2017. december 12., kedd

J. K. Smith: Szerelem hirdetésre /2017/




Kétségtelenül megérkezett a tél, és ezzel együtt megérkezett a december is, annak minden idegbajával együtt. Nem tudom, Ti hogy vagytok vele, kedves olvasóim, de nekem ez a hónap állandóan a vegytiszta pánik jegyében telik. Már a hónap ötödik napján tudom, hogy nem lesz időm arra, hogy mindent úgy megcsináljak, ahogyan azt még nyáron terveztem, tudom, hogy ismét, és újra bajban leszek a „kinek milyen ajándékot keressek?” témával kapcsolatban, és tudom, hogy mire eljutunk szentestéig már nem lesz étvágyam, és a sütit is csak majszolgatni fogom, mert mire ehetnék, és legálisan bűnözhetnék a nasik istenségének az oltárán, addigra gondolatban el fogok telni mindennel, ami ehető…

Minden évben megfogadom, hogy nem hagyom az utolsó pillanatra a készülődést…

Minden karácsony után megfogadom, hogy akkor fogok karácsonyi ajándékot venni év közben, amikor belém üt az isteni szikra, hogy „ez az!”, „ez kell!” ennek vagy annak, és nem decemberben kezdek majd el rágódni megint…

Minden évben megfogadom, hogy az ünnepi menüt már kiötlöm augusztusig (legkésőbb), mert 21-én a tömött élelmiszerüzletben vásárolni annyira nem muris (bár, megnyugtat a tudat, hogy nem csak én vagyok az egyetlen, aki az utolsó előtti pillanatra hagy mindent…).

Megfogadom…

Minden…

Egyes…

Évben!

Ééééés persze soha nem tartom magam a fogadalmamhoz. Így kérem szépen, ott tartunk, hogy 12-e van, és én még csak tegnap jutottam el odáig, hogy átböngésszem a teljes netet Timbuktutól, Kamcsatkáig, hogy vajh’ ugyan mi kellhet egy 10 éves fiú gyermeknek, akinek nagyjából már mindene meg van? Oké, a könyv az mindig jól jön, de csak nem sokkolhatom le szegény gyereket, egy Asimov összessel… És jönnek a kérdések… Vajon, mi manapság a menő a tízéves fiúk körében? Drón… Oké… És mi olyan baromság van, ami menő is, és még hajlandó vagyok érte pénzt is kiadni? Aham… Akinek van gyermeke, vagy szokott gyerekeknek ajándékot venni akármilyen okból is, az szerintem most érti a dilemmámat. Mert a jó ajándék olyan, hogy van neki értelme… is… meg megfizethető… is… és nem utolsó sorban még a gyereket is érdekli… Aha… Tudom mit kérek karácsonyra! Isteni csodát, ahhoz hogy megtaláljam ezt az ajándékot!

Cirka több órás neten töltött görcsölést követően kiizzadtam magamból azt, ami szerintem jó lesz a fiamnak… Sutyiban kipuhatoltam, hogy neki jó lenne-e, örülne-e neki, és eddig úgy néz ki, hogy sínen vagyok… A dolog gyakorlati része szentestéig várat magára. De egyem meg, olyan egy remek gyerekem van! (Tudom, mindenkinek a saját gyermeke a legremekebb, így egyezzünk ki abban hogy minden gyerek remek…) Lelkemnek egyszem büszkesége földgömböt kért karácsonyra. Földgömböt. Én már nem emlékszem, hogy tíz évesen mit szerettem volna a Jézuskától, de hogy tuti nem földgömböt, na az is biztos… (Ne tudjátok meg mennyibe fáj manapság egy földgömb…) És akkor még megkérdezem tőle, hogy ezen kívül még mit szeretne, és azt mondja nekem, hogy semmit. Semmit. Emlékeim szerint én az Ő korában mérföldnyi hosszúságú listát írtam arról mit is szeretnék a fa alatt látni… Szóval… Én nem tudom mit csinálok a gyerekemmel, de talán, ha mázlim van, akkor amit csinálok, azt nem csinálom rosszul. (Majd meglátjuk mit fogok nyilatkozni ha elkezd kamaszodni…)

Miután csemetém meglepetését letudtam átugrottam a következő hasonlóan hálás feladatra… Elkezdtem ajándékot keresni a férjuramnak. Mit vegyünk egy olyan pasasnak, aki a szó minden tekintetében véve pasas…? Nem kenegeti magát kismillió hidratáló bizbasszal, hisz az egyszerűen nagyszerű dolgokban, szappan, dezodor, parfüm (ellőttem mint ajándékötletet a szülinapjára… az évfordulónkra… a névnapjára… literszám áll itthon a férfi parfüm…meg a borotvahab…), nem használ arcszeszt… Nyakkendőt akkor köt ha esküszik… Inget is csak akkor vesz fel… Én pedig az a fajta asszonyka vagyok, aki élből bojkottálja a karácsonyra zoknit, vagy alsógatyát elvet. Na… oldd meg! Vegyél neki ajándékot! Amit meg lehetett neki venni azt én már mind meg is vettem neki az elmúlt évek folyamán, és már kiaknáztam a handmade cuccokat is… Ötletem nem sok, ami van az meg olyan is… A fa alá csak nem teszünk időpontfoglalást a helyi tetoválóguruhoz! Persze a könyv itt is jól jön… Megkapta Sapkowski Vaják c. sorozatának eddig megjelent összes kötetét (igen, játszik a Wticherrel…). De ezen kívül kellene valami ami bensőséges (és nem prosztataizgató dildó…)… Valami, ami személyes, amit csak tőlem kaphat (khm… nem… ebbe nem gondolunk bele úgy…)… Valami, ami csak az övé, és az enyém. Eddig szinte majd minden éven vagy csináltam neki valamit, vagy sikerült találnom valamit ami kicsike volt, de mélyen jelzésértékű, és tartalmas, de idén nem jön a szikra. Pedig már rohadtul ideje volna jönnie annak a szikrának!

Tudom, a karácsony nem az ajándékokról szól. Hiszek is ebben. De én minden éven végig csinálom ezt, és hiszek abban is, hogy amikor szenteste összeül a család, akkor jól esik ajándékot bontogatni, jól esik, hogy gondoltak rád, és hogy olyan meglepetéssel készülnek számodra, aminek örülni is fogsz, mert ismernek, szeretnek, és tudják mi az, amit magadnak úgysem vennél meg. Jól esik látni a kacagást a másik arcán, vagy éppen az elérzékenyülés könnycseppjeit. Jó látni a fiadat, ahogy ugrál örömében, és jó az izgalmak után tojáslikőrt kortyolgatva felavatni a gyerek legújabb társasjátékát, miközben pogácsát vagy zserbót csipeget az ember. Jó nézni a gazdagon feldíszített fényárban úszó fát, élvezni a lakás melegét, és abban a pillanatban megállni egy kicsit, és kihasználni ezt a cseppnyi kis békét, és hálásnak lenni mindezért. Hálásnak lenni ünneptől függetlenül… Bármikor.

Én nem tartozom azok közé, akik nem szeretik a karácsonyt, mert én szeretem (még ha első dühömben ezt állandóan le is akarom tagadni). Minden idegbajával együtt, még akkor is ha már 12-én ki vagyok fáradva, pedig még csak bele sem kezdtem igazán a munkába. Szeretem ezt az ünnepet, mert biztosít számomra pár olyan napot, amit a családom és én nyugodtan tölthetünk, mert nincs suli, nincs munkahely, nincs rohanás (mert előtte már kirohanod magad). A nyugalma miatt szeretem ezt a pár napot. Meg a csodák miatt, a hétköznapi csodák miatt, amik ezeken a napokon ugyan készakarva, és klisékkel agyon tűzdelve, de teret kapnak. És igen, megint átmenetem szentimentálisba…

És ez most hogyan is jön a könyvünkhöz?

Leginkább sehogy. De ezt most ki kellett írnom magamból, mert én én vagyok, és meg sem bírtam volna állni hogy ne regéljek valamiről, ami szervesen nem kapcsolódik az adott témához.

De ezt most itt befejeztem, és most belekezdek abba, ami tartalmilag a címnek is megfelelő.




"Kori élete fordulóponthoz érkezik. Férje és szülei meghalnak, munkahelyét elveszíti, egyedül marad a világban, és csak legjobb barátnőjére számíthat. Életét eddig családja szabályai szerint élte. A tragédia után minden megváltozik körülötte. 
Vajon hogy éli meg a hirtelen jött függetlenséget? 
Megtakarított pénzéből utazni szeretne, a helyszínt csukott szemmel választja ki a földgömbre bökve, de halott férje ezt a tervét is meghiúsítja. 
A lány régi életét maga mögött hagyva fejest ugrik az ismeretlenbe, és munkát vállal egy kanadai farmon. A farm tulajdonosa, a jóképű Christopher Walker, aki egyedül neveli kislányát. Hamar kölcsönös vonzalom alakul ki köztük. 
Vajon túléli kapcsolatuk a múlt szellemeinek felbukkanását? Van esély újrakezdeni egy tragédiák sokaságával teletűzdelt életet?"

Kiadó: Álomgyár
Kiadás éve: 2017
Ára: 2449 Ft (jelenleg, itt-ott)




A Szerelem hirdetésre olyan könyv volt, amit nem kértem, de megkaptam, és a kapott könyvek olyanok számomra, mint bikának a vörös posztó. Ha már ott van előttem, akkor el kell olvasnom, belső kényszerem van arra hogy neki veselkedjek, mert ha nem foglalkozom vele, akkor álmatlan éjszakáim lesznek (nem vicc). Az ajándék könyvek, vagy kapott könyvek csúfolódnak, ha az ember nem vesz róluk tudomást. Ott ülnek a polcon, és kacsingatnak, olyanok, mint a figyelemre váró gyerekek, addig nem hagynak téged békén, amíg ölbe nem veszed őket, és meg nem kapják a nekik járó figyelmet. Így a kapott könyvekkel én azt szoktam csinálni, hogy rögtön elolvasom őket. Még akkor is, ha amúgy nem esnek bele az általam annyira kedvelt kategóriákba. Elolvasom őket, mert abból indulok ki, hogy akitől kaptam, aki adta nekem, az biztos jó okkal adta, és az a minimum, hogy értékelem a szándékot, illetve megkísérlem megérteni, hogy vajon az a valaki akitől kaptam, miért éppen rám gondolt, amikor azt a bizonyos könyvet megvásárolta nekem, vagy elküldte nekem. Szóval az ajándék könyvekhez való viszonyom azért olyan amilyen, mert felfogásom szerint azzal értékelem a legjobban a másik szándékát, ha komolyan veszem, és el is olvasom amit nekem szánt. Tény, ha rajtam múlik, akkor jelen könyvünk nem landol a polcomon. Nem landol, mert úgy elmentem volna mellette a boltban ahogy kötelező. A borítója az én ízlésemnek egy kicsit túl sárga, rózsaszín, babakék, túl harsány, és egy olyan könyv üzenetét közvetíti, ami még csak köszönőviszonyban sincs az általam annyira nagyon preferált könyvek tartalmával. Szóval nem, nem vettem volna meg. Ha ehhez hozzátesszük, hogy ráadásul egy romantikus kis könnyed olvasmányról van szó, akkor meg pláne nem. Mentalitásomból adódóan nehezen, vagy egyáltalán nem vagyok fogékony a szimpla humoros, romantikus könyvekre, nekem kell a komoly dilemma, a konfliktus, a probléma, ami áthághatatlannak tűnik, kell az érzelmi mélypont, a szenvedés valamilyen formája. Ha ez nincs meg egy könyvben, akkor bennem hiányérzet keletkezik, ami hazavágja az olvasási élményt. Így jelen írásom egy kicsit rendhagyónak fog minősülni, mert most olyan könyvet fogok véleményezni, ami távol esik a profilomtól.

Mindenekelőtt kiemelnék két fontos információt. J. K. Smith kicsi hazánk egyik írónője, akinek jelen könyvünk az első könyve. Neten próbáltam ettől egy kicsit több információt összegyűjteni az alkotónkról, de nem jártam túl sok sikerrel, bízom abban, hogy ha írónőnk népszerűsége nőni fog, akkor kicsit többet is meg fogunk majd tudni róla – tudjátok, szokásos nézeteim nyüglődnek, mert aki ír az beleírja magát a könyvébe, illetve a mániám sem hagy nyugodni, hogy kit, mi motivál, és a többi, és a többi…

Mivel ez J. K. Smith első könyve, így igyekeztem olyan szemmel is figyelni. Aki írt már valaha könyvet, az tudja, hogy ez sosem egyszerű, és sokszor menet közben halljuk meg a hangunkat, sokszor a második, vagy harmadik könyv lesz az első olyan, amire azt mondjuk, hogy ez igen! Itt már én vagyok, ez az én stílusom, ami kiforrta magát menet közben, és igen, itt már elégedett vagyok, és ehhez viszonyítva az első könyv olyan, mint egy gyermek első lépései… (nagyon bele vagyok most szerelemesedve ebbe a gyerekes hasonlatba…) Kicsit nyers, kicsit bizonytalan, érződik rajta a tapasztalatlanság.

Én mint olyan ember, aki már megírta a maga első könyvét, csak soha nem adta be sehová (és nem is valószínű, hogy valaha is be fogja), tisztelettel adózom minden olyan kezdő író előtt, akinek van bátorsága belefogni a kiadásba. Aki le meri tenni a munkáját az olvasóközönség elé, és ezáltal vállalja hogy esetleg negatív vélemény is érheti (olyan könyvet nem lehet írni, ami mindenkinek tetszeni fog). És igen, az ilyen elsőkönyves alkotókkal szemben már csak emiatt is elfogult vagyok, így kérlek olvassátok ezt a véleményt ezeknek az információknak a fényében.

Mindenekelőtt a legfontosabb információ a könyvről, hogy az ami, nem több és nem kevesebb egy egyszerű vicces-romantikus történetnél, amit bárki elolvashat, aki szereti ezt a műfajt, vagy aki csak szeret nevetgélni. Azon hangulatokra érdemes beiktatni, amikor az ember nem akar mélyen belemerülni az élet nagy filozofikus kérdéseibe, nem vágyik vérzivatarra, egyszerűen csak ki akar kapcsolódni, néha kuncogni egyet-egyet, és elengedni a hétköznapok nyomorúságát. Ehhez tökéletes. Nem tudom miért, de nekem az jutott eszembe miközben olvastam, hogy ez amolyan „vonatkönyv” – és ezt most a szó legnemesebb értelmében gondolom, nem negatív jelzőként. Nekem minden könyvnek meg van a maga helyzete, amiben olvasni kívánom. Egy hosszú nap esetén, éjfélkor valószínűleg nem Szolzsenyicint fogok olvasni, hanem valami nagyon könnyű akármit, ami nem akar az agyamra építkezni. Kresley Cole-t rendszeresen a kádban olvasom – nem tudom megmondani miért. A kedvenc íróim könyveit meg sosem kezdem el reggel olvasni, mert abból az lesz, hogy nem fogok csinálni egész nap semmit. A „vonatkönyvek” nálam azok a könyvek, amiket utazáskor szoktam olvasni. Amikor tudom, hogy most lesz adott 2-3 szabad órám, amikor majd olvashatok, ellenben nagy körülöttem a nyüzsgés, jönnek-mennek az emberek, itt-ott meg fogunk állni… Tehát ilyenkor olyan könyvre van szükségem, amit képes vagyok letenni a kezemből habzó száj nélkül, és amibe gond nélkül vissza tudok kapcsolódni 10 perccel később, vagy akár egy órával később. A „vonatkönyvek” általában egyszerű, de szórakoztató könyvek – ha nem szórakoztatnának nem olvasnám őket ugyebár. Illetve a „vonatkönyvek” másik jellegzetes tulajdonsága, hogy nincsenek rajta félmeztelen pasasok – azért mert én tudom, illetve Ti tudjátok, hogy nem vagyok teljesen lineáris agyilag, még nem kell a jegykezelőnek is tudni róla, vagy a szemben ülő mocskosul fiatal párocskának, akik egész idő alatt egymás karjaiba omolva tartanak nekem demonstrációt arról, hogy alig húsz évesen milyen elképesztő lángja is van annak a bizonyos hévnek…

Oké, elkanyarodtam… ismét.

Miről is szól a Szerelem hirdetésre?

Adott egy hősnőnk, Kori, aki nem sokkal férje halála után úgy határoz, hogy környezetváltozásra van szüksége, ezért átszeli a fél világot, hogy egy farmon kezdjen új életet, egy gyermekét egyedül nevelő férfi házvezetőnőjeként. Természetesen fiataljaink idővel egymásba bolondulnak. Majd egymásra is találnak. És itt a vége, fuss el véle. Most joggal merül fel a kérdés, hogy ha csak csupán ennyiről van szó, akkor mi tölti ki a könyv maradék 300 oldalát? És itt jön képbe a humor. Ez egy vicces könyv. Nem azért lesz szórakoztató, mert annyira sok mindenről szól, hanem azért mert a látásmódjában a hétköznapi egyszerűséget keveri a poénokkal. Olyan mintha leülnél beszélgetni egy barátnőddel az aktuális élethelyzeteiről, és ő a maga lendületes laza stílusában előadná mindennemű búját-bánatát.

Tetszett a könyvben az, hogy megjelenik benne a magyar mentalitás. Mi az hogy megjelenik…? Az egyik legerősebb oszlopa a sztorinak, hogy Kori ízig-vérig tipikus magyar lány, és ezt le se tudná tagadni. A megnyilvánulásai, a reakciói, a habitusa mind mind hazai, és ezt jó volt figyelni, jó volt egy olyan „szomszédról” olvasni amerikai körülmények közt, aki nem tagadja meg a pálinkaivós, káromkodós oldalát. Lássuk be, mi magyarok ilyenek vagyunk, sírva vigadunk, hangosak vagyunk, hamarabb jár néha a szánk, mint az eszünk, és ha megköveteli a helyzet, akkor a sarkunkra állunk. Apropó sírva vigadás… Nem is olyan régen írtam azt egy másik könyv kapcsán, hogy a részegség manapság már kikerülhetetlen alkotóeleme lett a könyveknek, és hogy ezzel én mennyire nem tudok szimpatizálni. Jelentem, ebben a könyvben is megjelenik a részegedés (valahol a negyvenedik oldal magasságában), de itt a jól ismert magyar kulturális formában, ami ellen semmi kifogásom. Eddig a könyvekben csak azt láttuk, hogy a hősnő hogyan fordul ki önmagából, hogyan csinál magából idiótát, és kerül iszonyat kínos szituációba, ahol minden nőiességét elvesztve szánalmassá redukálódik. Itt viszont elolvashatjuk, hogyan is csinálja ezt egy magyar nő, hogyan próbál meg beszélgetni kapatosan, milyen is az amikor ránk jön az abszolút felszabadultság érzése, énekléssel, tánccal mindennel együtt, és ami a lényeg, meglátjuk azt is, hogyan is lehet úgy kifarolni egy ilyen helyzetből, hogy a gerincünk megmaradjon.

Nagyon sokszor említettem már meg a humort, ami a könyv másik fontos alkotóeleme. Kicsit bővebben is kifejteném… Mint tudjátok, nekem van egy bikfa humorom, és így néha nem tudom olyan gyorsan felvenni a fordulatszámot a hétköznapi tréfák terén mint kellene. Sokszor nekem az a vicces, ami másnak nem, illetve fordítva, így én már elengedtem ezt a témát, meg sem próbálom behatárolni hol lenne a humornak az a keresztmetszete, ami mindenki számára ugyanannyira vicces lenne. Ezért a könyv ezen oldala nekem kicsit hullámvasútszerű volt. Voltak benne olyan poénok, amiktől kegyetlenül elkezdtem röhögni, de voltak olyanok is amiket egyáltalán nem ítéltem viccesnek, és voltak olyanok is, amiket erőltetettnek éreztem. Én azt hiszem, hogy itt a rutintalanság az, ami megjelenik. Néha a kevesebb több, de eldönteni azt, hogy melyik helyzetkomikumos jelenet maradjon bent egy könyvben, és melyik az amelyiknek mennie kell, nagyon nem egyszerű feladat, így én ennek tudom be azt, hogy volt néhány olyan oldal amit én képes lettem volna nélkülözni (példa: amikor a fiatalok lelepleződnek a srác szülei előtt, és az apjok hajnalok hajnalán lerohanja őket, hogy mik a szándékaik, miközben Korin csak a takaró van… Nekem van egy szent szabályom: anyámnak szigorúan ajtón kívül a helye, ha a páromon nincs más csak egy takaró… szeretem az anyám, de egy ilyen helyzetben minden további nélkül a küszöbön hagynám… Másik szent szabályom: felnőtt ember vagyok, azzal kezdek akivel akarok, nem bírom ha számon kérnek, és van az a kor ami felett már nem is kérhetnek számon… Ezek miatt a meggyőződéseim miatt ezt a jelenetet nem tudtam könnyen elfogadni).

És ha már belelendültem abba, hogy néha a kevesebb több…
Történetileg lett volna amúgy dilemma ebben a könyvben, nem is egy. Volt férj, aki egy piszok gazember volt, volt feleség a másik oldalról, család, új környezet amit meg kell szokni, és még beköszön a könyv vége felé vagy három olyan történés, amik már eleve egy könyvre elég konfliktust okoznának egyenként (nem akarom agyonspoilerozni a véleményemet, ezért ezt most nem részletezném jobban), csak ezek nem kerülnek kidolgozásra. Részemről sokkal könnyebben befogadhatóbb lett volna a sztori, ha a sok lehetőség közül csak kettő-három jelenik meg, de ezek jobban elmélyülnek lelkileg, mint így. Ebbe azért nem akarok jobban beleállni, mert Kori karaktere eleve nem egy lelkibajos fajta, illetve a könyv eleve nem a legdrámaibb típusú, így tulajdonképpen ez a kivitelezés is elfogadható, de nekem főleg a könyv utolsó oldalainál, olyan érzésem volt, mintha azért történne a sok esemény, hogy legyen még ötven oldal, amit el lehet még olvasni.

Összegezve:

J. K. Smith-ben van fantázia, érdemes rá odafigyelni, de még érződik rajta a rutintalanság, ami nem is csoda, hisz ez a könyv volt az első lépés. Folytatni kell, rá kell dolgozni az erősségekre, és meg kell tanulni felismerni az esetleges gyengeségeit az adott történetnek. A könyv maga jó, szórakoztató, kedveskedős, teljesíti azt amire rendeltetett: kikapcsol. Én talán a fiatalabb korosztálynak hamarabb javasolnám elolvasni, mint az olyan kérges, vérmes, maximalista, részletekben elvesző agyi forgalmi dugóban szenvedő személyeknek, mint jómagam. Számomra ez a mű inkább ifjúsági regény a maga szeleburdiságával, és lelkesedésével, mint hétköznapi értelemben vett romantikus história.

Értékelés: 6 pont




Share:

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése