A következő címkéjű bejegyzések mutatása: tetszett. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: tetszett. Összes bejegyzés megjelenítése

2015. június 20., szombat

Kristen Ashley: A titokzatos Ő (Álomférfi sorozat 1.) /2015/

5 megjegyzés

Huh...
És öööö...
Huh...

Na szóval...

A probléma a következő...
Tudom, hogy tudjátok, hogy menthetetlen szófosó vagyok...
Ki tudja? Lehet, hogy még van aki kedveli is (ha mást nem, hát döbbenettel vegyes hidegrázással figyeli), hogy képes vagyok egy nyamvadt időjárásról is hosszú összetett mondatokat, és tirádákat összehozni... Nem tudom...  Ami biztos: igyekszem minden egyes alkalommal egy kicsit visszafogni magam, mert tudom, hogy mindannyian emberek vagyunk, és ha már az esetek egy részében magamnak is sok vagyok, akkor másoknak meg pláne. Így majd minden véleményem előtt elhatározom, hogy ez lesz az... Ez lesz az, amikor mindenféle elrugaszkodás, és kismillió kitekintés, életbölcsesség, nyavalygás - röviden: önmagam - nélkül, célirányosan, és profin odateszem a lényeget, levezetem hidegen, csak a tárgyi alapokra hagyatkozva, és lesz ami lesz. Nem fogok össze-vissza csapongani, habzó szájjal kisregényt írni, meg belemenni mindenbe, aminek amúgy köze nincs a könyvhöz... Elhatározom. Tényleg. Minden. Egyes. Alkalommal... És nem. Nem jön össze. Most sem fog összejönni... (Szerintem kerek e világon én vagyok az egyetlen flúgos, aki élet-halál kérdést csinál egy olvasásból, és mellette még megmagyarázási kényszerben is szenved, hogy megindokolja miért...)

Van ez a szavacska, hogy "miért?". Aztán van ennek a szép egyszerű válasza is: azért mert csak. A helyzet a következő. Bár szívből rühellem, mert borogatja a rendet, mégis a legkedvesebb kérdésem a "miért?"... És bár szintén gyűlölöm, de számomra az "azért mert csak" nem válasz. Így a helyzet a következő: amikor valaki kijelenti bármiről is, hogy az úgy van, vagy úgy kell lennie, akkor én élből feldobom azt, hogy "miért?", és várom az indoklást... Indoklásnak csak az ésszerű, és lekövethető dolgokat fogadom el, az érzelmi síkon lejátszódó heves kitöréseket nem, és a közhelyes frázisokat, meg az "azért mert ez van"-okat sem. Következmény: mivel feltételezem, hogy mások is annyira össze vannak gabalyodva az értelmi többsávos sztrádájukon mint én, így belém ivódott a kényszer, hogy amikor felröppen a "miért?", én kéretlenül is nekiállok megindokolni, hogy miért... Így sajnos vélhetően az a végső konklúzió, hogy képtelen leszek arra, hogy csak a rideg tények mentén formáljak véleményt, mert egy adott témának - jelen esetünkben könyvnek -, van sok szemszöge, és nem is én lennék én, ha nem nem vezetném le jó hosszan, hogy a melyik "miért?"-re, miért éppen az a válaszom ami.

Nyugi, nekem is legalább annyira zavaros volt ez, mint Nektek...

Ahhoz, hogy a következőkben a miérteket kellően szépen fel tudjam vázolni, kell még egy kis gyorstalpaló tanfolyam is a férfiakhoz, és a nőkhöz fűződő viszonyomról.
Én nem bírom elviselni a sztereotip nőket, és ebből kiindulva, sajnálom, de pocsék sztereotip barátnő vagyok... Semmi, de semmi tehetségem nincs a női problémákkal azonosulni. Egyenesen gutát kapok a női dolgoktól, és minden készségem ide vagy oda, egyszerűen képtelen vagyok olyan dolgokon hisztizni, amin az általános nő órákat bír... Nem hiányzik semmilyen módon az a fajta "barátnői" jóakarás, ami nem vezet semmi máshoz, csak önmagam állandó megkérdőjelezéséhez, és a kétségbeeséshez... Lever a víz, ha részletekbe menően világosít fel egy csaj a ciklusáról, a pasija ágybéli teljesítményéről, avagy a legújabban megszerzett ruhájáról, és/vagy kiegészítőjéről. Semmi érzékem nincs a giccshez, a díszítéshez, sem a szívecskékhez, sem a pletykához, sem a bájolgáshoz. Nem bírom elviselni az őszintétlenséget, a praktikákat, a felszínességet és az amatőr manipulációt. Nem tudok így működni, sosem tudtam, és soha nem is fogok tudni így működni. Nem is akarok, és ezt nem köszönhetem másoknak, csak az életem folyamán mellém szegődő férfiaknak, akik mindamellett hogy vállvetve álltak mellettem még akkor is amikor meg voltam bolondulva, megtanítottak arra, hogyan legyen tartásom, hogyan legyek büszke magamra, és hogyan legyek olyan nő, amilyen nő szeretnék lenni. Akik készséggel elláttak tanáccsal, és minden további nélkül el is küldtek a bús francba, amikor arra volt szükség.
Tizenöt éves korom óta pasik közt élem az életem. Szerintem mondanom sem kell, hogy a makacsságom, és a türelmetlenségem eredményeként, ilyen idős koromra én már bőszen túl voltam néhány dolgon, és már akkor is fakó volt a romantikáról alkotott ábrándom. Épp akkor történt, hogy az élet magasról téve arra - jó szokásához híven -, hogy én pont antiszocializálódni kívánok, az utamba ejtett néhány PASIT. (Volt belőlük pár a környezetemben, lévén műszaki középiskola, az évfolyamon összesen vagy hat lánnyal...) De ezek a PASIK mások voltak. Különlegesek. Nem voltak ők a suli sztárjai, sőőőt, inkább voltak a suli kockái, de higgyétek el ha mondom, nagyon hosszú idő után éreztem azt először mellettük, hogy figyelve van rám. Hogy értékelnek, hogy megbecsülnek, hogy számítok, méghozzá nem is keveset. Összenőttem velük. Részemmé váltak. Felszabadítottak. Miközben ők lassan igyekeztek férfivá érni, igazi nőt faragtak belőlem a humorukkal, a logikusságukkal, az egyenességükkel, azzal, hogy nekik jó voltam úgy, ahogy vagyok, nem ítéltek el, nem kértek számon, nem kritizáltak, egyszerűen csak élvezték, hogy velük vagyok, ahogy én is élveztem hogy velük lehetek, mert mellettük biztonságban voltam. És azóta is biztonságban vagyok. Segítettek abban hogy büszkén felvállalhassam magam, minden hülyeségemmel együtt, megtanítottak arra, hogyan kezeljem magam, és másokat, és megértettek, még akkor is ha hajmeresztő ökörségbe fogtam. Az a lendület, amit tőlük kaptam, talán életem egyik legnagyobb profitja volt, és azóta sem győzök hálát adni érte. A hűség fogalmát sem a nők tanították meg nekem, hanem a férfiak. Míg a nők hűsége irányomban, egy barátságon belül, sok esetben annyiban kimerült, hogy ki lettem osztva, és le lettem építve ha rizikóssá vált egy helyzet, addig a férfi barátaim hűsége akkor volt a legerősebb, amikor a legrizikósabbá vált a helyzet. A vitakészséget sem a nőktől tanultam meg, mert érzelmekkel vagdalkózni, és hisztizni nem éppen megfelelő érvelési technika... A mély érzelmeket, azt hogy a "szeretlek" nem csak egy elcsépelt szó, nem fogjátok elhinni, de szintén a férfiaktól tanultam meg. A következetességet, azt, hogy soha nem az a lényeg mit mondasz, hanem az hogy mit teszel, azt is férfiaktól tanultam meg, mert igen, nekik néha könnyebb tenni, mint ódákat szavalni... Értékelni a gesztusokat, csendben maradni, kivárni, és elfogadni szintén a férfiaktól tanultam meg. Átgondolni mielőtt mondunk valamit, gondolni a következményekre, felelősséget vállalni... Na igen. Ezeket is tőlük tanultam meg. Mert lehet, hogy sok férfi nem képes az érzelmeit a nők számára megfelelő formában kiönteni, de ha meg van az érzelmi motiváció, akkor a stabilitásuk kikezdhetetlen. És én ezt marhára csodálom bennük.
Ezzel az egésszel nem azt akarom kidomborítani, hogy nincsenek értelmes nők, és hogy mindegyik nő kész csalódás. Nem. Nagyon sok értelmes nő van. A környezetemben is akad belőlük pár, csak azoknak nagyobb a lelki pénisze, mint sok férfi valós lándzsája... És nehezen boldogulnak, mert a sztereotípia annyira erős, annyira nehéz tőle elszakadni, hogy a legtöbb nőnek, még ha alkalmas is lenne rá, nem sikerül, mert a tömeg van előnyben.
Ennek a litániának pedig a lényege ez volna: a férfiak logikáját, és érzelmi felépítését sokkal könnyebben le lehet követni, mint egy nőjét, a szabályrendszerük jobban behatárolható, és így jobban is kezelhetők. Ezzel szemben a nők hamarabb reagálnak érzelmileg, mint hogy gondolkodjanak, emiatt impulzívabbak, nehezebben kontrollálhatók. Logikus ember lévén, és a fentebb kifejtett okokból kifolyólag, én személy szerint inkább a lelki pénisz növögetésében hiszek, és a bizalmam jobban húz a férfiak felé, mint a nők felé.
De azt is ide kell biggyeszteni, hogy hiába meghatározóbb az életemben a tesztoszteron, attól én még nő vagyok, és mint ilyen, rendelkezem néhány nagyon is tipikus női vonással... Példák:

Külsőség:
Soha nem volt vágyam pasisan kinézni, nem is engedné meg a testalkatom, meg még hiú is vagyok, ezért a "soha nincs egy göncöm, amit felvegyek!" teljes mellszélességgel teljesül. Minden lelki bánatra gyógyír számomra is egy új kacat, egy új pipere, egy új fehérnemű... Bármi, amiben úgy érzem, hogy kívánatos, szexi nő vagyok. De... Ennek is van nálam egy határa. Soha nem jártam szoláriumba, mert a művi dolgoktól rekordidő alatt kapok agyfaszt... Nincs műkörmöm építve... Nem vagyok agyonsminkelve... Nem veszek fel 28 centis sarokkal rendelkező cipőt, ha csak a boltba szaladok le... Sőőőt... Munkába járni is olyan ruhákban szoktam, amik félúton vannak a kényelmes, és a csinos közt. Igyekszem stílusos, és igényes lenni, de nem ez a mindenem.

Csoki és egyéb nyalánkságok:
Igen, az is tipikusan jellemző rám, hogy az első gondolatom, amikor elegem van, hogy mindenféle óvatosság nélkül befalok valamit, ami bűnösen édes, és olvadós, és ami kenterbe veri az egész életen át tartó diétámat. Ez van. Szerintem minden dupla x kromoszómával rendelkező lény ezen a bolygón szimbiózisban él a csokoládéval. Ezen nincs mit tovább elemezni.

Diéta:
Hajjaj... Az van. Mindig, és állandóan. Én imádok enni, de tényleg... Viszont amikor a tavalyi nadrágomat idén csak kínkeserves erőlködéssel tudom magamra venni, miközben a levegő-visszatartástól lilul a fejem, akkor szimbiózisban élés a csokival ide vagy oda, jön a kalóriatábla, meg társai, és a kínzás, meg a kérődzés... Nem szeretem. Egyenesen rühellem, amikor a zellerszár rágcsálását nevezem nassolásnak (amivel egyébként megszentségtelenítem a "nassolás"-t, mint kifejezést), de azt még inkább rühellem, ha nem jönnek rám a ruháim... Így amióta elkezdtem tini lenni, állandó odafigyelés mellett zajlik a táplálkozásom, ami mellesleg rohadt stresszes egy dolog.

Dráma:
Először is leszögezném, hogy a drámázás, nem egyenlő a hisztizéssel. A hiszti minden fajtáját elutasítom, de a drámázásban kijelenthetem, hogy profi vagyok. A környezetem azért nem utált még meg a drámáim miatt, mert a túlzások mestere is vagyok, ráadásul van egy előadásmodorom, ami sok esetben bírja a gúny, az arrogancia, a szatíra, és a cinizmus jegyeit, megspékelve némi beteg humorral... Ha hozzátesszük, hogy alapvetően kézzel-lábbal magyarázok, beszédes arcmimikával, akkor szerintem kikövetkeztethető, hogy a legtöbb drámai kirohanásom, egyfelől döbbenetes, másfelől viszont egész szórakoztató dolog tud lenni.

És nagyjából ennyi...
(Megkérdeztem a férjemet, mint hiteles forrást, részéről is nagyjából ennyi...)
Talán még az hozzátehető, hogy szeretek táncolni... És tudok is táncolni... Meg tök harsányan, és falsan énekelni a kedvenc dalaimat takarítás és készülődés közben...

És hogy ez most miért is volt fontos...
Mert a fentiek miatt, meglehetősen vegyes érzéseim támadtak a könyvtől...


"Miközben Gwendolyn Kidd Cosmopolitan koktélt iszik, találkozik álmai férfijával. És a találkozásból furcsa kapcsolat lesz a titokzatos férfival, aki éjszakáról éjszakára megjelenik a szobájában, mindig többet akarva. 
Gwen már éppen azon tanakodik, hogy véget kellene vetnie ennek az őrült kapcsolatnak, amikor megjelenik pokolfajzat húga, Ginger legjobb barátnője, és figyelmezteti Gwent, ha neki meg a húgának nem jön meg az esze, ,,mindketten megdöglenek". Gwen úgy dönt, a problémát rátestálja húga motoros barátjára. 
Ezzel azonban felhívja magára a denveri alvilág figyelmét, ezért Cabe ,,Hawk" Delgadónak - aki nem más, mint a titokzatos férfi - kell vigyáznia Gwen testi épségére. 
Így kezdődik a kommandós és a Cosmo-lány ember ember elleni küzdelme, és miközben Hawk a maga egyéni módján teszi a szépet Gwennek, a lány túlél egy bombatámadást, egy lövöldözést, egy-két emberrablást, dögös motorosok és szívdöglesztő rendőrnyomozók heves ostromát, és megismeri a szívszorító okot, amiért Hawk igyekezett távolságot tartani tőle.
S miközben mindez történik, Gwen megtudja azt is, hogy a húga komoly bajban van, és el kell döntenie, kinek az életét kívánja megmenteni: pokolfajzat húgáét vagy álmai férfijáét."

Kiadó: Gabo
Oldalak száma: 564
Ára: 2990 Ft


Úgy kezdődött, ahogy mindig. Este, csendes szoba, hangulatvilágítás, én és a könyv. Az első oldal felütése után, nagyot dobbant a szívem. A hősnő bolond. Én meg szeretem a bolondokat. Teljes a siker. Jött az érzés, hogy ez jó lesz! És emiatt annyira lelkes lettem, hogy majdnem egy szuszra kivégeztem a könyv felét... Ami határozottan nem volt jó ötlet, két okból sem:
1, aznap három óra alvással mentem be dolgozni - egy liter kávé, és két energiaital is kevés volt ahhoz, hogy észhez térjek...
2, a kezdeti lelkesedés szép lassan meghanyatlott, és amikor végül leraktam a könyvet, már ott tartottam, hogy nem tudtam eldönteni, hogy most kacagjak, vagy zokogjak.

Hősnőnk nem csak bolond, de tipikus nő is. Minden porcikájában. Annyira, hogy az már valami észbontóan professzionális. És emellett valamilyen szinten kedvesen bugyuta is, akire nem lehet hosszabb távon haragudni. Én meg ahogy haladtunk előre a történetben, egyre inkább pattogtam mint egy pingponglabda, hogy most megfojtsam-e, vagy megöleljem-e emiatt. Voltak dolgai, amikkel relatíve könnyen, és gyorsan tudtam azonosulni, és voltak dolgai, amikkel egyáltalán nem. Olyannyira nem hogy jól fel is idegesítettem magam miatta, amit levezetendő, fél órás monológot adtam elő a munkahelyemen két szerencsétlen kollégámnak a sztoriról, megtoldva azt egy röpke tizenöt perces összefoglalóval a nőknek a társadalmon belüli elhelyezkedéséről, és annak égbekiáltó igazságtalanságáról, beleszőve saját sanyarú sorsomat is...

Elmondom, mi volt az a néhány dolog, ami kiakasztott hősnőnkben...

A barátnők...

Oké, én elhiszem, hogy sok nő ápol barátságot sok másik nővel, és még azt is elhiszem, hogy vannak olyan barátságok, ahol a féltékenység, és az amúgy szerintem teljesen egészségtelen női versengés, nem ölte még meg a bizalmat... De azt már nem akarom elhinni - pedig érzésem szerint muszáj lesz -, hogy egy nőnek minden vele történt eseményt meg kell osztania a kis csapatával, mintegy kollektív tudatot létrehozva ezzel, amiben minden érintett fél képes asszimilálni minden eseményt, és beintegrálni azt a saját valóságába.

Példa: (spoiler)

Elmondja Cabe Gwennek, hogy a kislánya és a felesége brutális körülmények közt halt meg. Azt is elmondja neki továbbá, hogy erről a tényről csak a családja tud, és most már a lány. Én megértem Cabet. Megtapasztalja a létező fájdalmak egyik legnagyobbikát, amivel kénytelen együtt élni, annak ellenére, hogy az minden nap hasogatja... Nem biztos, hogy ezt azzal a legjobb kompenzálni, hogy mindenkinek bereklámozza a nyomorúságát, hogy még a környezete is sajnálkozó pillantásokkal ostromolja, emlékeztetve ezzel a veszteségeire. Erre fel hősnőnk mit tesz? Összeül a brancsával, és néhány Cosmo társaságában kibeszélik az egészet... Na álljon meg a menet. Pofám nem lett volna bárkivel megosztani ezt a belső információt, mert ezt az információt nekem szánták, és csak nekem, hogy megértsek néhány dolgot, és ezt arra felhasználni, hogy a saját belső ingadozásaimat stabilizáljam, ráadásul úgy, hogy kipletykálom az egészet a barátnőimnek, várva azt hogy ők is megerősítsenek engem, részemről ez egy olyan mérvű visszaélés a bizalommal, amit nem tudnék egykönnyen megbocsátani. Plusz mérhetetlen önzőség is, mert nem szól másról, csak arról, hogy hősnőnk gátlástalanul minden eszközt felhasznál saját maga megnyugtatására, nem is gondolva az esetleges következményekre... Így leírhatjuk ide azt is, hogy még ostobaság is az egész. És bennem meg felmerült a kérdés... Ha annyira odavan Cabe-ért, mint állítja, akkor miért ennyire nehéz neki maga elé helyezni a férfit, néhány kósza pillanat erejére? Abba már bele sem megyek, hogy az egész mekkora egy önellentmondás, mert ha annyira szeretem, mint állítom, akkor pont a bizalmával nem élek vissza, mivel ha visszaélek a bizalmával, akkor nem szeretem annyira, mint amennyire állítom, hogy szeretem...

Vagy ott van a barátnő, aki együtt él már jó ideje a pasijával, és epekedve várja, hogy az megkérje a kezét... Drága Gwenünk szimplán csak terelésből felhozza a témát a pasinak (?!), majdnem hogy számon kérve, miért nem lépett eddig. Nos... Először is, a férfiak, férfi mivoltukból adódóan, nem élnek-halnak az esküvőkért. Másodszor... Ez most komoly? Mi köze van neki ahhoz, hogy a pasi miért nem kérte meg eddig a csaj kezét. Én kis naiv, mindig abból indulok ki, hogy két értelmes felnőtt képes megbeszélni az ilyen irányú dolgait, így nekem nem kell rögtönítélő bíróságként megjelennem, és igazságot osztanom, avagy felszólításokat hajigálnom egy olyan pasi felé, akihez alapjáraton a semminél is kevesebb a közöm. De még ha a tervezett vőlegény a barátom is volna, akkor sem lépnék rá erre az aknamezőre, mert ahhoz aztán pláne semmi közöm. Ráadásul ott van még az a nem elhanyagolható tény is, hogy én, mint olyan nő, akinek már kérték meg a kezét, azon az állásponton vagyok, hogy az emberem azért kérje már meg a kezem, mert ezt akarja tenni, és ne azért, mert az egyik barátnőm a tűsarkújával beleállt a lelkivilágába.

Vagy ott van a majd az egész könyvön átívelő, "ezt tettem, jól tettem-e?" körkérdés, amitől a guta ütött agyon. Csináltál amit csináltál, mondtál amit mondtál, viseld következményeit. Az agyam száll el azon, hogy azt is ki kell tárgyalni a brigáddal, ha valaki ferdén fingott...

(Spoiler vége... egyelőre)

A következetesség totális hiánya.

Kellesz... Nem kellesz. Most elhagylak... Nem, mégsem most hagylak el...
Kérlek, döntsd már el! Vagy tarts ki mellette, vagy ne, de szépen kérlek, ne ugrálj a kérdésen minden második oldalon, mert hisztérikus görcsöt fogok kapni... 

Pasik mindenhol, avagy a bőség zavara...

Elmondom hány szuperalfa van a könyvben.
1, Cabe, mint szuperalfa
2, Tack, a motorosbanda vezére - szuperalfa NO.2
3, Troy - a legjobb barát, semmilyen szinten nem alfa
4, Mitch Lawson - a nyomozó, aki megint csak szuperalfa...

És nem fogjátok elhinni, de mindegyik Gwenért van oda. Ez a könyv egy olyan könyv, amiben le van írva az, hogy egy motorosbanda gyermekei, és vagy két tucat kommandós, majdnem ölre mennek egymással, csak mert mindkét tábor vezére igényt tart ugyanarra nőre, és mert ők igazán kemény csávók... Rögtön megelevenedett előttem a Sons of Anarchy, és ugyanebben a pillanatban beúszott a képzeletbeli szemem elé a "hát ez ki van zárva!" tábla is.
Én szeretem a túlzásokat, de tényleg... De ez már olyan túlzás, ami nagyon sok.

Érzelmi csapongás...

Én vagyok elfuserálva, ez biztos, de ha nekem van egy pasim, aki boldoggá tesz, és akit akarok, meg akibe nyakig vagyok pistulva, akkor nem kell másik. Nem rohanok ölelő karjába egy másiknak, és nem is igénylem egy másiktól a kényeztetést. Nem fogok mindenkihez kiscica módjára odadörgölőzni, és marha morcosan fogok viselkedni, ha nem tartják tőlem a három lépés távolságot. Megint csak a bizalommal való visszaélés, és egyebek miatt...

Üresfejűség...

Idézet:
"Ez nem jutott eszembe! Miért nem jutott eszembe?!"
Hát azért nem drágám, mert a fejed tele van saját magaddal, illetve Jimmy Choo-val, és Valentinoval. Több racionalitás, kevesebb divat, cukorborsó, és minden rendben lesz!

Minden olyan cuki, meg aranyos...

Ezt ne már! Ha egy pasi véletlenül kedves, akkor milyen aranyos már tőle... Milyen cukika-mukika, hogy egyem meg a kis szívét... Meg minden mástól is azonnal olvadozunk, de tényleg, mert áááááhh!
Babám...
Köszcsi, puszcsi... de pá... csi...

Ezek voltak azok a sarkalatos pontok a hősnő személyiségében, amik felkergették az agyamban a pumpát. Illetve volt ennek egy következménye is. Cabe remek fickó, igen, én is örökbe fogadnám, de melyik nő nem...? Ott akadtam el agyban, hogy fel nem foghatom, hogy egy ilyen hapsi, ugyan miért bolondul bele egy ilyen nőbe. És itt van az a rohadt nagy "azért, mert csak!". A világban is akad jó pár megmagyarázhatatlan párkapcsolat, és ebből a szempontból a könyv nem idealizál, mert az egyetlen amivel megindokolja a férfi nagy rajongását, annyi, hogy "mert erre van szüksége...". Jó Cabe-nek, és marha szar már nekem, mert én ettől csak elszontyolodtam, és rögtön szögesdrótot vontam a lelki péniszem köré, majd fél napig fennhangon azt mormogtam, még a buszon is, hogy "akkor kapja be...".

És akkor most mély levegő, és jöjjenek a JÓ dolgok...

Nem fogok belekötni az abszurd történetvezetésbe, mert az minden abszurditása mellett nagyon jól fel lett volna építve, ha nem vágja haza a sok tesztoszterontúltengéses alfa, akik a bolygónkon élő kismillió nő közül, csak Gwent veszik észre... 

Nem keresek hibát abban, hogy hősnőnk másfél évig kamatyolt úgy egy pasival, hogy az égegyadta világon semmit nem tudott róla... Érdekes. Nem szokványos - leginkább soha elő nem fordulható - elem, de mivel hősnőnk flúgos, így elnézzük neki, hogy csinál olyanokat is, amit mások nem.

Továbbá nagy fintorogva elismerem, hogy minden női hibája ellenére, Gwen egy jószívű némber, akit könnyűszerrel lehet kedvelni akkor, ha az eszénél van, ami amúgy ritka. Szórakoztató agymenései vannak, amitől mindenkinek kacaghatnékja támad, csak egyszerre több órán keresztül nehéz elviselni.

Akkor szummázzunk...

Ez egy olyan könyv, amit határozottan nem szabad komolyan venni. Helyenként a könyv sem veszi magát komolyan, ami kifejezetten imponáló. Bár a története itt-ott kileng a legszélsőségesebbekig, nem érezni ennek a meredekségét, mert Gwen szeleburdisága, és az hogy nem veszi magát komolyan a mű, elveszik a dolog élét. A férfi szereplők szimpatikusak, közvetítik azt a macsóságot, ami kell egy nőnek ahhoz, hogy átvegye egy ilyen jellegű könyv hangulatát... Tehát teljesíti azt a feladatot, amire született. Álomférfiakról szól, teljesen elrugaszkodva a valóságtól, de ezt fel is vállalja, sőőőt, szerintem helyenként még direkt használja is a túlzás eszközét a túlfokozáshoz - és ez is nagyon szimpatikus nekem, mert nem találkozni ezzel annyira gyakran. És ezek miatt a tulajdonságok miatt - plusz azért is, mert amúgy remekül elszórakoztam rajta -, nem vagyok képes lehúzni a könyvet. A maga idióta módján megeteti magát az emberrel, és hiába írtam kisregényt arról, hogy Gwen miért irritált, őt is megkedveltem (nem, soha nem lennénk barátnők...). Kicsit túl sok a műben a női nemi hormon, és ennyi... Ez a legnagyobb baja.

Értékelés: 7 pont
Tovább...

2015. június 12., péntek

Kresley Cole: Méreghercegnő (Az Arkánum Krónikák 1.) /2014/

2 megjegyzés

Kérjetek és megadatik...
Az előző bejegyzésemben hangosan arról panaszkodtam hogy hiányoznak nekem a pararománcban jeleskedő írónők, akik közt ott szerepel Kresley Cole is, a Halhatatlanok alkonyat után sorozat kapcsán. Nem kerülte el mindent látó szememet ennek a könyvnek a megjelenése, bár azt nem állíthatom, hogy nagy hirtelen nem lettem lányos zavarban tőle. A helyzet a következő...
Az írónővel meglehetősen kalandosan indult a kapcsolatom. A pár évvel ezelőtt lezajlott pararomantikus dömping az én figyelmemet nem Cole-ra terelte kezdetben. Rugalmas embernek tartom ugyan magam, de a fent említett sorozatról már csak a fülszövegek alapján is kiderül, hogy a kötetek a pararomantikus paranormálisai, határozott hangsúllyal a PARÁN. Mert az addig oké, amikor vannak vámpírok, meg vannak démonok, meg vannak angyalok - három különböző írónőtől, három különböző könyvben. De amikor egy sorozaton belül dobálózni kezdünk vámpírokkal, démonokkal, valkűrökkel, lidércekkel, boszorkányokkal - és még lehetne sorolni -, akik még ráadásul versengenek is egymással, és fajtájukon belül is vannak belőlük ilyenek, meg olyanok, mert az egyik füstté válik, a másik meg vörössé, az egyiknek szarva van, a másiknak hegyes füle... Hát kérem szépen, akkor az ember rugalmasnak hitt elméje is megakad egy pillanatra, mondván hogy ácsi... És felszökken a kérdés: vajon tényleg befogadóképes vagyok én egy ennyire, de ennyire szokatlan világra? Bátornak is tartom ám magam, mégsem voltam annyira bátor, hogy azonmód fejest ugorjak Kresley Cole pararomantikus sorozatába. Helyette mindenki mást elolvastam, akiket kevésbé láttam szélsőségesnek. Mai napig tartom azt az álláspontom, hogy a kezdeti fenntartásom, és vonakodásom megalapozott volt. Merthogy... A könyvpiacon van egy tendencia - majdnem minden piacra nagy általánosságban is elmondható -, ami a következő: miután megszületik valami formabontóan új, és friss valami, szinte azonnal megjelenik annak kismillió követője is. Az alap ugyanaz, érezhető a termékek közt a párhuzam, csak esetleg máshogy vannak tálalva, díszítve, cizellálva. Ami ezután törvényszerűen bekövetkezik: mivel azért minden eredetit követő termék törekszik arra hogy megalkossa a saját újdonságát, így az ötlettár elkezd megcsappanni, minél több a követő, annál nagyobb az esélye annak, hogy az ember lánya valami otromba nagy baromságba fog botlani... Mivel az emberi elme felfogását szem előtt tartva már minden használható ötlet elkelt, felhasználásra került, így már csak a rendkívüli maradhat esetleg bent a pályán. És a rendkívülibe, úgy hogy az pozitívan is hasson, rémesen nehéz beletrafálni. Az esetek többségében a végeredmény inkább lesz harsány, ostoba, és ordenáré. Könyvet viszont nem lehet megítélni csak a borítója alapján, így az ember lánya ott állhat egy kötet fölött mélázva, sokáig ízlelgetve a tényt, hogy a fifty-fifty, az bizony, fifty-fifty fog maradni... Vagy jó lesz az a könyv, vagy sem. Analitikus típus lévén, én azért a környezeti hatásokat is bevonom általában a képbe, és elkezdek azokkal is súlyozgatni. Például: mennyire vagyunk benne az adott termék aktuális hisztijében? Még csak az első hullámnál, vagy már a lecsengésnél tartunk? Értelemszerűen a lecsengés felé haladva, annak nő az esélye, hogy az adott könyv inkább lesz tucat, mint eredeti... Aztán van a gagyifigyelő reflex. Nem tudom hogy ez mennyire általános tulajdonság az embereknél, de nekem - minden szerénység nélkül állítva -, meglehetősen jól működik. Mondjuk volt is edzve eleget. Tudni kell, hogy a gagyifigyelő reflex egy amúgy jól programozható érzék. Valahol olyan, mint egy jól megírt számítógépes rutin. Minél több adatot kap, annál jobban tud reagálni. Fejleszthető, első indulását követően minden tapasztalatból levonja a megfelelő konzekvenciákat, amiket fel is használ a későbbiekben, így tehát intelligensnek is tekinthető. Minden paraméterre kiterjed a figyelme... Könyvek esetében, olyanokra kell mondjuk gondolni, mint hogy melyik kiadó adta ki a művet, milyen a könyv külseje, megjelenése, ki fordította, mennyire népszerű, mennyire figyelemfelkeltő a fülszöveg... Óóóó a fülszöveg! A gagyifigyelő reflexnek külön adatbázisa van a fülszövegek elbíráslásához. Ha az embernél a szem a lélek tükre, akkor a könyvnél a fülszöveg a... Hmm... Ezt lehet hogy nem gondoltam át eléggé... Legyen mondjuk a kapu. Nagyon nem mindegy hogy most egy omladozó, málló, roggyant valami, amibe épp hogy csak hálni jár a lélek, vagy egy borostyánnal körbefuttatott öntöttvas csoda... Az előbbin nem szívesen halad át az ember, míg a másodikon áhítattal sétál keresztül. A fülszöveg megszerkesztése, nyelvezete, figyelemirányítása nagyon meghatározó, mert az az első komolyabb benyomás ami az olvasót éri - közvetlenül a vizuális aktus után, ami a könyv borítójával történik. A jó fülszövegek hívogatnak, csábítanak, piszkálnak... Huncutok. Kacérok. Ha egy fülszöveg igénytelen, összecsapott, vagy trendinek akar látszani, de fogalmazásában nem alapos, emiatt fals, akkor a többi esetlegesen beérkezett adatot is kielemezve, a mérleg nyelve inkább az elutasítás, mintsem a megvásárlás felé fog billenni. Mert amilyen a mosdó...
Úgy látszik ma közhelyes napom van.
Mondjuk azt hangsúlyoznám, hogy nem minden múlik a fülszövegen. A gagyifigyelő reflexnek ez csak egy része. Az hogy minden paramétert számításba véve, végül hol fog landolni a könyv, az egy nagyon komplex rendszeren múlik. És akkor is csak százalékos arányt vetít elő. De ha eleget van használva ez a képesség, akkor az idő múltával, igazán pontosan fog tudni működni.
Szégyen-nem szégyen, de a gagyifigyelő reflexem Cole praromantikus sorozatánál totális csődöt mondott. Míg Ward esetében, és Singh esetében egy szemernyi kétségem sem támadt arról, hogy a megvásárolandó könyv jó, addig Cole esetében megrekedtem azon a bizonyos fifty-fiftyn. És onnan se előre, se hátra... De a gondviselés elintézte helyettem a dolgot. Kifogytam Wardból, és társaiból, és gyilkolni tudtam volna még egy kis paranormálitásért, így azt mondtam üsse kavics... Megvesszük. Nem mondom, hogy nem féltem, amikor felütöttem az első kötetet. Aztán volt egy gyönyörű másfél hetem, amíg elolvastam az összes addig megjelent részt. És kicsattanóan boldog voltam! Ami nálam ritka...
Aztán megint összezavartak engem. Az írónő is, meg a kiadó is. Mert a sorozat mellett megjelent Cole egy másik sorozata is, a MacCarrick fivérek. Amiben skótok vannak... És ennyi. Meg abroncsos szoknya, meg konvenciók... Meg a skótok. Én pedig nem vagyok az a nagy kosztümös/romantikus könyvimádó. Szoktam olvasni olyanokat is, és van néhány szívemnek nagyon is kedves írónőm ebben a kategóriában, de azért álljunk meg egy ásóhajításnyira... Vámpírok, meg lidércek után, meg megbűvölt ereklyék után, nincs semmi más? Csak a skótok? Persze hogy megint nem tudtam eldönteni, hogy akkor most mi van. Mert van itt egy másik törvényszerűség is: az hogy egy író egy témában kiemelkedő, az nem fogja determinálni, hogy minden témában az lesz. Szóval a skótok felett is üdültem egy darabig. Aztán megunva saját döntésképtelenségemet, kihasználva egy átmeneti elmezavaromat, félig tudatosan megvettem a könyveket. És magam sem hittem el, hogy Cole képes volt ezen a kategórián belül is szórakoztatót, és igényeset alkotni. Azóta persze már imádom a skótokat... (Figyelmeztetés magamnak: attól hogy vannak könyvek amiben skótok vannak, az még nem jelenti azt hogy minden könyv jó, amiben skótok vannak.)
Így lettem én Kresley Cole munkásságának a csodálója. Teljesen jól el is voltam azzal a biztos tudattal, hogy kiismertem az írónőt, és ezáltal méretre szabott keretek közé illesztettem... Én elégedett voltam, az analitikus hajlamom nyugodt volt, az univerzum egyensúlya pedig a természet törvényeinek megfelelően működött. És akkor jött ez a könyv... El bírjátok képzelni, ahogy lassan hazafelé andalogva egy téli, rideg estén, a könyvesbolt kirakatából rám kacsint ez a mű? Majdnem elsétáltam mellette, mert a borítója annyira jellegzetesen tinisztoris, és vörös pöttyös, hogy az már valami égbekiáltó... Aztán megláttam a nevet. Megtorpantam... Aztán jött a MIVAN? - fázis... Van új Kresley Cole könyv? Vagyis... Öööö... Akkor most van új Kresley Cole könyv? Persze utcai andalgás, otthon, család, tűzhely, szerető férj, mind elfelejt, ajtó nyit, boltba be... A következő megtorpanásom a fülszöveg után történt, mert bárhogy is akartam meggyőzni magam az ellenkezőjéről, bármilyen perspektívából is néztem a könyvet, ez bizony egy tinisztori volt... Igen, az a fajta, amiben van némi hókuszpókusz, meg némi románc, meg TINÉDZSEREK, akinek TINÉDZSERPROBLÉMÁIK vannak...! És akkor még ott a jó öreg apokalipszis, mint kihagyhatatlan tényező... Ami nekem ebből lejött: Kresley Cole írt egy olyan könyvet, ami egy nem hétköznapi szituációban, nem hétköznapi képességeken keresztül mutatja be az amúgy hétköznapi tinik felnőtté válásának válságát, és nehézségeit, az önmegismerés kátyúit. És ez azért nem volt jó pont, mert az ilyen típusú könyvek mindegyike erről szól, és amúgy is, a skótok, meg a vámpírok után, most hogyan jönnek ide a tinik? Ki érti ezt a világot? Már megint miért billent meg a világ természetes rendje? Nagy dühömben, márcsakazértis alapon, megvettem a könyvet... És itthon ültem felette pár hónapot. Aztán tegnapelőtt belekezdtem...


"A tizenhat éves Evangeline Evie Greene irigylésre méltó életet él mígnem rémisztő hallucinációi támadnak. Amikor egy apokaliptikus esemény megtizedeli louisianai szülővárosának lakosságát, megölve mindenkit, akit szeret, Evie rájön, hogy a hallucinációk voltaképpen a jövőre vonatkozó látomások voltak amelyek továbbra sem szűntek meg. Az életéért küzdő és válaszok után kutató lány kénytelen segítséget kérni a lápvidék rossz oldalán élő osztálytársától, Jack Deveaux-tól. De egyedül egyikre sem képes.

A meglehetősen hosszú bűnlajstrommal rendelkező Jack, a maga komisz vigyorával és kirívó viselkedésével, nem olyan fiú, akivel Evie barátkozni szokott. Bár egyszer már gúnyt űzött Evie-ból és mindabból, amit képvisel, Jack most mégis vállalja, hogy megvédi a lányt. Evie tudja, hogy nem bízhat feltétel nélkül a fiúban, de vajon képes lesz neki ellenállni, ha egyszer letörli a képéről azt a komisz vigyort?"

Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalak száma: 474
Ára: 2999 Ft



Az alapok...

Totálisan meglepő módon, van egy tinink, Evie (Evangeline - gyönyörű név), aki teljesen addig élvezte a gondtalan gazdag fiatalok életét, míg el nem kezdett hangokat hallani, és ezáltal be nem sétált a pszichotikus skizofrén elmebaj pompázatos világába. Míg a barátai a nyári szünidőt infantilizmusuk kiteljesítésével ütötték el, addig hősnőnk a sárga laposok közt leszedálva próbálta visszanyerni elméje épségét. Evidens: Evie nem őrült, nincs neki semmi baja, azon fölül hogy egy tarot kártyalap élő megfelelője, olyan képességekkel, amiket ide nekem is de azonnal, és aki a világvége utáni utolsó játszmában Császárnőként kell hogy megvívjon a Halállal. Na? Elég Cole-os, nem? Na de haladjunk csak sorjában...

A könyv szerkezeti felépítése nagyon jó. Az apokalipszis után kezdődik, egy elmeroggyant fazon szemszögén keresztül E/3-ban, aki arra használja fel a világvégét, hogy kísérletezik, teszi mindezt fiatal lányokon, akiket étellel, és vízzel beédesget az aktuális házába, hogy aztán a létező legrosszabb dolgokat tegye meg velük, míg meg nem halnak. Idilli. Evie is a hálójába kerül... Gondoljuk mi. Becsalogatja magához ártatlan hősnőnket, akit megetet, némi kábítószerrel felturbózott ennivalóval, és arra kéri, hogy meséljen magáról. És itt kezdjük el visszarepülve az időben Evie szemszögén át látni a történéseket. A könyv felénél még egyszer visszaugrunk a jelenbe, majd megint Evie szemszöge következik teljesen a történet végéig, ahol a szálak összefutnak. Ez azért hatásos így, mert kapunk egy csipetnyi ízelítőt már a legelején abból, hogy hová tartunk, aztán éles váltásban visszarepülünk a kezdeti, számunkra is átlagos hétköznapig, hogy aztán onnan majd fokozatosan eljussunk a totális pusztulásba. Ha mondhatok ilyet, egyenesen remegtem a gyönyörtől, amiért ez így lett felépítve. Annyi disztópia után, ahol soha nem magát az eseményt láttuk, éltük meg, hanem annak már csak a következményeit, az hogy Cole ezt így bevállalta, végigvezette, elismerésre méltó. Így folyamatában ismerjük meg a dolgokat, a következményekkel is fokozatosan szembesülünk, az pedig csak a végén kristályosodik ki, hogy mi is az igazi cél. Ezt nevezem én szerkezetnek. Merthogy itt van szerkezet, aminek még van lekövethető logikája is.

Visszakanyarodva a szereplőkhöz...

Szóval Evie elkezdi az újabb évet az iskolában a menő pasija oldalán, a menő kocsijukban, a menő barátaival... Mégsem érzi magát otthonosan. Telve van kételyekkel, feszültséggel, ráadásul a rémálmai, a látomásai, és a hangok újra kísérteni kezdik. Nem akarja elveszteni a pozícióját, önmagát, és az akkor fontosnak vélt dolgait, így titkolózik mindenki előtt. Kétségbe van esve, bár önuralma minden morzsáját mozgósítja, hogy ez ne látszódjon meg rajta.
Megint csak, alig soha elő nem fordult mozzanatként, a sulijába új diákok érkeznek, akik sem nem gazdagok, sem nem kedvesek, sem nem barátkozós típusúak, és még cajunok is. Naná, hogy ez egyikük magas is, meg jóképű is, és még pimasz is, és erős is, és minden aminek lennie kell ahhoz, hogy a nők térde tíz mérföldes körzetben már csak az illatának az árnyékától is megroggyanjon. Jönnek az ellentétek, amik vonzzák ugyan egymást, de jelenleg még éppen inkább taszítják...
Ebben a szakaszban, amíg el nem jön a teljes pusztulás, nem nagyon ismertem fel Cole-t a saját írásában. Jól megírt ez a rész is, de mivel egy kedves 16 éves, magát dilisnek tekintő hölgyike a szócsövünk, aki minden tekintetben olyan ártatlan, mint a frissen esett hó, így írónőnk megszokott csípős humora, leginkább sehol nincs...

Jack... Kétségkívül van a srácban potenciál, de érezhetően fiatal még. Míg Cole eddigi összes főhőse szilárd, morgó, tesztoszterontúltengéses alfa volt, addig Jack még csak alfácska, aki hajlamos csapongani, és hisztizni. Azért szórakoztatott nagyon a románcuk, mert felidézte ugyan bennem a saját fiatalságomat, de eszembe is juttatta velem, hogy én már érett (hah!), felnőtt (persze, persze) nő (ez legalább stimmel) vagyok, és hogy felnőttként, egy-egy általuk megélt helyzetben én most hogyan reagálnék. Vicces volt. És ami rossz hír Jack számára, hogy ha én lettem volna, felnőtt fejjel, egyszer-egyszer Evie helyében, akkor jól meg lett volna rángatva, és fel lett volna képelve... Verbálisan. Na jó... Lehet hogy olykor-olykor gyakorlatban is.

És akkor ide nekem az Apokalipszist...

A Villanás... A mindent elsöprő vég, ami egyben kezdete is a szokásos jó és rossz közötti küzdelemnek, amit jelenleg tarot kártyalapokat megszemélyesítő rendkívüli képességekkel rendelkező fiatalok vívnak meg. Ne aggódjatok... Nekem is zavaros volt. Merthogy az is.

Megpróbálom röviden összefoglalni... (enyhe spoiler veszély!)

A Villanás leginkább egy erőteljes napkitörésnek tudható be. Evie látomásai sok esetben furcsák, nem ebben az időben játszódók, vagy meseszerűek, lovagként megjelenő Halállal, és kivont karddal, meg ilyenekkel. A hang a fejében állandóan a tarot kártyák szimbólumait sorolja. Az Alkimista, a Halál, az Íjász, a Bolond, és így tovább... És akkor itt van még Evie azon képessége is, hogy amikor csak akar virágba tud borulni... Az akaratával teremt mag nélkül növényeket, amik mérgezőek is lehetnek, és olyan indákat amik akár egy házat is játszi könnyedséggel roppantanak ketté. Ja igen... Eveinek karmai is vannak. Meg gyorsan regenerálódik... Nagyon szuperhősösben nyomja a kiscsaj...
21 Arkánum van a tarotban, ami 21 különös képességgel rendelkező tinit jelent a valóságban, akiknek játszaniuk kell. Az életükkel. Addig kell vadászniuk egymásra, amíg csak egy nem marad belőlük. Igen, itt egy kicsit átmentünk hegylakósba...
De ahhoz hogy egyáltalán odáig eljusson a sztori, először szövetségek születnek, hogy a nagyobb egységekbe verbuválódott csapatok, kisebb csapatokra tudják egymást ritkítani. De idáig az első kötet nem jut el, csak mintegy előre vetíti ezt. Mondom... Zavaros...
És még mindig a világvége...
A fenti helyzet mondhatni pocsék... De írónőnk szerint nem elég pocsék, mert teremtett még ide nekünk egy-két akadályt. Miután az emberiség tetemes része kihal, és a társadalmi rend, mint fogalom, megszűnik, megjelennek a rabszolga-kereskedők... A piaci kereslethez mérten relatíve kevés nő maradt életben, ezt ellensúlyozandó, abból a kevésből is magántulajdon, és/vagy cserealap válik. Ez eddig tiszta...
Mivel a Föld kiég, így megsülnek az állatok is végleg, meg a növényzet is, meg a víz is elpárolog... És akkor mi jelenik meg? Hát a kannibalizmus! Oké... 
Akkor összesítem: vannak a Arkánumok, vannak a rabszolga-kereskedők, és vannak a kannibálok. Eddig.
De mint a viccben: van másik!
Azok akik nem éreztek késztetést a rabszolgapiaci karrierre, és/vagy nem voltak hajlandók megenni felebarátjuk lábszárát, milíciákba verődtek. Kezdetben nem voltak rosszak, de most azok, mert lett egy új tábornokuk, akinek semmi nem szent...
És nem, még nincs vége a sornak...
A Villanást követően néhány - elég sok, úgy majdnem mindenki - ember alkalmazkodván az új környezethez, enyhén kifordult önmagából. Belőlük lettek a zsákosok. Emberi nyelvre lefordítva, ők amolyan szellemzombivámpír kombóvá váltak...
Szellemek, mert sóval kell dobálni őket... Azt valamiért nem szeretik.
Vámpírok, mert - egyszerű -, vért isznak.
Zombik, mert úgy néznek ki, és nincs öntudatuk.
Na kérem, ezt tessék felülüberelni!
Bevallom őszintén, hogy a könyv nagyjából felénél, amikor az elsivatagosodott tájon kutatnak víz, és benzin után, és a felsoroltak közül színre lép néhány rossz arcú fickó, hát én úgy érzetem magam, mintha a Mad Max legújabb részébe csöppentem volna. Hogy aztán két oldallal később már a Resident Evil-ben lehessek...
És amikor itt tartottam akkor fogtam is bizony elég erősen a fejem, hogy te jó isten, ebből mi lesz...? És tudjátok mit? Cole kivágta magát. A könyv végére minden szépen rendeződik, egyértelművé válik, és a lezárás is pont jó... Az már más kérdés, hogy így visszaolvasva a fentebbi soraimat, csak olyan kifejezések jutnak az eszembe, mint az ökörség, a hülyeség, meg az ostobaság. De ebben rejlik Kresley Cole szépsége. Az legabszurdabbat is képes úgy kínálni, úgy eladni, hogy olvasás közben egyszerűen nem tűnik fel, hogy mennyire abszurd is azaz abszurd.
Ami még szintén tetszett, hogy ahogy hősnőnk egyre inkább megtalálja önmagát, ahogy egyre erősebb lesz, úgy jelenik meg fokozatosan az írónő általam ismert, és kedvelt csípős humora is. A végén már le sem tagadhatná Cole, hogy ez az Ő könyve. Minden kuszasága, minden hihetetlensége, és minden logikai bakija ellenére (honnan van szemcsés, letisztított házi só, ha minden elégett, és az óceánok elpárologtak?), én imádtam ezt a történetet. Ismét egy új oldaláról ismertem meg az írónőt, és most sem sikerült csalódnom benne. Természetesen a korábbi könyvei egy hangyányit azért közelebb állnak a szívemhez, mint ez, de ez nem azért van, mert ez a könyve esetleg gyengébbre sikerült, hanem csak azért, mert én az alfákat kedvelem, nem az alfácskákat, marha rég volt már az amikor én szűz voltam, és az ártatlanságom is jócskán megkopott már, így lelkileg nem olyan könnyű nekem már átvenni ezt a fonalat.

Értékelés: 8 pont
Tovább...

2015. január 25., vasárnap

Levia Anne: A múlt ára /2014/

2 megjegyzés

Azzal nyitnám a soraimat, hogy sűrű elnézéskérésemet tolmácsolnám felétek Kedves Olvasóim! Mind magánéleti, mind egyéb fronton bekövetkezett kisebb, nagyobb zökkenőim eredményeként az utóbbi hónapokban nem volt lehetőségem foglalkozni a bloggal, illetve a könyvolvasással, és az írással sem. Nagyon sajnálom, hogy így alakult, és azon vagyok, hogy mihamarabb újra csatasorba állhassak. Csak bízni tudok abban, hogy az erőfeszítéseimet megkoronázandó, nagyon hamar újra itt leszek majd Veletek, és hogy sikerül majd újabb szórakoztató véleményekkel megszépítenem a napjaitokat. A folyamatban lévő Addison és Tanner sztori sincs elfelejtve, amint az agyam helyrebillen, és újra képes leszek elmerülni kis romantikus kalandjukban, be is fogom fejezni. Hiszem, hogy erre sem kell majd újabb hónapokat várni.
Addig is, amíg én szorgalmasan azzal szórakoztatom magam, hogy kiskanállal lapátolom az élet produkálta trutyit magam körül (de lett volna más kifejezés is a trutyi helyett, ami alkalmazni tudtam volna...), lenne itt egy könyv, amit ajánlanék figyelmetekbe.
Abban a szerencsében részesültem, még tavaly év végén, hogy egy hazai író első könyvének értékelésére fel lettem kérve. Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy mély hálámat fejezzem ki Levia Anne felé, aki birkatürelemmel viseltetett irántam, és minden zokszó nélkül kivárta, hogy alig két hónap alatt elolvassam a könyvét, és megírjam róla a véleményemet. Nagyon köszönöm  a kedvességedet, és a kitartásodat! Nem tudom szavakba önteni, mennyire hálás vagyok Neked!
Az írónővel interjú is készült, amit itt olvashattok.
És akkor térjünk is rá jelen bejegyzés lényegi részére.




"Mit tennél, ha egy nap arra ébrednél, hogy mindent elvesztettél?
Ködbe vesztek az emlékek, oda lett a múltad. Nem tudod kik a barátaid és kik az ellenségeid.
Carolinát, az ismert újságírót, súlyos autóbalesete után cserbenhagyjak. A kórházban emlékek nélkül ébred – mostantól csak az ösztöneire hallgathat. Üldözik, élete veszélyben van, és csak egy valakire számíthat. Vajon visszaszerezhető minden, vagy a szerelem is az emlékekkel együtt veszett el örökre?
Minden feltörő emléke keserédes, és veszelyes irányba űzi. A remény hajtja, hogy mindez a küzdelem megéri.
Levia Anne páratlanul izgalmas romantikus krimije az újrakezdésről, a kitartásról, a reményről, a hűségről, a szerelemről és az igaz barátságról szól, egy olyan korban, amikor ezek a szavak már nem sokat jelentenek."

Kiadó: Álomgyár kiadó
Oldalak száma: 224
Ára: 2790 Ft


Gondolom vannak köztetek olyanok, akik szoktak sorozatokat nézni. Na nem az olyan brazil szappanoperás, agyrémes, "Ricardo, így meg úgy szeretlek, de a testvéred apjának, a fivérének az unokaöccse a férjem, és bár a gyermekem az nem az övé, hanem a tiéd, a család miatt nem lehetünk egymáséi... mert megölted a nagyanyám fivérének gyermekének az unokahúgát" típusra gondolok itt, hanem az igényesebb fajta CBS, NBC, AMC és társaik által forgalmazott sorozatokra. Aki figyelemmel kíséri az amerikai csatornák termését, az tudhatja, hogy ezen adók nagyon széles spektrumon termelnek. Vannak családi drámáik, politikai drámáik, sci-fi, horror és egyéb termékeik, és igen nagyon nagy a verseny is köztük. Ami majd minden csatorna esetében előfordul az a krimi. Mert a krimi jó, a krimi majd mindenkinek elnyeri a tetszését, és meg lehet közelíteni ezt a kategóriát kismillió szemszögből. Lehet komoly életszagú krimit forgatni, lehet kicsit viccesebb krimit készíteni, és lehet olyan krimit is alkotni, ami egy kicsit természetfeletti. Részemről teljesen mindegy melyik témakörben történik az adott sorozat realizálása, én mindegyikre vevő vagyok. És hogy ez most hogy is jön ide...
Ha A múlt árát valamelyik sorozathoz hasonlítanom kellene, akkor azt mondanám, hogy kicsit olyan mint a Mentalista, vagy mondjuk a Forever - ami amúgy egy éppen első évadját élő kis szösszenet, és nekem nagyon elnyerte a tetszésemet. Ezekre a sorozatokra nagyjából az jellemző, hogy lendületesek, nem lelkiznek mindent agyon - bár néha azért egy kis lelki válságot belecsempésznek a szálakba -, és hogy mindegyikben van romantika - mert mint tudjuk anélkül nem történet egy történet. Kikapcsolódásnak mindegyik tökéletes, mert maximálisan ellátja azt a feladatot, amire rendeltetett - kirángat a hétköznapok világából, és amíg nézzük őket, addig maximális szórakozást is nyújtanak. Nem lehet őket abbahagyni, mert amikor kell viccesek, amikor kell érzelmesek, és van bennük vér. Ergo, az én kis szentháromságomat csont nélkül teljesítik.
Levis Anne története ugyanezt az elméletet követi.
Carolina, az újságíró, úgy ébred egy kórházban, hogy nincsenek emlékei, nem tudja mi történt vele, és egy biztos kiindulási pontja van, méghozzá az, hogy marha zűrös egy életet élhetett, mert olyan alvilági figurák keresik fel, akiktől józan ember sikítva menekül. Nem tudja ki a barát, ki az ellenség, és seperc alatt fenyegetések tömegével kell megbirkóznia. Aztán innentől a dolgok lavinaszerű sebességgel beindulnak, esély sincs a mély lelki traumák feldolgozására, mert az információk peregve cserélik egymást, csak győzze főhősünk az agyával követni is őket. Megjelenik Rossz Fiú NO.1, majd alig pár oldallal később megjelenik Részben Rossz Fiú NO.1, akinek leghűbb barátja Rossz Fiú NO.2 - és akiről a sztori végére kiderül, hogy inkább csak Részben Rossz Fiú NO.2. Dilemmák hadával kell szembesülnünk párkapcsolati fronton is, hiszen már az első pár oldal után teljes a zavar, hogy hősnőnk a sok hím közül melyiknek mikor adta oda magát, ha egyáltalán odaadta magát - mivel Carolina sem tudja mi a helyzet, így mi sem, ha tisztán akarunk látni, akkor hölgyikénk tempóját követve kell a történeti gubancokat szépen, lépésről lépésre kioldanunk. És míg a cselekmények a maguk természeti rendjét követve haladnak amerre haladnak, vissza-visszatekintéseket is kapunk, amikor főszereplőnk elméje életre kel, és felszabadít néhány emléket. És akkor még nem esett szó, a szélvészkisasszony hugicáról, aki egy hurrikán kecsességével robban be a történetbe...
Szóval mit nem lehet a sztori olvasása közben tenni? Unatkozni. Számomra nagyon kellemes élményt nyújtott a könyv olvasása, mert nem a drámára épít, egy céliránya van csupán, szórakoztatni, és ezt teljesíti is. Van benne románc, a karakterek vonzóak - főleg a férfiak -, van benne izgalom, vannak benne banditák, és van benne humor... És ettől több nem is kell. Nem közvetít véresen komoly konklúziókat, nem késztet végtelen ciklusú agymenésbe, egyszerűen csak ott van, és kikapcsol. És ez az én kicsit jelenleg háborgó elmémnek így tökéletes is volt.
De még mielőtt azt hinnénk, hogy a nagy válságomban agylágyulást kaptam, azért lenne egy-két, nem túl drasztikus, ám de mégis észrevételem.
A történet elején hirtelen túl sok szereplő kerül megmozgatásra, és ettől helyenként zsúfoltnak hat (Adam, Michael a két Ortega az ügyész az FBI-os)... Pocsék névmemóriámnak köszönhetően rendre össze akartam keverni Adamet meg Michaelt - két átlagos név, és amikor Michael megjelenik, hirtelen összezavarodtam, hogy akkor most ki is az aki már (kicsi spoiler) meghalt? Ez az átmeneti zűrzavar persze a a történet előrehaladtával feloszlik, és a kép lassan letisztul, de az első információhullám számomra egy kicsit tempósra sikeredett. Elgondolkoztam azon, hogy lehet hogy ez tudatos volt az írónő részéről, hisz csak egy amnéziás hősnő a főszereplő, és hát belegondolva magunkat egy hasonló szituációba, azt kell mondjam, vélhetően mi is csak kapkodnánk a fejünket, hogy akkor most mi is van...
Carolina személyisége kedvelhető, karakán mivolta ellensúlyozza a történet lendületét, ettől függetlenül helyenként egy kicsivel több dráma el fért volna a sztoriban... Mondjuk itt feszül némi ellentmondás, mert ha megkapta volna azt a leheletnyivel több lelki nyavalygást a történet íve, kétségbeesést, és összezavarodottságot, akkor azáltal Carolina rengeteget vesztett volna az erejéből, szóval ezért úgy vagyok vele, hogy így is rendben valónak találom a művet.
Ettől több "problémát" felsorakoztatni nem tudok.
A stílus jó, ahol kell humoros, a karakterek kedvelhetők (főleg a húg, meg a gaz bérgyilkos - róluk annyit kell tudni, hogy nem fognak eltűnni, tervben van a folytatás is, de erről többet megtudhattok az interjúból), a visszamerengések/emlékképek/felvillanások ábrázolása jól beintegrált.
Összességében kijelenthető, hogy alapvetően jó könyvről beszélünk. Ha figyelembe vesszük, hogy ez az első könyve az írónőnek, akkor pedig pláne. Azon napokra javasolt, amikor egyszerű kikapcsolódásra vágyunk, semmi másra csak szórakozásra.

Értékelés: 7 pont
Tovább...

2014. október 20., hétfő

Tahereh Mafi: Ne érints /2013/

2 megjegyzés

Ahogy az már lenni szokott, a könyvről alkotott véleményem előtt, néhány személyesebb gondolat fog következni.
Sajnos nem bírom megállni, hogy ne tegyek ide néhány kéretlen mondatot, az elmúlt időszakban velem megesettekről - pedig minden akaratomat háborúba küldtem, tudván hogy annak sok jó vége nem lesz, ha most kinyitom a szám. De akármennyire is igyekeztem meggyőzni magam annak a bölcsességnek a helyességéről, miszerint akkor okosabb az ember ha hallgat, úgy érzem jelen helyzetem/helyzetünk, megérdemel annyit, hogy ha már máshol nem is, de legalább a saját blogomban elmondhassam - minden kulturális, és értelmiségi vénámat összeszedve - mi, miért érintett rosszul az elmúlt néhány hétben - annak ellenére, hogy a szintén érintetteknek vélhetően már tele van mindene a témával, amiről most szó lesz. És a téma, amit ilyen körmönfontan felvezettem, nem más, mint egyik kedvenc közösségi oldalam, a MOLY, és annak néhány tagja közt - bele értve magam is - lezajlott - részemről teljesen logikátlan, és érthetetlen - vita, melynek központjában a vélemények helyénvalósága/nem helyénvalósága szerepelt. Röviden, az történt, hogy sokadmagammal együtt kispadra küldtek bennünket a moderátorok, mondván, hogy egyes véleményeink sértőnek bizonyultak. Most bele lehetne menni abba, mi számít sértőnek, mi nem, de ez felesleges szócséplés volna, mert mint utóbb kiderült, nekem homlokegyenst más elképzeléseim vannak a sértő tartalomról, mint másoknak - ezen már meg sem lepődöm. Szerintem a sértő magatartás nem egy vélemény tartalmában keresendő, hanem annak kifejezési eszköztárában, személyeskedő hangvételében, esetlegesen brutális bunkóságában, mérhetetlen, humorosnak nem értelmezhető szabadszájúságában. Amúgy ha lesarkosítva nézzük, egy vélemény soha nem lesz egyértelműen mindenki számára pozitív, mert amit egy egyén jónak vél, azt biztos hogy egy másik egyén nem fog jónak vélni, ergo, ezt a logikát követve, egy véleménynek legalább annyi kedvelője lesz, mint nem kedvelője. Ez van. Olyan ez, mint az élet maga, valakinek tetszeni fogunk, valakinek nem, és arra törekedni, hogy mindenkinek tetszünk, egyrészt elpocsékolt idő, másrészt önmagunk áltatása, és szimpla hazudozás önmagunknak is, és másoknak is. És én erre nem vagyok hajlandó törekedni. A technika világában mindenkinek adott, hogy kikerülje azokat az ingereket, amiket önmaga számára kedvezőtlennek talál, tehát amiatt konfrontálódni valakivel, mert neki ez tetszett, mi az hogy másnak nem? - szerintem értelmetlen mulatság. Szerintem. És még sokan mások szerint is, de szintén kiindulva az előző logikámból, vannak akik szerint nem. És hát, mint kiderült, azok kaptak nagyobb teret, akik szerint van értelme, egy véleményeket is leközlő közösségi oldalon, sértő tartalomra hivatkozva kibannolni azokat, akinek a véleménye nem egyezik, a nem tudni kiknek a véleményével. Szabályrendszer pár lépésben: van ennek a site-nak durván 110 ezer tagja. Adott egy beszólás, vélemény, bármi. Ha ez a bármi kap tíz sértő értékelést, akkor kapufa. Az illető, aki írta, mehet amerre lát. A bejelentés anonim, tehát nem tudni kinek, mivel, miért, és hogyan sikerült belegyalogolni otromba módon az érzelmeibe. Nekem ezzel csak két bajom akad:
1, mivel az egész anonim, nem tudom ki miért jelentget (lehet akár csak rosszindulat is, hisz nincs is a klikkesedésnél szebb dolog, meg amúgy is milyen poén már ezt vagy azt kitenni csak úgy heccből száradni), így vagy elhiszem vagy nem, hogy tényleg jelentget valaki. Mert mi van, ha teszem azt csak egy valakinek nem vagyok szimpatikus a véleményemmel, aki mondjuk pont olyan helyzetben van, hogy megteheti, hogy kitilt? Ezen kevés információ alapján, még csak esélyem sincs megkérdőjelezni semmit, mivel minden olyan rohadt titkos...
2, egy 110 ezres közösségben - ahogy azt nem egy tag levezette a site-on - 10 vélemény mennyiben reprezentatív? 10 vélemény a globális egészet figyelembe véve, 0,000095%. Nem hiszem, hogy erre kellene felépíteni mindent, de ez én vagyok. Illetve felmerül a kérdés, hogy mi van akkor, ha a 10 sértő jelentés mellé, mondjuk bekerül 10 csillag is... Bevallom őszintén, ennyire mélyen már nem voltam hajlandó elmerülni a témába, mert már ott eldurrant az agyam, hogy minden előzetes figyelmeztetés nélkül, több hónappal korábbi valami miatt érezhettem magam kellemetlenül, és tehettem mindezt nem egyedül. Persze a kollektív bünti után, mindenki visszamehetett játszani a játszótérre a pajtásaival, ha akart - megjegyezve persze azt, hogy legközelebb ha tiltást kap, csak akkor léphet újra vissza, amennyiben a sértőnek vélt tartalmat törli (nem, nem átszerkeszti).
Eleve ott úgy érzem hogy ismét nem korrekt az eljárás, hogy minden figyelmeztetés nélkül, több hónapra visszamenőleg lettek megállapítva a büntetések, plusz, a legtöbb büntetés majd ugyanarra a kategóriára lett szabva: az erotikus/romantikus katyvaszokra, és az azt véleményezőkre. Már akkor éreztem, hogy itt készül valami, amikor elkezdték kitakarni az olyan borítókat, amik túl sokat - megint csak értelmezésfüggő - engednek láttatni az emberi testből, hivatkozva a google alapelveire.
Ad egy: a google, mielőtt elkezd más portájára tojni, szétnézhetne a saját kis területén is, mert ahogy az ember bepötyögi a keresőbe, hogy makuka, valahol a harmadik oldal magasságában már az emberi tomporokról lesz szó...
Ad kettő: nem a felhasználó tehet arról, hogy a kiadók olyan borítóval adják ki a könyveket, amilyenekkel kiadják.
Ad három: nem a felhasználó tehet arról, hogy a fent említett közösségi site a google segítségével tartja fenn magát.
Ad négy: nem értem a logikát... Ott van példának okért a "szürke" trilógia, aminek a borítóján nincs semmi megbotránkoztató... És ott van Dawn: Játszma c. könyve, aminek borítóján hófehér álomködbe burkolva két feltehetően meztelen fiatal pózol, ezzel erősítvén a tökéletes szerelem illúzióját. Szóval akkor most hogy is van ez? Költői kérdés... A lényeg: mennyiben a felhasználó tehet arról, hogy a sok konzervatív vagdalkozásban tökre üresek lesznek a digitális polcai? Hisz szerencsétlen felhasználó nem tett mást, csak elolvasott egy nyavalyás könyvet, ami miatt most álljon a sarokba, főleg ha még volt olyan bátor, hogy mert még véleményt is alkotni róla.
Tényleg rövidre zárva, nekem ebből a mizériából csak egy dolog szűrődött le - a kedvetlenség. Én balga barom, azt hittem, hogy a nevén nevezni valamit, vagy pocséknak titulálni azt, ami nyilvánvalóan az, nem számít fejvesztéssel járó főbűnnek. Tévedtem. És bevallom átmenetileg el is ment a kedvem az olvasástól, az írástól, meg úgy minden mástól is. Aztán egy nap, egy-két hét kényszernyugi után reggeli fogmosás közben - ugyan mikor máskor - agyoncsapott a felismerés. Nem azért kezdtem el véleményt alkotni, hogy azzal mindenkinek a kedvében járjak. Két nagyon nyomós okom volt:
1, mindenki pénzből él, és szerintem egy olyan országban ahol az ember elvileg szabadon alkothat véleményt, igenis adottnak kell lennie a figyelmeztetésnek, ha valami nem jó - ezzel az egyén kezébe adva a döntés jogát, hogy költsön-e ezreket egy olyan könyvre, amiről 10 bloggerből kilencnek ugyanolyan lesújtó a véleménye. Persze ennek fordítottja is igaz, az is kibukik, ha valami igazán jó, és érdemes rá odafigyelni...
2, mert egyszerűen csak úgy éreztem megtehetem, kinevethetem, kisírhatom magam, elmondhatom mennyire hatott rám egy könyv, és hogy miért, illetve hogy esetleg miért nem. Le lehet szúrni miatta, de úgy vettem észre a közvetlen környezetemben, hogy képes vagyok - amennyiben jó formában vagyok - úgy eladni egy véleményt, hogy az figyelemfelkeltő legyen, humoros legyen, vagy éppen szomorú legyen, letaglózó, vagy felpezsdítő. Szerettem volna olyan emberek társaságába kerülni, akik hasonlóan gondolkoznak, vagy akik pont ellentétesen gondolkoznak, mint én, akikkel együtt lehet nevetni, vagy akár jóízűt vitázni (vita alatt az olyan kommunikációs formát értem, ahol megjelennek az érvek).
Aztán ritka hamar letisztáztam azt is magamban, hogy ha eddig nem vette el az emberiség a kedvem önmagától, akkor ez most sem fog összejönni. Innentől, ezektől a gondolatoktól lassan feloszlott a köd, és a kábultság körülöttem. Miután elpárolgott az első, majd a második dühöm is, és rendbe raktam magamban mindent, akkor kristályosodott ki csak bennem, hogy elsősorban nem a bosszúság, nem az indulat volt az, ami a legjobban utolért, hanem a csalódás. Megrendítőnek tartom azt, hogy ahelyett hogy végre már elfogadnánk azt, hogy nem vagyunk egyformák, hogy igenis mindenki más, más véleménnyel, más vágyakkal, elképzelésekkel... Ahelyett hogy hagynánk, hogy mindenkinek meglegyen a nagy globális egészből, a maga kis szelete, már megint a kollektív tudatot erősítjük, és azt morális "jó és rossz" keretek közé szorítva akarjuk leerőltetni kivétel nélkül mindenkinek a torkán. És azért csalódtam, mert amíg ez eddig is így volt az élet más-más területein, addig a könyveknél nem. De hála most már ki tudja hogy minek, mostantól már a könyvélményeknél is oda kell majd figyelnie az ember lányának, hogy miket is fogalmaz meg, mert különben irgum-bugum. Hát köszönöm. Köszönöm de ezt én a legnagyobb tisztelettel, elutasítom. Nem fogok elnézést kérni a véleményeim miatt, és főleg nem fogok senkivel kenyértörésig vinni egy olyan könyvet, ami ráadásul még rossz is volt. Én nem így látom a világot - ha szabad megjegyeznem: szerencsére! - és ha tótágast fogok állni, akkor sem leszek képes ezzel az eszmével azonosulni. Így sajnos nem tudom mennyire leszek produktív a fent említett site-on a jövőben. Amit ígérhetek, hogy az FB-n mindig ott leszek, oda minden friss infót ki fogok tenni - addig, amíg onnan is ki nem bannolnak... Még az a mázli, hogy a saját blogomból nem tudom kitiltani magam, mert van egy olyan érzésem, hogy ha ez lehetséges volna, akkor már megtörtént volna. És akkor erről ennyi elég is volt (sok is volt).
Térjünk rá a lényegre, a könyvre.




"Senki sem tudja, miért végzetes Juliette érintése, de a Regeneráció kormányának tervei vannak vele. És terveik között szerepel, hogy fegyverként használják a lányt. 
De Juliette-nek is megvannak a maga tervei. 
Soha életében nem volt szabad, ám végre felfedezi magában az erőt, hogy visszavágjon. És megtalálja a jövőt az egyetlen fiúval, akiről azt hitte, örökre elvesztette."

Kiadó: Gabo
Oldalak száma: 290
Ára: 2490 Ft








Szeretem az eredeti látásmódot, ebben nincs semmi új. És bocsássátok meg nekem, amiért nem egy eredendően ránézésre is rossz könyvet vettem fel a repertoárba - amin ugyan lehet sziporkázni -, de sajnos az agyi kapacitásom elkezdett sikoltozni valami olyasmi után, amiről érdemben lehet is nyilatkozni. Nem kell aggódni, lesz még olyan alkalom is, amikor visszatérve a gyökerekhez, olyan könyvet fogok véleményezni, ahol minden hülyeségem ki fogja tudni magát élni, de az nem ma lesz - de ahogy ismerem magam nem is lesz sokára. Mi keltette fel a figyelmem jelen könyvünkre? Töredelmesen bevallom, hogy a kényszer. Olvasni akartam valamit, ami kicsit más, és ami remélhetőleg nem rossz. A romantikus irodalommal nincs semmi baj, csak néha meg lehet csömörleni tőle, és én megint eljutottam odáig, hogy még egy csókra csücsörödő ánuszrózsa, és tökön fogom szúrni magam - nem csak képletesen. Ugyanez lett a helyzet a "szeretlek, nem én szeretlek, de én jobban szeretlek, nem mert én még jobban szeretlek, de nem mert én még annál is jobban szeretlek" típusú szösszenetekkel is. Így elkezdtem kotorászni, és ez a könyv olyannak tűnt - az első oldal felütése után - amiben lesz más is a fentebb említetteken kívül. Persze ez is az a fajta mű, ami érinti a románcot - mert miért ne - de nem is az volt a célirány, hogy olyan könyvbe kezdjek bele, ami mellőz minden langymeleg érzelmet, hanem az hogy ne legyenek az érintett könyvben dárdaként feszülő péniszek... Meg bamba nők. És bugyuta párbeszédek.
És igen, már az első oldal elolvasása determinálta számomra, hogy ez jó élmény lesz, merthogy az eredetiség... Szeretem azt a fajta közlésformát, amiben a hangsúlyt amolyan passzív-agresszív módon érzékelteti a szerző. Gondolom mindenki találkozott már azzal, amikor egy mondat, vagy egy gondolat két részre oszlik: az elvártra, és a valódi közleményre, és ahol a valódi közlemény azzal kapja meg az őt megillető figyelmet hogy áthúzásra kerül.


Idézet a könyvből (az első oldalról):
"- Cellatársat Szobatársat kapsz - mondták nekem.
- Reméljük, hogy itt rohadsz el. A jó magaviseletedért. - mondták nekem.
- Ugyanolyan pszichopata, mint te. Nem kell magányosnak lenned. - mondták nekem."

És ennek képtelen voltam ellenállni. Egyrészt, mert ez a fajta kifejezőeszköz nagyon praktikus, és nagyon érzékletes. Sokkal jobb, mintha valaki körbemagyarázná az érintett szereplő lelkivilágát. Jelen helyzetben pedig egyenesen lehengerlő, mert a lehető legegyszerűbb módon megmutatja a hősnő lelki vívódását, saját belső kettősségét - ahogy a totális reményvesztettség, és beletörődés kardoskodik a reménnyel, és az élni akarással. Ezt fokozza még azzal az írónő, hogy hagyja a karakterét lélegezni, nem görcsöl rá, hagyja, hogy a képzeletbeli személy a saját tempójában oldódjon. Gyönyörű az az óvatosság, amivel Juliette halad. Semmit nem vesz készpénznek rögtön, mindig ott bujkál benne a józanság, és a realitás iránti érzék, nem ellenszenves, nem akar mindenáron kőkeménynek mutatkozni. Egyszerűen csak az aki, egy olyan világban, aminek kismillió gondja van, és mindezzel meg is van békélve, még a saját helyzetével is. Nem hisztizik, nem sopánkodik, nem agresszív, röviden: nem az a fajta érzelmi roncs, aki megérett egy kiadós felpofozásra. Teljesen rendben van a lány.

Másik nagy plusz pont a könyv mellet, az a szerkezete. Rövid fejezetek, ütősek, velősek, nem kanyarog össze-vissza, nem elmélkedik évezredeken keresztül. Tömör, célirányos, frappáns. Nagyon szépen alkalmazza a szerző a képeket is, olyan bámulatosan jó hasonlatokat alkalmaz, amikért én ölni volnék képes. Ami egy kicsit már néha zavaró: a fókuszt sokszor szóismétléssel erősíti az írónő. Ez az első húsz oldalon nyomatéknak még tökéletes. A századik oldalnál már van egy fura visszhangszerű utórezgése a dolognak, amitől seperc alatt érzi magát megszálltnak, vagy tudathasadásosnak az olvasó, de tudjátok mit... nekem még ez is belefért. Belefért. Belefért.

A többi karakter. Van nekünk egy szép szál legényünk: Adam. Nagy fondorlatossággal ki lehet következtetni, hogy Ő lesz az a fiú, aki elrabolja lánykánk szívét, és fordítva. Adamről azt kell tudni, hogy nem egy szószátyár fajta, amikor lenne alkalma beszélni, akkor rendszerint el van verve, és vagy vérzik, vagy fulladozik a repedt/törött bordái miatt. De azt a keveset, amit mond, azt jól mondja, így pasikánk is kap egy respectet. Ennek ellenére, aki az én fantáziámmal el tudod rendesen játszani, nem a gáncs nélküli lovagunk volt, hanem a sötétség koronázatlan hercege: Warner. Mert bizony Ő dumál, méghozzá nem is keveset, és ami megdöbbentő, nem mindig mond hülyeséget. Hiába Ő az utálandó rossz, sok helyzetben olyan ügyesen érvel, és magyaráz, hogy képtelenség elmenni mellette egy vállrándítással. Remekül fel van építve a személyisége, és bár nem tudunk meg túl sokat róla, két dolog biztos: komplex személy, enyhe pszichopata felhanggal. Kedveljük, mert pont ezáltal válik ütőssé, ott lapul benne az érző ember, és az embertelenség is. Nem tudom mi lesz vele a folytatásban, de remegve várom. Rajtuk hármójukon kívül a többi szereplő elhanyagolható. Részben a vesszőfutásszerű szerkezetnek köszönhetően, a többi jellem felületes, nem sok mondanivalót közvetítő, de a kerek sztori miatt szükségszerűek. Szintén a folytatásra van bízva, melyik karakter merre, illetve hogyan fejlődhet - a kérdés nyitott, bármi lehet még belőlük.

A történet. Hát jaj. Ha van valami hátulütője a történetnek akkor ez az. Ami előny: csak a könyv vége szalad át érdekesbe, úgy tartalmilag a könyv kétharmadáig minden szuperül funkcionál. Az alap ugye az, hogy Juliette olyan képességgel rendelkezik, hogy akit megérint az meghal. Emiatt be van zárva. Remekül operál a szerző ezzel az erővel, olyan szép kis lelki dilemmát kanyarít mellé, amiért minden elismerésem... Olyan hibákat, olyan szemszögeket csempész bele, ami tényleg bajjá varázsolja ezt a fajta mutációt. Felvezeti minden rossz oldalát ennek az állapotnak, méghozzá kitűnően. Ezért volt a könyv végével egy nagyon ronda veszekedésem.
Spoiler tábla:



Szóval Warner kihozatja Juliettet a gyogyóból, merthogy kamatoztatni akarja hölgyikénk képességét a Regenráció elit seregében, aminek célja leigázni az emberiséget. Világos. Adam, aki szintén tagja ennek a hadseregnek, elmélyülten belehabarodik hősnőnkbe, és mivel nem ért egyet Ő sem a rezsimmel - és mivel van egy öccse, akiről gondoskodni akar - elkezdi megtervezni a szökésüket. Egy kis csihipuhi, és némi vérzés árán sikerül is lelépniük. Addig menekülnek, míg egy kis segítséggel meg nem találják az ellenállást, ahol minden szép, és tiszta, és kedves. És ahol kiderül, hogy több olyan ember is van, akik szuperképességek birtokában vannak. Az egyik telekinetikus, a másik átlátszóvá tud válni, a harmadik az áramot vezeti, a negyedik gumiember... Vélemény: na ne már! Most komolyan!? Átmentünk X-Men-esbe? De miért???
Amikor Castle a főmufti belebegtet valamit pusztán az akaratával a szobába, én majdnem felsikoltottam, hogy íme Magneto! Főleg, hogy hölgyikénk ebben a kontextusban pillanatok alatt lényegül át Vadócba. És igen, van itt egy kis Rozsomák is, csak puncival, és ikrekként. Kérdem én: miért? De miért?!
Annyira, de annyira jól indult, annyira, de annyira szuper volt! Az egész galiba, meg lelki dráma, meg a gonosz főhős, meg minden! Aztán jön egy ilyen! Pfff...

De nem akarok túl gonosz lenni, és nem is leszek, mert a könyv amúgy remek. Stílusilag jól van összerakva, karakterügyileg színvonalas, és igen, elég volt ennyi ahhoz, hogy jöjjön a folytatás. Apropó folytatás... Hol van a folytatás? Hát az még nincs. És nem is biztos hogy lesz - amit nem egészen értek miért. Oké, itt-ott kikezdhető a sztori, de összességében nem beszélhetünk rossz műről. Szóval kedves kiadó: hol van a folytatás? - érzem én, hogy ez is költői kérdés fog maradni.

Összegezve: Tahereh Mafi könyve jó. Érdemes elolvasni, időt szánni rá - aztán szemeket, és állkapcsot szorosan összezárva nem belemenni az esetleges, a művet érintő kétes kérdésekbe, és kivitelezési hiányosságokba. Amennyiben valakinek van tehetsége megkerülni a veszélyforrásokat, és nem agyonanalizálni a történet minden aspektusát, nos az remekül fog szórakozni. Aki van annyira elmerülős, és mindent annyira darabokra cincálós mint én, annak sajnos azt kell mondjam, hogy a könyv vége fájni fog egy kicsit - főleg az a kék testhez állós szuperhős-rucis jelenet a finisben... Na az a kegyelemdöfés. De ha mérlegreteszünk mindent, még akkor is minden csupa napsütés, és pozitívum. Szóval, hajrá!

Értékelés: 8 pont (a stílus miatt) 
Tovább...

2014. szeptember 21., vasárnap

Charlotte Brontë: Jane Eyre

2 megjegyzés

Igen, ez egy tőlem szokatlan bejegyzés lesz, de az utóbbi időben túl sokat gondolkoztam, és ez lett az eredmény. Talán ez a bejegyzés valami kompenzálási kényszer lesz nálam, amivel a mérleg nyelvét az érdemi irodalom irányába kívánom billenteni. Ha helyenként elkezdenék érdekes körmondatokban fogalmazni, netalántán a póri tegeződés helyett, magázásba fognék, senki ne kapjon szívszélhűdést... A probléma forrása igen egyszerű: legalább két hete a fent említett könyv, és annak filmadaptációi teszik ki unalmas perceimet. Tudvalevő, hogy lelki nyomorban tengetett időmet előszeretettel egészítem ki romantikus képtelenségekkel, és szintén tény, hogy az igazi romantika - igen a ROMANTIKA - gyökerei az 1800-as évekre tehetők, ezekből pedig egyenesen következik, hogyha igazi műértőnek szeretném tekinteni magam (igen, csak is kizárólag ezért olvastam el a klasszikusokat...), akkor előbb-utóbb be kell sétálnom a nagyasszonyok utcáiba. És én megtettem a nagy lépést! Igaz nem most, hanem valamikor még 16 éves koromban... Jane Eyre-nek és nekem már nagyon messzire nyúlik a történetünk. Amit most el szeretnék érni ezzel a bejegyzéssel, hogy bemutatom: amit megírtunk mi, azt már megírták előttünk jóval korábban is, legfeljebb más stílusban, de a szabályok (nagyjából) maradtak a régiek, és hogy igenis, attól hogy valami kicsit több, mint 150 évvel ezelőtt íródott, tartalmazhat olyan életigazságokat, amiket napjainkban is tudnánk kamatoztatni.




"Charlotte Brontë leghíresebb regénye, a Jane Eyre rengeteget elárul szerzőjéről: életrajzi elemekből építi fel Jane gyermekkorának keserves éveit, és lelke elgmélyéből veszi hősnőjének törhetetlen, makacs jellemét is. A regény romantikus cselekménye és érzelmessége révén már az első megjelenésekor nagy sikert aratott."

Kiadó: Lazi (többek közt)
Oldalak száma: 471
Ára: 2800 Ft (antikváriumban, esetleg más egyéb kiadásban jóval gazdaságosabban is beszerezhető)









Emlékszem, lehettem vagy 12-13 éves, amikor édesanyám lelkesen leült a TV elé, mondván ma a Jane Eyre lesz az esti film. Lehet, hogy nehezen hihető, de én abban a koromban, úgy kerültem a könyveket, mintha legalábbis fertőzőek volnának. Nem szerettem olvasni - ami elég nagy hátrány, ha az ember lánya egy olyan családba születik, ahol a könyvek sportszerű gyűjtése már több generációra visszavezethető. Azt sem tudtam, hogy mi az a Jane Eyre, hogy eszik-e vagy isszák. Édesanyám a komoly könyvimádók közé sorolható. Nem azért komoly, mert a könyveivel nem ismer tréfát - bár ez is igaz, isten óvja azt aki valamelyik könyvét szamárfülesen adja vissza neki -, hanem elsősorban azért, mert az emészthetetlenül komoly könyveket részesíti előnyben. Életrajzi könyvek - nem, nem regények -, művészettörténeti könyvek - festőkről, szobrászokról, mindegyikről külön-külön -, mondavilágokat felidéző könyvek - római, görög mitológia -, majd minden klasszikus - Hugo-tól, Dumas-n keresztül, Vernéig -, kismillió második világháborús (vagy egyéb háborús) könyv... Szóval több tucat olyan alkotás, amiknek az irodalmi értéke megkérdőjelezhetetlen, de amúgy legyél hozzájuk nagyon kipihent, mert máskülönben egy évezredig fogod olvasni őket. Bocsássa meg nekem az ég, minden szeretetemmel mondom, soha az életben nem találkoztam még az édesanyámon kívül annyira elborult elméjű emberrel, aki a polcán őrizte volna Richelieu bíboros és Lukrécia Brogia szórakoztatásra teljesen alkalmatlan, száraz, és fullasztó életrajzi könyvét. Persze tizenévesen nem kicsit szülte meg bennem a dacot az, hogy míg édesanyám ódákat zengett az olvasás fontosságáról, és szenvedélyéről, addig én az Ő általa javasolt könyveken úgy körülbelül a harmadik oldalnál bealudtam. Rájött szegény egy idő után, hogy ez nem fog menni, és akkor lesokkolt a Nagy Indiánkönyvvel... Egy világ omlott össze bennem - és benne is -, amikor Csingacsguk ide, Sólyomszem oda, én bizony bekómáltam azon is. Félreértés ne essék, utólag elolvastam többek közt Az utolsó mohikánt is, de akkor, ott, ha az életem múlt volna rajta, akkor sem lettem volna képes feldolgozni a sztorit. Anyám elkönyvelt balf@**nak - ami az Ő nézőpontjából teljesen jogos is volt -, nekem pedig megkezdődött véget nem érő utazásom a komplexusok labirintusában.
A fordulat akkor következett be, amikor keresztanyám - anyám testvére - hazajött Líbiából - természetesen Ő is annyi könyvvel, hogy csoda hogy nem zuhant le miatta a repülő -, és kiderült, hogy a régen nem látott rokon is legalább annyira rajong a lexikon vastagságú, szövevényes fogalmazású regényekért, mint én. Ellenben ugyanez a kedves rokon, élt-halt a krimikért, a sportkönyvekért, és úgy szinte mindenért, ami a szórakoztató irodalom berkein belül beteljesíti a "szórakoztató" jelzőt. Oké, elismerendő az is, hogy ugyanez a rokon, kismillió olyan életrajzi könyvet is olvasott - sportolókról, politikusokról -, amiktől óvjon meg engem a magasságos, de nem is ez a lényeg... Látva édesanyámat, és a testvérét rá kellett döbbennem valamire: nem akkor leszek teljes értékű tagja a családomnak, ha megszeretek mindent, amit Ők szeretnek, hanem akkor, ha megtalálom azokat a könyveket, amikben fellelem saját magam. És íme, így lettem én, apró kis családunkon belül a romantikus, és a tudományos-fantasztikus irodalom védnöke. Nagyon hamar kiderült, hogy az én agyam rendkívül fogékony ha gondolkozásról (ökörségekről) van szó. Órákig képes voltam elmerülni egy jó thrillerben, vagy bármiben ami megmozgatta a szürkeállományomat. Asimov, King, Koontz, Poe, Hoffmann... Ők voltak az elsők. Aztán ahogy a lavina beindult, jött velük szinte minden más is. A szerelem mindig is egy misztérium volt számomra, így arról olvasni, hogyan talál egymásra két idegen, hogy miért is találnak egymásra, felülmúlhatatlan élvezetet jelentett. Aztán rá kellett ébrednem még valamire... Egy könyvet csak akkor lehet élvezni igazán, ha érted is, hogy miről van szó benne... És ugyan nem akarom leszólni a mai iskolarendszert - de, valahol le akarom, mert az oktatási rendszerünk még mindig ugyanaz, mint volt az ipari forradalom idejében, és megtanulunk rajta keresztül kismillió érdektelen dolgot, de hogy gondolkozni nem, na az is biztos... -, de amit a padban ülve magamra szedtem, az nem túl sokat segített nekem ahhoz, hogy feldolgozzam egy könyvön belül az olyan kifejezéseket, mint pelerin, canotier, vagy példának okáért ide lehet érteni akár majd az összes idegen nyelvű kifejezést is (sztoikus, zseníroz, kokettál, promiszkuitás, és lehetne az unalomig sorolni...). Jó lusta ember lévén először minden ilyen szónál édesanyámhoz szaladgáltam, aki ezt seperc alatt megunva, hozzám vágott még több könyvet, hogy képes legyek az eredeti könyvet értelmezni. Hogy én akkor milyen bosszús voltam! És most mennyire örülök ennek! Mire eljutottam a középiskolába, már elég szépen benne voltam a történelemben, a művészettörténetben, és az irodalomban is. Soha nem voltam rossz tanuló, de ez leginkább annak volt köszönhető, hogy édesanyám megtanított tanulni, vázlatot írni, helyesen fogalmazni, és arra, hogy megbecsüljem mások munkáját és a saját munkámat is, mert ha könyvekről, ha egyébről van szó, semmi nem magától termett... (Lassan el fogok érzékenyülni...)
Na de, hogy is kapcsolódik ide Jane Eyre...
Ha ki kellene választanom, hogy a NAGY ROMANTIKUSOK közül kik voltak rám igazi hatással, akkor nem túl meglepő módon, Jane Austen, és a Brontë testvérek kerülnek fel a porondra. Aki valamirevaló romantikus könyvimádó, vagy esetleg író akar lenni, akkor az Ő általuk írt könyveket el kell olvasnia. Értelemszerűen nekik is vannak jobb, és rosszabb könyveik, van ami jobban fog tetszeni, van amelyik kevésbé. Hogy totálisan közhelyes legyek, Austentől nekem a legnagyobb kedvencem a Büszkeség és balítélet. A Brontë testvérektől (igen, ha összecsomózzuk őket), akkor a Jane Eyre. És hogy miért is? Azt most fogom kifejteni...
2006-os sorozat főszereplői
Szóval ültünk édesanyámmal azon az estén, és elkezdtük nézni a TV-ben a Jane Eyre egyik adaptációját (van belőle vagy húsz). Mit ne mondjak, nem nagyon ragadott el a hév a történettől, de mit is lehetne várni egy szeleburdi kistinédzsertől, akinek akkortájt máson sem járt az esze, csak a korosztályát foglalkoztató dilemmák során...? Aztán eltelt egy-két év. Megvilágosodtam, és akkor ismét a kezem ügyébe került a könyv. Elolvastam. Első benyomás: rohadt hosszú... Történet lezárva, lépjünk tovább. Eltelt megint pár év, megint a kezem ügyébe került a könyv - akkor már betudhattam magamnak egy kis tapasztalatot is a szerelem végtelen mezején... Második benyomás a könyvről: még mindig rohadt hosszú... De annyira, és annyira romantikus! Aztán megint eltelt pár év... És a minap megint a kezembe került a könyv. Harmadik benyomás:
A francba, tényleg hosszú, de...
Amióta világ a világ, és ember létezik a földön, ráadásul férfiként, és nőként, a romantikai első alapszabálya az: a jó szerelmi történet alapja a tragédia és/vagy a két főhőst elválasztó szakadék. A szakadék lehet társadalmi pozíció miatt és/vagy mentalitás miatt és/vagy a hányattatott múlt miatt. Ha valamit örököltünk ezektől az írónőktől az ennek a szent dogmának a kikezdhetetlensége, megkérdőjelezhetetlensége. Ezek nélkül a feszültségek nélkül nem romantikus könyv, egy romantikus könyv. Valószínűleg én azért szeretem Fairfax Rochestert, mert az egyik legcinikusabb (ha nem a legcinikusabb), legmorgolódósabb, legidegesítőbb fazonja a korai romantikus irodalomnak, akinek a durvasága már annyira pofátlan, hogy az már szórakoztató. Ha megnézzük a kortárs romantikus irodalom, és azon belül is a napjainkra olyannyira jellemző szösszenetek alapját, akkor világosan látszik: hiába telt el több mint egy évszázad, mi még mindig keressük korunk Fairfax Rochesterét.
Jane Eyre is - ha lehetek annyira bátor, hogy ezt így leírom - tipikus romantikus női alak. Megrágta a sors, de szenvedélyes természetének, és a zsigereiben munkálkodó dacnak köszönhetően, hű maradt önmagához. Lássuk be, mindannyian szeretnénk egy kicsit Jane Eyre lenni.
Mivel a szereplőkkel nagyon könnyen lehet azonosulni, és mivel az ember gyarlóságából - és a női lélek érzékenységéből - eleve adódik, hogy akaratlanul szurkolunk egy veszett helyzetnek, kijelenthető hogy a két tökéletesen megálmodott hősünk, a tökéletes helyzetbe van illesztve. Minden ellenük munkálkodik. Jane egy fiatal, ártatlan lány, aki hisz az emberi eszmékben, a jóságban, annyira tiszta, hogy az már egyenesen kétségbeejtő, Rochester pedig egy húsz évvel idősebb, kiábrándult alak, aki sötét titkot rejt. Ha ez nem volna elég, akkor még ott van habnak a tortán a merev etikett, miszerint rangon alul nem nősülünk, és milyen lenne már az ha valaki a gyámleánya nevelőnőjét venné feleségül... Botrány!
Na igen... Így első ránézésre, kettejük szerelme valahol az esélytelen, és a megvalósíthatatlan közt mozog. És mégis...
Nagyon tetszik a történetben a kis lépésekkel való haladás. Hőseink a korra jellemző merevséggel kerülgetik egymást, együtt teázgatnak, együtt andalognak. Fairfax ahol tud szemtelenkedik, Jane pedig a maga kifinomult módján pimasz. Hölgyeim (és esetleg az a néhány Úr aki idetéved), ezt a játékot, a szó legnemesebb értelmében, én násztáncnak szoktam hívni. Hosszú, hosszú oldalak szólnak a nagy semmiről, és a mindenről. Tudjuk, érezzük, hogy ezek egyre inkább egymásba zavarodnak, de végig ott a bizonytalanság, hogy vajon sikerül-e nekik tényleg megtalálniuk a boldogságot egymás oldalán, avagy sem...
2011-es film egyik plakátja
Huszadszori olvasásra, már nem olyan nagy döbbenet, amikor Rochester titkára fény derül, de én mind a mai napig élvezettel olvasom/nézem, mert van abban valami megindító, ahogy Jane lekezeli a helyzetet. Jane büszke, és szerelmes. Az életénél többet jelent neki Rochester, mert a férfi odafigyel rá - még ha olykor perlekedik is vele -, törődik vele, és ez egy olyan lánynak, akit eddig nem szeretett senki, ez jelenti a világmindenséget. Miután Rochester megkéri, egy ideig vergődik a boldogság, és a valószerűtlenség érzései közt, de mivel naiv, így fel sem merül benne, hogy Rochester elárulná. Rohestert pedig lehetne azért utálni, mert nem avatta be Jane-t már a kezdet kezdetén a saját kis drámájába, de a férfi nagyon ésszerűen, és egyszerűen megindokolja, miért nem volt egyenes és nyílt: tudta, hogy az őszintesége csak egy dologhoz vezethetett volna, ahhoz hogy Jane elhagyja Őt - ahogy a későbbiekben el is hagyta.
Rochester és Jane beszélgetése a kudarcba fulladt esküvő után számomra példaértékű. Abban a helyzetben már nincs helye a színlelésnek egyik oldalról sem, akkor pőrén megmutatkoznak egymásnak a szereplőink. Rochester önző, mert mindannak ellenére hogy tudja, hogy lehetetlen, igyekszik Jane-t a befolyása alá vonni, és visszaélve a nő iránta érzett szerelmével, maradásra akarja késztetni, a szerelem égisze mögé bújva akarja érvényesíteni a saját akaratát. Bűntudatot gerjeszt, zsarol, nem rest válogatni a "piszkos" eszközök közt sem, csak hogy ne kelljen elvesztenie a szerelmét. Egy ideális világban ez a fajta viselkedés feszegeti az elfogadhatóság határát, de az Ő helyzetében, ez nem más, mint a kétségbeesettség hangja. Jane helyzete borzalmas. Egy villanásnyi ideig megismerhette hogy milyen az ha szeretik - még ha ez a szeretet olykor nyers is -, milyen az ha számít valakinek. A valóság minden illúzióját romba dönti, pillanatok alatt zuhan vissza az idilli mámorból a rideg magányba. Ami elismerésre méltó, az a gerince. Nem hisztizik, nem hadakozik, nem őrjöng, nem csapong... Azt a lelkierőt, amit gyakorol, komolyan mondom irigylem tőle. Persze ez mind a felszín, Jane belülről össze van törve, mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy minden nélkül nekiiramodik a nagyvilágnak, kockáztatva még a saját életét is.
A könyv nem fél használni a drámai túlzásokat a történetvezetés közben. Egyik varázsa pont az abszurditásában rejlik. Hisz vegyük csak sorba...
Adott egy férfi, aki az apja nyomására elvesz egy nőt a vagyona miatt. Kezdetben, a kapott részinformációk alapján, bármire is gondolhatnánk... Mogorva pasi, érdekes hangok éjjel, kísérteties női nevetés és sikoly, egy titokzatos tűzeset, egy még titokzatosabb támadás... Ugyan kiben nem merülne fel, hogy Rochester nem teljesen az, akinek látszik? A kétely ott motoszkál az olvasóban mindaddig, míg meg nem ismerjük az egész képet. A férfi az apja nyomására vette el a feleségét, a vagyon miatt. Nem tudta - honnan is tudhatta volna? -, hogy a nőnek öröklött elmebaja van. És Rochester ahelyett, hogy bedugta volna az asszonyt egy jól őrzött intézetbe, saját birtokán viselte gondját hosszú éveken keresztül. Így válik a kezdetben elítélhető főhős mártírrá, környezetének az áldozatává. Ez a fordulata a könyvnek a szürke dolgokat egycsapásra feketévé, és fehérré változtatja. Hogy férfiúnk kicsapongott? Nőkkel tartott viszonyainak a száma megszámlálhatatlanul sok? Valahogy menekülnie kellett abból a kelepcéből, amibe belelökték... Brontë konkrétan ezzel a csavarral majdhogynem szentté avatja Rochestert. Mi, korunk szülöttei, már nem várnánk el egy ilyen lépést az írónőtől, ez tény. Nekünk már nincs semmi új az együttélésben - házasság nélkül. De az 1870-es években aligha lehetett volna elfogadtatni a közvéleménnyel egy olyan sztorit, ahol a pár boldogan élt, míg meg nem halt, fittyet hányva az egyház, és a társadalom egyik legszentebb intézményére. Ami viszont Brontë mellett szól, az a tisztaság. A romantikus irodalmat azért is imádjuk oly sokan, mert idealizál. Rendben, az ideálok az évekkel változnak, de mindenki tudja, hogy a szomszéd fűje mindig zöldebb, illetve hogy mindig az kell, ami a másé, ezért ismerjük el: egy romantikára hajlamos szív, élni-halni fog azért a vegytiszta ártatlanságért, ami a Jane Eyre-t is jellemzi. Igen, mondhatna Jane igent is Fairfax-nek egy viszonyra, vadházasságra, de ha igent mondana, akkor pont azt vesztené el a hősnő, ami miatt ideállá válik. És ha Rochester csak egy kicsit is kedvesebb volna, akkor a velejét vesztené el a karaktere. A könyv ebből a szempontból is profi: következetesen építkezik, ha a szereplőiről van szó.
Csak ismételni tudom magam: a mai könyvekben ez a technikai felépítés, ezek a történetvezetési sajátosságok, mind fellelhetők. Csak legfeljebb kicsit szabadosabb a fogalmazás, meg ott van ugyebár a szex is... De ezen nem is lehet csodálkozni. Amióta a Jane Eyre megszületett, történt egy s más a történelemben, ami megváltoztatta a nők helyzetét. Feminista mozgalmak születtek, kaptunk szavazati jogot, megéltünk egy-két szexuális forradalmat, egy Beatles, és egy Elvis korszakot... A nők öntudatra ébredtek, és kivívták aktív helyzetüket a társadalomban. Most az egy más kérdés, hogy hazánk még mindig inkább konzervatívabb gondolkozású, ha a nők szexualitásáról van szó, ha a globális egészet vesszük figyelembe, A Jane Eyre óta a nők helyzete gyökeresen megváltozott. Miért van akkor mégis az, hogy amikor az igazi romantikát keressük, vagy amikor Hollywood úgy dönt, hogy igazi romantikus filmet akar forgatni, akkor rendre visszatér ezekhez az írónőkhöz? Majd minden könyvüket megfilmesítették már, legalább kétszer. Miért imádja még mindig őket ugyanannyira közönség, mint imádta száz évvel ezelőtt? Mert bármennyire is változik a minket átölelő környezet, az emberi természet alapjellemzői változatlanok. Lehet harcolni ellene, de függetlenül mindenféle emós korszaktól, és tömeghisztitől, a férfiideál még mindig a határozott, makacs, olykor-olykor akár akaratos férfi lesz, aki tudja mit csinál, mi kell neki, és tesz is azért hogy az övé legyen az, amire igényt tart. Az igazi férfiideál a küzdőszelleméről híres, ha úgy tetszik, a keménységéről. A férfiak agyműködése nagyban eltér a női agy működésétől, az érzelmi reakcióik teljesen mások, teljesen másképp élik meg a szerelmet, a bánatot, a gyászt, mint egy nő. Ezért is elvárhatatlan egy férfitól, hogy olyan legyen, mint egy romantikus könyv hőse. A férfiak alapvetően kevésbé emocionálisak, inkább logikusak, és a komplikációk megalkotására való hajlamuk is jóval fejletlenebb. Ez az igazi ellentmondása a romantikus irodalomnak. Többnyire nők írnak könyvet nőknek arról, hogy milyen is az ideális szerelem, és az ideális férfi, ergo, ha nagyon sarkosítva nézzük, a nők az idilli boldogságról alkotott fantazmagóriájukban önmagukban lelik meg a szerelmet, és a tökéletességet. Ez addig nem is baj, míg világos marad a tény, hogy az álmodozás csupán a képzelet szüleménye, a realitás pedig ettől homlokegyenest eltérő valami, ahol a legtöbb esetben minimum két főn múlik az események alakulása. Ezzel persze nem azt állítom, hogy nekünk nőknek nincsenek meg a magunk Jane Eyre-es, vagy Elizabeth Bennet-es pillanataink az életünk folyamán, csupán azt jelentem ki, hogy a mi pillanataink teljesen más természetűek, és fel kell őket ismerni, mert míg egy könyv esetében ott van a felkiáltójel egy hangsúlyosabb mondat után, addig az életben a mély tartalmak gyakran mutatkoznak meg szélsőséges formában, szótlanságban, mogorvaságban, elzárkózottságban, vagy akár az egykedvűségben.
Ami még a klasszikus romantikus irodalmat illeti... Szerintem egyértelműen leszögezhető az is, hogy a nagyasszonyok által írt, és még mindig kedvelt történetek, olyan mondanivalót közvetítenek, melyek tanítójellege vitathatatlan. Ők alkották meg először azon hősnőket, akik részben szembeszállnak koruk elvárásaival, önálló gondolatokra képesek, és ha kell, ki mernek állni az elveik mellett, de ezzel párhuzamosan képesek megőrizni nőiességüket, érzékenységüket, és még büszkén is vállalják ezen tulajdonságaikat. Az igazi nőideált szerintem ez a kettősség kell hogy jellemezze. Ha kell, akkor legyen egy nő karakán, mi több pimasz, vagy nagyszájú, de soha ne veszítse el emiatt az empatikus készségeit, és ha úgy hozza a helyzet, nyugodtan érzékenyüljön el. Mondandója legyen tartalmas, legyen fogékony a viccre, sziporkázzon, de legyen annyira bölcs, hogy tudja mikor kell hallgatnia, és figyelnie. Ne adja magát olcsón, vizsgálja meg kinek adja a szívét, ne legyen csélcsap, de legyen művésze a flörtnek, és a huncutkodásnak (ez a mai köznyelven annyit tesz, hogy ésszel tegye amit tenni akar, válogassa meg a partnereit, és mindig határolja be, hogy az adott kapcsolata milyen jelleggel bír - ne vigyen kardot egy olyan párbajba, ahol lövöldözés várható). És a legfontosabb: egy nő soha ne becsülje le sem önmagát, sem a férfit (mert aztán őket sem kell félteni), és főleg ne legyen olyan balga, hogy az érzelmek erejét lebecsüli. Az önbizalom jó ha van, de egy nő ismerje a saját korlátait, és mindig törekedjen arra, hogyan tud a hátrányaiból előnyt kovácsolni.
És akkor egy kicsit a nyelvezetről (is)...
A Jane Eyre az általam annyira nagyon preferált (értsd: utált) első szám első személyben íródott könyvek egyike, ráadásul néhol keveredik az elbeszélő stílussal is - Jane számos alkalommal kiszól az olvasóhoz, emiatt a történetet körüllengi egy meseszerű - naplószerű illékony köd. Brontë a nyelvezetével vagy tudatosan, vagy öntudatlanul, de rájátszik a könyve valószerűtlenségére, és ezáltal válik totálisan elbűvölővé, és elvarázsolóvá. Hisz a meséket mindenki szereti, vagy nem? És emiatt nem érzem kellemetlennek azt, hogy abban a formában íródott meg a könyv, ahogy megíródott. 
A valószerűtlenség a történetvezetésnek is meghatározó kelléke - tömve van olyan fordulatokkal, amik a valóság talaján aligha állnák meg együttesen a helyüket (fájdalmas gyerekkor egy bentlakásos lányneveldében, mert a néni szívből ki nem állhatja a lelencet, akit a nyakára küldtek; bolond feleség, aki a kastély egyik szárnyában elrejtve raboskodik - leszámítva azt amikor barangolásba kezd, és kacarászik; megint csak a gonosz nagynéni, aki a lelenc nagybátyjának azt hazudja, hogy unokahúga elhunyt; a gonosz nagynéni, aki halálos ágyán mégis bevallja bűnét; a nagybácsi, aki tragikus hirtelenséggel elhalálozik, és egy nagyobb vagyont hagy az unokahúgára; a bolond feleség, aki mit ad isten, szerelmeseink kifakadása után nem sokkal meghal; a hős, aki a felesége okozta tűzben megvakul, és idézőjelesen megnyomorodik; és végül a boldog pár, akiknek ennyi viszontagság után mégis megadatik minden - Rochester részben még az egyik szemére is visszanyeri a látását (csoda, hogy a kezét nem növeszti újra...) - szóval... na igen, ezen történések aligha következnének be a mi reális életünkben, de megnyugtatok mindenkit, már amikor a könyv íródott, akkor sem lehetett valóság közelinek tekinteni...). A szövegezés annak ellenére hogy milyen régi irományról beszélünk, egyáltalán nem nevezhető cifrának, cirádásnak. Sőt, kifejezetten könnyen emészthető, mondhatni köznapi, egyszerű.
Ahogy már fentebb is említettem, ebből a könyvből is kismillió filmadaptáció készült. Nekem ezek közül két nagy kedvencem van. Az egyik a 2006-os négyrészes minisorozat - a könyvhöz való hűsége miatt kedveltem meg, hátránya: hölgyeményünk felső ajka a kacsacsőrű emlősökére hajaz... A másik pedig a 2011-es nagyfilm, Michael Fassbender-rel, és Mia Wasikowska-val. Hangulatilag az nyerte el leginkább a tetszésem, még ha ezt-azt ki is felejt a film a könyvből. Ugyan Fassbender nem tekinthető klasszikus értelemben vett férfiszépségnek, mégis van a kisugárzásában valami, ami nálam tökéletes Rochesterré varázsolja.
És akkor itt zárnám is mélyenszántó gondolataimat. Kiegészítésként még annyit tennék hozzá, hogy volt egy másik oka is, annak hogy most ezt a könyvet választottam, mégpedig az, hogy ez volt a blogban megjelent 100. bejegyzésem. Úgy éreztem, hogy ez a kerek szám méltó arra, hogy egy olyan könyvet rendeljek hozzá, ami szívemnek az egyik legkedvesebb.

Értékelés: 10 pont

Tovább...

 

Roselyn blogja - könyvek Copyright © 2013
Distributed By Free Blogger Templates | Designed by BTDesigner · Powered by Blogger