megszokott, és imádott vizeken. Hangsúly a második jelzőn. Van valami nem teljesen tiszta élvezet abban, amikor az ember lánya vámpírokról, démonokról, boszorkányokról, és társaikról olvas. Ebben a kategóriában nincsenek akadályok. Itt minden megengedett, főleg ha az író baki nélkül képes a fantáziáját felépíteni és levezetni. És Kresley Cole mestere ennek a tartománynak. Felsorakoztat x fajt, össze-vissza keveri őket, belevegyít az alapötletbe egy x százévente kirobbanó háborút, ahol az erőviszonyok még nem tisztázottak, aztán jön még a romantika, és kérem szépen még a szex is, annak minden pompájával, nem túlspilázva, igényesen. Kérdem én... kell ennél több? Hát nem! Humor, kaland, szerelem, kiteljesedés, fokozatos történetvezetéssel, és átlátható ábrázolás. Különböző jellemek, fergeteges karakterek... Teljesen meg tudom érteni magam, hogy miért rajongok a hölgyemény irományaiért.


"Kresley Cole története szenvedélytől fűtött mese egy kitaszított démonról, akit vámpírvérrel mérgeztek meg. És egy sebezhető fiatal boszorkányról, akit a férfinak még önmagától, vámpír énjétől is védelmeznie kell."

Kiadó: Ulpius
Oldalak száma: 458
Ára: 3999 Ft









Az előző könyve után némi lelkesedésvesztést tapasztaltam. Kicsit ronggyá rágottnak érzékeltem már a sorozatot, és az fordult meg a fejemben, hogy kifogyott a történetből az üzemanyag. Ezt az állásfoglalásomat továbbra is fenntartom, mert a sorozat előző kötete annyira azért nem sikerült fergetegesre. Nem mintha azon nem szórakoztam volna jól - itt szokott következni az a rész, amikor kihangsúlyozom, hogy Cole legrosszabb könyve is fényévekkel jobb a nagy átlagán... És ezt az álláspontomat is fenntartom még. Szóval minden viszonyítás kérdése. Cole önmagához képest az előző könyvben egy hajszállal kevésbé lendületeset, és eredetit alkotott, de az összképet figyelembe véve, még mindig igényes maradt. Jelen könyvünk azonban még ezt az apró csorbát is kijavítja. Amit hiányoltam hangulatilag az előző könyvből, az itt hiánytalanul megjelenik, újra érződik rajta a szokásos Cole-os látásmód, és ez elgondolkoztatott. Volt egy kisebb fajta eszmecserém a minap arra vonatkozóan, hogy a könyvek karakterei - legalábbis a romantikus irodalmon belül - miért olyanok, amilyenek. A férfi karakterek jellemábrázolása világos, és erősen érezhetőek rajtuk a generációs különbségek. Amikor az ember lánya serdülőkorban van, teljesen mással szimpatizál, mint amikor felnőtt, és érettebb, ez így természetes. Visszagondolva saját fiatalságomra, rám is igaz az, hogy tinikori álmodozásaimban inkább a simulékony, gyengéd, kedves, körültekintő, odafigyelő fiú volt az ideálom. Aki megvigasztal ha el vagyok kanászosodva, aki minden rezdülésemre azonnal reagál - ami nem kis elvárás, ha figyelembe vesszük, milyen is egy lányka érzelmi világa -, aki támogat, és a többi, és a többi. Aztán amikor a hormonköd feloszlott a szemeim elől, és elkezdtem használni a két fülem közt megbújó szervemet, és ezzel párhuzamosan fejlődésnek indult bennem a felelősségtudat is, akkor ez a kép is csorbulásnak indult. Általában ebben a szakaszban jutunk el odáig, hogy elkezdünk tisztességes válaszokat adni az olyan kérdésekre, hogy kik is vagyunk mi, mit is akarunk elérni, milyen céljaink vannak. Ebben a fázisban gondolkozunk el először azon, hogy milyen szerepet is szánunk magunknak az élet hatalmas kánonjában, és ilyenkor jelenik meg az elkötelezett céltudatosság is. Már amennyiben megjelenik - sajnos ezek a lépcsőfokok nem annyira általánosíthatók, mint amennyire szeretném, hogy azok legyenek. A szociális fejlettség, és az emberi szükségletek csúcsán az önismeret, és saját magunk kontrollja áll. Ha megvalósul az önismeret, úgy megvalósul az is, hogy megtanuljuk kezelni magunkat. Persze ez nem egy lineáris egyenes. Vannak élethelyzetek, amik után újra kell tanulnunk magunkat. Az én álláspontom szerint az identitásunk, és önmagunk meghatározása pár évente borulásnak indul. Legyen családalapítás, vagy életkörülmény változás, nagyobb felelősséget igénylő munka... ez mind okozhat kilengést az önképünkben, de nem feltétlenül drasztikusan. Sőt, azt kell mondjam, hogy ezek a kilengések alapváltozásokat nem eszközölnek. Azon személyiségjegyeink amiket a tinikorban, vagy azelőtt, még kisgyermekkorban a magunkévá tettünk, azok úgyis fognak maradni. Esetlegesen az erőviszonyokban állhat be változás. Kevesebb önbizalom, több önbizalom, sikertelenség, vagy éppen sikeresség okán. Közvetlenség, vagy bezárkózottság, attól függően, hogy mennyi sérelem ér minket abban az életszakaszban, mennyire vagyunk érzékeny állapotban. Természetesen amennyiben a változás nagyon szélsőséges, az okozhat nagyon szélsőséges reakciót is, de ezzel nem foglalkoznék, mivel most a nagy általánosságot igyekszem behatárolni. Lényeg a lényeg, az alaptermészetünk az egy kialakult, és relatíve erős alapkő, de a behatások miatt az önismeretünk boncolgatása, és önkontrollunk jobbára egy non-stop meló. És hogy ez most hogyan is jött ide... Nos, a női karakterek a könyvekben mindig kérdőjelet képeznek az én kis homlokomra. Az alapelképzelés az kellene hogy legyen, hogy a női karakter - figyelembe véve, hogy a romantikus irodalom leginkább nőknek szól - "semleges". Hogy miért? Mert egy semleges karakterbe mindenki képes belehelyezni saját magát, ha szerencsénk van, akkor erőlködés nélkül. A dolog azért lesz ettől jóval bonyolultabb, mert a társadalmi "elvárások" (ideálok, sztereotípiák, vélt vagy valós elképzelések) is megjelennek ezekben a könyvekben, és főleg ezekben a karakterekben. Ha előveszünk egy nyolcvanas években íródott romantikus könyvet, és összevetjük egy mostanival, akkor csak úgy sikít az oldalakról az akkori és a mostani látásmód különbözősége. Itt kerül képbe a kényszeresség, és az örök kompenzálásra való hajlam is. Ha megfigyeljük az elmúlt néhány évtizedet, akkor láthatjuk, hogy hála az emancipációs mániánknak, a női szerepek egyre maszkulinabb jelleget öltenek, szépen fokozatosan. Ami nem is lenne baj, mert ugyan ki szeretne elnyomva élni, de... Ezzel párhuzamosan az erős férfias férfi képe is halványodni kezdett, és a kilencvenes évek fiúbandáinak virágkorán, az "xy" kromoszómás állománya Földünk lakosságának, szenvedélyes puncinövesztésbe kezdett. És itt jön a csavar. Merthogy, az hogy valaki szeretné hogy nőként elismerjék a szakmájában, vagy hogy lehessen véleménye, ami számít annyit, mint egy férfi véleménye, az egészséges bizonyítani vágyás, nem egyenlő azzal, hogy képletesen értve farkat növeszt a nő. És ha már ambiciózus nők... Ami ennek a típusnak ritka rövid időn belül megy az agyára, az az életképtelen és mulya férfi. Ha egy nőnek erős az egyénisége, akkor az nem fog elkezdeni a párkapcsolatán belül tutujgatni, már csak azért sem, mert ez nem szerepel az "elvárásai" közt. Viszont az biztos hogy ott fog virítani az "elvárások" közt, hogy a párja tudja a dolgát, és tegye amit kell, minden felügyelet és figyelmeztetés nélkül. Viszont a társadalmi normák bicsaklottak, és előtérbe került a az "érzékeny férfi" típusa. Ezt kompenzálandó, most ennek ellentettjét fogalmazza meg minden írónő a könyvek oldalain, mert a sok kedveskedésből köszönjük, ennyi elég volt, hímeket óhajtunk magunk mellé, akik erős markukban tartják az irányítást, ezáltal is levéve némi terhet a vállunkról. Oké, hogy az intellektus is hatalommal bíró tényező, akárcsak az egzisztencia - mindkettő biztonságot sugárzó jellemző -, viszont az erőegyensúlyok eltolódtak. Valamilyen szinten a nyersség, az egyenesség, jól megszerkesztett határokon belül a durvaság - ezek kezdik eluralni a terepet. Szóval az teljesen világos, miért olvasunk most lépten-nyomon tesztoszterontúltengésben szenvedő irányításmániás fickókról. Próbáljuk kiheverni Edward Cullen-t, a Backstreet Boys-t és társaikat. Ami nekem nem tiszta, hogy ezzel párhuzamosan, miért hülyülnek el a hősnők. Alig pár sorral fentebb kifejtettem, hogy a romantikus könyvek női karaktereinek elvileg mellőzniük kéne a szélsőségeket, és az átlagosságot kellene megragadniuk, mert ezzel tudnák megcélozni a legszélesebb olvasói réteget. De ez rendre nem teljesül. Miért nem? Miért van az hogy a legtöbb történetben bugyuták a nők? De rendre, majdnem mindegyikben. Mit akarnak ezzel lekommunikálni akár tudatosan, akár tudat alatt az írónők? Túl gyorsan, túl magasra törtünk? Olyannyira, hogy még magunk is képtelen vagyunk felmérni mire is vágyunk igazán, és ezt hogy is lehetne összeegyeztetni a jellemünkkel? Az egész női társadalom önismereti krízisben van, és még nem tudja hogyan is kúrálja magát? Vagy a "szabadság", amit a női egyenjogúság égisze teremtett meg, kritikusabbá, más megfogalmazásban igényesebbé tett bennünket? Már nehezebben fogadjuk el, hogy egyazon ruha, mindenkire jónak kell hogy legyen? Őszintén nem tudom megmondani, mi lehet ennek a bicsaklott látásmódnak az oka. Ez az alig pár mondatnyi levezető is csak találgatás a részemről, bár elég szépen levezethető találgatás. Ami miatt most belemerültem ebbe az egészbe, az az, hogy Cole előző két könyve A démonkirály csókja és A gyönyör sötét hercege számomra kicsit vérszegénynek tűnt. És ennek okát abban látom, hogy az ezekben felvezetett karakterek, mind férfi, mind női szempontból, kicsit távolabb álltak az ízlésemtől, a megszokottakhoz képest. Istenem, van ilyen. Ezért nem is voltam soha kegyetlen, vagy túl kritikus Cole-lal, mivel nem az Ő stílusában, illetve karakterábrázolásában láttam a hibát. És ez most igazolódni is látszik. A sötétség démona ellentétben két korábbi társával, totálisan megvett magának. Hogy miért? A férfi karakter több mint izgalmas, méghozzá pont azért, mert rémisztően szélsőséges. Egy démonnak született, később félig vámpírrá alakított valaki, aki egy kietlen köves puszta közepén él, nem mosdik, mert fél a víztől, sokat hörög, és nem tud kommunikálni a kiválasztottjával, mert nem beszélnek közös nyelvet. Komoly. Ez ám aztán az erős ívű labda. És ha ennyi nem volna elég, mindezek mellett hősünk szíve meg van hasadva, lelkileg össze van törve, körüllengi némi önutálat, és szűz - éltes kora ellenére. Khm... Megint csak azt tudom mondani, hogy komoly. És még mindig izgalmas. És rögtön beleveri az emberbe a hétfrászt, mert ekkora szélsőséget felépíteni, fenntartani, sőt szimpatikussá tenni, minden csak nem egyszerű, főleg akkor nem, ha a történet maga is egy hatalmas fantazmagória. Ami megnyugtató, hogy Cole-nak volt már korábban is ennyire meredek ötlete, és csont nélkül keresztül is vitte azt (azért egy halott táncosnő szelleme, és egy megbolondult vámpír szerelme sem éppen habos torta...).
Női karakter szintjén már kevésbé tudok ennyire lelkes lenni, de azért nem is kezdek bősz siránkozásba miatta. Carrow jelleme határozott. Olyan nő, aki kemény ha az kell, de érzékeny is amikor az kell. És itt be is lehet fejezni Carrow ábrázolását. Egyrészt örülök, hogy a női szereplő nem lett annyira bonyolult, mint a férfi. Ha olyan lett volna, akkor ezek a szerencsétlenek vélhetően soha nem jönnek össze. Másrészt viszont egy kicsit el vagyok kenődve, mert ott van az a "mi lett volna ha"... De mivel a pozitív olvasási élmény gyönyörűen teljesül a megadott feltételek mellett is, így töröljük a "mi lett volna ha"-t, befogjuk a szánkat, könyveljük az elégedettséget, és felsóhajtunk a megkönnyebbüléstől, hogy jelen könyvünk miatt nem pusztult el egy agysejtünk sem.
Ami nekem nagyon tetszett, az az, hogy a szereplők nem tudják megértetni egymással magukat. Ez eleve rángat magával nem kevés vicces potenciált, illetve megadja a konfliktust is. Ha képesek lettek volna egymás felé lekommunikálni a problémáikat, akkor a könyv történetvezetése annyira leegyszerűsödött volna, hogy véget ért volna, mielőtt elkezdődik. Akarva akaratlanul eszembe jutott az Eleven testek c. film, amiben egy zombi lesz hullaszerelmes egy élő nőbe - aki még nem látta ezt a remeket, annak ajánlom figyelmébe, amennyiben bírja a komolytalanságot. Ebben a moziban a férfi főhős nem túl sokat fecseg, és amit mond, azt is jobbára csak zombisan kikrákogja. Oké, hogy itt nem teljesen ugyanez a helyzet, de a lényeg ugyanaz. Ha megölöd a kommunikációt, az bizony félreértésekhez fog vezetni, amiken lehet majd sírni, és nevetni is. Kifejezetten élveztem ezt a fajta csavart.  
Történetileg a megszokottakat kapjuk. Akció, még egy kicsi akció, agresszív hallhatatlan lények öldöklése - megunhatatlan. Említettem már, hogy szeretem amikor véres cafatokat dobálnak a főszereplők egy könyv oldalain? Emiatt ismételten kap egy pipát tőlem a mű. És ami még felfrissítette nálam az élményt... Eddig majd minden könyv középpontjában az örökösödési háború állt, vagy ilyen, vagy olyan mértékben. Fel is merült bennem a kérdés, hogyan fog ebből a kátyúból Cole kiavanzsálni, mivel ez a kérdés már kezdett egy kicsit ellaposodni. És jelenthetem, hölgyeményünk remekül kifordul ebből a képből, méghozzá úgy, hogy behoz egy titkos társaságot, aminek emberek a képviselői (részben), és aminek eltökélt szándéka a halhatatlan fajok becserkészése, vizsgálata, a későbbi kiirtás céljának okán. Friss gondolat, és nem is a legrosszabb. Volt már ugyan megpedzve ez a fondorlat, de itt jóval nagyobb jelentőséget kap, és ezáltal az egész sorozat kap egy hetyke kis vérátömlesztést. Eme fejlemény igazán elégedetté varázsolt.
És akkor összegezve... Olvassatok Cole-t! Az egész sorozat megérdemli az odafigyelést, még akkor is ha vannak hajszállal gyengébb kötetei is. Értelmesen felépített, komplex, igényes kivitelezésű szórakozás, humorral, szerelemmel, és egy csipetnyi erotikával.

Értékelés: 8 pont
Tovább...

 

Roselyn blogja - könyvek Copyright © 2013
Distributed By Free Blogger Templates | Designed by BTDesigner · Powered by Blogger