2012. október 21., vasárnap

Sylvia Day: Hozzád kötve 2012

Úgy látszik, hogy az erotikus árnyalatú könyvpiac, némi újítgatás után, újbóli fénykorát hivatott átélni, legalábbis a könyvkiadási ütemet figyelembe véve. A Szürke ötven árnyalata után, az Ulpius nem sokáig volt tétlen, e hónapban a polcokra parancsolta a konkurenciát is. A Crossfire sorozat nyitókötete, legalább annyira szórakoztató, mint amennyire megdöbbentő... És sajnos az a baj hogy ezeket a jelzőket nem feltétlenül pozitív értelemben értem. A történet annyiban tér el James alkotásától, hogy itt szinte minden stratégiailag fontos szereplőt szexuálisan zaklattak. A főhősnőt, a főhősnő biszex, modellként pénzt kereső lakótársát, és természetesen a főhőst is, bár erről az első könyvben nem tudunk meg sokat, mély fájdalmamra...


A könyvre legjobban a lendületes jelző illik. Míg James esetében (leszámítva a botrányosan lebutított második kötetet) az embernek van ideje elmerülni a cselekményben, beleolvadni a főszereplő bőrébe, addig ebben a könyvben erre esély sincs, mert minden olyan ripsz-ropsz történik. Meglátjuk egymást, aztán újra, némi csetlés-botlás az irodába való belépéskor (ami nekem valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva, valahonnan rettenetesen ismerős volt), aztán már terítéken is a "mikor dugunk" téma...
New York pezsgő hétköznapjai adják a keretét a történetnek, a nyüzsgés, a tömeg... Nem tehetek róla, de nekem megállás nélkül az motoszkált a fejemben olvasás közben, hogy vajon eme város lakossága, a valóságban is ennyit szaladgál? Jótékonysági est, ilyen edzőterem, olyan krav maga óra, egész napos nagytatarozás a szépségszalonban, pszichiáter, családi kerti parti... Az edzés annyi alkalommal szóba kerül a történetben, hogy a könyv végére komoly lelkiismereti dilemmám lett a saját tunyaságom.
A főhősnőnk jobbára egy hisztis, gazdag nőcike, akinek nagy baja, hogy maga sem tudja mit akar. Annál a résznél, amikor a bárban leülnek beszélgetni, és a nő lefekteti a szabályokat, én egyszerűen képtelen voltam rájönni arra hogy mit is akar. Nem akar kapcsolatot, meg érzelmi kötöttséget... bocs ez utóbbit talán mégis, de csak egy keveset, mert nem szeret úgy ágyba bújni senkivel, hogy nincsenek a háttérben megbújva közös, nem reszelésről szóló kétszemélyes programok. De ezeknek a programoknak nem kell feltétlenül randinak minősülniük, mert hát ugye egyikük sem akar kapcsolatot... Szóval akkor most mi van? Komolyan, ilyenkor megértem miért szokták azt mondani a férfiak, hogy a nőkkel nehéz. Szerintem egyszerű. Akarok viszonyt, vagy sem, akarok-e kapcsolatot, vagy sem. Ha viszonyt kezdek, akkor nem várok rózsákat, meg mélyen szántó érzelmes leveleket, és nem kezdek el nyavalyogni ha a tettek mezejére kell lépni, ha meg játszom az érinthetetlent, mert nekem csak x randi után engedi a szervezetem a kamatyolást, akkor nem kezdek el duzzogni, ha nem vágnak gerincre. Nem értem... Na jó... Lapozzunk.
A szexjelenetek... Jamesnél is nagy bajom volt az első szám első személyben történő fogalmazás, és ezzel itt is akadtak problémáim. A helyzet a következő. Amikor E/3-ban van egy könyv megírva, akkor azt úgy látom magam előtt, mintha az egész előttem zajlana. Ha E/1-ben akkor az agyam mindig úgy érzi, mintha bele akarnák erőszakolni valamibe, amiben Ő nem biztos hogy szívesen részt venne. A sok "mondtam", "vettem", "tettem" stb... én pedig szituációtól függően csípőből kontrázok, hogy "határozottan nem tettem", "ilyet még akkor sem mondanék, ha...", a hisztis jeleneteknél, pedig "na persze"... Szóval ez már elve megzavart kicsit, ami azért furcsa, mert Jeaniene Frost esetében semmi bajom nem volt az E/1-el. Lehet azért, mert ott Cat személyisége közelebb állt hozzám, így a gondolataival