A következő címkéjű bejegyzések mutatása: W. W. Hallway. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: W. W. Hallway. Összes bejegyzés megjelenítése

2013. szeptember 24., kedd

W. W Hallway: Sebző vágyak /2013/

Azt hiszem most jött el az a pillanat, amikor szembesülnöm szükséges azzal, hogy a véleményalkotásnak is vannak felhős oldalai. Jelen könyvünket bevallom nem vásároltam meg. Elkerülte a figyelmemet a megjelenése, mindaddig amíg az egyik molyos barátosné fel nem hívta rá a figyelmemet. Idézve az említett barátosné szavait a könyvről: "Szerintetek milyen, ha egész végig az kattog az agyamban, hogy elküldöm @Roselyn-nak kis notesszel és ceruzával, hogy kijegyzetelhesse, utána meg elolvassam a kritikáját róla. Mert erről aztán tudna írni..." Reflektálva eme kijelentésre - miszerint amennyiben elpostázza nekem, akkor én minden további nélkül, lelkesen és szívesen elolvasom - alig másfél nappal később már nálam is volt a könyv. Kedves molyos barátné szíves közbenjárásáért örök hálám, nélküle a könyv nyújtotta tapasztalatszerzés nemes egyszerűséggel kimaradt volna az életemből. A csavar a történetben ott kezdődik, hogy alig pár nappal később jelentkezett szintén a molyon egy másik kedves olvasóm is, aki homlokegyenest mást nyilatkozott erről az irományról. Neki meglepően kellemes, és pozitív kikapcsolódást jelentettek a történet oldalai. Így én szerencsésen belekerültem egy olyan ördögi helyzetbe, hogy végül is teljesen mindegy mit fogok írni erről a remekről, valakinek az álláspontját holt biztosan meg fogom sérteni. És mivel - szinkronban az univerzum összes erejével - jómagam is a nyugalmi állapot megtartásáért küzdöm nap mint nap, ott álltam bambán a borító felett, vakargatva a fejemet, hogy akkor most mi is legyen. Egy ennyire megosztó könyv csak felpiszkálja az ember fantáziáját - nem is kicsit -, ami mellett párhuzamosan beindul a "márcsakazértis" kényszere, így arról szó sem lehetett hogy ne olvassam el ezt a művet. Az már más kérdés, hogy az első oldal kinyitása után már kivert a hideg verejték. Életemben nem szurkoltam még annyira egy könyvnek, mint ennek most. Szinte majdnem minden oldalnál mantráztam a könyvkiadás egyetemleges istenei felé, hogy "kérlek add, hogy ne kelljen kiakadnom", vagy "csak most az egyszer ne szúrjatok ki velem...". Nem is tudom mit reméltem, hisz az istenségekkel való kapcsolatom enyhén szólva is kaotikus... Részemről mindegyikük olyan süket, mint a nagyágyú, részükről pedig - szerintem - nem vagyok méltó a figyelmükre, nem kapálózom elég hangosan. Röviden: tojnak ezek magasról arra, hogy én mit gagyorászok magamban unalmas pillanataimban...



"Igazi erotikus csemegét tart most az olvasó a kezében. A fiatal, hányatott sorsú lány közelébe férkőzik apja egykori barátjának, a kőkemény milliárdos üzletembernek, akinek ki akarja fürkészni legsötétebb titkát, azt, hogy mi köze volt az apja halálához. Ám a zárkózott férfi eleinte egészen másféle titkokat oszt meg vele: a különleges érzékiség és az extrém szex birodalmába vezeti újdonsült tanítványát, feltárva előtte a lefojtott, lekötözött, olykor őrjöngésig felizgató vágyódás, a késleltetett kiteljesedés és az erotikus vágy fokozásának ezernyi buja eszközét. A Sebző vágyak nem közönséges erotikus irodalom, a szerző a hipnózisban is alkalmazott beszédtechnikát használja stíluseszközként, s ez ösztönzőleg hat erotikus ösztöneink megismerésére; ugyanakkor a könyv romantikus szerelmi történetként és lebilincselő krimiként is megállja a helyét, hiszen a legutolsó lapjáig bővelkedik az izgalmas fordulatokban."

Kiadó: Art Nouveau
Oldalak száma: 432
Ára: 3499 Ft


Kedves szerzőnk stílusa meglehetősen sajátságos, mondhatni egyedi. Amit még lehetne is értékelni, sőt akár áhítattal is lehetne adózni egy ilyen tehetség oltárán, de... Felháborítóan fel vagyok dühödve. Merthogy, ha már valakinek van egy hajlama - mi több érzéke is - arra, hogy elbeszélősen, leírásosan megalkosson egy meseszerű világot, ami képes játszi könnyedséggel magába szippantani, az menjen el a bús fenébe ha ezt csak félvállról veszi komolyan. Három meghatározó érzelem ragadt meg bennem a könyv olvasása közben, csak az író fogalmazási stílusából fakadóan:

1, Néha olyan, mintha egy századelős novellát olvasnék a nagy klasszikusok közül, vagy mintha a nagyapám kezdett volna regélésbe - ez a megoldás hangulatilag kicsit szokatlan, de nem feltétlenül irritáló. Érdekesnek mindenképpen érdekes.


2, Nem tudom, hogy most az író eleve próbálta harmóniába szedni a magánhangzókat, és a sorvégeket, helyenként morbid rímet alkotva ezzel, vagy ezt csak a fordításnak köszönhetjük, de az biztos, hogy az elvártakkal szemben, ez nem megemelte a színvonalat, hanem esetenként sikeresen nevetségessé tette. Mintha a Frédi és Béni a két kőkorszaki szaki egyik mesterien fordított epizódjába csöppentem volna.


3, Mindezek mellett néha olyan profizmus csillan meg a kivitelezésben, ami már-már rémisztően szórakoztató, ami tényleg elandalít, amiben minden erőlködés nélkül nyakig lehet süppedni, mint egy pihe-puha takaróba. És ez okozta nálam a legnagyobb felindultságot. Már éppen süppedtem volna, amikor is tuti hogy jött egy olyan fordulat, vagy beszólás, gondolatfoszlány, valami, ami sikeresen nem hogy letaszított az idilli kis fantáziálgatásból, hanem egy ízes balegyenessel, olyan csattanósan ütött ki a magasztos hangulatból, aminek következtében órákig csengett a fülem. És ez az ami a legrosszabb. Amikor van tehetség, lenne a kivitelezésben, stílusban, fogalmazásban fantázia, de mégis elbagatellizálja a szerző az egészet, mintha nem számítana, mintha értelme nem volna. Azon kezdtem el morfondírozni, úgy a könyv kétharmadánál, hogy ez most vajon komoly-e? Hogy mindazt a velőtrázó ostobaságot, ami szerepel a cselekményben tényleg felkiáltójellel gondolta-e az író, vagy inkább csak a túlzások eszközével élve, gúnyolódva kifigurázza az erotikus-romantikus irodalom alapvető pilléreit? Amennyiben ez utóbbi lenne az igaz, akkor le a kalappal, és a könyv zseniális. Viszont ha ez nem egy szatíra, hanem egy precízen felépített és elgondolt könyv, akkor részemről bukás a javából. És akkor itt jöhetnek a történeti jellemzők...

Ahogy az már lenni szokott, az örök és eltántoríthatatlan kiindulási pont, amit már az unalomig nyúznak a szerzők, a milliárdos főhős, akihez képest Krőzus kispályás kezdő volt. De ne véljen az ember párhuzamot felfedezni az előzményekben megjelent könyvek tömegével... A másik fix tartópillér, a fiatal, ártatlanságtól csillogó, végtelenül buta, gyermeteg (kissé szellemi fogyatékos) hősnő, akinek a vágytól rögtön keresztbe áll a szeme. Na ebből, most már aztán tényleg, és végérvényesen elegem van. Tökös csajokat akarok! Talpraesetteket, olyanokat akiket áthat a realitás áporodott bűze. Nem nebáncsvirágokat, akik önmaguktól ezt sem tudják meghatározni, hogy merre van az előre. De ne akadjunk meg itt... Két dolog volt valami otrombaságig idegesítő. Az egyik, hogy hősnőnk annyira tanulatlan az alapvető udvariasság terén, hogy azt már mutogatni kellene. Összejön egy menő, nálánál 16 évvel idősebb faszival, akinek már csak a tekintélyétől, és puszta akaratától is görbülni kezdenek a piacgazdasági mutatók (meg persze minden nőnemű lény lábujja), és abból kezd sportot űzni hogy megállás nélkül degradáló jelzőkkel illeti. Kedvence ezek közül a "seggfej". Ez először talán vicces, másodszorra kényelmetlen, harmadszorra egyenesen feszélyező. És sajnos jóval többször, mint háromszor nyúl ehhez a kifejezéshez az író. A kontraszt azért is éles, mert valami alig-alig felismerhető pedofil hajlam miatt, hősünk állandóan úgy hivatkozik hősnőnkre, mint mókuskájára, cicájára, kislányára. Hősnőnk pedig bőszen bólogatva asszimilálja ezeket a gondolatkezdeményeket, és harmóniában a felvázolt képi hangulattal, sokszor gondol úgy a szeretője tetteire, érintéseire, mint atyaiakra. De ne vigyen ez bennünket egy cseppet se félre... Nem a francot! Aztán jön az állandó "seggfejezés". Nekem zsigerből az volt az első reakcióm erre, hogyha a férfi a nő számára valamilyen apapótlékot testesít meg (részben), akkor a káromkodásért, és tiszteletlenségért alapból jár két büdös pofon. Szerencsénkre idáig nem fajulnak el a dolgok a főszereplők közt, mégis ezek a szélsőséges ingerek annyira felkavarják az olvasót, hogy a végén már mi sem tudjuk hogy merre is van a lineáris egyenes. Mégsem ez volt az az aspektus, ami betette nálam a kaput. Szépen lépegetünk a történetben, innen-onnan csipegetve a már több tucatszor felvetett képeket. Eljön a sorsdöntő pillanat, amikor is hőseink egymásra találnak. És itt került kedves szerzőnk oltári nagy bajba... Hogyan is folytatódjon a sztori? És egy ravasz kis csellel kedves írónk belök bennünket a sűrűjébe. Zsaroló anyuci, aki évekkel ezelőtt lefalcolt, de látva lánya mosolygó arcát, amint egy milliárdoson csüng egy újság címlapfotóján, hirtelen úgy érzi pénzt kell kicsikarnia a helyzetből. De semmi baj! Köpeny nélküli superman-ünk, jön, lát, és győz, anyuci pedig balra el. Másfél oldal béke és nyugalom után, jön a volt tanár, aki megrontotta fiatalkorában a hősnőnket... és hogy mit is akar? Hát pénzt! Magával ragadja ártatlan kis virágszálunkat, és részben megerőszakolja. De itt is betoppan a hős, fényes páncélú lovag, és rövidre zárja a kérdést. Azt hihetnénk ezután talán jöhetne is a happy end (főleg, ha odatesszük azt a hangyányi kis információt, hogy hősnőnk a történet elejétől fogva azt hitte hősünk okozta apja halálát - most komolyan, lehetett volna ettől sablonosabban összerakni a cselekményvázat?), de nem. Hölgyeményünknek elkezd valaki fotókat küldeni magáról, egy rosszakaró, aki arra tereli a gyanút, hogy férfiúnk egy aberrált állat. És nekem itt lett végem, mint a botnak. Mert felteszem magamnak a kérdést... Szerelmes vagyok, de mint a fene. Valaki elkezd idióta információkkal bombázni. Mit teszek? Elkezdem átvizsgálni a pasi lakását? Feltöröm a laptopját (ami jobban be van jelszavazva, mint a NASA és a CIA rendszerei összesen - ezt nem én állítom, hanem az író)? Nem. Én hülye idióta, egy ilyen helyzetben főznék egy kellemes vacsorát, felnyitnék egy üveg bort, leültetném vágyaim hercegét az asztalhoz, és egyenesen rákérdeznék... de ez ÉN vagyok, és nem a hősnőnk. Ő csípőből a fent felsorolt dolgokkal indít. Ráadásként még követni is kezdi a hapsit, hátha így talál terhelő bizonyítékot. A slusszpoén: amit talál, az egy súlyos állapotú, mozgásképtelen, értelmi szinten komolyan sérült nő, akit férfiúnk kezeltet, és akit rendszeresen látogat. Most felteszem a nagy költői kérdést. Benézel egy ablakon, ahol azt látod, hogy a szerelmesed egy beteg, és láthatóan térben és időben nem orientált szerencsétlen, de fiatal lányt ölel meg. Mire gondolsz? Én elárulom mire gondolnék: ki ez a lány? Mi történt vele? És mi az oka annak, hogy életem értelme ilyen odafigyeléssel bánik vele? - és közben összeszorulna a szívem. Mert amit egyértelműen észrevennék, hogy a lány valamiért fontos. Talán a testvére? Biztos szánkáznának bennem az elképzelések, de amire tuti, fix, és biztos, hogy akkor sem gondolnék, ha ez volna a legvégső opció, hogy azért ölelgeti a pasim azt a nőt, mert a bénákra gerjed. Megbocsásson az ég, de ez egyenesen gyomorforgató. Csak a feltételezés is annyira abszurd, beteges, és visszataszító, hogy az kész. Azért annyira brutális, mert ezzel nem a férfi feltételezett, és bemesélt több méteres árnyékot húzó személyiségbeli óriássága lesz megkérdőjelezve, hanem az a szent és tiszta szerelem, amit a hölgyikénk érez a faszi irányában. Konkrétan szemen köpi ezzel a feltételezéssel önmagát is, a párját is, és ami a legrosszabb, tiszteletlenül legyalulja mindazt az érzelmi tartalmat, amiért addig véresen komolyan megküzdöttek. És ezek után nekem becsülnöm kellene a hősnőt? Megértenem? Szimpatizálnom vele? Meg a nagy, büdös, lóf...t (már elnézést). Részemről hősnőnk le lett selejtezve, "aki hülye haljon meg" alapon úgy leradíroztam a térképről ahogy kötelező. Innentől vihogva tapsoltam meg, amikor hősünk jól kirúgja (én jóval rosszindulatúbb lettem volna vele), majd zokogtam azon amikor a végén mégis egymásra találnak. Valami rémületesen idióta karakterű lett a női főszereplő. 22 évesen egy plüssállattal alszik? Na ezt ne. Józan ítélőképességű ember 10 éves kora után elvből nem alszik szivaccsal kitömött anyagdarabokkal. A sztori befejezése pedig... érezni rajta a rétestészta feeling-et. Mikor lesz már vége? Mikor lesz már vége? Hát most. Három évvel később elrabolják a lyánykát valakik Afrikában, jól le is lövik. Hősünk ugrik, a hírszerzés nyálát csorgatva végiggereblyézi a kedvéért az egész földrészt, és már mehet is a mentőakció. Aztán összeborulás, elsuttogott szavak özöne, és csapó. Egy kicsit sem volt elkapkodva. Újra felhívnám mindenki figyelmét a stílusra. Mert ezen zagyvaságok úgy lettek ám megfogalmazva, mint az Aladdin és a csodalámpa. És akkor nekem itt született meg az újabb kérdőjel a fejem felett: miért kell két ennyire eltérő dolgot összekeverni? Vagy csak nekem fals a meseszerűségből, és a szexuális segédeszközökből összegyúrt elegy? Emiatt a totális kép meglehetősen zagyva, és átláthatatlan. Azt is mondhatnám, hogy értékelhetetlen, vállalhatatlan, de ennyire szélsőséges sem lehetek tiszta lelkiismerettel, mivel egyes epizódok pedig egyenesen gyönyörűek lettek. Az a rész például, amikor beragadnak a főszereplők a padlásra, és a hapsit elkapja a klausztrofóbiás roham annyira élethűen, és megkapóan alakul, hogy odáig voltam meg vissza a gyönyörtől. Szinte éreztem, ahogy a levegő megtelik körülöttem elektromossággal, és az eső illata bekúszik az orromba. A pasi szexterápiája is lehengerlő volt, miután majdnem megerőszakolják hősnőnket. A kis buborék, amibe lelkileg elbújnak, és a lépésről-lépésre történő rehabilitálódás... Remek volt. Miért kellett az ennyire erős, és meghatározó irányba ilyen kegyetlenül belerondítani? A rózsaszín gumipapucsos elfenekelésről nem is beszélve...

Szóval röviden: nem kicsit idegelt fel a könyv. A sok tucatszerzővel szemben, Hallway-ben lenne fantázia. Botrányos, hogy ahelyett hogy valami értelmesen törné a buksiját, inkább egy ilyen kliséhez adja a nevét, és hogy ilyen módon teszi, ahogy tette. A sok bugyuta, egykönyves írónő botlásait könnyűszerrel elnézem, megbocsátom. De amikor valaki a saját tehetségét gyalázza meg egy ilyen irománnyal, azon nem tudok túllépni. Kedvem volna megtépni a szerzőt, és addig verni a pszichológiai ismeretekkel teletömött fejét az asztalba, amíg észhez nem tér.




Értékelés: 3 pont
Share: