A következő címkéjű bejegyzések mutatása: 3-4 pont. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: 3-4 pont. Összes bejegyzés megjelenítése

2017. december 12., kedd

Jodi Ellen Malpas: A Védelmező /2016/



Oké! Lindácska újra a pályán! A terep ismerős, a körülmények nehezítettek, bennem pedig csak úgy zubog a véleménynyilvánítási kényszer. Lehet, hogy vagytok néhányan, akik azt hittétek, hogy többet az életben nem fogok ilyen jellegű könyvet véleményezni – bevallom férfiasan, akadt néhány hét amikor erről én is meg voltam győződve. De a hétvégén elkapott a megvilágosodás, ami azt illeti túlontúl is, és át kellett kicsit gereblyézni a gondolataimat, hogy azok olvasható formát öltsenek, ezért a késlekedés… Na meg azért is, mert ez a könyv szénné sokkolta az agyamat, kénytelen voltam félbe hagyni, mert esküszöm az égre, párocskánk nagy szerelmi ágyjelenete után eljutottam oda, hogy inkább bevállalom hogy tőből tépkedjék ki a körmeimet, minthogy még egy sort olvassak ebből a remekből (és igen, előjött a dúvad oldalam is…). Nem szoktam könyvet félbe hagyni, vagy csak nagyon ritkán, így evett is a jó fene hetekig, hogy le kéne zúzni már ezt a szépséges bűbájt, hadd menjen a levesbe, de gyenge voltam, mint harmat… acélos lelkem zokogása, és az eltökéltségem teljes hiánya megfúrták az amúgy is halvány lelkesedésemet.

Előre jelzem, gereblyézés ide vagy oda, én ebben a véleményben kőkeményen csapongani fogok…
Jelzem azt is, hogy olyan dolgok is leírásra fognak kerülni most, amiket a későbbiekben gond nélkül tagadni fogok…

Továbbá azt is előre jelzem, hogy egy olyan oldalamat fogjátok most megismerni, amire nagyon nem vagyok büszke, ami akkor jön elő, amikor már annyira mélyen vagyok, hogy már az igénytelenség is igényesnek hat, és amikor olyan dolgokra vetemedem amik már annyira rosszak, hogy az már jó – és most nem a mazochista oldalamról beszélek, az köszöni szépen, jól meg van, hanem az eggyel lentebbi szintről, amikor már egyenesen megindokolhatatlan, hogy hogyan is kerültem egyáltalán le oda, az meg végképp nem kimagyarázható, hogy mi a bús fenéért nem kezdek el pánikszerűen felfelé menekülni, miért tobzódom kacagva a posványban.

Kezdjük az elején…



"Az ​emberek azt hiszik, mindent tudnak Camille Loganről: apuci kicsi lánya, gyönyörű, elkényeztetett fiatal nő, akinek az életstílusát az apja finanszírozza. De Camille-nak feltett szándéka, hogy nem hagyja magát irányítani. Keményen megharcolt a függetlenségéért és a boldogságért, de hirtelen azon kapja magát, hogy az élete veszélybe került az apja egyik könyörtelen üzleti lépése miatt. Haragszik ugyan, de félti az életét, elfogadja tehát a döntést, amelyet az apja hoz, hogy megvédelmezze. Arra azonban nem készült fel, hogy az SAS egykori mesterlövésze belép az életébe. 
Jake Sharp a személyes poklának foglya. Egyetlen egyszer nem koncentrál eléggé, és a következmények beláthatatlanok voltak – emberileg és szakmailag is tönkretették. Elvállalja a testőr szerepét Camille Logan mellett, bár nem ilyen fajta munkára lenne szüksége, hogy elterelje a figyelmét a démonjairól. A nők és Jake nem jönnek ki jól egymással, de még mindig az örökösnő védelme a kisebbik a két rossz közül. Ám Jake gyorsan rádöbben, hogy Camille nem az a nő, akinek hitte. Hanem melegszívű, együtt érző lány, akinek a jelenléte megnyugtatja őt, így a megvédelmezése hamarosan többet jelent Jake számára egy jól fizető állásnál, bármennyire harcol is ez ellen. Jake-nek feloldozásra van szüksége. Egy idő után már Camille-ra is. De tudja, hogy nem kaphatja meg mindkettőt."

Kiadó: Művelt nép
Kiadás éve: 2016
Ára: 3990 Ft







Ezt a gyönyörűséget közvetlenül az Egy éjszaka ígérete után kezdtem el olvasni. Malpas könyv után Malpas könyv. Vagy bátor vagyok, vagy nagyon hülye – szerintem mindkettő, főleg ha figyelembe vesszük a másik műremekben elkövetett csoportos elkurvulást ott a hajrában. Hogy akkor miért is kezdtem bele A Védelmezőbe? Halvány. Segédlila. Fogalmam. Sincs. Talán annyit tudok felhozni a hülyeségemet cáfolandó, hogy az eszkort világban tett családias kis kirándulást követően, én úgy határoztam, valamilyen számomra sem teljesen világos oknál fogva, hogy Malpas ettől mélyebbre már nem nagyon tud menni, így bármelyik könyvét választom is, az csak jobb lehet, ennek a kis irománynak pedig elég meggyőző volt a fülszövege ahhoz, hogy kockáztatni merjek. Gondolatban azóta is megállás nélkül felképelem magam ezért a döntésemért… Mert ha lejjebb nem is tud már süllyedni, sajnálatos módon az abszolút nullán stagnálni mindenféle segítség nélkül képes drága írónőnk.

A nagyon rövid verzió az lenne, hogy elkezdtem a könyvet, felhúzott a könyv, elraktam a könyvet, még mielőtt benzinnel lelocsoltam volna, és felgyújtottam volna, és eldöntöttem magamban hogy nincs az a földi hatalom, ami miatt én ezt befejezem…

A hosszabb verzió múlt hét pénteken vette kezdetét. És akkor innentől jön a csapongás.

Ugyanis múlt hét pénteken karácsonyi buli volt a munkahelyemen, a teljes kollektíva fellátogatott Pestre, ahol nagyon jó hangulatban, némi szesz megtámogatásával, százakárhány munkatárs azonos időben kezdte meg a fáradt gőz kieresztését. Többek közt én is. Egyrészt nagyon ritkán találkozom a pesti kollégákkal, akik amúgy rettentő jó fejek, másrészt piszok nehéz év van mögöttünk, harmadrészt ha én bulizom, akkor azt is úgy csinálom mint minden mást: teljes erőbedobással… Szóval lehet következtetni, milyen állapotban voltam szombaton. A kicsit pontosabb kép kedvéért adalékinformációként ide pöttyinteném, hogy már az odaúton szóba került a „Linda táncolj!”, meg valamilyen rúd is, ami ha emlékeim nem csalnak, végül mégsem került elő (nagy szerencsémre szerintem), a partin élőzene volt, következmény, hogy én torkom szakadtából énekeltem (mindenki más is), és még voltak koktélok is (Lindácska szereti a koktélokat…). Igen, az esetek többségében, amúgy érett felnőtt embernek tartom magam, ez a pénteki este azonban azon kivételes esetek közé tartozik, amikor éppen nem voltam az. Szökő évente egyszer megyek el felnőtt társasággal bulizni, és amikor eljutok, akkor beleadok apait-anyait (persze azért épeszű keretek közt, büszkén kijelenthetem, hogy vén satrafa koromra, és a családi állapotomra való tekintettel az asztalon táncolást már nem vállalom…). Amúgy a lényeg nem a buli ebben a kis intermezzoban, hanem a másnap. Mert mindig van egy másnap, ami az esetek többségében már kevésbé szórakoztató, és ez jelen helyzetünkben is így történt. A fejem nem fájt, ami kész csoda, mert én már két pohár sörtől képes vagyok fejgörcsöt kapni (aki migrénes, az ne igyon), ellenben egy deka hangom nem maradt szombat reggelre. De semmi. Ha kiabáltam, akkor a levegő torkomon át történő gyors, és erős kiáramlása okozott valamilyen recsegő, hörgő hangszerű izét, de ennyi… Délben már azon csodálkoztam hogy a keselyük még nem kezdtek el körözni a fejem fölött… A gyomrom nem tudta eldönteni mit is akar, egy dologban volt biztos, hogy emészteni azt pont nem akar… És hiába voltam már itthon éjfélre, olyan kialvatlan voltam, mint aki már ezer éve nem aludt. Röviden: igen, olyan voltam szombaton egész nap, mint aki az előző estét egy jó kis buliban töltötte. Van ilyen. Néha kell ilyennek is lennie.
Lényeg a lényeg, hogy én ezeken a másnapokon használhatatlan vagyok. Kellékek, amik ilyen helyzetben szükségesek: ágy, takaró, kevés fény, jó sok víz, béke és nyugalom. Ilyenkor még az agyam sem fog (lehet hogy többet kellene innom…? – kósza gondolatát követően erősen megrázza a fejét), és nem tudok, helyesebben nem akarok még olvasni sem. Ilyenkor nekem film kell. Ráadásul olyan film, ami alulról súrolja a B kategóriát, abszolút semmi mondanivalója nincs, és ezért nem probléma ha esetleg bealszom rajta. Igen, itt kanyarodunk be, az annyira rossz, hogy már jó, és ezt élvezem is, de nagyon fázisba. Mert ilyenkor szégyen, nem szégyen olyan filmek kerülnek elő, amikről még azt is letagadom normális állapotomban, hogy hallottam valaha róla. Így történt, hogy ezen a bizonyos szombati napon Scott Adkins maratont tartottam szobám csendes magányában. Nem rovom fel senkinek, ha nem ismerős a pasasnak a neve. Nagyjából amit tudni kell róla: az IMDB-s oldala hajlamos hangosan zokogni a sok 4.X-es értékelések súlya miatt, tehetsége nem a színészi teljesítményében mutatkozik meg. Nem a legszebb ember, de én ezt gond nélkül el tudom nézni neki, mert vannak olyan előnyei, amik ellenpontozzák eme aprócska hátrányát: jó a teste, és olyan kéz-láb koordinációval rendelkezik, amit egész nap képes lennék nézni, egy nagy tányér popcornnal az ölemben. Faszikánk arról híres amúgy, hogy nagyon jó harcművész. Az MMA-t részesíti előnyben, kaszkadőrként kezdte, most meg a színészkedés mellett elég sok film közelharci jeleneteit koreografálja – megjegyzem mesterien. Ebben veszettül tehetséges. És itt is van a válasz arra, hogy miért is az Ő filmjeit bambultam egész nap. Mert a szemeim könnyes orgazmusba fulladnak ha az Ő verekedős jeleneteit kell nézniük. Én nem vagyok nagy akciófilm buzi, és már akkor sem kedveltem az ütlek-váglak filmeket, amikor még Van Damme neve jelentett valamit, de ez az Adkins gyerek nagyon ott van, ha arról van szó hogy kell valakit félholtra aprítani puszta kézzel, és lábbal. Ha esetleg valakit érdekel a téma, akkor ajánlom megnézésre tőle a Vitathatatlan 2-3-4 részét… Fel nem tudom fogni miért, de ezek a filmek amúgy IMDB 7.0 fölött állnak még jelenleg is – na azért komplex történetet ne várjunk tőlük, de a maguk kategóriájában annyira tényleg nem rosszak.

Egy kis ízelítő, hátha ezzel jobban szemléltetni tudom, miért is csináltam szombaton azt amit...:



Szóval néztem Scott Adkinst, ahogy csépeli az ellenfelét, és elkezdett azon járni az agyam, hogy mekkora önfegyelem kell ahhoz, hogy valaki megtanuljon így verekedni… Meg amúgy is… Mekkora fegyelem kell ahhoz, hogy valaki kaszkadőr legyen. Mennyi összpontosítás szükséges ahhoz, hogy úgy csinálj meg egy nehéz feladatot, hogy ne halj bele közben… És ott, abban a szent pillanatban, agyon csapott a felismerés, hogy miért is lettem idegbajos A Védelmezőtől. (Nem, ne akarjátok követni a gondolatmenetemet, én már csak meg sem kísérlem lekövetni hogyan jutok el olykor-olykor A-ból B-be.) Hirtelen ott és akkor rájöttem arra, hogy miért éreztem már az elején hascsikarósnak az egész történetet… A férfi karakter miatt. Jake elvileg egy testőr, ugyebár… És mint ilyennek, az volna a feladata, hogy megvédje mindennemű fenyegetéstől a rá bízott személyt… Eddig jó vagyok, nem? Eddig korrekt a meghatározás, ugye? Akkor valaki, legyen olyan kedves, és homályosítson már fel arról, hogyan lehet hogy a mi kis hősünk egy olyan ember, aki még csak hírből sem ismeri az önfegyelmet? Azt most hagyjuk ki egy kicsit a képből, hogy lelkileg még nyomoronc is… (Erre is ki fogok térni nem is olyan sokára…) Jake olyan szinten kőkemény egy fazon, hogy nem képes nyugodtan végig ülni egy olyan fotózást, ahol tündibündi hősnőnk hiányos öltözetben pózol egy modell pasi oldalán, mert neki ettől féltékenységi rohama lesz! Aztarohadtmindenit neki! Bérgyilkoskáim figyelem, fasza jó helyzetben vagytok, a hapsi koncentrációja sehol sincs, úgy szét van csúszva a punci, meg a féltékenység közt, hogy akár el is sétálhattok mellette AK-47-esekkel a hónotok alatt, még akár egy bazookát is vihettek magatokkal, az sem fog neki feltűnni! Eleve össze-visszazilált agyát megülte a nuniköd! Jaaa… hogy még egy kicsit bizonytalanok vagytok? Ne legyetek! A pasas PTSD-ben szenved, labilis, ezért szerelték le a katonaságtól, és ráadásul elég csak egy kis parfümmel lefújni, máris pánikrohamot kap!
Oké… Jake-nek a könyv végére kiderül mi a jó bánat baja van, és isten látja lelkem, még meg is értem, hogy mennyire nehéz lehetett neki, nem ezzel van bajom. A bajom az, hogy egy Jake kaliberű fickó, egy olyan állapotban, amiben amúgy van, minden lesz, csak sikeres testőr nem. Rendszeresen iszik, nem alszik rendesen, pánikrohamok gyötrik, koncentrációs zavarai vannak, gyógyszert szed, hogy kordában tartsa magát… Felteszem a kérdést: te rábíznád az életed egy ilyen emberre? Tovább megyek: alkalmaznál a cégedben egy olyan kiégett katonát, akinek az idegei és így a teljesítménye is egy hajszálon függ? Mernél kockázatot vállalni egy ilyen emberrel, egy olyan munka esetén, ahol más ember élete a tét? Hát, lehet hogy nagyon szőrösszívű vagyok, de nálam ez ki van zárva.

Az én képzeletbeli testőröm sziklaszilárd. És morcos. Olyan ember, aki nem keveri össze a munkát a vágyaival. Akinek az önkontrollja a maximumon van. Aki kemény, és képes kezelni azt a nehéz sorsot, amit neki szánt az élet. Aki higgadt, józan fejjel rendelkezik, még akkor is, ha a helyzet kritikussá válik, mert ez a dolga. Aki nem veszíti el a fejét minden második pillanatban, csak azért mert begőzölt a féltékenységtől, vagy azért mert a múltja minden másodpercben szórakozik vele. Igen, egy ilyen pasassal kicsit nehezebb lenne romantikus regényt írni, mert csak a személyisége akkora éket verne a párocska közé, mint a Mount Everest. De pont ez lenne benne a kihívás, vagy nem? Kérdem én, miért kell minden ilyen könyv esetében az írónőknek átmenni Abszurdisztánba, és olyan személyiségeket kreálni, amik még csak köszönőviszonyban sincsenek a realitással? És kérdem én, miért vagyok én olyan balga barom, hogy még mindig rúgózom ezen? Továbbá, kérdem én, csak engem akaszt ki a végletekig ez? (Nagyon remélem, hogy nem…)
Amúgy ami a nyomorncságot illeti, még akár lehetek elnéző is… Ami nem fér a fejembe, hogy miért van az, hogy a nyomoroncból, egyenes indoklással megkapjuk rögtön a bunkót is? Miért törvényszerű az, hogy a nehéz sorsú faszinak rögtön parasztnak is lennie kell? Mert jön az újabb klisé, Jake-nek kell a figyelemelterelés, így a sportszerű ivászat mellett, sportszerűen kefél is, mindig mással. Istenem, de szeretnék már egy olyan könyvet olvasni, ahol a pasas fölös energiáit nem a kufirc, hanem valami más köti le! Mondjuk építkezhetne… vagy dominókat pakolgathatna… vagy mit tudom én… önkénteskedhetne a helyi ifjúsági házban. Annyi minden van a világban már, de tényleg… Nem hiszem el, hogy soha nincs semmilyen más opció.

És akkor még tegyük hozzá, hogy bár hősünk kiindulási pontja a totális érzelmi káosz, alig-alig belebugyolálva a „mert én nem érzek semmit” köntösbe, mégis olyan hamar belepistul a hősnőnkbe, amit egy tizenhat éves is elirigyelne tőle. Akkor most mi van? Kőkemény vagyok, olyan vagyok akinek már nem kell senki, és semmi, a Terminátor hozzám képest egy érzelmes asszony, de ennek ellenére jön ez a csajos, belém meg mintha a ménkű csapott volna? Aham… Hát jó. Ami nekem ebből lejön: pasasunk önismeretből is erősen bukóra vizsgázott. Ha agyon nehezítjük a pályát, akkor gondoskodjunk már rendesen arról is, hogy az olvasó végig tudja követni az eseményeket, mert ez a hipp-hopp puhapöcsű szerelmes faszi lettem, és megkérem a kezed dolog, miközben fél könyvön keresztül arról próbáltam meggyőzni magamat is, meg mindenki mást is, hogy mekkora egy jéghegy vagyok, enyhén szólva is maximális kilengés két ellentéte pólus végpontjai közt.
Még egy kósza gondolat Jake-ről, aztán ejtem a fazont, mert már lassan gyomorfekélyem lesz attól, hogy ennyi mindenre visszagondoltam vele kapcsolatban. (Ezek után hősnőnk jön… az se lesz jobb… a gyomorfekélyem pedig jelenleg minden, csak nem boldog…) A könyv váltásban ír E/1-ben, hol Cami fejében vagyunk, hol Jake fejében vagyunk, hol egyikük mesél a saját szemszögéből, hol a másikuk. Egy dolog jutott eszembe erről: a száj az a nyílás, amin keresztül kiáramlik a fejben található sötétség.

Csajokkal foglalkozó filmet nem néztem a hétvégén, így Camihez nincs semmilyen szösszenetem amit ide tudnék biggyeszteni. Bár az Ő esetében szerintem erre nem is lett volna semmi szükség, minden segítség nélkül el tudom mondani, hogy már megint mi a bajom a női karakterrel ebben a könyvben… is…
Gazdag apuci pici lányának a foglalkozása Paris Hilton óta nem lehet más, csak modell, majd ezután divattervező. Maradjunk csak a realitás talaján! Kacagjuk szembe ismét, és újra a teljes női társadalmat, vagyis pontosítva a női társadalom azon tagjait, akiknek nincs gazdag apjuk, nem lesznek modellek ha a fejük tetejére állnak akkor sem, és divattervezés helyett érdemi munkát választanak maguknak. Felejtsük el ezt a réteget, ne is foglalkozzunk velük, mert annyira elhanyagolható a létszámuk, hogy már csak gondolatot sem szabad pazarolni rájuk. Aztán, miután ezt az akadályt sikeresen áthágtuk, bizonyítsuk be egy pár mondatos ráutalással, hogy hősnőnk az önállóság magas szobra. Miért? Mitől? Az agyam dobtam el akkor, amikor párocskánk még éppen hogy csak megismerkedik, de Jake már azt regéli magában, hogy Cami nem olyan, mint amilyenre számított, merthogy a nő mennyire önálló, és sikeres, és ezt csak annak köszönheti, hogy küzd… Drága angyal borgár virágszál! És ezt te ugyan honnan tudod? Beszéltél eddig vele vagy kettő, azaz kettő darab bővített mondatot! Bennem van a hiba, én érzem, de nekem drága hősnőnk egy cseppet sem lett az önállóság magas szobra a modellkarrierjével, meg a divattervezői ambícióival. Attól sem lett az, hogy mindig a seggébe lóg az irritáló barátnőjének. Sőt attól sem lett az, hogy az exével történt szakítási kudarcot elvonón kellett kihevernie, amit persze saját költségen állt, mert persze apucinak ahhoz sem volt semmi köze. Persze.
Megint csak nekem ellentmondásos drága hősnőnk személyisége? Én nagyon karakán vagyok, nagyon tudom mit akarok, én nagyon küzdök azért amit akarok, csak rendre hülyeségeket csinálok, és hülyeségeket beszélek, és mivel amúgy nem kicsit vagyok hisztis, meg hepciás, úgy is kezelnek mint egy idiótát, de én ezt kikérem magamnak! Öööö… Én képzavarban vagyok. És könnyűszerrel elhiszem, hogy más is képzavarban lenne. Azt pedig még inkább elhiszem, hogy épeszű pasi ettől a képzavartól olyan messze menekülne, amennyire csak a lába bírja. Lehet hogy csinos kis lányka hősnőnk, de én ha pasi lennék, akkor sem akarnám meghágni, ha az életem múlna rajta, mert nem tudnék szabadulni a gondolattól, hogy ennek a nőnek csak a teste az ami felnőtt, minden más szempontból a dolog pedofíliának minősülne…

A történet…

Szokás szerint most sem kell géniuszi magaslatoktól rettegünk a sztori komplexitását illetően. A csajosunk apja milliomos gazember, akinek helyenként nem túl tiszta a keze, ami miatt a lánya élete veszélybe kerül, ami miatt pedig fel kell bérelni egy testőrt mellé. Slussz, passz, íme az alapszituáció. Amit nem értek… Én elég öntudatos egy némber vagyok. Így egészen véletlenül tisztában vagyok azzal, hogy milyen is önállónak lenni, és élni a nagybetűs életet. Tételezzük fel, hogy az apám, aki vagyonos, nagy hatalmú ember, behívat az irodájába, hogy közölje velem, hogy megfenyegették az életemet, és ezért a biztonságom érdekében egy ideig testőr lesz mellettem. Mit teszek? Hát befogom a szám, azt teszem! Én szeretek élni, köszönöm szépen. Nem vágyom kinyiffani sem, még nagyon hosszú ideig. Ha emiatt el kell viselnem valakit, aki árnyékként követ egy ideig, akkor üsse kavics! Megemeberelem magam arra az időre, összeszorítom a fogaimat, és lehet hogy nem a legnagyobb üdvrivalgással, de elfogadom hogy a helyzet olyan amilyen. Na majd nem! De ez én vagyok, és nem hősnőnk. Hősnőnk totál kiakad azon, hogy vigyáznak rá, mert ezzel az apja túl nagy befolyást gyakorol az életére, meg amúgy is, milyen szar is az már, ha azzal keserítik meg az életedet, hogy megpróbálnak megóvni! Mindenkinek a pofátlan édesanyját, azt, amiért át mernek lépni a hülyeségeden, és nem kérik a beleegyezésedet, egy olyan dolgot illetően, ahol amúgy nincs is miről dönteni! Készbazdmeg… Tudjátok mit, a könyv el lett szúrva. Úgy kellett volna megírni, hogy a pasas felszívja magát, hogy vigyázzon az öreg halál erre az idétlen libára, hősnőnket elönti az elégedettség, amiért ilyen überszuperül kiállt az önállósága mellett, aztán az ajtón kilépve homlokon kapja egy kilenc millisből kilőtt golyó, és ennyi, történet vége, csapó, mindenki megkapja amit akar, többek közt én is, mert nem kell még 280 oldalt végig olvasnom. Abszolút perfekt kivitelezés…

De mivel nem ilyen ideális a könyv felépítése, így megkapjuk a mondvacsinált dacot is, ami mint tudjuk minden felnőtt, érett nő sajátja, és berobogunk a „hogyan bosszantsuk fel azt a férfit, aki az életünket akarná megvédeni?” utcába, ahol kínosabbnál kínosabb baromságokba fogunk ütközni. Példának okáért, megpróbáljuk a marcona testőrünk lábkörmeit kilakkozni. Nem. Vicc. Ez komoly! Az érett, felnőtt, önálló hősnőnk, alig kapatosan azzal kezd el szórakozni, hogy be akarja festeni Jake lábkörmeit körömlakkal! Ez ki szerint vicces? De tényleg! Valaki magyarázza már el nekem, hogy ebben hol a poén, mert szakadjak meg ha látom! Meg eleve… Ki az az idióta, akinek eszébe jut egy ilyen mozzanatot beleírni egy könyvbe? És amúgy erre hogyan kellene reagálnia az olvasónak? Mi erre a normális, megfelelő, és elfogadható reakció, mert én annyira lesokkolódtam ettől, hogy még reagálni, nyelni, de még lélegezni is elfelejtettem! És ezek után csodálkozunk, hogy a férfiak hülyének nézik a nőket? Uram bocsá’ ilyenkor én is hülyének nézem a nőket… Meg saját magamat is, amiért képes vagyok ekkora zagyvaságokat olvasni, és még fel is idegelem rajta magam…

Hogy mi történik még? Van némi zűr, és zavar - a családi zacc beleborul az idilli hétköznapokba, és van itt némi katyvasz egy 15 éves lányka körül, akit apuci megszeretget, meg van egy bátyánk, aki nem is annyira jó fej, mint első ránézésre tűnik… Ha akarnám se tudnám részletezni a könyv ezen passzusát ettől jobban, mert ugyan ez a rész is betűkből állt, mint minden normális könyv esetében, a betűk pedig szavakat képeztek, amik mondatokká álltak össze, az én agyam ekkora már felvette teljes harci díszét, és elkezdte megszűrni az információkat. Amit nem tartott relevánsnak azt hagyta elúszni, és semmit nem tett annak érdekében, hogy megragadjanak olyan dolgok, amik nem feltétlenül szükségesek.

A történet vége felé, még a zsibbadáson keresztül sikerült annyinak áthatolnia, hogy a nagyon titkolózós Jake-nek, vannak titkai… Az hogy vannak neki ilyenjei, attól válik egyértelművé, hogy nagyjából minden harmadik oldalon fel van rá hívva a figyelmünk, hogy „el kell mondanom neki”, vagy „nem tudom hogyan mondjam el neki”… Szóval odakiabálják az arcunkba, hogy van valami amit nagyon tudnunk kellene, csak még nem tudjuk, hogy mi is az. Én ilyenkor már egyenesen rettegek Malpastól. Most már el sem kezdtem találgatni, vajon mi lesz a jelenlegi agymenésének a vége, így nem ért váratlanul, amikor Cami apja közli a lánnyal, hogy Jake nős. Kicsit meg is akadtam, hogy csak ennyi? Sehol nincs egy eszkort múlt, vagy valami tömegmészárlás? Esetleg egy kis skizofrénia? És nincs. Sőt Malpas még ezt is megkozmetikázza, és pár oldallal később szépít egy nagyot, hogy Jake csak nős volt, a felesége évekkel korábban elhunyt. Na mondom… Malpas feladta… Valami történt, rászólt a kiadója, vagy nem tudom… Úgyhogy a nagy izgalom után elmarad a csattanó, nincs kifacsart morális tanulság, vagy lecke, csak egy snassz özvegység, meg persze a korábban már felvázolt teljes érzelmi nyomorúság. Ennyivel kell beérnünk – hál’ istennek.

Összegezve:

Az egyetlen amit le tudok szűrni jelen irományunkból, hogy én nem vagyok normális. Nem vagyok normális, mert elolvastam. Nem vagyok normális, mert nem tudtam félbe hagyni. Nem vagyok normális, amiért még másnaposan, Scott Adkins lenyűgöző rúgásait bámulva is ez a hülyeség jut az eszembe. Sőt mit több! Annyira rámozdulok a témára, hogy még veszem a fáradtságot, és be is fejezem a könyvet. Szakember segítségére van szükségem, ez most már nem vita tárgya.

A könyvet nem ajánlom olyan nőknek, akiknek van önismeretük, öntudatuk, és véleményük… Leginkább egyáltalán nem ajánlom embereknek ezt a könyvet. Ezt a könyvet maximum gibbonoknak ajánlom. De lehet hogy még nekik sem. (Nem kegyetlenkedni akarok… egyszerűen csak ahol tudom védem a környezetet… is… )


Értékelés: 3 pont – csak a szexjelenetek miatt, azok annyira nem voltak égbekiáltóan rosszak.
Share:

2017. november 5., vasárnap

Sierra Cartwright: Megkötve (A Donovan-dinasztia 1.) / 2016



Megmondom mit csináltam a könyv olvasása közben…
Röhögtem… de valami kegyetlenül…
És ilyen még nem nagyon volt…
Voltam már dühös, meg fogtam már a fejem kínomban, untam már magam halálra, de hogy szüntelen göndör kacajra fakadjak, na olyan még nem nagyon volt…
Nem tudom, hogy most ez vajon a legmagasabb, vagy a legmélyebb pontja-e az ilyen jellegű könyvekkel szerzett tapasztalataimnak…
Viszont rájöttem (ismét) arra, hogy mi a legnagyobb problémám ezekkel a könyvekkel – most jön a kitekintgetős rész.







"Az ​érintésed felszabadít, a csókod megköt. Három fivér, egy nagy hatalmú család. Connor Donovan mindössze 27 éves, amikor átveszi a cég irányítását. Lara Bertrand céltudatos nő, aki eléri, amit akar. A fiatal milliárdos erőt sugárzó grafitszürke szemei, és forró éjszakákat sejtető hangja azonban leveszi a lábáról. Lara tudja, a két család nemcsak üzleti vetélytárs, de generációkra visszamenőleg gyűlöli egymást. Mégis, hogy megmentse apja cégét a biztos csődtől, sorsdöntő lépésre szánja el magát, és felajánlkozik a Donovan-fiúnak. A kíváncsiságod űz hozzám. Mitől félsz? Attól, amit most kérni fogsz tőlem. Connor nem csak az üzleti életben, de az ágyban is domináns. Felelősséget vállal, a korlátlan hatalomért cserébe. Nem feleséget keres, nem is szerelmet, hanem játszótársat, de a játék néha véresen komolyra fordul…
Sierra Cartwright bestseller sorozatában mesterien vezeti olvasóit a hatalmi játszmák világába, ahol a test is üzlet, ha az érdek úgy kívánja. Texas sosem volt még ilyen forró."
Kiadó: Libri
Kiadás éve: 2016
Ára: 3599 Ft




Beszélgessünk a csábításról…
Szinte már rémisztő, hogy ezek a könyvek mennyire azonos séma mentén íródnak meg. Elkiabáltam múltkor azt a szerződéses dolgot is, meg az ütlek-váglak dominanciát is. Végre találtam egy könyvet, amiben sem egyik, sem másik nem szerepelt, erre fel, ebben a jelen alkotásunkban visszarepülünk a startvonalra, és már megint ott tartunk, hogy BDSM, meg szerződés. Ez a szerződéses fixáció, ami abban a rengeteg írónőben kialakult, kik ezeket a könyveket ontják magukból, már-már klinikai mérteteket kezd ölteni – várom azt a pillanatot, amikor a „szerződés”-ből mint szóból, pavlovi reflex lesz, nyáladzással meg mindennel, csak nem a gyönyör, és az izgatottság fogja majd kísérni, hanem az idegbaj. (Nekem már szokott tikkelni a szemöldököm, ha írva meglátom ezt a kifejezést, úgyhogy szerintem csak idő kérdése a habzó száj is…)
Na de hogy mi is már megint a bajom… Nagyjából x tucat ilyen témájú könyv elolvasása után, most jutottam el oda, hogy be kell látnom: az én szexuális kultúrám, a könyvekben demonstrált „kultúrához” viszonyítva ijesztően más. Olyannyira más, hogy közös dimenzióban se lehet említeni a kettőt, de akár fogalmazhatnék úgy is, hogy nekem van szexuális kultúrám, a szóban forgó könyveknek viszont nincs. Most lehet hogy ez így nagyon dölyfösen, vagy pofátlanul hangzik, de a helyzet az, hogy meg vagyok győződve arról, hogy a több tucat írónő közül, nagyjából a hetvenöt százaléknak semmi gyakorlati tapasztalata nincs abban amiről ír, és most még csak nem is BDSM-re gondolok, hanem csak a szimpla szexre, a tartalmas szexre, arra a fajtára, aminek a végén elnehezült végtagokkal, csak annyi telik az ember lányától, hogy bevackolja magát kényelmesen a másik karjába, hogy aztán zsibbadt aggyal beájulhasson. Sihederkorom hajnala óta vallom azt, hogy a szex nem annyira bonyolult dolog, tény hogy kell hozzá némi tapasztalat, illetve nyitottság, de a megfelelő kommunikációval nagyon szépen ki lehet alakítani már az első pár percben azt a harmóniát, ami ahhoz kell hogy olajozottan menjenek a dolgok. Én – tudom nehéz lesz elhinni -, de ezen a téren is egy veszettül egyenes típus vagyok. Ha arra vágyom, hogy fenekeljenek el, akkor megmondom kerek-perec, hogy ezt szeretném, ha éppen azt akarom hogy megdöngessenek, akkor teszek róla hogy meg legyek döngetve (ugyan már! hisz nekünk nőknek kismillió praktikánk van amivel be lehet pörgetni a pasikat…), ha pedig éppen édes szerelmeskedésre vágyom, akkor azt is kifejezésre juttatom. Nem állítom, hogy soha senkit nem sikerült még eddig meghökkentenem, mert de, de olyan sem volt még soha, hogy a pasasom ijedtében elinalt volna, mert nagy hirtelen nem tudta mihez kezdjen a helyzettel.
Na igen ám… csak az a bökkenő, hogy én hiszek a csábításban. Azért az embernek huszoniksz éves korára már lesz annyi tapasztalata, hogy rájöjjön ki az akinek tetszik, akinek bejön, és ki az akinek nem. És ha esetleg ez a vonzalom még kölcsönös is, akkor jön a rengeteg klisé a gyomrokba rekedt pillangókról, meg pirulásról, meg felszökött pulzusról, satöbbi, satöbbi… És ez… pont ez a rész, ez a násztánc a kapcsolatok egyik legizgalmasabb része. Most mindegy, hogy viszonyról, vagy nagy szerelemről beszélünk, a csábítás mindkettőnek az elején ott kell hogy legyen. Igen, a nagy romantikus elképzelések szerint, a nő és/vagy a férfi mindig szinte azonnal a másik személyiségébe habarodik bele, ami az idealizálás mezsgyéjén teljesen korrekt elképzelés is, csak a valóságban ez marhára nem így van. Lehet hogy én gondolom rosszul, és bennem van a hiba, de én soha ebben az életben nem pasiztam még be úgy, hogy „na add nekem a lelkedet, de azonnal, mert az a tíz másodperc míg néztelek elég volt ahhoz, hogy rájöjjek nekem Te vagy az igazi!”. Ellenben olyan már volt, hogy „hmmm… ó… igen…”. Én a szerelemben csak hosszútávon vagyok képes hinni, és ez vélhetően azért van, mert nagyon nem vagyok egyszerű eset még magamnak sem, ha érzelmi kötődésről van szó, akkor az egy lajhár gyorsaságával épül ki bennem, és mivel állandó fáziskésésben vagyok ezen a téren, a páromtól sem várom el már rögtön az elején a mély szerelmes szónoklatokat. Sőt, ha valaki nekem egy kapcsolat elején rögtön a nagy szerelemmel jön, akkor én angolosan le is lépek, mert számomra kifejezetten rémisztő, ha pár hétnyi ismerkedés után már meg akarnak gyűrűzni. Visszakanyarodva a csábításhoz… Az én realitásomban, a történet úgy indul, hogy ott van a szikra mindkét fél esetében. És itt a felnőttek világában ez a szikra tudatos is, tehát a férfi tudja, hogy a nő vonzódik, és viszont. És megindul a hadművelet. Első körben jön a puhatolózás, megerősítendő önmagunkban hogy a másik fél szikrája, az tényleg valós szikra, és nem csak félreértelmezett. Ez a fázis nálam úgy nagy átlagban a megismerkedéstől számított pár órán belül lezajlik, lévén itt sem szoktam finomkodni, valahogy mindig sikerül olyan témára fordítanom/fordítanunk a társalgást, amiből egyenesen lejön, hogy mi a helyzet. Megjegyzés: én a veszedelmes egyenesség híve vagyok, ha egy pasast vonzónak találok, akkor ezt a legegyszerűbb módon a tudtára is adom, ha közli velem, hogy fantasztikusan nézek ki, és a testbeszéde is azt sugallja, hogy kisanyám én el akarlak kapni, akkor nekem erre a reakcióm nagyjából annyi szokott lenni, hogy közlöm vele, hogy rendben van babám, játszhatunk. És itt kezdődik a kerülgetős szakasz, ami a legédesebb és legpikánsabb része egy bimbózó románcnak. Én pedig egyenesen perverznek érzem már magam amiatt, amiért ezt az agyi síkon játszódó hergeléses fázist annyira kedvelem, mert ez a szakasz majd minden ilyen témájú könyvből kimarad. És ez az én legnagyobb bánatom. Mert mi is szokott történni? A pasi nagy és morcos, a nő ettől a könyv harmadik oldalán készen van, elolvad mint vaj a napon, aztán a harmincadik oldalon már megy a kamaty, meg az elfenekellek, meg az „aztteszedamitmondoknekedmerténegydomvagyok”, én meg borzalmas hiányérzettel küszködöm, mert a kiindulási „A” pont, és a „Z” végpont közt, nekem még ott lenne egy egész ABC, de az írónők szerint nem. Nincs játék, nincsenek fricskák, kerülgetések, verbális izgatás, nincsenek lopott érintések, csak az van, hogy egyik pillanatban még kávézgatunk, a másikban meg erősen csipkedjük a csaj mellbimbóját, aki ekkorra már agyilag teljesen zokni, már csak pihegni képes, meg könyörögni, mert annyira le lett nyűgözve, hogy már világát sem tudja. Én meg még mindig ott tartok, hogy de miért…? Mivel? Hogyan? Mégis mit csinált ez a faszi ami miatt ennyire össze kell omlani tőle? Oké, jól néz ki… és akkor mi van? Sok ember van aki jól néz ki… Ettől még én nem fogok berosálni a gyönyörtől. Ezek a könyvek a násztáncot nemes egyszerűséggel leredukálják egy bemutatkozásra, meg egy helyzetjelentésre, amikor is a fazonunk nagy elánnal benyögi, hogy Ő mekkora nagy irányításmániás-domináns-megverlek-megkötözlek típus, amit persze nekünk készséggel el is kell hinni, mert ha Ő azt mondja hogy ez BDSM, akkor az BDSM. És én ezen a ponton szoktam elkezdeni kínlódni, vagy mint jelen könyvünknél is történt, fetrengeni a röhögéstől. Mert ez így, egyik kedvenc kifejezésemmel élve nem más mint bullshit.

És csak hogy tovább fokozzuk…

Komplex történetünk pár mondatos felvázolása következik…

Szeretem amikor valaki úgy ír könyvet az üzleti világról, hogy semmi köze nincs az üzleti világhoz, vagy a nagyvállalati politikához. Én soha nem vezettem nagyvállalatot, maximum hobbi szinten foglalkozom a világpiaccal, és milliárdos sem voltam soha, ebből nekem az következik, hogy nem fogok olyan történetet írni, ahol kőgazdag vállalati mogul vagyok, aki annyira hatalmas, hogy egyetlenegy reggeli böffentésébe beleremeg a tőzsde. Nem fogok ilyen könyvet írni, mert nem értek hozzá annyira, hogy hitelesen tudjam azt visszaadni a történetemben. Jelen írónőnk nem ennyire maximalista mint én, ha nem is nagy mélységekig, de belemegy az üzletbe, ami azért rossz, mert annyira nem merül el benne, hogy legyen értelme a dolognak, de mégis mélyebbre merül mint kellene, mert ezen a szinten még a laikus is messziről kiszúrja, hogy drága alkotónk legjobb esetben is csak amatőr, ha üzletről van szó, merthogy…
Van egy vállalatod, amit Te építettél fel, évek kínkeserves munkájával, ez a mindened, mert már elváltál, megöregedtél, meg amúgy is… és nem tudsz arról, hogy van egy olyan záradék a cég vállalatvezetési szabályzatában, hogy ha a lányod férjhez megy akkor a férje azonnal igazgatótanács-tag is lesz?
Kérdéseim:
Hogy hogy nem tudsz róla?
Hogyan lehetett a záradékot a tudtod, és a hozzájárulásod nélkül beletenni a szabályzatba, amikor te vagy az igazgatótanács feje?
Hogyan engedhettél egy ilyen záradékot a szabályzatba, mikor semmi garancia nincs arra, hogy a lányod egy üzleti zsenihez megy majd hozzá?
A fenti kérdések megválaszolását követően, biztosan alkalmasnak érzed magad a munkakörre amit betöltesz?

Amiben én teljesen biztos vagyok, laikusként, mindenféle vállalatvezetési tapasztalat nélkül, hogy soha ebben az életben nem engednék a saját vállalatom vezetésébe egy olyan záradékot, ami házasság alapján igazgatótanács-tagi széket pakol akárki alá is. Nem engedném ezt meg, nagyon egyszerű és logikus ok miatt: az üzlet az üzlet, a magánélet az meg magánélet, nem minden esetben tanácsos ötvözni a kettőt, már csak azért sem, mert attól, hogy valaki a rokonod még lehet léhűtő és/vagy ostoba, vagy lehet csak szimplán olyan típus akinek semmi üzleti érzéke nincs. Az én cégembe, vállalatomba nem vérségi alapon lehetne bekerülni, hanem kemény munka árán, és tehetséggel, amiből az következik, hogy a lányom férje maximum akkor kerülne be a tanácsba, ha agyondolgozva magát bebizonyítaná nekem azt, hogy alkalmas a pozícióra.
De mivel jelen irományunk nem az én tollamból szabadult ki, így a könyv egyik alapja az, hogy drága hősnőnk úgy akarja apja őskövületi üzleti filozófiáját megbombázni, hogy gerillamódszerek alkalmazásával a rivális vállalat vezetőjét férjéül kéri, mert így a frigy után a pasas automatikusan igazgatótanácstag lenne, amivel el tudnának érni bizonyos vállalati részek és szabadalmak értékesítését, és/vagy a két nagyvállalat egyesítését.
Csúcs…
Amit nem értek… Hősnőnk, és hősünk is nagyágyú, ha üzletről van szó… Hogyan, de tényleg hogyan lehet az hogy ezek a zsenik egy dollármilliárdokat érő üzleti kérdést kefélési feltételhez kötnek?

Merthogy a helyzet a következő…

Üzletasszonykánk bejelentés nélkül meglepi hősünket annak irodájában, és egy pár mondatos felvezető után vázolja neki a házassági, és egyéb terveit. Ezen amúgy még annyira nem akadtam fent, mert szinte ezerszázalékig biztos vagyok abban, hogy a nagyvilágban már nem egy üzlet lett megpecsételve házassággal, ami kiborított az az, hogy a fazon ahelyett, hogy profi üzletemberhez méltón átböngészte volna a kimutatásokat, és a tervezetet, még csak bele sem kukkant azokba, még csak a fáradtságot sem veszi, hogy úgy viselkedjen mint ahogy azt egy nagyfőnöktől elvárná az ember, főleg ha az milliárdos… nem… leragad ott, hogy ha házasság, akkor az valódi lesz, és dugni fogunk, és lesz itt csinnadratta, meg bimbum, meg BDSM, mert őt uramnak kell szólítani, és jön a házassági szerződés…
Na meg a jó fenét!

Ha én lettem volna a pasi helyében, akkor fel sem hozom a szex kérdést – legalábbis az elején tuti hogy nem, mert nem profikhoz méltó a dolog. A nő üzleti ajánlattal keresett meg, amit én üzleti ajánlatként is fogok kezelni, és eszemben sincs milliókat kockáztatni csak azért mert éppen áll a farkam. Ez mit üzen a kívülállónak? Hát biztosan nem azt, hogy higgadt fejű üzleti zseni vagyok…

A nő helyében… na ez vicces volt, itt kezdtem el először kegyetlen röhögésbe fulladni.

Pókerarccal bemegyek a rivális céghez, egy olyan ajánlattal, ami enyhén szólva rendkívüli, fel vagyok készülve mindenféle adattal, agyamban minden lehetséges forgatókönyvet lejátszottam már, van bennem bizonytalanság persze, hisz nem a szokott mederben akarok játszani, de eddig elért sikereimre támaszkodva meggyőzöm magam arról, hogy menni fog ez…
Leghűvösebb, tökélyre fejlesztett távolságtartó és magabiztosságot sugárzó modorommal előadom amit elő kell, aztán szinte lélegzetemet visszafojtva várom a másik fél reakcióját…
Mindenre, de mindenre fel vagyok készülve, arra is, hogy elfogadják az ajánlatomat, és arra is hogy kidobnak az épületből…
És akkor a velem szemben ülő férfi, mint aki meg sem hallotta amit szónokoltam neki, tőmondatokban azzal reflektál, hogy meg akar dugni, és még ugyanabban a mondatban megkérdezi, hogy lenne-e ez ellen bármi kifogásom, meg hogy tudom-e hogy mi az a BDSM…
És még mindig lehet hogy bennem van a hiba, de… most már megint mi van?
Uram bocsá’, de én ebben az abszurdnak is csak jóindulattal nevezhető helyzetben, maximum csak arra lettem volna képes, hogy egyik szemöldökömet lassan felvonva, megkérem a tárgyalópartneremet, hogy tagoltan ismételje el újra, amit mondott, mert lehet hogy süket vagyok vagy nehéz felfogású, de nekem nagyon úgy hangzott amit korábban mondott, mintha egy millió dolláros üzletet egy laza csuklómozdulattal ledegradált volna egy kefélési megállapodás szintjére – plusz az ütlek-váglak rész -, amit nem igazán tudok így nagy hirtelen hová tenni.
Majd kifejtettem volna úrinői modorban, hogy a híre után mekkora csalódásként élem meg, hogy zseni mivoltja ellenére az a legtöbb ami tőle telik, hogy ürügynek használ egy nagyon jól jövedelmező üzleti ajánlatot arra hogy bejusson a bugyimba… Majd némi gúnnyal hozzá tenném azt is, hogy jobb napjaimon biztos még bóknak is érezném ezt az egészet, ha azt nézzük mekkora pénzt kaszálnánk ezzel az egésszel, legalább olcsónak nem kell éreznem magam…
Mindezek után pedig még azt is hozzá tenném, ha esetleg eddig még nem jött volna rá magától, hogy igen, akadnak fenntartásaim az elméletével kapcsolatban, és kifejezném abbéli reményemet, hogy reakcióm nem azt fogja belőle előhozni, hogy add uram de máris, az asztalhoz kötöz, és megfenyít… lévén nem úgy vagyok felöltözve, meg amúgy is, lelkileg nem készültem fel arra, hogy a következő tárgyalásom, és esetleges üzleti ebédem előtt el legyek fenekelve…
Majd az ajánlatomat tartalmazó mappát az asztalára helyezném a névjegykártyámmal, és elérhetőségeimmel együtt, megköszönném az idejét, és hogy soron kívül fogadott, majd biztosítanám arról, hogy természetesen ha felszállt a dominanciás köd az agyáról, és elkapja a pénzkeresési inger, állok szolgálatára, csak nem úgy, hanem ahogy felnőtt sikeres üzletemberekhez illik.
Végül egyenes tartással távoznék.

Persze innen még tovább lehet gondolni a dolgot, és némi cicaharc után még mindig jöhetne a hancúr a paskolókkal, meg minden mással… így is ki lehetett volna lyukadni ugyanoda a történetben… és még racionálisnak is lehetett volna nevezni a cselekményt… csak nyomorultul nem ez történik! (Mint ahogy soha nem az történik ami csak egy kicsit is logikus lenne!)

A könyvben a hölgyeményünk, a pasas azon felvetésére, hogy van-e kifogása a kufirc ellen, automatikusan rávágja, hogy nincs, aztán egy gőzölgő kávé felett kibeszélik a BDSM alapjait, meg azt hogy a csajnak milyen idevágó tapasztalatai vannak, és ha ez még nem lenne elég, némi izgatott pihegést követően a pasas még demonstrálásba is kezd, hogy megmutathassa milyen is lenne vele a nagy domináns szex.
Tételezzük fel, hogy hősnőnk helyét ismét átveszem, azon sarkalatos pontnál, amikor nekiáll piruló, gondolkodásra képtelen hústömeggé válni… (ki van zárva, ennyire még én sem vagyok képes beleélni magam a hősnő szerepébe… fogalmazzuk át egy kicsit… tételezzük fel, hogy a pasas ajánlatát valamilyen elmeroggyant lázas állapotomban megmagyarázhatatlan okok miatt vonzónak tekintem az adott helyzetben, és tudatosan belemegyek a játékába, hagyom, hogy azt mutogasson nekem, amit akar – ez is ki van zárva, na de hagyjuk is, mert ha ezen a ponton állandóan leragadok, akkor sose fogok eljutni oda, ahová akarok…)
Átengedem férfiúnknak az irányítást, utasítására bezárom az ajtót, majd a szoba közepére sétálok, és a hátam mögött összekulcsolt kezemmel remegve (hah!) várom hogy mit fog velem csinálni…
Ő odajön, kicsit megmarkolássza a melleimet, kis bimbócsipkedés, majd kapok egy csókot, és ennyi…
Hősnőnk ezen a ponton már azt sem tudja hová folyjon…

Én ha a helyében lennék…?

Maradjunk annyiban, hogy ennyi nekem édeskevés lenne, ezzel engem lenyűgözni nem nagyon lehetett volna… Ismerve magam két lehetséges folytatás realizálódhatott volna:

1, Ha már úgyis ott tartunk, hogy szabadon engedjük a játékos természetünket, akkor én úgy lettem volna vele, hogy akkor csináljuk vagy tisztességesen, vagy sehogy. Uramnak kell szólítanom téged? Redben uram, akkor mutassa meg mit kell tennem… Úgy érzem, hogy nagyon tapasztalatlan vagyok uram, de nagyon szorgalmas diák vagyok, és csak úgy ég bennem a tudásvágy… Jajj, uram nagyon jól esik amit tesz velem, kérem ne hagyja abba… Igen uram, követelőzöm, mert már nem bírom visszafojtani a vágyamat, és belepusztulok, ha most így itt hagy engem, uram… Kérem uram, markolja meg a… khm… satöbbi, satöbbi, satöbbi…
Tudom, ez perverz. De könyörgöm, a BDSM is az, vagy nem? (Tudom, a Szürke után már nem számít perverziónak… ez manapság már csak látókörtágítás…)

2, Az első adandó alkalommal csinálnék valamit, ami büntit érdemel. És jelezném is hogy nagyon rossz kislány voltam, aki meg is érdemli hogy megbüntessék. Aztán jöhetne egy rövid fenékpacsis epizód a kanapén, majd egy orgazmus itt is, meg ott is, még csak petting szinten, hisz még a történet elején vagyunk.

A vicc az, hogy a fenti két lehetőség a mai rohanó, és deviáns világban, nem vicc. Hamarabb elhiszem az általam vázolt két lehetőség megtörténtét, mint azt amit a könyv felvázol.
Egyrészt a könyv még mindig csak a játékról szól - igen előjött a régi vesszőparipám…
Akinek van egy kicsi rugalmassága a szex terén, egy hangyányit vállalkozóbb kedvű, és van egy jó partnere, az a könyvben szereplő aktusok mindegyikével találkozott már szerintem az életben…
Vagy már megint én vagyok perverz… esküszöm nem tudom megítélni…
Kikötöznek… és akkor ugyan mi van? Amíg nem csinálnak belőled húsvéti sonkát, nem érzem akkor nagy valaminek…
Ezzel, azzal pirosra verik a combod, feneked… Nem véresre, csak eléggé ahhoz, hogy pozsgás legyen… Jelzésértékű pacsi… Mi ebben a szélsőséges?
Uramnak kell szólítani a partnert… Hát ez felfogás kérdése… Ha az ember szerepjátékként fogj fel, akkor lehet igazán izgató is…
Anális szex… Tudom, megint én vagyok a perverz, de szerintem élete folyamán legalább egyszer mindenki megpróbálja…
Szexuális segédeszközök… A mai világban? Most már komolyan azon agyalok, hogy tuti perverz vagyok, amiért vannak ilyen-olyan játékaim…
Kész, eldöntöttem… hivatalosan is elfogadom, hogy perverz vagyok… ezek szerint…

Na de visszakanyarodva a könyvhöz…

Innentől a végéig, nagyjából nem szól semmiről, csak arról, hogy ne vegyél bugyit, meg fogom ütlegelni a feneked, most itt foglak meghágni, aztán meg ott foglak meghágni, meg hogy csattog az ostor, én meg csak nyugtáztam egyik jelenetet a másik után, a szokásos 76/perces pulzusszámmal, majszolva a szendvicsemet, néha homlokomat az asztallaphoz ütlegelve, mert az egész annyira sótlan volt, hogy esküszöm jobban jártam volna, ha kimegyek a konyhába mosogatni…
A pasas viselkedése azon túl, hogy verbálisan nagyon adja az ívet, egyáltalán nem domináns, a szexben olyan amilyen, ha nekem kellett volna a partnerének lennem, lehet hogy egyszer-egyszer elröhögtem volna magam…
A csajos meg…
Mint az összes többi hősnő, már a könyv elején sem rendelkezik normális személyiséggel, de még azt a keveset is feladja amikor először ránéz a pasi azzal az irányításmániás tekintetével… Onnantól nem történik más, csak az hogy jajj hozzámért, én már rögtön nedves vagyok, remegek, nem bírok magammal, összeomlok, jajj végem van, és már szerelmes is vagyok…
NEM ÉRTEM!
Először is: mi ez az „el kell élveznem de azonnal” idegbaj ezeknél a csajoknál? Van önuralom is a világon, vagy nem? Vagy az is csak nekem van? Ahogy a kapcsolat elején kedvelem a násztáncot, meg a becserkészést, úgy kedvelem a szexben azt, ha nyújtva van az élvezet. Hogy az most pacsizós formában van, vagy édesgetve, nagyjából tökmindegy, ahogy hozza a hangulat… Minek rohanni? Nem az a jó a szexben, ha a határon van tartva egy jó ideig az ember lánya/fia? Nem azok a legédesebb percei egy együttlétnek, amikor már zuhanhatnátok is, mert csak egy leheletnyire van előttetek a gyönyör, de nem billentek át már csak azért se? Amikor már ki vagy melegedve, mert annyira jó, hogy már tombolnak az érzelmeid, és minden procikádban remegsz már, de tartod magad még egy kicsit… csak még egy kicsit… aztán amikor elsodor a megkönnyebbülés szinte a lelkedig hatol? Nem tudom ki hogy van vele, de ha szexről van szó, én addig hozzá sem kezdek, amíg nincs fölös legalább két-három órám. (Leszámítva azokat a rendkívüli helyzeteket, amik a kiéhezett, tépdlerólamaruhátdeazonnal fohász égisze alatt zajlanak… vannak esetek, amikor nincs idő finomkodni, de ezek ritkák, és általában spontánok… tehát nem olyanok, mint amik a könyvben vannak).

Aztán homály számomra az is, hogy miért szeretnek egymásba a szerepelők. Tudom, megint én vagyok az igényes, de nekem ahhoz hogy szerethető legyen egy karakter, két dolog kell:

1, Olyan viselkedés, ami vonzóvá teszi, és nem csak az ágyban. A lepedőakrobatika jó dolog, de nem elég, nem árt ha azon felül is tud produkálni valamit a szerepelő, mondjuk lehetne humora, vagy példának okáért lehetne kedves, csinálhatna néha olyan dolgokat, amivel fellobbantja bennem az érdeklődést, az sem rossz, ha a verbális kifejező eszköztára nem csak arra korlátozódik, hogy „elverlek”, „meg foglak dugni", „meg fogom dugni a fenekedet”, „számold az ütéseket”, és így tovább, és így tovább… Egyenesen le lennék hengerelve ha ezek a hősök nagy ritkán mondjuk arról adnának kisértekezést elő, hogy miért az a kedvenc filmjük, ételük, zenéjük, akármijük ami.

2, Jó ha a karakternek van egy története, amiről be lehet számolni, csak hogy világosak legyenek a motivációik, a reakcióik, érzéseik.

Nekem valahogy nagyon szegényes az a történeti sablon hogy:

Nő   Férfi   =>   Találkozás   =>   Szex    =>    Mozgalmasabb szex   =>    Megpróbájuk pirulásra kényszeríteni a jónépet szex    =>     Szerelem (valamiért, valahogy, valamikor beüt a ménkü, csak ez nincs részletezve)   =>    Két oldalnyi problémázás a „mi legyen most a szerelemmel?” témában   =>   Boldog egymásra találás   =>   Újabb pirulásra sarkalló szexkísérlet, csak most már a szerelem égisze alatt   =>   Vége

Christian Grey és James esetében legalább annyi teljesül, hogy Christian karaktere egész jól fel van építve. Őt legalább meg tudja kedvelni az olvasó. Ezekben a tucatkönyvekben már csak a fáradtságot sem veszik az alkotók, hogy személyiséget adjanak a karaktereikhez. Dugni tudnak (jobb estben), aztán jónapot…!

Amit még nem értek…

Hölgyeményünk a pasas húgát középiskolás kora óta ismeri, mégis csak egy héttel korábban ismeri meg a férfit. Kérdem én: miért? Mennyiben életszerű az a helyzet, hogy a középiskolás barátnőm bátyját, csak jó tíz évvel később (saccolva) ismerem meg? Hát ennyire nagyon el volt bújva a fiú?

A könyv nyelvezetét tekintve, kevésbé brutális, mint a kettővel ezelőtti könyv volt. Szexuális téren nem hoz semmi újat, se jó, se rossz értelemben, viszont megjelennek olyan kifejezések, mint a profitábilis – szakszónak ható nem szakszó… gondolom ez lett volna a könyv komolysági indexe… nem jött össze a dolog.

Futó gondolat: drága írónőnk szerintem az életben hobbikertész. Ha az összes utalást, és leírást ami kertekre, virágokra, szoba növényekre vonatkozik összesűrítenénk, közel egy fejezetnyi terjedelmet kapnánk.

Összefoglalva: semmi más csak a humorom mentett meg attól, hogy ne hagyjam félbe a könyvet. A szexjeleneteknek mindig volt egy olyan pontja, ahol felnyiharásztam, vagy azért mert annyira komolytalan volt a dolog, vagy azért mert beleképzeltem magam a helyzetbe, és a saját elképzelt reakciómon kacarásztam magamban. Ebből a szempontból a maga nyakatekert módján szórakoztató volt a könyv. Kár hogy nem ezen a síkon kellene ennek a könyvnek szórakoztatónak lennie.

A befejezése után, azon kezdtem el agyalni, hogy a nevetési problémám nem a lassan kiütköző hisztériám jele-e… Mivel nem tudtam ezt a felvetést egyértelműen cáfolni, így nagy gyorsan úgy döntöttem, értelmes könyv kell a kezembe, így elolvastam Karen Rose Közelebb mint hinnéd c. könyvét, erről szeretnék majd legközelebb nyilatkozni. Majd ezek után elővettem a gyökereket, J. R. Ward FTT sorozatát… A Testvériség mindig fix pont ha kezdek elveszni a rengetegben. Valamiért nekik mindig sikerül rádöbbenteniük engem arra, hogy minden viszontagság ellenére, még mindig az olvasás szerelmese vagyok.

Értékelés: 3 pont
Share:

2017. október 26., csütörtök

Jodi Ellen Malpas: Egy éjszaka ígérete (Egy éjszaka trilógia 1.) /2016/

Ha valamihez hasonlítanom kellene jelen könyvünket, akkor azt tudnám mondani, hogy nem más mint egy rettenetes repülőgép-szerencsétlenség. Szépen kigurul a kifutóra, kicsit döcögve, és nehézkesen de felszáll, gyönyörű ívben repül, majd amikor már szinte látod magad előtt a végcélt, és készülnél a landolásra, akkor a motor bedöglik, elfüstöl, te meg ijedten kapaszkodsz amibe csak tudsz mert azt hiszed, hogy akkor túlélheted, és nem fog fájni, de aztán bekerül a látóteredbe a talaj mindennél rohamosabban közeledő képe, és tudod hogy vége. Esélyed sincs átgondolni, mi is zajlik éppen körülötted, felkészülni sincs rá időd, még eljut az agyadig az első nagy robaj, amikor becsapódsz, aztán nincs már más csak a kínzó semmi…

Előző műremekünk után, őszintén megmondom nem nagyon voltak elvárásaim. Ha az ember az abszolút nulláról indul, akkor onnan már csak felfelé mehet. Mégis meglepett, hogy jelen alkotásunk elkezdett lekötni. Mi több még szórakoztatott is. Sőt még némi elégedettségérzetet is sikerült kicsiholnia belőlem. És elkövettem azt a hibát, hogy beleéltem magam ebbe az állapotba. Elkapott a lelkesedés, hogy végre tudok majd írni egy olyan véleményt, ami nem lesz tömve negatív kirohanásokkal. Már össze is állt a fejemben mit fogok leírni ide, mik lesznek a felvezetőim, hogy most az egyszer ha nem is a legnagyobb lendülettel, de képes leszek méltatni egy romantikus-erotikus könyvet. Aztán bedöglött a motor. És úgy elfüstölt, hogy csak néztem utána. Aztán mire észhez tértem már vége is volt. A történet a gravitáció törvényeinek engedelmeskedve szabadesésben berobbant a talajba, de olyan erővel, hogy onnan már az isten se ássa ki. Én meg csak pislogok, és egyetlen egy szó visszhangzik az agyamban: miért????

De, ne legyünk teljesen elkanászosodva… Bár nem teljes a siker, azt tudni kell értékelni, hogy most legalább lesz néhány dolog amit azért fogok kivesézni mert tetszett a könyvben, és nem azért mert tótágast álltam tőle. Szerintem már ez is haladás.



"Livynek ​azonnal feltűnik, amint besétál a kávézóba. Lélegzetelállítóan jóképű, olyan áthatóan kék tekintettel, hogy majdnem kiszolgálni is elfelejtik. És amikor kimegy az ajtón, Livy azt gondolja, hogy soha többet nem fogja látni. De aztán megtalálja a szalvétára írt üzenetet, melyen az aláírás: „M”. 
A férfi csupán egyetlen éjszakát akar, hogy kényeztesse őt. Semmi érzelmet, semmi kötődést – semmi más, csak kéjt. Minden védőfal, amit Livy maga köré emelt magányos élete során, egyszeriben leomlással fenyeget ezzel a zavarba ejtő emberrel szemben. Célratörő, mégis jólnevelt. Úriember, mégis fensőbbséges. Szenvedélyes, mégis érzelemmentes. A vonzalom azonban oly erős, hogy Livy képtelen bármit is megtagadni tőle.. beleértve önmagát is. 
M valami olyan, mélyen lappangó, függőségbe taszító vágyat ébreszt fel Livyben, melynek létezését a lány addig nem is sejtette, és melyet, félő, csak ő elégíthet ki. De a lány érzi, hogy a gyors autók, a drága öltönyök és fényűző lakás mögött egy sebzett személyiség rejtőzik. 
Ahhoz, hogy testestül-lelkestül az övé legyen, Livynek fényt kell derítenie a sötét titkokra. Valóságos megszállottsággal merül el a férfi világában, próbálja legyőzni a védőpajzsait, pedig ez a megszállottság azzal fenyeget, hogy visszavonhatatlanul összetöri a szívét…"

Kiadó: Művelt nép
Kiadás éve: 2016
Ára: 2490 Ft




Kezdjük azzal miért tetszett a könyv… - kitekintgetős lesz, szokás szerint.

Mindenek előtt tetszett, mert van neki története. Mivel ez manapság már ritkaságszámba megy, így a magam visszafogott módján ujjongok. Persze a klisék itt is egymásra halmozva megjelennek, de most még ez sem zavart annyira. (Mondom… annyira… ez nem azt jelenti hogy nem zavart…)
Klisék: csak a szokásos, rögtön berosálok ha rám néz a pasas attitűd, képtelen vagyok távol tartani magam tőled férfiúi magatartás, meleg barát-barát, jóakaró barátnő, aki minden problémádat magáénak érzi, esetlen hősnő.

Megmondom mi nem volt: ütlek-váglak dominancia, alpári beszéd, és szerződés. Nem tudom elhinni! Hát mi történt? Milyen isteni csodának sikerült megvalósulnia, hogy három ennyire karakteres tényezőtől is sikerült egy körben megszabadulni? (Elkiabálom… érzem, hogy elkiabálom…)

És amitől lehidalok, de menten… voltak újdonságok!