jobban tudtam azonosulni. Itt ezt sajnos nem sikerült összehoznia az írónőnek. Képtelen voltam a főhősnő agyával gondolkozni, átérezni a zavaros érzelmeit pedig pláne nem. Gideon személyisége akár még fel is csigázhatott volna, ha lett volna benne valamilyen következetesség, linearitás... De a főhősünk is legalább olyan zavaros, mint Eva. A történet elején jobbára egy átlagosan arrogáns, nagyhatalmú, egocentrikus, "ki ha én nem" típusú férfi, aki teljesen tisztában van a saját értékeivel, hátrányaival. És nem is történik nagyon semmi, ami kibillentené az olvasót ebből a képből. Az hogy nyomoz a nő után? Hogy elrendezi, hogy ugyanabba a bárba kerüljenek? Hogy külön szobája van fenntartva a pásztoróráira egy hotelban? Ez leginkább csak azt igazolja, hogy a befolyása, és a vagyona elég nagy ahhoz hogy ezt megtehesse. Ettől még nem válik hatalommániássá, legalábbis egészségtelen kereteken fölül nem. Aztán valamikor a könyv háromnegyedénél, jön a feketeleves... Gideon is szereti a saját dominanciáját érvényesíteni az ágyban. Ez lesz a következő divatbetegség az erotika keretein belül...
Christian Grey-jel szemben azonban Gideon, nem a karabineres, análisan öklözős típus... Konkrétan az első részben nem igazán lehet rájönni arra hogy Ő a dominancia mely árnyalatait részesíti előnyben, mivel szerény véleményem szerint semmi olyan nem történik a főhősök közt, ami a vehemensebb erotika keretein belül ne jöhetne szóba... De lehet hogy ez nem az írónő hibája, hanem az én ízlésvilágomé.
Mindenestre nekem a könyv emiatt kicsit zsúfoltnak hat. Nem feltétlenül állítanám hogy nem racionális...Csak kicsit olyan mintha minden devianciát fel akarna sorakoztatni (biszexualitás/homoszexualitás/dominancia), és mindezt az előzményekre akarná visszavezetni. Mintha csak és kizárólag, akkor lehetne az embernek az átlagtól eltérő szexuális ízlése, ha előtte minimum egyszer megerőszakolták... Nos szerény ismereteim alapján, erőszakot elszenvedő egyének estében a deviancia felbukkanásának az esélye, közel azonos a visszahúzódás, és megtagadás esélyével, és teljesen hétköznapi múlttal rendelkező egyének estében is kialakulhat a szokásostól merőben eltérő szexuális ízlés. Ezért megint csak visszás nekem a könyv. Ami viszont tetszett, hogy eddigi olvasmányaim folyamán nem sok olyan történettel találkoztam, ahol a szexuális zaklatás utáni állapotnak ezt az oldalát tárják fel. A legközkedveltebb forma eddig mindig a visszahúzódott, bezárkózott nő esete volt, akit a főhős kiédesget a gyönyörök földjére, holott sok esetben a bántalmazott úgy reagál, hogy a szélsőségesség felé billen, és vagy a fájdalmat, vagy a dominanciát választja, ezzel is erősítve magában a tudatot, hogy a bántalmazásával ellentétben, ez most a saját döntése. Rajta múlik... Valamiért a közvélemény ezzel a reakcióval eddig nem nagyon mert számot vetni, pedig létező dolog, és az hogy ebben a könyvben ez napvilágot is lát, és megjelentették hazánkban, felcsillantja bennem a reményt, hogy kicsi konzervatív nemzetünk a tolerancia talajára lépett, és talán valamikor az elkövetkező évtizedekben képes lesz megdöbbenés nélkül lereagálni a szokásostól eltérő nemi életet. Összességében a könyv nem volt rossz, egyszer érdemes elolvasni, ha másért nem is, azért mindenképp, hogy a konkurenciát is megismerje az ember. Hasonló témában nem sokára kiadásra fog kerülni a Geopen Könyvkiadó részéről Sara Fawkes: Amit csak ő akar c. könyve, amit én már igazán várok... Bízom abban, hogy a sok ilyen jellegű könyv közt lesz legalább egy olyan, ahol az érzelmi motiváltság, párhuzamot fog mutatni a történtekkel, és nem kell majd fognom a fejem olvasás közben, miközben próbálom összerakni, hogyan s miért is jutottunk el oda, ahol éppen vagyunk.
Share:

2012. október 3., szerda

E L James: A sötét ötven árnyalata 2012

És újabb csillag bukott alá az égből. Kecses íve reményt adott, hogy talán, most az egyszer olyan látványt fog biztosítani, ami megrenget eget-földet. De nem. Egy szép, fokozatos felfelé ívelés után, olyan satnya landolást tanúsított, ami már-már komikusnak is nevezhető. Kedves olvasóim, ti tudhatjátok a legjobban, mennyire megfogott engem a sorozat első része. Nem állítom, hogy az első könyv hibátlan lett volna, de be kell ismerni nem kevés potenciált foglaltatott magában. Amit a második könyvben sikerült az írónőnek, olyan pimaszul egyszerű mozdulattal agyon tipornia, ami valamilyen nehezen megfogalmazható bamba tisztelet ébresztett bennem. Tiszteletet a butaság oltárán. Nehéz lesz összefoglalnom azt a sok mindent, ami balul sült ki szerintem a folytatásban. A romantikát kedvelő emberek a fejemet fogják a kapukra tűzni, de szerény véleményem szerint a sorozat második kötete, egy egyszerű langymeleg szappanopera vonalait követi. Aki olvasta tőlem az első könyv kritikáját, az tudja hogy egy félelmem volt csak: Christian Grey romantikus hőssé avanzsálása. És öregem, sikerült az írónőnek telibe trafálnia az egyetlen rettegésemet, és kiviteleznie egy olyan folytatást, ami a realitás talaján soha ebben az e világi életben nem állná meg a helyét.




 Mert rakjuk csak össze:

Christian Grey egy narkós kurva gyermekeként nevelkedik négyéves koráig. Ez idő alatt az anyja stricije abból űz sportot, hogy a gyereken oltja el a cigarettáját, meg agyba-főbe veri. Az anyja halála után a gyermek a Grey házaspárhoz kerül. Katatón. Két évig egy árva mukkot sem szól. Bezárkózik, fóbiája van az emberek érintésétől, és mániája a rendszeres táplálkozás, mert nem keveset éhezett. Kicsit rossz lapok a sorstól...
A tinédzser Christian nem képes feldolgozni ezeket az élményeket, így kerül a képbe a kissé idősebb domina, aki megtanítja a fiút, hogyan lehet képes kontrollálni a haragját, és a fájdalmát.
Következmény: egy céltudatos, éles eszű férfi, akinek a teljes szexuális élete, egy dolgon alapul, a dühön.

Az írónő saját magával is ellentmondásba keveredik. Az első könyvben elmondottak szerint, Christian ugyan kontrollmániás, és kétségkívül domináns, de mindez a gyönyör érdekében zajlik (konkrétan az első könyvben ez úgy zajlik hogy Ana felhozza a "fájdalom vörös szobáját", mire Christian felhúzott szemöldökkel helyesbít, miszerint az a "gyönyörök vörös szobája"). Ezzel szemben a második részben, Christian szadista, aki az anyja viselkedését bosszulja meg minden alávetettjén. Könyörgöm döntsük már el, mert nagyon nem mindegy. Az első esetben ugyanis, arról van szó, hogy valaki szereti a szélsőségeket. Istenem, előfordul. Ehhez nem kell feltétlenül lelki nyomoréknak lenni. De a második eset... Na az már érdekesebb. Mert ha hitelezünk az írónő szavainak, akkor a Christian szexuális életét mozgató agresszió kézzel fogható, valóságos, és kényszerítő hatású. És ezt nem fogja valaki, csak úgy, röpke öt hét alatt levedleni. Szép is volna! Reggel felkelek, eldöntöm, hogy nem cipelem tovább a béklyóimat, és kész! Ha valakinek ilyen mély sebei vannak, és szembetalálkozik az utcán a nagy szerelemmel, első körben több mint valószínű cinikusan vállat von. Bármekkora is legyen az inspiráció. Aztán, ha feltételezzük, hogy a nagy Ő ott marad a közelben, és az érzelmek úgy elhatalmasodnak az emberünkön, ami már tarthatatlan... Nos több mint valószínű, Ő akkor is tartani fogja. Merthogy a dolog ettől egy csöppet bonyolultabb. A szélsőséges szokások biztonságosak. Kiszámítottak. Kontrolláltak. Ez tesz szabaddá. És mit tesz a szerelem? Azon túl persze, hogy öl, butít és nyomorba dönt... kikapja a kontrollt a kezedből. És persze egy önmagát szadistának valló, irányításmániás férfinek, ez nem jelent semmit. Sőt, ahelyett hogy még jobban bezárkózna, még ki is virul, magas ívből ejtve a saját belső vívódásait, és összesen öt hét (!) alatt eljut a tipikus, rózsaágyon való kedveskedő romantikázásig. Sőt fokozzuk még tovább: elhatározza, hogy megnősül. És még tovább: jöhetnek gyerekek is! Hát persze... Kell nekem ennek az Anastasia Steele-nek a telefonszáma. Karbantartást végezhetne néhány, megjegyzem jóval kevesebb fájdalmon átesett, barátomon is, akiknél a feloldási határidő, nem napokban, hanem években volt számolható.
Nem azzal van a bajom, ahová eljut a könyv. Mert mindenki képes rehabilitálódni. De nem ilyen könnyen. Aki ennyire könnyen levedli a múltat, az nem lehet olyan mély érzésű, mint a főhősünk. Ha pedig nem mély érzésű, akkor soha nem is került volna egy ilyen lelki katyvaszba. Csak nekem tűnik ez ellentmondásosnak? Nem a szerelem erejét kívánom kétségbe vonni. Azt állítják csodákra képes, és mivel eddig ezt nem sikerült senkinek megcáfolni, el kell tudnom fogadni a feltételezését annak, hogy ez így van... Egyszerűen csak arról van szó, hogyha valaki ennyire mélyen megsérül, és az ilyen fokozatokban is kiütközik, akkor annak az embernek a fájdalma sosem fog elmúlni. Megtanulhatja kezelni, megtanulhat együtt élni vele. Begyógyulhatnak annyira a sebek, hogy ne hasogassanak, de mindig lesznek gyengébb napok. A rémálmok, olykor a felszínre fognak törni, és a rosszabb napokon egy ilyen ember élete egy olcsó vívódás lesz a rettegés és a vágyódás közt. Rettegés, hogy elveszti a szeretteit, és vágyódás, hogy bár következne már ez be, mert akkor minden visszazuhanhatna az édes zsibbadásba, ami felszabadít.
És akkor még ott van a gyerek téma. Te jó ég! Ettől csak a fejemet fogtam... Nem azzal van baj hogy Christian bízik a jövőjében. Kívánom neki hogy bízzon, lángoljon, szeressen, béküljön meg... De hogy ezt a gyerekkérdést ennyire egyszerűen lezavarjuk. Jöhetnek, és kész. Na persze! Mert egy önutálattól szenvedő embernek, ez az első reakciója. Nem is az hogy: "Te jó ég, mit fogok én továbbörökíteni a saját fiamnak?" vagy "Hogyan leszek képes megtanítani bízni, és hinni önmagában, mikor én sem vagyok rá képes?", esetleg "Hogyan higgyem el, amikor majd átölel, és azt mondja szeret?" stb.
Nem. A mi jó Christianunk nem parázik. Mert ugyan utálja önmagát, de ott van Ana aki bizonyítja az ellenkezőjét... És mivel az új Christian bízik, mert eldöntötte hogy bízni fog, ez elég is.
Szerintem az írónő sikeresen összekeverte a helytelen önismeretet, az önutálattal. Ez utóbbinál az alany nagyon is tisztában van az értékeivel. És a tetteivel is. És ezért utálja magát. Ebből megint csak nem könnyű kigyógyulni. Mondhat a szenvedőnek, bárki bármit, attól Ő nem lesz képes jobban szeretni saját magát. Persze nem kizárt, hogy idővel igen, de ahhoz hogy ez változzon, hosszú és göröngyös út vezet. Ezzel szemben a helytelen önismeret csupán egy átmeneti fiatalkori probléma, míg az utunkat keressük. Legalábbis jobbik esetben. Rosszabbik esetben ez kitart az ember öregkori haláláig, de ez más téma, és egy könyvön belül nem szeretek öt-hat pszichoanalízisnél többet levezetni.
Más...
A főhősnőnk az első könyveben is sikeresen ráuszította az idegeimre a murmucokat. És persze hűnek kellett maradnia önmagához, és folytatnia ezt az idegesítő szokását. Valahol a százötvenedik "szent tehén" kifejezésnél, már ott tartottam, hogy Mrs. Robinson helyett, én fogom Anát legyilkolászni... 
Komolyan mondom a főhősnő kritikán aluli a könyvben. Az olyan alapvető fogalmak, mint a tapintat, vagy példának okáért a józan paraszti ész, egyszerűen hiányoznak a szótárából. Olyan kecsesen trappol be az érzékeny területekre, mint egy mamut. Ha Christian helyében lettem volna, holt biztos, hogy valahol a könyv felénél pofon gyűröm. Az még egy dolog, hogy önző fruska, aki képtelen arra hogy tisztelje a korlátokat, de buta is, mint a tök. Annyi potenciál volt a női alakban is, az első könyvben. Az oldalát erősíti, az ártatlanság, a romlatlanság. A legerősebb ellenpólusok. Ha ehhez még hozzátették volna a türelmet, a kedvességet, vagy akár az empátiát, és megsúlyozták volna mondjuk 30 pontos IQ emeléssel, még én is beleszerettem volna. Na de így...
És akkor miután ilyen kellemesen kikritizáltam magamból mindent, felmerül bennem egy kérdés...
Mi a jó francról fog szólni a harmadik könyv? Várjak bármit is a záró epizódtól? Vagy inkább készüljek a tipikus gyermekáldásos, kicsit izgulunk, de minden a legnagyobb rendeben dologra? Persze a "rendben" végig nagybetűvel írva...
Sajnálom, hogy ilyen élmény lett nekem ez a könyv. Annyival többet vártam tőle, és olyan mélyen csalódtam, hogy én is kénytelen leszek holnaptól a férjemet kikötözni az ágyhoz, és rezgő segédeszközökkel kényeztetni, vagy análisan megöklözni... akkor aztán Ő is csalódhatna, majd fordul a kocka... de semmi baj, hisz csak annyin múlik az egész, hogy eldöntöm: holnaptól újra jó kislány leszek.
Share: