Sue Fortin: Sister, Sister /2017/

A thriller, avagy a lélektani krimi – ahogy anyám szokta volt emlegetni – szívemnek egyik igen erős kategóriája. Van nekem ez az idegbajom, hogy mindenre logikus és lekövethető magyarázatokat keresek, még az olyan dolgokra is, amikre nincsenek is ilyen magyarázatok, így számomra egy jól felépített thriller igazi agyi csemegét jelent. A thriller könyvek/filmek egyik alapja, hogy az elkövető motivációját boncolgatja, személyiségének defektjeit tárja fel, és próbálja azokat az indoklásain keresztül érthetővé tenni. Itt két eset szokott nagy átlagban megesni:

1, az elkövetőnek olyan súlyos traumája van a múltban, amit nem képes feldolgozni, és így kisiklik, belső feszültségét kényszeresen gyilkosságokban kezdi levezetni;

2, az elkövető nem rendelkezik a múltjában semmi rendkívülivel, egyszerűen csak olyannak született, aki képtelen az együttérzésre, és a normális emberi érzelmekre, szociopata, esetleg pszichopata (vagy más mentálhigiénés betegségben szenved), és ez szadista jelleggel párosul – itt jegyezném meg, hogy nem minden emberből lesz sorozatgyilkos, akinek mentális rendellenessége van, érdekesség például, hogy egyes kutatások szerint nem ritka hogy a legjobb orvosok szociopata személyiségjegyekkel rendelkeznek, ezzel cáfolandó azt, hogy a jó orvos egyik feltétele az együttérzés képessége. Persze ezzel megint nem azt állítom, hogy a jó orvos akkor jó orvos, ha nem érez együtt a páciensével, szimplán csak arra kívánok utalni, hogy azon orvosok akik első ránézésre ridegebbnek hatnak, még lehetnek nagyon jó szakemberek, mert esetükben pont az lesz a profizmusunk alapja, hogy minden érzelmi dilemma nélkül képesek a problémamegoldásra fókuszálni. Szerény szubjektív véleményem pedig csak annyi, hogy én nem várom el az orvosomtól a babusgatást, nálam lehet nyugodtan nyersnek lenni, mert majd a családom babusgat, Ő pedig a legjobb tudását hozva inkább csak gyógyítson meg.

Én a thriller könyvek/filmek közül – a fentiek fényében szerintem most már egyértelmű – azokat preferálom jobban, amikben sorozatgyilkosok, vagy többszörös emberölések szerepelnek. Ezen a kategórián belül, annak fényében hogy most mennyire a karakterábrázoláson van a hangsúly, megint csak két kategóriát tartok nyilván:

1, a könyv alapja az elkövető személyiségének részletes boncolgatása, tetteinek miértjeire próbál válaszokat kreálni (értelemszerűen ez akkor kivitelezhető, ha az elkövetőnek van múltja, amire a motivációit építeni lehet);

2, a könyv alapja a bűncselekmény brutalitása, rendkívülisége, ami már eleve felkelti a figyelmet, és eleve megtermeti a hangulatot is – itt nem feltétlenül szükséges hogy az elkövető motivációi agyon legyenek indokolva, itt minden probléma nélkül belefér, hogy a gyilkosunk azért öl így, mert:

a, szexuálisan aberrált, és ebben a gyilkolási formában éli ki a perverzióját;

b, pszichopata-szadista, akinek mondjuk a hatalom érzete jelent kielégülést;

c, valamilyen egyéb mentális problémával küzd, ami számára jól megindokolható módon vezet az általa elkövetett gyilkosságokhoz – mivel az emberi elme rendkívüli, így annak a működési rendellenességei is rendkívüliek lehetnek, lehet például valaki sorozatgyilkos paranoia miatt is, vagy ott van a pszichológiai körökben még mindig vitát képező disszociatív személyiségzavar is.

Ezek a kategóriák szubjektív rendezési elven alapulnak, nem ritka, hogy egy film vagy könyv ötvözi ezeket, csak vagy az egyik, vagy a másik rész egy kicsit hangsúlyosabb a történetben. Én személy szerint azokat a sztorikat kedvelem jobban, ahol nem feltétlenül kapok mindenre magyarázatot, ahol elgondolkozhatom a miérteken, és/vagy morális krízisbe hajszolhatom magam, amit amúgy szeretek a kínlódásig duzzasztani. Akinek volt már mentálhigiénés problémákkal küzdő ismerőse, vagy rokona, az kicsit talán jobban át tudja érezni, mennyire nagyon bonyolultak lehetnek ezek a kórképek, és bár eszemben sincs amellett érvelni, hogy egyes valós sorozatgyilkosok tettei miért elfogadhatóak (mert nem elfogadhatóak), a tudományokba vetett hitem, és szeretetem mégis azt az álláspontot képviseli, hogy a beteg embereknek gyógymódra lenne szükségük – persze az volna a legoptimálisabb ha a gyógymód még azelőtt alkalmazható lenne, mielőtt az instabil elkövető életében katalizátorként megjelenik valami, ami miatt mészárlásba kezd. Ezzel persze egy nagyon komoly probléma van: bár a tudomány ma már sokkal többet tud az elme működéséről, mint pár évtizeddel korábban tudott, mégsem találhatunk a legtöbb agyat érintő betegségre végleges gyógymódot, ennek oka pedig az, hogy az agy a legkomplexebb, legösszetettebb, legbonyolultabb szervünk, így annak orvoslása is a legnehezebb kihívások egyike. A legtöbb mentálhigiénés problémát tünetileg tudjuk kezelni gyógyszerekkel – ami már eleve hatalmas segítség azoknak akik ilyen betegségekben szenvednek -, ritkább esetben műtétekkel javíthatók az életkörülmények, de sajnos az orvostudomány jelenlegi fejlettsége mellett, a legtöbb elmebetegség véglegesen nem kezelhető, nem olyanok mint a nátha, amire ha bekapunk néhány szem antibiotikumot, akkor már rendben is vagyunk. Megint csak személyes megjegyzésem: bízom abban, hogy az orvostudomány fejlődésével itt is születni fognak majd jobb és hatékonyabb megoldások, mert nem minden elmebetegség jár együtt gyilkos hajlammal (sőt!), vagy akár értelmi fogyatékossággal, és nagyon sokan nagyon örülnének annak (nem csak a betegek, hanem azok rokonai, szerettei is), ha olyan kezelésben részesülnének, ami az életkörülményeiket normalizálhatja – utalok itt például arra, hogy a skizofréniára alkalmazott gyógyszerek egy része elég erős tompító hatással bír, így bár a betegséget kezeli, sajnos kemény mellékhatásai is vannak.

És igen… így szokott nálam elindulni a végtelenített morális vita magammal, hogy vajon mennyire az egyén felelőssége saját tette, ha az agyi működésében ez a tette, amúgy jól megindokolható, és ráadásul zavar van az illető fejében a jó, és rossz értelmezését illetően. Ebbe a kis végtelenített örvénybe most nem kívánok elmélyedni, mert se vége se hossza nincs a témának, elég annyi, hogy ezzel a kérdéssel hosszú évek óta foglalkoznak pszichológusok is, illetve a bíróságok is, és jelenleg sincs (és szerintem ebben a kérdésben nem is lesz, és nem is lehet) olyan célirány meghatározva, ami egyértelműen megadná, hogyan is kell kezelni az ilyen eseteket – a vallási kérdéseket (amik szintén felszínre szoktak ilyenkor kerülni) pedig még csak meg sem említeném.

A lényeg, hogy vagy azért, mert mániám megérteni a dolgokat, illetve önmagamat, vagy azért mert van közvetlen tapasztalatom az elmebetegséget illetően (nem, nem én vagyok elmebeteg a szó orvosi értelmezését illetően), már tinikorom óta lelkesen boncolgatom a mentálhigiénés bajokat, elolvasok velük kapcsolatban bármit ami a kezeim közé kerül, és igen, most vagy sajnos vagy nem, de a rendkívül szélsőséges esetek, legyenek azok bármilyen bizarrok, kiemelten vonzzák az érdeklődésemet. Így én nem egy életrajzi könyvet olvastam el sorozatgyilkosokról – Dahmer, Ted Bundy, Gacy, Ridgway -, és nem egy dokumentumfilmet néztem meg a témával kapcsolatban. És valószínűleg ezért szeretem a thrillert is, mint műfajt – itt megjegyezném, hogy eme kategóriában is vannak ám elvárásaim, így ritkán tudnak lenyűgözni (már ha ebben a kontextusban ez a megfelelő jelző). Mivel a thriller egyik feladata a lélektan boncolgatása, így egy jól megírt, vagy vászonra vitt történet nálam csak újabb lehetőség a gondolkodásra, ami mint tudjuk nekem az első számú hobbim.

Alice: Gyönyörű, kedves, manipulativ, hazug. 

Clare: Intelligens, lojális, paranoiás, féltékeny 

Clare úgy gondolja, Alice egy manipulatív hazudozó, aki el akarja rabolni tőle az életét. 

Alice úgy gondolja, Claire féltékeny, amiért hosszú idő után újra felbukkant, és a családjukban elfoglalt helye miatt. 

Egyikük igazat mond. Másikuk egy megszállott őrült. Két testvér. Egy igazság

Sue Fortin páratlanul izgalmas a pszichológiai thrillereiben soha nem tudhatod mi lesz a következő lépés.

Kiadó: Álomgyár

Kiadás éve: 2017

Oldalak száma: 398

Ára: 3499 Ft

Kicsit furcsa, de ha kedvenc történeteket kellene megjelölnöm, akkor nem rögtön könyvek jutnak az eszembe thriller tekintetében, hanem inkább filmek. Ezt is meg tudom indokolni miért… Vegyük azt az esetet amikor a sztori alapja a gyilkosságok brutalitásában rejlik. Bár nem kicsi a fantáziám, esetemben ha olvasom azokat a gyilkosságokat, akkor kevésbé kavarnak fel, mint mondjuk ha látom őket. Példának okáért ott van rögtön a Hetedik c. film (rögtön ennek a kategóriának az egyik csúcsa). Annak a filmnek a rendezése, a képi világa, a hangulata, és még a szereplők is, annyira remekbe lettek szabva, hogy egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy olvasva jobban tudna hatni a közönségre. Vagy ott van példának okáért a Harcosok klubja (ha már disszociatív személyiségzavar). De meg lehetne említeni a Legbelső félelem című filmet is, vagy az örök klasszikust, A bárányok hallgatnak-ot. Ezen filmek mindegyike a kategória magas csúcsa – ha esetleg valaki nem látta volna valamelyiket, akkor az gyorsan pótolja.

Könyvek tekintetében, nem hiszem hogy nagyon nagy titkot árulok el, ha azt mondom hogy Karen Rose könyvei nálam ott vannak az élmezőnyben, illetve van egy olyan könyv ami nagyon nagy kedvencem, ez pedig Martina Cole Szatírja. És itt említeném meg Gillian Flynn Holtodiglanját is, amivel rögtön át is lépünk a thriller kategória egy másik alfajába, azon könyvek, vagy filmek csoportjába, ahol vagy nincs egyáltalán gyilkosság, vagy jó ha egy gyilkosság található bennük, és a sztori alapja az az adott körülmény lélektani és/vagy pszichológiai vonzataiban, annak részletes leírásában rejlik. Itt rögtön tudok még két másik példát is hozni könyvben, és filmben is, az egyik az S. J. Watson: Mielőtt elalszom c. könyve – aminek a filmes megfelelője kis hazánkban a nagyon fantáziadús Amnézia címet kapta (angolul a film címe megegyezik a könyv címével) -, a másik pedig a Paula Hawkins: A lány a vonaton c. műve, aminek véletlenül filmes formában is ugyanez lett a címe. A Holtodiglan mind könyvben, mint filmben fantasztikus volt – szerény megítélésem szerint a film még kicsit jobb is lett, mint a könyv (ha valaki eddig még nem látta, akkor az pótolja), a másik kettő a maga kategóriájában mind könyvben, mind filmben élvezhető volt, és szórakoztató, de egyik sem társult nálam hűha élménnyel – A lány a vonaton esetében a könyv jobb volt, mint a film.

És hogy most miért is emlegettem fel ezeket a sztorikat? Hát azért mert jelen könyvünk, nem a sorozatgyilkosos thrillerek kategóriáját erősíti, hanem ez utóbbi típus tartományát, tehát itt a könyv egyedisége nem abban rejlik, hogy véres gyilkosságok özönét zúdítja az olvasóra, hanem abban, hogy az adott áldozat szemén keresztül a lélektani nyomást részletezi, amit az adott szituáció eredményez.

Mit kell tudni az ilyen jellegű könyvekről nagy általánosságban? Az első, és legfontosabb jellemzője az ilyen típusú, jól megírt könyveknek, hogy lassúak, mondhatni, helyenként vontatottnak hatnak. Mivel a cselekmény nem a legpörgőbb, a hangsúly inkább az érzelmi, pszichológiai állapotokra tevődik, így azon olvasók számára akik inkább alciófixáltak, ezen könyvek akár lehetnek unalmasak is.

És ha már jó könyv… Az ilyen thrillerek esetében nem árt az eredeti(bbnek ható) ötlet. A Mielőtt elalszom c. könyvben a hősnőnek sérült a rövid és hosszú távú memóriája is, így minden nap úgy kel föl, hogy nem tudja hol van, és mindenki idegen számára – elég hátrányos szituáció. A lány a vonaton esetében az alapgondolat az – minden reggel a vonatról nézem azt a nőt, magam sem tudom megindokolni normálisan hogy miért – ami izgalmas. A Holtodiglan egy ízig, vérig thriller, ahol semmi nem az aminek látszik, és a szépsége abban rejlik, hogy az olvasó most már aztán ha beledöglik is, de tudni akarja, hogy mi a fene történik itt, és hogy vajon ki is az igazi rosszfiú…

Jelen esetünkben a történet alapja egy évtízedek óta nem látott nővér hirtelen felbukkanása, ami amúgy nem rossz gondolat, csak volt már rá precedens más köntösben (örökbefogadott lány esete, akinek a megjelenése kenterbe vágja a családi békét – itt jut eszembe az a film aminek az a címe hogy Az árva (2009), ezt is tudom ajánlani megnézésre -, vagy egy idegen befurakodása a csendes hétköznapokba – Egyedülálló nő megosztaná (könyv és film) -, vagy amikor a gyermekkel vannak komoly bajok – A jófiú film (1993) -, és lehetne még sorolni…). Persze korábban is mondtam már, és ez azóta sem változott, hogy az eredeti ötlet ugyan jó ha van, de nem feltétel, ha a kivitelezés, amúgy remek.

És itt jön a harmadik sarkalatos pont: a thriller akkor profi, ha jól van felépítve. Itt sok esetben nagyon kell ügyelni arra, hogy mikor milyen információt ad át az író az olvasónak, és nagyon oda kell figyelni a karakterábrázolásra is. Ha ebből a kettőből valamelyik, vagy mindkettő bukik, akkor a sztori slampos lesz, könnyen kikövetkeztethetővé válik, és/vagy nem lesz szinkronban a történet a jellemmel aki köré épül. Mondanom sem kell, hogy ha idáig eljutunk, akkor az a könyv nem lesz élvezhető.

Bevallom férfiasan, eleinte tartottam ettől a könyvtől. Elég vegyes visszajelzéseket kapott, és mint fentebb is említettem, nekem itt is vannak elvárásaim, azt meg szerintem említenem sem szükséges, hogy a kritikus fajtám eleve rendkívül könnyen kiakad, ha valami nem klappol az elképzeléseimnek megfelelően. Szóval, annak ellenére, hogy nem szeretek előre ítélkezni, volt bennem egy erős tartás. Mondjuk ez lehet hogy annak is betudható, hogy nincs már sok új a nap alatt, így bármennyire is vágyik a lelkem a klisék mellőzésére, lassan kijelenthető, hogy olyan nincs, hogy egy könyvben ne legyen klisé (igyekszem megszokni ezt a gondolatot).

Ha nagyon gyorsan összegeznem kellene akkor azt kellene mondanom, hogy a félelmem kissé túlzó volt, mert amúgy a könyv – és ezzel engem is meglepett – kifejezetten szórakoztatóra sikeredett.

És ami furcsa…

Thrillerhez képes a Sister, Sister egy meglehetősen lineáris mű. Sőt, olyannyira lineáris, hogy én már egy kicsit át is toltam magamban az egyszerűbb krimi kategóriába, merthogy amúgy ha a történéseket vesszük, akkor inkább minősül annak, mint thrillernek. Thrillerré azért válik, mert E/1-ben íródott, és így egy személy érzelmi kavalkádját követhetjük nyomon, aki nem más, mint az a hölgyemény, aki sok évnyi nélkülözés után visszakapja a testvérét. Akinek évek teltek el úgy az életéből, hogy azon tanakodott hová tűnhetett szeretett húga, és aki már kis milliószor elképzelte, milyen lesz ha újra találkozni fognak, és aki aztán azzal kényszerül szembesülni, hogy az elképzelés és a valóság nincsenek szinkronban, sőt, ettől jobban el sem térhetnek, és aki nem kicsi érzelmi krízisbe kerül azért, mert nem úgy reagál a testvére jelenlétére, ahogyan szerinte kellene neki. Majd ahogy egyre inkább eldurvul a helyzet, egyre jobban meghasad, és feldarálódik saját érzelmei közt, mivel nem tudja, hogy most tényleg baj van a húgával, vagy csak a féltékenység, és helyzetük szokatlansága az, ami a kellemetlen érzéseit szüli? Aztán eljön a fordulópont, ahol már nem az a kérdés, hogy a húga bajt okoz-e, hanem az hogy hogyan fog hősnőnk kilábalni ebből az egészből, mivel addigra a családja is ellene fordul, viselkedését irracionálisnak, és túlzónak tartják.

És hogy mi is a furcsa…

Pont emiatt a lineárissága miatt tetszett meg a könyv, és pont emiatt a lineárissága miatt vesztett is nálam nem egy pontot. Az, hogy ennyire egyszerű a cselekmény, sajnos determinálja azt is, hogy könnyen kikövetkeztethetővé válik a vége. Ami nem lenne nagy baj, ha a pszichológiai része kellően ki lenne domborítva. Viszont itt a pszichológiai, érzelmi rész hullámzóan jelenik meg, van amikor nagyon jól eltalálja az írónő a dolgokat, van amikor disszonánsnak hat a hősnő érzelmi parádéja. Így tulajdonképpen kicsit olyan érzés a könyvet olvasni, mint két szék közül a földre ülni. Ha a végén nagyobb csavart rakott volna bele, valamit amire nem lehet számítani, akkor ez a probléma meg lett volna oldva, vagy ha az érzelmi, pszichológiai ábrázolás rétegesebb lett volna, akkor szintén meg lett volna oldva a helyzet, de így az a pohár egy kicsit szerintem inkább félig üres, mint félig teli.

Aztán… a mellékszereplők reakciói is esetenként kicsit hiteltelenek. Van egy rész, ahol a férj által festett portré szétszabdalásra kerül, és férjuram rögtön a feleségét gyanúsítja meg a tettel – aki egyébként a hősnőnk. Bárhogyan is nézzük, a nagy hirtelen hazatelepült hugica, ha vérrokon, ha nem, jelen körülmények közt egy idegen. Bármennyire is aranyos, meg cukimuki, akkor is egy idegen. A feleséged azonban a feleséged, hosszú évek óta. Amit én elvártam volna: némi fenntartás azzal kapcsolatban hogy ki tette tönkre a festményemet, még akkor is, ha az asszonnyal az előző este összebalhéztunk. Illetve ezt a fenntartást elvártam volna minden egyéb esetben, amikor felvetem, hogy a húgommal nincs minden teljesen rendben. És azért vártam volna el, mert még nem kaptam elég mély kidolgozást arra, hogy miért is hisz a családom jobban egy idegennek, mint nekem. Érintőlegesen kapunk némi információt arra vonatkozóan, hogy hősnőnk néha nem volt a legstabilabb érzelmileg, de könyörgöm kinek nincsenek olykor nehéz szakaszai? Ez még nem jelenti egyenes ágon azt, hogy biztosan Ő túlozza el a dolgokat, mert nem képes megbirkózni a testvére hirtelen megjelenésévél. Illetve, igen, még ha be is hülyülök, akkor is van nekem egy olyan teljesen naiv ideám, hogy a férjem inkább az én szavaimnak adjon hitelt, ne egy vadidegen szavának. Ezt az írónő megkísérli megindokolni azzal, hogy pasasunknak hízeleg a fiatalabb lány vonzalma, de mivel ezzel párhuzamosan beidealizálja hősnőnk és hősünk házasságát, így rögtön le is lövi az ebben rejlő potenciákat, mivel ha olyannyira ideális az a házasság, akkor apjok nem fog félrelépni, és így még ha valahol vonzódik is a tesóhoz, azt egy laza csuklómozdulattal le is fogja zárni, és ha ide eljutunk, márpedig eljutunk, akkor a féltékenységi szál megtorpedózásra kerül. Az édesanya reakciói sincsenek helyenként szinkronban azzal, amivel korábban megismertet minket az írónő, de itt legalább ezt el lehet fogadni, hisz a szülői szeretet elfogult, és ha belegondolunk egy olyan anya érzelmi állapotába aki sok év nélkülözés után visszakapja a másik lányát, a részrehajlás már nem is tűnik annyira hihetetlennek, vagy szokatlannak.

Szóval tetszett az alapelgondolás egyszerűsége, mert a kevesebb néha több, de hiányzott nekem e mellé a részletesebb karakterábrázolás.

És nagyjából ez a legnagyobb hibája a történetnek. A feszültséget jól építi fel az írónő, a történet maga következetes, szépen lépésről, lépésre halad, nem csapong. Fogalmazásában egyszerű, párbeszédes, nagyjából kijelenthető, hogy olvasatja magát.

Tetszett azért is, mert képes játszani az érzelmekkel, gond nélkül feléleszti a dühöt is, és az unszimpátiát is – ez utóbbit nálam sikerült hősnőnk vonatkozásában is felkelteni, és az azért volt jó, mert szerintem a könyv egyik tudatos célja ez volt. Illetve ami miatt még megfogott, hogy sikerült belehajszolnia egy kisebb morális válságba is, aminek az alapja a családon belüli titkok voltak, illetve az a komoly kérdéskör, melynek címe: miért is nem szerencsés egy házasságon belül hazudozni? (Ez utóbbi kérdés egy szép kis tovább gondolást is eredményezett esetemben, a könyv lezárását követően, kiegészítve azzal a bölcs megállapítással, hogy a hazug embert hamarabb utolérni, mint a sánta kutyát, illetve azzal, hogy a hazugságokra előbb-utóbb úgyis fény derül…)

Persze, van jobb könyv is ebben a kategóriában, de olvastam ettől már sokkal rosszabbat is. Ezt a könyvet olyanoknak tudom ajánlani, akik szeretnének megismerkedni közelebbről ezzel a kategóriával – felvezetésnek tökéletes. A keményvonalas thriller kedvelőknek, kikapcsolódás gyanánt tudom javasolni, amikor vágynak valamire ami kicsit krimi, kicsit thriller, de nem akarnak eljutni a totális elborzadás szintjéig, ilyen alkalomra szintén azt tudom mondani, hogy nagyszerű választás lehet.

És akkor még egy kis off így a végére, csak azért mert ez most a könyvtől függetlenül eszembe jutott a filmek kapcsán. Az elmúlt pár év egyik legjobb thriller élménye nekem a vásznon a Hush című 2016-os film volt. Alapja egy süket írónő, aki az erdő közepén éldegél, és éppen legújabb könyvét írogatja, amikor arra vetődik egy sorozatgyilkos, aki meg akarja ölni. Az egész sztori egy este alatt játszódik, és azért keltette fel az érdeklődésemet, mert mivel főhősnőnk süket, így nem hall… Ez elég nagy hátrány, ha éppen vadásznak rád.

Trailer:

Értékelés: 6 pont

Tovább

Levia Anne: A múlt ára /2014/

Azzal nyitnám a soraimat, hogy sűrű elnézéskérésemet tolmácsolnám felétek Kedves Olvasóim! Mind magánéleti, mind egyéb fronton bekövetkezett kisebb, nagyobb zökkenőim eredményeként az utóbbi hónapokban nem volt lehetőségem foglalkozni a bloggal, illetve a könyvolvasással, és az írással sem. Nagyon sajnálom, hogy így alakult, és azon vagyok, hogy mihamarabb újra csatasorba állhassak. Csak bízni tudok abban, hogy az erőfeszítéseimet megkoronázandó, nagyon hamar újra itt leszek majd Veletek, és hogy sikerül majd újabb szórakoztató véleményekkel megszépítenem a napjaitokat. A folyamatban lévő Addison és Tanner sztori sincs elfelejtve, amint az agyam helyrebillen, és újra képes leszek elmerülni kis romantikus kalandjukban, be is fogom fejezni. Hiszem, hogy erre sem kell majd újabb hónapokat várni.

Addig is, amíg én szorgalmasan azzal szórakoztatom magam, hogy kiskanállal lapátolom az élet produkálta trutyit magam körül (de lett volna más kifejezés is a trutyi helyett, ami alkalmazni tudtam volna...), lenne itt egy könyv, amit ajánlanék figyelmetekbe.

Abban a szerencsében részesültem, még tavaly év végén, hogy egy hazai író első könyvének értékelésére fel lettem kérve. Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy mély hálámat fejezzem ki Levia Anne felé, aki birkatürelemmel viseltetett irántam, és minden zokszó nélkül kivárta, hogy alig két hónap alatt elolvassam a könyvét, és megírjam róla a véleményemet. Nagyon köszönöm  a kedvességedet, és a kitartásodat! Nem tudom szavakba önteni, mennyire hálás vagyok Neked!

Az írónővel interjú is készült, amit itt olvashattok.

És akkor térjünk is rá jelen bejegyzés lényegi részére.

"Mit tennél, ha egy nap arra ébrednél, hogy mindent elvesztettél?

Ködbe vesztek az emlékek, oda lett a múltad. Nem tudod kik a barátaid és kik az ellenségeid.

Carolinát, az ismert újságírót, súlyos autóbalesete után cserbenhagyjak. A kórházban emlékek nélkül ébred – mostantól csak az ösztöneire hallgathat. Üldözik, élete veszélyben van, és csak egy valakire számíthat. Vajon visszaszerezhető minden, vagy a szerelem is az emlékekkel együtt veszett el örökre?

Minden feltörő emléke keserédes, és veszelyes irányba űzi. A remény hajtja, hogy mindez a küzdelem megéri.

Levia Anne páratlanul izgalmas romantikus krimije az újrakezdésről, a kitartásról, a reményről, a hűségről, a szerelemről és az igaz barátságról szól, egy olyan korban, amikor ezek a szavak már nem sokat jelentenek."

Kiadó: Álomgyár kiadó

Oldalak száma: 224

Ára: 2790 Ft

Gondolom vannak köztetek olyanok, akik szoktak sorozatokat nézni. Na nem az olyan brazil szappanoperás, agyrémes, "Ricardo, így meg úgy szeretlek, de a testvéred apjának, a fivérének az unokaöccse a férjem, és bár a gyermekem az nem az övé, hanem a tiéd, a család miatt nem lehetünk egymáséi... mert megölted a nagyanyám fivérének gyermekének az unokahúgát" típusra gondolok itt, hanem az igényesebb fajta CBS, NBC, AMC és társaik által forgalmazott sorozatokra. Aki figyelemmel kíséri az amerikai csatornák termését, az tudhatja, hogy ezen adók nagyon széles spektrumon termelnek. Vannak családi drámáik, politikai drámáik, sci-fi, horror és egyéb termékeik, és igen nagyon nagy a verseny is köztük. Ami majd minden csatorna esetében előfordul az a krimi. Mert a krimi jó, a krimi majd mindenkinek elnyeri a tetszését, és meg lehet közelíteni ezt a kategóriát kismillió szemszögből. Lehet komoly életszagú krimit forgatni, lehet kicsit viccesebb krimit készíteni, és lehet olyan krimit is alkotni, ami egy kicsit természetfeletti. Részemről teljesen mindegy melyik témakörben történik az adott sorozat realizálása, én mindegyikre vevő vagyok. És hogy ez most hogy is jön ide...

Ha A múlt árát valamelyik sorozathoz hasonlítanom kellene, akkor azt mondanám, hogy kicsit olyan mint a Mentalista, vagy mondjuk a Forever - ami amúgy egy éppen első évadját élő kis szösszenet, és nekem nagyon elnyerte a tetszésemet. Ezekre a sorozatokra nagyjából az jellemző, hogy lendületesek, nem lelkiznek mindent agyon - bár néha azért egy kis lelki válságot belecsempésznek a szálakba -, és hogy mindegyikben van romantika - mert mint tudjuk anélkül nem történet egy történet. Kikapcsolódásnak mindegyik tökéletes, mert maximálisan ellátja azt a feladatot, amire rendeltetett - kirángat a hétköznapok világából, és amíg nézzük őket, addig maximális szórakozást is nyújtanak. Nem lehet őket abbahagyni, mert amikor kell viccesek, amikor kell érzelmesek, és van bennük vér. Ergo, az én kis szentháromságomat csont nélkül teljesítik.

Levis Anne története ugyanezt az elméletet követi.

Carolina, az újságíró, úgy ébred egy kórházban, hogy nincsenek emlékei, nem tudja mi történt vele, és egy biztos kiindulási pontja van, méghozzá az, hogy marha zűrös egy életet élhetett, mert olyan alvilági figurák keresik fel, akiktől józan ember sikítva menekül. Nem tudja ki a barát, ki az ellenség, és seperc alatt fenyegetések tömegével kell megbirkóznia. Aztán innentől a dolgok lavinaszerű sebességgel beindulnak, esély sincs a mély lelki traumák feldolgozására, mert az információk peregve cserélik egymást, csak győzze főhősünk az agyával követni is őket. Megjelenik Rossz Fiú NO.1, majd alig pár oldallal később megjelenik Részben Rossz Fiú NO.1, akinek leghűbb barátja Rossz Fiú NO.2 - és akiről a sztori végére kiderül, hogy inkább csak Részben Rossz Fiú NO.2. Dilemmák hadával kell szembesülnünk párkapcsolati fronton is, hiszen már az első pár oldal után teljes a zavar, hogy hősnőnk a sok hím közül melyiknek mikor adta oda magát, ha egyáltalán odaadta magát - mivel Carolina sem tudja mi a helyzet, így mi sem, ha tisztán akarunk látni, akkor hölgyikénk tempóját követve kell a történeti gubancokat szépen, lépésről lépésre kioldanunk. És míg a cselekmények a maguk természeti rendjét követve haladnak amerre haladnak, vissza-visszatekintéseket is kapunk, amikor főszereplőnk elméje életre kel, és felszabadít néhány emléket. És akkor még nem esett szó, a szélvészkisasszony hugicáról, aki egy hurrikán kecsességével robban be a történetbe...

Szóval mit nem lehet a sztori olvasása közben tenni? Unatkozni. Számomra nagyon kellemes élményt nyújtott a könyv olvasása, mert nem a drámára épít, egy céliránya van csupán, szórakoztatni, és ezt teljesíti is. Van benne románc, a karakterek vonzóak - főleg a férfiak -, van benne izgalom, vannak benne banditák, és van benne humor... És ettől több nem is kell. Nem közvetít véresen komoly konklúziókat, nem késztet végtelen ciklusú agymenésbe, egyszerűen csak ott van, és kikapcsol. És ez az én kicsit jelenleg háborgó elmémnek így tökéletes is volt.

De még mielőtt azt hinnénk, hogy a nagy válságomban agylágyulást kaptam, azért lenne egy-két, nem túl drasztikus, ám de mégis észrevételem.

A történet elején hirtelen túl sok szereplő kerül megmozgatásra, és ettől helyenként zsúfoltnak hat (Adam, Michael a két Ortega az ügyész az FBI-os)... Pocsék névmemóriámnak köszönhetően rendre össze akartam keverni Adamet meg Michaelt - két átlagos név, és amikor Michael megjelenik, hirtelen összezavarodtam, hogy akkor most ki is az aki már (kicsi spoiler) meghalt? Ez az átmeneti zűrzavar persze a a történet előrehaladtával feloszlik, és a kép lassan letisztul, de az első információhullám számomra egy kicsit tempósra sikeredett. Elgondolkoztam azon, hogy lehet hogy ez tudatos volt az írónő részéről, hisz csak egy amnéziás hősnő a főszereplő, és hát belegondolva magunkat egy hasonló szituációba, azt kell mondjam, vélhetően mi is csak kapkodnánk a fejünket, hogy akkor most mi is van...

Carolina személyisége kedvelhető, karakán mivolta ellensúlyozza a történet lendületét, ettől függetlenül helyenként egy kicsivel több dráma el fért volna a sztoriban... Mondjuk itt feszül némi ellentmondás, mert ha megkapta volna azt a leheletnyivel több lelki nyavalygást a történet íve, kétségbeesést, és összezavarodottságot, akkor azáltal Carolina rengeteget vesztett volna az erejéből, szóval ezért úgy vagyok vele, hogy így is rendben valónak találom a művet.

Ettől több "problémát" felsorakoztatni nem tudok.

A stílus jó, ahol kell humoros, a karakterek kedvelhetők (főleg a húg, meg a gaz bérgyilkos - róluk annyit kell tudni, hogy nem fognak eltűnni, tervben van a folytatás is, de erről többet megtudhattok az interjúból), a visszamerengések/emlékképek/felvillanások ábrázolása jól beintegrált.

Összességében kijelenthető, hogy alapvetően jó könyvről beszélünk. Ha figyelembe vesszük, hogy ez az első könyve az írónőnek, akkor pedig pláne. Azon napokra javasolt, amikor egyszerű kikapcsolódásra vágyunk, semmi másra csak szórakozásra.

Értékelés: 7 pont

Tovább

Darynda Jones: Első sírhant /2013/

Szóval voltak itt már vámpírok, angyalok, démonok és sok minden más is, de a Halál angyaláról még nem nagyon regéltek nekünk kedves íróink (regéltek már, csak legfeljebb nem így, nem ebben a formában...), és nem is én lennék én, ha nem cuppannék rá egy ilyen jellegű irományra. A könyv már megjelent egy ideje, én mégis hosszú hónapokig kerülgettem. Vonakodásom oka abban keresendő, hogy habár imádom a pararomantikus irodalmat, ott is voltak ám kisiklások szép számmal, és egy-két jól irányzott pofára esés után már óvatos lesz az ember... Átfogalmazva: gyáva voltam. Bevártam míg beérkezik néhány értékelés a könyvről, mert kezdtem már egy kicsit bosszús lenni amiatt, hogy komoly ezreseket dobálok ki az ablakon, emészthetetlen, minden ízében rossz, és komolytalan könyvekre. Meglepő módon ez a könyv a legtöbb helyen jó kritikát kapott, én pedig nagyon hamar eljutottam odáig, hogy ellentmondva a fenntartásaimnak, fejest ugrottam ennek a remeknek a megszerzésébe. És de jól is tettem ezt!

"Charley Davidson nyomozónő már 5 évesen beszélt a halottakkal. Sőt, az is megesett, hogy a halottak kértek tőle egy-egy apró szívességet, mint például igazságszolgáltatást a gyilkosaiknak. Charley azonban nagy árat fizet a képességéért, álmában ugyanis egy titokzatos idegen akarja megkaparintani magának a testét.

Szexi és fordulatos, humoros és kemény, paranormális-romantikus detektívregény, J.R. Ward, a Megsebzett szerető sorozat írónőjének ajánlásával, Cresley Cole és Sherrilyn Kenyon rajongóinak."

Kiadó: Athenaeum

Oldalak száma: 424

Ára: 3490 Ft

A történetet leginkább úgy lehetne jellemezni, hogy egyszerűségében nagyszerű. Főhősnőnk a Halál angyala. Rajta keresztül jutnak át a holtak a fentebbi síkba... És ha már klisék. Szeretem boncolgatni mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás. Soha nem olvastam a Vámpírnaplók c. sorozatot, viszont a képernyőn megjelenő változatának lelkes rajongója vagyok - többek közt Ian Somerhalder miatt. Nem szép ember, és olyan az állkapcsa, hogy ihaj... De ez a macsó, nagyon gonosz vagyok, de kenyérre lehet ám kenni, mint a vajat típusú karakter nagyon el lett neki találva, rólam meg tudvalevő, hogy elfüstöl az agyam ha tesztoszteronkipárolgást érzékelek... Tehát minden világos, nem hazudtoltam meg önmagam. Na de, ami miatt ebbe most itt szépen belefolytam... Aki nézi a sorozatot, az tudja, hogy a legifjabb Bennett boszihölgyemény, feltámadása után, "a horgony" lesz, ami annyit tesz, hogy a paranormális lények, az Ő testén keresztül jutnak el a szörnypurgatóriumba - ami amúgy most összeomlásnak indult. Érződik a párhuzam, ugye? És nem tudtam szabadulni a Szellemekkel suttogótól sem, ami azért volt rémesen idegesítő, mert állandóan felrémlett előttem emiatt Jennifer Love Hewitt sziluettje, akitől - nem tudom megindokolni miért - de rendszerint kiver a hideg verejték. Az a nőcike annyira tipikusan babás, hogy kedvem lenne emiatt lefejelni. Alakja mint egy kólásüveg, a haja dús is, meg hullámos is, meg hosszú is, alacsony a drága, ringó, körzővel tervezett csípővel, és még vannak cicijei is. Ó, hogy utálom én ezek miatt! Az összes karmom elővillan amikor meglátom, mert szinte mindent képvisel amit a társadalmi sztereotípiák elvárnak egy nőies nőtől. Én pedig, mint tudjuk, egyenesen rühellem a sztereotípiákat, szóval ebből egyenesen következik, hogy Jennifer Love Hewitt és én sosem leszünk barátnők - figyelembe véve, hogy annak az esélye, hogy a személyét megismerjem a nullával határos, így ez tényként el is fogadható, sosem fogok abba a helyzetbe kerülni, hogy amiatt kelljen aggódnom, hogy megkedvelném, mert amúgy tartalmas ember. De szép is, amikor az ember már látatlanul ítélkezik! Na de mindegy is... És tényleg... alig-alig tudtam csak megindokolni, hogy miért is nem a szívem csücske a hölgyemény.

Kanyarodjunk csak vissza...

Szóval vannak azért a történetben áthallások más történetekre, de ezt egy percig sem bánjuk akkor, ha a stílus kifogástalannak minősül. És kérem szépen, ha van valami, amit el lehet mondani erről a könyvről, akkor az az, hogy stílusilag remekbe van szabva.

Minden fejezet elején van egy innen-onnan szalajtott bölcsesség (lökhárítómatrica, pólófelirat), amiket esküszöm ki fogok gyűjteni,  mert szellemesek, aranyosak, jól passzolnak a sztorihoz. Főhősnőnk Charley nagyon szimpatikus karakter, nem az a saját lelki nyomorában agonizáló fajta - legnagyobb megkönnyebbülésemre. E/1-ben íródott műről beszélünk, ami továbbra sem a kedvencem, de itt nem panaszkodtam egy pillanatig sem, mert végre egy olyan agyba szuszakolt be az írónő, amiben kifejezetten komfortosan elvoltam, sőt, amiben meglehetősen otthonosan is mozogtam. A gúny, a szarkazmus, a cinizmus mind jó barátaim, és mivel Charley ezeket az eszközöket pofátlanul rendszeresen használja is, karöltve a lezserséggel, így okom nincs ebbe a jellemzőbe belekötni. Hölgyikénk megállás nélkül sziporkázik, gyorsan tud reagálni az őt ért atrocitásokra, méghozzá intelligens humorral. Nincsenek önismereti kérdései, ilyen jellegű krízis nem gyötri - ami azért érdekesen pihentető, mert hát mégiscsak egy olyan nőről beszélünk aki látja az eltávozott lelkek szellemeit... De ez nem képez akadályt egy pillanatra sem... Charley gond nélkül diskurál akkor is a halottakkal, amikor ott vannak mellette az élők is. Nem érdekli, ha fenntartással kezelik a tehetségét, magas ívből tesz mindenki véleményére, és ez azt eredményezi, hogy bár kitalált karakterről van szó, aki nem kicsit flúgos, én fogadott nővéremmé tettem a hölgyeményt - lévén én szellemek nélkül is szoktam magamban beszélni.

Másik nagyon ragyogó szála a sztorinak, az a szerelmi... Charleynak van egy fekete leples, kaszás jóakarója (amolyan old school féle szellemszerű halálfigura), akit Nagygonosznak becéz, és aki rendszeresen megmenti az életét. És van egy pasas, Reyes, aki az álmaiban kísérti, és akivel ezáltal valamilyen morbidnak nevezhető kapcsolatot is ápol. Tudja hogy Reyes élő személy, mert tinédzserként már találkozott vele egyszer, de azóta nem találta meg, egészen mostanáig. Nem túl nagy csavart képez a történetben, hogy kiderül, hogy Nagygonosz és Reyes, egy és ugyanaz a személy... De itt még nincs mindennek vége! A sztori végén kapunk még egy fordulatot, ami váratlan is, meg jópofa is... És ami felvezeti a következő részben várható konfliktusokat. Meg kell mondjam, nagyon szeretném olvasni a folytatást!

Darynda Jones arról is gyönyörűen gondoskodik, hogy ne érezzük laposnak a művét. Mind ismerjük azt az érzést, amikor úgy olvasunk egy könyvet, hogy érezzük rajta az erőlködésnek a szagát. Hát itt ilyenről sincs szó. Hősnőnk magánnyomozó, és in  medias res belefarolunk egy ügyébe, ami szépen végig is lesz vezetve. Ezáltal kapunk egy jól szerkesztett, és kivitelezett krimi vonalat is. Esélyünk nincs olvasás közben unatkozni, többek közt azért sem, mert a mellékszereplők karakterei is vonzóan lettek megalkotva, illetve vonzóvá teszi őket számunkra Charley. Szinte majd minden oldalra jut egy sziporka, egy érdekesség, valami, ami miatt a lendület, és a lelkesedés szinten marad, és ezáltal folyamatosan pozitív az olvasási élmény. Kimarad a szirup, a sok enyelgés, az ömlengés, de mégis közvetíti az érzelmeket annyira amennyire kell, és ahol kell. Szerettem belemerülni, mert olyan érzés volt, mintha filmet néznék, egy krimi/vígjátékot, egy csipetnyi románccal. Teljesen egyben volt.

De csak hogy mondjak valamit, ami egy kicsit bosszússá tett... Mert nem is én lennék én...

Reyes/Nagygonosz olyan erőteljes töltésű karakter, hogy az ember szeretne a bőre alá bújni, és kiszippantani mindent, ami vele kapcsolatos. Feszültségkeltésből megint csak csillagos ötöst érdemel az írónő, mert a romantikus szálat nem kapkodja el. Ez a kijelentés úgy a könyv feléig meg is állja a helyét... Aztán várna az olvasó valamire... Arra a bizonyos átlendülésre, amikor az a románc elkezd kiteljesedni. Amikor a sok "nem lehet" után, egy ködös pillanatban már nem is látszanak annyira súlyosnak a kétségek, és szerelmeseink ifjonti hévvel fejest ugranak abba az érzelmi szakadékba, aminek az alján majd szépen össze is törik magukat... De sebaj, mert kell a törés, kell a konfliktus, kell a szenvedés - csak egy kicsit - hogy aztán jöjjön a megvilágosodás, a "nem tudok élni nélküled". Mivel ez is egy sorozat, így nem nagyon rovom fel, de azért mégis... Reyes szinte meg sem szólal a könyv végéig! A könyv felénél, amikor végre méltóztatik egyáltalán megmutatni magát, én kacsóimat tördelve vártam már azt a bizonyos fordulatot... mindhiába. Egy nyamvadt mondatot pöccint csak oda férfiúnk, aztán "huss!", már ott sincs... Szegény románcra éhes lelkem, már minden létező történeti alternatívát végigkóstolt az elmémben, mert a könyv fizikai valója annyira kiéheztette, hogy kénytelen lett elméletgyártásba kezdeni. De mint említettem ez egy sorozat... Szóval várjuk epedve a folytatást! Ha a többi részben Reyes egy kicsit aktívabbá válik, akkor egy rossz szavam nem lesz erre az irományra.

Szóval igen, egész remekül szórakoztam Darynda Jones ezen művén. Aki vevő a könnyed, kicsit krimis, kicsit ilyen, kicsit olyan - mindenből egy kicsit - típusú könyvekre, az semmi esetre se hagyja ki.

Értékelés: 8 pont

Tovább

Laura Reese: A gyönyör sötét oldala /2013/

Ha van valami aminek képtelen vagyok ellenállni az a pszicho-thriller műfaja. Van egy olyan problémás oldalam, ami megértésre szomjazik. Emellett pedig van egy igen fejlett empátiás készségem, ami lehetővé teszi, hogy képes legyek átérezni mások helyzetét. Véleményem szerint minden ember cselekedetei megérthetők, ha megértjük a motivációit. Persze az hogy megértem mit, miért csinál valaki, az nem jelenti azt hogy egyet is értek vele. Egyszerűen csak arról van szó, hogy néha úgy tekintek bizonyos emberekre a környezetemben, vagy akár a tömegekre, mint egy petri csészés tanulmányra. Nem szép dolog, tisztában vagyok én ezzel, de ez egy olyan gondolataimat uraló szenvedély, ami már nagyon fiatalon kialakult bennem. Ez segít lavírozni az emberek közt, és ez az ami jó emberismerővé tesz. És ennek köszönhetem a toleranciámat, rugalmasságomat is. Persze ez a figyelés, a várható reakciók megállapítása, az ahhoz való alkalmazkodás, az együttérzés, vagy éppen ellenérzés, teljesen hétköznapi formában mutatkozik meg nálam az életemben. Szeretek érdekes emberekkel ismerkedni, szeretem az önálló gondolatokat, illetve a határozott személyiségeket, mert ők adnak kihívást (jobbára ilyen emberekkel is veszem körbe magam). Nem zaklatok senkit, nem kérdőjelezem meg senki döntéseit, és nem ítélkezem mások felett. De ez a "felmérési" szakasz elkerülhetetlen nálam. Ezzel fektetem le az illető irányában alkalmazható szabályaimat, ezzel célzom be mennyire lehetek egyenes, őszinte az illetővel, és ezzel tapasztalom kinél mely témák érzékenyek, ha tetszik kőbe vésettek, és melyek azok, amik kommunikációra alkalmasak. Nem szeretem manipulálni az embereket, azt meg végképp nem szeretem ha engem manipulálnak. Így mire a folyamat végére érek, és sikeresen besaccolom kivel is állok szemben, nem értem el egyebet, mint azt, hogy tudom mit várhatok az illetőtől. És alkalmazkodom ehhez. Védelmi mechanizmusnak sem utolsó ha az ember lánya ennyire odafigyel, de számomra nem ez a lényeg. Hanem az hogy lássam igazam volt-e. Hogy az illető tényleg úgy reagál-e egy adott helyzetre ahogy én várom, vagy esetleg képes meglepni. Kiszámítható-e az illető, vagy a döntéseit figyelembe véve hektikus? Minél kevésbé skatulyázható be az illető, nekem annál nagyobb élvezet figyelni. Ezzel nem azt állítom, hogy a kevésbé komplex emberek nem lehetnek jó barátaim, mert ez ostobaság. Ez csupán annyit jelent, hogy van egy megmagyarázhatatlan vonzalmam a kissé szélsőségesebb személyiségek felé. Hogy ez a szélsőségesség barátommá tesz-e valakit vagy sem, az rettentő sok mindenen múlik, még ezen felül. A barátaimat, mint szerintem mindenki más is, érzelmi alapon szoktam megválogatni, függetlenül attól, hogy most mennyire bonyolult a gondolkodásuk. De a figyelmemet kétségkívül a bonyolult típus szokta korábban felkelteni. Ebből adódóan meglehetősen sok olyan életrajzi könyvet olvastam, amik a történelemben szereplő, kétes megítélésű személyekkel foglalkoznak. Napóleon, Richelieu, I. Erzsébet angol királynő, Mária Terézia - 16 gyermeket szült, ami előtt emelem a kalapom -, Nagy Sándor, Néró, Augustus, Einstein (hat éves koráig nem szólalt meg, hogy most ez valamilyen betegségnek tudható-e be (feltételezik itt-ott hogy Asperger szindrómás volt), vagy a gondolatai voltak túl bonyolultak a korához képest, ez örök rejtély marad) - és még tudnám sorolni a végtelenségig. Ezek az emberek függetlenül attól hogy most milyen háborúkat robbantottak ki, vagy hány embert mészároltak le, lenyűgöztek a gondolkodásmódjukkal. Személyiségük, motivációik leginkább csak a találgatás tárgyát képezik, és nekem mindig jelent legalább 1-2 óra elfoglaltságot azon morfondírozni, hogy Napóleon magassága és származásából adódó komplexusai mennyiben járultak hozzá ahhoz, hogy azzá vált aki. Persze ez most egy nagyon elnagyolt gondolatfoszlány volt. A történelmi személyiségek boncolgatásán felül, másik nagy kedvenc témaköröm - és ez már meredekebb - a sorozatgyilkosok. Hajlamosak vagyunk azt feltételezni hogy ez a réteg a jelenünk szüleménye, pedig nem. De most kapnak egyre nagyobb odafigyelést, mert most már képesek vagyunk megvizsgálni a genetikai adottságaikat, bele tudunk kotorni az agyukba így is- úgy is, és a sok pszichológiai és orvosi megfigyelésnek köszönhetően, most már valamivel bővebb rálátást kapunk a működésükre. De az örök kérdést még mindig nem sikerült megválaszolni: a gonosszá válás vajon döntéseinktől függő opció, vagy eleve elrendeltetett fogantatásunk pillanatában? Mi hat jobban a személyiségünkre, a származásunk, vagy az életünket meghatározó események, amikkel kénytelen kelletlen szembe kell néznünk? Ezt az egészet csak azért fejtettem ki ennyire bőven, hogy megértsd kedves olvasó, miért is olyan testhezálló játszótér nekem a lélektani thriller műfaj.

"A gonosz nem feketében jár, és nem áraszt rosszindulatú kipárolgást vagy fényeket, épp olyan, mint a szomszéd. Michael is ott tanít még a Kaliforniai Egyetem davisi tanszékén. Gyakran látom fiatal és idősebb nők társaságában, ahogy beszélget velük, ők meg nevetgélnek, összemosolyognak. Ártalmatlannak tűnik, senki nem is feltételezné, hogy ölni képes. Mégis, amióta a húgom naplóját elolvastam, látom, hogy rossz ember, akinek se lelke, se erkölcsei. Megölte Frannyt, szánt szándékkal, előre eltervezve pusztította el őt, és cseppnyi lelkifurdalást sem érez. A húgomat megkötözték és megkínozták, a Yolo megyei halottkém mégse tudta meghatározni a halál okát. A mai napig rejtély."

Kiadó: Magnólia

Oldalak száma: 448

Kiadás éve: 2013

Ára: 2980 Ft

Amikor ilyen jellegű könyvet veszek a kezembe, akkor két alapvető dolgot szoktam megfigyelni:

1, mennyire részletes, árnyékolt a jellemábrázolás - mert ez bizony nagyon fontos, ha nincs kellően részletesen kiépítve, ha nem ismerjük meg a motivációkat, akkor bukik a sztori;

2, az író felkészültsége - mennyire van képben arról, amiről ír.

Ha ez a két jellemző pipálható, és teljesül, akkor ott egy jó thrillerről beszélhetünk. És jelen könyvünk mindkét jellemzőt sikeresen megugorja.

Az utóbbi időben a romantikus erotikus irományoknak köszönhetően, némi bepillantást nyert a nagyérdemű a szélsőségesebb szexuális szokásokba. Én több alkalommal kifejtettem már, hogy ez nem probléma, mert van ilyen, és több alkalommal hangot adtam annak is, hogy ez a dominancia/alárendeltség dolog a legtöbb ilyen jellegű könyvben meglehetősen butított formában, amolyan szép rózsaszín felhőbe burkolva jelentkezik. Merthogy a szerelem, és a bizalom szentesítik a történéseket, és inkább a lágyabb, játékosabb formát részesítik a szerzők előnyben. Ennek oka leginkább abban keresendő szerintem, hogy a közönség befogadóképessége, toleranciája, szimpátiája ennyit képes elviselni gyomorforgás, és hüledezés nélkül. Érthető okokból, mert azt el kell ismerni, hogy az sokkal kellemesebb elképzelés, hogy a domináns pasi dominanciája némi kikötözés, és popsiveregetés mellett véget is ér. Az erotikus-romantikus könyveknek szóló, helyenként negatív kritikáim, pedig zömében annak voltak köszönhetők, hogy aggódtam. Nagyon sok nő van a világon, aki a szexuális életét a megszokott kereteken belül éli meg. Ezt ismeri, olyan szeretőkkel nyitott kapcsolatot, akiknek nem volt igényük ettől többre. A nők a férfiakkal szemben sokkal jobban motiváltak érzelmileg, kevésbé logikusak - ez nem sértés, csak ténymegállapítás - sokkal jobban hagyatkoznak az érzelmi ösztöneikre, mint az ellenkező nem. És mivel emocionálisan figyelik a körülöttük zajló eseményeket, így sokkal instabilabbak is érzelmileg - főleg a tinikorosztály. Tételezzük fel, hogy egy ilyen korú, vagy egy kicsit érzékenyebb lelkületű nő elolvassa valamelyik romantikus-erotikus irományt, és kedvet kap a szexuális tabukhoz. És itt kell kérem szépen megállni. Átgondolni, mit is akarunk, mielőtt még fejest ugranánk valamibe amire nem vagyunk felkészülve. Akinek a párja - akiben hangsúlyozottan megbízik - kapható az ilyen játékokra, az próbálgassa a szárnyait nyugodtan. De az senkinek eszébe se jusson felelőtlenül, hogy kerít a piacon egy ilyen beállítottságú férfit, és csak úgy tudatlanul belerohan ebbe az egészbe. Az élet nem egy romantikus könyv, és a domináns férfi típus sem feltétlenül a kíméletességéről híres. Ezen a területen nem árt némi óvatosság, önismeret, megfigyelés, fokozatosság. És nem kevés érzelmi, szexuális intelligencia. Aki mégis azon gondolkozna, hogy fejest ugrik egy ilyesmibe, annak előtte ajánlanám ezt a könyvet elolvasásra. Ha James és társai a rózsaszín ködfelhős "dominanciát" jelenítik meg, akkor ez a könyv a kontraszt hozzá. A teljes és totális szélsőségesség, ami megmutatja, mit történik akkor, ha a szerelmet és a bizalmat kimínuszoljuk, és semmilyen tabut nem tekintünk tabunak. Aki tudni szeretné mit jelent szadistának lenni, az ne James szürkéit olvassa el, hanem ezt a könyvet, és aki képet óhajt alkotni a perverzióról, az is ezt a könyvet részesítse előnyben. Annyira kíváncsi lennék, hogy ezen könyv elolvasása után, hányan éreznének még kedvet ahhoz, hogy kipróbálják milyen is a teljes kiszolgáltatottság, a visszavonhatatlan alárendeltség. Persze ez a könyv a témakör másik véglete, ha úgy tetszik, a negatív pólus, ahol már erősen megkérdőjelezhető mennyire is egészséges az ilyen. Nem azt állítom, hogy minden domináns pasi, ilyen szinten domináns, hanem csupán annyit, hogy ilyen is van, és sosem tudható előre, hogy melyikbe is akadunk bele a nagy kutakodás közben. Ami remekül lett kivitelezve a történetben az a manipuláció.

Párszor már kifejtettem azt is, hogy a testi kontroll mellet a dominanciában a lelki kontroll is nagy szerepet játszik (nagyobbat), és a cél mindig a megtörés. Ebből egyenesen következik, hogy a domináns pasi manipulatív fajta. Figyel a részletekre, kipuhatolja mik az érzékeny területek, és azokra dolgozik rá. A jó manipuláció pedig olyan, hogy a végén már képtelen vagy eldönteni, hogy te akarod azt, ami történni fog, vagy a másik. Kiszolgáltatottá válsz. Személyiséged alapjait kérdőjelezed meg, és mivel nyakig vagy süllyedve az egészben, így nincs megfelelő objektív rálátásod sem arra hogy józanul megítéld a helyzetet. Irányítottá válsz. Milyen szép is ez, ugye? És ne legyünk naivak, ne higgyük, hogy csak a gyengébb személyiségek eshetnek ebbe a csapdába. Bármilyen erős jellemed is van, ha megtalálja valaki azokat a pontokat amivel képes irányítani, motiválni, akkor már te is nyakig süllyedhetsz ebben a játékban. Ráadásul úgy, hogy lehet észre sem veszed. Az olyanokba pedig már bele sem megyek, hogy megalázás, lealacsonyítás, emberi mivoltod teljes megkérdőjelezése. Aki szeretne ebbe egy kis bepillantást nyerni, az olvassa el a könyvet, mert szépen realisztikusan odateszi az ember elé az egész kis csomagot, méghozzá olyan formában, hogy az ember agya úgy pattog az elfogadás, és tolerancia illetve a teljes csőd, és a megütközés közt, mint a pingponglabda. És akkor el is jutottunk másik nagy kedvenc élményemhez az ilyen jellegű könyveknél. Az írói manipulációhoz. Imádom amikor képtelen vagyok eldönteni, hogy én leszek okosabb és kikövetkeztetem ki a gyilkos mielőtt még letenném a könyvet, vagy az író lesz eszesebb, mert teker olyat a történet menetén, amire nem számítok. Ez a hullámvasút valamilyen megmagyarázhatatlanul perverz kielégülést szokott okozni nekem - persze csak plátói értelemben. Akkor szoktam a legjobban szórakozni, amikor a könyv vége felé kiderül, hogy amit a saját okosságomnak véltem, az egy jól megszerkesztett folyamat, út volt. Hogy a gondolataim, a következtetéseim egyike sem volt a sajátom, hogy szépen eltereltek arra amerre kellett, és én úgy benyaltam a kötelező köröket, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. És így kapok a nyakamba egy váratlan fordulatot, és a csodálkozás élményét, hogy meg tudtak vezetni. Kedves írónőnknek, hogy egyem azt a csepp szívét, ezt is sikerült elérnie, amiért én egyenesen imádom. Ha valamit nem bírok az a klisé, és jelen szerzőnk ezt elegánsan meg is kerülte. Nem a történet fondorlatosságával, hanem a jellemtorzulások, a szimplán emberi reakciók életszerű bemutatásával. Olyan gyönyörűen építkezik, hogy a végén azt is eléri, hogy az ember az elfogadás felé kezdjen hajlani, annak ellenére, hogy tudja, amit olvas, az marhára nem egykönnyen megemészthető. Hogy csókolnám meg azt a manipulatív kis kobakját...

Szereplői egytől egyig torzultak. Mindegyiknek megvan a maga a keresztje, a feldolgozásra váró lelki kínja, és ezek a kínok nem apró-cseprő kis problémák. És ha már motivációk... a megszokottakkal szemben itt nem a lelki nyomor, és nem a fájdalom a fő sarkalatos pont, nem a saját sebeink nyalogatása, és a mások által nekünk okozott fájdalom - röviden nem a tehetetlenség - mozgatja a szálakat, hanem a bűntudat. Ó igen. Végre! Mert ugyan gondoljuk már végig, hogy melyiket nehezebb feldolgozni: ha ártatlanságunk ellen valaki elkövet valamit (mai ugyan fáj, persze, hogyne fájna), vagy az ha mi követünk el valami olyasmit, amivel tartós kárt okozunk egy szeretett személynek. Az elsőről nem tehetünk, csupán elszenvedjük, de a második a mi felelősségünk, és ha a Sors még meg is viccel bennünket, és elmarja tőlünk azt a személyt, akit akarva/akaratlanul bántottunk, akkor nincs feloldozás sem. Remek. Innentől az ember egy lényegi része lelki önmarcangolós mókuskerékbe keveredik saját magával, és megjelenik a vezeklési kényszer. Az önbüntetés.

A történetbe azért nem megyek bele részletesen, mert eszem ágában sincs spolilerezni, még csak egy keveset sem. Ez a könyv akkor jó, ha elkezdjük az elején olvasni, és nincs információnk arról mi is fog történni. Ha csak egy fordulat kitudódik előre, akkor már fuccs az élménynek. Összetömörítve: a könyv bekerült nálam a kedvencek közé, mert reális, részletes, hiteles. Ezzel párhuzamosan nyers is, a legkisebb mértékben sem finomkodó, és úgy rúgja fel a jóizlés szabályait, ahogy kötelező. Csak olyan embereknek ajánlom, akiknek erős idegrendszere, és gyomra van, mert ugyan én nem vagyok az a nagyon meghökkenésre alkalmas fajta, de még nekem is volt, hogy átkúszott az agyamon egy halvány "te jó Isten!".

Értékelés: 9 pont

Tovább

Jessica Bird (J.R. Ward): Egy felejthetetlen hölgy /2013/

Egyik legkedvesebb írónőm, a klasszikus romantikus irodalom irányába tévedt. Klasszikus alatt értsd: az a klisé, amit még nem untunk meg. Merthogy jelen művünk sem az eredetiségével fog csatákat nyerni, az is biztos. Mert miről is szól a történet? Adott egy grófné, az amerikai felső tízezerből, aki éppen válik, és akinek egy sorozatgyilkos pályázik a fejére. És adott egy olyan titkos, hiperszuper testőr, aki elválalja a hölgyemény védelmét. Tiszta "Több, mint testőr", mínusz afroamerikai énekesnő, mínusz Kevin Costner, plusz egy alapítvány és egy törékeny hősnő annak tetején, és plusz egy morcos, "akkor sem" típusú főhős.

"Grace Hall, az előkelő társaság szépséges tagja, a vagyona miatt egy őrült célpontjává válik. A gyilkos Manhattan legbefolyásosabb nőit öldösi. Grace új testőre, John Smith, egy kompromisszumokat nem ismerő, kemény férfi, a legkevésbé sem szeretne beköltözni Grace-hez a tetőtéri luxuslakásba, de nem tud nemet mondani neki. Miközben közli a szabályokat új ügyfelével, dühös szikrák pattognak közöttük, és lángra lobban a vágy. Az éjszakák lassan egyre forróbbakká válnak, a gyilkos egyre nagyobb veszélyt jelent, így Grace-nek és Smithnek választania kell: a szabályokat követik, vagy a szívük parancsát."

Kiadó: Ulpius

Kiadás éve: 2013

Oldalak száma:414

Ára: 3999 Ft

Még mielőtt azt gondolnád, kedves olvasó, hogy önmagamhoz hűen, ezt a könyvet is le fogom húzni, kéretik megállni egy pillanatra, és tisztázni az alapokat. Ward jó író, és ez jelen könyvnél sincs másként. Abszolút szépen felépíti a történetet, szereplői eladhatók, mi több, szimpatikusak, de...ez nem a Fekete Tőr Testvériség. És ez a tény ugyebár, már előre is vetít néhány dolgot. Például azt, hogy nem lesznek ebben a könyvben kolosszális izomzattal rendelkező, erotikus illatokat kipárologtató, szexuális félisten-vámpírok. Ez lemarad, bizony. És mivel jelen könyvünk földhözragadtan reális, így helyzetkomikumok sem fognak előfordulni tucatszám. Mindkét főhősünk ember, szimplán emberi érzésekkel, nem csócsálják meg senki nyakát, hogy szomjukat oltsák...Összegezve: ez a fajta húsleves, az a fajta húsleves, amibe cupák helyett Maggi leveskocka került - a történet fondorlatossági indexét tekintve.

De Wardnak azért itt is sikerül ívet hajlítania az egyenesbe, mivel eme irodalmi tartomány minden eszközét beveti, és remekül is alkalmazza.

Ilyen eszközök például:

1, Sose ugorj fejest a szerelembe! - egy romantikus könyv csúcsának, mindig azt tekintjük, amikor a szereplők remegő pillákkal szerelmet vallanak, és a háttérben megszólalnak az esküvői harangok (esetenként csak képletesen). Nos ez a jellemző ebben a könyvben pipásra sikeredett. Konkrétan a történet utolsó öt oldalán belül zajlik le ama felemelő élmény, hogy szerelmeseink egymás karjába omlanak.

2, Mindig ügyelj a feszültségfokozásra! - minden romantikus könyv ugyanazokból a szintekből épül fel:

a, találkozás - általában valamilyen félreértés, vagy antipátia kíséri, főhőseink ilyenkor erősen a "nem kedvelem" állapotban leledzenek;

b, szócsaták, véleménykülönbségek - adott szituáción belül kifejezésre kerül a szereplők közti teljes egyet nem értés, vagy humoros, vagy könnycseppes formában;

c, a "b" ponttal párhuzamosan megjelenik a vonzódás. Hősnőnk ugyan idegesítő némber, de emellett pokoli szexi is, amiért hősünk úgy kívánja, hogy majd megveszik kínjában tőle. (Olykor ez már az "a" ponton kikristályosodik);

d, további vehemens sziporkák, majd elszabadulnak az indulatok - megtörténik az első csók. Némi meglepődés, cifra káromkodásokkal tarkítva, mindkét fél részéről;

e, némi huzavona, miszerint a "d" pont többet elő nem fordulhat;

f, szenvedés, mert a szereplőink égnek a vágytól, hogy a "d" pont megismétlődjön;

g, belátás, amikor is a főhősök rájönnek, hogy nincs mit tenni, ennek fix hogy hancúrkodás lesz a vége;

h, elemi erővel elszabadul a vágy - szex;

i, ugyan már megvan a vonzódás, megtörtént már a nagy légyott, még akkor is akad egy baki, ami miatt a szerelem nem teljesülhet be - ennek oka abban is kereshető, hogy hőseink, vagy egyikük, vagy másikuk, esetenként mindketten bőszen tagadják, hogy amit éreznek az a szerelem;

j, komoly konfliktus, bősz vitatkozás, aminek látszólag az a vége hogy hőseink istenhozzádot mondanak egymásnak;

k, sorsfordító esemény, ami rádöbbenti hőseinket egymás iránt érzett ragaszkodásuk mélységére;

l, tisztázás, miszerint persze hogy ez a SZERELEM, majd némi pironkodós ki kit szeret jobban dialógus, majd esetleg gyermekáldás a prológusban.

Az a jó író, aki ezeket a szakaszokat úgy hidalja át, hogy közben képes fenntartani az érdeklődést. Ilyenkor fontos a jellemábrázolás, mert mivel érzelmekről van szó, jó ha tisztában vagyunk azzal, melyik hősünk miért is érez úgy, ahogy. Nos Wardnak ezt sikerült is keresztülvinnie ebben a könyvben. John Smith karaktere a tipikus kemény, hidegfejű, erős férfit testesíti meg, ezzel szemben Grace a női törékenység mintaképe. Mindketten tapasztaltak már épp eleget ahhoz, hogy páncél mögé rejtsék magukat, és mindketten képesek a másik páncélja mögé látni. Mivel itt a normál keretek győzedelmeskednek, így nem kapunk ablakpárásító lepedőakrobatikát sem, csak egy kedveskedő alig pár oldalas szeretkezős jelenetet, amiben semmilyen durva kifejezés nem kap helyet. Ez kész felüdülés volt számomra, mert Miller erotikus könyve után, valamiért allergiás lettem a nemi szervek és a kamatyolás szinonimáira. És bár Ward jelen könyvünknél meglehetősen visszafogta magát, azért itt is fel-fel bukkan a rá jellemző humor.

Összegezve: hozza a vártat, vevő vagyok a folytatásra. Most már csak a megfelelő hangulatot kell majd elkapnom hozzá magamban, amikor is képes hatni rám a tiszta (bujaságtól és paranormális lényektől mentes) romantika.

Értékelés: 7 pont

Tovább

Julie James: A hamis partner /2012/

A fülszöveg elolvasása után, úgy éreztem hogy ez a könyv az a könyv, amit nem szabad kihagyni. Egy marcona FBI ügynök, és egy ügyésznő, konfliktus, mély ellenszenv mindkét fél részéről, és a leírtak alapján szenvedély, és szerelem. Mindez megfűszerezve egy csipetnyi gyilkossággal. Kérem szépen, mi kell még? Neki is álltam olvasni, és hazudnék ha azt mondanám, hogy nem fogytak gyorsan az oldalak, de...minden előnyével szemben, akadtak problémáim is ezzel a könyvvel.

Fülszöveg:

"A sors két ellenségét egymás karjaiba sodor. 

Cameron Lynde helyettes államügyész a sok ezer chicagói szállodai szoba közül pont azt az egyet választja ki, amelyiknek a szomszédságában egy házasságtörő politikus heves szerelmi hancúrozása halállal végződik. Az ügyet Jack Pallas FBI-ügynökre osztják ki, aki még mindig Cameront okolja azért, hogy három évvel korábban csaknem derékba tört a karrierje... Még hogy Cameronnal dolgozzon együtt? A bolondját járatják vele? Ez csak valami ugratás lehet, gondolja Jack, miután a száműzetéséből ismét visszatérhetett Chicagóba. De szó sincs tréfáról - félre kell tenniük a zaklatott múltat, és az ügyre kell összpontosítaniuk. Feltéve, ha a borotvaéles szócsatáik és a köztük fellángoló forró szexuális vonzerő lehetetlenné nem teszik a közös munkát..."

Oldalak száma: 342

Kiadó: Pioneer Books Könyvkiadó Kft.

Kiadás éve: 2012

Ára: 2990 Ft

Julie James

Azt hiszem úgy igazságos, ha először a könyv pozitív oldalát hangsúlyozom ki. Főhősnőnk ugyan karakán, és talpra esett, de azért nem egészségtelen szinten, amitől így kifejezetten vonzóvá vált számomra. Nem szeretem a túl talpraesett női szereplőket, akiknek a bátorsága, és az ereje vetekszik a férfiakéval. Az én univerzumomban a férfi legyen erős, határozott, gerinces, ébresszen bennem tiszteletet a viselkedésével, a szemléleteivel, legyen értelmes... a nő pedig legyen értelmes, tudja hogy mit akar, álljon ki magáért, de mindezt tegye úgy, hogy azért érezhető maradjon hogy Ő nő. Tehát nem kérek a főhősnő kezeibe gépágyút, ne rágjon bagót, ne köpködjön, és főleg ne káromkodjon úgy mint egy kocsis. Legyen tartása, esze, humora, de nem baj ha olykor sérülékeny, érzékeny. Jelen könyvünk hősnőjében mindenből van egy kevés. Ha a helyzet megkívánja akkor tartja magát, nem kap mindentől hisztériás görcsöt, de azért néha esendővé válik. Rendben van a hölgyemény, így erről az oldalról kap a könyv egy pipát. 

A főhős. A morcos FBI ügynök, aki a könyv elején képtelen a mosolygásra. Na vele voltak bajaim. Nem túl sok, de azért akadt. A történet elején a hajthatatlanságával, a ridegségével teljesen maga mellé állított. A könyv végén egy lett a sok közül. Elvesztette az eredetiségét, a varázsát. Beállt a sorba, és úgy dobálta a bókokat, mint akinek fizetnek érte. Nekem egy kicsit ez ellentmondásos volt. Vagy legyen morcos, és legyen haragban a világgal, vagy ne. A kettő együtt nem ad komplett képet.

A történet. Tipikus krimitörténet. Semmi extra, semmi különleges, leszámítva ezt a szenátoros oldalt. Volt benne itt-ott egy két logikai bukfenc, ami megzavart. Például: szemtanúja leszel egy gyilkosságnak. Igaz hogy csak azt látod, ahogy az elkövető kapucniban kioson a tetthelyről, na de akkor is... Az elkövető megtudja ki vagy, és behatol a lakásodba. Elkövetői szemszög: megöltem valakit, és az a liba látott. Nem tudom mennyit tud. Akár azonosíthat is. Oldalakon keresztül ecsetelem, hogy a gyilkosság nekem mennyire nem téma, hogy nem érzek semmi megbánást, sem bűntudatot. Úgy határozom, hogy megbújok a tanú gardróbjába, és kibekkelem hogy hazaérjen. Mit akarok tenni? Szerintem a válasz pofon egyszerű. Megölni, kivonni a képletből, likvidálni, leradírozni, eltüntetni a térképről...De persze nem ezt teszem. Leütöm a barátját, és beterelem az egyik szobába, bőszen hadonászva a fegyveremmel. Megvárom amíg a hős FBI ügynök, hörgő csatkiáltás kíséretében bevágtat a szoba üvegablakán keresztül, majd menekülőre fogom a dolgot. Na ezt a részét a könyvnek, vesszek meg, de nem értettem. Meglátom a tanút, aki le tud buktatni, adott legalább fél percem a gyilkosság elkövetésére, ott van nálam a stukker, tiszta a célpont...Na jó, mondjuk ha akkor a gyilkos megölte volna Cameront, akkor a könyv a felénél véget ért volna. De ez nekem nem elég jó magyarázat. A másik alapvető bajom a történettel, hogy a nagy romantikus szerelmi vonal, az olyan "hol volt, hol nem volt" hangulatú. A könyv felénél a főhőseink még sehol nem tartanak. De sehol. Nem történt még meg az első csók, az első nyíltabb "ejj de vonzódom hozzád" pillantás (tudjátok, azaz ami annyira forró, hogy lángra tudna kapni tőle még a víz is)...Aztán egyszer csak törik a jég. És onnantól megindul a lavina. A nagy semmiből, hirtelen a visszavonhatatlanul mély érzések bázisára lépünk. Az éveken keresztül rendszeresen táplált ellenszenv okozta görcsöket egy darab párbeszéddel feloldjuk, és az első ominózus test-test elleni kapcsolat (nem, nem a szexre gondolok) után nem sokkal, már kéz a kézben bandukolunk. A romantikus jelenetek sem sikerültek túl egyedire. A legtöbb ilyen jelenetnél az volt az érzésem, hogy ilyet valahol már olvastam. Esetenként erőltettetnek is éreztem őket. Mintha az írónő nem tudta volna, hogyan terelje a szereplőit olyan talajra, hol az érzelmeik szárba tudtak volna szökkenni. Így belenyúlt a klisétárba, és lecsippentett ezt azt. Volt egy másik baki is a történetben ami megbirizgálta kicsit a biztosítékaimat. Amikor a prosti megörökíti a szerelmi afférját a szenátorral... Abból tudjuk hogy a prosti is benne volt a zsarolásban, hogy Ő kapcsolja ki a kamerát, amit persze rögzít is a gép. Nos, én ugyan nem vagyok profi zsaroló (és nem, prosti sem), de szerintem ezt nem így kellett volna csinálni. A kamerák csak adott szögben rögzítenek, ezt mindenki tudja. Mi lett volna akkor, ha a prosti, teszem azt, nem szemből kapcsolja ki a készüléket? Mondjuk elment volna látványosan tusolni, felöltözik, úgy tesz mintha elhagyta volna a hotelszobát, majd a kamera látószögén kívül benyúlt volna, és leálltja a felvételt... Akkor az FBI ott állt volna egy kérdőjellel a homlokán, mert nem tudott volna semmit sem egyértelműsíteni. Oké, a gyanú, és a lehetőség akkor is ott lett volna, csak akkor erősen beburkolva egy "feltételezve, hogy" köntösbe. Az ilyen szösszenetek miatt éreztem úgy, hogy írónőnk erőssége nem a krimi műfaj.

Ezeken az észrevételeken felül, még mindig tartom azt az álláspontomat, hogy a könyv szórakoztató. Sokkal rosszabbat is olvastam már. A maga langyos módján, és középszerű sodrásával remek kikapcsolódást nyújt, főleg ha az ember lánya valamilyen könnyed, habókos romantikára vágyik.

Értékelés: 6 pont

Tovább

Richard Castle: Heat wave /2009/

Nagy Nathan Fillion, és Castle rajongóként sosem az volt a kérdés el fogom-e olvasni a sorozat népszerűsítésére íródott könyvet, hanem az, hogy mikor. Könyvek terén elég hektikus ízlésem van, szinte mindent elolvasok a drámától, az erotikusig, a romantikustól a horrorig... de csak a megfelelő hangulatban. Ha éppen csöpögős romantikára vágyom, akkor esélytelen egy horrornak elnyernie a tetszésem, így mindig kellő odafigyeléssel kell kezelnem az érzékenységemet.

A könyv már lassan egy éve kint lesz a piacon magyarul, de nekem valamiért nem volt egy cseppnyi késztetésem sem az elolvasására. Nem tudom miért. Lehet hogy tartottam attól, hogy nem lesz olyan jó, mint a sorozat... Lehet hogy pont az ellenkezőjétől féltem, hogy jobb lesz, mint a sorozat. Aztán a hétvégi muffinsütögetés után (igen, szoktam muffint sütni!), belebotlottam a sorozat negyedik szériájának évadzáró epizódjába. Amit persze már vagy tucatszor láttam, de valamit sosem lehet megunni...

Ücsörögtem a kanapén, a fiammal nyammogtuk a sütit, és amikor vége lett a résznek, annyira elkenődtem, hogy elhatároztam: ma lesz a napja, hogy elkezdem a könyvet!

Így aztán, amikor kellően elcsendesedett a ház, bekucorodtam az ágyamba, és kinyitva elmém, igyekeztem elmerülni a történetben...

Sikerült-e? Hát nem. Valamikor a hetvenedik oldal környékén az volt a kibontakozó gondolatom, hogy ha Amerikában egy ilyen könyv bestseller lehet, akkor én nagyon gyorsan szeretnék ott íróvá válni, mert ez a mű... jobb kifejezés híján: lapos. De mint egy úthengerrel megsimogatott mókus.

Két dolog zavart igazán. Az egyik, hogy minden ötödik lapon úgy kellett visszakergetnem a figyelmem az eseményekre. A másik, Nikki Heat acélos lelki, és egyéb területeken mutatott keménysége. Konkrétan másról sem szól a könyv, minthogy Nikki milyen vagány, meg fantasztikus, meg erős, meg stb., stb., stb. Na az én lelkesedésem ettől végképp kiveszett. Vágytam a jellemfejlődést látni... vágytam megismerni a szereplőket... De ez nem történt meg. Naná hogy nem! - mondhatnánk, hisz a könyv is sorozatnak készül, és ha már mindent lelövünk az elején, akkor hogyan tovább? Nem bontakozhat ki az igaz szerelem, a boncterem árnyékában, röpke két-három nap alatt! Egy ilyen idős ismeretség után maximum az együtt tequilázás, és a hajnalig tartó huncut szex jöhet szóba! Ami után persze úgy csinálunk, fél könyvön keresztül, mintha semmi nem történt volna...

Na milyen jelző illik rá egy ilyen könyvre? Persze az unalmas, vontatott, száraz, felszínes, színvonaltalan (és még sorolhatnám) jelzőkön kívül? Hát az életszagú! Mert minden további nélkül el tudom hinni, hogy egy női zsaru, aki már-már megszállottan hajszolja az igazságot, random időzítéssel rendelkezik a saját nemi életét illetően...

De hol marad a romantika? Olyan nincs hogy egy ilyen könyvben ne legyen romantika! A szereplőknek kötelező jelleggel, mindig meg kell állni egy-két pillanatra a történetben, és elmélyedni. Ezt minden író tudja. Csak az nem aki ezt a könyvet írta. A jó krimikből kihagyhatatlan a románc! Kész, pont. 

Végül is ha nagyon górcső alá akarom venni a dolgot, a romantikát itt is megkaptam. Csak egy kicsit diétáztatva. Kicsit sekélyesebben. Mondhatni, körvonalazva, sejtetve... Na nekem nem kell a sejtetés. Nekem legyen egyértelmű. Elég a való világban ismerni a játékszabályokat, egy könyveben semmi szükség a praktikázásra. A könyv szerelmi része legyen nehézségekkel teli, de túlidealizált, hogy az olvasó elhiggye, ilyen igenis létezhet! Nem elég csak annyi hogy ágyba bújunk, aztán csapó, és majd talán az ötvenedik könyvben össze is melegedünk. Ettől több kell érzelmileg. Legyen rendesen felfokozva. Akár még a szexet is ki lehet hagyni az elején a játékból... Megvannak az írói praktikák, az ilyen jellegű feszültségkeltéshez, csak ebben a könyvben nemigazán találkozunk velük. Bezzeg a gyilkosságokat, meg a kelet-európai származású hegyomlás küzdőtechnikáját, kényes részletességgel leírva megkapjuk.

A humor: so-so... Nem vigadtam sírósra a szemeimet, de volt két alkalom, amikor tisztán emlékszem arra, hogy elmosolyodtam.

Nagy bajban vagyok a könyv olvasói rétegének a megcélzásával is. Hisz a sorozatot kedvelőknek nem feltétlenül ajánlanám a figyelmükbe, hacsak nem akarnak csalódni... A krimi olvasóknak, csak azt tudom üzenni, hogy vannak ettől sokkal jobb krimik is, de ha már végképp nincs mit olvasni...

Mindenki másnak pedig azt ajánlanám, hogy szeptember 24-én, hétfőn este, irányítsák figyelmüket az ABC-re, mert indul a Castle ötödik évada.

Megjegyzés: Nathan Fillion, még mindig nem rossz.

Tovább