És akkor ebben merüljünk el kicsit részletesebben…
Ahhoz hogy megértsétek, hogy az első újdonság miért nyerte el a tetszésem, ejtenem kell néhány mondatot arról, hogy hogyan viszonyulok ahhoz ha zavarba hoznak. Először is, hál’ istennek marha ritkán jövök zavarba, és lehet hogy pont ezért, de amikor sikerül, akkor azt lehengerlően látványosan csinálom. Fehér bőrű vagyok, ráadásul szőke, így amikor elpirulok, az olyan feltűnő, hogy száz méteres körzeten belül senki nem tudja kivonni magát a látvány alól. Nem csak az orcáim pozsgásodnak ki, hanem a homlokom, az orrom, az egész fejem, a mellkasom, nagyjából mindenem a fejem búbjától a kis lábam ujjáig. És ez pokoli… Mert még csak kontrollálni sem tudom, elrejteni meg pláne, és emiatt még inkább zavarba jövök… és itt jön a második fázis: uralkodj magadon! Az igazán profik egy ilyen pirulós állapotban vagy szendén mosolyognak, és aranyoskák lesznek, vagy úgy csinálnak mintha mi sem történt volna… Hát én nem! Én nekiállok szófosni. Rosszabb esetben csacsogni. A kényszeres közléssel még nem is lenne komoly baj, a baj az, hogy az agyam ilyenkor leterhelt állapotban van, el van foglalva azzal, hogy pánikba van esve az egész testemet eluraló vörösség miatt, így nem tud besegíteni abba, hogy a számat elhagyó szövegnek értelme is legyen. Nagy átlagban ilyenkor szoktak totálisan buggyantnak nézni az emberek, valljuk be teljes joggal. A zavaromat tisztességesen még lezárni is képtelen vagyok, általában a belsőmben zajló enyhén tudathasadásos vita önmagammal (vörös vagy… vegyél levegőt… ne nézd már… nézz már rá… tényleg ezt mondtad???.... te egy idióta vagy… fogd már be… hajrá, csináld csak, már úgyis mindegy…) elfáraszt, és ilyenkor szokott az történni, hogy egy hangos „pff…” kíséretében a szememet forgatva eloldalgok sebesen, ott hagyva a beszélgetőpartneremet, aki ezek után már végképp nem tudja eldönteni, hogy mi is történt.
Dédelgetett kínos emlékeimet két csoportra osztom. Vannak azok az emlékek, amikre visszagondolva az ember egy jót nevet. Ilyen például az egyik első randim a férjemmel, ami valamikor úgy százötven évvel ezelőtt történt. Lindácska nagyon otthon van a csábításban… teljesen addig, amíg nincs tétje a dolognak. Ha tétje van, akkor két lehetőség adott, vagy önmagamat is meglepve csúcsteljesítményt nyújtok, vagy a lehető legkellemetlenebb helyzetbe hozom magam, amit kényszeresen megpróbálok tompítani, amivel csak még kellemetlenebb helyzetbe hozom magam. Férjuram hála annak a Magasságosnak egy jó humorú fazon – szerintem csak ez mentette meg a kapcsolatunkat, a kapcsolatunk elején. Velem ellentétben nem az a szószátyár típus – eleinte, inkább az a higgadt fajta, aki fantasztikusan képes teljesen kifejezéstelenül nézni, amivel nem mellesleg a mai napig felkergeti a murmucokat az idegeimre. Ezt pedig azért írtam most le ide, hogy átérezzétek az első randis helyzetemet, amikor is a legjobb formádat akarod hozni, hogy lenyűgözd a másikat, de cserébe nem kapsz mást csak csendes figyelmet, ami vagy sokatmondásról tanúskodik, vagy semmitmondásról, te meg gebedj bele abba hogy kibogozd na akkor most hogyan is álltok. Fent voltunk nála… ültünk a konyhában, hangulatfény, kellemes lágy zene, borozgatás – tipikus fulladj bele a romantikába szituáció. Én már jól voltam, köszönöm szépen, még nem voltam szalonspicces, de már bátorrá ittam magam, és elhatároztam, lesz ami lesz, én ezt a pasit, ma megszerzem, berángatom az ágyba, és a magamévá nyilvánítom. Édesgető félig puszi félig csók után felálltam az asztaltól és azt képzelve magamról, hogy én vagyok a nyers szexualitás megtestesült démona táncolni kezdtem előtte. Először csak úgy jelzésértékűen, kis csípőrisza erre, majd arra, állsimogatás olyan közelről, hogy a teljes látószögét elfoglalja a mélyen dekoltált felsőmben feszülő mellem. A mázli, hogy amúgy tényleg piszok jól táncolok. Tanultam is, szeretem is csinálni, tehát, egy ilyen helyzetben, ahogy meglátom az első felcsillanást a másik tekintetében akaratlanul is elkezdek belelendülni. Hát itt is volt belelendülés… bár inkább ne lett volna… Éreztem, hogy enyém az irányítás, hatalommámorosan alakultam át hétköznapi nőből profi lapdance-es csajjá, és bitang módon élveztem, hogy kikészítem szegény fazont ültében. Nem tudom milyen indíttatásból félúton úgy döntöttem, hogy a konyha nekem nem elég kényelmes hely arra, amit tenni készülök. Párom viszont szemlátomást nagyon jól elvolt ott ahol, a legkisebb jelét nem adta annak, hogy fel akarna állni, így elkezdtem táncomban a folyosón araszolni a szoba felé – a szoba ajtaja pont szemben volt, a folyosó másik végén. Lassú ritmusra történő andalgásom közepette megmásztam a wc ajtót, amolyan szexis, nézd mit tudok formában, barátkoztam a székekkel is egy kicsit, majd a hűtő összes előnyét is kiaknáztam. Itt kanyarodnék vissza oda, hogy piszok jól táncolok… Tehát nem ez volt a kínos része a dolognak. Párom tekintete is kellően ködös volt már, így gondoltam megadom neki a végső lökést, elkezdtem kigombolni magamon a blúzt, miközben hátrafelé lépkedtem. Kacéran intettem neki, amikor elővillant a fehérneműm, hogy jöjjön… jöjjön csak utánam… vegye el, vegyen el mindent… és Ő mozdult… én meg arra gondoltam, hogy akkor itt az ideje bemenni a szobába… és lendületesen megfordultam, hogy nekiiramodok… és teljes erőbedobással lestukkoltam a fürdőszoba ajtót, ami mint utóbb kiderült, nem volt bezárva, csak a rohadt nagy hangulatvilágítás miatt én ezt nem vettem észre. Akkorát koppant a fejem, hogy párom felszisszent a hátam mögött, én meg azt sem tudtam, nagy hirtelen hogy hol is vagyok. A dolgot tovább tetőztem azzal, hogy ahelyett hogy valami bárgyú „hupsz”-ot odamakogtam volna, vagy felnevettem volna, inkább összekaparva a romjaimat bemenekültem a szobába. Férjem megpróbált komoly maradni…. de tényleg… olyan görcsösen erőlködött, hogy ne nevessen ki, hogy kidagadtak az erek a nyakán, de nem tudta megállni hogy ne kezdjen el kuncogni. Utánam ballagott, és kaptam puszikat a homlokomra, meg a szememre, meg bókokat arra hogy milyen aranyos vagyok… pfff… aranyos… én… a nyers szexualitás démona… Mondanom sem kell, hogy nem tettem magamévá aznap este a férfit.
És hogy ez most hogy is jön könyvünkhöz…
Én nem tudom, hogyan csinálta írónőnk, de sikerült a kávéfőzős, bénázós jelenetet olyan jól megfogalmaznia, hogy visszhangra talált bennem hősnőnk idegbaja. Maximálisan átéreztem csórikám helyzetét, a kézremegést, a hátadba fúródó tekintetet, a bosszúságot, hogy máskor mindent egycsapásra képes vagy megcsinálni, de akkor bezzeg nem, amikor a legfontosabb lenne. A leforrázottság érzését, a tehetetlenségét. Livy feszengése Millerrel szemben a könyv elején egész racionálisra sikeredett. A feszengés alatt azt értem, amikor nem sikerül tartania magát, és kiesik a ritmusból, elszúr valamit, és leteríti a menekülési kényszere. Mert ezt át tudom érezni. Azt már nem, hogy úgy ledermedek a pasitól, hogy mozdulni sem bírok – kínosság ide vagy oda, olyan helyzetben még soha nem voltam, hogy rákövültem volna egy idegenre csak azért mert jóképű. Tehát, az frissítő újdonság volt, hogy Livy zavara szépen ki van fejtve, az már kevésbé nyűgözött le, hogy még mindig nem tudtunk elszabadulni attól a sémától, hogy meglátom, és az agyi kapacitásom egyszeriben egy zöldségével kezd vetekedni.

Aztán ott van Miller kényszerbetegsége…

Ezekben a könyvekben már annyi mindennel találkozhattunk eddig. Volt bipoláris ketrecharcosunk is – vagy mi a tököm -, meg stricink is, meg nem egy hatalommániás diktátorunk, de OCD-s pasink még nem volt. És vesszek meg, de nekem tetszik a kényszerbetegség fonala. Ha Malpas megmaradt volna ezen a síkon, és nem lövi ki a repülő motorját egy bazookával, akkor ez a könyv lehetett volna nagyon jó is. Mert a kényszerbetegség már eleve elég konfliktust teremtett volna. Én jó barátságban vagyok az OCD-vel. Nem vagyok klinikai eset, vagy ilyesmi, de vannak olyan berögződéseim, amiket ha nem úgy csinálok, ahogy kell, akkor az felborítja az egész napomat idegileg. Olyan ez mintha az ember egy nagy fogaskerekes gépezet lenne, amiben vannak kisebb és nagyobb fogaskerekek, és ezek közül egynéhány állandó olajozásra szorul. Ha elmulasztod az olajozást, vagy nem úgy, vagy nem olyan olajjal olajozol, amivel kéne, akkor jobb esetben csak egész nap nyikorogni fog a gép, rosszabb esetben meg is bénul. Úgyhogy én nagyon át tudtam érezni Miller helyzetét, amikor alvás helyett kiment takarítani. A kényszerbetegség ilyen. Ha nem úgy van valami, ahogy lennie kell, akkor az ellehetetleníti a továbbiakban a normális működést. És Miller baja nem enyhe… szóval, épp elég lett volna erre építkezni, és azt leírni, hogy gerlepárunk hogyan küzd meg ezzel a mániával, merthogy már eleve ez nem lett volna egyszerű.

És ami még nagyon jó volt…

Lassú szex.
Lehet hogy én vagyok teljesen megbicsakolva, de a sok kemény dúvad után, akik félájultra kefélik a hősnőket, nekem Miller szexuális kultúrája kifejezetten szimpatikus volt. (Ezt majd azért folytatom a nem tetszett kategórián belül is…)

A nyelvezettel, fogalmazással sem volt komolyabb problémám, bár egy-egy aktus leírásában néha sikerült elvesztenem a fonalat, de mivel itt legalább le voltak írva az aktusok, és nem csak tőszavakban volt tálalva a helyzet, így azt az egy-két bicsaklást jóindulatúan elengedem – értékeljük a szándékot, hogy Malpas legalább dolgozott azon, hogy értelmesen megfogalmazott mondatai legyenek.

És akkor jöjjön ami nem tetszett

A történet kicsit vontatottan indul be, ami önmagában még nem is lenne akkora baj, ha megtartotta volna a ritmust a hőseink megismerkedésénél is, de ez nem teljesül. Az egyik pillanatban még ott tartunk hogy a szexi pasas mogorva, és távolságtartó, aztán csapó, már a női mosdóban vagyunk és jön a nélkülözhetetlen „nem bírom magam távol tartani tőled” duma. Ez nagyon el lett szúrva. A fülszöveg alapján én valami olyasmire számítottam, hogy a pasas tényleg hagy egy cetlit a kávé mellé, amire kacskaringós betűkkel ráfirkantja, hogy „tölts velem egy éjszakát…”, aztán jön még egy kis násztánc. Ez a bumm bele, maradjunk a jól megszokott és már kismilliószor leírt „lerohanlak és menjünk dugni mert annyira készen vagyok tőled, hogy az már megfogalmazhatatlan, holott nem is ismerlek, azt sem tudom ki vagy” helyzet nagyon elkapkodott lett, nagyon slampos, és nagyon éles kanyar a kezdeti tempóhoz képest, nem utolsó sorban pedig még rémesen fantáziátlan is.

Aztán ott van a kicsit sem vicces nagyi. Nem kell nagyi – vagy ha már nagyon ragaszkodunk a nagyihoz, akkor próbáljunk olyan nagyit csinálni, aki kevésbé nagyis. Vagy legyen vicces karakter, aki a kora miatt már bármit megenged magának, vagy legyen nagyi-nagyi tortasütögetési kényszerrel, aki van, de leginkább még sincs, de ne legyen olyan nagyi, aki tényleg olyan mint az ember nagyanyja, mert az ebből születendő asszociációk kenterbe vágják a könyv erotikus felhangját.

És akkor innentől jön az idegbaj

Miért? De tényleg, miért kell az erotika égisze alatt állandóan bevinni a könyvekbe a különböző élelmiszerek egymásról nyalogatását? A korábbi könyvben a faszinak az volt a heppje, hogy a whiskeyt nyalogatta le a csajról (hopp! Az ott elfelejtettem megemlíteni…. de ha már itt tartunk…), itt meg az olvasztott csoki lép be a képbe. Én meg fel nem tudom fogni, hogy miért jó az ha lelocsolnak whiskeyvel, vagy csokival?
1, A whiskey alkohol… lehet márkás, meg finom, de akkor is alkohol, és mint ilyen, szerény véleményem szerint bűzlik. Lefektetnek az ágyra, rálocsolják a puncidra, meg a szádra az üvegből… vajon mi fog történni? Hát az fog történni, hogy az ágytól, a földön keresztül, az ágyneműig minden úszni fog a whiskeyben, és olyan szag lesz a szobában mint egy pálinkafőzdében. Ez mitől szexi? Meg eleve… miért jó az egy pasasnak, ha a nő puncijáról lefetyeli a rövidet?
2, A csoki… Én imádom a csokit, de tényleg… Többek közt csokoládé függő is vagyok (még mindig). De hogy kézzel-lábbal kapálóznék, ha valaki olvasztott csokoládét akarna rám önteni, na az is biztos. A csokinak megvan az a jó szokása – aki már sütött valaha csokoládés bevonatú sütit az tudja – hogy ha vízhez ér, akkor elkezd becsomósodni. Meg nem utolsó sorban, szobahőmérsékleten szilárd halmazállapotú. Próbáltatok már magatokról olvasztott csokoládét levakarni? Én igen (és akkor erre nem is kell több szót pazarolni…), és mondhatom hogy egyáltalán nem muris dolog. Ráadásul ott van még a rendmániám is… Maximálisan átéreztem Miller kínját, amikor a csokis mizéria után alvás helyett kiment takarítani. Én is kimentem volna. Egyszerűen képtelen voltam átélni a konyhai kis légyottot mert megállás nélkül azon szörnyülködtem hogy mekkora rumli alakult ki viharos cselekvésüknek köszönhetően.
Én azt mondom, hogy ha az ember éhes egyen, ha szexelni akar, szexeljen… A kettőt nem kell közös dimenzióba hozni.

Aztán ott van még a részegség…
Amióta Anastasia Steel sikeresen fejre állt a Szürke ötven árnyalatában, azóta minden hősnőnek kötelező jelleggel utána kell ezt csinálnia… Bárhogyan is nézzük a részegség nem vonzó. Felszabadultnak lenni, szalonspiccesnek lenni még oké, de ha valaki tajt részeg, az visszataszító. A megállás nélküli okádás jobb esteben lohasztóan hat a vágyra – a rosszabb esetet pedig nem fejteném ki. Értem én, hogy ezekkel a jelenetekkel azt akarják az írók közvetíteni, hogy milyen nagy az elfogadás meg a törődési kényszer a szereplőkben, de ezt ki lehetne egy lábtörésen keresztül is fejteni, ami kevésbé lenne kínos. Vannak dolgok az életben, amik nem szorulnak upgrade-re. Ilyen az is, hogy aki részeg, az nem szép.

És akkor jöjjön még egy kis pedofil/apakomplexusos jelleg…

Édes, csodás kislányom…

Édes, csodás kislányom…???

Fel nem tudom fogni, hogy ez, így ebben a formában, többszörösen ismételve hogyan kerülhetett bele a könyvbe.
Elképzelem a szitut, ahogy egy görög istennel épp vehemens ölelkezésbe bonyolódom…
Ott érzem a fülemen a leheletét, miközben dörmögő hangon azt ecseteli hogy miként fog pillanatokon belül ájulásig szorongatni…
Aztán benyög egy olyat hogy én vagyok az Ő édes, csodás kislánya…
Egy ilyen kinyilatkoztatástól a másodperc tizedrésze alatt változna a párás kelyhem Góbi sivataggá. Nem tudom mi a cél. Ha az, hogy úgy húzzon befelé a csatornám, hogy hallani lehessen a súrlódást, akkor jó helyen járunk. Ellenben ha az az irány, hogy a virágom harmatozásnak induljon, akkor ez egy méretes kapufa. Kislányomnak legfeljebb a sosemvolt apám hívhat, esetleg a nagyapám, nagyon nagy engedménnyel még azok az idős úriemberek, akikkel rokoni és/vagy baráti kapcsolatban állok. A szeretőmnek ez a kifejezés tabu. Ezt olvasni olyan volt mint amikor a bakelitlemezen megcsúszik a tű, a hideg futkosott tőle a hátamon.

Említettem, hogy tetszett Miller szexuális kultúrája. És ez így is van. És én amúgy türelmes ember is vagyok, szóval nem ellenkezem, ha addig nyújtjuk a dolgot, amíg már guvadnak a szemeim. De nem mindig! A kilencvenedik „téged csak kóstolgatni lehet, mert ami ilyen finom azt lassan kell kiélvezni” jelenetnél már én is ott tartottam, mint hősnőnk, hogy képes lennék megnyúzni a pasast. (Minden bosszúságom ellenére, azt sajnos ki kell jelentenem, hogy megértem, miért úgy csinálta ezt az egészet az írónőnk ahogy… a sok gyengéd, vontatott pásztoróra után a végső együttlét hevessége, és személytelensége nagyon éles kontraszt. Megértem, de ettől még nem tetszik jobban.) Aztán ott van még az első kamatyuk, amit én őszintén nem tudok hova tenni. Epekednek egymás után, de mint a veszedelem, és kimarad az előjáték? Téged csak szopogatni, meg ízlelgetni lehet, mert annyira különleges vagy, és minden porcikádra áhítattal kell gondolni, érinteni meg alig… és nincs előjáték? Aztán csodálkozunk ha fáj? Hát persze hogy fáj, főleg ha egy méretes doronggal akarnak meghágni! Na emiatt ez a jelenet ment a levesbe részemről, mert ahelyett hogy agyilag ott tartottam volna, hogy átérzem Livy helyzetét, azon morfondíroztam, milyen hetyke kis rögtönzött előadást tudnék tartani gyakorlott partneremnek folyamatábrával, meg mindennel együtt a női nemi szervek működésével kapcsolatban.

És akkor…

Állandó tarkófogdosás…
Bennem van a hiba, én tudom, de az én képzeletbeli szemem ezt a „megragadta a tarkómat” dolgot úgy dolgozta föl, mint amikor a rosszul viselkedő gyereket nyakon csípik, aztán a határozott nevelés elve szerint ide-oda rángatják. Ez nagyon idegesítő volt. Mivel Miller mást sem csinál a könyvben, csak a nő tarkójába kapaszkodik, így nagyjából minden második oldalra jutott nekem egy idegösszeroppanás.

A legjobbat a végére hagytam…
Képes lettem volna a negatív dolgokat elviselni. A könyv végéig úgy voltam vele, hogy a történet egy erős ötös vagy egy gyenge hatos a saját kis értékelési rendszerem szerint. Aztán eljutottam a fináléhoz…
És hajszál híján majdnem megtéptem magam. Le kellett tennem a könyvet, mert ott tartottam hogy földhöz fogom vágni. Én szeretem a könyveket. Nagyon. Nem vágok földhöz könyvet. Soha. De most eljutottam oda, hogy istenüccse kivágom az ablakon, majd megkérem a szomszéd kutyáját, hogy földelje el. Személyes sértésnek veszem a kicseszésnek azt a mélységét, amivel az írónő megoldotta ennek a sztorinak a végét.
Merthogy…
Nem elég a zavaros és boldogtalan múlt…
Nem elég a kényszerbetegség…
Nem elég a társadalmi helyzet adta különbség…
Sőt, még a pasas udvariasság mániája, és „nézzaszemembehahozzádbeszélekmegmindigpislognisemerj” kínja sem elég!
Nem öregem! Kell még fokozni! És oda kell baszarintani a végére, hogy Adoniszunk egy eszkort! Igen. Eszkort. Az olyan mint a női kurtizán, prostituált, szajha, repedtsarkú, utcalány, rüfke, bárcás, perdita, csak férfiban. A hősünk egy ribanc. Azaz olyan ember, akinek az a megélhetése, hogy szexuális szolgáltatásokat nyújt pénzért. 

WTF???

WHY???

Hozzáteszem, hogy amúgy Livy is hasonló múlttal rendelkezik, csak Ő nem megélhetési szempontok miatt választotta ezt a pályát. És ez az erkölcsi mondanivaló a könyv végén! Hát én beszarok… A srác egy riherongy, kész passz, mert pénzért dönget nőket. Livy viszont annak ellenére, hogy ugyanezt csinálta évekkel ezelőtt morálisan fentebb csücsül, mert – és most kapaszkodjatok meg – Ő azért csinálta, mert el volt tévelyedve, magányos volt, meg akarta érteni hogy az anyja miért csinálta ugyanezt… MI VAN???? A könyv végére szegény nagyin kívül mindenki elkurvul – bár én már ebben sem vagyok biztos, lehet hogy a folytatásban majd az is kiderül, hogy a kis hamis nagyi a legnagyobb céda mind közül.
Most komolyan… Tényleg csodálkozni kell azon hogy kiakadtam?
És akkor még fel sem eszméltem ebből a balegyenesből, és már jön is a másik…
Livy volt stricije, William berobog a képbe, és Miller meg William meredten néznek egymásra, és ismerik egymást… A lehetséges alternatívák közül a legostobább: kiderül, hogy William Miller apja… Amilyen mázlim van, ez így lesz… Mert nem kell kímélni az olvasót… Ugyan már a földön fekszik szerencsétlen, orrából patakokban folyik a vér, de jó izmosan még tökön is kell rúgni, hadd érezze.

Nem tudom el fogom-e olvasni a folytatásokat… (Persze hogy el fogom, most csak a düh beszél belőlem…)
Két konklúzióval tettem le a könyvet.
Az egyik: fogalmam sincs én mit reagálnék arra ha kiderülne a szerelmemről, hogy eszkort. Elgondolkoztam a dolgon… igen… mert beteg vagyok… és mert a könyv is beteg… és mert ezen még sosem gondolkoztam el…
A másik: nem tudom mi a rosszabb… az ha egy könyv az első betűtől az utolsóig egy kész katasztrófa, vagy az, amikor a kezdeti lendületet úgy lecsapják, hogy attól kóválygásba kezd az ember feje. Bár én hiszek abban hogy van az a szenvedés, ami már élvezettel határos, ezek közül az esetek közül egyik sem az. Mindkettő brutális, és mindkettő fáj, csak nem ugyanúgy fáj. A végig pocsék könyvnek viszont van egy nagy előnye: következetes. Végig rossz. Én meg sosem gondoltam volna, hogy sírni fogok egy pocsék könyv után.

Amúgy nagyon sajnálom a könyv végét. Ha ez a gebasz nincs, akkor egész kis olvasmányos alkotás lett volna – nagyvonalúan eltekintve a többi „miért nem tetszett?” ponttól. Szomorú vagyok, hogy így alakult, mert ebben a könyvben legalább volt olyan dolog, ami elnyerte a tetszésem.



Értékelés: 4 pont (jóindulattal)
Share: