A következő címkéjű bejegyzések mutatása: paranormális. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: paranormális. Összes bejegyzés megjelenítése

2017. november 27., hétfő

Kresley Cole: Az álmok sötét harcosa (Halhatatlanok alkonyat után 11.) /2014/

Először is leszögezném, hogy most határozottan nem tűntem el. Aki követi az FB-s oldalamat, az talán értesült róla, hogy elkapott a gépszíj, és gőzerővel neki estem Csődöröm és Kékharisnyám, Tanner és Addison sztorijának. Jelentem, a történet jól halad, csak vacillálok… Lenne vagy 40-50 oldalam, amit már kitehetnék ide, de nem is tudom… Két lehetőség adott:

1, Nem teszem fel az új oldalakat, csak akkor ha befejeztem a sztorit – ennek az a nagy előnye, hogy egy szuszra, meglovagolva az ihletet, kipipálom hőseimet, Ti pedig, kedves olvasóim, nem kell hogy tovább várakozzatok (lássuk be, vártatok éppen eleget). Hátránya, hogy ez lehet hogy csak az év végén, vagy legrosszabb esetben jövő év elején fog bekövetkezni.

2, Maradok az eredeti elképzelésnél, és ahogy haladok megosztom az új fejezeteket… Ennek az a nagy előnye, hogy így látjátok hogyan haladok, és tudjátok kommentálni mennyire vagytok megelégedve a folytatással. Hátránya… nos biztosan van ennek a megoldásnak is hátránya, csak én nem látom mi az…

Mint látjátok, mindkét megoldásnak meg van a maga előnye, én pedig egyik nap hol ezt, hol azt preferálom jobban. Amikor meg voltam a következő 10-15 oldallal, az volt az első gondolatom, hogy azonnal kiteszem – dolgozott bennem a kíváncsiság, hogy vajon hogyan fogjátok fogadni -, de aztán a következő jutott eszembe… Eddig a történet vicces, ismerkedős oldala jelent meg, ami szerintem a sztori leszórakoztatóbb oldala… Viszont most el fogunk jutni oda, hogy megjelenik a konfliktus… És a konfliktus inkább szól arról, hogy a szereplők el vannak keseredve, szomorúak, tehetetlenek, és/vagy dühösek… Persze, ebben a szakaszban is lesznek humoros helyzetek, de itt inkább már az érzelmi oldala fog előjönni a dolognak, az hogy hogyan élik meg a szereplők a saját kis érzelmi dilemmáikat – azt hiszem nem árulok el nagy titkot, ha leírom – egymástól távol. Hogy aztán majd jöjjön az édes egymásra találás, és a boldog befejezés. Na már most, így hogy átmegy a  sztori érzelmesbe, kicsit nehezebb betagolni a fejezeteket, mindig olyan érzésem van, hogy bárhogy próbálom is betördelni, mindig olyan felemás lesz a kivitelezés, merthogy mindig a legrosszabb pillanatban szakadna meg a történet… Az eddig leírtak alapján, nem tudok olyan pontot felmutatni, ahol ne lenne olvasás után az az érzésem, hogy ha olvasója lennék a történetnek, elkezdne kerülgetni az idegbaj, hogy pont itt…? Pont itt kell megállnom, és várnom, hogy majd jöjjön a folytatás? Na igen… vélhetően ez a hátránya, annak ha folyamatában osztom meg Tannert, és Addisont. Viszont, én azt mondom, legyen úgy, ahogy az olvasóközönség kívánja… Így arra kérlek benneteket, hogy ha van kedvetek, akkor nyilatkozzatok, akár itt, akár FB-n, akár emailben, hogy Ti hogyan szeretnétek? Ha azt mondjátok kivárjátok hogy befejezzem, akkor úgy lesz, ha pedig inkább folyamatában benne lennétek az olvasásban, akkor átnyálazom az eddig megírtakat, javítom, és teszem is fel.

És akkor ennyit saját alkotói kínlódásomról…

És akkor jöjjön, hogy milyen olvasási élményt tudott nyújtani nekem Kresley Cole Az álmok sötét harcosa c. könyve…




"A férfi megesküdött, hogy visszatér a valkűrért…
Ádáz Aidant meggyilkolták, mielőtt feleségül vehette volna Ragyogó Regint. A hadúr az örökkévalóságon keresztül keresi kedvesét, más-más személyiségként születik újra, de a múlt emlékei nélkül.
A valkűr várja a visszatértét…Mihelyt Regin találkozik Declan Chase-zel, a brutális kelta katonával, azonnal felismeri benne a büszke hadúr reinkarnációját. De Declan fogságba ejti őt, mert minden halhatatlanon bosszút akar állni – és fogalma sincs, hogy ő is a világukhoz tartozik.
Vágy, mely erősebb a halálnál… Minden újjászületésnek ára van, Aidannek az a sorsa, hogy meghaljon, mihelyt visszaemlékszik a múltjára. Vajon Regin kész felébreszteni régi szenvedélyük emlékét, hogy megmeneküljön Declan kínzásától – még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy újra elveszíti az egyetlen férfit, akit valaha is szeretett?"
Kiadó: Ulpius
Kiadás éve: 2014
Ára: hasonló cipőben jár, mint A király Wardtól, kereskedelmi forgalomban már nem igazán kapható, antikváriumokban, és ilyen-olyan adok-veszek oldalakon, moly.hu-n (esetleg) lehet rá vadászni...
(Kiegészítő gondolat... jajj gyerekek, a minap épp valamilyen oknál fogva fent voltam az egyik adok-veszek oldalon, és találtam többek közt Ward könyveket is - nem, nem A királyt, még véletlenül sem... -, és volt olyan kötet, aminek használtan 9000 Ft (vagy több...) volt az ára? Nagyon... nagyon... nagyon gonosz világban élünk...)



Nagyon jól tudjátok, hogy ha Cole-ról van szó, akkor elfogult vagyok. Ha Ward után meg kellene jelölnöm a következő kedvenc írómat, akkor az vagy Cole lenne, vagy Nalini Singh – ez utóbbi esetében vérzik a szívem, hogy nem jelennek meg már könyvei kis hazánkban, pedig lenne szép számmal mit megjeleníteni… Mind az elementálos/alakváltós sorozata nagyon jó, mind az angyali vadász sorozata, én meg ha megfeszülök sem értem, hogy miért nem adják ki magyarul is a könyveit.
Na de, ne legyünk elégedetlenek, hisz ha más nem is, de van nekünk Wardunk, meg Cole-unk, meg jelent meg Kenyonunk, meg Showalterünk is… És azt mondják az okosok, hogy az elégedettség egyik feltétele, hogy soha ne azt nézzük mi nincs, hanem azt, hogy mi van…  Kár, hogy részemről ez csak elméleti síkon érdemel ki bólogatást, gyakorlati síkon viszont, néha marha nehezen tudok optimista lenni.

Ami nekem kicsit furcsa… Szoktam online könyvesboltokat bogarászni – mily meglepő!
És azt vettem észre, hogy sokan gondolkoznak hasonló módon mint én, Ward neve után Cole neve az ami közvetlenül felbukkan. Mivel alapvetően egyszerre csak huszonkilenc dolgon szoktam azonos időben rágódni, így az agyi kapacitásomat menedzselő ideghálózat úgy határozott, hogy van még itt hely egy harmincadik dolognak is, így legutóbbi bookline-os látogatásom alkalmával elkezdtem azon filózni, hogy miért jelenik meg sokszor az az olvasóknál, hogy akaratlanul is összehasonlítják Cole sorozatát Ward sorozatával. Értem én, hogy ennek egyik oka az, hogy mi diétára fogott magyar olvasók, nem tobzódunk a pararomantikus sorozatokban, és a külföldhöz képest kevés könyv esetében a legmeghatározóbb irányunk a kedvelési ráta lesz… de akkor is… Ha nagyon lesarkosítva nézzük Cole és Ward sorozata nem túl sok helyen metszi egymást, azon túl hogy mindkettő sorozat, és hogy mindkettő pararomantikus... Ja igen! És mindkettőben van finom érzéki, és némileg szokatlan szex.
Míg az FTT kötetei egymásból építkeznek (erősen folytatólagosak), addig Cole Halhatatlanok alkonyat után sorozata kevésbé egymásra épülő részekből áll. Persze Cole sorozata is sorozat, és mint ilyet jó úgy olvasni, hogy első kötettől az utolsóig, szépen sorrendben, de akkor sem fog történni hatalmas tragédia, ha mondjuk az ember kifelejt egy részt. Ennek oka, hogy Cole sorozatában mindegyik rész külön-külön is megállja a helyét. Ezzel szemben Wardnál nem. Ha azt FTT-t az ember mondjuk az nyolcadik kötetnél fogja elkezdeni, akkor ott a vakfoltok magas száma, vélhetően ki fogja nyírni az amúgy kellemesnek mondható olvasási élményt. A másik elég nagy különbség az a stílus. Cole jóval pikánsabb, jóval szélsőségesebb, hozzá viszonyítva Ward jóval konvencionálisabb. Ez amúgy nem csak a stílusukra, hanem a történetvezetésükre is jellemző. Míg Ward következetesen a vámpírokra építkezik a sorozatában – leszámítva azt az egy-két fajt, ami még megjelenik az FTT-ben (manipulátor, Őrző, angyal) -, addig Cole az összes létező természetfeletti lénnyel operál, akikről eddig csak hallani lehetett, leginkább bárhol… boszorkányoktól kezdve, szellemeken, démonokon, valkűrökön, vámpírokon, lidérceken át minden megjelenik nála, és ami megdöbbentő, hogy képes a saját káoszát úgy menedzselni, hogy az nem csak hogy szórakoztató, de még értelmes, és következetes is. A király véleménye kapcsán azt mondtam, hogy odaadnám a fél karomat azért, hogy úgy írjak mint Ward. Cole könyveit olvasva mindig oda jutok, hogy a fél lábamat képes lennék odaadni azért, hogy olyan fantáziám legyen, mint neki. Én el nem tudom képzelni, hogy annak a nőnek mi lehet a fejében, de hogy ott is nagy a forgalmi dugó, na abban is biztos vagyok.
Szerény személyem amúgy úgy van vele, hogy pont a fentebb felsoroltak miatt, próbálok arra törekedni, hogy ne tegyem egy kalapba a két írónőt. Az egyik ezért jó, a másik azért jó, és mindkettő ugyanúgy szerethető, csak mindkettő másért, és lehet hogy máshogy. Nekem Ward azért van első helyen, mert őt bármikor képes vagyok olvasni. Lehetek nagyon lezuttyant állapotban, akkor is nagyon jó, de lehetek éppen füttyösen boldog is, és akkor is nagyon jó lesz. Ezzel szemben Cole-hoz nekem hangulat kell. Arányaiban ezt úgy tudnám megfogalmazni, hogy az év 365 napjából akad vagy 5 olyan nap, amikor nem érzem magam Cole befogadóképesnek. Ez általában akkor van, amikor kimerült vagyok, és nem fog az agyam. Akkor egyszerűen kicsit sok nekem Cole – annak ellenére, hogy amúgy őt is imádom.

Miután elolvastam jelen könyvét, azon kezdtem el agyalni magamban, hogy a Halhatatlanok alkonyat után sorozatból vajon melyik kötet volt nagy kedvencem. Aztán rájöttem, hogy több kedvencem is van, amiket amúgy nem tudok sorrendbe tenni…
Így maradok az időrendnél…

Az első nagy kedvencem a Vámpírvér (4. kötet). Hogy ez miért tetszett meg annyira? Hihetetlen újdonságot fogok közölni ismét: az abszurditása miatt. Egy begőzölt vámpír, és egy szellem szerelme? Mi ez, ha nem lehetetlen? Ehhez az ívhez képest, az első három kötet fantáziátlannak hat – ami megint csak egy butaság, hisz ha van valami ami túlteng Cole könyveiben az a fantázia. Viszont ez a könyv volt nekem az első olyan élményem, amikor minden rugalmasságom ellenére fel kellett hogy vonjam a szemöldököm, és azt mondjam „és akkor ezt most amúgy hogyan is…?” És mondanom sem kell, hogy hullára élveztem a könyvet.

A következő kedvencem az ötödik kötet, a Vámpírzóna. Ennek megmagyarázásra nem tudok többet felmutatni, mint saját személyiségem baromi nagy defektjét: vonzódom a szélsőséges rosszfiúkhoz (a könyvekben… is…). És hát jelen állás szerint a legrosszabb rosszfiúk a démonok. És mit ad isten ebben a sztoriban pont van egy, aki tombol is, meg vörös is… Ráadásul Cole még megfejelte azzal az egész kis kavalkádot, hogy a hősnő olyan érintetlen, mint egy ma született barika… Ergo, besétálunk a „hogyan is rontsuk meg az ártatlan leányzót, ha gyakorló démonok vagyunk?” utcába, és ez az én kis perverz világnézetemnek piszokul jól esett. Szerintem nem is kell tovább ragozni a dolgot.

A harmadik, és egyben utolsó kedvencem, az a sorozat tizedik kötete, A sötétség démona c. könyv. Mily meglepő, egy újabb démon! Ó, igen! Ráadásul ez a démon egy vad démon, szó szerinti értelemben véve ősemberes, barlanglakó, hörög is, meg minden… Ó, a kihívás édes íze! Bennem van a hiba, én érzem, de nekem egy ilyen karakter olyan, mint bikának a vörösposztó. Szinte látom lelki szemeim előtt a táblát az elképzelt főhős nyakában, amire csak nekem címezve az van felvésve, hogy „tégy a magadévá!”. Az ilyen karakter esetében, a képzeletem deviáns gondolkodásért felelős része orgazmust kap, kész, passz. Leold mint a főbiztosíték, aztán idióta módon neki kezd örömében ugrabugrálni (és igen, jelenleg első szám harmadik személyben beszélek magamról… vagyis… csak egy részemről… ó, ugyan már! Ne korlátozzuk már a tudathasadást, ha már ott van, és ki lehet használni!).
(Észrevétel: megkönnyebbülés, olyan íróról véleményt írni, akinek a karaktereiről többet tudok nyilatkozni, mint azt, hogy mindegyik olyan lapos, mint egy matrica…)
Mellesleg ez utóbbi könyvben a hős szerelmetes arája egy boszorkány lesz, ami szintén az egyik kedvenc misztikus lényem, szóval minden kerek, én is boldog vagyok/voltam, a könyv is jó.

Nem tudom feltűnt-e, de a három könyvben vagy egy közös vonás: egyikben sincsenek valkűrök.
Na igen… sajnos én pont azon olvasók táborát gyarapítom, akiknek nem a valkűrök a kedvenceik. Nem arról van szó, hogy nem szeretném őket, csupán csak annyiról, hogy a többi lényhez viszonyítva nekem az Ő személyiségük kissé túl harsány. Értem én, hogy a valkűrök esetében, akik harcosok, és kemények, mint a frissen kötött beton, nem lehet olyan asszonykákat megálmodni, akik azt sem tudják merre az előre… de nekem akkor is egy kicsit már sok a valkűrök magabiztossága, és feltünési viszketegsége. Nem annyira, hogy elviselhetetlen legyen, de annyira már igen, hogy ha választanom kell valkűrös, vagy valkűr mentes Kresley Cole könyv között, akkor a valkűr mentest fogom választani.
És igen… itt kanyarodunk be oda, hogy miért nem lett jelen könyvünk kedvencem a sorozatból.

Elmondom én hol látom azt az icikepicike hibácskát, ami írónőnk munkásságát megnehezítheti. Cole hajlamos feladni a labdát még önmaga számára is. Megír nem egy szórakoztató, és amúgy kifogástalan történetet, aztán valahogyan, valamiért megalkot egy olyat, ami erősen „húbazdmeg!” kategóriás lesz. És innen bizony már nehéz a feladat. A jót könnyű megszokni, mi olvasók pedig nagyon hamar képesek vagyunk átállni a sötét oldalra, és egy igazán jó kötet után, már nem érjük be kevesebbel. Csakhogy van itt egy másik általános Coelho-szerű gondolat is, miszerint ha minden brutálisan szuper, akkor azt fogjuk megszokni, és így egy idő után már nem fogjuk tudni ezt szuperságot értékelni... Tehát, bár szeretnénk ha a „húbazdmeg!” könyvélmény általános érvényűvé válna, gyakorlatban el kell tudnunk fogadni hogy a „húbazdmeg!”, azért lett az ami, mert előtte nem ez volt a színvonal. A másik (illetve már a harmadik) dolog pedig az, hogy mindig mindent lehet tromfolni, tehát, nem kizárt hogy Cole-nak lesz még olyan könyve, ami még a „húbazdmeg!”-et is a hatványaira fogja emelni. Én ebből a nőből bármit ki tudok nézni… (Én pedig úgy néz ki, hogy sikeresen bölcsre aludtam magam ma reggelre…)

Nagyon gyorsan letudnám itt azt a két – három dolgot, ami miatt nem fogott meg annyira ez a könyv, mint a fent említett kedvencek.

Igen… még mindig a valkűrök… mivel a stílusuk meglehetősen távol áll tőlem, nehezen tudok azonosulni velük, így kicsit olyanná válik az olvasási élmény, mintha kívülállóként figyelném az egész történetet, nem tudok beleolvadni a hősnőbe, így nagyjából annyira érdekel a körülötte zajló akármi is, mintha az az egyik ismerősömmel történne… meghallgatom, ha azt kéri, igyekszem rajta tartani a figyelmemet, ami vagy sikerül, vagy nem, és néha-néha felmerül bennem a kérdés, hogy amúgy mit is keresek én itt, és miért is próbálok úgy tenni mintha érdekelne az amit mondanak nekem? Szóval, ja… aki eddig nem tudta, annak most egyértelművé válhatott, hogy szívügyek kibeszélésében nem én leszek a legideálisabb partner, főleg ha csak futó ismerettségről van szó.

Aztán ott van még Declan Chase… A férfiúval egyetlen probléma van csak, az hogy tipikusan főhősös, erős, rendíthetetlen, minden íratlan szabálynak megfelel, aminek meg kell neki, ahhoz hogy színvonalas embere legyen egy jó könyvnek. És ettől több nincs is benne. Itt most fentebb mutogatnék egy pár sorral, amikor azt ecseteltem, hogy a jót könnyű megszokni… Az ezt megelőző kötetben Malkom Slaine volt a főhős, az ősemberes barlanglakó démon… Érezni a különbséget? Én érzem. Declan Chase ehhez viszonyítva egy kicsit… sótlan. Jó, persze, nem kellene nagyon győzködni, ha arról lenne szó, hogy kispárnámnak elfogadjam, na de akkor is…

morgó, ősemberes, barlanglakó démon ó egy ember/berserker/katona aki… nos… egy ember/berserker/katona

Azt hiszem erről elég is volt ennyi.

És akkor még ott van hősnőnk, Regin, aki valkűr… A fentiek fényében szerintem erről is elég ennyi. Regin tipikus valkűr…

Nekem a történet is kicsit laposkára sikeredett. Kicsit olyan Fortress- 33 emelet mélyen a pokolban mellékzöngét kapottnak hatott, kevesebb Christopher Lamberttel, és több természetfeletti lénnyel… meg persze nem 33 emelet mélyen a föld alatt… (aki nem látta a filmet, szerintem ne is nézze meg…)

És akkor most, jöjjenek azok a pontok, amik miatt viszont tetszett a könyv.

Mindenek előtt imádom Cole brutalitását… Tudom, ez megint utalhat arra, hogy bomlott elmém van, de én egyenesen odáig és vissza vagyok az írónő „a beleiddel díszítem fel a közvilágítási hálózatot’ típusú trancsírozós hajlamáért. Itt bárkinek bármikor tőből kiszakadhat a keze, lába… feje… Itt élve boncolunk, kizsigerelünk bárkit, bármikor, és csak ömlik a vér, majd még egy kicsit ömlik a vér, és amikor már azt hinnéd, hogy ezt már nem lesz képes mivel űberelni az alkotó, akkor jön, és kecsesen odavág neked egy felnégyelést, vagy akármit, csak hogy szokd a dolgokat. Imádom!

Nagyon tetszett a történet alapgondolata: egy olyan szerelem, ahol az egyik fél mindig reinkarnálódik, hogy aztán az együtt töltött szerelmetes éjszaka után meghaljon, hogy aztán újra reinkarnálódjon… és újra… és újra…

És nagyon tetszett az is, hogy mesedélutánt kreált az alapgondolatból Cole a főhősöknek… Szerettem olvasni azokat a részeket, amikor Regin Declan „elődjeiről” mesélt, hogy kivel hogyan találkozott, hogyan jöttek össze, hogy melyik pasasnak mi volt az erőssége. Ez olyan egyet fizet kettőt (hármat, négyet…) kap akciónak adta ki magát, hisz egy romantikus regényen belül, kaptunk több romantikus vonulatot is. És nem utolsó sorban, ezeken a történeteken keresztül tudta magát leigazolni Cole, hogy minden pasas közül, miért pont Declan az aki a legeslegjobb. Ez így nagyon szórakoztató volt, és ötletes.

Ha Wardnál kiemeltem a humort, akkor szükséges itt is megemlítenem. Cole humora kicsit nyersebb, de ez nem azt jelenti, hogy kevésbé lenne vicces, ez csupán annyit tesz, hogy másképp vicces. Mivel tőlem nem áll távol a morbid humor (sem), így én kifejezetten jókat tudok kuncogni a hülyeségein.

Amit még nagyon kedveltem – és ez is általános érvényű, ha Cole könyveiről van szó – az a konfliktus megoldása. Ahogy más könyveiben is, itt is olyan pofátlan egyszerűséggel oldja meg a legnagyobb problémát, amitől az állam leszakad. Én hajlamos vagyok mindent túlbonyolítani… hát Cole nem. Felpattint egy olyan helyzetet, ami enyhén szólva a lehetetlennel határos, amivel ennivalót szolgáltat az én állandóan éhező agyamnak… És az én agyam nagyon örül, ha lefoglalják valamivel, így állandóan belelépek abba a csapdába, hogy már a könyv első oldalán elkezdek azon morfondírozni, hogy vajon hogyan fogja megoldani Cole, hogy szerelmeseink együtt maradhassanak? És mindenre szoktam gondolni, kötésfeloldástól kezdve, a csakra- tisztításon (isten örizz!), és Gandalfon (mert miért ne?) át, az uzi-ig… És soha nincs igazam! Hát vesszek meg, ha nem élvezem ezt! Cole rendre olyan elegánsan, és egyszerűen oldja meg a krízishelyzeteket, hogy én csak ámulok, és bámulok tőle… és ez így nagyon, de nagyon jó.

És hogy mi tetszett még? Lothaire… A vámpírkám nekem… És, Ó, igen a következő rész az övé lesz… Bevallom őszintén, hogy a Vámpírbosszú c. könyv gerincének a simogatásánál még nem nagyon jutottam tovább, mert már megint az van, amit az előző bejegyzésemben is írtam, hogy finom a falat, és odáznám az élményt – illetve inkább annak végét – ameddig csak lehet. És hogy a legjobb védekezni? Hát úgy, hogy nem cselekszed meg, amit meg kéne, tehát, jelen estünkben nem kezded el a könyvet olvasni, mert ha elkezded, akkor egy délután, és már vége is van az egésznek… Nem tudom meddig fogom tudni visszafogni magam. (Semeddig…)

Összegezve: bár nekem nem ez lett a sorozat kedvenc könyve, könnyűszerrel képes vagyok elfogadni azt, hogy másnak pedig pont ez lesz a kedvenc. Ez a rész is hozza az elvárt formát, és bőven több szórakozást nyújt, mint a piacon fellelhető tucatkönyvek bármelyike (tudom, hogy tudjátok, hogy milyen típusú könyvekre gondolok). Ami biztos, hogy én továbbra is megtartom azt a jó szokásomat, hogy kéretlenül ajánlgatni fogom mindenkinek Cole könyveit, ha véletlenül egy társalgás folyamán erre alkalmam fog nyílni – arról pedig tudjuk nagyon jól, hogy gondoskodni fogok, hogy legyen rá alkalmam. Szóval kedves olvasóim, olvassatok Cole-t! (… és Ward-ot…)


Értékelés: 8 pont

Update!

Kedves blogger barátném, Annie (http://izyanniemsm.blogspot.hu/), felhívta rá a figyelmemet, hogy Nalini Singh könyvei elvileg, ha van egy kis szerencsénk be fognak lendülni:
https://konyvmolykepzo.hu/products-page/konyv/nalini-singh-archangels-legion-angyalhaboru-7879

A megjelenés elvileg 2018, de ha a hozzászólásokat is elolvasom, akkor már kevésbé vagyok annyira derűlátó... Mindegy. A remény hal meg utoljára, nem?

Illetve Annie felhívta a figyelmemet arra is (mert Annie ilyen jól ismer engem... :D), hogy Jeaniene Frost könyv is várható, nem is olyan nagyon sokára:
https://konyvmolykepzo.hu/products-page/konyv/jeaniene-frost-elso-fellobbanas-az-ejszaka-hercege-1-7516

Szóval ki tudja... a végén még lesz lehetőségünk átélni, milyen is a bőség zavara!

Annie... köszönöm! :)
Share:

2017. november 13., hétfő

J. R. Ward: A király (Fekete Tőr Testvériség 12.) /2014/


Már megint borogatom a saját magam által megszabott sorrendiségemet…

Ott tartottunk az előző bejegyzésemben, hogy kijelentettem, értelmes könyvre van szükségem, és ezért elolvastam Karen Rose Közelebb, mint hinnéd c. könyvét, illetve elővettem a teljes Fekete Tőr Testvériség sorozatot. Sajnos gyorsabban olvasok, mint ahogy a bejegyzéseimet írom, így a következő történt…
Nem volt alkalmam eddig írni, kicsit zsúfolt napok vannak mögöttem, ezért úgy voltam vele, hogy majd múlt hétvégén megírom Rose könyvének a véleményezését. Csak elkövettem egy hibát… egy brutálisan nagy hibát. Az FTT lendületének égisze alatt, előkaptam a sufniból A királyt. Amikor megjelent nem olvastam el. Aztán meg azért nem olvastam el, mert – és ez iszonyatosan idiótán fog hangzani – ez a könyv számomra olyan, mint a sütemény legfinomabb, legcsokisabb, legínycsiklandóbb falatja. Van egy heppem – nem csak egy, ezt szerintem már nagyon jól tudja mindenki. Amikor étkezem, akkor mindig a legfinomabb falatot hagyom utoljára. Például a pizzaszeletet mindig a szélén kezdem el enni, és a közepét hagyom a legvégére – igen, néztek már emiatt hülyének. Na, valami ilyesmi volt velem ezzel a könyvvel kapcsolatban is. A végén már azért nem kezdtem el olvasni, mert úgy gondoltam, hogy ez a könyv csak különleges alkalomra, ünnepnapra való, egy olyan jeles esemény alkalmából lehet csak felütni, ami rendkívüli, mivel maga az egész FTT sorozat rendkívüli. Számomra a Testvériség könyvei a megismételhetetlen és lehengerlő szerelmet jelentik. SZERELMET – igen így, csupa nagybetűvel, és büszkén vállalom, hogy igen, bele vagyok pistulva de totálisan olyan karakterekbe, akik nem léteznek, képzeltek, és marhára magasból teszek arra, hogy emiatt a legjobb indulattal is minimum bolondnak vagyok tekinthető. (Még jó, hogy tucatnyi olyan hóbortom van, amik miatt dilisnek lehet tekinteni, így azt a ficakot, hogy könyvszereplőkbe vagyok beleszerelmesedve már magára sem veszi a közvetlen környezetem…)




"Éljen ​a király…
Miután évszázadokig hátat fordított a trónnak, Wrath, Wrath fia végül apja nyomdokaiba lép… imádott fele segítségével. A korona azonban mázsás súlyként nehezedik a fejére. Miközben folytatódik az Alantasok Társaságával vívott könyörtelen háború, és a banditák banditája is egyre súlyosabb fenyegetést jelent, Wrath választás elé kerül, amely mindent és mindenkit veszélybe sodor. Beth Randall azt hitte, tudja, mire vállalkozik, amikor feleségül ment az utolsó tiszta vérű vámpírhoz a Földön. Tudta, hogy nem lesz egyszerű menet. Ám amikor úgy dönt, hogy gyermeket akar, váratlanul éri Wrath reakciója… és a távolság, amely elválasztja őket.
A kérdés az, vajon az igaz szerelem győz-e… vagy a gyötrelmes örökség kerekedik felül?"
Kiadó: Ulpius
Kiadás éve: 2014
Ára: nagyjából tök mindegy, mert piaci, kereskedelmi forgalomban már nem kapható csak e-könyv formában, antikváriumokban, nagy ritkán ilyen-olyan adok-veszek oldalon, vagy tíz perc erejéig megjelenik, sajnos kijelenthető, hogy aki nem vette meg akkor, amikor megjelent, az csak nagyon nehezen fog tudni hozzá jutni.





Állandóan elégedetlenkedő lelkemnek J.R. Ward FTT-je maga a béke szigete, mert egyszerűen ha van is esetleges baki a történetben vagy a kivitelezésben, egyszerűen nem érdekel. Nem érdekel, mert a stílus nagyon jó, a karakterek bombasztikusak, a sztori is lenyűgöző, így magával ránt az olvasási élmény, és így még ha van is valahol hiba, azt nem veszem észre. És mivel az élmény napokig a zsigereimben van, amit én maximálisan ki is akarok élvezni, így el sem kezdek szőrszálhasogatni, mert az összhatás annyira fantasztikus, hogy nem éri meg elkezdeni a kákán is csomót keresni.
Így ezzel a szériával kapcsolatosan bátran ki merem jelenteni, hogy elfogult vagyok. Megvett, de teljesen, és egy mondattal ki tudom fejezni azt amit érzek a teljes sorozat irányába: kérem szépen, így kell könyvet írni!
Minden, amit én keresek az olvasásban megtalálható a könyvekben: intelligencia, romantika, akció, szereplők akiknek történetük van, jellemük, ami alapján világosak a motivációik, érzéseik, következetesen építkezik az író, humor ami egyenesen döglesztő… Bevallom, hogy gond nélkül odaadnám bármelyik kezemet azért, hogy úgy tudjak írni, mint Ward. Teljesen biztos vagyok abban, hogy Ward a magánéletében egy módfelett értelmes, és mind érzelmi, mind logikai készségeit tekintve magas indexszámokkal rendelkező személy. Már többször mondtam azt, hogy aki ír, az akaratlanul is beleírja magát a könyveibe, és ha ennek a kijelentésnek csak a fele igaz, akkor is egyértelmű, hogy Ward olyan ember, akire megéri odafigyelni. Mert lehet az FTT-re úgy tekinteni, mint egyszerű, ámde annál szórakoztatóbb paranormális romantikus saga-ra, de lehet komolyabban is venni, és át lehet bogarászni benne az üzeneteket. Mert szerintem akadnak benne szép számmal üzenetek. Csak hogy a legkirívóbbal kezdjem, ott van Qhuinn és Blay sztorija. Ward nem rest ha tabukat kell döngetni, és ha már úgy határoz, hogy beleszalad egybe, akkor azt tisztességgel ki is facsarja, olyan gyönyörű ívben hogy az ember lánya nem képes másra, csak ámuldozni, és fejet hajtani a tökéletes és amúgy számomra művészi kivitelezés előtt. Amikor anno kiderült, hogy a két srác szerelme külön könyvet fog kapni, annak ellenére, hogy amúgy rugalmas embernek tartom magam, még az én szemöldököm is felszaladt a homlokomon. Rám sok mindent lehet mondani, de azt nem hogy homofób lennék, hogy Butch szavaival éljek: „… ami engem illet, mindenki azzal kefél, akivel akar, vagy aki felizgatja, feltéve hogy a kérdéses személy elmúlt tizennyolc éves, és közben senki nem sérül meg.” És ezt a gondolatot kiegészíteném A királyból egy megállapítással: „…a szerelem szép.” Szóval engem marhára nem érdekel, hogy milyen egy ember szexuális orientációja, az én szememben nem lesz valaki se több, se kevesebb, ha mondjuk homoszexuális. Ennek ellenére, amikor a két fiú könyve a kezembe került, az volt az első gondolatom, hogy na ez érdekes lesz. És több szempontból is lehengerelt a történetük. Ward profi munkát végzett. Egy gyönyörű szép csomagolásban üzent meg több olyan dolgot, amik szerintem a saját meggyőződései is (nem lehet erről a témáról ilyen egyenesen nyilatkozni, hacsak nem hisz benne az ember):
1, Nem az határoz meg minket, hogy kit szeretünk, vagy kihez vonzódunk.
2, Mindig törekedni kell az elfogadásra, akkor is ha önmagunk elfogadásáról van szó, és akkor is, ha más emberről van szó.
3, Az előítéletekkel óvatosan kell bánni, sok esetben inkább hátráltatnak, mint segítenek.
4, Nyitottan kell megpróbálni viszonyulni a szokottól eltérő dolgokhoz, mivel ami szokatlan, az nem feltétlenül egyenlő azzal, hogy akkor már rossz is.
5, Önismeret gyakorlása – néha fájhat ugyan magunkba fordulni, és kegyetlen őszinteséggel bevallani a legnagyobb gyengeségünket, félelmünket, de mindenképp szükségszerű, mert ha ez nem történik meg, akkor az önmagunk felé intézett hazugságaink, önbecsapásaink legalább annyira fájdalmasak lesznek.
6, Tudni kell megbocsájtani, még ha ez néha baromi nagy kihívás is.
7, Minden sérelmünk félretehető, csak rajtunk múlik, hogy mennyire merülünk el saját sebeink nyalogatásában.
8, A családi összetartás… (Igen, ez most egy kicsit olyan Halálos Iramban-szerűen jön ki, de akkor is ez az egyik legerősebb üzenete a könyvnek: néha a családunkba nem beleszületünk, hanem belepottyanunk, és van az úgy, hogy a nem vérségi kötelék sokkal erősebb lesz, mint az ami születésünk pillanatában megadatott nekünk.)

Szóval igen, lehet Ward történetét egy jó kis szórakozásnak is elkönyvelni, de bele is lehet gondolni mélyebben a sztoriba, és akkor rá lehet jönni, hogy ez a könyv egy kicsit többről szól, mint két homoszexuális vámpír harcos szerelmének a beteljesüléséről. És Ward nem állt meg ennyinél, fogta, és még a szexjeleneteket is alapos részletességgel kitárgyalta. És tette mindezt olyan intelligens módon, hogy az ember fent sem akad ezen. Van nekem egy kollégám, aki történetesen férfi, és aki többet olvas mint én – ez már önmagában rendkívüli tény. Ez a kollégám is kedveli az FTT-t, minden részt elolvasott eddig. Elolvasta Qhuinn és Blay történetét is – nagyjából tán pont egy időben olvastuk a könyvet. Amikor befejezte megkérdeztem tőle, hogy mi a véleménye. Annyit reagált csak, hogy bár nem áll közel a lelkéhez hogy férfiak bimbózó románcáról olvasson, de tetszett neki a sztori. Néha ugyan kerekedett a szeme itt-ott, de semmi olyan eget rengető dolgot nem tapasztalt, ami miatt úgy érezte volna, hogy nem képes befogadni a könyvet. Én meg erre a következőket mondom: ha egy heteroszexuális felnőtt férfi képes minden nehézség nélkül elolvasni egy olyan könyvet, amiben két férfi vámpír harcos gabalyodik egymásba, mi több, még el is nyeri a tetszését a történet, akkor az az író aki a könyvet megalkotta valamit nagyon, de nagyon jól csinált.

De ha már tabukról van szó, akkor fel lehetne hozni azt is, amikor Rhage elmegy szexelni úgy, hogy Mary ott fekszik a hálószobájában…
Emlékszem, amikor először olvastam a sorozat második kötetét, szentül meg voltam győződve arról, hogy Rhage nem fog abban a szituációban másik nővel lefeküdni. Meg voltam róla győződve, mert szinte minden romantikus könyvben az történt volna, hogy a főhős visszatáncol az utolsó utáni pillanatban, és a szükségletei helyett a nagy szerelmet választja, és azért is meg voltam győződve arról, hogy nem fog „félrelépni”, mert az idealizálási kényszer azt diktálja, hogy a patyolattiszta nagy szerelmet nem illik ilyennel bemocskolni. Aztán Rhage jön haza Phury-val… És Phury nagy lelkesen részletezi, hogy Rhage mekkora egy isten, meg hogy milyen jó volt a csaj akit megdöntött… Én meg visszaolvastam azt a szakaszt kétszer, hogy most akkor mi van? Tényleg lefektetett valakit? És akkor most mi lesz Mary-vel, és a nagy szerelemmel? Meg eleve… hogy tudott ilyet tenni? Hogy volt gyomra hozzá? És vagy tíz percen keresztül nagyon, de nagyon dühös voltam Rhage-re. Dühös voltam, és elégedett egyszerre. Igen, valamilyen morbid módon, elégedetté tett az, hogy nem az történt, amire számítottam… Az pedig még inkább elégedettséggel töltött el, ahogy kivergődnek hőseink ebből a helyzetből. Merthogy Ward ezt a kanyart is tökéletesen vette. De ettől függetlenül… nagyon de nagyon dühös voltam Rhage-re…

És még mindig a tabuk…

Ott van Phury drogfüggősége… Ami amúgy csak egy a könyvekben megjelenő kismillió egyéb más függőség közül. Vagy ott van Zsadist önkínzási kényszere, vagy V devianciája… És lehetne még sorolni…
Tulajdonképpen az én látásmódom, és értelmezésem szerint, Ward a fantáziája segítségével felépített egy tökéletes játszóteret, ahol minden erőlködés nélkül meg tud szólaltatni olyan szélsőségeket, amik jelen vannak a hétköznapok világában is, csak előszeretettel igyekszünk kikerülni őket. Majd fogta ezeket a szélsőségeket, és az indoklásaival, történetvezetésével beszuszakolta őket az elfogadható tartományba. Olyan megvilágításba helyezte a dolgokat, hogy az ember akaratlanul is befogadóvá és elfogadóvá válik ezekkel a szélsőségekkel szemben, innen meg már csak egy ugrás, hogy elkezdjünk a realitás talaján gondolkozni, saját közvetlen környezetünket vizsgálva.

Nagy röviden, szerintem Ward FTT-je eleve jól induló sorozat volt, viszont menet közben annyira kinőtte magát, hogy nem lehet már csak szimplán egynek tekinteni a szórakoztató irodalom hasonló témájú könyvei közül. Ez a sorozat a non plus ultra, a piros felkiáltójel, a célirány, ha valaki ilyen témájú könyv írásába akar kezdeni.

Nagggyon morcos Jason Momoa
Amit rémesen sajnálok, az az hogy ebből a szériából soha ebben az életben nem lesz film, vagy sorozat. Nem lesz, és pont a fenteb leírtak miatt nem lesz… Mert tele van olyan gondolatokkal, amiket a közízlés nehezen tudna megemészteni, főleg ha vizuális formában lenne eléjük tárva – gondolják ezt nagyon tévesen a filmgyártás istenei. Szerintem is nagyon téves elképzelés ez, én úgy hiszem hogy szétrobbanna a mozi, ha az FTT bekerülne a vászonra, olyan hisztiorkán övezné a filmes adaptációkat, hogy ahhoz képest a Twilight-ot körül lengő rajongás gyenge lágy fuvallatnak tűnne csupán. Tény, hogy a sok szex miatt tizennyolcas karika alatt aligha lehetne értelmesen adaptálni vászonra a könyveket… de tudjátok mit… még tizennyolcas karikával is szétrobbanna az a mozi…
Nem egyszer elgondolkoztam azon, hogyha filmben kellene gondolkoznom, akkor melyik szereplőt, melyik színészre osztanám… Nem vagyok egyedül ezzel a játékommal amúgy, az IMDB-n még lista is van arról, hogy valaki szerint milyen lenne a tökéletes szereposztás… Volt hogy a férjemmel együtt agyaltunk azon, ki lenne a legmegfelelőbb színész mondjuk Rhage karakterére…

(Szintén csak az elfogultságom miatt, de aki holt biztos hogy benne lenne a filmemben, az Charlie Hunnam… Csak azt nem tudom kit személyesítene meg… Tuti nem Rhage lenne… Rhage nem tudom ki lenne… Az biztos hogy Jason Momoa is benne lenne a mozimban, Wrath-ként nagyon el tudom képzelni… Travis Fimmel is benne lenne, de Őt sem tudom, hogy kit játszana… Ami furcsa, hogy V szerepére el tudnám képzelni Kit Haringtont. Kapna egy jó kis tetkót az arcára, egy világos kontaktlencsét, ki lenne vasalva a haja… Ha le tudná vetkőzni azt a jófiús attitűdöt, ami áthatja, egész hetyke kis Vishous lenne belőle. Ha még nőne vagy tíz centit, és magára kapna még egy kis tömeget is… Hm… Szavam nem lenne.
Ha a Hunnam-et gyorsan ejtjük, "hmm" lesz belőle
Viszont már eleve vicces abba belegondolni, hogy Momoan kívül egyik pasas se hozza a kétméteres magasságot, plusz a 120 kilós súlyt (izomban), szóval elég lenne őket egymás mellé állítani ahhoz, hogy dugába dőljön az egész elképzelés. Ha hozzá tesszük hogy Travis Fimmel kiköpött Hunnam bizonyos megvilágításban… na akkor mi derül ki? Na mi…? A z hogy a szőke, kék szemű morcos pasasokra bukom… És a beválogatott képekből mi derül ki? Az hogy nem csak a szőke, kék szemű morcos pasasokra bukom…
Van neki kardja...
Tulajdonképpen tök mindegy milyen a szeme, vagy a haja színe… legyen morcos, vademberes, és Lindácska már meg is van elégedve. Az a baj, hogy van egy elképzelésem a könyvek alapján arról, hogy melyik szereplő hogyan néz ki, de a valóságban nehezen találom meg azokat a sztárocskákat, akik pontosan beleillenének ebbe az elképzelésbe. Tiszta szerencse hogy nem vagyok olyan személy, akinek a casting a munkája… Van egy olyan sejtésem, hogy nem lennék kiemelkedő tehetség ezen a fronton.
Férjem amúgy azt az álláspontot képviseli, hogy inkább kevesebb nagy névvel, és több friss hússal állítaná össze a szereplőgárdát. Részben egyetértek vele, mivel ez kevesebb kötöttséget jelentene… nagyobb piacról lehetne válogatni…)

Annyira bele tudom magam élni ebbe a játékba… És mindig annyira el tudok szomorodni azon a tényen, hogy minden hülyeségből képesek filmet csinálni (lásd A szürke ötven árnyalata, amitől hascsikarodást tudok kapni…), bezzeg ebből a sorozatból nem…

(Mély sóhaj…)

El kell engednem ezt a filmes témát, különben soha nem jutok ennek a véleménynek a végére…

Itt pont nem látszik, de ennek a hímnek is van... khm... kardja




Na… akkor… hogy miért is tetszett nekem A király…

Nekem nem Wrath és Beth története a kedvencem. Ennek szerintem köze van ahhoz is, hogy az Ő történetük az első a sorban, a nyitány, és mint ilyen felvezetőként szolgál, megadja a keretet a folytatásoknak. Önmagában véve azonban egy kicsit laposka, amúgy teljesen érthető okokból – ha Ward minden információt beleerőltetett volna az első kötetbe, akkor az hosszabb lett volna, mint a Biblia. Étvágygerjesztőnek azonban tökéletes, olyan mint az előétel, és az aperitif együtt, csak éhesebb lesz tőle az ember. Nekem a sorozat úgy istenigazából Rhage-nél indult be – Ő a mai napig nagy l’amour -, V-nél pedig elérte az eddigi legnagyobb csúcsot. Tudom, jellemző rám, hogy pont a perverz vámpírnál élem meg a magam kis csúcsocskáját… A legnagyobb mélypont amúgy Paine és Phury története volt nálam. Félreértés ne essék, azokat a könyveket is szeretem, csak míg az összes többi részt már rojtosra olvastam, addig Phury, és Paine kitűnő állapotban pihengetnek a polcomon.

Elsősorban azért imádtam A királyt, mert engedett nosztalgiázni. Jó volt visszafordulni Beth-hez, és Wrath-hez, visszaidézni az első találkozásomat a sorozattal, újra elkapott ugyanaz a lelkesedés, amit az első kötet olvasásakor éreztem. Rájöttem, hogy bár tényleg nem ők a kedvenceim, de igenis szeretem őket, és hiányoztak, annak ellenére hogy jelen voltak minden egyes részben.

Jó volt olvasni ezt a kötetet, mert arra is rávilágított, hogy mennyi minden történt menet közben, és mennyire megváltoztak a körülmények a kezdetek óta, és hogy mennyire megváltoztak a karakterek is – legtöbbjük jó irányba. Kár hogy ebbe a részbe amúgy nem nagyon merülünk el, azon túl hogy Zsadist már elégedett apuka, aki szerint a rózsaszín nagyon jól áll a lányának. Illetve kapunk egy közvetett információt Thor-ról, akinek minden viszontagsága ellenére, az a véleménye a gyerekvállalásról, hogy amennyire ők elkötelezett férfi vámpírok üresek lennének a feleik nélkül, ugyanúgy a feleik is üresek lennének gyermektelenül. Ez a mondat olyan súlyos volt a könyvben, hogy bennem még a levegő is bent akadt amikor elolvastam – annak ellenére, hogy ez Wrath gondolatain keresztül tolmácsolódik el hozzánk, és nem párbeszédes formában. Mégis, az hogy ennek a gondolatnak a gazdája Thor, pont az a testvér, aki nem is akart gyermeket, és akinek a fele éppen várandósan lett gyilkosság áldozata, olyan jelentőséggel ruházza fel, mintha legalábbis kiabálnák a könyvben. Több ilyen részt el tudtam volna viselni. A dolog fonákja, hogy egy FTT-s könyvben amit leginkább hiányolok az pont az FTT. A Testvériség eredeti tagjai kicsit el lettek bújtatva. Jó lett volna egy kicsivel több V, egy kicsivel több Butch, egy kicsivel több Rhage (az Ő hiányát csak ezért tudom megbocsátani, mert a következő rész ismét róla fog szólni)… egy kicsivel több testvériség jó lett volna a történetbe. Szeretem én az újabb szereplőket is, de nekem nem ők jelentik a magot.

Még mázli amúgy, hogy Ward marha jól ért a tereléshez is. Olyan ez, mint amikor az ember úgy veszti el a szüzességét, hogy közben a fülcimpájába harapnak – ha szerencséje van akkor észre sem veszi, mert máshová fókuszál… Csak utólag jöttem rá arra, hogy mitől is van hiányérzetem. Míg olvastam a könyvet, addig lubickoltam a jóban, és fel sem merült bennem, hogy bármi bánatom is lenne, és ez semmi másnak nem tudható be csak annak, hogy a mellékszereplők is annyira érdekesek, hogy gond nélkül elvonják a figyelmet minden másról. Ott van például Assail… Igen, ismét egy drogos… Na de akkor is! Nekem kell az a pasas... is… Én könnyesre röhögtem magam a nagymama és Assail csörtéin. Egyszerűen imádom a kegyetlen gyilkos, és az előkelő úriember eme perfekt keveredését, ami ebben a fasziban fellelhető.

Aztán ott van még Saxton. Én annyira belelendültem a homoszexuális vámpírsztorikba, hogy nekem most már kell egy olyan is ami Saxton boldogságáról szól. Esküszöm ha élő személy lenne, és nem lenne végképp idegen pálya, én megvigasztalnám… Nem elég hogy szegényt korábban rommá verik, hogy a családja mondhatni teljesen kitagadta, hogy az apja gyűlöli, még ott van a viszonzatlan szerelme is Blay iránt… Ő az a karakter, akire most már nagyon ráférne némi pozitív fordulat. Megérdemelné.

Aztán ott van még Xcor… Hadd ne részletezzem. A vámpír, aki Wrath legnagyobb ellenlábasa, aki elkötelezi magát Layla-val, a kiválasztottal, aki nem mellesleg annak a Qhuinnek a gyermekével várandós, aki Blay szerelme… Tyűűű… Ezt ettől jobban nem is lehetett volna megkavarni… És pont ezért jó ez a történeti szál. Már annyira komplex, hogy az perverz gyönyört okoz. Nagyon kiváncsi vagyok, hogy velük mi fog történni a jövőben. És ha már humor… Xcor, és a ruhavásárlás… Hát én azon a jeleneten behaltam.

És nem utolsó sorban ott van Trez és Selena. Valamiért, és nem tudom rendesen megindokolni hogy miért, de engem ők foglalkoztatnak a legkevésbé. Nagyon tetszik az a konfliktus a kapcsolatukban, hogy Selena beteg, lassan mintha kővé akarna válni. Ez fantáziadús, és eleve megadja az alapot majd a későbbi sztorihoz, de… A fentebb vázolt Xcor-Layla-Blay-Wrath bonyodalomhoz viszonyítva az övék kicsit langymelegnek hat. Ettől függetlenül el fogom olvasni Az árnyékok c. könyvet is, ami pont a következő kötet, és ami pont Trezről, és iAm-ről szól… Csak egy kicsit nem értem… Miért pont ők lettek a következő kötet főszereplői? És ezután a The Beast jön majd, valamikor tavasszal (Lukács Andi fordításában, aminek én nagyon, de nagyon, de nagyon örülök, mert a jó könyv egy dolog, de a jó fordítás is nélkülözhetetlen, és amit Andi csinált az FTT-vel, az egyenesen zseniális, szóval én mélyen meghajolok Andi tudása, tapasztalata, és profizmusa előtt, és nem tudom csak boldogságosságomat kifejezni az ügyben, hogy bár jönnek mennek itt a kiadók, hol egyik, hol másik megy csődbe, az FTT, és vele Lukács Andi is örök. Maradjon is ez így!), ami Rhage-hez fog visszakanyarodni, és csak azután jön majd a The Chosen, amiben Layla lesz meg Xcor a főszereplő. Te jesszusatyamária… hogy fogom én ezt kivárni? Amúgy biztos jól van ez így, és biztos jól csinálta Ward, hogy így írta meg a történeteket… na de akkor is… hogy fogom én ezt kivárni?
(Elmondom, hogy fogom kivárni… Elolvasom Az árnyékokat, majd elolvasom a Bukott Angyalok sorozatból a Birtoklást, és a Halhatatlanságot, és ezután, vagy alatt elkezdem A Bourbon Királyait… dőzs lesz ecsém… dőzs lesz… úgy egy hétig…)

És hogy miért tetszett még jelen könyvünk…

Végre a gyermekvállalás kérdése, tényleg kérdésnek minősül. Végre, nem a habosbabos, cukormázas szirupot kapjuk a nyakunkba, hogy aki terhes, az kötelezően boldog kell hogy legyen, hogy a gyermekvállalás csupa móka és kacagás, hogy csak gyermekkel lehet teljes egy párkapcsolat, és hogy minden napsugaras és boldogságos… Végre egy olyan nézőpontot kapunk, ahol megjelennek a gyermek melletti érvek is, de megjelennek a gyermekvállalás elleni érvek is, mint ahogy az amúgy szerintem a normál életben is lenni szokott. Végre a főszereplők nem picipöttyöznek, meg nyavalyognak, hanem az első dühös kirohanásuk után elkezdenek törekedni arra hogy kompromisszumot kössenek. Aztamindenitneki! Értelmes felnőttekkel vagyunk körülvéve! Olyanokkal, akik nem csak hogy értik mit jelent a kompromisszum, de még alkalmazzák is. Akik odafigyelnek egymásra, akik megpróbálják átérezni, hogy a párjuk mit érezhet, akik megbeszélik a gondjaikat… Huh… Esküszöm, agyi síkon folyamatos orgazmusba fulladtam míg olvastam a könyvet, ezek miatt a jellemzők miatt. Komolyan mondom, hogy a kielégüléssel volt határos a megkönnyebbülésem, amiért végre nem idiótákról olvasok, idióta kontextusban, idióta reakciókkal… (Igen, elgondolkoztam azon, hogy lehet illene megfontolnom az idióta könyvek elhanyagolását, mert lassan kezdenek ártalmassá válni a mentális egészségemre nézve…) Én nagyon át tudtam érezni, mind Beth, mind Wrath álláspontját a gyermek kérdésének ügyében, és azért voltam képes könnyen azonosulni mindkettőjük dilemmájával mert – és most jön a következő sokk! – mindkettőjük logikusan (!!!!), és értelmesen (!!!!!) képes megindokolni (!!!!!) a saját fenntartását. (ORGAZMUS!!!!)

És akkor még egy kicsi…

Nagyon tetszett az ahogy Wrath kikecmereg a trónfosztásból. Wrath nem tipikus uralkodó, és pont emiatt válik nagyon jó uralkodóvá. Wrath ebben a könyvben ér érvbe. Itt illeszkedik bele a saját sorsába, itt találja meg azt az utat, ahol önmagát nem feladva méltóvá válik az őseihez, és itt hozza meg azokat a döntéseket, amivel nemhogy az apja szintjére emelkedik, de túl is szárnyalja azt. Wrath-ból a királyból, ebben a részben lesz igazi király. Komolyan mondom, amikor a könyv végén a gyermekével kint van az udvarom, és a „kezében tartja a jövőt”, én hajszál híján siratóasszonyokat megszégyenítő pityergésbe kezdtem… Mert ez annyira szép… És annyira kerek.

(Újabb mély sóhaj…)

Már párszor utaltam rá, de külön is szeretném kiemelni, Ward egyik legerősebb fegyverét: a humort. Írónőnknek nem kell a szomszédba mennie a szellemességért. Hihetetlen érzéke van ahhoz, hogy a legmorbidabb helyzetekben is bepöccintsen egy fricskát, amitől az ember bukfencet hány a kacagástól. Egyáltalán nem kiszámítható a humora, és pont ezért rendszeresen ütnek is a poénjai. Nem csak a párbeszédekben tud alkotni, hanem a karakterei belső gondolatainál is zsigerből osztogatja a mosolygásra alkalmas szófordulatokat. A sok nevetgélős rész közül kettőt szeretnék kiemelni, amiért külön hálás vagyok Ward-nak, mert nagyon egy húron pendül a véleményünk:

1, Iphone kontra Android… V szerint Steve Jobs minden gonosznak az atyja… Egyetértünk. Nem bírom megállni, hogy ne ollózak be ide párat a kedvenc iphone mémjeim közül...






2, Miley Cyrus poénok… Köszönöm istenem! Tudtam én hogy nem bennem van a hiba, amiért halálra irritál az a nő, lány… lény… mittudoménhogymi…! Akárhányszor megemlítik a nevét, mindig az ugrik be, ahogy azon a nagy golyón vonaglik meztelenül… És akárhányszor eszembe jut ez a kép, mindig meg akarom fejteni hogy ez a dolog vajon minek a metaforája… Nem jöttem még rá… Viszont… Most hogy Ward viccet csinált ebből a libából, legalább már ki lehet jelenteni, hogy lett a hölgyeménynek valami haszna is… A nagy golyón történő meztelen lovagláson kívül…

De meg lehet még említeni a Nyamvadt Macskát is, vagy Wrath látogatását Z-hez is.


Összegezve: megy a tíz pont csont nélkül, és azt öt csillag a Moly-on. És ez a pontozás már eleve önmagáért beszél, nem szorul a dolog hosszabb magyarázásra.
Share:

2017. október 19., csütörtök

Tahereh Mafi: Ne keress (Ne érints 2.) /2015/ és Ne félts (Ne érints 3.) /2015/

Szóval az úgy volt, hogy éppen benne voltam az üzemszünetem kellős közepén, amikor bent sétáltam párommal a városban. Én perfekt függő vagyok, ezt tudni kell rólam. Ha függök, azt teljes erőbedobással csinálom, és még büszke is vagyok rá. Példa: én és a kávé elválaszthatatlan párost alkotunk. Ha nincs kávém (olyan nincs, hogy ne legyen, de tételezzük fel, hogy mégis van…), akkor nem szabad a közelembe jönni. Aki dolgozott már valaha velem, vagy egy kicsit is ismer, az tudja, hogy bármerre megyek is, mindig van nálam kávé. A kávékat kismillió szempont szerint kategorizálom: munkahelyi kávé, pihi kávé, flancolós kávé (ez a pihi kávénak az egyik alkategóriája), mostrohannomkellvalahovádenézdittegykávézó kávé, tudomhogyéjfélmúltaludnomkénedenézdmárvanlefőzvekávé kávé, kávékávékávékávé kávé… satöbbi, satöbbi. Ahány féle-fajta kategóriám van, annyi féle kávéivási rituálém is van. A flancolós kávé például egy szent dolog. Azt csak akkor csináljuk, ha van rá időnk, mert a flancolós kávé megérdemli az odafigyelést, és azt hogy maximálisan kiélvezzük a gyönyört, amit nyújtani képes. A falncolós kávé mindig valamilyen egzotikus kávé: mogyorós, likőrös, kókuszos, vaníliás-szerecsendiós, csokis, japán, brazil, mexikói… (mindegy, csak ne Tchibo Family legyen…). Tetején a legtöbb esetben tejhab van, esetleg fahéj, vagy kakaó, és a legtöbb esteben barna cukorral az igazi.
Na már most… Egy ilyen kávé elkészítése (figyelembe véve hogy az ipari tejhabosítóm maximum egy decire kalkulált) valahol a fél óra és az örökkévalóság közt ingadozik. Ebből következik, hogy ha már ennyit kínlódik miatta az ember, akkor az a minimum, hogy úgy fogyassza már el, ahogy neki a legjobban esik (téli esték receptje: bögre, ocsmánykockáscsíkos sízokni, kinyúlt pihepuha pulóver, valami kellemes zene, és hangulatvilágításba burkolt hálószoba).
És hogy ezzel mire is akartam utalni… Nekem a kávé függőség. Ha nem ihatok, vagy ha nem úgy ihatom, ahogy akarom, akkor embert ölök. Kész passz.
De ugyanilyen függőség nálam az olvasás is.
Mi van akkor, ha egy függőt megpróbálsz lehozni a szerről? Hát akkor annak a szerencsétlen függőnek elvonási tünetei lesznek. Mi van akkor, ha az emberünk már egy ideje tiszta? Nem engeded az anyag közelébe.
Szóval ott tartottunk, hogy ballagunk bent a városban párommal, amikor is, azt mondja nekem a lelkem, hogy menjünk be egy könyvesboltba. Meg voltam győződve arról, hogy ez az ember teljesen készen van, frontális lebenypusztulása van, vagy nem tudom, de az holt biztos, hogy az ötletre adott arcidegbénulásos reakciómat le kellett volna fényképezni. Hát hülye ez? Alkoholistát akar kocsmába vinni…?
Kiderült: férjem teljesen komolyan gondolta minden szavát, én meg jó függő módjára, kb. 10 másodpercig bírtam tartani az ellenállásom.
Keserédes élmény volt bemenni a boltba. Ja, hogy ez is megjelent…? Az is megjelent…?
Fél szemmel azért néha rásandítottam, olykor-olykor a piacra, így például tudtam mikor jelent meg Ward legújabb könyve, vagy Cole-é, vagy Karen Rose-é… De ez nem volt több felszínes kapirgálásnál. Valószínűleg ezért lehetett, hogy Tahereh Mafi disztópiájának második, és harmadik kötete annyira szíven ütött. Ott álltam a könyvespolc előtt, a két könyv gerincét simogattam, és azon merengtem, hogy legutóbb, amikor Tahereh Mafi-t olvastam, akkor még az is kérdéses volt, hogy ki lesznek-e adva egyáltalán a folytatások. És most ott voltak előttem. Férjem hamarabb tudta, mint én, hogy könyv nélkül nem fogunk kilépni az ajtón. Mielőtt teljesen maga alá gyűrt volna a nosztalgia, rám tukmálta a két könyvet (nagyon kellett erőlködnie…), és én már repültem is, először ki a könyvesbolt ajtaján, majd haza, majd a Regenerációba, és Warnerhez, és Adamhez, és olyan lány vagyok, akit nem lehet megérinteni, és lázadó vagyok, és a képzelet hajója vagyok, amely elvész tudatom végtelen tengerében.



"Juliette elmenekült a Regenerációtól. Már nem vihetik véghez vele a tervüket, már nem használhatják fegyvernek. Most már szabadon szeretheti Adamet. Ám Juliette sosem szabadul meg attól, hogy érintése halálos. És Warnertől sem szabadult meg, aki ádázul keresi őt. Juliette-et a múltja kísérti, a jövőjétől pedig retteg; tudja, hogy olyan döntéseket kell hoznia, amelyek megváltoztatják az egész életét. Olyan döntéseket, amelyekkel választania kell a szíve, és Adam élete között."
Megjelenés éve: 2015
Kiadó: Gabo
Ára: 2490 Ft - plusz mínusz pár százas

"Már semmi sem lesz olyan, mint volt. 
Omega Pont sorsa ismeretlen. Mindenki, akit Juliette ismert, valószínűleg halott. A háborúnak talán már azelőtt vége lett, hogy igazán elkezdődött volna. 
Juliette az egyetlen, aki a Regeneráció útjában áll. Tudja, ha ő életben marad, a Regeneráció nem élhet. 
Ám ahhoz, hogy legyőzze a Regenerációt és a férfit, aki kis híján megölte őt, Juliette-nek segítségre van szüksége valakitől, akiről sosem gondolta, hogy megbízhat benne. Warnertől. És miközben a közös ellenség legyőzésén munkálkodnak, Juliette rájön, hogy minden, amit tudni vélt – Warnerről, a saját képességeiről, sőt Adamről is –, téves volt."
Kiadás éve: 2015
Kiadó: Gabo
Ára: 2490 Ft - plusz mínusz pár százas





A Ne érints egyike volt a legjobb disztópiás könyvélményeimnek. Tahereh Mafi írói stílusa nagyon megfogott, nagyon tetszett az első rész szerkezete, a rövid, lényegre törő mondatok, lenyűgözött a frissessége, a lendülete, az eredetisége. Karakterei jól meg lettek formálva, és még a történet is elég logikusra sikerült. Egyetlen bánatom volt csupán, méghozzá az, hogy az erős indulás után a sztori befordul az X-Men utcájába, és… hát ott is marad. Végig. Bizonyítandó, hogy nincs új a nap alatt.
De úgy voltam vele, hogy a könyvnek bőven több az előnye, mint a hátránya, így nem volt kérdéses, hogy el fogom olvasni a folytatásokat is.
Valahol nagyon örülök annak, hogy a második, és a harmadik kötet egyszerre szereztem be, és gyors egymásutánban olvastam el, mert ha a megjelenések sorrendjében azonnal lecsaptam volna rájuk, akkor lett volna nem egy feszült hetem, amikor épp a két kötet közt vergődöm. Mert ahogy ez a második kötet véget ér… na de erről majd később.

Teljesen meglepő módon a második kötet onnan folytatódik, ahonnan az első véget ér. Újragondolt X-Men csoportunk a világ szemétől elrejtve, egy földalatti bunkerban éli szokványosnak nem mondható életét. Juliette sokszor roskad maga alá – többször mint az kényelmes volna -, de legalább teljes beleéléssel lelkizik, amiért respect – hölgyeményünk sem szereti a félmunkát. És akkor van még itt képességkontroll, meg barátkozósdi, még egy kis lelkizés, szerelmi dilemma, megint egy kis hiszti a képességek körül…

Megmondom mi hiányzik de nagyon a második kötet első feléből: Warner.
Nélküle a könyv olyan, mint a fűszer nélküli chips. Mint a vakaró, vagy mint a papír. Íztelen, jellegtelen, unalmas.

Nem tudom mennyiben volt tudatos az írónő részéről, hogy így építette fel a történetet, de el kell ismernem profi munka – már ha az idegekkel való játszadozásról van szó. Warner karaktere annyira szélsőséges az első kötetben, annyira – jobb kifejezés híján – pszichopata, és annyira lebilincselő, hogy az már ott egyértelművé válik, hogy alappillére lesz a folytatásoknak is, akár így, akár úgy. Szóval az ember lánya a kezébe veszi a második kötet, szomjazza Warnert már az első laptól… csakhogy nem kapja meg. Még egy kicsit sem. Nem… még egy hangyányira sem. Persze meg van említve hogy ott korzózik a bunker környékén, de ennyi. Nincs ló, kapsz szamarat, oszt viszontlátás!
Vagyis hát, még szamarat sem, mert Adam is eltűnik, mint szürke szamár ködben, mert neki is van dilemmája…

Ha tudom a második kötet elején, hogy mi is lesz majd a történet vége, akkor birkatürelemmel olvastam volna végig. De így, hogy szigorúan tartottam magam a lapok sorrendjéhez, azt kell mondjam a második kötet első fele egy vegytiszta idegbaj volt.
Megbarátkoztam azzal a ténnyel, hogy nincs Warner, van Adam. Adam nem rossz fiú, csak olyan mint a chips fűszerek nélkül (lásd fentebb). Olyan kis kedveske a lelkem. Nem él vissza a helyzettel, felelősségtudó, kitartó – sablonos, átlagos, szürke, Warnerhez képest annyira hétköznapi hogy az már égbekiáltó. De legalább ott van, még ha ritkán is, de legalább jelen van…
Képzelhetitek a döbbenetemet, amikor kiderül, hogy Adam mégsem annyira ellenálló Juliette energiavámpírságával szemben, mint azt addig hittük. Akkora a szerelem a két fiatal közt, hogy csoda hogy a lapok nem kapnak spontán öngyulladást tőle, és ezt a földöntúli románcot az írónőnk fogja és kikapja a kezünkből, majd egy laza rántással cafatokra tépi - szinte hallom ahogy közben gonoszul kacag.
Jó, tudom, Juliette és Warner közt már az első kötetben elindul valami, de a második kötet első felében a Warner-Juliette románc annyira abszurd gondolat még, hogy az ember nem is nagyon veszi számításba.

Miután drága írónőnk jóvoltából átmenetileg két románc közé csücsülünk, jön a szenvedős fázis. Juliette szenved, amiért el kell engednie Adamet, amiért nem tudja használni rendesen az erejét, amiért nem tud barátkozni, amiért olyan szerencsétlen amilyen szerencsétlen. Adam szenved, amiért Juliette szenved, meg azért is, mert Juliette elengedi, mikor amúgy neki esze ágában sem lenne menni… A többiek azért szenvednek, mert hőseink szenvednek, mi olvasók meg azért szenvedünk, mert ennyi szenvedés mellett az volna a csoda ha mi nem szenvednénk.

De aztán megjelenik Warner, a történet pedig merészen felfelé ívelő pályát vesz. A srác a könyv katalizátora. Meglátásai, stílusa, egyenessége, stratégiai érzéke, esze - és még tudnám sorolni – képezik a történet tengelyét. Olyan szereplő aki a józanság hangján szól akkor is, amikor mindenki más éppen a csillámpónis tündérvilágban leledzik. Előre megmondja, miért kudarc a tervük, hogy mi fog történni, következetesen kitart a véleménye mellett, és rendre igaza is van. Stabil karakter, olyan, akibe akaratlanul is el kezd bízni az olvasó, és el is kezdi csodálni is, annak ellenére, hogy szinte a történet kétharmadáig úgy tudjuk hogy gyilkos, és kegyetlen. Persze, az idealizálási kényszer miatt fel kell menteni a végén a bűnei alól, és glóriát kell vonni a feje köré (ez az a passzus, ami nélkül én totálisan jól meglettem volna – az én idealizáslási kényszerem mindenféle öklendezés nélkül képes befogadni egy árnyalatnyi kis gonoszságot), hogy könnyebben emészthetővé váljon. Motivációi világosak, az önállósága pedig egyenesen felüdülés, egy-két másik szereplő önállótlanságával szemben. Egy szereplő van, akinek a stabilitása és komplexitása Warner-hez mérhető, ez pedig Kenji. Sajnálom, hogy az Ő karakterébe nem mélyed el még jobban az írónő.

Szóval, a Warner-Juliette féle románc így utólag visszagondolva elkerülhetetlen, csak ezt az olvasó nem kezdi magában tudatosítani csak a második kötet végén - bár még ekkor is marad nem kevés kétség. A frontális fordulás a harmadik kötetben történik meg, ráadásul elég kegyetlenül. Írónőnk nagyon ügyesen egyensúlyoz: egyik kezével Adam-et löki egyre lentebb - a srác Juliette felé intézett szavai minden jóérzésű emberből visszatetszést váltanak ki -, másik kezével pedig Warnert emeli fel - lépésről lépésre enged egyre mélyebbre bennünket a srác sáncai mögé, és minél többet tudunk meg róla, annál jobban belopja magát a szívünkbe. Észre sem veszi az olvasó, és a könyv ütemével párhuzamosan ábrándul ki Adamből, és szeret bele Warnerbe.

Én pedig csak egyszerűen élveztem az utazást Warnerhez...

A történetről:

Mindent összegezve ki lehet jelenteni: túl sok újdonságot nem hordoz a sztori. Elnyomó hatalom ellen küzdő fiatalok, egy lerobbant jövőben, ahol már nincs semmi remény, hogy aztán kiderüljön, hogy mégis van még remény.
Viszont igényesen összerakott történet, ami következetesen építkezik, kerüli a brutális butaságot, és a logikátlanságot. Szóval maximálisan élvezhető. Helyenként még izgalmas is, ami csak növeli az értékét. Az egyetlen bánatom csak az X-Men-es felhang, de ez lehet hogy csak az én ficakom – éltes korom miatt hadd engedtessék meg nekem ez kis hiszti (én még olvastam X-Men-es képregényt…).
A történet tördelése is nagyon jó – ha az ember gyors egymásutánban olvassa el a második, és harmadik kötetet. Mert a második kötet vége olyan, mint a magasra feldobott labda, ami nem hajlandó leesni. Minden függőben marad, mindenhol csupa, csupa kérdőjel… Csak ezért nem szenvedtem ezt meg, mert ahogy bezártam a második kötetet, már fel is csaptam a harmadikat.
Éééés a harmadik kötet vége is hasonló… Mármint… Milyen vég ez már kérem szépen? Mi ez az „ugye tudod, hogy most az egész világ ránk fog támadni?” dolog itt a hajrában?
Első reakció: lássuk, lássuk!
Második reakció (és ez volt az idegesítőbb): most miért kellett ez? Így most tovább fogom gondolni az egészet, és a racionális énem úgy ki fogja nyírni a szereplőket a nagy távoli háborúban mint a sicc. Ennyit az idealizált románcról, és a jó mindig győz a gonosz felett bölcsességekről…

Juliette…

Juliette egy nagyon érdekes karakter. Az első könyvben nagyon megkedveltem, mert elég mély, és elég erős is. Van bátorság benne, nem is kevés, és még a józanság sem idegen tőle… Így a második kötet Juliette-je kész csalódás volt a számomra, legalábbis eleinte. Még szerencse, hogy Kenji egy-két fejmosása után, és Warner ráhatása miatt hölgyeményünk seperc alatt összeszedi magát, mert ha végig megtartotta volna önsajnálós attitűdjét, hát én megtéptem volna magam…

Összegezve:


A trilógia jó. Ha be kellene sorolnom a disztópikus trilógiák közé valahová, úgy hogy a történet egészét nézzük, és nem csak 1-1 kötet, akkor én azt mondanám, hogy bőven elfér Collins trilógiája mellett – esetleg kicsit alatta az X-Men-es áthallás miatt.


Értékelés: 9 pont

Következő vélemény: Penelope Ward: Stepbrother dearest - Legdrágább mostohabátyám
Várható megjelenés: 10.21 - 10.22
Share:

2015. június 12., péntek

Kresley Cole: Méreghercegnő (Az Arkánum Krónikák 1.) /2014/

Kérjetek és megadatik...
Az előző bejegyzésemben hangosan arról panaszkodtam hogy hiányoznak nekem a pararománcban jeleskedő írónők, akik közt ott szerepel Kresley Cole is, a Halhatatlanok alkonyat után sorozat kapcsán. Nem kerülte el mindent látó szememet ennek a könyvnek a megjelenése, bár azt nem állíthatom, hogy nagy hirtelen nem lettem lányos zavarban tőle. A helyzet a következő...
Az írónővel meglehetősen kalandosan indult a kapcsolatom. A pár évvel ezelőtt lezajlott pararomantikus dömping az én figyelmemet nem Cole-ra terelte kezdetben. Rugalmas embernek tartom ugyan magam, de a fent említett sorozatról már csak a fülszövegek alapján is kiderül, hogy a kötetek a pararomantikus paranormálisai, határozott hangsúllyal a PARÁN. Mert az addig oké, amikor vannak vámpírok, meg vannak démonok, meg vannak angyalok - három különböző írónőtől, három különböző könyvben. De amikor egy sorozaton belül dobálózni kezdünk vámpírokkal, démonokkal, valkűrökkel, lidércekkel, boszorkányokkal - és még lehetne sorolni -, akik még ráadásul versengenek is egymással, és fajtájukon belül is vannak belőlük ilyenek, meg olyanok, mert az egyik füstté válik, a másik meg vörössé, az egyiknek szarva van, a másiknak hegyes füle... Hát kérem szépen, akkor az ember rugalmasnak hitt elméje is megakad egy pillanatra, mondván hogy ácsi... És felszökken a kérdés: vajon tényleg befogadóképes vagyok én egy ennyire, de ennyire szokatlan világra? Bátornak is tartom ám magam, mégsem voltam annyira bátor, hogy azonmód fejest ugorjak Kresley Cole pararomantikus sorozatába. Helyette mindenki mást elolvastam, akiket kevésbé láttam szélsőségesnek. Mai napig tartom azt az álláspontom, hogy a kezdeti fenntartásom, és vonakodásom megalapozott volt. Merthogy... A könyvpiacon van egy tendencia - majdnem minden piacra nagy általánosságban is elmondható -, ami a következő: miután megszületik valami formabontóan új, és friss valami, szinte azonnal megjelenik annak kismillió követője is. Az alap ugyanaz, érezhető a termékek közt a párhuzam, csak esetleg máshogy vannak tálalva, díszítve, cizellálva. Ami ezután törvényszerűen bekövetkezik: mivel azért minden eredetit követő termék törekszik arra hogy megalkossa a saját újdonságát, így az ötlettár elkezd megcsappanni, minél több a követő, annál nagyobb az esélye annak, hogy az ember lánya valami otromba nagy baromságba fog botlani... Mivel az emberi elme felfogását szem előtt tartva már minden használható ötlet elkelt, felhasználásra került, így már csak a rendkívüli maradhat esetleg bent a pályán. És a rendkívülibe, úgy hogy az pozitívan is hasson, rémesen nehéz beletrafálni. Az esetek többségében a végeredmény inkább lesz harsány, ostoba, és ordenáré. Könyvet viszont nem lehet megítélni csak a borítója alapján, így az ember lánya ott állhat egy kötet fölött mélázva, sokáig ízlelgetve a tényt, hogy a fifty-fifty, az bizony, fifty-fifty fog maradni... Vagy jó lesz az a könyv, vagy sem. Analitikus típus lévén, én azért a környezeti hatásokat is bevonom általában a képbe, és elkezdek azokkal is súlyozgatni. Például: mennyire vagyunk benne az adott termék aktuális hisztijében? Még csak az első hullámnál, vagy már a lecsengésnél tartunk? Értelemszerűen a lecsengés felé haladva, annak nő az esélye, hogy az adott könyv inkább lesz tucat, mint eredeti... Aztán van a gagyifigyelő reflex. Nem tudom hogy ez mennyire általános tulajdonság az embereknél, de nekem - minden szerénység nélkül állítva -, meglehetősen jól működik. Mondjuk volt is edzve eleget. Tudni kell, hogy a gagyifigyelő reflex egy amúgy jól programozható érzék. Valahol olyan, mint egy jól megírt számítógépes rutin. Minél több adatot kap, annál jobban tud reagálni. Fejleszthető, első indulását követően minden tapasztalatból levonja a megfelelő konzekvenciákat, amiket fel is használ a későbbiekben, így tehát intelligensnek is tekinthető. Minden paraméterre kiterjed a figyelme... Könyvek esetében, olyanokra kell mondjuk gondolni, mint hogy melyik kiadó adta ki a művet, milyen a könyv külseje, megjelenése, ki fordította, mennyire népszerű, mennyire figyelemfelkeltő a fülszöveg... Óóóó a fülszöveg! A gagyifigyelő reflexnek külön adatbázisa van a fülszövegek elbíráslásához. Ha az embernél a szem a lélek tükre, akkor a könyvnél a fülszöveg a... Hmm... Ezt lehet hogy nem gondoltam át eléggé... Legyen mondjuk a kapu. Nagyon nem mindegy hogy most egy omladozó, málló, roggyant valami, amibe épp hogy csak hálni jár a lélek, vagy egy borostyánnal körbefuttatott öntöttvas csoda... Az előbbin nem szívesen halad át az ember, míg a másodikon áhítattal sétál keresztül. A fülszöveg megszerkesztése, nyelvezete, figyelemirányítása nagyon meghatározó, mert az az első komolyabb benyomás ami az olvasót éri - közvetlenül a vizuális aktus után, ami a könyv borítójával történik. A jó fülszövegek hívogatnak, csábítanak, piszkálnak... Huncutok. Kacérok. Ha egy fülszöveg igénytelen, összecsapott, vagy trendinek akar látszani, de fogalmazásában nem alapos, emiatt fals, akkor a többi esetlegesen beérkezett adatot is kielemezve, a mérleg nyelve inkább az elutasítás, mintsem a megvásárlás felé fog billenni. Mert amilyen a mosdó...
Úgy látszik ma közhelyes napom van.
Mondjuk azt hangsúlyoznám, hogy nem minden múlik a fülszövegen. A gagyifigyelő reflexnek ez csak egy része. Az hogy minden paramétert számításba véve, végül hol fog landolni a könyv, az egy nagyon komplex rendszeren múlik. És akkor is csak százalékos arányt vetít elő. De ha eleget van használva ez a képesség, akkor az idő múltával, igazán pontosan fog tudni működni.
Szégyen-nem szégyen, de a gagyifigyelő reflexem Cole praromantikus sorozatánál totális csődöt mondott. Míg Ward esetében, és Singh esetében egy szemernyi kétségem sem támadt arról, hogy a megvásárolandó könyv jó, addig Cole esetében megrekedtem azon a bizonyos fifty-fiftyn. És onnan se előre, se hátra... De a gondviselés elintézte helyettem a dolgot. Kifogytam Wardból, és társaiból, és gyilkolni tudtam volna még egy kis paranormálitásért, így azt mondtam üsse kavics... Megvesszük. Nem mondom, hogy nem féltem, amikor felütöttem az első kötetet. Aztán volt egy gyönyörű másfél hetem, amíg elolvastam az összes addig megjelent részt. És kicsattanóan boldog voltam! Ami nálam ritka...
Aztán megint összezavartak engem. Az írónő is, meg a kiadó is. Mert a sorozat mellett megjelent Cole egy másik sorozata is, a MacCarrick fivérek. Amiben skótok vannak... És ennyi. Meg abroncsos szoknya, meg konvenciók... Meg a skótok. Én pedig nem vagyok az a nagy kosztümös/romantikus könyvimádó. Szoktam olvasni olyanokat is, és van néhány szívemnek nagyon is kedves írónőm ebben a kategóriában, de azért álljunk meg egy ásóhajításnyira... Vámpírok, meg lidércek után, meg megbűvölt ereklyék után, nincs semmi más? Csak a skótok? Persze hogy megint nem tudtam eldönteni, hogy akkor most mi van. Mert van itt egy másik törvényszerűség is: az hogy egy író egy témában kiemelkedő, az nem fogja determinálni, hogy minden témában az lesz. Szóval a skótok felett is üdültem egy darabig. Aztán megunva saját döntésképtelenségemet, kihasználva egy átmeneti elmezavaromat, félig tudatosan megvettem a könyveket. És magam sem hittem el, hogy Cole képes volt ezen a kategórián belül is szórakoztatót, és igényeset alkotni. Azóta persze már imádom a skótokat... (Figyelmeztetés magamnak: attól hogy vannak könyvek amiben skótok vannak, az még nem jelenti azt hogy minden könyv jó, amiben skótok vannak.)
Így lettem én Kresley Cole munkásságának a csodálója. Teljesen jól el is voltam azzal a biztos tudattal, hogy kiismertem az írónőt, és ezáltal méretre szabott keretek közé illesztettem... Én elégedett voltam, az analitikus hajlamom nyugodt volt, az univerzum egyensúlya pedig a természet törvényeinek megfelelően működött. És akkor jött ez a könyv... El bírjátok képzelni, ahogy lassan hazafelé andalogva egy téli, rideg estén, a könyvesbolt kirakatából rám kacsint ez a mű? Majdnem elsétáltam mellette, mert a borítója annyira jellegzetesen tinisztoris, és vörös pöttyös, hogy az már valami égbekiáltó... Aztán megláttam a nevet. Megtorpantam... Aztán jött a MIVAN? - fázis... Van új Kresley Cole könyv? Vagyis... Öööö... Akkor most van új Kresley Cole könyv? Persze utcai andalgás, otthon, család, tűzhely, szerető férj, mind elfelejt, ajtó nyit, boltba be... A következő megtorpanásom a fülszöveg után történt, mert bárhogy is akartam meggyőzni magam az ellenkezőjéről, bármilyen perspektívából is néztem a könyvet, ez bizony egy tinisztori volt... Igen, az a fajta, amiben van némi hókuszpókusz, meg némi románc, meg TINÉDZSEREK, akinek TINÉDZSERPROBLÉMÁIK vannak...! És akkor még ott a jó öreg apokalipszis, mint kihagyhatatlan tényező... Ami nekem ebből lejött: Kresley Cole írt egy olyan könyvet, ami egy nem hétköznapi szituációban, nem hétköznapi képességeken keresztül mutatja be az amúgy hétköznapi tinik felnőtté válásának válságát, és nehézségeit, az önmegismerés kátyúit. És ez azért nem volt jó pont, mert az ilyen típusú könyvek mindegyike erről szól, és amúgy is, a skótok, meg a vámpírok után, most hogyan jönnek ide a tinik? Ki érti ezt a világot? Már megint miért billent meg a világ természetes rendje? Nagy dühömben, márcsakazértis alapon, megvettem a könyvet... És itthon ültem felette pár hónapot. Aztán tegnapelőtt belekezdtem...


"A tizenhat éves Evangeline Evie Greene irigylésre méltó életet él mígnem rémisztő hallucinációi támadnak. Amikor egy apokaliptikus esemény megtizedeli louisianai szülővárosának lakosságát, megölve mindenkit, akit szeret, Evie rájön, hogy a hallucinációk voltaképpen a jövőre vonatkozó látomások voltak amelyek továbbra sem szűntek meg. Az életéért küzdő és válaszok után kutató lány kénytelen segítséget kérni a lápvidék rossz oldalán élő osztálytársától, Jack Deveaux-tól. De egyedül egyikre sem képes.

A meglehetősen hosszú bűnlajstrommal rendelkező Jack, a maga komisz vigyorával és kirívó viselkedésével, nem olyan fiú, akivel Evie barátkozni szokott. Bár egyszer már gúnyt űzött Evie-ból és mindabból, amit képvisel, Jack most mégis vállalja, hogy megvédi a lányt. Evie tudja, hogy nem bízhat feltétel nélkül a fiúban, de vajon képes lesz neki ellenállni, ha egyszer letörli a képéről azt a komisz vigyort?"

Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalak száma: 474
Ára: 2999 Ft



Az alapok...

Totálisan meglepő módon, van egy tinink, Evie (Evangeline - gyönyörű név), aki teljesen addig élvezte a gondtalan gazdag fiatalok életét, míg el nem kezdett hangokat hallani, és ezáltal be nem sétált a pszichotikus skizofrén elmebaj pompázatos világába. Míg a barátai a nyári szünidőt infantilizmusuk kiteljesítésével ütötték el, addig hősnőnk a sárga laposok közt leszedálva próbálta visszanyerni elméje épségét. Evidens: Evie nem őrült, nincs neki semmi baja, azon fölül hogy egy tarot kártyalap élő megfelelője, olyan képességekkel, amiket ide nekem is de azonnal, és aki a világvége utáni utolsó játszmában Császárnőként kell hogy megvívjon a Halállal. Na? Elég Cole-os, nem? Na de haladjunk csak sorjában...

A könyv szerkezeti felépítése nagyon jó. Az apokalipszis után kezdődik, egy elmeroggyant fazon szemszögén keresztül E/3-ban, aki arra használja fel a világvégét, hogy kísérletezik, teszi mindezt fiatal lányokon, akiket étellel, és vízzel beédesget az aktuális házába, hogy aztán a létező legrosszabb dolgokat tegye meg velük, míg meg nem halnak. Idilli. Evie is a hálójába kerül... Gondoljuk mi. Becsalogatja magához ártatlan hősnőnket, akit megetet, némi kábítószerrel felturbózott ennivalóval, és arra kéri, hogy meséljen magáról. És itt kezdjük el visszarepülve az időben Evie szemszögén át látni a történéseket. A könyv felénél még egyszer visszaugrunk a jelenbe, majd megint Evie szemszöge következik teljesen a történet végéig, ahol a szálak összefutnak. Ez azért hatásos így, mert kapunk egy csipetnyi ízelítőt már a legelején abból, hogy hová tartunk, aztán éles váltásban visszarepülünk a kezdeti, számunkra is átlagos hétköznapig, hogy aztán onnan majd fokozatosan eljussunk a totális pusztulásba. Ha mondhatok ilyet, egyenesen remegtem a gyönyörtől, amiért ez így lett felépítve. Annyi disztópia után, ahol soha nem magát az eseményt láttuk, éltük meg, hanem annak már csak a következményeit, az hogy Cole ezt így bevállalta, végigvezette, elismerésre méltó. Így folyamatában ismerjük meg a dolgokat, a következményekkel is fokozatosan szembesülünk, az pedig csak a végén kristályosodik ki, hogy mi is az igazi cél. Ezt nevezem én szerkezetnek. Merthogy itt van szerkezet, aminek még van lekövethető logikája is.

Visszakanyarodva a szereplőkhöz...

Szóval Evie elkezdi az újabb évet az iskolában a menő pasija oldalán, a menő kocsijukban, a menő barátaival... Mégsem érzi magát otthonosan. Telve van kételyekkel, feszültséggel, ráadásul a rémálmai, a látomásai, és a hangok újra kísérteni kezdik. Nem akarja elveszteni a pozícióját, önmagát, és az akkor fontosnak vélt dolgait, így titkolózik mindenki előtt. Kétségbe van esve, bár önuralma minden morzsáját mozgósítja, hogy ez ne látszódjon meg rajta.
Megint csak, alig soha elő nem fordult mozzanatként, a sulijába új diákok érkeznek, akik sem nem gazdagok, sem nem kedvesek, sem nem barátkozós típusúak, és még cajunok is. Naná, hogy ez egyikük magas is, meg jóképű is, és még pimasz is, és erős is, és minden aminek lennie kell ahhoz, hogy a nők térde tíz mérföldes körzetben már csak az illatának az árnyékától is megroggyanjon. Jönnek az ellentétek, amik vonzzák ugyan egymást, de jelenleg még éppen inkább taszítják...
Ebben a szakaszban, amíg el nem jön a teljes pusztulás, nem nagyon ismertem fel Cole-t a saját írásában. Jól megírt ez a rész is, de mivel egy kedves 16 éves, magát dilisnek tekintő hölgyike a szócsövünk, aki minden tekintetben olyan ártatlan, mint a frissen esett hó, így írónőnk megszokott csípős humora, leginkább sehol nincs...

Jack... Kétségkívül van a srácban potenciál, de érezhetően fiatal még. Míg Cole eddigi összes főhőse szilárd, morgó, tesztoszterontúltengéses alfa volt, addig Jack még csak alfácska, aki hajlamos csapongani, és hisztizni. Azért szórakoztatott nagyon a románcuk, mert felidézte ugyan bennem a saját fiatalságomat, de eszembe is juttatta velem, hogy én már érett (hah!), felnőtt (persze, persze) nő (ez legalább stimmel) vagyok, és hogy felnőttként, egy-egy általuk megélt helyzetben én most hogyan reagálnék. Vicces volt. És ami rossz hír Jack számára, hogy ha én lettem volna, felnőtt fejjel, egyszer-egyszer Evie helyében, akkor jól meg lett volna rángatva, és fel lett volna képelve... Verbálisan. Na jó... Lehet hogy olykor-olykor gyakorlatban is.

És akkor ide nekem az Apokalipszist...

A Villanás... A mindent elsöprő vég, ami egyben kezdete is a szokásos jó és rossz közötti küzdelemnek, amit jelenleg tarot kártyalapokat megszemélyesítő rendkívüli képességekkel rendelkező fiatalok vívnak meg. Ne aggódjatok... Nekem is zavaros volt. Merthogy az is.

Megpróbálom röviden összefoglalni... (enyhe spoiler veszély!)

A Villanás leginkább egy erőteljes napkitörésnek tudható be. Evie látomásai sok esetben furcsák, nem ebben az időben játszódók, vagy meseszerűek, lovagként megjelenő Halállal, és kivont karddal, meg ilyenekkel. A hang a fejében állandóan a tarot kártyák szimbólumait sorolja. Az Alkimista, a Halál, az Íjász, a Bolond, és így tovább... És akkor itt van még Evie azon képessége is, hogy amikor csak akar virágba tud borulni... Az akaratával teremt mag nélkül növényeket, amik mérgezőek is lehetnek, és olyan indákat amik akár egy házat is játszi könnyedséggel roppantanak ketté. Ja igen... Eveinek karmai is vannak. Meg gyorsan regenerálódik... Nagyon szuperhősösben nyomja a kiscsaj...
21 Arkánum van a tarotban, ami 21 különös képességgel rendelkező tinit jelent a valóságban, akiknek játszaniuk kell. Az életükkel. Addig kell vadászniuk egymásra, amíg csak egy nem marad belőlük. Igen, itt egy kicsit átmentünk hegylakósba...
De ahhoz hogy egyáltalán odáig eljusson a sztori, először szövetségek születnek, hogy a nagyobb egységekbe verbuválódott csapatok, kisebb csapatokra tudják egymást ritkítani. De idáig az első kötet nem jut el, csak mintegy előre vetíti ezt. Mondom... Zavaros...
És még mindig a világvége...
A fenti helyzet mondhatni pocsék... De írónőnk szerint nem elég pocsék, mert teremtett még ide nekünk egy-két akadályt. Miután az emberiség tetemes része kihal, és a társadalmi rend, mint fogalom, megszűnik, megjelennek a rabszolga-kereskedők... A piaci kereslethez mérten relatíve kevés nő maradt életben, ezt ellensúlyozandó, abból a kevésből is magántulajdon, és/vagy cserealap válik. Ez eddig tiszta...
Mivel a Föld kiég, így megsülnek az állatok is végleg, meg a növényzet is, meg a víz is elpárolog... És akkor mi jelenik meg? Hát a kannibalizmus! Oké... 
Akkor összesítem: vannak a Arkánumok, vannak a rabszolga-kereskedők, és vannak a kannibálok. Eddig.
De mint a viccben: van másik!
Azok akik nem éreztek késztetést a rabszolgapiaci karrierre, és/vagy nem voltak hajlandók megenni felebarátjuk lábszárát, milíciákba verődtek. Kezdetben nem voltak rosszak, de most azok, mert lett egy új tábornokuk, akinek semmi nem szent...
És nem, még nincs vége a sornak...
A Villanást követően néhány - elég sok, úgy majdnem mindenki - ember alkalmazkodván az új környezethez, enyhén kifordult önmagából. Belőlük lettek a zsákosok. Emberi nyelvre lefordítva, ők amolyan szellemzombivámpír kombóvá váltak...
Szellemek, mert sóval kell dobálni őket... Azt valamiért nem szeretik.
Vámpírok, mert - egyszerű -, vért isznak.
Zombik, mert úgy néznek ki, és nincs öntudatuk.
Na kérem, ezt tessék felülüberelni!
Bevallom őszintén, hogy a könyv nagyjából felénél, amikor az elsivatagosodott tájon kutatnak víz, és benzin után, és a felsoroltak közül színre lép néhány rossz arcú fickó, hát én úgy érzetem magam, mintha a Mad Max legújabb részébe csöppentem volna. Hogy aztán két oldallal később már a Resident Evil-ben lehessek...
És amikor itt tartottam akkor fogtam is bizony elég erősen a fejem, hogy te jó isten, ebből mi lesz...? És tudjátok mit? Cole kivágta magát. A könyv végére minden szépen rendeződik, egyértelművé válik, és a lezárás is pont jó... Az már más kérdés, hogy így visszaolvasva a fentebbi soraimat, csak olyan kifejezések jutnak az eszembe, mint az ökörség, a hülyeség, meg az ostobaság. De ebben rejlik Kresley Cole szépsége. Az legabszurdabbat is képes úgy kínálni, úgy eladni, hogy olvasás közben egyszerűen nem tűnik fel, hogy mennyire abszurd is azaz abszurd.
Ami még szintén tetszett, hogy ahogy hősnőnk egyre inkább megtalálja önmagát, ahogy egyre erősebb lesz, úgy jelenik meg fokozatosan az írónő általam ismert, és kedvelt csípős humora is. A végén már le sem tagadhatná Cole, hogy ez az Ő könyve. Minden kuszasága, minden hihetetlensége, és minden logikai bakija ellenére (honnan van szemcsés, letisztított házi só, ha minden elégett, és az óceánok elpárologtak?), én imádtam ezt a történetet. Ismét egy új oldaláról ismertem meg az írónőt, és most sem sikerült csalódnom benne. Természetesen a korábbi könyvei egy hangyányit azért közelebb állnak a szívemhez, mint ez, de ez nem azért van, mert ez a könyve esetleg gyengébbre sikerült, hanem csak azért, mert én az alfákat kedvelem, nem az alfácskákat, marha rég volt már az amikor én szűz voltam, és az ártatlanságom is jócskán megkopott már, így lelkileg nem olyan könnyű nekem már átvenni ezt a fonalat.

Értékelés: 8 pont
Share: